Dadka

Utolsó...

Dadka — Sat, 02 Jul 2016 10:46:00 GMT

…Jaj, nem, nem, nem, nem… ez egyáltalán nem rólam szól… mert én már „belehaltam“ volna…

„Hányszor fogadtad meg, hogy Őt már nem… már nem engeded el. Mert már annyi fájdalmas emlék kísér. Vagy csak egy. De az is sok. A fájdalomból az is nagyon – nagyon sok. És megfogadod, hogy Őt nem, nem engeded el. Mert tudod, hogy Ő sem akar menni. Mégis megy. Mert kell. Mert muszáj mennie. Nem akarod elengedni, mégis újra megteszed. Elengeded. Őt is. Mert valami erre kényszerit. Valami. Amit úgy hívnak: Szeretet… Ezért engeded el. Mert szereted. Igen, néha engedni kell. Van ilyen…“

Csitáry – Hock Tamás

Nem mondhatom, hogy utolsó bejegyzés, mert nem szeretek búcsúzkodni. De ha biztosra tudnám, hogy utolsó, azt hiszem „odabent“ meghúznék egy pár elvarratlan szálat, hogy az, ami lemorzsolódik a lelkemről, a sorok közé szálljon. S mint palackbazárt üzenetet, az utókorra bíznám annak megítélését, hogy aztán mondhassák majd: „Oh, de hisz ez egy újabb segélykiáltás. Szegény lélek… hányszor még?!“

Önhibámból elég sokszor pofára estem, mert bár folyton az önzetlen szeretet fogalmával dobálóztam, mégis a legfontosabb hiányzott belőlem… az igazi alázatosság. Azt hittem már mindent tudok. Azt hittem, ha kiállok a stégre és „osztok” egy pár jó tanácsot arról, hogyan kell szeretetben és boldogságban élni, Isten majd kiemel a sorból és odatapaszt a homlokomra egy Ő LEGALÁBB HITELES cédulát. De nem így történt. Nem is történhetett. Persze nem azért, mert nincs stég, Isten, vagy cédula…csak ahogy a Békés harcos mondaná: „A tudás nem ugyan az, mint a bölcsesség!“ Merem remélni, hogy amikorra már elfogynak a könnyek, az ember sokkal tisztábban lát. Félek, előttem nagyon hosszú út áll még. Szinte hihetetlen, hogy ezt az utat valóban én választottam volna önmagamnak születésem előtt, még valahol „odafent“ a „menyben“. De most komolyan… ki az az idióta, barom szadomazochista állat, aki annyi boldog és meghitt pillanat után önkéntesen rinyálna??? Aki másodszorra akarná megélni ugyan azt a szívfájdalmat, ugyan olyan „forgatókönyv” szerint… s pont amikorra már mindene megvolt és csak élveznie kellet volna a boldogságban lubickolást?! Nem kell ám egységesen rám mutatni! „Látom“ én azt magamtól is, de akkor se hiszem el! Emlékszem arra a pillanatra, amikor lehajtott fejjel ültem a padon és azon töprengtem, milyen rossz érzés egyedül lenni a tömegben. Nem azért mert bogaras lennék, vagy mert képtelen vagyok alkalmazkodni másokhoz…csak én minden áron hinni szerettem volna abban, amiben a többiek nem igazán. Az egyetlen egy „rózsában” amelyiké érdemes „meghalni“ mert valami őt számodra különössé teszi. (Talán komolyan az idő, amit belefektettél). Hinni szerettem volna abban, hogy egyszer és mindenkorra felelősek vagyunk azért, akit sikerült megszelídítenünk… Persze ez a dicsőség teljes mértékben a Kis hercegé… csak szerettem volna, ha tudjátok, hullt már ilyenért is könnyem a porba. És bizonyára fog is még! Képtelen vagyok megfogalmazni, mi maradt meg bennem. Talán egy iszonyatos űr, amelybe görcsösen kapaszkodik egy pár megrepedt szilánk az összetörött szívemből. Egy életre szóló seb, amit majd éjjel, amikor minden lecsendesedik, türelmetlenül nyalogathatok. Valaki azt mondta (írta) nekem nem rég, hogy: „Mindig könnyebb elmenekülni, mint szembenézni a problémával“ ezért pontosan azt tette… elmenekült. Ijedten pislogok a gyermekemre, és szinte rettegek attól, hogy az összes stratégiai óvintézkedés ellenére elkerülhetetlenek lesznek számára az ilyenfajta bukások és csalódások. Talán ha időben szólnék, hogy ne higgyen az „egyetlen egy rózsában“ meg holmiféle megszelídítésben, mert ez mind csak egy hatalmas önbecsapás… Badarság! Ezt nem tehetem Vele. Elsősorban Anya vagyok… igen, Anya. Nekem épp hogy tartanom kell a „lángot“. Nekem újra hinnem kell. Miatta! Nagyon nehéz feladat. Pláne, hogy jelenleg azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán saját gondolatom, vagyok-e igazi nő és leszek-e valaha igazán szép még… vagy csak egyre idősebb, és gondterheltebb… mint aki megváltásként várja az utolsó rózsaszirom hullását, hogy dögöljön meg a remény is, ha már minden egyéb odaveszett. Kimondhatatlanul félek. Mi lesz, ha képtelen leszek újraépíteni a romokba dőlt világom? Ha nem lesz annyi erőm, hogy megjátszott mosolyokat osztogassak? Nem adhatom fel és egyedül kell megbirkóznom ezzel… csak ezt tudom. Legkevésbé az „ugye megmondtam“ vagy „biztos ezt érdemelted” hiányzik ilyenkor. Minek is mondanátok, hisz én sosem vonom kérdőre a Sorsomat és végeredményben nem is hibáztatok senkit. Nyilván emberi természettől függő dolgok ezek, ki tudja?! A lélek bizonyos része egy kolosszális tükör, tudni kell belenézni, ennyi. Az Illúziók című könyvben van rá egy csodaszép hasonlat: „Lelkiismereted méri önzésed őszintésségét. Hallgasd figyelmesen.“ Micsoda igazság! Talán komolyan ez az élet értelme. Egyszer fent – egyszer lent. Életem során nem egyszer csalódtam és sajnos én is okoztam már akarva-akaratlanul csalódást másoknak. Lehet én is menekültem, amikor maradnom kellet volna, szomorúságot okozva ezzel egy olyan embernek, aki tőlem nem ezt érdemelte. Ha valóban így volt, teljes mértékben felelek ezért, és most fáj csak igazán. Fiatal voltam, tudatlan és a szívem után mentem. Bármilyen önzőn hangzik, végeredményben nem bántam meg, mert boldog voltam… kimondhatatlanul boldog! Épp ezért ma sem csinálnám másképp… ugyan úgy azt az embert választanám, aki a városunk romhalmai között vacsorázott velem, akivel vidáman - nevetve az esőben táncolhattam, akivel a tengerparton összeölelkezve, naplementénél sétálva terveztük a jövőt, akinek hosszú téli estéken könyveket olvasgattam. Akivel a legféltettebb titkaimat osztottam meg, mert a legjobb barátom volt, a társam. Akivel szív-jeleket gyűjtöttünk. Moziztunk, kirándultunk, bowlingoztunk, koncertekre jártunk és „egészségtelenül“ de vidáman sajtburgeroztunk a McDonald’s-ban. Azt az embert választanám, akivel öröm volt mindent együtt csinálni, akitől jó volt hallani, és akinek jó volt viszont mondani azt, hogy „Te vagy, Szeret“ és „Jó reggelt Életem“ mert én hittem, hogy végre valahára valaki „engem“ lát és én nem hagyom, hogy ezt bárki, vagy bármi bemocskolja bennem. Esetleg felülírhassa, mert amire már „mindenünk” meglett, egyedül maradtam a felhalmozott emlékeinkkel. El kell fogadnom, hogy az ember előbb – utóbb a maga idejében mindent szépen visszakap (én is, Te is, és ő is majd egyszer…). Így alakult, majd ezt mondom s azt a mérgező tőrt, amelyiket ez által a szívembe döfök, csak annak engedem forgatni, aki még soha semmiben nem hibázott, mert csak Ő tudhassa a helyes kérdést minden egyes kialakuló válaszomra. Jelenleg csak az vigasztal, hogy örökké tán nem eshet. Bárcsak elém állna valaki és azt mondaná: „Én pontosan tudom, mit érzel, de figyelj… az idő múlásával a fájdalmad is fakul majd, míg nem ott leszel a legerősebb ahol újra apró szilánkokra törtél.“ Esetleg ha leszállna egy Angyal az égből és kézrátétellel gyógyítaná meg a szívemet. Vagy történne valami csoda, pont úgy, mint a mesékben… és ne érezné az a lélekcafat féle, aki jelenleg lélegeztető gép segítségével még mindig a testemben él, hogy teljesen kifacsarták és összepréselték, mert újfent nem volt elég ahhoz, hogy legalább másodjára időtlen időkig szeressék. De azért jó volt hinni ebben. Mondanám, hogy mindegy már… de nem mindegy. Ezt csak az értheti meg, aki tudja mit jelent igazán szívből szeretni valakit. Lassan, de biztosan le kell kötnöm a lélegeztetőről „önmagam“, mert csak úgy tud kinyilvánulni az igazi erőm, csak úgy derülhet ki, hogy képes leszek-e önálló életet élni védelmező társ nélkül. Nem sokára megteszem, és aztán már nem marad semmi másom, csak a várakozás és a fájdalomtól megtelt nehézkes fellélegzés. Tudom, hogy az első a legrosszabb, a többi már kevésbé fáj. Szinte biztos vagyok benne, hogy amikor már lepereg az összes negatív érzés… az elsődleges harag, düh és csalódottság… csak a színtiszta ítéletmentes érzelem marad. Nálam ez kivétel nélkül mindig így működik. Hisz mi mást kívánhatnék annak, akit őszintén megszeretett a szívem? Csak azt, hogy igazán boldog legyen! S ha ahhoz, hogy Ő boldog legyen, újra… illetve már végleg el kell engednem Őt… nem tehetek mást. A legnagyobb szomorúságomban sem szabad elfelejtenem, hogy a hangsúlyozott lényeg a BOLDOGSÁG s tán hosszú, hosszú, nagyon hosszú idő múltán, ez az érzés ismételten megérkezik majd hozzám is. Tán akad majd valaki, aki egy kis időre újra elhiteti velem, hogy tisztán emlékszik a lelkemre, engem „lát“ és önmagamért szeret… mert aki azt „mondta”, hogy mindig könnyebb elmenekülni… azt is mondta, hogy ne veszítsem el a hitem, mindenki megérdemel maga mellé egy őszinte társat. Kínomban felnevettem. Igen, neki most nagyon könnyű beszélni erről. Jelenleg bele se merek gondolni, hogy fogom az ilyen lehetőség előtt bevágni újra, újra és újra az ajtót azt hazudva, hogy sokkal jobb „egyedül”. Bárhogy lesz… hinnem kell valamiféle Isteni gondviselésben. Hinnem kell abban, hogy ez egy nagyobb „terv” része, amelyben a szívem szavát még mindig elfedi a látásom. Jelenleg nem maradt másom csak a mérhetetlen szomorúság és a remény, hogy minden egyes nappal egy picivel könnyebb lesz eztán.

Van egy kedves fény - lény az életemben, aki ezekben a nehéz időkben nagyon sokat tett értem. Nem rég mesélt nekem egy csodaszép hasonlatról az Élettel kapcsán. Volt ugye a süllyedő Titanic hajó, amelyen érthető módon hatalmas pánik keletkezett, amikor a jéghegynek ütközött, de az iszonyatos káosz és „felesleges“ harc közepette, amikor az emberek az utolsó szalmaszálba is kapaszkodtak volna, a zenészek visszamentek a hangszereikhez és játszani kezdtek. Ha már „halál”… legalább méltóságos legyen. Pontosan látom magam előtt azt a képet. Azt hiszem én is fogom a gitárom, és eljátszok valami blues félét… sajnos ma már csak szólóban. Ami jelenleg sokkal, de sokkal szomorúbb attól, hogy én basszus, egyáltalán de egyáltalán nem tudok gitározni… végül is ezért ne sajnáljatok, mert még mindig megtanulhatok… az örökléthez mérve időm, mint a tenger!

Hatalmas köszönet NEKTEK, akik szerettetek olvasni engem… éreztem ám:)))

És ha olyan megérzésetek támadt, hogy ez rólam szól, akkor nyilván egy picivel jobb író vagyok, mint az Élet. S hogy ne álljon a szó, végére a legkedvencebb szerzeményből szeretnék idézni egy pár „szót“…

„Ne légy szomorú, ha búcsúzni kell. Búcsúra szükség van az új találkozáshoz.

S az új találkozás, bár percek, vagy életek múlnak el közben, barátok számára bizonyság.“

„Élj úgy, hogy soha ne szégyelld, ha a világ megtudja, mit teszel, mit mondasz, még akkor is, ha nem igaz, amit a világ megtudott.“

…és ami jelenleg legalább ugyan annyira fontos: „Minden, mi e „könyvben” áll, lehet tévedés is.“ :-) :-) :-)

Naaa, mit csinál a szél, ha nem fúj???

Évadnyitó vesszőröptetés Nagyhalászon 2016

Dadka — Tue, 24 May 2016 20:22:00 GMT

A kis herceg rókája nagyon sokat tudna mesélni arról, milyen fontosak a szokások és a szívnek közeli szertartásos rituálék. Ezért is kedvelem Őt. Én jómagam is élek ezzel a lehetőséggel, amikor Molnár Sanyiékhoz érkezünk, Nagyhalászra. Olyankor mindig feltekintek az égre és imára kulcsolt kezekkel megköszönöm, hogy ez a Bolygó lett az otthonom. Így volt ez 2016. április 16-án is, az évadnyitó baráti összejövetelen, melynek házigazdái a feljebb említett Molnár Sanyi és kedves felesége Zsuzsa volt, plusz mindenki, aki Velük együtt azon munkálkodott, hogy ez a nap ilyen csodálatosra sikeredjen.

De ne fussunk ennyire előre. Menjünk csak szép lassan sorjában.

Isten lássa lelkemet, egy jó húsz perccel korábban indultunk volna, ha az a család lennénk, ahol a kis gyermek már kora hajnalban ugrál a szülei hasán és manuálisan nyitogassa fel az álmos szemhéjaikat. Nyilván lesz majd ilyen is, de jelenleg még nem tartunk ott. Így mi, szülők húztuk fel a redőnyöket és kapcsoltunk egy kis zenét, hátha lesz némi ébredésre invitáló hatása. Volt, mert Leus rögvest hasra fordult. Onnantól kezdve bármilyen külső zaj és fény mellett az ébredezési idő plusz húsz percet jelent. Utána jött a mosakodás, az öltözködés, egy kis reggeli, egy kis torna (felcserélt sorrendben)… a holmik pakolása és többszörös ajtónyitogatás az elfelejtett dolgok végett. Majd végre valahára elindultunk. Megélt tényként kezelem azt a felismerést, hogy amikor velünk tart egy olyan kedves ember a múltból, akivel még szinte gyermekként órahosszakat nevetgéltünk a mindenen a semmin és a bármin is… felnőttkorban úgyszintén garantált a felhőtlen nevetés. Számomra ez a kedves ember az egyik legjobb barátnőm Ellka akinek irigységre méltó feltaláló képessége van. Ugyanis amikor a férjecském Viktor rákérdezett, hogy naaa gyerekek, milyen falu következik, ha kifordulunk Ibrány-ból? Ellka szó szerint „kifordította”… így lett belőle Nyábri kérem. Én mondom… jót nevettünk és ez még csak a kezdet volt. Lea nagyon jól viselte az utat… persze 15 perccel a cél előtt elaludt, majd Nagyhalász elején fel is ébredt úgy, mintha órákat aludt volna. Vidáman, jókedvűen, nevetve. Kiszálltunk az autóból és jöttek a jól eső nem formális ölelések, kézfogások, puszik. Amikor a kislányom meglátta Gigit, örömében felsikított. Nekem is megdobbant a szívem, mert Gigi nagyon közel áll hozzám. Írtam már anno, hogy miért, és csak ismételni tudnám önmagam. Amióta utoljára láttuk, „csak” annyi változott, hogy jóval magasabb lett. Ettől eltekintve ugyan az a vidám, mosolygós, jókedvű cserfes kislány, akit volt szerencsém megismerni benne valaha. Illetve nagylány már… csak nekem olyan jólesik néha megfeledkezni az idő múlásáról.

Mi csajok leginkább babáztunk. A kislányom mellet, aki úgy szedte a pitypang virágját mintha kötelező lenne ez egy természetes folyamat volt, mivel mindegyik ott lévő gyermeknek adott belőle. Hát Ő kérem, ily módon szocializálódik, autodidakta módon tanulta ezt. Leginkább a tündéri Csepke után totyogott, aki Őt a „virág“ ellenében meghívta hintázni. Megismerhettük a legifjabb Kondás babát is. Hunor Zsolt egy álomszép és áldott jó kisbaba, egy olyan szívolvasztó mosollyal a pici száján, hogy rögvest beindult bennem az ilyenkor jól ismert hormon mechanizmus, hogy az imádni való bátyus mellet, de jó lenne Leushoz még egy kistestvér… vagy legalább három, négy. Naaa jó, ne essünk túlzásba csak olyan nehéz elhinni, hogy „valaha“ Leus is ilyen kisbaba volt most meg már lassan fel sem bírom emelni.

Amikor elindultunk Ellkával az illemhelyre, a régi iskolai éveknek hódoltunk ezzel, mikor is lépten, nyomon minden olyan gyermekiesen vicces és nevetséges volt. Pláne amikor jól beszappanoztam a kezemet a víz meg csak nem akart jönni a csapból. Tudom, először mindig bevizezzük a kezünket s csak utána nyomatunk rá két liter folyékony szappant, legalább is úgy tanított anyukám, viszont amikor valamin nagyon mélyen elgondolkozom, olykor néha felcserélem a sorrendet. Semmi gond, ne féltsetek… valahogy mindig megoldom. Vagy csak az egekbe súgok egy kis francia nyelvtörőt… Le Fabuleux Destin d'Amélie Poulain és örülök, hogy az olyan emberekről, mint én vagyok, film is készült 2001-ben. Ez azért nem kis dolog. Nekünk az amúgy kétperces út visszafelé Ellkával húsz percig tartott, mert két lépésként álltunk meg azért, hogy kiröhögjük magunkat. Persze aztán előjöttek a régi középiskolás emlékek, melyeket aztán hintázás közben újra, újra és újra kiveséztünk. Hogy lehet egy és ugyanazon a dolgon annyit röhögni, azt ne kérdezzétek. De alapvetően nagyon jó kedvünk volt.

Szóval… Nagyhalász, Albók tó… nos, a férfiúk íjászkodtak, nevetve röptették a vesszőket. Jócskán bemelegítettek a hagyományos verseny előtt, amely a már jól ismert kieséses ügyességi versenyből és távlövésből állt. Én három, vagy négy körből megoldottam az egészet. Tudniillik a gyorsaság nem éppen az erősségem hisz még a vezértoll iránymutatásához is megfontoltan állok. Aztán megfeszített íjjal mérem be hunyorítva a távolságot két percig… nem tudom minek?! Gondolom az előző életeimben ennek köszönhetően minden egyes harcmezőn hamar kileheltem a lelkem, ha csak nem vetettem be a jellegzetes Shrek macskája nézését (és persze a járását)… mivel én nem vagyok egy klasszikus túlélési ösztönökre hallgató harcos.

Én, hogyha lövök, azt mély meggyőződésből teszem, hogy a célfogó nem sérül általam (pláne ha ne adja Isten még Vuk is rajta van) Egyszóval elbénázom és kész…Na de a lényeg… büszkén kijelenthetem idézve Molnár Sanyit, hogy a Felvidékiek taroltak ám. Gigi, Hacsi Gabika és a férjem Viktor (kétszeresen). De jó, hogy van saját blog-om, így tabuk nélkül fényezhetem Őt. Igen, nagyon – nagyon szeretem és büszke vagyok rá. Két versenyből kettőt nyert, Molnár Sándor által készítet tradi 45 fontos szabír íjjal.

Ez hatalmas teljesítmény. És nem is jó, ha piszkáltok ezek után. Ugye, hogy ugye? Egy szó, mint száz, Viktoromban egy ős – nős – hős tehetség veszett el és lépésről, lépésre meglepetésszerűen tárja fel az ezt bizonyító zsenialitását. Amit semmiképp nem szabad kihagynom a beszámolóból az a Sanyi és Zsuzsa féle bográcsos slambuc. Csak hogy tudjátok… ilyen fenséges ebéd mellet születnek a legértékesebb magyar – román – szlovák barátságok. Pláne amikor a sima savanyú uborkából fél percen belül uhorka és castravette (kastravec) kerül a szánkba. Ja… mert mindenki a saját nyelvén kéri. Mi olyan jót röhögtünk Petrával ezen, hogy az egész hangár bezengett. Persze utána már szokás szerint azon röhögtünk, hogy nem bírjuk abbahagyni a röhögést… és ehhez már az ott jelenlevő résztvevők is társultak. Mit mondhatnék… nagyon jó volt. Ezen a napon több emlékkép a szívembe égette magát. A legtöbbje szavak nélkül zajlott le, és lehet másnak fel sem tűnt, nekem nagyon sokat jelentett. Mint például az, amikor Vikivel váratlanul megölettük egymást és két forró csók között egyszerre mondtuk ki a világ legszebb, legédesebb szavait. Vagy amikor Lea a lábainkat karolta át. Amikor Ellkával egymásra néztünk és szavak nélkül is tudtuk, egyre gondolunk. Illetve amikor Gigi nem engedte, hogy Lea fel-fel nézzen rá, hanem Ő guggolt Lea magasságába, és úgy beszéltek egymással, miközben Gigi úgy tett, mintha tökéletesen értené a másfél éves gyermekem idegen nyelvezetét. Ez egy olyan aranyos életkép, amelyre Lea nyilván nem fog emlékezni, de én ezt az emléket megőrzöm neki. Tudnotok kell, hogy szemem sarkából figyeltem Gigi irigységre méltó emberszeretetét, amely abban nyilvánult meg, hogy mindenkihez volt néhány kedves, szívmelengető szava. Mindenkinek jutott az ártatlan mosolyából. A felesleges harcoktól elfáradt felnőtt embereknek nem is kell több a boldogsághoz, mint egy jól nevelt, tisztelettudó gyermek társasága. Ahogy Gigivel beszéltem, gyakran megmosolyogtam a bennem élő kócos kislányt, s amikor elkezdte énekelni József Attila megzenésített versét, az Áldalak búval, vigalommal, egy kicsit mintha összeszorult volna a szívem. Talán mert a tér-idő kontinuitásában én sokkal hamarabb halottam ezt a dalt mintsem, hogy a saját szemszögemből nézve köztudatba került Vizy Márton, illetve Péter Szabó Szilvia tehetsége által. Egy nagyon – nagyon régi kedves ismerősömtől kaptam ajándékba, aki már azóta teljesen más világban él és teljesen más világokat hódit a művészi tehetségével. Ezt most nyilván nem fogjátok érteni, de ha egyszerűbben kellene fogalmaznom akkor kétségkívül én bonyolódnék bele. És én ma nem szeretnék beszélni se az elmúlásról se a halálról. Még akkor sem, ha mindez az élethez tartozik. Bár a könnyek kifejezetten csak befelé özönlöttek, nagyon hálás vagyok Giginek ezért a kis forradalmi felszabadulásért. Mindamellett, hogy roppant tehetséges a szívét, lelkét beleadta. Ezek pont azok a dolgok, amelyekre az ember nem tud eléggé felkészülni és bizony jó, hogy vannak mert kellenek ahhoz, hogy az ember gyermeke felmérje az erejét. Életem jelentős restaurátorai ezek.

Ami ezen felül nagyon mélyen a szívembe véste magát az Molnár Sannyi és Zsuzsa példaértékű házassága. Az, ahogy viccelődnek egymással, az, ahogy szólnak egymáshoz, s ahogy egymásra néznek annyi közös év után… számomra ez egy hiteles visszajelzés arra, hogy az igazán lényeges „dolgok“ mint a kölcsönös szeretet, szerelem, összetartás, barátság, tisztelet, két összetartó lélek bensőséges egyenrangúságán alapszik, amiből kifelé lehet, „csak” annyi látszik, hogy igazán boldogok hisz van mire visszaemlékezniük. És mondjuk meg őszintén… mi több kell a hamisítatlan boldogsághoz?

Szóval, hogy összegezzem kissé… ez komolyan egy tökéletes nap volt! Nagyon jó érzés volt látni a Hacsi familyt (Sanyit és Gabikat), Macskát (azaz Matajs Gabit), Gigit (Gál Georginát) és a többi Felvidékit Tornaljáról. Ha már a kicsiny szülővárosunkban nem találkozunk, akkor Molnár Sanyiéknál (akik körülbelül 160 kilométerre vannak Tornaljától) biztosan összefutunk! Nekem ebből az jön le, hogy minden út Molnár Sanyiékhoz vezet. Javítsatok ki, ha netán tévednék, de ne gyertek nekem semmiféle Rómával.

S még egy lényegbevágó bölcsességet szűrtem le ebből a napból, amelyet nem oly fontos felesleges szavakkal körbeöveznem, én mégis megteszem. Bár a sírba nem viszem magammal ezt sem, remélem, a lelkem örökké emlékezni fog majd rá. Tény, hogy nem vagyok tökéletes, és lehet, nem vagyok képes véghezvinni hatalmas dolgokat egyedül. Az is lehet, hogy még nem tudom pontosan mit jelent a feltétel nélküli szeretet, egy lényeges dologra mégis megtanított az Élet. Őszintén bocsánatot kérni akkor is, ha csak részben érzem hibásnak magam. Bevallom, nem mindig könnyű, olykor kigördül egy – két eltévedt könnycsepp, de én legalább elmondhatom majd egyszer, hogy ami tőlem tellett, mindent megtettem azért, hogy életben tartsam azt, ami számomra fontos (volt). S mi ebben a privát győzelem? Semmi különös, csak annyi, hogy nem érzem egy kicsit sem megalázónak, mivelhogy ezzel a hozzáállással a saját utamat járhatom.

galéria:

köszönet a alábbi értékes képekért:

Nyereményjáték

Dadka — Sat, 30 Apr 2016 15:10:00 GMT

Ilyenkor szeretnék a legjobban érteni a szavakhoz. Szeretném tudni, hogy mi az a hajtóerő, amely kihozza belőlem azt, amit belsőleg megélek. Szeretnék minden egyes gondolatot külön – külön kicsomagolni, hogy megfelelőképpen díszíthessem, s a „köszönöm“ ezáltal ne pusztán csak egy árnyéka legyen annak, amit valójában érzek. Mert a lelkemben ilyenkor kisüt a nap. Szeretném átadni Nektek ezt az érzést úgy, mintha valóban értenék a szavakhoz. Megvan a varázsdobozka nyertese, aki nem más, mint Richter Nelka néni. Mielőtt szívből gratulálnék neki, szeretném mindenkinek megköszönni, aki részt vett ebben a nyereményjátékban. Nem voltatok sokan, mégis leírhatatlanul megtisztelve érzem magam attól, hogy bizalmasan megosztottátok velem a beteljesülésre váró álmaitokat. Szebbnél szebb és értékesebb vágyak kelnek életre egy bátor emberi szívben… ezt tapasztaltam általatok. Köszönöm! Remélem nem ez volt az utolsó nyereményjátékunk, igyekezni fogok minél hamarabb ki találni valamit. Ahogy Miguel de Cervantes Saavedra mondaná: „A puding próbája az evés“, úgyhogy az első adódó alkalommal megpróbálom bevetni a szerény ötlettáramat. Ezúton szeretnék hatalmas köszönetet mondani a gyermekkori barátnőmnek, Csutor Ellkának, aki tehetségének köszönhetően életet lehelt a kósza gondolatmenetbe. Így lett az egyszerű dobozból értékes varázsládikó. S a két keze munkáságával együtt a szíve összes szeretetét és örömét adta át a varázsdobozka által. Az nem csak egy gépiesen lefestett, kidíszített doboz. Ott van benne a vágy, hogy örömöt okozzon, a kételyek, hogy tetszeni fog – e… ott van benne a szerénység, a hála és a tisztelet. Ilyenkor mondják azt, hogy a tárgyaknak lelke van és én hiszek ebben, rendületlenül. Szívből köszönöm neki, hogy nagylelkűen felajánlotta a segítségét s így semmi nem szabott gátat annak, hogy kihirdessem ezt a nyereményjátékot.

A szerencsés nyertest a kislányom, Lea Viktória sorsolta ki egy megfontolt kézmozdulattal. S érdekes, hogy amikor megpillantottam Nelka néni nevét a gondosan összehajtogatott cetlin, úgy futottak végig bennem a gyermekkori emlékeim, mintha megfigyelője lennék a saját megrendezett filmemnek. Varázslatos gyermekkorom volt. Igen, persze volt néhány buktató és kaptam némi nevelő pofont az élettől, mégis úgy érzem csodaszép volt. Talán mert mi akkor még nem éltünk olyan zabolátlanul. Igaz, nem sejtettük milyen érzés a multinacionális világok része lenni és nem tudtuk elképzelni, hogy lehet egy gombnyomás segítségével megismerni az egész univerzumot. Mégse volt unalom. Tudtuk honnan indultunk, és meddig lehet elmenni. Az íratlan szabályok betartásával azt értük el, hogy amit a mai kamaszok unalmas mókuskeréknek hisznek az nekünk valaha a biztonságos hátteret jelentette. Nelka néni jelentős és fontos szerepet tölt be az életemben. Gyermekkorom óta, át a kamaszkoron keresztül, felnőtté válástól egy teljes örökléten át. Nagyon szeretem. Egy tisztességes, stílusos segítőkész földre szállt Angyal, aki velem nevet, amikor boldog vagyok, és kitárt karokkal nyújtsa felém anyai aggodalommal megtelt szívét, amikor félek, vagy elszomorodom.

A saját édesanyámon kívül még két olyan aranyszívű hölgy egyengetett gyermekkoromtól az utamon, akikre bármilyen habozás nélkül azt lehet mondani „mintha csak anyukám lenne” Az egyik Csutor Marika néni (Marika és Ellka anyukája) a másik Richter Nelka néni (Erika és Lucka anyukája) s az ember, ahogy idősödik és visszaemlékszik a szép, gondtalan gyermekéveire, ráeszmél, hogy talán még meg sem köszönte úgy igazán azt a sok jót, amiben általuk részesedhetett. Igen… szívből köszönöm ennek a két csodálatos hölgynek azt, hogy az életem részévé váltak, formáltak, tanácsot adtak és anyáskodtak felettem. S hogy az ezzel járó csodálatos érzést annyi éven keresztül a szívemben hordom, nyilván annak köszönhetem, hogy hamisíthatatlanul szeretnek.

Nos, Nelka néni tetszése szerint kiválaszthatta milyen dobozkát szeretne… milyen legyen a színe, díszítése, milyen kép szerepeljen rajta illetve felirat. A képekből is jó látható, hogyan döntött s ez nekem annyira jól esett, hogy a szívem ritmikus ütem által jelezte, nekem erről írnom kell. A nyeremény átvétele is nagyon jól sikerült. Nelka néni a kis tündéri Leila unokájával látogatott meg, ami plusz öröm volt mindenki számára. Főleg a kislányom örvendezett neki. Amikor Leila megosztotta vele az uzsonnáját, megpecsételődött a közös sorsuk. Nagyon szép, csajos délutánunk volt sok – sok vidám kacajjal és nevetéssel.

S hogy mitől lehet még varázslatosabb egy varázsdobozka? Számomra elsődlegesen Ellka tehetségétől aztán az emlékeinktől. Legalább is én teljesen hű maradtam ehhez az elvhez. Épp ezért az én varázsdobozkám csodaszép pillanatok tárháza s egy – egy mozijegy, belépő, csokipapír megőrzője lett.

Nelka néninek szívből gratulálok a nyereményhez és remélem a többi nyereményjátékon is örömmel részt vesz majd.

A tehetséges alkotó Ellka

Drágáim, még ha nem tudom mennyire különbözőek is lennénk, egy valami biztos, hogy közös bennünk… a vágy, hogy embertársaink önmagunkért szeressenek. Ennek apropójára találtam egy kis elgondolkodtató videót, fogadjátok sok szeretettel, amíg nem jelentkezem egy újabb bejegyzéssel.

Nem rólad szól...

Dadka — Mon, 22 Feb 2016 20:21:00 GMT

A történet zártvonalú
– s bármily tág – kör, akár az Élet.
Mitől függ: víg? vagy szomorú?
– hogy hol kezded, s meddig meséled.

(Fodor Ákos)

A fantasy és a sci-fi nem éppen az erősségem, ezért ez egy reális történet a Dante pokláról Benned, Bennem, és Benne…

A múltad, pont úgy, mint a jövőd teljesen átírható, hisz mindig az szerint formálódik, ahogy a jelenben élsz. Élj úgy, hogy holnap egy olyan tegnapról mesélj, amely gyökeresen megváltoztatta az életedet. Nem igazán számít az, hogy ki vagy, honnan jöttél és merre tartasz, hisz ahány életet élsz, ez annyiszor változik majd. De… kérdezhetek valamit? Ha most összetörne belőled az, amit igaznak hittél, Te mibe kapaszkodnál? Nem tudod? Én sem! S talán Ő sem tudja már…

Egy lány naplójából:

Milyen különös az Élet. Lassan már 157 788 órája töröm az agyam azon, hogyan kellene szavakba önteni azt a párhuzamos Világot, amely az enyémmel egy időben, egy képzeletbeli tengely körül forgott mindaddig, amíg nem köszöntött be „hozzánk” a rideg tél. A szomszédos világ különös lakója nem hitt a napsütéses nyárban. S mivel nem hitt benne, egy idő után zord lett, elutasító és tárgyilagos. Olyan, mint… mint… Ó Istenem, kivel példázzak most nagy hirtelen, hogy „ezt az inget” senki ne húzza fel feleslegesen Önmagára?! Olyan lett, mint a karácsonyi Grincs. Így már jó? (Bizarrnak tartom kissé, hogy legújabban már nevet kell adnom az érzelmeknek is, de hát mit lehet tenni?!)

Azt mondta, az a legbiztosabb, ha legalább kétszer meghalunk. Ő háromszor tette meg. Először tulajdonmagának halt meg – ez talán abban a pillanatban történt, amikor minden önmagába vetett hite elveszett… szóval nagyon rég. Utána a Világnak halt meg. Ez akkor történhetett, amikor már egyáltalán nem érdekelte az emberek társasága s mivel ez az egész nagy részben Tőle függött és rajta múlt, nem sok barátja volt, s ha volt is, kevés ideig tartott a szövetség. Igen tudom, az ilyen „dolgokhoz” mindig legalább két ember kell, de Ő (többek közt) magatartási problémákkal is küszködött, így nem sokan tették volna tűzbe a kezüket érte. Sokan tartottak Tőle, Ő viszont csak Önmagától félt. Az utolsó halála végleges volt és nekem szólt. Számomra ez volt a legfájdalmasabb. Ennek köszönhetően én is meg tudtam mit jelent fázni. Már épp próbáltam kiírni önmagamból azt a sok jégvirágot, amikor váratlanul kezeimbe került Jennifer Niven ifjúsági regénye: Veled minden hely ragyogó és én hirtelen úgy éreztem, hogy nincs már mit mondanom. Kiszakították a szívemet s csak kapkodok a levegő után. Aztán úgyis "tollat" ragadok, hogy megtudd…

Rengeteg előnye van annak, hogy szinte mindent elmondtak már helyettem. Elsősorban nem kell tudatosan feltépnem a régi sebeket, másodsorban nem engem tett gazdaggá a saját szomorúságom. Harmadsorban nem áll tízmillió törött szívű ember az ajtómnál, mondván: „Ez biztos rólam szól!” És ez nagyon jó, mert én nem szeretem a tömeget. Így továbbra is, szerényesen megpakolt batyuval a hátamon, göcsörtös vándorbottal poros utakon járva, Tartarosz felé lépkedem, hogy szembenézzek a legnagyobb félelmemmel…

Nem, ne értsetek félre. Önszántamból sosem ugranék le a sziklák között megbúvó mélységbe, hisz nekem rengeteg okom van arra, hogy éljek. De ahhoz, hogy erre a tudatszintre kerüljek, kellet Ő, aki megmutatta, hogy a boldogság sokszor azon múlik, mit kezdünk önmagunkkal és az élet apró (olykor láthatatlan) csodáival. 1997 tavaszát írjuk… szinte gyerekek voltunk még.

Bizonyos ideig egy vonaton utaztunk, de Ő idő előtt leszállt. Így döntött. Nem bírta elviselni ezt a világot és nem bírta elviselni azokat az embereket, akik nem bírják elviselni az igazságtalanságot miközben, nincs Tőlük igazságtalanabb ember ezen a bolygón. Nem bírta elviselni azokat sem, akik mások kétszínűségéről tartottak élménybeszámolót álcázva ezzel a saját színskálájukat. Nem bírta elviselni Önmagát sem, mert tudta, hogy általában azokat bántsa meg a legjobban, akik nem ezt érdemlik. Gyakran ostorozta a saját lelkivilágát ezért. Nem volt benne egyensúly, mintha magára vette volna a világ összes fájdalmát. Viszont sokkal több szeretet és kedvesség lakozott a szívében, mint amennyit kifelé mutatott. Az anya érdektelen volt, az apja kegyetlenül agresszív. Amikor felivott, verte a srácot, vagy csak viccből tarkón legyintette úgy, hogy a feje kis híján a leveses tányérban landolt. Nem tudom milyen rendszeresség volt ebben. Képes volt naponta többször is berúgni. Én megértettem Őt,(mármint a srácot)… bizonyos ideig. Addig, amíg nem bizonyultam túl kevésnek és túl kicsinek ahhoz, hogy „megmentsem”. Vagy ezerszer is elmondta talán: „Ha mennem kell, önszántamból teszem ezt. Akkor kérlek, engedj el. Ha eljön az ideje, én is elengedlek, de ne félj, egyszer biztos találkozunk még. Talán egy tökéletesebb világban ahol a megtorlásnak nincs létjogosultsága.” Berezeltem attól, hogy nem tudok hatni rá. Akkor milyen barát lehetek? Persze amikor kijelentette, hogy már csak a barátságunk tartsa életben… az ezerszer rosszabb volt. Berezeltem attól, hogy a kezeimben van egy ifjú ember élete. Miért cipeljek teherként ekkora keresztet a vállamon? Sehogy sem volt jó. Amikor megélsz egy ilyen poklot, akkor nem érdekel, hogy ki kivel feküdt össze, kire vonatkozik leginkább a gazdasági vállság, mi diktálja az új divatot?! Nem tudsz ezekről pletykálni sem, ezért jobb esetben „csak” furának tartanak. A totális kiközösítés az rosszabb, de ez sem okoz különös problémát, hisz tudod, úgysem szereted a tömeget. Van, amikor kiderül az „igazság”, akkor egy kicsit megsajnálnak, megszeretgetnek. Mosolyogsz, miközben a szíved darabokban hever, ott valahol a poros országútmentén és azon töprengsz, hogy akik már eldöntötték önmagukban, hogy ki vagy TE, ugyan azt is lássák-e, hogy mi tett ILYENNÉ? Végül is… milyenné?!

Ő más volt, mint a többiek. Valahogy mindig egy lépéssel előttem járt. Én kitaláltam valamit, Ő meg hangosan kimondta, de sosem árulta el a trükk lényegét. Sok mindent nem tudtam, ezért csak találgatni véltem. Azt hittem, egy Angyal, akinek az a küldetése, hogy megvédjen a gonosztól. De nem! Ő csak egy egyszerű srác volt, aki ha kellet, ha nem, az Angyaloktól is megvédett. Tudta, ellentmond minden Égi és Földi törvénynek azzal, ha szerelemmel szereti az ember gyermekét, mert nincs az, aki miatt maradna, ha úgy érzi, mennie kell. Ho - hoóó, nem kell telekönnyezni a zsepit, és ki lehet kapcsolni a romantikus háttérzenét is. Bár szeretett a maga módján, nem volt belém szerelmes soha, egyetlen kósza másodpercre sem. Nem tudta mi az, hogy szerelmes lenni. A mi megismerkedésünkre azt lehet mondani „banális”. Ültem a fa tetején, mint Kistehén tánczenekar egyik legismertebb dalszerzeményének a szájhőse és vártam valakire, aki leszed a szomszédom macskájával együtt. Azt azért szeretném kiszögezni, hogy megmentettem, mert nem tudott szegénykém sehogy sem lemászni. Igaz én sem… de ha egy problémára ketten vagytok, mindjárt másképp fest a helyzet. A kiscica dorombolva foglalt helyet az ölemben és várta a következő remek megoldást, amely ilyenkor nyilván minden átlagos ember agyából kipattan egy fej felett lebegő, világító villanykörte kíséretében. Ekkor két dologra jöttem rá. Az egyik az, hogy én nem vagyok egy átlagos ember. A másik az, hogy nem sok mindenkinek hiányzom. Az önsajnálat varázsaltos és egyedi terv szerint körvonalazta a lényem. Fuj, de utálom ezt az érzést. Egyszer csak hopp, arra jött Ő. Az a fura, zárkózott, zabolátlan idegen, akit a korabeli suhancok általában különcködő nyominak szólítottak, vagy galamblelkű buzeránsnak. (Mikor milyen kedvük volt) Amikor lekiáltottam neki, hogy igénybe venném a segítségét, mert „ez a kiscica” nem tud lemászni a fáról, azt mondta dobjam le, majd Ő elkapja. Azt hittem viccel, de komoly volt és határozott.

- Hát ez hülye – gondoltam magamban. - És én?

Szó szerint zsebre tettem a macskát, egyik kézzel őt fogtam szorosan, a másikkal az ágakat. Lemásztam, hogy jól beolvassak neki, de mielőtt kinyitottam volna a számat azt mondta – „Nagyon szívesen segítettem nem kell megköszönnöd.” Szó szerint lefagytam.

Valahogy a sors mégis összekovácsolt, mert azóta elég sokat lógtunk együtt. Megtanított fára mászni úgy, hogy ne kelljen többé várnom senkire, ha le szeretnék jönni. Persze amikor eltűnt, sokkal jobb és biztonságosabb volt odafent, mint az emberek között. Nem tudom, hogyan csinálta, de mindig elő tudta kaparni valahonnan a kedvenc jégkrémemet… még akkor is, amikor az eladó azt mondta, hogy előttünk vitték el az utolsót.

Persze sosem sajnált, amikor aztán egy hétig torokgyulladással küszködtem. Sajnálkozó félrebeszélés helyett inkább meglátogatott. Olyankor órákat ültünk egymásnak nekidőlve, s amíg én azon agyaltam, hogy lesz-e ugyan közös holnapunk, Ő Pilinszky verseket szavalt nekem.

„Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?“

Akkor hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a torokgyulladás ellen lázad a szervezetem, vagy a torokban keletkezet gubanc foglalja el a szívemet és zúzza könyörtelenül porrá.

Egyszer egy Cirkuszban voltunk együtt, bár azt mondta, hogy a szüleinek köszönhetően otthon megvan neki és ingyenes, valahogy mégis sikerült rávennem, hogy menjünk el. Nem mondta ki, de éreztem, hogy valahol a szíve mélyén nagyon örül, hogy „odakint” is mutatkozom Vele, ajtókon, falakon kívül. Nem azért mert szédítően káprázatos voltam… bár a szemeimmel, a farommal és a melleimmel semmi probléma nem volt… egyszerűen csak jól esett Neki, hogy látom, és ilyennek fogadom el. Hm… végül is, milyennek?!

Szóval volt az a Cirkusz, és amikor a dilis bohóc azt a bátor önkéntest kereste, aki állva, nyereg nélkül lelovagol két kört a legvadabb hátaslovukon az nélkül, hogy leesne, az én kedves barátom felemelte a kezemet. Amire feleszméltem, hála neki féktelenül jelentkeztem. Még csak konkurenciám se volt. Biztos kerültetek már ilyen kínos helyzetbe. Tíz másodperces nyomasztó csend, reflektorfény és hangos ovációk. Jött is a bohóc értem, hogy ilyen bátor és ennyire lányt Ő még nem látni a piacon. Amikor kötötték fel rám a felszerelést, azt mormoltam önmagamnak, hogy vagy én élem túl, vagy a srác, mert ha én, amint véget ér a show, Isten bizony két kézzel fojtom meg. Háromnegyed kört bírtam, azt is ülve, mert amint felálltam a ló hátára 0 tudással és tapasztalattal, vadparipa szelídítés kapcsán, szinte rögvest sikítva zuhantam és szálltam… szálltam és szálltam. Istenem, de jó volt. Mai napig emlékszem arra az érzésre. A felszerelés biztonságosan tartott a föld felett, így széttárt karokkal, lecsukott szemmel kedvemre röpködhettem. Rohant is értem a bohóc, de amint észrevettem Őt, rögvest irányt váltottam a levegőben. Kézzel, lábbal kapartam, hogy ne kapjon el. Röhögött a közönség, ez tény. Aztán persze pár perc után a legnagyobb pechemre elkapott, meg is kaptam Tőle a „Mia bella, mit csinálni? ” őrjöngést.

„Szárnyak nélkül repülni”, mondtam nevetve. Utána már minden egyes feladatra önszántamból jelentkeztem, de a bohóc nem jött értem többé. Nem értem, miért nem.

Hazafelé vidáman lépkedtünk és a srác is folyton nevettet a tipikus beszólásaival. „ Ha láttad volna önmagad, már csak egy íjat a kezedbe és megszégyeníted a szerelem gyermektestű istenét is” Sosem mondtam el neki, hogy pont ilyen lököttnek képzelem el a legjobb barátomat. Nem tudom sejtette-e, hogy ott és akkor Ő volt a legjobb fiúbarátom. Ott és akkor azt kívántam, hogy sose nőjünk ki ebből a nevetésből. Másnap se harmadnap nem találkozhattunk. Az apja részegen úgy megrakta, hogy az ajka bal oldalt nagyon csúnyán széthasadt. Teltek az órák, napok, hónapok… Bár olykor eléggé impulzív volt és hirtelen, én nagyon szerettem a társaságát. Talán mert én nyugodt voltam, kiegyensúlyozott és eléggé lassú. Engem az sem zavart, hogy egyszeriben nem vagyok már annyira közkedvelt a saját baráti körömben. Viszont Őt ez valamiért jobban megviselte és ezért egyre inkább hanyagolt.

Egyszer aztán elérkezett az is, amitől a legjobban féltem. Eljött hozzám s csak addig maradt, amíg nem ettük meg közösen azt a jégkrémet, amit magával hozott. „Te, hallod, nem mondasz verset? ” - megkérdeztem félve. Leült mellém, nekem dőlt és már szavalta is Pilinszkyt:

Csak a búcsu pillanatában
áll helyre az aranyegyensúly.
Sőt, mint a tűzvész, most olyan
túlzott és elnagyolt
az asztal bősége, s az orgona
bizalmas fürtje. Mi jött közbe?
Meg kell beszélnünk elalvás előtt…

Egyszer csak felállt, vadul beletúrt a hajamba és megcsókolt. Illetve, hogy pontosabb legyek… megigazította az eltévedt hajtincsemet és homlokon puszilt, de az lényegében majdnem ugyanaz. Talán tudott volna szeretni később, idővel. Ki tudja?! Másnap holtan találták. A „nagyok” rögvest összepusmogtak. Állítólag a bipoláris zavarban szenvedő fiatalember szerencsétlenül megcsúszott. Elmentem a temetésre. A szülei és azok a rohadékok, akik valaha nyomi buzerásnak szólították egy rakás szart tudtak az egészről. Ott álltak a koporsó előtt és ZOKOGTAK. Én távolabb álltam s talán megvettek majd kissé, de nem tudtam sírni. Valahogy nem voltak könnyeim. Sírtam már eleget, amikor azokról mesélt, akik kedvtelésből buzizták, most meg egymást megtámasztva, könnyeket hintve álltak „felette” és nézték az élettelen testét. Közelebb mentem, vállal súroltam a zokogó csőcseléket. Ránéztem. Mintha a középső ujja egy kissé jobban felfele mutatott volna, de az is lehet, hogy beképzeltem ezt. Pontosan tudom, mit mondott volna külső szemlélőként figyelve ezt a teketóriát. „Nos, én ezt a szívszorító jelenetet egy semmitmondó szappanoperába szúrnám, hogy megemeljem a nézetségét.” Röhejes, hogy én még oda se, de kényszertelenül elmosolyogtam magam.

Azon az éjjelen, amikor eltemették nagyon nehezen aludtam el. Álmomban csodaszép Angyalt láttam, aki láthatatlan szárnyakba burkolta egy zokogó lány testét. Az Angyal nagyon megszerette a lányt, ezáltal úgy döntött, hogy megválik a veleszületett tökéletességtől. Kemény harcot vívott meg ezért. Mindene elveszett. Csupán a szemeiben tükröződő fény jelezte, hogy Ő valaha több volt az embernél. Volt benne valami megmagyarázhatatlan természetfölötti villanás. De hisz azok a szemek… azokat valahol láttam már.

Ijedten felriadtam és abban a pillanatban tört ki belőlem a zokogás. Ott és akkor úgy gondoltam, hogy nincs tökéletesebb világ. Hisz én itt ragadtam és a fájdalommal nekem kell tovább együtt élnem. Másnap iszonyat sok Angyaltollat találtam a földön és tudtam, hogy ez egy jel.

foto: Csutor Ella

Persze azóta felnőttem és erősen gyanítom, hogy egy fehér postagalamb esett valami kóbor macskának áldozatául… ezért ez a sok toll. De ha valamiben szeretetet akar látni az ember, a szarban is meglássa azt. Ugyanakkor így van ez sajnos a negatív dolgokkal is. Szóval, hol is tartottam… Aha, igen felnőttem. Valahogy mégiscsak jobb hinni abban, hogy az a betörhetetlen srác valahol Öntudatára ébredve boldogan szárnyal és onnan vigyázz rám. És ha valaki becsapni készül, rögvest jelezz… vagy csak a Sors teríti ki úgy a kártyákat, hogy a kelleténél többet lássak? Nem tudom. Egy szó, mint száz, nem mindig könnyű élni így, épp ezért nincs is sok igazi barátom. Ami nem feltétlenül baj, de ezt írtam már. Ha valaki azt gondolná, hogy egy ilyen esemény nem változtassa meg az embert, nagyon téved. Valami bizonyára megtört bennem. Lehet, jobban félek az elvesztéstől és ez legtöbbnyire abban nyilvánul meg, hogy akit igazán megkedvelek, attól nem szeretek búcsúzkodni. Nem is szoktam, mert ez nekem valamiért reményt ad az új találkozásra. Persze ha valaki mindenáron el akar menni, nem tartom vissza, sőt mi több, engedem hadd menjen, még mielőtt jobban fájna a hiánya. Ugyan miért? Ez olyan kérdés, mint a „Miért ment át a csirke az úton.” Mindkét „problémának” több válasza is lehet. Valamiért pont én nem tudom azt a „kielégítő félét”

Hát ennyi. Ezt hozta ki belőlem a könyv. Írhatnák akár recenziót is, de nem fogok. Írtam egy hozzákapcsolódó „szöveget“ inkább. Azt hiszem elfelejtettem kiírni az elején, hogy ez a történet fiktív. Bármilyen reálisnak vélt párhuzam a véletlen műve és többé – kevésbé a szerző fantáziájából ered bla, bla, bla… Pedig szerintem tényleg nem valós, vagy csak szeretném, ha valótlan lenne. Mindenesetre, (így – vagy úgy), talán van, akit megvédtek az Angyalok annak érdekében, hogy én boldog lehessek. Nem tudom szavakba önteni, milyen jó érzés hinni ebben. Mielőtt velem picsognátok (mert nekem most nagyon jól esik), van itt még valaki, akit a saját érdekében szeretnék kiábrándítani egy kicsit. Talán majd egyszer hálás lesz ezért…

Szóval kegyed! Lehet, hogy csak egyetlen (s egyben a legfontosabb) bizonysága van annak, hogy ez a történet nem Rólad szól… és pedig az, hogy TE még élsz! Ezáltal szeretnélek nagyon szépen megkérni, hogy ne foglalkozz azzal, hogy én ugyan milyen kebelbarát vagyok, illetve nem vagyok. Neked nem tiszted megítélni. Talán nem volt olyan nehéz életem, mint Neked, de az én cipőm is eléggé nehéz a sártól. Mondta már neked valaki, akit tiszta szívből szerettél, hogy nem akar élni többé, mert nincs különösebb értelme az életének? Akkor biztos tudod, miről „beszélek”, pláne ha nem sikerült „megmenteni”. De talán nem is az a feladatunk, hogy megmentsük az egész világot. Bizonyos esetekben és élethelyzetekben lehetetlen vállalkozás ez. Az emberek jönnek – mennek. Attól függetlenül máskor csak azután hints rám jelzőket, ha lesz merszed bejárni „ezt” a kitaposott ösvényt külső szemlélőként is. (Külső szemlélő értsd: Ő távozik – TE a fájdalommal itt ragadsz) Mindaddig csak hiszed, hogy TE Velem kapcsán tovább látsz az orrodnál! És hála az égnek nagyon rosszul hiszed. Tény, hogy csökkent hallóképességűek és vakok vagyunk egymás „bajaira”. (Itt az emberiségre gondolok aranypofa, nem Rád) Ezért én a klaviatúrát használom fel arra, hogy „elmondjam”, amit a saját bőrömön nap, mint nap minden egyes felkelés után megtapasztalok. „Amíg élsz, addig szinte BÁRMI helyrehozható, pláne ha a helyrehozást Önmagaddal kezded el!” Ez nem azt jelenti, hogy PONT a TE jelenséged fogott meg annyira, hogy időt, energiát nem sajnálva betűkön keresztül boncolgatni kezdjelek. Minek? Engem nem fizetnek ezért. Igen, gondolhatod, hogy ez a kis üzenet Neked szól (vagy Neked… Neked, Neked, Neki, Neked… rohadtúl kíváncsi vagyok, hányan vettétek fel „ezt az inget”) s nem tudom, nevessek-e, vagy sírjak azon, hogy NEKED talán FOGALMAD SINCS ARRÓL, MENNYIRE TÉVEDSZ! Ugyanis NEM NEKED SZÓL. Szólhatna… de nem látok benne se fantáziát, se különösebb értelmet. Az, akinek szól, (és épp most olvas) meredt szemekkel néz maga elé kutatva az emlékei között, kérdőre vonva Önmagát, hogy Tőle ugyan elbúcsúztam-e?! Rájön, hogy nem. Úristen, most mit tegyen?! Nincs fogalmam arról, hogy, mit mondana erre egy átlagos író, mert úgy fest, egyik sem vagyok igazán. Se író… se átlagos. Talán Ő is csak azt mondaná, amit én, hogy BÁRMI leírható, mert ez az átlagos írók kiváltsága, de nincs már olyan bármi, ami színesebbé tenné ezt a történetet, mert ez a történet már sajnos véget ért. Ezért csak ismételni tudom önmagam. Az, akinek szól, az NEM TE VAGY… nagyon örülök, ha ezzel boldoggá tettelek, okvetlen olvass máskor is. Pláne ha sikerül kiszabadulnod abból a „dobozból” amelybe azok közé pakoltalak, akik csak gondolják, hogy tudják mit jelent BARÁTNAK lenni. S hogy én tudom-e? Lehet, hogy nem… de mivel Te tapasztaltabb vagy és bölcsebb, ott volt az esély arra, hogy megtanítsd.

FIGYELEM, NYEREMÉNYJÁTÉK!

Tudom, sosem csináltam még ilyet, de most valamiért nagyon szeretnék. Jennifer Niven ifjúsági regénye Veled minden hely ragyogó (figyelmetekbe ajánlanám ezt a könyvet) rengeteg szívszorító rejtett idézet otthona. Például: „Az a gond az emberekkel, hogy általában elfelejtik, hogy többnyire és igazán csak a kis dolgok számítanak. Mindig csak a pillanatokra emlékszünk, sosem napokra.”

A történetben szerepel egy provizórikus fal, amelyre ki lehet írni, mi az, amit mindenképp szeretnénk az életünkben megtenni. (Ez olyan bakancslista féle) Mindazokból, akik leírják nekem (facebook komment a cikk alá, privát e-mail /dadka@dadka.sk/, vagy postagalamb által), hogy mi az, ami teljesebbé tenné az életüket (elég egy álom) kisorsolok egy valakit, akinek névre szóló csodaládikót készíttetek. Nekem ilyen van:))

Adok Nektek mondjuk három teljes napot. Igen, azt hiszem, annyi pont elég lesz:))) Ez a nyereményjáték nem vonatkozik a csodaládikó készítőjére és a legközelebbi családtagjaimra, mert nem lenne fair, persze attól függetlenül Ők is írhatnak:))) Köszönöm:))

Félreértés

Dadka — Sun, 20 Dec 2015 21:30:00 GMT

Érteni sokmindent és sokmindenhez lehet.

Megérteni mindent vagy mindenkit meglehet.

Félreérteni határok nelkül lehet...

(Peti)

Ez a „történet” fiktív! Bármilyen reálisnak vélt párhuzam a véletlen műve és többé – kevésbé a szerző fantáziájából ered.

Azt mondta: „Öntsünk tiszta vizet a pohárba”, sajnos annyira összemaszatolta a poharat, hogy amikor tiszta vizet öntött bele, eme nemes cselekedete elveszette a jelentőségét. Abszolút nem láttam át az igazságot, pedig az orrunk előtt lebegett. Mai napig nem tudom, mit is kellet volna látnom, mert nem segített abban, hogy meglássam azt. Beszélt nekem az önzetlen szeretet fontosságáról, én meg azt hittem tudja, mit beszél. Mégis amikor szükségem lett volna arra, hogy fogja már be a száját és szorosan öleljen magához úgy „felrakott a buszra” mint Kispálék Emesét. Azt hittem igazi barátok vagyunk, annak ellenére még méltóságos halála sem lehetet ennek a „kapcsolatnak”, mert, hogy is lehetne vége annak, ami valójában el sem kezdődött?! Legalább is az Ő részéről biztos nem. Csak beszélt, beszélt, beszélt millió betűn keresztül és én, aki most már büntetésből újból tanulok olvasni (az emberekben) félreértettem Őt.

foto: Csutor Ella

Írhatnék ódákat arról, milyen reményeket fűztem ehhez az emberhez, de félek, elvesznétek a sorok között, pont úgy, mint ahogy nekem sikerült. Mert amikor végre valahára hinni kezdtem Benne, Ő kacagva ásta ki a lelkem utolsó nyugvóhelyét, mint egy profi sírásó. Persze a temetésre nem jött el. Még ezt a harcot is egyedül kellet megvívnom. A szemeim rezdületlenül figyelték, milyen mélyen és visszafordíthatatlanul pusztul el odabent belőlem az, akinek valaha szárnyakat adott, Ő… az irgalmas szamaritánus.

Pedig ha hiszitek, ha nem, sokáig úgy éreztem, hogy egyről beszélünk, egy időben, egy nyelven. Aztán persze rá jöttem (holmiféle segítség nélkül), hogy egy és ugyanazt a dolgot lehet ám többféle képpen értelmezni. Velünk is „csak” ennyi történt. Tragikomikus tusé. Tán kifújt, hogy nem leszek a barátja, rohadt nagy a pára.

De ne bántsátok! Az az igazság, hogy én rontottam el.

Ő jó tanítómester volt, komolyan vette a tanítást, de én a játszadozó cserfes kis lélek, viccből pad alá bujkáltam és megdobáltam papírgolyócskákkal. Nem vettem figyelembe, hogy egy komoly drámai jelenetnél, amit az ég küldött ránk, nem szabad örülni semminek, pláne nem egymásnak. Így kezdtem el követni a „divatot”. Először „csak” dühös voltam, majd mérhetetlenül szomorú. Amikorra észrevettem, hogy a bánatban sincs mellettem, már mindenre késő volt. Egyet azért megtanultam, ha igazán kedvelt volna, nem mond le rólam semmi és senki kedvéért. Nehéz lecke volt, egy párszor megbuktam a vizsgán, de mára már lenyugodtak a kedélyek és én egy lépcsőfokkal feljebb mehettem. S hogy én miért mondtam Róla le? Mert elhitette velem, hogy megalázó, ha valaki így szeret.

Jó leszek már, mindhalálig és nem kívánom neki, hogy élje meg ugyanezt, mert vagy száz életre előre megélte már.

Most már komolyan xart nem értek az önzetlen szeretet fontosságából, de legalább megérettem egy igazságra (persze azt is én találtam ki, hogy könnyebb legyen elviselni a fájdalmat)

Fontos voltam neki! Oly annyira, hogy inkább odébb rugdosott mintsem hogy elrontsa az életemet, mert Ő „ilyen” és sosem fog megváltozni.

Már nem kaptam esélyt arra, hogy elmondjam… sosem akartam megváltoztatni. Mindegy már. Fütyülök a szívcuccra.

Azt teszem majd, mint Kis Grofó, figyelem az emberek nézését meg a járását… aki Rimaszombati, vagy Rőcei, pluszpontban részesül.

…olyan hülye érzésem támadt, mintha valamit megint félreértettem volna… de most komolyan!

Ha futsz...

Dadka — Wed, 02 Dec 2015 20:05:00 GMT

Amikor az ember gyermeke nem megszokott módon kizökken a mindennapokból, hirtelen minden összemosódik. Az idő, a múltbeli sérelmek emlékei a megváltás reménye…

Kórházba kerültem. Banális történet… rosszul lettem. Nem kicsit! Nagyon!!! A gyorsmentő suhogott Rimaszombatba velem. Én nem sírtam, én zokogtam! Az összes rejtett felindulás pár perc alatt kibontakozott s könnyek formájában próbált volna tőlem búcsút inteni… sikertelenül. Szerintem olyan lehettem, mint egy taknyos kisgyerek, amelyik inkább lezokogta a saját kis idejét mintsem, hogy szólt volna: „Neeeee, ez még egyszer nem történhet meg velem!”

Sokan nem tudjátok, mert azt a „bestsellert” épp nem írtam meg s már nem is szeretném felszakítani a régi sebeket, de évekkel ezelőtt a saját bőrömön tapasztaltam meg a rimaszombati nőgyógyászati osztály „segítőkészségét”. Valamiféle komplikációk révén be kellet feküdnöm s bár utópontig bizakodtam, egy hűvös februári éjjelen mégis elvetéltem, de úgy, hogy ez a kemény tapasztalat mindenhol fájt, pláne „odabent” legbelül. S ahogy ez a „horror filmekben” lenni szokott, én pont egy olyan nővérkét fogtam ki, aki a „sajnálom” helyett, hozzám fordult és azt kérdezte: „mit hisztizik? Ez nem fájhat annyira!”, az orvost meg már inkább le sem hívta hozzám, biztos, ami biztos, elküldött a zuhanyba. Én nem vagyok agresszív természetű ember, épp ezért úgy hiszem, ha hisztiztem volna, minimum a tévéjét borítottam volna le a földre, mert én a gyermekemet veszítettem el, miközben Ő a kedvenc sorozatait nézte. Nem csináltam én semmit, csak fogtam a hasam alját és zokogtam megállíthatatlanul, mint a záporeső. Tehetetlen voltam, elvesztem ebben az élethelyzetben, s kudarcot vallottam, mint ember, mint nő, mint lélek. Egyetlen segítőim a szobatársnőim voltak, akik úgyszintén többször szóltak a nővérnek, hogy szerintük baj van. Igen, az volt, de kit érdekel?! A nagymamám nyilván pont ilyen hozzáállás végett vérzett ki jó pár évvel, ezelőtt ugyan abban a kórházban, amikor világra hozta édesanyámat. Egykorúak lehettünk. Ugye milyen fura a Sors fintora? Nem állítom, hogy pont ilyen életveszélyes állapotba kerültem, én csak simán véreztem és fogyott az erőm, talán egy kis hiszti mentes sokkot kaptam. Ki tudja, mitől lettem annyira sápadt?! Emlékszem, hogy féltem… végtelenül féltem a haláltól. Pedig nagyon úgy fest, a világért nem bántott volna engem. Reggel azért kivizsgáltak ultrahanggal, hátha rosszat álmodtam az éjjel, s nyolc óra elteltével szépen, szakszerűen, lehajtott fejjel ki is tisztítottak.

Végre már orvos is látott s nem csak hogy látott, de együtt is érzett velem. Ezért visszamenőleg is nagyon hálás vagyok. Végtére nem csak egy hülye kis statisztikai adatnak éreztem magam. Attól függetlenül akkor csak egyetlen egy mondat hagyta el a számat: „Haza akarok menni… MOST!” Bárki, bármit gondol, az a halott magzat, akit valamiféle latin jelzőkkel illettek a gyermekem volt és elég sok időnek el kellet telnie, hogy újra áldott állapotba kerüljek.

…és most amikor már végre valahára teljesen kerek lehetne a világ, mert a múltbeli sérelem abszolút nem kísért (gondoltam én)… már megint a rimaszombati kórház jön elő. Nem tud ez a gyorsmentő máshová menni? Mi vagyok én valami kísérleti nyúl? Bocsássa meg a világ nekem, de abszolút bizalmatlan voltam.

Olyan ez, mint az úszás. Ha már egyszer valaki fuldokolt nem fog többé önszántából a mélyvízbe menni… ha csak nem dobják bele mások. Találgattam fűt, fát, hogy nem is vagyok annyira rosszul, valahogy mégis a sebészeten kötöttem ki infúzióval a kézben s hip – hop valahonnan az önsajnálat is előbukkant. Hozta magával a jól ismert kérdéseket: „Miért pont én, és miért pont itt?” Lehet, hogy nem fogjátok elhinni nekem, de kielégítő válaszok születtek meg bennem. Talán vissza kellet mennem oda, hogy teljesen lezárjam?! Így, vagy úgy… szerintem sikerült! S tudjátok mitől és hogyan? Az első percektől fogva megtapasztalhattam a nővérkék segítőkészségét, szeretetét, rám ragadt a jókedvük, a reményük, a hitük. Egyrangúan kezeltek mindenkit, egyetlen egyszer sem tapasztaltam fölényességet, lenézést, vagy gúnyolódást s teljesen mindegy, hogy rólam volt-e szó, vagy a mellettem fekvő 85 éves mamáról. Én nem tudom, hogy működik ez?! De ránéztem a főorvosra és tudtam, hogy jobb kezekben már nem is lehetnék! A környezet, a szobatársnőim, a nővérkék, a főorvos és a szobaorvosok… ez mind, mind olyan jól összejött, hogy félelem nélkül feküdtem „kés alá” s töltöttem ott pont annyi napot amennyi szükséges volt a felépülésemre.

Esténként odaálltam az ablakhoz, pont velem szemben volt az a kórház ahol a „gyermekemet” véres papír zsebkendőbe csomagolva saját kezűleg dobtam ki a kukába, mert ott, akkor, abban az élethelyzetben nem tudtam mi mást tehetnék. Hazudnék, ha azt mondanám, jó kedvel átintegettem a másik oldalra. Egy – két könnycsepp utat tört még, de tudtam, le kell most már tennem végleg ezt a keresztet s nem felemelni többé, mert túl nehéz… s amúgy is sérvre operáltak szóval tényleg nem emelgethetek! Igaz, ez csak „melléktermék” volt. Az igazi gondot s a gyakori rosszullétet az epehólyag okozta s a benne lévő apró csörgő kövecskék. Most már visszamenőleg én is azt mondom, hogy díszüvegben sokkal jobban mutatnak.

Szeretnék köszönetet mondani elsősorban MUDr. Juhász Péternek, a rimaszombati kórház sebész főorvosának, hogy a munkáját hivatásként éli meg. Ez nem csak a profizmusról szól, hanem az emberiségről is. Ezt nem lehet megtanulni, vagy elsajátítani a vizsgákon, ezzel születni kell. S Ő ezzel született. Egyszóval, ért az emberek nyelvén. Hálás vagyok az orvosoknak, akik kezeltek s az összes nővérkének (beleszámítva a főnővért is), mert mind egytől-egyig HATALMAS EMBEREK. Név szerint sajnos csak hármat tudok megemlíteni, mivel velük beszélgettem a legtöbbet.

Utratová Gabika

Pósa Emike

Auxt Erika

…ha minden tízedik embernek a Világon ilyen aranyszíve lenne, nagyon – nagyon szép világot élnénk. Mindent köszönök, s ebben minden benne van! Sokkal többet tettek értem, mint gondolnák. Végre valahára szembenézhettem a legnagyobb félelmemmel. S hogy ez volt a munkájuk? Kétlem! A gyógyító mosoly sosem kötelező, s mi, akik ott feküdtünk a kórházi ágyon, kaptunk a szuri mellé, jó néhányat. :))))

Köszönöm mindenkinek aki aggódott értem.

U.I.: Biztos sokan tudni szeretnétek, hogy az a nővérke felelős-e a kisbabám elvesztéséért?! Nem! Ha otthon maradok, nyilván a saját ágyamban veszítem el. Ugyanúgy szomorúan, zokogva, de főleg méltóságteljesen.

S hogy haragszom-e a nővérkére? Már nem! Remélem, akad valaki, aki igazán szereti Őt. Ez a legfontosabb gyógyító „eszköz“. Én egy nagyon - nagyon fontos leckét tanultam meg általa. Persze a hatása csak később érkezett meg, attól még bízom benne, hogy amíg élek, gyakorolhatom:

Búcsúzom...

Dadka — Mon, 16 Nov 2015 21:46:00 GMT

„Ám ekkor ő lámpát olt, mert

Későre jár:

Lefekszik,

Istenemre nem értem én,

Miért

S hová

Igyekszik.”

(Kerepesi Igor – Lámpafény, részlet)

Ennyire csendben talán sosem zokogtam még. Ti se halljátok, ugye? Meg van az oka. Valószínűleg félek, hogy megérint a külvilág zaja s akkor azt kell majd mondanom, ami közismert és megszokott ilyentájt… „Az élet megy tovább!” Nem, az nem lehet. Én még zokogni szeretnék s mindennap egy kicsit belehalni ebbe a mély fájdalomba, amíg nem tudatosul bennem, hogy így van jól, a világ rendje szerint távozott az élők sorából, és neki már többé semmi nem fáj. Utoljára szeptember közepén hívott fel a kórházból. Igen, tudom… ha a gyávaságból vizsgázni lehetne olykor kiváló eredményekkel végeznék. Pont úgy, mint akkor, amikor megláttam a nevét a telefonom kijelzőjén. Nem vettem fel. Neki dőlve az előszobai tükörnek elszámoltam százig és begyakoroltam egy pár mosolyformációt, amelyekből szinte sugárzik a remény és a boldogság. Majd mély levegőt vettem és visszahívtam. Vidám volt, nevetgélt és én is nagyon igyekeztem. Persze közben a mutatóujjamat vérig harapdáltam, hogy még csak véletlenül se törjek ki eszeveszett zokogásba. Azt mondta erőt adok neki. Én??? Én! Boldog vagyok, hogy nem látta mennyire gyenge tudok ilyenkor lenni. Félek csalódást okoztam volna neki, annak ellenére, hogy én igenis hittem a gyógyulásában. Hm… hittem! Milyen hit ez? A teljes felépülése szinte határos lett volna a csodával és én túl kevés, túl kicsi voltam ahhoz, hogy kiimádkozzam, pedig hányszor próbáltam, Istenem?!

S így egy hűvös októberi hajnalon meglátogatott a Halál Angyala engem. Hiába néztem rá kérőn, könnyes szemekkel, azt mondta tudja, hogy az egyik barátomról van szó, de sajnos nem tehet mást, erősnek kell lennem, ad némi időt, pár órát csupán, hogy ez a csapás ne érjen felkészületlenül. Könyörgöm, hogyan lehetséges felkészülni erre? Sehogyan! Hatalmas lelki pofonként ért a hír…

A.MARTON GYULA – Don a tornaljai Madárterem Galéria vezetője, október huszonhetedikén (a mi földi időszámításunk szerint) örökre itt hagyott. S én mégis itt állok, hülyén, bambán, mint aki nem érti a világ működését és várom a novEmberi pergamentett. Ma se jött… de még nincs vele elkésve ám. A barátságunk kezdete óta érezte, hogy nem igazán vagyok otthon ebben az időzónában. Tudta, hogy én könyveket szeretek olvasni s nem internetet. Így szinte minden hónapban elkészítette nekem az írásait úgy, hogy aláírta, összetekerte és díszszalaggal ékesítette. Értett az emberek nyelvén, ezért is tudta növelni városunkban a kultúrát. Lelkesedett, mint egy kisgyerek akkor is, ha tízen gyűltünk össze egy – egy könyvbemutatón, s akkor is, ha százan. Örömmel „tette a dolgát” értünk és önmagáért.

Don, kedves Don… az Égi Madárterem Galériába költözött. Egy nyakam van, de ráadom, az egyik nagy példaképe és kedvence, Márai Sándor leszerződtette, hogy mutassa be Őt és a műveit az égi seregnek. Mi meg itt hanyatlunk a Földön. Járhatunk majd Kis Grofóra…

Dühös vagyok, szomorú és csalódott. Végre volt itt valami, amibe érdemes volt kapaszkodni. Valami, ami eszméi értékkel bírt. Valami, ami szívvel – lélekkel volt fenntartva. Valami, ahol a csend is ünnepi beszéddé alakult. Talán mert mindenki értett belőle. Képek, fotók, festmények a falon, könyvek az asztalon és szeretet a szívekben. Mi lesz most velünk így, Nélküle? Mi egy pótolhatatlan embert veszítettünk el, ezt ugye tudjátok? Mégis meg kell, hogy említsem… él itt közöttünk egy fiatalember, akinek a munkáságában Don nagyon bízott. Nem fogom megnevezni, szerintem mindenki tudja, kiről van szó. Sokat, sőt rengeteget beszélt nekem Róla, amikor a művészet fellendüléséről polemizáltunk. Egyszer azt monda nekem: „Meglássa Dadka, Ő lesz a mi megváltásunk!” Szeretném, ha így lenne, szeretném látni azt a lámpást, amelyet Don egykor bizalommal a kezeibe helyezett. Én jóérzéssel követném a fényt s szerintem rajtam kívül sokan még.

Az utolsó üzenetei közül talán ez volt a legszebb:

„Drága Dadkáék. Inkább az aggódás az, amely vezérelte tollam. Láthatatlanul ugyan - óceánnyit sírok. Maga lábujjhegyen is figyel, becsül, tisztel...köszönöm.”

…most tudom csak igazán mit jelent láthatatlanul sírni. Millió megválaszolatlan kérdés zihál bennem. Kit fogok most ezután Don-nak szólítani? Annyira szerettem! Kedvenc könyvem főhőse (volt) Don. Don Shimoda, hogy pontosabb legyek. Lesz-e majd valaki, aki a mi Donunkról is könyvet ír? Úgy, mint Ő írt Dúdor Istvánról. Elmúlik-e valaha ez a végtelen űr a szívemben? Ki után menjek? Ki tud nekem válaszolni? Ki? Ki?? Ki???

Szeretnék köszönetet nyilvánítani Simon Marika néninek, hogy felhívott és a megbékélés köntösébe öltöztette a lelkemet. Talán sejtette, hogy én a saját magam módján csendben lázadok s minden pozitív jellegű könyvet kidobálva a polcomból keresek valamiféle egységes, jól bevált módszert a fájdalom enyhítésére…nincs olyan! Miért nincs? Írok majd egyszer. Mert én olyan okos vagyok, csak Ti ezt még nem tudjátok…

Marika néni szavai hozták el a nyugalmat, a békét és a jóleső könnyeket. Megbékéltem, lecsillapodtam, azt hiszem. Az asztalomon gyertya ég, nézem a lángját, ahogy vadul ficánkol, és épp arra gondolok, hogy milyen boldog lehet most Márai „odafent”, hisz végre az égiek is felfigyelnek rá. És milyen boldog most Don. Ott áll a mennyei Madárterem Galéria kapuja előtt, kezében a meghívó, az arcán az a jól ismert léleksimogató mosoly s már hallom is: „Isten áldja magukat, köszönöm, hogy eljöttek.”

PhotoCollage: Ella

Moje stretnutie s Hiraxom :-)

Dadka — Sun, 18 Oct 2015 20:04:00 GMT

„Jediná šanca, aby raz na našej prekrásnej modrej planéte zavládol mier, láska a pochopenie, je totiž v rukách jediného človeka. Koho? Teba, ktorý čítaš tieto slová. Lebo keď ty, čitateľ môj milý, budeš šťastný, bude šťastné aj tvoje okolie. Dobre si zapamätaj túto vetu, pretože pre matku Zem a ľudstvo nemôžeš spraviť nič viac, ako keď samého seba urobíš šťastným.“

(Pavel „Hirax“ Baričák)

„Ďakujem tým hore, že môžem vidieť aj za roh všetkých mojich obrazov, tieňov a planét.“

(Ján Marton)

„Pokiaľ si zachováme čo len malú dušičku bláznivého dieťaťa, nikdy nebudeme nešťastní.“

(Juraj Hnilica)

Pri čítaní mystického románu Červený lev (Nápoj večného života) som si uvedomila, že hlt z prameňa rieky zabudnutia po smrti človeka (teda zániku jeho fyzického tela) je zrejme akýmsi božím darom, alebo vykúpením. Totiž, ak by sme si museli so sebou vláčiť všetky spomienky na predošlé životy, stratila by sa podstata bytia a učenia sa. Za včerajšie omyly by sme sa zrejme ospravedlňovali o dve – tri existencie neskôr s vedomím, že si to môžeme dovoliť. Síce sa hovorí, že čo môžeš urobiť dnes, odlož na pozajtra a máš zaručene dva dni voľna, ale zrejme sa to netýka tých neodkladných „záležitostí“ ako je žiť, milovať, veriť, stavať, búrať, hľadať, nachádzať a znova strácať...

To, že aspoň by sme nevstupovali do tej istej rieky dvakrát je len odzrkadlením úbohej výhovorky, vďaka ktorej sa snažíme ospravedlniť samých seba pri zdanlivom viacnásobnom zlyhaní. Do tých istých riek vstupujeme (vedome, či nevedome) aj počas jedného, jediného života (o ktorom vieme, že ho žijeme) dovtedy, kým sa z danej lekcie konzekventne nepoučíme. Zrejme to tak má byť. Veď to, že nás občas popáli rozžeravená rajnica ešte neznamená, že prestaneme nadobro variť. Možno si nabudúce dáme chňapku, ktorú (ak začne horieť) včas zhodíme na úplne nový koberec. Nuž, s jednou z tých bolestí sa vždy vyrovnávame ľahšie, ale podstata vždy zostáva v horení. Keby sa ma však „niekto z hora“ opýtal, či by som si nechcela čo – to naveky zapamätať?!...Hm-hm-hmmmm...o tom niet pochýb! Zdvihnite prosím ruky, aby som videla, či sa plavíme na jednej lodi.

Neviem, čo ma spája s Hiraxom. Zrejme iba taký malý, nevinný priamočiary pohľad na Severný ostrov Nového Zélandu. Možno si poviete, že dnes sa to dá. Človek si sadne k spomalenému internetu, posťahuje si zopár užitočných informácií, okorení ich rúškom svojej fantázie, a je z toho príbeh, ktorému aj sám uverí. Ale k čomu je potom dobrý ten nezmyselný boj s vlastným vnútrom, listovanie v dávno zabudnutých denníkoch hľadanie a nachádzanie súvislostí?! Nie, nebola som na Novom Zélande, ale mám v sebe zakódovanú akúsi reminiscenciu, ktorú na internete nenájdete. Nedá sa totiž opísať slovami. Ako keby ste sa rútili úplne zhora k tým najkrajším hviezdam, ale spomienka na pád vám už nedovolí klesnúť hlbšie. V tej chvíli neviete, či je to dobré, alebo zlé...proste to je! Ste v strede svojho „Ja“ a stávate sa režisérom vlastného filmu.

Pavel „Hirax“ Baričák je prozaik, poet, vydavateľ, hudobník, fotograf, cestovateľ, bloger, filozof, motivátor...a ja tá, ktorá to jednoducho musela napísať. Určite nie kvôli nemu, skôr tak kvôli sebe. A vlastne aj kvôli Vám. Jasné, že je predovšetkým ľudskou bytosťou, ale prečo by som mala tajiť to, v čom vyniká? To, aby ste „videli“, že to nie je len tak...Viete si to predstaviť? Opýtal sa ma, či som si plne vedomá svojho talentu?! Ja??? Taká malá sivá myška nášho mesta? Asi som mu od úplného prekvapenia zabudla dať priamu odpoveď, ale či veríte, alebo nie...v mysli som od radosti vyletela až k oblakom. Zajtra, keď sa budem dívať „zdola“ na svoje vlastné ukrižované ego mi to možno bude pripadať detinsky, ale dnes ešte nie...dnes som „iba“ šťastná. Ďakujem, že ma v tom podporujete!

Takže odznova! Keď mi Hirax napísal, že sa chystá tretí diel Šlabikára šťastia ešte som netušila, že jeho veta bude mať aj pokračovanie. Mala! Totiž, opýtal sa ma, či by mohol zaradiť môj vlastný príbeh do jednej z možných kapitol. Tuším som onemela od úžasu. Dívala som sa pred seba, popíjala som mierne sladený čaj a hovorila som si: „Áno, dobré ránko Dadka“. V strede môjho vesmíru sa miešala substancia šťastia, vďaky a pokory. A vždy keď do seba narazili zvolala som: „Boooooooože, a to naozaj?“ Vtedy som ešte netušila, že Paľkovu ústretovosť a bezprostrednosť budem môcť onedlho sledovať aj zblízka na jednej z jeho úžasných prednášok vo Fiľakove. Ja neviem opísať ten moment prekvapenia. (A to som chcela byť fakticky spisovateľkou) Možno je to tým, že slovné spojenia typu: „Bolo super“ sa mi zdajú fádne oproti tomu, čo som vnútorne prežívala. Áno, to sú presne tie pocity, ktoré Vám dodávajú krídla a chuť tancovať naboso v daždi. Nuž, sú to krásne spomienky. S Ďurim „Ďurikesom“ Hnilicom a Jankom Martonom (ktorý ma mimochodom svojim príbehom v Šlabikári šťastia č. 3 rozosmial aj rozplakal) tvorili fantastické trio, ktoré nás rozosmievalo celé tri hodiny.

Negatívna kritika? Z mojej strany iba jedna jediná. Čas! Ja proste nedokážem pochopiť, že prečo tak ukrutne rýchlo letí??? Toooľko prežitých udalostí mám za sebou a ešte stále som si nezvykla. Veď práve...

Čo sa mi najviac na Hiraxovi páči? To, ako oduševnene rozpráva o svojej krásnej rodinke, čím kladie dôraz na reálne ľudské hodnoty. Človek má pri počúvaní jeho prednášok pocit, že sa ozaj narodil z úplne prostého dôvodu...aby sa učil, tvoril a hlavne, aby bol pri tom všetkom duševne slobodný a šťastný. Čo viac dodať? Asi ešte jedno veľmi- veľmi jednoduché slovíčko (a za ním minimálne tisíc riadkov ticha...). ĎAKUJEM!!!

Ďakujem svojim láskam za vietor v krídlach :-)

Nyugtával dícsérd a napot :-)

Dadka — Tue, 06 Oct 2015 17:28:00 GMT

„Ehhez a beszámolóhoz nincs idézet! Úgy hiszem tanultam a hibáimból, s ha én egyszer azt mondom, várok, akkor várok!”

Dadka (ha ez esetleg idézetnek számít, akkor még nem tanultam eleget.)

...Kivártam :)))) Nem csalódtam, köszönöm!!!

"NE mondj NEM-et hisz te pozitiv vagy, ám NE-t hasznalni sem kelleNE hisz még ez is negatív es van a DE ami szintén csak rombol. A lényeg, hogy nem az a lényeg, hogy képes vagy valamire hanem hogy a keptelenséget is képesnek tartsd es ugy vágj bele mintha a vilag legegyszerűbb, legtermeszetesebb es legkönnyebb dolga lenne. Mindegy mi is a valoság hisz vizualizálsz mégpedig mesterfokon. De ne ebredj fel mert veszelyes lehet."

Peti

Nagyon sok pozitív beállítottságú könyvet olvastam, de még sosem próbáltam bevonzani biciklit, vagy aranyozott nyakláncot. Igaz lett, egy házunk bazi nagy kölcsönből harmincévnyi letörlesztési idővel, (s ettől már komolyan csak a HIV vírus pozitívabb azt hiszem, és ezt nem gúnynak szántam), de ahogy körülnéztem a „világban”, láttam, hogy szinte mindenki (akinek nem üti nagyobb összeg a markát) így él, mert csak így lehet. Valahogy ezt követeli a rendszer. Ez se nem jó, se nem rossz. Annyira elterjedt ez a viszontagság, hogy még legjobb esetben is csak általános problémának számít. S ha az ember igazán boldog, az a harminc év nem is tűnik olyan soknak. Sőt! De komolyan tud az ember alakítani a sorsán úgy, hogy egyhuzamban csak boldog legyen? Nem kérek szakértői véleményt, csak azok jelentkezzenek, akik megfejtették a Titkot és úgy érzik Szepes Mária sokkal többet tudott (és sokkal többet adott) 1946-ban, mint Rhonda Byrne 2007-ben.

Nyilván sosem égtem máglyán egyik korban sem, épp ezért ma sem értem, hogy Istenigazából mi a csudáról szól a vonzás törvénye? Tudom, hogy van ilyen, csak én mindig a pontos megfogalmazással vagyok gondban. Már pedig vigyázni kell a szavakkal, mert olykor úgy peregnek, mint ezernyi kis kavics a hegyről, ami ugye inkább lavinaveszélyt jelez, mint arany-esőt (Lagzi Lajcsi előadásában)

„Eléggé befogadó vagy? Eléggé hálás vagy? Akkor ne feledd el, hogy nyugtával kell dicsérni a napot.” Ennyi? Ez a titka mindennek??? Hát ez roppant egyszerű!

Amint ez a tudás birtokomba került, átmentünk Magyarországra bevásárolni, egyszer, kétszer… már vagy ezerszer is talán. A begyűjtött nyugtákat mindig felmutattam a napnak, s ahogyan tudtam, úgy dicsértem.

És? Semmi! Egy - két külső szemlélő nyilván azt hitte, hogy megálltam a fejlődésben, pedig nem… Sajnos lehet ezt még fokozni, de ettől már komolyan csak az rosszabb, hogy azt hittem ez az én ötletem. Még be is szóltam magamnak: „Ennyire egyedi nem lehetek, vagy de?! Ezért már fizetség jár.” Egy fenét! Ebből is látszik, hogy nem az interneten élem mindennapjaim! Tegnap még vígan, ma már lekonyult orral pötyögöm a betűket, mert

(a google böngészőnek köszönhetően) világszerte több ezer kép bizonyítsa (abból kilenc tutira), hogy nem csak én dicsérem nyugtával a napot. Szóval ez egy régi vicc. Biztos merítettem a globális tudásból, vagy minek nevezik ezt. Egyszer lehettem volna valamiben első… aztán meg minek?

Lesz, ami lesz én eztán is nyugtával dicsérem a napot! „Odahúzom” a kis székemet, aztán még odébb, odébb és még odébb… s amíg egyesek a „hatalmas vagyok, gazdag és sikeres” betanult szövegeit mantrázzák, én mondom a sajátom, úgy, ahogy eddig is tettem. „Uram, ne engedj a dobogó élére, mert onnan már lehet, nem tudnám értékelni azt a sötétséget melynek köszönhetően megszületik a fény s lehet, elfelejteném a legfontosabb rám ruházott feladatot látni, tudni, érteni és érezni, hogy a győztes nem csak önmagának köszönheti a győzelmét, hanem a hátrahagyott vesztes(ek)nek is.” Na, erről szoktunk mi általában megfeledkezni a nagy Titkok fejtegetésénél. Aki a sorok mögé lát, az tudja mit szerettem volna mondani. A gyorsan jött siker magasra repít és mélyre dob. Mi ugye tudjuk, és jól tudjuk (mert nem titok) hogy az igazgyöngy is a tengeri kagyló fájdalmas szenvedéséből születik.

Ennek a történetnek nincs vége. Mindenki fejezze be úgy, ahogy jónak lássa, illetve szívesen megélné, s ne feledje el közben nyugtával dicsérni a napot.

Így aztán, hercegecském, apránként megértettem szomorú kis életedet. Sokáig nem volt egyéb

szórakozásod, mint a naplementék szelíd szépsége. Ezt az újabb részletet negyednap reggel

tudtam meg, amikor azt mondtad:

- Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét...

- De ahhoz várni kell...

- Várni? Mit?

- Hát hogy lemenjen a nap.

Először meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon.

- Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! - mondtad.

Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van, Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy napnyugtát lásson. Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét, ahányszor csak akartad...

- Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot!

Kisvártatva hozzátetted:

- Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket...

- Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon?

Erre azonban a kis herceg nem felelt.

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – részlet)

foto: Csutor Ella

foto: Vikike

Az Ónodi csend...

Dadka — Mon, 07 Sep 2015 19:08:00 GMT

„Csak ne szólj, mert jöttem, ne beszélj, mert lőni szeretnék, ne nevess, mert így nem tudok, ne lélegezz, mert hangosan teszed, ne érezd jól magad, mert én nem ezért jöttem, es ne nézz ram, úgyis melle lövök, de azért maradj csendben hátha…J”

(„Peti” - Aki majdnem a csend végzete lett J)

Nekem idáig még soha senki nem mondta, hogy a legjobb idézetek itt teremnek a „szomszédban”. Szétsírtam magam a röhögéstől, amikor Petit homlokon csókolta a múzsa. Mindjárt felcsillant szemeimben a remény, hogy talán a jövőben többször igénybe vehetem a varázsmondatait, mert röhögni jóóóó, és ugye sírni is, ha épp arra van az ember gyermekének szüksége. Egy szó, mint száz én a csapatmunkát szeretem.

A félreértések elkerülése érdekében szeretném kiszögezni, hogy nem Róla van szó az előző cikkemben (PeetR falai), Ő egy teljesen más Peti!

Tehát 2015. augusztus 28-án az ötödik Ónodi nyílröptető viadalon vettünk részt, hivatalos beszámolót ne várjatok tőlem, persze először olyat akartam írni, de a Peti mottója időben felrázott.

Amikor megérkeztünk, Petiék szélvédőjén egy fürgeszöcske lapult, miután megkapta a megfelelő löketet, Ónod földjén landolt s talán azóta is ott ciripel, ha csak nem volt átutazóban. A nevezésnél láthatatlan könnyek potyogtak. Annyira szét lettünk dobálva, hogy se Sanyiékkal, se Petiékkel, Se Zsoltiékkal, se Attiláékkal nem voltunk egy csapatban, de még Ők sem együtt… majd ugye megérkeztek Sanyiék. Hogy mi történt azt nem tudom, egyszer csak (Sanyinak köszönhetően) egy külön csapat alakult, a bűvös 22-es, tehát MI :)))

Be is mondták a mikrofonba, hogy ilyen itt még sosem volt. Higgyétek el, nekem nem lenne ellenemre, ha ebből hagyományt csinálnánk! Nem azért mert mindenki nekünk tapsolt… de nagy részben azért is :D

Amikor egy csapatban ilyen jókedv honol, nincs ami legyőzzön! Se a csend, se a magány! Pláne nem a csend…

Tehát elindultunk MI, azaz:

Sanyi, Zsuzsa

Peti, Gigi

Zsolti, Mónika, Pocaklakó

Attila, ifj. Attila, Lili

Viktor, Dadka, Lea Viktória

…a nagy útnak, mint mozifilmben a „nagyok”! Képzeljetek el egy vidám, rettenthetetlen csapatot. Tőlünk volt hangos a Vár a Tájház meg az út, amelyet ebben a nagy hőségben hősiesen megjártunk. Felejthetetlen élmény volt. Az ifjabb Attila kérdéseitől teljesen oda voltam. Nagyon bánom, hogy nem írtam le egy párat, de azt azért rá bíztam, hogy sose hagyja abba a kérdezést, mert az ilyen természetes kíváncsiság fogja egyszer megmenteni a Világot. Talán félúton járhattunk, meglőttünk ezt – azt, egyszer csak csendre intettek az „előttünk járók”. Azt mondták, hogy Ők másképp nem tudnak lőni. Mi meg azt hittük viccelnek. Zsolti és Viktor ilyen „harc közben is csendben kiálts” színjátékot adtak elő, aminek az lett a vége, hogy röhögtünk, de nagyon – nagyon. Nos, hát ez egy fatális hiba volt. Láttuk, hogy a csendes íjászok ezt egyáltalán nem díjazták. Amire már levettük volna a hangerőt a tizenegy hónapos kislányunk megtörte a csendet.(Értsd: MEGTÖRTE!) Elkezdett sikítani. (A klasszikus sikításnál be szoktam fogni a fülem, ez két fokkal erősebb volt, és egy oktávval magasabb. Nagyon élvezte. Az ember azt hinné, hogy ez csak úgy elveszik a zöldellő tájban, de nem! Utána persze megérkezett a csend is mivel az „előttünk járók” abszolút ránk figyeltek. Mit kell ilyenkor mondani? Kuss, baba?! Nem ilyen gyereket rendeltem, a gólya hozta?! Jaj ne máááááá!)

Photo by Ella

Nem tudom miért pont akkor és miért pont ott akarta a kislányunk bizonyítani, hogy Ő ilyet is tud, de kegyetlenül jól ment neki. Egyébként nagyon értelmes gyermek, alig múlt kilenc hónapos, amikor meg tanulta a bili használatát,(azóta már illemhelyre járunk) „sajnos” még parancsszóra nem tud csendben maradni. Vagy én nem tudok elég jól parancsolni… mindegy már! Mindenesetre a csendes íjászok nem lőttek valami jól abban a körben, úhhhh „nagyon bánt” engem az ilyen, meg is mutatnám mennyire, de hát én sem tudok parancsszóra sírni, családi vonás lesz ez, úgy látom. Hát, remélem nincs harag! De MI és Ők nem illettünk össze. Mert MI értünk ám a csend nyelvén, de Ők sajnos felsőfokon „beszélték”. Lassan haladtunk, hogy ne fussunk velük össze. Amikor már valamelyikünk gyanús csendet hallott, biztos, ami biztos megálltunk! Mert mi jól akartuk magunkat érezni, ehhez viszont hozzátartozik egymás hangos bíztatása, felhőtlen nevetés, és a „huj-huj, hajrá”-is. Meg ugye belefér egymás fikázása is, mert célt is tudni kell téveszteni. Én mindenesetre tudok! Szóval Mi ilyenek vagyunk – Ők meg olyanok. Mindenki valamilyen…ennyi. A leges legjobb annál az igazlátónál volt, akinél hol kacsát, hol nyulat kellet meglőni, persze nem élőben. Egyfolytában nevettetet.

Csodálkoztunk is, hogy nem telepedett rá az a nyomasztó csend az „előttünk járóktól”, de nem szóltunk semmit. Csak átadtuk magunkat a jelen pillanatának és csak nevettünk és nevettünk. A kislányunk legnagyobb örömére körbe állták Őt a gyerkőcök, név szerint Gigi, Lili és Attila. Így célzottan „beszélt” a cserfes kis társaságnak, persze sajátos nyelven. A MI csapatunk onnantól kezdve nem tapasztalta meg egy percre sem a csend örömeit, de hála az égnek ez nem okozott senkinek problémát. Volt lufi megmérettetés, jó kaja és persze a várva várt díjátadás, amely számunkra jöttünk, láttunk, visszamennénk stílusban zajlott, de a tombolán nyertünk egy pezsgőt. Király! Már nincs belőle, jövőre jöhet az utánpótlás. :))))

Szeretnénk köszönetet nyilvánítani mindenkinek, aki részt vett ezen a csodálatos napon, külön köszönet a szervezőknek és a MI csapatunknak jár. Kifejezetten jól éreztük magunkat, reméljük jövőre ugyan ott, ugyan ilyen felállásban (plusz egy - két új ember) és ugyan ilyen (vagy még jobb) kedvel (ha lehet még ezt egyáltalán fokozni) vágunk neki a nagy útnak.

Addig is…

PeetR falai ...

Dadka — Wed, 02 Sep 2015 18:43:00 GMT

„Sokan tévesztik össze az erőt a keménységgel, pedig a kettő között óriási különbség van. Aki túlélt egy csapást, gyakran bezárja a szívét, kívül keménnyé és érzéketlenné válik, mert ösztönösen védi önmagát. Tudja, milyen belehalni a fájdalomba, és fél attól, hogy ez újra megtörténhet vele. Védekezik. Keménnyé válik és erősnek hiszi magát ezáltal, de belül gyenge, mert fél. Kívülről már kevésbé sebezhető, de a belülről érkező támadással szemben gyengébb, mint valaha. Márpedig a külső támadás soha nem jelent igazi veszélyt, ha belül erősek vagyunk, de aki belül gyenge, az gyorsan és hatékonyan képes önmagát felemésztve pusztítani. Nem az az erős, akinek bezárul a szíve, hanem az, aki kinyitja újra akkor is, ha gyilkos sebeket kapott. Aki vállalja önmaga sebezhetőségét, mert tudja, hogy kicsit szeretni nincs értelme. Aki kockáztat, mert kevés neki a talán, kevés neki az óvatos szeretet, és kevés neki az, amit keveset beleadva visszakap.”

(Kocsis Gábor: Ami nem öl meg, az megerősít (vagy megöl) - részlet www.hasznaldfel.hu)

Nem szokásom mások felett ismeretlenül ítélkezni, de amikor először megláttam Pétert, szó szerint megdermedt a világom. Négy, vagy talán öt évvel ezelőtt történt. Kínok között felfestet fél mosollyal az arcán közeledet felém. Az egyik kezében sör s a homlokán a jól ismert láthatatlan felirat: „Értem én, csak leszarom, de hát ilyen az „érzéketlenek” világa kisanyám!” Olyan nyersnek látszott és az az öntelt mosolya legalább háromszor térítet ki a hitemből mielőtt hozzám csoszogott. Közös szórakozóhelyen voltunk s Ő elég fontos szerepet játszott abban, hogy mi, akik összegyűltünk ott, jól mulassunk. Nem végezte rosszul a dolgát, de ahogy igyekeztem, úgy igyekeztem fölényesnek láttam Őt. Már szinte mesébe illő jelenet futott végig az agyamon. Amerre lépet, ott jégcsap termet én meg nem szeretek fázni ezen a Bolygón, főleg nem akkor, amikor barátokat keresek. Ha jól emlékszem kérdezett (volna) tőlem valamit, már – már nyújtotta a mikrofont felém, istenigazából csak annyit kellet volna beleszólnom, hogy (neked) nem nyilatkozom, de én ridegen, ok nélkül hátat fordítottam. Bánta? Dehogy bánta! Ki? Ő, aki ennyire élni tud? Ugyan már!

Odakacsintott az egyik jó barátjának és nevetve odébb táncolt. Abban a pillanatban valamiféle megmagyarázhatatlan undor járta át énem minden egyes zegzugát. Hogy miért? Nem tudom! Ekkor végleg eldőlt, hogy mi Péterrel sosem leszünk barátok (és ellenségek sem). Otthon, önmagam csendjében persze elég sokat gondolkodtam az ezt kiváltó okokon, de olyan érvet, amely visszaigazolná, hogy ez az ember márpedig megérdemli, hogy én így érezzek iránta, nem igazán találtam. Hisz nem bántott se szóval, se tettel. Sőt mi több, formális köszönésen kívül semmi egyéb nem hangzott el közöttünk. Nem volt rá alkalom és nem volt hozzá akarat se. Ő mosolygott, én mosolyogtam, hogy tökéletesen eljátsszuk ezt a „baromi fontos” közös szimpátiát. Talán fel kellet volna keresnem, hogy feltegyem a Világ legértelmetlenebb kérdését: „Segíts már, szerinted mi bajom van veled?” S lehet Ő azt mondta volna: „Én nem tudom, mond meg Te.” S én nyilván találgattam volna meséket a túl magas és túl vastag falakról, amelyeken lehetetlen átlépni. Minden bizonnyal igazam lett volna, de ezt már sosem tudjuk meg. Igen, ki kellet volna tárgyalnunk ezt szemtől szembe úgy, mint ahogy szokták ezt (a filmekben) csinálni az értelmes felnőtt emberek, de gondoltam hülyének néz, így hát megelégedtem a tudattal, hogy ezt csak én érzem így, Ő nagy eséllyel azt sem tudja, hogy még mindig létezem valahol.

Az évek múlásával mintha elhalványult volna bennem ez a görcsös önmagam mentegetése-önmagam előtt. A „nem tehetek róla”, hogy így érzek – től a „de gyűlölöm magam ezért”- ig szinte minden egyes érzelemskálán átmentem. Az eredmény nem változott. Pétert elkönyveltem egy két lábon járó flegma lénynek.

…2015-öt írunk. A szívemben érlelődő cikkhez kerestem volna egy értelmes idézetet a neten. A klikkelés utáni klikkelés nyilván véletlenszerűen a múltba vezetet. Olvasni kezdtem s talán a hetedik, vagy nyolcadik mondat után sírni is. A végénél már annyira összemosódtak a betűk, hogy alig bírtam elolvasni a szerzőt.

Útálom, amikor a bánat marja a torkomat, de ez is csak arról tanúskodik, hogy igenis jószívű ember vagyok… (meg, deee hülyeee)

Ismeretlenül megbőgetett engem a… ki is? Amikor újra a névre koncentráltam, összedőlt bennem a fél Világ. PeetR! Ez biztos csak véletlen. Ez nem lehet Ő… az a közömbös, flegma, nagyképű alak!

De igen… Ő az, azzal a hatalmas különbséggel, hogy nem közömbös, nem flegma és nem nagyképű. Ami ettől még „rosszabb”… hogy (talán) sosem volt az. Csak nem láttam túl a falain, s annak ellenére, hogy ez az én hibám és nem az övé, sokkal kényelmesebb volt helytelenül ítélkeznem felette. Ez nagy baj! Mivel publikálta az írását, gondolom nem titok. Ezért is szeretném megosztani Veletek.

Részlet:

2010. december 28. kedd

Nem szoktam leírni, megosztani másokkal a gondolataimat, érzéseimet, mivel mindenkinek maga kell szembesülnie a problémáival. Most mégis leírom, egy olyan naplóba, amit más is olvashat.. és azért teszem ezt,mert túl sok minden van már bennem,amit ki kell adnom magamból,valamint azért is,ha valakinek hasonló gondjai lennének,az tanulhasson más-jelen esetben az én-döntései(m)nek következményeiből.
Szinglinek lenni jó.. Nincs kötődés, nem kell megfelelni senkinek, nincs vitázás, számonkérés. Ugyanakkor van sötét oldala is, nincs kivel megbeszélni gondját, baját az embernek, nincs kihez odabújni, cirógatni, babusgatni.. ez főleg karácsony táján, hatványozottan hiányzik. Sokszor elmélkedem, milyen jó lenne látni a jövőt, tudni, milyen, és főleg mekkora hibákat követek el, más irányba terelni ez által az életemet.
Nagyon sok hibát követtem el, nem látva át, milyen következményei lehetnek, és bár sokszor nem ismertem el, belül éreztem, hogy nem a jó utat választottam. Voltak, akik évekig kitartottak mellettem, szerettek is talán, de idővel mind továbbálltak.. ilyenkor, bár arcomon nem látszódott érzelem, belül mindig sírtam, mert szerettem őket-de, mint azt többen is mondták- túl vastag falat építettem magam köré, amit nem tudtak lebontani, de a magam módján éreztem irántuk. Anyum halálával még erősebb lett ez a fal, talán jobb lett volna kiadnom magamból, nem magamban tartani. Mert bár az egyetlen biztos pontot vesztettem el az életemben, magam akartam megbirkózni a gondjaimmal. Be kell látnom, túl nagy feladat volt, és ez által elvesztettem minden embert magam körül, aki segített a mindennapok átvészelésében.. megváltoztatni,visszacsinálni nem tudom a dolgokat,de bocsánatot szeretnék kérni tőlük,bár nem valószínű,hogy olvasni fogják e sorokat.
Magányosnak érzem magam, kicsit olyannak, mint a bohóc a cirkuszban, aki folyton nevet, és nevettet, de belül sír.. sokszor volt, hogy chaten jókedvűnek tűntem, minden sorom végén :D jel volt,mégis sírva nyomkodtam a klaviatúrát...
Új életet kell kezdenem, még ha kicsit furcsán is hangzik, fiatalon,33 évesen, nem igazán akarom.. Nem azért mert nem találnék új társat, hanem nem akarok sem magamnak, sem másnak szenvedést okozni.
Lehet, hogy most néhányan gyengének tartanak majd ez az írásom miatt, de nem érdekel, túl sok volt a bennem lévő feszültség, amit ki kellett adnom magamból.. ezekről soha,senkinek nem beszéltem,régóta bennem voltak...
Remélem anyum is megbocsájtja, ott fent ahol van, hogy nem fogadtam meg a tanácsait, és sokszor megbántottam.. Ha valahogy eljutna hozzá, bízom benne, hogy azért büszke rám, ha másért nem, akkor legalább azért, mert kezdem lebontani a falat, és képes vagyok bocsánatot kérni...

PeetR 11:23

Na, ennyi! Igen, jól gondoljátok… ezt az a „érzéketlen” Péter írta (5 évvel ezelőtt). Vagyis az a Péter, akit én „láttam” érzéketlennek. Remélem már ledőltek a falai, remélem, boldog s nem fagyasztja szét a tekintetével a Világot. Nagyon szégyellem magam, mert az írása alapján úgy fest, hogy tagadhatatlanul értékes ember felett ítélkeztem! Ugye tudjátok miért? Mert nem felelt meg annak a Péternek, akit felépítettem önmagamban. Hogy gyenge-e? Ugyan már, ne nevettessetek! Ha Ő gyenge, akkor én mi vagyok? Kérdezzétek meg Tőle, biztos tudna válaszolni! Ezek után meg pláne. Bár ahogy Ő írta anno azokról, akiktől bocsánatot szeretet volna kérni az írása által… nem valószínű, hogy olvasni fogja. S ha mégis… több mint valószínű, hogy nem bántana engem. Milyen érdekes az Élet, hogy „véletlenszerűen” hozzávezetett az írásához,(pont az övéhez, pont engem, pont most) talán mert szükségem volt erre a kegyelemdöfésre ahhoz, hogy székre álljak (mert egyébként túl kicsi lennék) és közöljem veletek: Köszönöm szépen, jó lecke volt, „harcoltam”, vesztettem és most már szeretném lerakni ezt a keresztet. Túl soká cipelem, túl nehéz…de ezt csak két típusú ember fogja megérteni. Az egyik típus vastag falak mögé bújt és végignézte mindazok szenvedését, akik tudták volna igazán szeretni. A másik típus meg helytelenül ítélkezet, mert nem látott túl azokon a falakon. Mind két típusú ember a populációnk 80% A többi 20% legyen csecsemő, megvilágosodott mester vagy csak túl gyáva ahhoz, hogy beismerje: IGEN, TÉVEDTEM!

Nekem muszáj volt kiírnom ezt magamból, valami „odabent” így diktálta. Hihetetlen, hogy kellet hozzá egy PeetR, köszönöm ezt neki, s ha netán magamra haragítottam ezzel, remélem, egyszer majd megbocsájt nekem.

foto: Mgr. Csutor Ella

U.I. 1: PeetR, hidd el nekem, anyukád, (ott fent ahol van) nagyon- nagyon büszke Rád.

U.I.2: Ha Te, aki épp most olvasol, s nem győzöd nyelni a könnyeket ugyan ezt a harcot űzöd, arra kérlek, rakd most le velem szépen lassan „ezt a keresztet” s kérek egy őszinte mosolyt mellé, mert nincs hatásosabb gyógyír a felgyülemlett sebekre.

A nap lúzere lettem...

Dadka — Thu, 13 Aug 2015 19:17:00 GMT

„Nehezen hittem, a mondás igaz

Elmondanám, csak sovány vigasz.

Megírta régen Salamon fia:

Nincs ronda nő, csak kevés pia.”

(MC Hawer & Tekknő Miki)

Nyilvánvalóbbnak véltem a kóreaiak landolását a 6000 fokos napon, mint azt, hogy a gép engem megcsinál szépnek. Hogyan és miből? (Aztán meg minek?) Komolyan elég egy otromba kép? Hmm… Édesapám nyilván mesterlövész, azért lettem ilyen bájos, csak ugye én nem használok annyi sminket, mint a Riói karnevál résztvevői. Attól még a kíváncsiság birizgatta a csőrömet. „Légy Te is csodaszép 10 másodperc alatt”, ez oszt ám a kihívás gyerekek. Annyi idő alatt még az ágy alá gurult szájfényt sem halászom ki. Lássuk csak, mi kell hozzá?! Azt mondja: Egy nem jól sikerült fénykép és megfelelő „paraméterek”

Kék szem van, de jobb lesz a még kékebb. Hosszú, csábító szempillák, teltebb ajkak, vállig érő vörös haj… nem jó, legyen még vörösebb. Natúr, hétköznapi smink. Tadáááááám…megszületteeeeem! Miiii??? Ez egy hétköznapi smink? És még hozzá csodaszép? Most akkor én vagyok hülye?

A kínos csend, negyvenhét másodpercig tartott, aztán kitört belőlem a röhögés. Meg úgy általában a sajnálat mindazok iránt, akik elhiszik, hogy egy nő így néz ki, ha vasárnap reggel kikel az ágyból. Így néz ki, ha szorulás közepette pucsít a vécén, így néz ki, amikor leszedi magáról az uborkapakolást, vagy amikor menstruációs görcsölésnek köszönhetően négykézláb kúszik a padlón. Nem, egyáltalán nem szeretném lejáratni ezzel a nőket, de ezt egyszerűen muszáj volt leírnom. Köztudat, hogy még a világ legszebb, legcsodálatosabb nője se parfümözött szivárványszínű lepkéket büfizik kifelé, bármilyen görcsösen él. Legyen ez egy kis használati utasítás mindazok számára, akik úgy szeretnek bele mások profilképébe, hogy még sosem látták „azt a másikat” élőben gyöngyözött homlokkal ablakot pucolni, a legnagyobb hőségben 40 darab palacsintát sütni, vagy lefele fejjel lógni az ágyról papucskeresés közben.

Attól még persze nem kizárt, hogy más így néz ki,(vagy még rondábban) én nem! A Használd fel-oldalon találtam egy gyönyörű hasonlatot erre. „A virágaimba szerettél bele, de a gyökereimbe nem. És amikor eljött az ősz, nem tudtad mit tegyél…” Elgondolkodtató, ugye?!

Esetleg ha valaki észrevenne egy ilyen fejet az én privát nyakamon, ne szóljon hozzá(m), mert az nem én vagyok! Persze akár én is lehetnék (nyilván nem 10 másodperc alatt), de köszönöm szépen, én „másban utazom”. Tehát más jellegű „dolgokba” fektetem azt az időt, amelyet történetesen arra kellene (?)

szánnom, hogy a tükör előtt olyanná alakuljak, amilyen nem szeretnék lenni.

ez lenni én :-)

Szóval mitől nő, egy nő? Óóóó hát még ma sem tudom pontosan. Nyilván nem egy kamu profilképtől…

Az elveszett karkötő.

Dadka — Tue, 04 Aug 2015 21:08:00 GMT

„Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele…

Olyan titokzatos világ a könnyek országa.”

Antoine De Saint – Exupéry

Nagyon szerette volna, ha a múlt békésen lezárul és látod mégis... mint akit gyomorszájon vágtak, olyan érzése volt, amikor hirtelen szem elől tévesztette a kedvenc karkötőt. Igen, pont azt az egyet, vagy kettőt, nem mindegy már?

Egy helyben topog, gondolkodik. Kit szeretet benne? Talán azt az embert, akivé vállhatott volna, ha nem veszíti el tragikusan élete szerelmét. Mérhetetlenül tisztelte benne, hogy a síron túl is őrzi szerelmük zálogát. Nem tudja miért, de annyira közelinek érezte, muszáj volt megérintenie. A szíve sajogott az örömtől, ott van, ott ragadt a kézen, lehetetlen lehúzni, leszakítani. S bár azt tanácsolta egykor, hogy szabaduljon meg a múlttól, önző módon remélni vélte, hogy ettől az egytől majd sosem akar. És mégis...

Eldobta? Elvesztette? Betaposta a sárba? Hűtlen? Hazug? Áruló? Nem! Csak szeretne igazán boldog lenni. Joga van hozzá, pont úgy, mint a többi embernek, mert ez így helyes… mert ez így van jól.

A lány komolyan elgondolkodott. És ha beépített emlékei, álmai vannak? Talán csak elhitt valamit, ami nem felel meg a valóságnak. Hisz nem állt meg annál a bizonyos sírhalomnál. Nem látta szemmel, pedig a szíve nyomatékosan megkérte rá. Csak a megérzéseibe kapaszkodhat eztán. Létezik? Nem létezik? Lehet hinni Shakespeare Júliájában? A Rettenthetetlen harcos küzdelmében? Úgy érzi igen. Van, ami véglegesen örök.

Gyertyát gyújt és búsan, vigadva énekel.

Ha megtálaljatok azt a bizonyos karkötőt, adjátok oda annak a bizonyos egyetlen egy lánynak, azt hiszem, hozzá tartozik.

foto: Mgr. Csutor Ella

A szakadék szélén...

Dadka — Sat, 25 Jul 2015 20:22:00 GMT

Sok szeretettel Zsuzsának:)))

„A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!“

Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

Ismerem azt a szakadékot. Nagyon mély, nagyon meredek. Négykézláb közelítesz, majd fekve nézel lefelé. Titkon abban bízol, hogy valaki majd visszaránt, ha épp zuhanni készülsz. Akkor is, ha karmolsz, vagy kapálózva ordibálsz.

Ismerem azt az utat, a szíved közepéig vezet. De te ott toporzékolsz az első elágazódásnál, s úgy érzed, összezavar a Világ. Miért nem vagy figyelmes? Már rég észre kellet volna venned. Téged véd – Önmagától. Konok és sértődött! Pont olyan, amilyen neked kellene lenned annak érdekében, hogy túléld ezt a fájdalmat. Mennyivel könnyebb lenne, ha egyből megértenéd, s nem kellene bántania annyiszor. De nem! Kúszol a szakadék felé, gyűjtöd a pofonokat. Dehogy sírsz! Csak az a rongyos szíved felverte a port. Megértem. Az életben mindannyian valahányszor felverjük. Az, ami a szívünket erősíti, a szemünket nem egyszer ki fogja csípni.

Ismerem azt a típusú embert. Egy bölcs! Bölcsebb, mint gondolnánk. Képes elengedni, és elengedni sokkal jobban fáj, mint megtartani bármi áron. Igen… elengedni puszta szeretetből mindig sokkal nehezebb. Bátor, de Te sokkal bátrabb vagy, mert harag helyet a megértésbe kapaszkodtál.

Ismerem azt az érzést. Nyakon csíp és nem ereszt el. Szeretné, ha lassítanál, hogy végig gondold, vállalod-e a zuhanást és a velejáró fájdalmat? Vállalod-e, hogy akár ezerszer is eltévedhetsz, amíg helyes útra lépsz? Vállalod-e, hogy újra és újra összetörhetik a szívedet? Egy boldog élet reményében vállalod-e, hogy megtudd, milyen érzés boldogtalannak lenni?! Minthogy „Árnyékok nélkül mit ér a fény?” (Crystal)

Egy régi ismerősöm mondta egykor:

1. „Ahhoz, hogy hazamehess, tudnod kell, merre van a másfele.”

2. „ Csak az igazán erősek mernek gyengék lenni.”

Szívből kívánom, hogy időben felmérd a szakadék mélységét, s mindig legyen mögötted egy kéz, amely ha kell (ha nem kell) érted nyúl. Hisz Te is egy kéz vagy, amely másokért fog nyúlni.

Kívánom, hogy mindig felismerd azt a bizonyos helyes utat. Kívánom, hogy megértsd „azt az”

embert és elfogadd „azt az érzést”. S ha ráismertél Önmagadra ebben, ha Te is ott vagy a név mögött, tapos ki MOST. Mindegy merre mégy, ígyis – úgyis (szárnyak nélkül) hazaszállsz. Igen, odahaza… a saját SZÍVED közepébe.

Kép: Mgr. Csutor Ella

Flying home

Memories

Dadka — Tue, 14 Jul 2015 19:13:00 GMT

„Len vzdychy a potopa

magickej noci,

žeravé telá, vtáci a mušle,

do seba zapletené horúce duše“

Pavel „Hirax“ Baričák

Nezúčastnila sa na pohrebe milovaného človeka. Mala svoje vlastné rituály na zahnanie smútku. Sedela s pokrčenými kolenami pri malom ohnisku a sledovala tanec žeravých uhlíkov. V duchu si premietala všetky spoločne strávené chvíle. Opustil ju skôr, než našiel smrť v útrobách zruinovanej budovy a predsa to tak bolí. Už nikdy viac nemôže tajne dúfať, že ich srdcia dozrejú a spoločný život sa tak stane jedine otázkou času. Spájala ich čistá, nevinná láska, a rozdeľovali svety. Iná kultúra, iné mravy. On nechcel popustiť a ona nedokázala. Napriek tomu, že to od nej ani nežiadal, nevedel sa zmieriť s tým, že sa jeho návratom domov všetky putá preseknú. Nedokázal ju celkom opustiť a tak osud rozhodol. Jeho telo nehybne leží na cintoríne v Kauai – Ngongotaha, neďaleko mesta Rotorua.

Všetci to pripisujú nešťastnej náhode a ona presne vie ako jej dopomohol. Prestal bojovať o svoj život, ba čo viac, kráčal napospas smrti s otvorenou náručou. Možno veril, že ho ten jeho Boh zachráni. Nedokázala plakať. Napriek tomu, že stratila odraz svojej duše v jeho prekrásnom zraku. Napriek tomu, že už nikdy viac neuvidí skrz neho svoju šťastnú tvár. Tíško sedela a načúvala šumu vetra. Pri rozdúchavaní pahreby sa k nej prikotúľal žeravý uhlík. Sarah ho bez rozmýšľania vzala kliešťami do ruky a pritlačila si ho silno k bruchu. Zvrieskla od bolesti. Vyjavilo sa jej ako ho so smiechom učí kráčať po rozpálených uhlíkoch, nakoniec sa stal obeťou žeravého dažďa pri výbuchu sopky Mount Tarawera. Koľká irónia osudu.

Sarah sa dotkla svojej čerstvej jazvy, ktorá ju bude po celý život sprevádzať. Vďaka tetovaniu, ktoré získala minulý rok podľa starých maorských zvykov si na fyzickú bolesť postupne zvykala. Ale na duševnú bolesť si človek len tak ľahko nezvykne. Tá k nej prišla ako nečakaný hosť a celý jej život obrátila naruby.

- Kde si, láska? – kvílila do tichej, hlbokej noci. Chvíľu čakala, či sa jej neobjaví Edwin za chrbtom, ako to mal vo zvyku. Ostal v nej odtlačok jeho detinského smiechu. Až teraz si uvedomila ako veľmi ho miluje.

Konečne plakala.

Padla na úplné dno priepasti. Vedela, že ak chce prežiť, musí sa z nej čo najskôr vyhrabať. Nechcela prežiť...teraz nie. Vzal si so sebou polovicu jej srdca a tá ďalšia polovica bude žiť zo spomienok. Dá sa to vôbec nazvať životom?

- Mal si včas odísť domov! – kričala do ticha – Čo domov? Nemal si vôbec prísť! Nemala som ťa stretnúť, nemala som sa zamilovať.

Bola nahnevaná, na neho, na seba, na život. Únava jej sadla na viečka a vdýchla do nej vieru, že sa jej to celé iba zdá. Ráno, keď vstane zabehne rovno za Edwinom a povie mu, že život bez neho nemá zmysel, balí sa a cestuje s nim do Anglicka. Zvykne si, začlení sa, ak bude mať pocit, že pri nej stojí a má ju rád. Edwin jej určite povie to isté, že chce zostať, poddá sa maorským zvykom, len aby ju nestratil. Budú sa znova dohadovať ako malé deti. Pousmiala sa zo sna. Áno, je to láska na život a na smrť. Snívalo sa jej ako sa šantia pri jazere, ako sa ju letmo, znenazdajky dotkýna. Keď si spojili čelá na pozdrav, svet sa akoby na chvíľu zastavil. Zrazu tie dve mladé telá mali jedno srdce a jednu dušu. Už- už sa schyľovalo k bozku...

Sarah otvorila svoje krásne, vyplakané oči, ale strach jej nedovolil vstať zo zeme, kde včera v noci zaspala. Dotkla sa teda svojej boľavej jazvy na bruchu. Vodnaté pľuzgieriky jej pripomenuli, že je úplne zbytočné dúfať v osudný zvrat. Za dverami domu ju čakala tá istá spustošená krajina, ako včera a predvčerom.

Akurát, že konečne cítila potrebu zájsť do cintorína. Čerstvo vykopané hŕby zemín ju utvrdzovali v tom, že sa prebudila do tvrdej reality, že osud jednoducho nemá zľutovanie a šanca prežiť svoj život po boku milovaného človeka sa vytratila s prvým ranným oparom. Sadla si k jeho hrobu a zaprisahala mu lásku.

Vedela, že nekoná správne, ale nedokázala si pomôcť. Milovala ho. Netúžila po radách ustarostenej matky, nechcela počuť, že čas všetko vylieči. Nechcela byť vyliečená.

Odvtedy každý boží deň vyšla na cintorín, sadla si k hrobu svojho milovaného a vyrozprávala mu, čo sa jej počas dňa prihodilo. Predstavovala si ho, ako si všetko zapisuje. Rád písal, dá sa povedať, že písanie bolo jeho druhou láskou. Ilúzia ich spoločného života jej čoraz viac bledla v mysli. Prešli týždne, mesiace, roky...

V deň svojej svadby kráčala k nemu s výčitkami svedomia. Šum vetra jej odniekiaľ priniesol známy detinský hlas. – Si krásna nevesta. Chcem, aby si bola šťastná!

Pousmiala sa, to nemôže byť Edwin. Vedela, že si to iba nahovára, ale naučila sa byť šťastná...šťastná s vedomím, že ich osud nerozdelil naveky.

(Spracované podľa skutočného príbehu, fotky sú ilustračné)

A varázsdoboz

Dadka — Wed, 24 Jun 2015 20:20:00 GMT

„Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.”

Antoine de Saint - Exupéry

Gyermekkoromban nagyon sokat töprengtem azon, hogy van-e egyáltalán értelme szeretni?! Hisz az emberek jönnek, mennek… csak ritkán maradnak. Anyukám persze segíteni akart rendet rakni ebben, így metaforákba burkolta a szeretet fontosságát. Sajnos önmagában a tény, hogy Ő még csak nem is ismerhette a saját édesanyját, megcáfolta a szavak hitelességét. Nem voltam én buta gyerek. Így aztán egyszer, talán tíz éves lehettem, leültetett anyukám az ölébe és átadott egy ajándékcsomagot. A szívem sajogott a boldogságtól, amikor a díszpapírból, egy mesekönyv, és egy díszdobozka kandikált ki.

- „A Kis Herceg”, mondtam mosolyogva. „És ez a díszdoboz?”

- „Az arra szolgál Életem, hogy belerakhasd a legkedvesebb emlékeidet, s ha netán valaha kételkednél abban, hogy érdemes-e szeretni, elég, ha előveszed és kinyitod. Ez a dobozka mindig elő fogja idézni a gyermekkorod illatát még akkor is, ha már rég felnőtt leszel és segít majd a saját gyermekeidnek elmagyarázni, hogy mindig van, aki átlép, aki letapos, és aki szépen csendben, vagy lármát csapva elsétál melletted. És van, aki marad”…

Az évek nagyon gyorsan elszálltak s a dobozka egyre több emlék otthona lett. Csoki papír, fénykép, szalvéta, hajtincs, mozijegy… Húszévesen lezártam s megfogadtam, már csak akkor térek vissza hozzá, ha újra felmerülnek bennem a kételyek. Persze egy idő után, ahogy magával ragadott a nagybetűs Élet örvénye, szégyen - nem szégyen, megfeledkeztem róla.

Majd a jó múltkor a gyermekkori barátnőm Ella, emlékeztetett.

S ha hiszitek, ha nem, minden Gigivel kezdődött.

Gigi egy csodálatos, jóindulatú, jól nevelt, életvidám, értelmes, céltudatos kislány. Tudja, mi az önfegyelem. Az értékrendje hamisíthatatlan. Amióta ismerem, valahogy sokkal kerekebb a Világ és több napfény, több vidámság van benne. Ért a kislányom nyelvén, ugyanakkor a felnőttek világában is magabiztosan mozog. Ő az a típusú ember, aki ha kell, a jéghátán is megél majd. Nagyon megszerettem. Mindig van mit mesélnie, mert élmények közt lavírozva kisebb – nagyobb célok elérésére szenteli az idejét. Ha nem táncol, akkor énekel, ha nem énekel, akkor íjászkodig, ha nem íjászkodig, akkor rajzol… például nekem.

Egyszer a békákról kezdtünk beszélgetni Gigivel s az érdektelennek tűnő téma végül vihogásba torkolt. Visszarepültem az időbe. Na jóóó, sosem volt béka – puszi, ez tény, mert a királyfikba nem igazán hittem, de azért jutalomból, hogy az utunkat keresztezték, én és a gyermekkori barátnőm Ella folyton megcsiklandoztuk a talpukat. Istenem, hány évvel ezelőtt volt?! Egy picivel idősebbek voltunk Giginél. Felébredt bennem a gyermek s előtörtek a csodálatosabbnál – csodálatosabb emlékek. Este felhívtam Ellát, hogy eldicsekedjem neki, sok mindenre visszaemlékeztünk, no nááá, hogy nem bírtuk abbahagyni a kacajt. Mivel Ella kreativitása határtalan, megemlítettem neki, hogy Gigi meglepi rajzot készít nekem, nem tudna-e kitalálni valami egyedi ajándékot, amellyel meghálálhatnám? Persze, hogy tudott… díszdobozka. Elkészíti, s rögvest küldeni fogja.

Díszdobozka??? De jó, olyan van nekem is. Istenem, milyen rég láttam már.

Alig vártam a másnap délutánt, hogy birtokomba kerüljön a saját dobozkám. Anyukámnál volt. Második szekrény, negyedik polc fentről… igen ott, a bal sarkában. Remegő kézzel felnyitottam. A szobát elárasztotta a gyermekkorom illata. Kicsordult a könnyem is. Sorba szedegettem ki a feledésbe merülő tárgyakat. Az első parfümöm kupakja, Jéééé, egy Boci csoki, vagyis csak a papírja… igen, Egerben majszoltam a főtéren. Belépők, mozijegyek, az első verseim (bugyuta kis próbálkozások) és az a rengeteg kép (rólam és Elláról)… milyen érdekes, valakinek ez semmit nem mond, számomra meg egy gyönyörűséges élettörténet. Csodálatos érzés volt visszaemlékezni.

Nem tudom, hogy Gigi fogja-e olvasni eme rövid beszámolót. Kezeimben tartom az Ő dobozkáját, szomorúan fordigatom, ide – oda, gyönyörű gyártmány. Nem holmiféle kínai kejli. Raktam bele neki néhány fényképet is, de még nincs elegendő vitézség bennem, hogy átadjam. Pedig nála kéne, hogy legyen. Az Övé. Ki dönti el, hogy nem?!

Ő olyan vidáman adta át nekem azt a csodaszép rajzot. Megölelt, rá mosolygott a kislányomra és azt mondta: „Nemsokára újra jövök!”

„Úgy legyen”, gondoltam magamban s nagyot nyeltem. Mert a felnőtteknek mindig van (számukra) megfelelő érvük arra, hogy most mit, miért, nem. Torkomban ott a gubanc, talán a hangom is elcsuklik kissé, akkor is ki kell, hogy mondjam! Nem szeretem a felnőtteket! :D :D :D Azért se!!! Az a baj, hogy sokszor nem bírom végigkövetni őket. Sokszor már nem is akarom. Na meg ugye az idő múlása. Igen, tudom… én is felnőttem, nem kell emlékeztetnetek, de valahogy mégis mindent egyszerűbbnek látok. A Kis Herceg mögé bújva, suttogva olvasom: „A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.” Most én is nagyon szívesen belemagyaráznék valakinek az arcába, de ahhoz fel kellene hozzá nőnöm. Nulla akarat bennem! Nekem nincsenek megfelelő érveim arra, miért jó barátkozni velem, mert ezek a dolgok nálam spontán történnek.

Egy szó, mint száz, most már az én dobozkámban is van fénykép Gigiről, az, amelyiken magához öleli a kislányomat. S ha majd a kislányom megnő és megkérdezi, hogy van-e egyáltalán értelme szeretni?! Csak felnyitom a dobozkám fedelét és azt mondom: „Igen Életem, van!”

- „Akkor is, ha elhagynak?”

- „Akkor is!”

Privát emlékcsokor.

Dadka — Wed, 17 Jun 2015 20:55:00 GMT

- Várni rád, majd szeretni, ahogy széttárt karokkal rohansz felém. Megemelni Téged s kacagva forogni Veled és a Világgal.

- Nagyokat sétálni és mosolyogni a morcos emberekre.

- Veled bohóckodni a városba vezető úton. Ugrálni át a pocsolyákat és kikerülhetetlenné tenni egy párat.

- Vigyázni az úti hibákra s annak repedéseire. Köztudat, ha rálépünk, az egy hatalmas mínusz pont…többnyire nekem. (No náááá, hisz sokkal nagyobb lábam volt. Most próbáljuk ki!)

- Nézni, ahogy búcsúzol az óvodától és küszködni a könnyekkel.

- Nagyokat úszni Veled a strandon, és elhinni Neked, hogy Te egyáltalán nem azért dideregsz, mert fázol.

Jókat kacarászni a csúszdán és a büfé előtt.

- Focizni Veled s látni, hogy Te mennyire ennek élsz. Nem tudni kivédeni a góljaidat és nagyon, de komolyan nagyon rácsodálkozni erre. Most Te vagy ennyire jó, vagy csak én bénázom el?! Észrevenni, hogy Te vagy ennyire jó! Nagy focistának látni Téged s hinni az álmaidban. Épp a legjobbkor eltörni a középső újamat s hallgatni, ahogy mondod: „A focizás lényege az, hogy nem kézzel fogjuk meg a labdát” Bemutatni Neked a dagadt újammal, könnyes szemmel – vihogva, majd begipszeltetni s bemutatni még egyszer. Végig izgulni az első komoly focimérkőzésedet.

- Forró csokit inni a cukiban Veled, megbeszélve az Élet „nagy dolgait”

- Imádkozni, hogy engem is beengedjenek a felfújható várba ugra – bugrálni. Boldog lenni, hogy beengedtek. Kergetni Téged a műanyag labdák között, és vihogni úgy, hogy a nevetésünk belepje az egész főteret.

- Hallgatni, ahogy mondod: „Azért is szeretlek, mert Te nem nőttél fel úgy, mint a többiek!” Megmosolyogni, és elkezdeni félni, hogy Te nemsokára felfogsz. Beletörődni ebbe…

- Lapukkal dobálkozni Veled, és sikoltozva várni a Zoltán-kerti vízhangot.

- Szánkózni Veled, és röhögve kiborulni, kétszer. Na jóóóó… tizenháromszor! :D Hóban hemperegni,

traktornyomokat hagyni benne és angyalszárnyakat.

- A világ legjobb hamburgerét enni az Egri főtéren és tátott szájjal végignézni, ahogy egy szemtelenül pimasz galamb kiszedi a kezemből. Majd etetni őt a Te hamburgereddel. :D Éhesen maradni, majd megvigasztalódni a játszótéren és szeretni, ahogy engem is elbír a hinta. Röhögve pörögni Veled, és újabb hamburgert enni… ezerszer finomabbat.

- Egy csapatnak szurkolni a Hungaroringen és jó nagyokat ordibálni.

- Moziba járni a Miskolci Plázába és ötször igénybe venni mókából a mozgólépcsőt. Na jóóóó…huszonnégyszer. 3D szemüveget cserélgetni a Karib tenger kalózain. Közben popcornt enni. Picsogva drukkolni az imádott delfinjeinknek. Hajrá – hajrá Winter és Hope.

Benézni mindegyik üzletbe, hogy ott vagyunk-e? :D Úton hazafelé integetni az autóknak.

- Pizzázni járni, és összetéveszteni ketchuppal a csípős mártást. Nagyokat lélegezni, inni rá vizet, még jobban elcseszni ezzel. Bekönnyezni a nevetéstől.

- Sárkányt eregetni Veled, begabalyítani és fejet vakarva szedni szét. Egymásra nézni tudván: Ezt jól elintéztük! :D Soha többé nem használni már azt a sárkányt.

- Vihogva tépni a díszpapírt ajándék osztáskor

- Társasjátékozni Veled, írni a pontjaidat s dicsérni az ügyességedért.

- Ismerni a kedvenc színeidet, kajáidat, focicsapatod…

- Tudni, melyik lány tetszik

- Szeretettel megkorholni egy pár rossz jegy miatt tudván, hogy sokkal, de sokkal több van Benned, mint amennyit kifelé mutatsz Önmagadból, tanulni Veled, majd örülni, hogy javítottál.

- Fogni a kezedet a fogorvosnál, csúnyán nézni rá, amikor fogfúróval közeledik feléd, majd elhinni, hogy csak jót akar Neked. Vigasztalni Téged, hogy nemsokára utána leszel.

- Meséket találgatni s közösen lerajzolni őket. Együtt olvasni, én többet – Te kevesebbet.

- Szombat reggelente együtt mesézni, röhögni Dórán, aki mindig győz, majd lenyugodni és mindent ismételni utána.

- Sziesztázni ebéd után, s majdnem mindig elaludni.

- Párnaháborúzni, görkorcsolyázni, kergetőcskézni az ágy körül.

- Tombolni cirkuszban, körhintán, koncerteken, kavalkádén (futva gólyalábon), tábortűzön, barlangban s a hatalmas tobogánon. Hülyülni együtt a maszkabálon s egy pár játékos üzletben végig nyomogva az összes beszélő játékot. Túrázni nem keveset, sőt… nagyon sokat.

- Látni, ahogy hirtelen felcseperedtél, félni, hogy teljesen magával ragad a felnőttek világa, s hogy nem fogsz többé visszaemlékezni a gyerekkori álmaidra.

- Hinni Benned, várni rád s próbálni megérteni…

…megérteni azt, hogy Neked már talán túl ciki lenne szánkózni, meg mit tudom én. Teljes szívvel elfogadni, hogy lassan de biztosan felnősz. Tudni, hogy ez így van rendjén. Fájlalni egy kicsit, de megmosolyogni, hogy most már igazán Te pörgethetnél engem, ha nem lenne 15 kilóm feleslegbe :D

- Észlelni, hogy már sokkal magasabb vagy nálam :))

- Nagyokat sétálni Veled, nevetve visszaemlékezni egy pár kósza pillanatra. Kérésedre átadni a babakocsi „kormányát”, figyelni, ahogy nevetteted a legkissebiket. Kacagni rajtatok- Veletek s nem félteni Őt a nagybetűs Élettől. Érezni, hogy mindig számíthat rád.

- Látni, ahogy értesz a gyerekek nyelvén.

- Kérni, hogy olyan utat válasz amilyenért a szíved visszamenőleg is hálás lesz Neked majd egyszer. Kérni, hogy mindig Önmagad legyél, mert ez tesz hitelessé az Életben. Figyelni, hogy forgatod-e „rövidre” szabott mondókámtól a szemeidet, és nagyon örülni, hogy nem:))))

- Ott lenni az első bálodon, remegő szívvel, könnyes szemmel figyelni Téged. Látni, milyen jól áll Neked az öltöny. (És a táncpartnered)

Könnyekkel küszködni, amikor nyújtod át a rózsát nekem és felkínálod a karod. Tudatosítani önmagamban, hogy értem jöttél. Együtt táncolni a szülői táncot. Nagyokat röhögni, oldva a feszültséget. Összetaposni a lábad egyszer. Na jóóóó… tizenkétszer!

- Látni, ahogy hülyülsz az osztálytársaiddal, őszintén örülni Veled. Nagyon, de nagyon büszke lenni rád és hinni Benned rendületlenül… Fiam:)))

Tiszteletem mamádnak, hogy ilyen talpraesett legényt faragot Belőled:)))

Szerelem ♥

Dadka — Wed, 10 Jun 2015 20:02:00 GMT

„Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé. A lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy „Ő az!”. Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit”

Müller Péter

A hosszú hónapok örömteli várakozása lassan, de biztosan révbe ér. Elindult a visszaszámolás. Pár óra múlva édesanya leszel, még most is annyira hihetetlen. Jobbról – balról örökíted a pocakod állását. Cvak, még egy fotó. Azt mondod, a gyermeked miatt teszed, neki gyűjtöd azt a sok emléket. Csak a szíved sejti a teljes igazságot, midőn neked fontos a bizonyság! Hogy évek múltán is lásd… igen, ott növekedett a szíved alatt. Ő az, aki érzékelte az örömöd és a félelmed. Ő az, aki eloszlotta a kételyeket benned. Mert téged választott és te jó anya leszel.

Tükörbe nézel, valaha volt némi nőiesség benned. A melleid, a csapnivaló feszes fenék és a vékony derekad. Valamiért dédelgeted még önmagadban ezt az illúzió képet. Igen, Te vagy az, bár jóval teltebb lett az arcod, a szemeid elárulnak. Minden azért nem veszett el belőled.

Nem vagy Te holmiféle Bunyós Pityu! Nő vagy, s ha eddig nem is, majd akkor most rendesen megadod a módját ennek. Hajlongasz a rózsaszín körömlakkal. Felülnézetből egyszerűnek tűnik. Szívesen elérnéd azt a tíz lábujjadat, de a pocakod csak a térdedig enged. Próbálod fentről lefelé csöpögtetni azt a fránya körömlakkot, hátha eltalálsz egy-két körmöt a feldagadt lábaidon. Reménytelen vállalkozás. Leülsz a kád szélére, zokogásba fulladsz. Rohan feléd ijedten a társad, az életed, a legjobb barátod…

- Mi történt?- kérdi

- Szeretnék végre valahára nő lenni!- mondod duzzogva

- Ettől? - rámutat a körömlakra

- Igen, pont ettől.

- Eddig sosem láttam, hogy lakkoznád a körmeid

- Mert eddig sosem lakkoztam, de most szülni megyek és szeretnék szép lenni.

Lássa szemeidben a félelmet. S talán valamitől Ő is fél. Kiveszi kezeidből a lakkot és óvatos, precíz mozdulatokkal neki áll a festéshez. Nem sieti el úgy, mint Te tennéd. Sok minden lezajlik benned, közben egy kapálódzó katicabogarat is megmentesz, valahogy úgy érzed, hogy ez egy nagyobb terv része. Köszöni neked szépen s te nagyon boldog vagy!

Kórházba kerülsz. Már csepeg az infúziód, rád húznak valamiféle kompressziós harisnyát így hát a kutya se figyeli a belakkozott körmöd. Hirtelen neked is ez a legkisebb problémád. Utolsó bíztató csók a folyosón és egy elhessegetni való kérdés: Fog-e eztán is szeretni engem?

Felsír a gyermeked s te teljes szívvel átérzed a nőiesség egyik legszebb formáját. Nem, nem az tesz nővé, hogy anya lettél, hanem a tudat, hogy ha életed végéig nem viselsz már rövid szoknyát, mert csak a fél valagod takarná el… te akkor se döntenél másképp!

Igen nő vagy! Ő meg igazán szerelmes beléd.

…és még nem sejti, hogy ma hajat fog festeni… pedig a fejed búbját gond nélkül eléred:))))

Kép: Mgr. Csutor Ella

Love is in the air

Szerette...

Dadka — Thu, 04 Jun 2015 20:12:00 GMT

Óh, mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt,

a távol közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

József Attila

Kép: Mgr. Csutor Ella

Az út, amely hozzád vezet

Szerette, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek.

Szerette, mint József Attila a versírást. A csillagos egekig emelte Őt. Olykor odahazudta a délibáb csalóka tükröződéseit az égre, ne legyen sötétség, se csend, se magány. Más volt, mint a többiek. Az Élet aranytálcán kínálta fel a fájdalmat neki. Nem fordított hátat. Szelíden meghajolt és elfogadta. Kitalált világok reményéből táplálkozott. Majd eljött Ő… aki egy életre szólhatott volna. Túl hamar jött, nem volt rá felkészülve.

Túl magasra szállt Vele, elejtette útközben önmagában. Leszállhatott volna érte a vermek mélyébe, mégse tette. Bátortalan volt? Ki tudja?! Talán…

A lelkében káosz, szél, hóvihar keletkezett. Egy pár emlékfoszlány próbálta bizonygatni, hogy megvolt az esélye a boldogságra. Sajnos építés helyett rombolni kezdett. A saját falain kívül bármit lerombolt. Erős volt? Vagy talán túl gyenge? Nem számít már. Igenis tudott szeretni. Bárkit nem, csak Őt! Némán, fájdalmasan. S bár nagyon igyekezet kitáncoltatni Őt önmagából, este, amikor minden elcsendesedett, „az az érzés” hazajárt hozzá.

Gyűlölte az emlékeket, bár azok csak életet próbáltak pumpálni a szívébe. Győzködték, hogy addig él, amíg érez. S amíg érez, van esély. Volt, de nem élt vele. Megelégelte a szíve ezt. Összecsomagolta azt a pár emlékcafatot és kirakta a szűrét. Most már kintről néz befelé.

Kicsi léptekkel sétál ki a Világából. Mindenhol ott van az az átkozott kerítés. A saját vágyai rabja lett? Nézi a fákat, itt is égig érnek. Felnéz, zokogásba fullad. „Gyáva, gyáva, gyáva! Hát ki vagy te önmagadnak?” - kérdi, de senki nem válaszol. Csak Ő van a színpadon. Nincs játszótárs, nincs nézőtér. Kényszerszabadságon vannak. Nem mer tapsolni. Kinek örüljön? Óóó, az a rongyos szív. Rájött, hogy Vele sosem volt egyedül.

Késő! Egyedül maradt, önmagával.

Fagyos tél van a szíve peremén, egyetlen társa a pislákoló utcalámpa. Kikapcsol a Világ s a lámpa ráveti a pirosló fényét. Neki dől és érzi, végre valahára megvilágosodott. Még mindig tombol a hóvihar benne, de már legalább tudja… ha újra kezdhetné, Őt soha, de soha többé nem bántaná meg. Az Istenre esküszik… Soha! Csak adná Őt vissza a Sors, még most az egyszer utoljára.

Tragikusan elhunyt a remény, de nem volt a temetésén, így még bízhat abban, hogy jó, ha visszavárja.

Kép: Mgr. Csutor Ella

A remény fénye

Barátok közt

Dadka — Sun, 24 May 2015 22:40:00 GMT

„A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm.”

Richard Bach

Egy régi kedves ismerősöm azt mondta nekem egyszer, hogy az életben sosem hibázunk, csak leckét kapunk. Ez egy nagyon jó Zen megközelítés. Ki tudja?! Talán Ő is „csak” egy szerzetes, aki „útközben” eladta a Ferrariját. Bár én is ott tartanék már… sajnos nekem olyan földi harcok jutottak ki az Életben, hogy Ferrari helyet, talicskát tolok, azt is gyakran szembe a forgalommal. „Talicska eladó méghozzá ingyen …csak más tolná már!“

Amikor egy és ugyan az a lecke köntöst váltva visszajár, jó, ha az ember egy kicsit előveszi önmagát. Jelenleg én is ezt teszem. Számtalanszor megfogadtam, hogy soha többé… most mégis újra két barát közé estem. Gondolkodom, hol lehet ezt ennyire elrontani? Van két ember, mindkettőjüket nagyon szereted. Mindketten megtanítottak valamire, adtak némi útravalót. Szereted hallgatni, ahogy viccelődnek egymással, egyszer csak valamin összekapnak, és Te köztük ragadsz. Nem az a baj, hogy nem tudsz választani, hanem az, hogy nem akarsz. De Őket annyira elfoglalja az egymás iránt folytatott harc, hogy nem veszik észre, mennyire szenvednek ettől mindazok, akik szeretik Őket. Talán kiszállsz… mert ez a legkönnyebb. Vagy maradsz és hagyod, hogy szép lassan felfaljon a düh és a csalódottság. Fáj! De túl fogod élni… mint sok minden mást.

Ha valaki keresne, elbújtam, jó mélyen önmagamban.

Ti találkoztatok már Vele? :-)

Dadka — Mon, 16 Mar 2015 20:42:00 GMT

És Jézus szóla tanítványaihoz:

- Mondjátok, ki vagyok én nektek?

És ők felelék:

- Te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja, a kerigma, amiben interperszonális kapcsolataink legvégső értelme tárul fel előttünk.

És Jézus szóla:

- Miiiii?

Igen, hiszem, hogy „létezik Ő is, aki többre képes az embernél” Hiszem, hogy a nyelvezete egyszerű, a humorérzéke nagyon jó. Nekem ez fontos! Van saját elképzelésem, saját hitem, de nem áll szándékomban téríteni senkit.

Ettől függetlenül gondoltam megleplek benneteket s előrukkolok egy régebbi írásommal. Megtörtént események alapján íródott eme beszámoló, cca. 9 évvel ezelőtt, bár akkor még jócskán lefaragtam belőle. Tudniillik azt hittem, hogy a saját butaságom akár sértő is lehet. Aztán kinőttem ebből. Rájöttem, hogy mindenki úgysem szerethet. Aki meg szeret, az túllát a sorokon. Emberből vagyok s az ember olykor figyelmetlen. Ezért bocsánatot kérek… de hogy ez életem egyik legjobb sztorija… arra mérget vehettek!!!

Öveket becsatolni, indulunk!

„Otthon van Viktor?”

„Nincs!” Bum, csattant általam a bejárati ajtó.

„Otthon van Viktor?”

„Nincs másodszor sem!”

„Otthon van a kedves férje?”

„Nincs”, bum, becsuktam…

„Viktor?”

„Nincs!”

„Mikor jön?”

„Nem tudom.”

„Vik…”

„Nincs!”

Azt hiszem ez hosszú nap lesz, már megint nem bír kihűlni a kilincs.

Viktor a párom (azóta ugye a férjem lett) és amióta magával ragadta a modern technika vad világa csak „telepít” és „telepít”… hol internetet, hol programokat. Csatlakozik a világgal, hol USB – sen, hol kábelen, vagy wifin keresztül. Ezért bizony nem egyszer, nem kétszer megesik, hogy a nap 24 órájában többször riasztják. Sok olyan erős nap van, amikor kénytelen vagyok kiábrándítani az embereket, mert Viktor nincs… már elment azzal, aki 10 perccel ezelőtt jött érte.

Kopp, kopp, kopp…

Fél négy múlott hét perccel, most ültem le a reggeli „forró” kávémhoz, amely az órák folyamán pillés löttyé vált és már megint kopognak. Automatika bekapcsolva, „Viktor nincs!”

Kinézek, bűbájost mosollyal a számon. Az ajtó előtt két középkorú hölgy áll, könyvet tartván elém.

„Jó napot kívánok kedves”

„Jó napot, Viktor nincs.”

„Hát azt nagyon sajnálom kedveském. De ön találkozott már Istennel?”

„Persze hogy találkoztam, például ma reggel is! Mit találkoztam? Vele élek, de néha még annyi időnk sincs, hogy együtt fogyasztjuk el a reggeli kávét! Folyton zargassák. Most sincs itthon. De ígérem, amint hazaérkezik, megmondom neki, hogy keresték, esetleg adhatok rá

e-mail címet. Esténként Skype – on is elérhető. Vagy tetszenek tudni mi lesz a legegyszerűbb megoldás? Adok egy névjegykártyát, ott a telefonszám. Nyugodtan hívják fel, ha kell, házhoz megy.”

A két asszonyka rám meresztette a szemeit és hátra taposgatva távozott. Még összesúgva visszanéztek rám. Bár egy kissé furán érintett, nem fűztem hozzá negatív érzéseket.

Becsuktam az ajtót, majd újra kinyitottam, mert valami keresztfélét kapargattak a folyosó falára s bentre eléggé hallani lehetet. Addig kikerestem a névjegykártyát és szuverén odanyújtottam nekik. Ez volt az utolsó dobásom. Újra összenéztek, majd szó nélkül távoztak. Ott hagytak bambán, érthetetlenül merengve a semmibe névjegykártyával a kezemben.

„Ha nem kell a segítség, akkor nem kell! Nem kényszer a disznótor, de akkor máskor légy szíves ne zaklassanak” – szóltam áthajolva a korláton.

Majd este, ahogy takarítottam a folyosót a kedves idősödő szomszédnőm akarva – akaratlanul elárulta mit vétettem.

„Szép estét csillagom, a két asszony otthon talált?”

„Milyen két asszony?”

„Nem ismerem őket, hozzám is bekopogtak és elkezdtek Istenről beszélni. Nem tudtak meggyőzni, nekem van saját hitem, attól függetlenül úgy gondolom, hogy nem nálam fejezték be.”

„Ejha, akkor ők nem kifejezetten Viktort keresték?”

„Viktort? Nem hinném, miért?”

…Erre már nem válaszoltam, érthetetlenül bámultam magam elé és próbáltam a fejemben visszapörgetni az eseményeket. Nem hiszitek el, de egyszeribe tisztán hallottam az általuk feltett kérdést, amely úgy hangzott, hogy találkoztam-e már Istennel?! Nem Viktorral! Istennel! Hát ez… gáz!

Mit tehet ilyenkor a magamfajta? Azóta is csak merem remélni, hogy Isten végtelen szeretetének köszönhetően egyszer bejutok abba a mennyei paradicsomba, ahol el tudom majd nekik magyarázni, hogy fatális félreértés történt, nekem nincs Istenre telefonszámom, sőt kávézni sem szoktunk együtt reggelente. Még jó, hogy nem a Facebook korszakát éltük bakker, mert képes lettem volna győzködni őket, hogy „Isten” ismerősnek jelöl, hogy kövesse az eseményeket.

Privát planetárium - Privátne planetárium

Dadka — Wed, 04 Mar 2015 21:26:00 GMT

„Úgy kelek fel minden reggel, az imámat elmormolom,
Uram köszönöm, hogy élek, ez a világ lett az otthonom.”

(Children of Distance - FIVE feat. Zsaki)

Az ebédlőnk mennyezete alatt állva rájöttem, hogy képtelen vagyok bánni a szavakkal. Ezért talán az lenne a legjobb, ha képek kíséretében átadnám Nektek azt a megnyugtató belső csendet, amely a lelkemre telepedett.

Feleslegesen „beszélnék” a „jaj de szép” dolgokról, mert az, ami a fejem felé költözött egynapos művészi kibontakozás által, kozmikus sebességgel meghaladja a sablonszerű mondataim rengetegjét.

A gyermekkori barátnőm, Erika egyszerűen felsétált a létrára, belenyúlt a festékbe és szétfröcskölt ezernyi csillagot. Laikus ésszel így fognám fel, persze „odabent, túl a fizikai megnyilvánuláson”, ahol folyton új ihlet világok születnek, az ember érzi, hogy ez nem ilyen egyszerű folyamat. Legszívesebben nem írnák, hogy ne rontsam el az élményt. Mert ez gyönyörű a szemnek, gyönyörű a léleknek, túl van az időn, a téren és a szavakon. Talán valami csoda kelt életre Erikának köszönhetően. Lehet a bolygók térképét hordozza Önmagában?! Persze a racionális elme erre azt mondja: „Igen, igen… gyönyörűen fest, sőt dúsgazdag fantáziával rendelkezik, de ez nem csoda, hanem egy veleszületett adottság!”

Bárhogy is van, az ebédlőnk mennyezetén egy privát, ámulatba ejtő Földöntúli planetárium kelt életre és én jelenleg túl kevés vagyok arra, hogy szavakba foglaljam az ezt kiváltó belső élményt.

Ezúttal szeretnék hatalmas köszönetet mondani a barátnőmnek, Erikának! Egyrészt azért mert igazi, maradandó lelki mannát alkotott. Másrészt azért, mert a tehetsége kibontakozásával óriási örömöt okozva nem csak az ebédlőnk mennyezetén, de a szívünkben (és főleg a szívünkben!) is mély lenyomatot hagyott. Köszönöm, köszönöm, köszönöm!!!

Egy kis technikai útbaigazítás:

Mint ahogyan a képeken is látható a varázslatos remekműt csak az UV-s neon bekapcsolása váltja ki. Köztudott, hogy az ilyen fajta festmény napközben, illetve rendes lámpafénynél nem mutassa meg önmagát. Ettől olyan titokzatos és misztikus. Mivel Erika szerintem bármit képes megalkotni mások ízlésvilága szerint, az ilyen (vagy ehhez hasonló) alkotás akár hálószobák, gyerekszobák, kávézók, vagy éjszakai diszkó bárok falán (mennyezetén) is remekelhet. Mindenkinek bátran ajánlom!

S hogy nálunk miért pont az ebédlő? Mert ott a legjobb megpihenni, igazi otthonérzetet ad, és mivel abszolút Tv-mentes zóna… csak lefekszem, nézem az „eget” és szó szerint a csillagokkal szédülök. :)))

Stojac pod stropom našej krásnej obývačky som dnes zistila, že nedokážem narábať so slovami. Myslím, že najrozumnejším riešením by bolo mĺkvo predostrieť fotografie, aby ste sa aj Vy oddali tomu blahodarnému tichu, ktoré sa rozhostilo v mojej duši. Úplne zbytočne by som Vám prednášala o skutočnej kráse, totiž to, čo sa vďaka jednodňovému umeleckému vyžitiu mojej priateľky presťahovalo z jej fantázie do našej obývačky, konkrétne nad našu hlavu sa nedá opísať obyčajnými slovami.

Moja priateľka z detstva, Erika jednoducho vystúpila na rebrík, namočila si prsty do farby a nafŕkala nám na strop tisíce hviezd. Laickým zmýšľaním sa to dá celkom jednoducho vysvetliť, samozrejme „tam vo vnútri, kdesi mimo fyzického javu“, kde sa rodia neustále nové inšpiratívne svety, človek musí vycítiť, že to nemá až taký prostý dej. Najradšej by som zostala ticho, najradšej by som nenapísala ani pól slova, nieto ešte celé vety. Hlavne, aby som nepokazila toto čarokrásne zážitkové vnímanie. Je to krása pre oči, pre dušu. V jej umeleckom diele sa ukrýva akási nevysvetliteľná magická sila prevládajúca mimo času a priestoru. Možno sa vďake Erike zrodil akýsi zázrak. Možno v sebe nosí mapu hviezdnej oblohy?! Samozrejme v človeku prevláda „zdravá racionalita“, ktorá nás zaraz stiahne do reality. Náš rozum sa stavia do opozície a už šepká: „Áno, áno... maľuje krásne, ale toto nehraničí so žiadnym zázrakom, je to nadanie s ktorým jednoducho prišla na svet!“ Nech je to ako chce, skutočnosť sa tým nemení. Náš strop v obývačke zdobí obdivuhodné privátne planetárium. A ja som momentálne príliš malý človiečik na to, aby som zhrnula do komplexných viet z toho vyplývajúci vnútorný zážitok.

Touto cestou by som chcela vyjadriť obrovské poďakovanie svojej priateľke Erike! Jednak kvôli tomu, že vytvorila ozajstnú mannu pre dušu. Svojim skutočným nadaním nám spôsobila nezištnú radosť a zanechala tým hlbokú stopu, nielen na strope našej obývacej izby, ale aj v našich srdciach. ( Hlavne v našich srdciach!) Ďakujem, ďakujem, ďakujem!!!

Malá technická poznámočka:

Ako aj na fotkách vidieť, v tomto čarokrásnom umeleckom diele sa môžeme pokochať iba pomocou UV svetla. Všeobecne známym faktom je, že takýto druh maľby sa pri dennom svetle, respektíve pri používaní bežného osvietenia pomocou lampy, nedá pozorovať očami. Možno práve z toho dôvodu pôsobí tak tajomne a mysticky. Nakoľko Erika dokáže podľa môjho názoru vyjsť v ústrety všakovakému vkusu ľudí, takáto (alebo tomuto podobná) úžasná maľba je vhodná, či už do spální, detských izieb, alebo na steny (stropy) kaviarní a nočných disko – barov. Každému vrelo odporúčam!

A u nás prečo práve obývačka? Lebo tam si vieme najlepšie oddýchnuť, dodáva nám pocit skutočného domova a nakoľko v ňom neprebýva žiaden televízor...len si ľahnem, pozriem „do neba“ a doslova sa závratnou rýchlosťou točím s hviezdami. :)))

Tele(po)fon

Dadka — Wed, 04 Feb 2015 20:39:00 GMT

Édesapám egyszerű ember. Egyszerű szavakat használ, egyszerű dolgokat csinál, egyszerű életet él. Nem küld sms-t. Se karácsonyra, se szülinapra, se névnapra… soha. Egyrészt mert nem tud, másrészt meg nincs mivel. Így van… jól sejtitek, nincs mobiltelefonja. Sosem volt és nyilván nem is lesz. Édesapám nem megszállottja a modern technikának. Kitudja, talán ez húzta ki a slamasztikából. Mert ami azt illeti nyakig benne volt!

Nagyon enyhén fogalmazva, kis híján a pénzbehajtó karmai közé került. Ne kelljen már megneveznem azt a kedves telefonos céget melynek alítása szerint édesapám korrekt szerződést kötött velük arról, hogy nemcsak használni, de fizetni is fogja a felajánlott szolgáltatásukat. Ez a szerződés így történetesen édesapámról szól, de ha hiszitek, ha nem, édesapám nélkül jött létre, még 2011-ben, azt hiszem.

Amikor folyton valamiben reménykedik az ember, nem oly egyszerű elhinni, hogy ilyen gonosz világot élünk. Most gondolj bele, amíg Te nyugodtan alszol, valaki a Te nevedben össze-vissza vásárol, majd évek multán a pénzbehajtók Neked jelentkeznek, hogy tartozol vazze, még hozzá nem kis összeggel! Ilyenkor a többi probléma valamiért eltörpül.

Hogy a hatalom és a pénz bárkit, bármire felruház? Ez van, de minek siránkozunk? Mi rontottuk el - emberek. Épp ezért nem bánt már, ha valaki láthatóan soron kívül kerül be az orvoshoz. Sőt nem izgat, ha azért tolakszik eléd valaki a patikában, mert szerinte a Te problémád nem annyira fontos, mint az Ő gyógyszerei. Csak azért nyelsz, mert tudod, ha megkért volna, úgyis előre engeded. Fütyülsz rá, hogy személykocsit vezetve valaki ledudál a járdáról (!!!) mert mersz úgy közlekedni rajta, hogy Ő már nem fér el. Hagyod az egészet a fenébe. Közben nyugtatod önmagad, hogy nem peches vagy, hanem hülye. De azért valahol szíved mélyén reménykedsz benne, hogy valaki egyszer ezért is büszke lesz majd rád.

Mert ez vagy Te… nem akarsz felesleges „háborút”. Inkább nyelsz, vagy legalább tízszer a nyelvedbe harapsz. Míg nem előbb utóbb úgyis letipornak, ha csak nem állsz a sarkadra végre. Tudod te ezt nagyon jól, ennek ellenére még mindig meg tudnak lepni az emberek. Nem tudsz mindenre felkészülni. Így lavírozod át az életed, különböző hangulat völgyeken s egyre inkább kezdesz ráébredni, hogy talán veled van a baj, mert képtelen vagy kijönni a felnőttekkel (Tisztelet a kivételnek). Nem tudod, és nem akarod elfogadni a szabályaikat, azt hogy folyton megmondják, hogyan kellene élned, ahelyett, hogy a saját életüket raknák már egyszer és mindenkorra rendbe. Pattanni, ha nekik épp megfelel, visszahúzódni, ha nekik épp nem felel meg. Közben előre rettegni, hogy ugyan mi lesz, ha halálra sértődnek csak mert neked épp nem jó az, ami nekik jó lenne, vagy fordítva. És amikor már olyanon is csattan az ostor, aki semmiről nem tehet, kezd eleged lenni az egészből. Lassan, de biztosan fuldokolni kezdesz… Aztán meg hopp, jön egy olyan rögtönzött megoldásra váró probléma, hogy nincs időd siránkozni badarságok felett. De azért elrakod a polcba ezt az érzést és első adódó alkalomnál visszatérsz hozzá. Mert ilyen az emberi természet.

Szóval, amikor édesapám megmutatta a névre szóló hivatalos felszólítást, amelyben a tipikus „mi fog történni, ha nem fizeted ki a tartozásod” maszlag volt, megdermedtem. Nem is vicceltek, egyenesen a pénzbehajtó jelentkezett! Köpni – nyelni nem tudtunk. Apunak sosem volt mobiltelefonja, de a levélben teljesen más állt. Úgy képzeljétek el, hogy valaki édesapám komplett arculatát használta fel arra, hogy hivatalos szerződés révén kivegyen, és éveken keresztül használjon egy mobiltelefont. Magyarán mondva manipulált a személyes adataival. Majd volt olyan kedves és nem fizette se a telefont se a velejáró szolgáltatást. Ki sem merem mondani, hogy a fejlett országokban mi jár ezért, mert még a végén az lesz, hogy diszkriminálom azt a szegény, szerencsétlen embert, aki törvénytelenül cselekedet. Mert ugye ebben az országban így működik ez. Az, hogy a telefonos cégből apámnak senki nem hitt, bizonyára rendben van! „Mi csak a munkánkat végezzük”, ezt tudták mondani, másra nem voltak kiképezve. Görcs állna bele az ilyen munkába, én meg azt mondom! Kitudja mennyi idős embert bírtak már rá szabálytalanul, hogy fizessen mások helyett, ha nem akarja, hogy jöjjön a pénzbehajtó. Úgy elgondolkodtam ezen… mi Valóvilágnak nevezzük azt, amikor kamerák előtt luxus villába költözik egy pár önmutogató ember, sőt jót szórakozunk rajta, hol ott a való világ teljesen máshol kezdődik gyerekek. Nem könnyű ilyen esetben akarni a dolgok mögé látni, de úgy döntöttem, hogy puszta kíváncsiságból kérdőre vonom azt az embert, aki édesapám arculatával lépet porondra. Mert szeretném tudni mi vezérelte erre?! Nem hinném, hogy véletlenszerűen édesapámat sorsolta ki az agyában. Valami különleges oka biztos van, hogy így döntött. Felvethetnék egy pár hipotézist, mely alapján egy kérdőív is születhetne, de úgy érzem, ez semmire nem vezetne. Egy biztos… merem remélni, hogy nem vezérelte rossz szándék… bár ki tudja ezt biztosra a mai érzéketlen világban?! Biztos csak meg akarta lepni önmagát egy telefonnal, amihez a saját fizimiskája nem passzolt?! A kérdés még mindig az, hogy ugyan milyen személyi igazolvány alapján kötődött meg a szerződés és hogy nem vette észre senki abban a „mi csak a munkánkat végezzük” telefonos cégben, hogy az az ember, aki veszi át a telefont, egy kicsit sem hasonlít édesapámra?!

Ami még fontosabb… ha az az ember magyarán mondva felvette édesapám cipőét s az Ő útját járta, illet volna megtenni ezt mindenestől. Remélem ért a szinonimákból, mert aligha van kedvem magyarázkodni! Attól, hogy nem tetszik a saját arculata, még nem kell használni a másét, pláne nem ilyen törvénytelen dolgokra. Örülök, hogy önszántából színt vallott, fordított esetben addig üldöztem volna a szeretetemmel (és nem törvénytelenül, hisz apámnak adta ki magát), hogy nyilván megbánt volna minden egyes lépést, amelyet apám nevében tett.

Az ember elkövet hibákat, ez tény! Aki azt vallja, hogy sosem hibázott, az történetesen nem is él (t). Fontos, hogy képesek legyünk beismerni ezt. Én mindenképp akartam nektek írni erről, hogy tudjátok… van ilyen! Manapság sajnos gond nélkül kölcsönözni tudják a Te saját arcodat, adataidat, aláírásodat arra, hogy törvénytelen dolgokat hajtsanak végre.

A telefonos cég édesapámtól bocsánatot kért. Őszintén szólva örülök, hogy, nem küldtek fájdalomíjként egy mobiltelefont neki, mert apámat ismerve, az úgy repült volna az ablakon keresztül, mint valami ócska tárgy. Nyilván az emberiség ott állna, hogy elkapja, mint vén szűz a menyasszonycsokrot. Sajnos már ott tartunk, hogy van, aki képtelen élni a technika vívmányai nélkül. Családok, barátságok hullnak széjjel végettük, de engem tuti elkapna a hányinger, ha most írnom kellene erről.

Fura, de ahhoz képest, hogy rengeteg ember a négy fal közé zárva él (elszigetelve a realitástól), manapság már minden létezik (talán emberek nélkül is). Van ugye az ölelés világnapja, a mosoly világnapja, a szeretet világnapja, a béke világnapja, a Föld napja, anyák napja, apák napja, gyermeknap és a család nemzetközi napja. Van már az esélyegyenlőségnek és az emberi jogoknak is egy - egy világnapja, a lelki egészségnek, sőt a megvilágosodásnak is. Mivel a sajtószabadságnak is van világnapja az a legtisztább, ha leírom, mit gondolok az egészről. Csak annyit, hogy az olyan ember, akinek fontosabb a számítógépje, vagy az okos telefonja, mint a szerette, ölelgesse azt, amit választott. És kiírhassa a nagyon szép facebook falára, hogy én döntöttem így...

Mindenkinek szabadságában áll választani és dönteni úgy, ahogy akar.

A nagy utazás

Dadka — Sun, 11 Jan 2015 20:16:00 GMT

A gyermekkori barátnőmnek köszönhetem, ezt a szárnyalást. Esztétikai érzékelése irigységre méltó. Legalább is engem nagyon szíven fogott, ahogy mesélni tudott a nővére tehetségéről. Ella igazán szereti a testvérét, ez jutott eszembe miközben hallgattam. Ezáltal az események annyira bepörögtek, hogy újra találkozni tudtunk… méghozzá egy csodálatos kiállításon, amelyet a nővére képei ékesítettek.

Talán el sem tudjátok képzelni milyen nagy léptekkel siettem a Madárterem Galériába. Annyira izgatott voltam, gondoltam már ott, a küszöb előtt képes leszek nyakon csípni a szavakat, hogy reális időben olvassátok az élménybeszámolómat… ne haragudjatok, nem sikerült összehoznom. A szívem az impresszióban gazdag légtérben úszkált. Persze hogy elérzékenyültem. Istenem, hogy lehet ennyire Haza jönni?! És miért könnyezem? Állítsátok meg az időt! Értsétek meg, én nem akarom, hogy vége legyen! Annyi ismerős arc, mosoly s bennük a lelkem visszatükrözése. Annyi átjáró a csodaszép kamaszkorba… igen oda, ahol még mertünk nagyokat álmodni s nem kellet hozzá tré duma, se emotikon.

Egy igazi szívhez szóló kiállításon vettem részt

Hogy pontosabb legyek: Lukács Marika - A NAGY UTAZÁS című egyéni monumentális tárlatának megnyitóján hajtottan szelíden fejet az Isteni tehetség előtt. Élve Don A. Marton Gyula szavaival: „Egy egészen családias hangulatú rendezvény” volt ez. Így van! Az asztal mögött ott ült egy család melynek közvetlen közelében cseperedtem fel. Ennek apropójára valahol egy kicsit az én családom is! Ezért sem tudok hivatalossá válni. Persze így sosem lesz belőlem igazi közvetítő, hisz tudnotok kellene, még hozzá általam, hogy ekkor az történt, és én ott voltam. Szinte röhejes mennyire nem megy ilyenkor az írás, pedig csak úgy dőlnének belőlem a szakszavak… ha engedném, de én még csak meg sem próbálom. Szakszavakkal biztos nem. „Más oldalról” közelítek így hát meg kell elégednetek velem, illetve azzal, ami megszólalt bennem Marika csodaszép művei által.

Kamaszkor, szeretet, szárnyalás, ábrándos hajnalok, álmos reggelek, életöröm, könnyek, vidámság, emlékek, akarás, igyekezet, éhség az új után, fontos célok… és még fontosabbak, tapogatózás az ismeretlenben, birkózás az élettel, másokkal és önmagammal… amikor még nem oly nehéz felfogni, hogy néhanapján a színtiszta vesztés a legnagyobb nyeremény. Építés, rombolás, újraépítés, a régi hidak felégetése és a folytonos keresés… a folytonos honnan és hová? Az örökös meddig még?! Miért és miért is ne? Boldogság!

„Egy igazi Világban, igazi otthon. Egy igazi otthonban, igazi család”, súgtam a kislányom fülébe, miközben a képeket csodáltuk. S csak egyet kértem… ne múljon el, ne fussunk széjjel, ne legyen oly hamar vége ennek a napnak is.

…Az idő!

Oh, az idő mindent maga alá gyűr. S aki egykor apró gyermek volt, mára felnőtt szemekkel nézett rám. Nem hiszem el, hisz „tegnap” még ott ültünk a beton szegélyen, ittuk a limonádét, üvegből, mint „az igazi nagy emberek” és hatalmas álmokat szőttünk ám. Emlékszel Veronika? Ma viszont a szemeiden keresztül a szíved lázadását láttam. Persze nem tudhatom jól láttam-e?! De mintha Te sem tudnád megérteni, hogy miért kell minden áron orra buknia annak, aki annyira, de annyira igyekszik jó úton haladni?! Miért kell folyton félnie, hogy reménytelenül egyedül marad a Világban? Ezt én sem értem igazán… mintha előre kellene fizetni azért az oroszlánszívért, amellyel a Sors megáldott. Mert sokkal több van benned, mint hinnéd, sokkal erősebb vagy, mint gondolnád!

Ó, régen volt már, de én azóta sem éltem át olyan emlékezetes vihart. Pocsolyákon át, vizes járdán keresztül rohantál édesanyád karjai közé. Az esővizet csavarni lehetet a ruhánkból. Isten bizony, azt hittem védelemre szorulsz, de nem! Bájos gyermeki őszinteséggel oda simultál anyához és azt mondtad: „Ne félj, én, megvédelek mindentől!” Ebben az egyetlen egy mondatban minden benne volt! Noná, hogy Te voltál az első, aki észrevette a szivárványt. Mai napig szívemben hordom azt az őszinte, vidám nevetést. Szeretek visszaemlékezni rá. Te is emlékezz vissza és maradj meg ilyennek, (vagy olyannak) csak ennyit kívánnék. S hogy mit kellene tenned, nem kérdés. Ragadj gitárt és alkoss, mert nem sokára felőled is hallani szeretnék. Neked alapból nagyon - nagyon jó szíved van, azt az utat válaszd ahol ezt belsőleg Te magad is megélheted, mert ez az, ami előre visz és vigaszt nyújt a búskomor, szürke napokon. Van egy szállóige, amely szerint ha az arcod a fény felé fordítod, minden árnyék mögéd kerül. Hiszek benne s hiszek ám Benned is!

Marikám, köszönöm Néked ezt a fantasztikus belső utazást. Valóban nagy volt, sőt… hatalmas. Csodálatraméltó ember vagy! Soha ne add fel az álmaid, erre szeretnélek megkérni. Van benned valami, amire mi laikusok azt mondjuk: „titáni, gigászi, emberfeletti”. Szívhez szólót alkotsz, azt kell, hogy mondjam. Legyen az kép, torta, vagy mézeskalács… legyen az emléklap, legyen az mosoly a szádon… Soha ne add fel!!! Ha csak egyetlen egy embernek varázsolod szebbé ezáltal a napjait, már megmentettél egy Világot. Boldog vagyok, hogy része lehetek. Szívből köszönöm.

Drága gyermekkori barátnőm Ella,

Néked külön köszönettel tartozom. Egyrészt a csodaszép közös emlékek felelevenítéséért, másrészt meg a lelkesedésedért, amellyel a művészet iránt fordulsz. Ezáltal elindítottal egy gyönyörű folyamatot melynek köszönhetően egymás mellet csodálhattuk Marika képeit. Sokkal többet tettél a vártnál, mert ez a családias hangulatú kiállítás örök emlékként fog ragyogni mindannyiunk szívében. Egy kicsit becsaphattuk az időt és a teret, amely elválaszt… de nem választ el!

Nem utolsó sorban köszönet minden egyes fényképért. Jó érzéssel bíztam rád a fotózást, mert ahol meg van a lelkesedés, ott tökéletesen rögzül minden egyes pillanat. Kifejezetten tetszik, ahogy lencsére vetted a Világot. Egy szó, mint száz… elkaptad a lényeget!

Hatalmas hálaözön Don A. Marton Gyulának a lehetőségért melynek köszönhetően egyre többen hisszük, hogy az igazi tehetség nem veszik el a tömegben.

Köszönet Andykának és Gabinak Rozsnyóról. Ez a két csupaszív ember úgyszintén kiállította Marika képeit égy csodálatos, lélekmelegítő jótékonysági akción melynek mindketten aktív szervezői (Minimaratón 2014) s amely évről évre tartósan beteg, illetve hátrányos helyzetű gyermekeken segít.

Mindenkinek szívből köszönöm!

Nikolkának :-)

Dadka — Sat, 27 Dec 2014 21:32:00 GMT

Isten bizony, hogy muszájból nõttem fel! Engem sosem csalogatott a felnõttek búskomor világa. A színtelen falak melyeket építeni kell, mielõtt a társadalom teljesen felfalna, a szürke hétköznapok, amelyekbõl ki kell szitálni a sarat, hogy ne húzzon mélyebbre. A bunkó, beképzelt, nagyravágyó emberek, akik kedvtelésbõl esnek pofára, hogy másokat is magukkal ránthassanak. És az a rengeteg indok, ok, kifogás, amiért nem teljesülnek az álmaink. A csalódások melyekbõl mindenkép tanulni kell s béklyóként a szívünkre helyezni, hogy ne lépjünk kétszer ugyan abba a mocsárba. Aztán az emlékek súlya az, ami kimerít s mi mégis harcba szálunk, hol önmagunkkal, hol mással…
De vannak ám csodaszép emlékek is, lássuk csak… Épp a felnõttek Világának próbáltam megfelelni, amikor megismertem Nikolkát. Négy éves lehetett. Én meg tízzel kevesebb, mint most vagyok:) Egybõl összebarátkoztunk! Neki nem kellet ok arra, hogy a nyakam köré tekeredve varázssavakat súgjon a fülembe. "Köszönöm, kérem szépen, szeretlek..."

Sokszor jártam az óvodába érte s mielõtt beköszöntem, titkon az üvegfalon keresztül csodáltam azt a könnyed mosolyt, amellyel kölcsönözte másoknak a kedvenc játékait. „Istenem, én is egy ilyen kislányt szeretnék majd egyszer… de sokszor kimondtam! Lehetetlen számokba vetni hányszor rohant felém kitárt karokkal, s mikor magamhoz emeltem a nyakam köré csavarodva, az arcomra hatalmas puszit nyomva kérdezte meg: „Ugye eljössz hozzánk Daduszka, s ma is együtt rajzolunk?! Rajzoltunk... rengeteget! Édesanyának, Édesapjának, nagyszülõknek, kispajtások kispajtásainak. Rajzoltunk csak úgy... magunknak és egymásnak. Rajzoltunk kiállításszerût, rajzoltunk kosárba valót...
Az ölembe ült s rajzoltunk. Aztán amikor mindig pont azért a színes ceruzáért nyúlt, amely nekem kellet volna, sikeresen kielõzve engem... még szép hogy letettem a földre, és kinyújtózkodva szóltam: „Fuss, mert csak ötig számolok!" No naááá, tudtam, hogy nem szabad szeleburdiskodni, de annyicska bolondság mindenkinek kijár, gyermeknek-felnõttnek egyaránt. Könnyeztünk a nevetéstõl és képzeljétek, volt idõnk mindenre! Teadélutánt szerveztünk a babáknak, bunkert építettünk, tanultuk a betûket, mesét olvastunk, készítettünk meglepit nagy Viktornak és mamicunak egyaránt... Istenem, de rég volt már. És én még mindig ott tartok, hogy óvatos léptekkel járom be a felnõttek Világát, kitudja hol tart Õ?! Nagy már, nem kell lábujjhegyre állnia, amikor megölel, de az, ahogyan ölelni tud, egy fikarcnyit sem változott. Tíz év ide oda, az ember ugyan úgy érzi a szeretetét. Ez teszi Õt egyedivé többek közt. Már nem járhatok óvodába érte hisz nemsokára az iskolát is kijárja. Az idõ olykor kegyetlen. Megállás nélkül rohan rabolva az értékes pillanatokat és nem adja õket vissza többé.
Nem sokára az én kislányom fog óvodába járni. Persze mondhassuk: „Hol van még az? A fizikális idõ szerint itt! Nem messze a létünk ajtajától, hisz nem rég én is gyermek voltam még. Tisztán emlékszem rá. „Ez a Világ rendje… ezt szoktuk mondani. „Bölcsõdésbõl, óvodás lesz! Óvodásból iskolás…
Oh, a kislányom… Remélem, nem rohan felnõni, remélem Õ is beenged majd abba a csodavilágba, amelyben rengeteget rajzolhatunk, olvashatunk, vihogva fogócskázhatunk az udvaron, bunkert építhetünk, varrhatunk ruhát a virágtündéreknek, meglepiket készíthetünk és fõzhetünk a babáknak. Remélem, nyugodt szívvel nekidõlhetek az óvodai üvegfalnak mondván: „Istenem, pont ilyen kislányra vágytam... Mert én ott vagyok még, Nikolka Világában és nem kívánkozom kilépni belõle. Számomra minden egyes megélt pillanat becses a legelsõ mosolytól, az eltévedt könnycseppig.
Hm, Nikolka… Annyira igyekszem összeszedni a szavakat, de hirtelen mindegyik túl kevés, túl kicsi, túl sovány, túl egyszerû...
Segítsetek! Mit (?) lehet írni egy Földre szállt Angyalról, akit nagyon, de nagyon-nagyon tisztelek a tudásáért, az akaratáért…
Jól nevelt lány. Határozott és kitartó! Egy igazi példakép! Sugárzó fény a szomorú, szürke napokban. Megtölt szépséggel, vidámsággal, melengetõ szeretettel... Tudja, hogyan kell szeretni. Van elegendõ szeretete mindenki számára. Van elegendõ ölelése, elegendõ mosolya. Mintha még sosem csalódott volna senkiben, úgy mosolyog, úgy szeret. Ez teszi Õt annyira kivételessé, azt hiszem. Bárhogy is próbálom körbeírni, úgyis egy és ugyannál a gondolatnál kötök ki... Boldog vagyok, hogy Nikolka is az Életem részévé vált, mert Õ egy olyan lány, akire igazán büszkék lehetünk!!!

Niki, nagyon jó volt Veled újra „gyerek lenni. Köszönöm. Szeretlek:)

Még nem ültem le kávézni a Sorssal...

Dadka — Mon, 08 Dec 2014 21:59:00 GMT

Még nem ültem le kávézni a Sorssal pedig beszélnünk kellene. Illene megköszönnöm a csodaszép, egészséges kislányomat, illene megköszönnöm mindkettőnk Életét. Mert Ő érkezett és én maradhattam. Pedig ez nem volt annyira nyilvánvaló. Ez nem volt annyira természetes, mint a felkelő nap vagy az éjben ragyogó csillagok. Egyáltalán nem…

Azt hiszem, forralok vizet, kiteszem a cukrot az asztalra, újra megigazítom a függönyt, megemelem a csészét… hátha ilyen apró, mindennapos dolgokban rejtőzik az a Csoda, amely időben kitaszította belőlem a félelmet. Érzem, itt van, tőlünk nem messze. Talán azért mert felnőttem, számomra láthatatlanná, foghatatlanná vált, de amikor a kislányom mögém néz és mosolyog, nem felejtem köszönteni s megkérni: „Vigyázz rá.”

Még nem ültem le kávézni a Sorssal pedig egy új fejezett nyílt az Életemben. Nem tudom felidézni volt-e átmenet a reményvesztett csalódottság és a határtalan boldogság között?! Stagnáltam-e valaha és mit érezhettem közben?! Volt-e olyan, hogy nem fájt?

Emlékszem, hogy neki dőlve a kemény iskolai padnak, versekkel a kezemben, súgva, titokban könnyet ejtve készültem az osztályommal… Anyák napjára. Akkor tudtam meg, hogy nálam ez nem működhet füttyszóra, se csettintésre. Bár a kisdiákjaim nem egyszer szólítottak tévedésből - „véletlenül” anyának, ez akkor is kemény pofon volt az Élettől. Tudom, mert nem egy könnycsepp indult általam önálló útjára az orvosi rendelőben. Lassan már oda is haza jártam. Évek sora hosszát próbálom most besűríteni, egy pár mondatba… sikertelenül. De megfogadtam, nem fogok litániákat írni arról, mennyire állni kellet a sarat. Megérte, csak ennyit mondhatok…

Bár nem szerettem, amikor az embertársaim kérdőre vontak. „Hát miért nincs még baba?” Legszívesebben visszaordítottam volna a pont rám süket fülekbe… „Nem fura, hogy rólam van szó, és én is folyton ezt kérdezem önmagamtól?” Ilyenkor mosolyogni kell, azt mondják a bölcsek… de én ilyenkor nem szerettem mosolyogni és magyarázkodni sem. Hamar bele lehet fáradni a felesleges mosolygós magyarázkodásba. Elég sok ember különleges „szociális érzékkel” rendelkezik, gondolták… nincs, mert nem akarok. Én meg azt mondtam: „Így van”! Mert tényleg sosem akartam… „csak” annyira, de annyira szerettem volna…

…És Ő megérkezett.

Még nem ültem le kávézni a Sorssal, pedig illene megköszönni, hogy éjjel, amikor a kiságy felé fordulok és átnyúlok csendben, észrevétlenül, hogy megsimíthassam a kislányom arcát, érzem szívvel – lélekkel Istenem, én anya lettem.

S hogy mi van a kulisszák mögött? A tudat, hogy ebben az életben már talán sosem lesz feszes hasam, se fenekem, mi több tele vagyok terhességi csíkokkal. De tudjátok… csodálatos érzés, amikor számolgatom őket, remélem, megmaradnak… örök emlékként, hogy érdemes hinni a csodákban.

Szívből köszönöm mindenkinek, aki drukkolt értünk!

5 perces

Dadka — Wed, 12 Nov 2014 19:57:00 GMT

„Csak hang legyen és fény, sok szép halott állat,

Mutassa neked, hogy mennyivel jobb nálad…”

Kispál és a Borz

Ó dehogy! Nem veszem a szívemre, bár iszonyatosan irritál milyen mélyre képesek zuhanni az emberek annak érdekében, hogy felkeltsék mások figyelmét. Nem tudom van-e még olyan kirakat, ahol nem villog a polgármesterjelöltek illetve a képviselőjelöltek arca. A roppant érdekes és megvalósíthatatlan célok mellet ismerem az arcvonásaikat és az anyajegyek elhelyezését. Színtiszta projekció élmény miközben a városba vezető úton, három 8 - 10 év körüli leánygyermeket látok ugrabugrálni a járdán… A főtémájuk az volt kérem, hogy melyikük fog hamarabb b.szni Jencivel. Ez lenne a posztmodern „Te tisztára szerelmes vagy belé” játék?! Szerintem nem annyira mulatságos, meg ugye az sem, hogy már lassan, de biztosan eltűnik lábunk alól a biztonságos talaj.

Óóó nem, nem, nem… ne tévesszen meg Benneteket ez az újfajta kirohanásom, nekem nagyon is tetszik ez a „MI gyermekeinkért, fiatalokért és idősekért“ koncepció. Ez mintha egy közös pont lenne, egy közös terv, megoldásra való probléma… a jelöltek céljai. Mintha összebeszéltek volna! Ettől már csak az lenne szebb, ha mindannyian összetartanának. Hát ez van, idealista vagyok! Sajnos, ha így fogjuk folytatni, egy pár év múlva rimánkodva tesszük össze a két kezünket, hogy a MI gyermekeink rohanjanak… mindegy hová, csak minél messzebbre. Nem tudom észre vettétek-e, de már a MI kortársaink is elpárologtak innen.

Na mindegy, hajtsunk lapot! Gondoltam én is kitetetek önmagamról képet, mert oly jó, ha az ember gyönyörködhet önmagában és lássa, ahogy mások gyönyörködnek benne. Nem kis dolog ez… elhinni, hogy mi arra fogunk szavazni, aki minél több kirakatban szerepel. Talán vagyunk is annyira hülyék szerintem. Ahhh, hagyjuk ezt… csak irigy vagyok. Meg elég áttekintő ahhoz, hogy lássam már megint odavesztek a „kis dolgok”. Nézzük meg közelebbről, mind ez hogyan működik. Mert nekem is van ám koncepcióm, csak nem mindenkinek tetszene. ÉN szeretnék valamit és abban reménykedem, ha jó példát mutatok, a többiek is „felébrednek” és olyan normák szerint cselekednek, amelyek számomra (és remélem nem csak számomra!) természetesek. Ezért én nap, mint nap, minden egyes bevásárlásnál higiénikus kesztyűt vagy vascsipeszt használva nyúlok a kifliért. Majd ugye jön az aligha fáradt, vidáman fütyülgető Isten gyermeke, gúnyosan végig néz rajtam és a könyökig koszos kezével megkeveri a kiflit, hogy puhát szedjen… az aljáról. Ami nem jó, azt visszadobja úgy, hogy a körmeiről pattan lefelé a piszok. (TE meg majd azzal eteted a gyermekedet!!!) Ilyenkor persze vigasztal az, hogy megelőztem, de úton hazafelé azért eszembe jut, hogy ugyan mennyien csinálták ezt végig a nap folyamán. És ez csak egy példa volt a sokból… Basszus én nem hiszek abban, hogy nem tudnak megmosakodni az emberek.

A lényeg: Ő nem akar változni, ÉN meg hánynék önmagamtól, ha a szavazata kellene! Mégis azt kell lássam, hogy szép lassan megalkuvóvá vállunk és merjük állítani, hogy „mind ezt” a MI gyermekeinkért (és a mi városunk jövőjéért) tettük…Taps, taps, taps!

Ezzel kapcsán egy mondás jut eszembe: „Szomorú, hogy az emberekben nincs többé semmiféle igyekezet, amikor megkapják azt, amit akarnak. De az még szomorúbb, hogy csak akkor fedezzük fel az igazi arcukat!”

Hogy érzem magam? Nagyon buta kérdés! Mint a Hang és a Fény Kispálék dalában. Örülök, hogy nem sokára véget ér ez a bolondéria, és négy évig újra nyugtunk lesz!

Ami azt illeti ÉN is azt szeretném, ha végre valahára a MI gyermekeink jövője számítana, és nem csak azért, mert jönnek a választások. Szeretném, ha itt élnének boldogságban, békében.

Akinek ezt sikerül elérni, azelőtt Isten bizony fejet hajtok és azt mondom KÖSZÖNÖM!!!

Ki így ki úgy...

Dadka — Tue, 04 Nov 2014 20:44:00 GMT

„Vannak dolgok, amelyeket érdemes megmenteni!

Gyönyörű dolgok.”

(Az ötödik elem)

Ma leállított egy kedves hölgy azzal, hogy most lehet bizonygatni, mennyire tudok bánni a szavakkal. Jönnek a választások, illene már „beszúrnom” valamiféle buzdító agitálást. A férjem biztos örülni fog, ha megfogalmazom, mi mindent tehetne a városért.

Felszaladt a szemöldököm kissé, mély gondolatok fogságába estem. Nem fogjátok elhinni, de jómagam is kíváncsi vagyok, milyen esélyekkel indul egy független képviselőjelölt, aki becsületesen helyt állt azzal, hogy a legnehezebb időszakokban sem hagyta el a szülővárosát.

Ennyi? Nem, dehogy! A legnagyobb gubanc az ígéretekkel van. Mondtam is neki, iparkodjon, ígérjen gyorsan valamit, mert az emberek újra, újra és újra hinni akarnak, nem számít, hányszor kell csalódniuk, mert mindig van a tarsolyban némi sebtapaszt a szívbillentyűre és a szájra egyaránt. Jó buli, vagy ingyen kaja-pia…

Mit mondott erre? „Én csak egyet tudok megígérni biztosra, hogy nem fogok ígérgetni feleslegesen!

Szeretném, amennyire tőlem telik fellendíteni a várost.”

Könyörgöm, ezek után mit írjak? Most komolyan! Az én férjem még nem ültetett „barátság fákat”, nem épített játszótereket, nem szervezett nagyszabású koncerteket és óriás posztereken sem szerepelt soha. Még a hipszterség is távol áll tőle. Saját, egyedi véleménye az van, de nem viselkedik kirívóan, sőt, szűk farmert sem visel.

Most mit „mondjak” erre?! Mivel érveljek? Talán azzal lehetne, hogy bízik az igazi összefogásban. Mi rengeteget beszélgetünk együtt, tudom, mit szeretne elérni, milyen álmokat dédelget, milyen elképzelései vannak. Sokan megtisztelő bizalommal támogattuk a jelölését, ami külön köszönetet érdemel, mert így november 15 – én független képviselőjelöltként indulhat az önkormányzati választásokon.

Céljai? Persze hogy vannak!

- Közbiztonság és közrend

- Pályázati források felkutatása

- A helyi strandfürdő és a Zoltánkert fejlesztése, szépítése

- Szabadidős tevékenységek erősítése, kibővítése

…és még sorolhatnám, de valamiért mégis jobb, ha ezt Tőle kérdezitek.

Ami engem illet, én külön büszke vagyok arra, hogy egy életre szóló igazsághoz vezetet. Ez itt az én hazám.

S hogy mind ez hogyan történt? Elmesélem. Talán nincs sok köze a választásokhoz, de ha eléggé figyelmesek lesztek, ugyanúgy belemélyültök a mondanivaló fontosságába, mint egykor én tettem. Végül is itt maradtam. Vegyétek fontolóra... az plusz egy szavazat valamelyik polgármester jelöltnek. És higgyétek el badarság, hogy egy fecske nyarat nem csinál. Egyszer kétezer évben biztos, hogy sikerül. De mi is a történet lényege? Öveket becsatolni, indulunk…

Hol volt, hol nem volt… valamiért így kellet lennie…

Végül is szerintem sok mindenkinek eszébe jutott már közületek… „Ideszülettem, itt élek, de minek? Milyen földi összefüggésekkel érkeztem?” Hisz bármit tesz az ember élete során, bárhogy iparkodik, igyekszik, oly könnyen pótolható. Egyik nap még szeretnek, másnap meg már örülnek, ha önszántadból vitorlát bontasz és tovább lépsz. Egy Világ dől össze benned, kezded elfeledni mit jelent szeretni igazán… Nem harcolsz senkiért, s nincs aki érted harcolna.

Rég volt már… azt hiszem. Mégis úgy emlékszem arra a napra, mintha ma történt volna. Ültünk a kopottas padon nem messze a vasútállomástól. Egy rózsaszálat szorongattam a kezeimben. Tőle kaptam. Már vagy századjára megszámoltam a tüskéit, mégis mindig egyel több volt rajta, vagy épp kevesebb. Figyeltem melyik vonat vihetne el jó messzire. Már nem vártam marasztalást senkitől, már nem gondoltam visszaútra. Feladtam azt, aki valaha voltam. Nem reménykedtem semmiben, nem voltak álmaim, nem hittem a csodákban. Csalódtam az emberekben és ugyanúgy önmagamban is csalódtam. Ez amolyan sajátos érzelemskálát alakított ki bennem melynek köszönhetően csak egyetlen egy dolog vigasztalt, mégpedig az, hogy ilyen az Élet, nem tudsz kellőképpen felkészülni mindenre.

Mentem volna jó messzire annak ellenére, hogy tudtam, ha itt és most nem vagyok boldog, nem leszek az máshol sem. Persze az ember mindig vakon reménykedik abban, hogy valahol pontosan őt várják, mert szükség van rá, s mert szeretik. Meg ugye az idő, ami gyógyít és a környezetváltozás… legalább is próbálunk hinni ebben.

- Képtelen vagyok nyomot hagyni az emberekben – mondtam - talán mert túl apró dolgok okoztak emidáig örömöt, olyanok, amelyek mellet sok mindenki elsétál. Ezért én sosem leszek képes nagy dolgokat alkotni, vagy letenni olyat az „asztalra”ami a „nagy közönséget” ejti ámulatba. Már meg is kaptam a magamét érte. És bizony nem nagy dicsőség lekonyult fejjel „járni a Világot”.

- Ha számít valamit, bennem hatalmas nyomot hagytál, csak oly közel tudtalak magam mellet, hogy túl természetesnek véltem. – mondta Ő – Nem figyeltem az apró dolgaidra, pedig amióta Világ a Világ, mindig a sok kicsi alkossa az egészet. Ne menj kérlek. Légy a társam, a barátom… Szükségem van rád!

- Pont most, amikor én már szinte semmiben nem hiszek? Miért?

- Mert én hiszek benned és szeretlek, az apró kis dolgaiddal együtt!

A Bolygóm hirtelen új pályára lépet s mintha összeölelkeztek volna a csillagok. Világvége? Abból szép lassan, fokozatosan távfogalom lett, a szívem gyógyulni kezdet. Már nem kellet többé feladnom az apró dolgaimat s bár ténylegesen sosem lettek Világokat megrendítő nagy dolgok belőlük, nekem őszinte örömöt okoztak. Talán ezért is vettem észre azt az apró, „jelentéktelen” „dolgot” a férjem munkahelyén. Egy iciri - piciri hernyót, amely bebábozódott. Ringatózott egy pókhálón melynek a végén két pók járt örömtáncot. Így van ez az Életben, a gyenge és a védtelen esélyt sem kap, hogy kibontakozzon… Valaki egyensúlynak nevezi ezt, én hatalmas szemétségnek.

Szerintem a Világ legszerencsétlenebb tekintetét vetettem magam elé.

- Ennek már annyi – mondta a férjem. Ha kitesszük, megfagy, ha áttesszük más rovar eledele lesz.

- Attól még tehetünk egy próbát, apróságnak tűnik, de nekem sokat jelent.

- Életem, mindenkit megmenteni nem lehet.

- Mindenkit nem, pláne ha nem akarja. De honnan tudjuk, hogy nem akarja, ha meg sem próbáljuk?!

Gondoljátok kinevetett? Hát nem! Pedig komolyan nevetségesnek tűnhet, hogy a kis bebábozódott hernyót minden nap máshová tettük át. Amikor nem tudtam ott lenni, a férjem szigorúan szemügyre vette. Volt, amikor újra, újra és újra pókhálót pucoltunk róla le, míg nem egy szép napon nyoma veszett. Utópontig reméltem, hogy nem adta fel a „harcot” mert amit tudtunk, megtettünk érte. Az égadta világon senki nem szólt bele, hogy jól tesszük-e, senki nem szakította el tőlünk azzal, hogy majd ő megmenti a saját módján, senki nem fárasztott egyetlen egy okoskodó példázattal. Egyszóval senki nem állt sorba, hogy megnézze nem csak a fantáziánkban létezik-e?! Mert ez „csak egy jelentéktelen bebábozódott hernyó” volt. Ugyan mi változna a Világban, ha épp ő nem lenne?! Kinek hiányozna, ugye?

Épp ezért milyen jó volt hinni benne! És lám, egy szép tavaszba nyúló reggelen kaptam a telefonomra egy képes üzenetet a férjemtől.

„Egy közös barátunk, mielőtt útra kelne, szeretne őszinte köszönetet mondani azért, hogy helyette is bíztál a csodában, amikor neki nem ment egyedül. Ez a sok „kicsi dolog” mellett a leghatalmasabb erőforrás a Világon.”

Az apró (jelentéktelen) hernyóból gyönyörű pillangó lett s mielőtt kibontotta a szárnyait, köszönetet mondva a férjem tenyerébe szállt.

…S a férjem azóta minden évben emlékeztet erre. „Te és a sok kicsi” – mindig ezt mondja.

Lehet, komolyan apróságnak számít, de végül is gondoljátok át… miből születnek a hatalmas „dolgok”? :)))

Nincs ennek köze a város dolgaihoz, jól tudom, ezért most bizonyára megkérdőjelezitek a közeljövőben zajló eseményt. Szavazni valakire, mert megmentett egy pillangót?! Így van!

Édes kis semmiség… igazán csak egy parányi Világ lett Tőle szebb. Viszont ha tetszik a történetem, őrizzétek meg a szívetekben. Hátha felmelegít a hosszú téli estéken Benneteket, mert Istenigazából erre születni kell… akarni a „dolgok” mögé látni s nem elhaladni az apróság mellett puszta kényelemből.

S hogy én elértem-e ezzel a beszámolóval azt, amit szerettem volna? Kétségkívül igen. Ugyanis látom a hölgyet magam előtt, ahogy olvas és mosolyog. Nem tudom miért, de úgy érzem nem okoztam neki csalódást! Ő már tudja, és jól tudja, hogy ebben azért van minimum politika, mert nálunk nem lesz gulyásparti, se kampánybeszéd, sőt Rytmus sem fog eljönni miattunk „keletre”…

…mert apró dolgok ez nélkül is születhetnek. Viszont a hatalmas dolgok a „sok kicsi-k” nélkül sosem épülnek biztos alapokra.

Mint ahogy a házépítést sem kezdjük a tetővel, de még az ablakokkal sem.

Az én férjem nem tartott bemutatkozó kampánybeszédet. Épp ezért gondolom, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy ne vegyüljön össze a tömeggel, a többi meg úgyis a Ti feladatotok.

Igaz, elárulhatnám mikor és hol születet, mert ez itt az én terem, de őszintén… van különösebb jelentősége? És ha igen, ez mit változtatna meg Bennetek?

Az olyan, mintha most arról írnék három oldalt, hogy amióta csak az eszemet tudom nekem 7 a kedvenc számom.

Az "igazi" jégkorszak

Dadka — Fri, 03 Oct 2014 17:56:00 GMT

… „Hogy itt kell tartani, szétvet a méreg,
A pulzusom magas már hiába méred…”
(A Távolság gyermekei)

Valamikor ezek a pro – kontra „kázusok” nem terjedtek ekkora gyorsassággal, pedig eszünkbe juthatott volna, hogy valami nagyon nincs rendjén, ha egy fecske nyarat nem csinál, (pláne amikor ténylegesen jó, értelmes, humán és igazán hasznos dolgokról van szó) viszont egy bolond százat is!
Nyilván a fél világot fogom kihívni önmagam ellen, még az is lehet, hogy elvesztek néhány „igazi” barátot, viszont ha nem írom meg a saját véleményem, önmagammal kell majd harcolnom, ami százszorta rosszabb annál, mintsem hogy lehülyéz egy pár „nagyon okos” ember, csak azért, mert nem értettem meg kellőképpen a jégloccsantós jótékonykodás lényegét. De könyörgöm, mi ez?
Öntsd le magad egy vödör jeges vízzel vagy adományozz pénzt! A legjobb, ha mindkettőt megteszed, feltöltöd a hálózatra és láncreakció révén kihívsz legalább három embert, tegyék ugyanezt. Ezzel „segítesz igazán" az agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó végzetes betegségben szenvedő embereken?!?

Az emberi butaság komolyan határtalan, nem is csodálkozom rajta, hogy az egyik aktív kitalálója (az egyébként fizikálisan teljesen egészséges) Correy Griffin, 27 évesen szörnyet halt. Azt hiszem a fejlettebb országokban ezt Isten kegyelmének nevezik, mert egy pár kétségbeesett szülő, aki ennek az ötletnek köszönhetően elvesztette gyermekét, előbb utóbb hozzá döngette volna valamihez a fejét. Így hős! És mivel a hősökkel semmi baj nem történhet,(mert ugye Superman se esett le a lóról… csak épp az, aki Őt alakította) Correy eleget tett egy csodálatos hagyománynak. Éjszaka ugrott fejest az Atlanti – óceán vizébe. Ez volt az utolsó jótékony ugrása. Na, gyerünk… ki csinálja utána? Senki? Ilyenkor nem megy? Pedig van egy olyan érzésem, hogy egy pár idióta a sínekre is kifeküdne, ha az internetnek köszönhetően láncreakcióval terjedne a hír, hogy ez tuti bérlet az örök feltámadáshoz.
De maradjunk szerintem a jeges vizes kihívásnál (ismertebb névvel Ice Bucket Challenge) és a hülye felfogásomnál. Az már csak az ügyi apropója, hogy ennek az eszeveszett hisztériának már van egypár szívrohamos és agyhártyagyulladásos áldozata is. A tragikus baleseteket inkább nem is sorolom, ha nem muszáj.
De mégis… elrettentő példaként szolgáljon, hogy egy 41 éves tűzoltóparancsnok ennek köszönhetően úgyszintén szörnyet halt (talán mert ahelyett, hogy még legalább 20 évig a saját „portáján” mentse az életeket, úgy ahogy eddig is tette, ha tűzvész volt, a gyógyíthatatlan halálos beteg embereken akart segíteni. Mert rajtuk csak úgy lehet segíteni, ha jeges vízzel öntöd magad nyakon, biztos nincs más módja!)
A gyerekeket és a tiniket sem említeném, kiváltságos helyzetben vannak manapság. Sajnos nyugodtan mondhassák, hogy csak a felnőttekről vesznek példát. De amikor már egy nagypapa a tízhónapos unokáját önti le jeges vízzel (aki történetesen el sem dönthette, hogy szeretne-e egyáltalán ilyen formában jótékonykodni vagy sem…) kezdem azt hinni, hogy nagy baj van a Világgal!
…és tényleg nagy baj van! Nem is annyira a Világgal, mint velünk… emberekkel. Emlékeztek? Valaha, (és nem is oly rég) borzalomnak neveztük a történelem órákat, ahol a tanár koncentrációs táborokról mutatott fel nem épp étvágygerjesztő képeket. Nők, férfiak és gyerekek teljesítőképességeit tesztelték azzal, hogy jeges vízzel öntözték őket. Azt mondtuk: „Ez szörnyűség, ez kínzás! …” Most meg lényegében ugyan azt jó bulinak nevezzük, sőt önszántunkból produkáljuk magunkat ezzel. Nagyon – nagyon szomorú szerintem. És sajnos nálam ez még mindig fokozható! Ugyanis ha már a jótékonykodásnál tartunk, miért nem emeljük ki azokat akik „az orrunk hegyében” élnek és ugyanúgy szükségük lenne a támaszra?! Csak itt a környéken, legalább három, súlyos betegségben szenvedő gyermeket meg tudnák nevezni, akiknek jól esne egy – két bátorító kézfogás vagy ölelés. Nekik például az idióta jéglocsolkodás helyett miért nem „jár" minden évben jótékonysági koncert, vagy kiállítás? Miért nem nekik nyitunk bankszámlát? Miért nem látogassuk meg Őket élőben? Igaz is… azzal nem foglalkozna ennyire a Világ, nem lenne olyan önmutogatásos, illetve önfényezés effektje.
…Persze, értem én! Mondhatjátok azt is, hogy kritizálni és nem tenni semmit nagyon könnyű. Viszont (ha mélyebben belegondoltok) az is hozzá tartozik, hogy lehet fogalmatok nincs arról, ki mindenki képes tenni valamit úgy, hogy közben nem véseti a nevét aranytáblára. Talán amíg Ti Teréz anyáskodva jéggel locsoljátok az okos fejeteket a szomszédotok, akit évek óta lenéztek, úgy küld pénzt ilyen – olyan alapítványnak, hogy nem írja magát alá. Mert minek? Igazán segíteni szeretne, nem pedig bohóckodni! Jó mi?! Mindegy! Ez sok mindenkinek magas lehet…
Túlmentünk már sok mindenen gyerekek. Volt ez a alkoholos Beer Challange, vagy NekNomination vírusjáték amelynek a lényege az volt, hogy minél több sört vagy más ( jóval töményebb) alkoholt vedelj. Meg ugye készíts Selfie vagy Instagram fotót a síneken (hátha késik a vonat ma) mert az olyan szórakoztató és nagymenő, ha belehalsz. Hogy három nap múlva a kutya se beszél rólad és mind ezt teljesen feleslegesen tetted, ne aggasszon! Neked már úgyis mindegy! Az a fontos, hogy elfogadtad a kihívást! Így már nem vagy puhány… csak idióta! És ez a társadalom szempontjából nyilván jelentős különbségnek számít sajnos. Vagy csak tudják, hogyan kell ritkítani az embereket… úgyis sokan vagyunk már.
Őszinte leszek… én még így a bejegyzésem végéhez érve is ott tartok, hogy maradok inkább puhány! Nem ítélkezem, csak egyszerűen nem értem meg… ennyi! Pláne, hogy az ilyenfajta jótékonyságra szánt pénz nem mindig érkezik a megfelelő helyre, így hát nem mindig a megfelelő célt szolgálja. Több kell a reklámnak és a marketingnek, mint a betegeknek. „De fő, hogy szerepeltem"…
Persze aki bevállalja, hogy nyilván elküldöm a jó büdös francba, engem is kihívhat ilyenre!
Szerintem legjobban az államfőnek örülnék, gondolom Ő is részt vett ebben a globális őrületben. Nem akarom megbántani, csak merem remélni, hogy miután leöntötte magát jeges vízzel maradt egy pár épp agysejtje melynek köszönhetően tán azon is elkezd majd egyszer gondolkodni, hogy miért mindig a tisztességesen dolgozó, illetve tanulni vágyó emberek fizetnek rá mindenre?!? De ez már egy másik „mese”.

…Mindenesetre megnéztem ezt a (nyilván) jótékonyságról szóló videót és ráeszméltem, hogy tényleg nagy az Isten állatkertje! Még jó, hogy senki nem kötelezi az embert arra, hogy élete során mindenkivel személyesen megismerkedjen! Kívánok jó szórakozást hozzá. Nekem valamiért van egy olyan érzem, hogy az ALS betegségben szenvedőknek ez nem ennyire mulatságos. Cáfoljatok, ha netán tévedem!

Mindentől függetlenül sok olyan embert kedvelek, aki elfogadta a kihívást s ez nem igen fog változni, amíg tiszteletben tartsuk egymás nézeteit. Én ilyen vagyok – Te olyan… Mind ez nem azért van, mert nem látom magam előtt a nemes célt, hanem azért mert a hozzávezető utat kifejezetten szánalmasnak tartom. Sajnálom, ha netán csalódást okoztam, de inkább most és inkább így, mintsem hazudnom kelljen önmagamnak, hogy egy magamra borított jeges vízzel váltom meg a Világot.

Az igazi fészek.

Dadka — Sat, 13 Sep 2014 10:35:36 GMT

Úgy tűnik mintha kissé behavazódtam volna s bár az írás csodákra képes, tény és való, hogy a számítógép volt az utolsó, amit kerestem. S persze most ahogy a fejem a klaviatúrához hajtom el – elcsodálkozom…”ez a betű tényleg itt volt, nem eggyel feljebb?” Elhagytam a várost, mint Edda Blues a dalában…
Még nincs internetünk, de van saját otthonunk.(Ez a beszámoló is kanyargós utat tesz meg, amíg felkerül „a polcra”) De a lényeg el nem vész… Saját udvaron udvarolhatunk a természetnek. Forgalommentes csend része lettünk! Ez annyira melengető érzés.
Nekem több ilyenben volt részem „manapság”, bár ki gondolta volna előre, hogy az ember gyermekéből egy kósza dal hallatán, egy kedves gesztus megélése révén annyira, de annyira kitör „az ember feletti”, hogy egyszer csak azt veszi észre, ugyanúgy képes örülni az esőnek, mint a napnak. (Pláne ha a saját háztetőjén kopog)

Tetszik, ahogy DON A.MARTON GYULA megnevezi a Madárterem galéria falait…Fészek. Hisz tudjuk, a szabadság leghitelesebb jelképe egy szárnyaló madár. S mi mondjuk is: „Milyen jó neki, hogy korlátok nélkül szárnyalhat"… az igaz! De mikor megpihenni vágyik, csak visszatér az otthonába… a fészkébe.

Benkó Ákos és Zsapka Attila ámulatba ejtett! Minden egyes énekhangnál, dobütemnél, gitár akkord lefogásánál úgy moccant a szívizmom, hogy jó magam is meg – meg remegtem az örömtől. Úgy érzem, hogy igazi teremtőerő része lehettem, de mintha kiimádkoztam volna egy ilyen érzést, amely ”odabent” hívőn melegíthet a hosszú, borongós őszi napokon.

Lencsevégen Benkó Ákos lelke.
foto: Viktor

Mondjuk ekkora élményhatásra én sem számítottam. Nem akarom „kiheverni” SOHA!
…Még a ritmusszekció közti szüneteket sem, amikor Don virágcsokrokat osztogatott. Tapsoltunk szívvel – lélekkel.
Hallottam én, csak a megilletődéstől begyökereztem! „Szeretném átadni ezt a virágot egy olyan embernek, új Élet hordozójának, akit nagyon tisztelek és becsülök… fogadja el Dadka sok szeretettel."

Még szép, hogy tapsoltam a többiekkel, a legelső, ami eszembe jutott, hogy ugyan mennyi Dadka lehet ezen a csodálatos koncerten, na jóóó… legyünk csak ketten… de az a másik miért nem tapos ki? Nem akarja átvenni ezt a csodaszép virágot, vagy mi van már? Mit sem sejtve szigorúan magam mögé néztem majd a férjemre… miért bökdös?!
Anya csak egy van… ezt már pici korom óta tudom, de Dadka tuti nem! S mégis… Don oda lépett közelebb hozzám, a könnyek végett talán hármat is láttam belőle, de még ilyenkor sem nehéz felismerni az igazit! S persze a virágot nyújtva Ő is éreztette… én voltam „az a Dadka“ S ha tíz Dadka lett volna ott… akkor is én vagyok.
Micsoda felemelő érzés gyerekek. Ha a Jóisten fényképezett bizonyára beleszövi Életem filmjébe. Teljesen meghatódtam! Mi többre vágyhat egy Földi lény?! Őszinte köszönettel tartozom!

Már – már úgy festett, hogy fel vagyok készülve a meglepetésekre, ami ugye eleve badarság. S be is bizonyosodott mennyire tévedtem. Egy kedves gyermekkori barátnőm épp a költözködés közepette ért el. A régi lakcímem betonfalait még mindig ékesítette egy pár kép, köztük a legbecsesebb! A delfines.
Ezt a képet a férjecskémmel ezer kilométereken keresztül vonszoltunk magunkkal hazáig. Még önmagamat sem féltettem annyira, mint a képet, amikor repülőre szálltunk (és ő velünk szállt fel). Poggyászba került… jó messze tőlem. Tizenegy kilométeres magasságban voltunk. Hol fogjuk mi azt a képet keresgélni, ha ne adja Isten lezuhanunk? Sérülhet, szakadhat…
Na jó, mosolyt próbáltam csalni az arcotokra, közben nyugodtan mondhatnátok: „Ez csak egy tárgy!” De ebben nagyon tévednétek! Élőben láttam, ahogyan készült „az ilyen”, nem holmiféle monoton, kiszámítható mozdulatokkal van felövezve. A művész egy lelke darabját hagyta benne. Ettől lett felbecsülhetetlen érték, persze hogy aggódni kezdtem! Egy tehetséges fiatalember készítette Görögországban, meg is kérte az árát… kipattant a szemem rendesen, de amikor a szívemig emeltem a képet azt mondtam, hogy inkább három napig nem eszek. (Meg fogtok dicsérni, mert igenis ettem és még spórolt pénzünk is maradt. Igaz ennek rovására nem fizettünk be arra a hajóútra, amely az óriásteknőcök hivatalos otthonába vezetett, de nem is kellet! Ugyanis minket ingyenes produkció révén spontán meglepett kettő a parton, amikor bámultuk a csillagos eget… Az egyik majdnem hosszabb volt, mint én a másik viszont szélesebb. Most már hiszek a sárkányokban! Remegő kézzel simítottam meg az egyiket. Megállt és visszafordult. Örök emlék a köbön. Jókor – nagyon jó helyen. Ekkora szerencse! Talán ezer évben történik meg egyszer… de ez már egy másik sztori.)

Egy szó, mint száz a barátnőm Ella kijelentette, hogy a testvére is ezt a fajta művészezett űzi többek közt.
…A testvére Marika. Az a Marika, aki korántsem lakik ezer kilométernyire s gyalogosan is meglátogathassa az ember. Gondoltam „itt” félreértés történt, de amikor megnéztem a képeit, földbe gyökereztem. Az önzőség tetőfoka lenne, ha rátok nem gondolva mindegyiket megvásárolnám és igyekeznék hatni rá, hogy éjjel nappal húszasával gyártsa nekem. Szinte éhezem az ilyenfajta művészetre. Nos… rengeteget harcoltam önmagammal ezért, míg nem kiválasztottam kettőt. Jobb ha tudjátok… nagyon nehéz volt a döntés. Egyet rögvest megvettem a másikat megfogom… könyörüljetek meg rajtam s ne licitáljatok érte. Nekem „az a farkas” kell!!!

Kiállításért sikoltozik a lelkem, hogy ti is lássátok, nem beszélek csak úgy hasból. Emidáig Görögbe küldtem mindenkit, aki megdicsérte a delfineket ábrázoló képemet. Épp ezért nagyon jól esik kimondani: „Lukács Marika után menjetek… csak ide… Méhibe!"

Még szép, hogy DON A.MARTON GYULA véleményét várva végig izgultam „a napot”, ugyanis úgy kikértem, hogy csak na! Még nem láttatok ilyen örömtáncot, amikor megjött a válasza. „Köszönöm a felfedezést – szerintem Kincset talált." Mai napig madarat lehetne fogatni velem ezért. S bár a felfedezés címere nem engem illett, minimum a húga jóvoltából történt (aki úgyszintén művész lélek)… boldog vagyok, hogy része lehetek.

Szóval ezek azok a földmozgató lelki „dolgok” amelyek éltetik az embert, növelik a belső értékeit, fontossági ranglistákat építenek Benne. Ilyenkor otthon érzem magam ezen a Bolygón, ilyenkor én vagyok „az a irigységre méltó madár” amely az ÉG - BOLT felé nézve kifeszíti a szárnyait s mégis szelíden, nyugodt szívvel vissza - vissza tér a Fészkébe.

Tudom, tudom… nekem is eszembe jutott…
Mondhatnánk, hogy „baj” és drámai szomorúság nélkül nincs izgalmas cikk, se dal, se vers… lassan már Élet se. Az emberi szívet mégis az menti meg a teljes katasztrófától, hogy folyton keresi a jót és a szépet s a búskomor pillanatokban igyekszik visszaemlékezni erre.
A szép emlékek csodákra képesek, ezért én tiszta szívből igyekszem táplálni őket és remélem ebben Ti is velem tartotok.
Igaz, nem mindig győz rossz felett a jó úgy, mint a mesékben, de szerintem fél sikernek számít, amikor időről időre saját magát győzi le az ember. Hisz a bölcsek is megmondták: „Aki másokat legyőz, az erős, de aki magát legyőzi, az hatalmas."

Lásd meg a jót...

Dadka — Sun, 24 Aug 2014 19:55:12 GMT

„Ne félj másnak megmutatni önmagad,
elég, ha igaz barátból csak egy marad,

Eldől az fejben, hogy mit látsz a szembe,
hogyha bajban vagy ki az, aki védeni merne…"
(Raul – Barát nélkül)

Van, aki a Télapónak ír, van, aki a Jézuskának, én kifejezetten hozzád szeretnék fordulni kedves Élet. Hosszú idő telt el „azóta", én mégis tisztán emlékszem. Ott sétáltunk valahol a semmi közepén s Te kétszer is figyelmeztettél: „Kösd be a cipőfűződet, mert ha rátaposol, hanyatt esel, és én halálra fogom röhögni magam.” Micsoda ironikus megjegyzés. Ezen nekem is vihognom kellet volna, odabent mégis zokogtam s bár igyekeztem figyelni minden egyes szavadra tudom, hogy nem hallgattam rád. Nem estem el, talán mert bizalommal kapaszkodtam beléd, de mielőtt a vonatomra szálltam volna a vállaimra nehezedtél.
- Nem kell toalettre menned? – kérdezted olyan furán, érzelemmentesen, mint aki már nem ér rá arra, hogy még mindig engem sajnáljon.
- Egyedül?
- Igen, az pont jó lenne, mivel úgysem pisálhat senki más helyetted! Magyarán mondva mindig te döntesz a meggyőződéseid alapján, érted?
Őrületbe kergetett a tudat, hogy már megint igazad van. Kicsire zsugorodtam s nem mertem mondani, hogy legalább elkísérhetnél „odáig”. Szórakoztathatnál, nevetethetnél, és egy picit mentesíthetnél az oktatástól. Mindig csak a lecke, lecke és a lecke, még arra sincs időm, hogy kipihenjem a fáradalmakat. Az még sosem jutott eszedbe, hogy nem kívánkozom meggyőződni? Amint beugrana egy kis öröm, akadálypálya elé terelgetsz. De igaz is, miben rejlene a szabadságom, ha helyettem pisálnál?
Felszálltam a vonatra, neki dőltem az üvegablaknak, párás lett a leheletemtől… jól van, élek még! Fogok – e eztán is, ha eltávolodik a vonatom? Mert szeretnék… akkor is, ha olykor önmagamba zárkózom, lehúzom a redőnyöket és kiteszem a kirakatba, hogy ZÁRVA
- Válts jegyet a vonatra, mert könnyen elkaphatnak – mondtad, de ezt is oly furán, hang nélkül. Nem váltottam! Hidd el senki nem látott és nem is keresett. Ami igencsak szomorú, ugyanakkor elmondhatom… nagy csaj vagyok, nekem is sikerült! Észrevétlenül átutaztam, pont úgy, mint egy kósza apró jó „dolog" ezer rossz mellet. Gondoltam most az egyszer igazán büszke leszel rám. Farmerem zsebébe gyűrted a pénzt. Vehettem volna egy másik Bolygót… jachtot, házat és fagyit is, mégis visszaküldtem Neked. Ettől egy picit megnőtt az önérzetem, persze azóta sincs vagyonom. Illetve van némi, csak jó meg kell dörzsölni a csodalámpát. Hitem az lenne, sajnos időm nincs! Teljesen más jellégű „dolgok” foglalkoztatnak.

Lássuk csak: „Útmutató az élni akaróknak" 2581-ik oldal…
A féltés és a szeretet. Ne akarj már megint beetetni, hogy pont azzal erősítesz, ha bántasz. Fordítva miért nem működik? Történetesen meg sem érdemellek, ha nem vigyázok rád, ugye?
Olyat követelsz, amit Te sem vagy képes megadni s én mégis alázattal közlöm veled, fontos vagy, még akkor is, ha nem mindig értelek.
Engedted, hogy lássalak, de mond, mit is kezdhetnék a fellebbent fátylakkal? Az őszinteség valahol sértő a mai hamis Világban. Épp ezért kérem a védelmed s kelek minden reggel hálával.
Többre vagy képes, mint hinném én, vagy bárki más. Azt mondják kemény vagy és kegyetlen… de Te ne akard, hogy féljek attól, akit szeretek… Tőled!

Vigyázz kérlek az imádott Csillagfényemre, mutasd meg neki mennyire jó hinni benned. Igaz barátokra van szüksége, nem báránybőrbe bújt farkasokra. Én megoldanám helyette, de úgy, mint mindenki másnak, egyedül kell pisálnia. De megdicsérnél… kísérem, és nevettetem.
Annyi mindent megélt már, nem adhassa csak úgy fel! Mondani könnyű… leírni még könnyebb. A legnehezebb elhinni talán, de Ő oroszlánszívvel küzd, ugye Te is észrevetted?!
Azt érdemelné a Sorstól, hogy mindenki szeresse… úgy igazán. Ehelyett olyanok kritizálták, akik saját magukkal sem élnek békében, nem hogy még a Világgal! Megtört, elhitte mindazok szavát, akiknek úgyszintén van egy elcseszett múltjuk… ja… nekik, vagy a szeretteiknek! Félelmet ültettek a szívébe… pedig igazság szerint ők azok, akik rettegnek. Talán attól, hogy egyszer majd valaki átlát a szavaikon, tettükön. Talán attól, hogy egyszer csak nem lesz már rájuk szükség. Érdekes! Olyankor kritizál, átkozz, balsorsot jósol az „igazi, segítőkész jó barát”… hátha hason csúszol, s mint alamizsnáért könyörögsz érte.
De Te erős vagy, leülsz, elcsendesedsz és tudod, Önmagadért kell könyörögnöd s azért, hogy észre vedd, ki az, aki igazán melléd áll… puszta szeretetből.

Te csak lépj ki a gödörből és emelt fővel haladj tovább.
Légy erős drága Csillagfényem, kapaszkodj elsősorban Önmagadba, hogy aztán végül igazi barátokra lelj! Olyanokra, akik értékelik benned ugyanúgy a jót és a szépet is.
Engem meg kérlek, bízz rá az Életre. Ő tudja a legjobban, hogy mit, miért! Sokkal erősebb, mint a Világ összes rosszkívánsága, könyörgöm, ne félts! Légy boldog velem, hogy sikerült átlépnem a legnagyobb félelmemen, nagyon fájt volna, ha meg sem próbálom.
Tudod én, már nem egyszer belenéztem az Élet arcába. Csodaszép! Soha nem pisált helyettem, az igaz, de… sok mindenből csinált a kedvemért csodát s elviselhetővé tette a fájdalmat. Talán mert nekem mindig az volt a vágyam, hogy érezze, szeretem, akkor is, ha elbizonytalanodok, akkor is ha félek, akkor is ha nincs erőm hinni…

Drága Csillagfényem… ha én írtam volna a dalt, akkor Neked szántam volna. Más írta, de tudom, hogy Neked szánta:)))
Állj fel és vedd észre a nyitott ajtókat. Ha valamelyik újra bezárul, ne búslakodj, köszönd meg az Életnek, mert „valamitől" megvédett. De ahhoz, hogy észre vedd a nyitott ajtót, mindig felfelé kell nézned. SOHA ne toporzékolj egy olyan küszöb mellett, amelyet olyas valaki taposott át, aki a legnagyobb bajban csapja rá másokra az ajtót. Illedelmesen kopogj be és mond azt, hogy nem akarsz beljebb menni többé, de mára már beismerted, Neked kell megváltoznod, mert Ő már talán sosem fog.

Mosolyogj! Szeretlek

Az én példaképem.

Dadka — Tue, 15 Jul 2014 17:45:41 GMT

„A vidámságnak megvan az ereje ahhoz, hogy a félelem, a sértettség, a harag, a frusztráltság, a csalódottság, a depresszió, a bűntudat és a meg nem felelés érzéseit kiűzze az életedből. Azon a napon éred el a vidámságot, amikor rájössz, hogy mindegy mi történik körülötted, akkor sem lesz jobb semmi, ha nem vagy jókedvű.”
Anthony Robbins

Van – e példaképem?
Igen, van! Erős, bátor, megtörhetetlen lélek! Egy 99 éves néni személyében lakozik. Számtalanszor elképzeltem, hogy létezik egy ilyen ember, akinek őszintén elmondhatnám, hogy én „pont ugyan ilyen batyuval” indultam el valaha az úton, sajnos ma már a bokájáig sem érhetek.
Gerle Györgyné, Irén néni eltemette férjét és az egyetlen fiúgyermekét, az életfilozófiájában mégis az öröm a kiegyensúlyozottság és a vidámság helyezkedik előtérbe. „Tavaly még uszodabérlete volt. Magának süt kenyeret, befőz, családját vasárnapi ebéddel várja, és boldog, hogy nem szorul segítségre. Azt mondja, nem büszke arra, hogy ő ilyen, szerinte ez adottság." (Budai Polgár, Hír 24, Nemzeti Audiovizuális Archívum)
Hallgatom, ahogy beszél, nézem, ahogy gesztikulál és bele sem merek gondolni, hogy kis híján kimaradt az életemből. Már majdnem elkanyarodtam a kereszteződésnél, majdnem letiltottam a csodákat. Gondoltam a néni meghalni kíván a sok felgyülemlett sorscsapás végett. Nem mintha mások meghalni akarásával lenne bajom… azzal van bajom, ahogy az állítólagos szeretteiket pusztítják. Azzal a zsarnoksággal van bajom, amely meghúzódik a „színtiszta szeretetük" mögött. S hogy kicsit sem fáj nekik, amikor kimerik mondani: „Ha bajom esik, az csak te miattad lesz!” Lehet ezt tűrni, rutinszerűen jó akaratból, de nem lehet megúszni lelki sérülés nélkül. Az ember letargikussá válik, elfogy a türelme és az életkedve. A környezete jobb esetben önfeláldozóvá avassa, hol - ott egy kis idő múltán pont ugyan olyan diktátor lesz belőle, mint amilyen elől a kezdetektől fogva menekült. (Ha máshogy nem akkor gondolatban és lélekben)
Hallgatom a nénit és közben potyognak a könnyeim. Őszintén dühös vagyok magamra. Nem azért mert „tíz kör után” sem futottam célba, hanem azért mert elég sok ideig próbálkoztam ott, ahol már előre „halálra” ítélték minden egyes igyekezetemet. Magyarán mondva próbáltam megfelelni ott, ahol sosem számítottam igazán. S ha netán úgy gondolnátok, hogy ettől már nincs rosszabb, sajnálattal közlöm, ki kell, hogy ábrándítsalak. Ugyanis még az is megesett velem, hogy sokszor olyanokra néztem fel, akik szinte mindenben csak a problémát keresték miközben „odakint” a békét és az összetartást deklarálták. Tetszeni akartam, méghozzá olyanoknak, akiknek egy idő után az égvilágon senki nem felelt meg, de gondoltam majd én bebizonyítom, hogy mindez másképp is lehetne.

Becsaptam önmagam, mert azt hittem, hogy majd attól leszek önzetlen, ha pont úgy látom a világot, mint ők. Azt hittem, hogy a szeretet abban nyilvánul meg, ha én is észreveszem végre milyen szar a világ és milyen gonoszok az emberek. Volt, akitől szívesen megkérdeztem volna: „Ha egy kanál vízben megfojtanád, könyörgöm, miért nyalod ennyire a fenekét? Ebben mi az önzetlen?” Sajnos nem volt bátorságom hozzá, mert az ember legyen inkább jó nevelt, mint őszinte, ugye?! Míg nem egyszer csak azt vettem észre, hogy „én is csak” ülök, mosolyogva bólogatok egy olyan ember szavaira, akit a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék, s közben azon töröm az agyam, hogy milyen veszélyes biológia fegyver lehetne belőle, ha kiállna szónokolni a stégre. Nem szeret s a nézetei végett én sem kedvelem, mégis a bontón úgy kívánja, hogy értetlenül vigyorogjunk egymásra. Nem vele van bajom, hanem saját magammal, mert tudom, hogy én megkímélhetném önmagunkat ettől a színjátéktól, ha felállnék és megkérdezném, mi a fenét akar tőlem?! Ő nem tenne ilyet, mert olyan „jószívű” lett hirtelen… hogy közben mindenki jóval kevesebb nála, aki nem képes felérni a vágyaihoz azt komolyan csak akkor hangsúlyoztassa, amikor felülnézetből kommunikál. Hisz ő „valaki”… el ne felejtsem. Hányinger a köbön! Bárcsak irigy lennék, ez még megmenthetne…
Sokat tanultam ebből, de úgy érzem, már nem szeretnék. Nincs se erőm, se akaratom hozzá. Sőt felesleges éveim se, hogy elviseljem az ilyent. Számára üres a hűtőm, az asztalom, sőt még a virágos kertem is, ne kelljen fintorognia feleslegesen. Nálam nem harcolt ki se fenéktörlést, se svédasztalt. Mindez megadatik neki máshol… ahol csupa - csupa „őszinte szeretettel” és „megértéssel” fogadják. Ámen!
Én csak hallgatom milyen szar mindenki, a régi barátok és a „régi világ” is milyen szar… persze ő nem, mert ő elért valamit. Adok inni a szar vizemből, ki ne száradjon s közben fejet hajtok. Már majdnem a térdemig ér, aztán három napig pihenem ki a traumát. Hazudok… egy hét is kell! Én hülye már megint nem mondtam ki: „Bár még feljebb emelkedne az egód, oda, ahonnan már soha többé nem látsz le rám. A legjobbat s a legtöbbet kívánom abból, amit magadnak szeretnél! Nem, én nem akarok mindenkit szarba nézni, köszönöm. Legyen tiéd az, amit kiharcoltál önmagadnak én őszintén beérem annyival, ha az Élet mentesíteni fog tőled. Nem azért mert rossz vagy, hanem azért mert én nem vagyok elég jó neked. Még az elért sikereimre sem vagyok annyira büszke, mint arra, hogy nem akarom megütni a léceid! Mondhatnád, felszínes lettem… legalább annyira, mint a „szívből jövő ” mosolyod.”
Nekem szép az ég, a kövek, az utak. Igaz, valaha még szebbnek és egyszerűbbnek láttam mindent. Ez egy adottság volt, de valamiért elveszett. Vagy csak én vesztem el önmagamban. Visszagondolok Irénke nénire s egy kósza emlékkép rajzolódik ki előttem. Olyan, mintha nem velem történt volna meg, mintha nem a saját múltam része lenne. Állok az állomáson, várom a vonatom, magam sem tudom, merre visz. Mielőtt felszállnék, körbenézek s tudom semmi nem olyan, mint egykoron megálmodtam. Ne értsetek félre, sosem kellet pompa, vagy csillivilli gazdagság. Bizonytalan voltam és biztos pillérekre éheztem. Olyan barátokat kerestem, akik nem azzal fognak foglalkozni, hogy az égbe ronthattam el mindent egyedül annyira, hogy büntetésből soha többé nem szerethetnek?! Márpedig itt szinte mindenki annyira…de annyira önzetlen.
Sajnálom, de én nem hiszek abban az önzetlenségben, amely mások fájdalmára alapoz. Vigyorog a politikus a kórházi ágy mellet. „Szavazzatok rám, és én fizetem a kórházi kezelést… kinek is? Hogy is hívják ezt a kisfiút?” Nem tudja, itt már csak a szülők keseregnek. „Az én gyermekemen miért nem segített? Én is rá szavaztam!” Megvan a válasz! Mindenkin segíteni nem lehet. Talán ha az életkivitel felett törné az agyát, talán ha betiltaná a romlott sertéshús felvásárlását, a levegő szennyezését a víz mérgezését, talán ha azoknak fizettetne legmagasabb munkabért, akik két kézzel dolgoznak… talán ha az alapoktól kezdené, nem lenne kit megmenteni és bekövetkezne a karrier – halál. Igaz… akkor nem keresnék őt az emberek, nagy valószínűséggel nem is tudnának róla. Még nagyobb valószínűséggel kint dolgozna a terepen, s nem lenne ideje kandidálni. Olyan lenne, mint Isten káprázata, akit még soha senki nem látott mégis vakon hisz benne.
Nálam az önzetlenség jelképe legfőbbképpen az élni akarás, illetve mindazok élni akarása, akikkel elhitették, hogy már nem tudnak teremteni az életben új csodát.
Hallgatom a nénit és szégyellem, hogy valaha oly könnyen feladtam azt, amiben hinni akartam. Szégyellem, hogy minden áron tartozni akartam valahová és ezért feladtam önmagamból azt, ami valaha éltetett. A természetes vidámságot…
Önhibámból csapbába estem. Nem arra a „tíz” emberre alapoztam, aki mindvégig őszintén „ott állt mellettem”. Ellenkezőleg, azért kapartam, hogy megfeleljek annak az „egyetlen egy „jó” barátnak” aki úgysem nézett soha semmiben. Fütyült én meg táncoltam, mert azt hittem, ha elveszek, lámpással nézi át a legsötétebb vermeket… s ha nem is érek neki annyit, majd a szép emlékek éltetik. Milyen lesújtó és szánalmas!
Új emlékképet látok magam előtt. Ülök egy elhagyatott presszóban, látszólag megvan mindenem, a könnyeim mégis megalíthatatlanul potyognak. A világ szürke és közömbös, nem tudok már hinni, remélni, sőt szeretni se…
Minek? Kinek? Nekem úgy is jó, ha a végén elküldőnek, vagy csak bejelentik, hogy értem úgysem kár. Nem tettem földrendítő dolgokat, az igaz… de a legjobb tudásom szerint próbáltam alkalmazkodni s lenni az, akit látni akartak bennem. Talán a látszólagos béke kedvéért vagy csak azért, hogy igazán szeressenek… aztán egyszer nem sikerül és minden összedől. Rájövök, hogy nekem nem lehet rossz napom. Nekem mindig vigyorogni kell. Elfáradtam! Erőt veszek magamon, sajnos újra elbukok. Harmadszor már meg se próbálom, mert akkor már tudom, hogy nem is voltam annyira fontos, mint amennyire én hittem. Sőt! Ez az igazán szomorú, eltévedt énem nem kell már senkinek. Pláne nem annak, aki az úgymond „igazi jóság” jelképe.
Sajnálom önmagam mérhetetlenül. Már épp ideje, hogy kihozzák a kávét, flegmán rá nézek, aztán felé hajolok, jól látom-e a kirajzolódó szívet?! Fáradtan pislogok, már a könnyeim is elfogytak. Elkavarom a kávét, olvadjon el a cukor, tűnjön el a habja.
Takarodj Világ! Szeresd azokat, ni… az önjelölt „jószívűeket"… ők majd megmentenek téged a hamisítatlan „őszinteségükkel". Meg azzal a rengeteg „önzetlen jó – akarással"! Ők majd mesélnek neked a „szeretetről" ne félj! Nyerd meg őket sorjában. Tűnj magadnak, őket keresd! Én megtörtem és nem hiszek már semmiben.

De a Világ nem mozdult, egy lépést sem mellőlem s a szív újra kirajzolódott! Másnap felhő formájában láttam, harmadnap vízcsepp jelmezt vett fel… negyedik nap, hm… most éveket kéne felosztanom napokra és úgy sorolni, azt hiszem.
A lényeg, hogy minden erőmmel kapartam kifelé a veremből és észrevettem, hogy én hibáztam. Megfeledkeztem önmagamról. Arról, hogy milyen voltam, és miben hittem valaha.
Eltelt pár év azóta, mondhatjuk úgy is, hogy minden egy kávéval kezdődött…

a képre klikkelve megnézhetitek a bővített képgalériát

...és egy felismeréssel, hogy az igazi nem vész el, csak átalakul…a többi meg jobb, ha a maga útján halad. A szegénységi bizonyítványt nem akkor osztogassák, ha valamiben hibázunk…
Légy erős és soha ne kívánd másnak azt, amit magadnak sem kívánnál, ez a titka mindennek.
A szeretnek volt annyi ereje, hogy őszintén magához dédelgessen s ebben azóta is részem van. Minden egyes pillanatát a szívemmel élem meg. S bár meglehet, hogy „nem leszek teljesen kész” ebben az életben, egy percig se féltsetek. Tudom mi a mosoly, ölelés és a boldogság. S ami a legfontosabb… érzem, hogy szeret s érzem, hogy szeretem. Elkanyarodtam egy kicsit… elnézést, de jól esett!

Hallgatom a nénit és tudom Ő maga az Élet egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása. Szeretném minél több emberben felismerni Őt, ennél nagyobb lelki fejlődésre nem igazán vágyom. Nekem éreznem kell, hogy a Világ élni szeretne s nem belehalni minden egyes kudarcba. Talán túl sokat kérek?! Akkor olvassátok sok szeretettel, hogyan nyilvánul meg az Élet egy igazán önzetlen ember szívében. Csak egy pár mondat ereéig szeretném bemutatni egy igazi harcos lelkierejét, melynek köszönhetően nyilván azért képes ennyire önzetlenül szeretni az Életet, mert hamisíthatatlan örömöt okoz neki.
Ezáltal valamiért úgy érzem mintha egy kicsit engem is szeretne:)) és téged… téged… és téged is!
Remélem, általa mindenki elgondolkodik a saját önzetlensége felett. Sőt őszintén magába néz, nem vetette-e el a sulykot, amikor mások előtt önzetlennek merte nevezni önmagát. Mindenkinek van az életben egy bizonyos sorsa, átél vidámságot, s nehézséget egyaránt. Van, aki nem attól marad fényben, hogy folyton felszámlálja mennyit tett másokért. A többit meg Irénke néni úgyis elmondja.

Irénke néni:

„Sok nehézség volt az életemben, de akkor is találtam némi vigaszt. Szóval a vigaszt kell keresni! Ilyen természetű vagyok, ez egy kiváltságos helyzet, nem tudom mivel érdemeltem ki!"

„Én azt hiszem, hogy majdnem minden fizikai betegségnek van valami pszichés háttere is, és én, ez egy adottság, eléggé kiegyensúlyozott vagyok lelkileg. Képes vagyok eléggé háttérbe szorítani a rosszat, ami az életemben történik, és nem hagyom feljönni, mert tudok örülni a jónak, ezáltal mindig derűs vagyok, és ez tart fizikailag is ilyen állapotban."

„Amikor kiderült, hogy nem lehet gyermekem, nagyon kétségbeestem, ezért óvodai munkát kerestem magamnak, hogy mindig gyermekek közt lehessek. Nem sokára várandós lettem. Ez volt életem legnagyobb öröme.”

„A férjemmel annyira összestimmeltünk mindvégig, hogy soha nem volt olyan, hogy komolyan haragudtunk volna egymásra. Mi nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Amikor kiderült róla, hogy agydaganata van, teljes összhangban és szeretetben töltöttük el azt az utolsó három hónapot. Egyszer elesett és én nem tudtam felemelni. Telefonáltam a fiamnak s mire ő izgatottan ideért, rágurítottam a férjemet egy pokrócra, én mellé feküdtem, és ott ketten egymást átölelve beszélgettünk. Amikor a fiam megjött, meg volt lepődve. Azt hitte, hogy baj van, s olyan idilli állapotban talált bennünket, hogy szinte örült neki. Úgyhogy nekem ezek az utolsó, tulajdonképpen keserves hónapok nagyon szép emlékek. Akkor elővettem a régi leveleinket, felolvastam a kedvenc verseit és egyik óra szebb volt mint a másik. Tulajdonképpen újra végig éltük az alatt a három hónap alatt az egész közös életünket. Amikor meghalt nem voltam szomorú, mert úgy éreztem, hogy én egy ajándékot kaptam azáltal, hogy vele lehettem – ezért nem szabad most sírnom, ellenkezőleg! Örülnöm kell, hogy, az élet így megajándékozott.”
„Sajnos nagyon lassú lettem és borzasztó sok idő kell mindenhez, úgyhogy az a baj, hogy túl rövidek a napok, mert nem jutok el sok mindenhez, amit szeretnék csinálni."
„Ha elhagyom magam és hagyom, hogy más kiszolgáljon akkor vége! Addig, amíg élek, addig vagyok, és azt nevezem Életnek! Vegetálni nem szeretnék. Amíg élek, addig élni szeretnék!"

Nos??? Mit szóltok hozzá?
…Ha jó emlékszem, egykor szívekről meséltem nektek…
Egy párat most megmutatnék. Attól a naptól, ahogy kihozták nekem a kávét, mindennap látok legalább egyet… hol kő, hol felhő, hol tócsa, hol étel formájában. És ez jó a szívemnek, mert eszembe juttassa, mennyire hiányzik az, aki valaha voltam, s akit azért adtam fel, hogy azok is szeressenek, akik olyanok, mint amilyen én sosem szerettem volna lenni.
Odalent a verem legalján annak a „rossznak” az arcát láthattam, amely kis híján örök vakságra ítélt csak azért, hogy ne essen komoly bántódásom, amikor a kezem az önjelölt jóság felé nyújtottam. Mert azokból, akik a legjobbnak és legönzetlenebbek ítélték, illetve ítéltették önmagukat, egyetlen egy sem segített. Épp ezért én nem kívánkozom belépni abba a mennyországba, amelyben ilyen jóság és önzetlenség alapján boldogan élhetnek a báránybőrbe bújt farkasok. Soha nem lennék jobb mellettük, csak jóval boldogtalanabb…

Utolsó szójogán:

Hozzád szeretnék szólni, remélem, egyszer, ha eljön az ideje, olvasod majd. (Talán addig százan, vagy akár ezren is önmagukra ismernek) Hibáztál, amikor szeretni próbáltad az embereket és a Világot. Hibáztál pont úgy, mint én, és sokan mások ebben az életben. Mi a különbség? Talán csak annyi, hogy Te beismerted és bátran vállalni merted. Azt mondtad már nincs mit veszítened…
Hallottam, ahogy mondod: „Én nem vagyok jó ember" és halottam, ahogy mások mondják: „Jószívű vagyok, akin kell, segítek. Önzetlenül szeretem az embertársaimat, kezet és vigaszt nyújtok egyaránt.” Mi a különbség? Talán csak annyi, hogy Te igazán ott voltál a bajban. Ők nem! ( Persze attól még nem rossz emberek )
Ha én lennék a Messiás, azt mondanám: „Még ma velem leszel a paradicsomban!"
Nos, nem úgy alakult:)) Egyszerű esendő ember vagyok, aki megtapasztalta általad az igazi alázatot az Élettel szemben. Meghálálni nem tudom, de amíg élek emlékezni fogok erre.
Jut eszembe, Irénke néni déd mamámra emlékeztet. Amikor visszatekintek a múltba, látom, ahogy ül a kis sámliján s nekidőlve a cserépkályhának gyermekdalokat énekel nekem. Sok mindent átélt, jót és rosszat egyaránt. Nyert, vesztet, elesett, felállt, rombolt, építet, eltemette egy pár szerettét és új életeknek örvendezett… mint bárki más ezen a bolygón, de még nyolcvanon túl is szerette az életet.
Nyerek, veszítek, elesek, felállok, rombolok, építek, eltemettem egy pár szerettemet, közben új életeknek örvendezek… mint bárki más ezen a bolygón, de a dalos szívét és a mosolyát soha nem felejtem el. Ő szeretet élni, mindvégig ünnepelte az életet s mi ezáltal igazán szerettünk élni mellette.

Na jó, nem lazsálunk! Keressetek szíveket:)))

Egy szomorú szökőkút története.

Dadka — Tue, 24 Jun 2014 18:15:37 GMT

Egy szomorú szökőkút története

„Olykor nem tudunk mit kezdeni a szégyenünkkel
és ezt hamis büszkeséggel próbáljuk leplezni"
(Ismeretlen szerző)

Ma már nem érzem otthonomnak azt, amit ti emberek főtérnek neveztek. A szépségem, a méltóságom a büszkeségem oda lett, így hát földbe gyökerezve várom az utolsó kegyelemdöfést. Ne örüljetek, nem fogtok látni megbánó könnyeket.
Nem tudom észrevettétek-e, de ahhoz képest, hogy nem produkálok számotokra semmiféle hasznot, négy oroszlán (fej) jelképez. Oroszlán!

Se lajhár, se panda, se más lusta állat. Érthető? Ha önműködő lennék, utolsó erőmből köpnék egyet, de mit tehet egyedül egy kiszáradt szökőkút? A lelki füleimmel hallom, ahogy harsogjátok: „Légy hű a nevedhez, szökj meg!” Könnyű azt mondani…
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire elkeseredett leszek. Az elején ugyebár pompáztam, volt, aki giccsesnek nevezett, volt, aki messziről elkerült…
A menyasszonyok mégis engem támasztottak, mellettem frissültek fel, velem együtt készítettek családi fotót életük legszebbik napján.
Persze a primitív alsóbbrendűség már aznap kimutatkozott, amikor a helyemre raktak. Holmiféle madarak és bogarak leptek el este. Gondoltam megcsodálni jönnek, annál inkább meglepetésként ért, hogy simogatás és dédelgetés helyet próbálnak kilökni a helyemről. A legemlékezetesebb az a kis fekete mitugrász ormányos bogár volt. Sosem röhögtem még akkorát, mint amikor ő felsóhajtva elém állt. Nagyon bátor harcos volt. Tudta, hogy egy könnycseppnyi fröccsentés számára végzetes árvizet jelenthet, mégis ott állt rendületlenül fejet csóválva felettem. Szívélyes fogadtatás helyet kaptam ám hideget – meleget.
- Képes vagy felfogni mekkora kárt okoztál? – kérdezte dühöngve.
- Ki a nyavalya vagy te, hogy engem oktatsz a felgyülemlett károkról? – vihogva visszakérdeztem.
- Hármat találhatsz!
- Bolha?
- Nem!
- Hangya?
- Neeeem!
- Elefánt?
- Hülye! Még az alapfokú műveltséged sincs meg.
- Fő, hogy neked megvan. Köszönés helyet egyből letámadni… az bizonyára a műveltség tetőfoka.
Nem tudom, hogy csak én láttam – e vörösnek az egyébként fekete fejét, mindenesetre szórakoztató volt, ahogy előre lépett.
- Én vagyok a keményfa szú! Ezt mindenki tudja! – belém rúgott a térdes bunkó csápjával.
Fél füllel hallottam, ahogy a többi apróbogár felnevet, mára már nem kérdéses miért választottak egy ilyen szóvivőt, hisz tudjuk a túléléshez fontos a jókedv és a nevetés. Nekem több idő kellet ahhoz, hogy magamhoz térjek, azt hittem, hogy már soha nem fogom tudni abbahagyni a felhőtlen vihogást.
- Nem inkább szőrös fa szú?

- Barom!
- Na idefigyelj tökös gyerek, nekem erre nincs időm. Holnap reggel jönnek megcsodálni az emberek, adnom kell a formámat. Könyörgöm, kímélj meg az ilyenfajta jelenetektől, menj szépen haza.
- Mennék én szívesen, de miattad hűlt helye lett a hazámnak. – mondta összeszorított ököllel.
- Ezt hogy érted?
- Pontosan úgy, ahogy hallod! Feltúrták miattad a főteret. Többek közt azt a fát is elpusztították, amely élelmet és biztonságos otthont nyújtott nekem.
- Sajnálom, de engem az ilyen nem hat meg, és mivel kezd elfogyni a türelmem, jó lenne, ha vitorlát bontanál kemény-faszú!
- Nem jó a hangsúly te otrombaság! Keményfa-szúúúú!
- Nekem úgyis jó, kémény...
- Nem kémény! Keméééény…
- Akkor kemény…
- Fa-szúúúúúúúúú
- Faszúúúúúúú!
- Várjál csak szökőkút, várjál csak! Nem fogsz te ide sokáig kelleni. Ugyanis azoknak az embereknek, akik idevárnak nem volt más választásuk. A többiek meg, amíg élnek siratni fogják a fákat! Mert a fa az élet jelképe…
- Miért, a víz talán nem az?
- De az, csakhogy te nem egy frissítő forrás otthona leszel. Veled a kutya sem fog törődni egy idő után mivel nem lesz, aki karbantartson.
- Tévedsz! Majd törődik velem az, akinek az életemet köszönhetem. Ha csak egyetlen egy valaki szerette volna, hogy itt legyek, nekem már akkor is megérte! És most tünés mielőtt akaratlanul kárt teszek benned.
- Szóval téged egyáltalán nem érdekel, hogy odavesztek miattad az értékes fák?
- Nem, mivel nekem sem volt választási lehetőségem! Nem kérdeztek, csak hoztak. Szerinted nem díszelegnék szívesebben Hollywood csücskében?
- Beképzelt vagy és büszke, de meglesz még a böjtje ennek. Csak emlékezz a szavamra…

…Azóta már nem maradt másom csak az emlékezés. Az emberek legnagyobb örömére a régi szökőkút szépül. Jól is néznénk, ki ha egyikünk sem működne! Velem nem törődik senki. Csúnya vagyok és haszontalan. Nincs fa, amely eltakarna. A létezésem nem okoz senkinek örömöt. Csak az esővíz pucol, és a szél szárít. Persze közben senki nem csüszköl. Pedig mindennap összetaposnak egy páran, fociznak az előcsarnokomban… igen ott, ahol frissítő víznek kellene lennie. Én a híres szökőkút bicikli megőrző lettem. Nekem dörzsölik a sáros kerekeket, rajtam pucolják a mocskos cipőtalpakat. Bezzeg, ha valakire mérgemben rádőlnék, én lennék a rossz – o-rosz-lán.

Hát milyen élet ez? Nekem is van lelkem, de kit érdekel? Sajnálom, nem tudom visszahozni a fákat. És még az a nagyfa szú (vagy mi a pontos neve) is lelécelt. Igaz, én zavartam el. De én komolyan azt hittem, hogy igaz barátaim lesznek s az, aki mindenáron idekívánt, törődni fog majd velem. A fenét! Egésznap nincs kihez szólnom és az emberek sem gyönyörködnek már bennem. Jó kis buli mondhatom. Szeretném tudni, ti mit éreznétek a helyemben? Ne! Ki ne mondjátok! Úgy érzem az idő elteltével megtanultam a legnehezebb leckét át is vettem Carl Gustav Jung tollából: „Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk." Nyilván leesne a koronátok, ha engem is rendbe szedetnétek, és rendes fákat ültetnétek körém. Hollywood-ról álmodtam s pokolban ébredtem. Váljon ez mindazok dicsőségére, akiknek mindezt köszönhetem.

kép - V.

Álombeli ébrenlét.

Dadka — Wed, 18 Jun 2014 18:24:00 GMT

„Félve nézünk egymásra, mert kezedben az életem
Az idő tőlem elrabolna és nekem kell megvédenem
Hogyan állítsam meg? Kérlek, mondd el és én úgy fogom!
Már nem akarok felnőni... halkan suttogom..."
(A Távolság gyermekei – Emlékezz rám2)

Figyelmeztetés!
Ez a történet fiktív! Bármilyen reálisnak vélt párhuzam a véletlen műve és többé – kevésbé a szerző fantáziájából ered. (Három felkiáltó jellel)
Persze van benne némi fizikai valóság, mint például a növekvő pocakom, amelyet remélhetőleg nem fontos alátámasztanom LH tesztel. De mintha már említettem volna valahol, hogy az olvasónak szabadságában áll eldönteni mit gondol valósnak és mit nem.
Megértésüket köszönöm.

Kapcsolódó cikkek:
http://www.dadka.sk/blog/index.php?id=10588ara
http://www.dadka.sk/blog/index.php?id=0yr5j909

A szellemlányt utoljára öt hónappal ezelőtt láttam. Pontosabban két héttel azelőtt, ahogy kiderült egy új élet növekszik a szívem alatt.
Tudtam, hogy álom. Nem azért mert a reális életben nem szokásom hintázni, csak ugye mindvégig velem volt az a maró érzés, hogy most kell kérdeznem, mert ha nem teszem, nem lesz rá több alkalom.

Ültünk a képzeletbeli hintán és nagyokat kacarászva rugaszkodtunk el a földtől. A szellemlány egyszer csak megkomolyodott és így szólt:
- Ahhoz képest, hogy felnőttél, nagyon klassz vagy, még azt is elfelejtem melletted, hogy már nem vagyok az élők sorai közt.
- Mint ahogy melletted is el lehet feledni a halottaktól való félelmet – mondtam nevetve.
- Nem tudom mennyire jó ez, talán búcsúznunk kellene. Már úgyis többet látsz a kelleténél és úgy érzem egyedül is boldogulsz. Mégis, titokban sokszor arra vágyom, hogy maradj itt, mellettem.
- Ez nagyon szép tőled.
- A fenét! Önzőbbnél önzőbb megnyilvánulásaim vannak. Ez olyan mintha azt kívánnám, hogy hallj meg te is, ha már én nem élhetek.
- Ugyan már! Én ezt abszolút nem így fogom fel. Teljesen másképp értelmezem, mondjuk úgy, hogy kelj életre te is, ha már egyszer én is élek. Minden csak a nézőpont kérdése. De valamiért mindig azt hittem, hogy te vagy az én világomban és nem fordítva.
- Ezt nagyon nehéz behatárolni. Neutrális zónában tartózkodunk, valahol túl az álmokon. Azt hiszem, tovább kellene lépnem, magasabb szférákba. Hátha ott nem érzékelném, hogy teszi magát tönkre a szerettem.
- Jaj ne, még mindig az a srác?
- Még mindig?! Ez nagyon enyhe kifejezés. Az egész halálom abból áll, hogy felette őrködöm. Hidd el, nincs annál rosszabb, amikor tudod valakiről, milyen tiszta szívvel indult el az „úton” és te már nem tehetsz semmit annak érdekében, hogy meggyőzd a világot. Esetleg végignézheted, hogy rohan a vesztébe. Mert ő csak rombol, rombol és rombol maga körül. Dühös az életre, dühös a világra, dühös a boldog emberekre, no nááá, hogy legtöbbnyire a rossz oldalát mutassa. Pláne ha el akar taszítani önmagától valakit.
- Ez ijesztő!
- Tévedsz! Sokkal inkább ostoba…
- És nem tudsz valami jelet küldeni neki? Talán ha érezné, hogy látod…
- Szerinted ilyenkor melyik jel az, amelyet nem fognál a véletlenre? Az égből hulló virágszirmok? A kétperces üstökös, amely után meghalni kíván? Vagy netán a felhőkből rakjam ki az ABC-t, hátha egy szép napon tovább lát az orránál? Vannak pillanataim, amikor legszívesebben azt éreztetném vele, hogy sosem szerettem igazán. Tudod, a saját érdekében tenném.
- Hát, ettől bizonyára nem lenne jobb ember, esetleg csalódottabb. Ő miért nem láthat téged úgy, miként én látlak?
- Mert bunkó! Mert mindenkit, akit az útjába küldtem sikeresen elűzött. Sőt, jó végigtaposott rajtuk, ne hogy visszaforduljanak utána! Éjszakánként meg azzal nyugtatta önmagát, hogy jobb ez így.
- Mint ahogy te is legszívesebben ezt tennéd vele, hogy is mondtad? A saját érdekében.
Azt hittem, a szellemlány kisikít az álmomból. Éreztem, ahogy puszta gondolattal nyom kifelé, majd fáradtan a földre rogyott.
- Te ezt nem értheted – mondta – én hittem benne, hittem a jóságában s hittem az erejében. Most meg minden, amiben hittem, romokba dőlt. Nem képes megbocsájtani önmagának azért, hogy nem védett meg a haláltól. Pedig nem állt hatalmában. Legalább is akkor még nem. Azóta folyton meg akar menteni valakit, aztán egyszerűen továbbáll. Nem kell neki jó szó, nem kell köszönet sem. Csupán egy ajtó kell neki, hogy bármikor elmenekülhessen. Ennek érdekében, ha kell, a végletekig is elmegy.
- De miért?
- Mert valójában önmagát szeretné megmenteni, csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ahhoz meg túl büszke, hogy bárkinek is megnyíljon. Azt mondja nincs szüksége senkire. Oly régóta hazudik önmagának, hogy már nem ismeri fel az igazságot.
- És mi az igazság?
A lány felsóhajtott és tenyerébe temette a fejét. – Az igazság? Már én sem tudom – mondta pityeregve.
- Pedig megfogalmazhatnád, hogy képes legyek megérteni.
- Az igazság az, hogy ő jelképezi az Életet és én egy idő után ellentmondtam neki. Egyszóval nem akartam, hogy mindentől és mindenkitől védjen. Az igazság az, hogy bizonyítani akartam, én is képes vagyok kezeimben tartani a Sorsom. Azt akartam, hogy igazán büszke legyen rám. Úgy gondoltam fel tudom hasznosítani azt, amire tanított. Mindig attól félt, hogy felnőttként teljesen megváltozom, mert idő elteltével sokkal könnyebb olyanná válni mint amilyennek látni szeretnének, mintsem hogy mindvégig önmagunk maradjunk. Nekem nem volt időm felnőni, arra viszont elegendő időt szabott ki a Sors, hogy végig nézzem, hogy szegi meg a saját szabályait. A szavak, amelyeket használ, az egoista megnyilvánulása… ő változott érted? Olyan, mintha ő halt volna meg.
- Talán csak megtörte az Élet. Az emberek változnak. Olykor hibáznak, olykor nem tartsák be az ígéreteiket. Nem mindig akarattal teszik ezt.
- Nem! Az emberek hazudnak és megalkuvóvá válnak, majd este, amikor minden lecsendesedik, órákig forgolódnak az ágyban és nyalogassák a felgyülemlett sebeiket. Nem az a legnagyobb baj, hogy hibáznak, hanem az, hogy utána nem tesznek semmit. Leszámítva az értelmetlen megjátszott vigyort, amely újra, újra és újra elhagyja az arcukat.
- Hm… és mit jelent az, hogy ő jelképezi az Életet?
- Ezt nagyon nehéz lenne megmagyarázni, párhuzamos létsíkokról van szó. Van elegendő adottságod hozzá, hogy érzékeld, de valamiért tudatosan sosem használod. Minimum álmodnod kell ahhoz, hogy egy picit felébredj.
- Talán mert nem tudom, miről van szó
- Ebben a tudás egyáltalán nem játszik fontos szerepet. Ha már egyszer meg tanulsz biciklizni, nem fogod elfeledni, hogyan tekerd a pedált, csak azért mert esténként lefekszel. Ez ugyanúgy érvényes fordítva is. Ha már egyszer ilyen adottsággal születtél, az nem fog eltűnni csak azért, mert neked jobb hinni abban, hogy jelenleg is mély álomban szenderegsz. Te látsz olyanokat, amit mások nem vesznek észre, legyen elég ennyi.
- Remek!
- Emlékszel még a legrémesebb álmodra? Zuhogott az eső, menydörgött. Nem akartad látni, de már nem volt visszaút… mondta óvatosan
- Ó könyörgöm, hagyjuk ezt! Ha őszinte lett volna hozzám, kiállok mellette.
- Ha őszinte lett volna hozzád, az ő fájdalmába roskadsz bele és ezt a szíved mélyén te is nagyon jól tudod. Fogalmad sincs arról mennyi sebet gyűjtött be!
- Hát akkor köszönöm szépen, hogy belém rúgott és ezzel megmentette az életem.
- Mintha kezdenéd kapizsgálni, hogy hosszútávon nem mindig rosszat jelent, amikor az Élet belénk rúg. Hidd el, neki sokkal jobban fájt.
- Igen? De ha ilyen jól működik ez a bizarr elmélet, te miért nem fogadod el, hogy az a srác szenved nélküled és azért nem enged be a szívébe mást, mert nem tud, és nem akar.
- Mert közben olyanért is ostromolja önmagát, amiért nem tehet és tudod a fájdalomra nem a bosszúvágy a leghatásosabb gyógyír.
- Én értem s nem mondom, hogy nincs igazad, de te mit tennél az ő helyében?
- Fogalmam sincs, elsősorban talán megbékélnék önmagammal úgy, hogy a világ is igazodni tudjon.
- Mindazok után, ahogy elveszítenéd azt, aki a szívednek a legkedvesebb? Ne viccelj! Az én nagyapám élete legnagyobb szerelmét vesztette el. Nagyon fiatal volt, ezerszer újrakezdhetett volna mindent. S bár megpróbálta, sosem volt képes megbocsájtani a Sorsnak. Egy megtört mogorva ember lett belőle.
- Tudom – mondta a lány
- Igaz, te ne tudnád?! Figyelj csak, te sosem gondoltál még arra, hogy újra leszüless? Már minthogy befejezd a mondatot, amit egykor félben hagytál, illetve, hogy újra érezhesd a virágok illatát, hogy meg tanulj újra hinni, nevetni, sírni, ölelni… s hogy igazi barátaid lehessenek.
- Hogy gondoltam-e rá? Talán vagy ezerszer. Hidd el, én szeretném újra szeretni az Életet, ehelyett itt kuksolok az emlékeinkkel. Igaz, néha testet öltök, hisz tudod, de ez mindig csak átmeneti szövetség. Nem áll érdekemben senkit kitúrni a saját burkolatából. Hisz mi hasznom származna hosszútávon abból, hogy nem a saját tapasztalataim, saját arcom, saját érzéseimet élem meg? Képzeld, nem rég egy kifinomult tini lányt néztem ki magamnak. Mára nem tartom jó ötletnek, hogy sikerült a bőrébe bújnom.
- Mondjuk nem is szép dolog!
- Igen, tudom. Pláne, hogy az összes barátjával összevesztem, mert egyik sem volt szimpatikus. Hülye, plasztikus pláza majmok! De még mindig ez volt a legkisebb rossz. Tudod a mini ruha helyett kirojtozott farmer került a fenekére, s hogy mindez még így sem volt elég, arról mai napig a környékbeli kóbor kutyák tanúskodnak. Mindegyiket megetette általam. Egy pár békát is összeszedet, a vacsoráját két koldus között osztotta szét… folytassam?
- Inkább ne! Az eszem megáll rajtad!
- Hiba volt, a lány sínylette meg. Azóta az igazi, illetve igazinak vélt plasztik barátai hallani sem akarnak róla. A lány sem érti mi ütött belé. Nem akartam rosszat, ha hiszed, ha nem. Csak… körbe akartam nézni s gondoltam közben rávilágítok egy pár fontos dologra.
- Mint például?
- Például arra, hogy a fizikai szépség mulandó, nehogy már fontosabb legyen egy tíz centis műköröm, mint az éhező kóbor kutya. Könyörgöm, ez aránytalan!
- Igen, ha magadból indulsz ki, de ezt nem oldhatod meg mások helyet. Nem kölcsönözhetsz testet csak azért, mert szerinted „az a lány" elvakult.
- Tudom – mondta csalódottan – s hidd el végig böngésztem egy pár anyajelölt gondolatmenetét, de rá kellet jönnöm, hogy nem engem akarnak, így feladtam az egészet.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy hallod. Minden anya habos, fodros szoknyás kislányról álmodozik. Kicsi lakkos cipő, hatalmas piros masli a hajban. Tiszta tenyerek, fegyelmezett lépések, hibátlan mosoly.
- Én nem ilyen vagyok! Nekem igazi oroszlánokat kell majd kimentenem a gigantikus dzsungelból.
- Akarod mondani, macskákat a kertből, igaz?
- Az mindegy! – mondta morcosan, majd őszintén felnevetett.
- Tényleg minden egyes anyajelöltet végignéztél? – kérdeztem gyöngéden
- Nem! Elég volt a kétmillió! Tudod, nem akarok csalódást okozni senkinek.
- Én örülnék neked, a gondolataimat is végigvizsgálhatod, ha akarod!
Ezernyi és ezernyi érvem volt, mintha egész életemben erre készültem volna, de a szellemlány egy határozott nemmel kihúzott a listáról. Mintha világok törtek volna össze bennem.
- Nem akarom!
- Semmi baj, úgy néz ki, hogy az első kisbabám sem akart engem. Még mielőtt először dobbant volna meg a kis szíve, feladta a harcot. Alig volt pár hetes, még a pocakom sem nőt. Talán nem születtem anyának. Talán hibát hibára halmoznék és ezért…
- Rossz anya, te? Akit a gyerekek a találkozás első percétől imádnak? Könyörgöm, ne röhögtess! – közbevágott a lány
- Akkor mond meg, hol a hiba? Én miért nem tudhatom meg milyen érzés anyának lenni? Mi olyan rosszat tettem, amiért így kell bűnhődnöm? Ez jár azért ha onnan mégy el ahol úgysem szerettek igazán? Akkor azokra mi vár, akiktől a hazugságaiknak, és az elviselhetetlen természetüknek köszönhetően előbb vagy utóbb mindenki elmenekül?
- Nyugodj meg, értsd meg ez nem a te hibád! Egyszerűen odaát sokkal nagyobb szükség van rád s nem biztos, hogy túlélnéd a szülést.
- Jaj ne, már megint ez a nóta?
- Könyörgöm, ne makacskodj! Én is itt rontottam el, azt hittem vagyok annyira erős, hogy ellenálljak a Sorsnak. Sajnos a „kulissza mögött" mindig van valami megmagyarázhatatlan „dolog", amit mi nem tarthatunk a kezeinkben.
- Szóval meghalnék, mert rossz vagyok? Mert onnan mentem ahol sosem kellettem igazán?
- Nem! Azért hallnál meg, hogy valaki leckét kapjon az Élettől.
- Gondolod megfelelő donor vagyok erre? – kérdeztem nevetve.
- Neked még van kedved viccelődni ezzel?
- Hát bocs, de szerinted milyen tanulsággal járna a halálom?
- A tudatlan ember számára? Azzal, hogy nem árt, ha odafigyel a kívánságaira, pláne ha azt képzeli, hogy ő maga a jóság és a szeretet.
- Figyelj, legalább rettegni fognak tőle és ezzel elérheti a célját, vak engedelmességre kényszerítheti önmaga körül az embereket. „Nem teszed, amit én mondok? Dögölj meg!” – próbáltam imitálni.
- Aaááá, nagyon tévedsz! Te csak a fizikai oldalát látod pedig ez a hely ahol jelenleg vendég vagy, százszorta hitelesebb. Esti démonjai lennének.
- És az mivel jár?
- Azt nem tudom pontosan! Mindenesetre, ha tudná mi vár rá a halála után minden egyes percben az Életéért könyörögne. Tudod, az Életed filmje jó móka lehet, feltéve, ha nem olyan lelket kívántál pokolra, aki sokkal fejlettebb nálad. Mert ha ilyet tettél a halálod után az ő poklát kell megélned.
- Szóval a halottak mégiscsak bánthatnak minket?
- Ha a szellemvilágban úgy szembesülnek mások rossz kívánságaival, hogy még élni szerettek volna, akkor igen. Persze nagyon sok függ a szellem fejletségétől.
- És mi történik, ha netán azzal szembesülnek, hogy senki nem kívánt nekik rosszat?
- Védeni fogják azt, akiről egyáltalán feltételezni mertek ilyet…
- Várjunk csak! Mint te a srácot?
- Ez hosszú történet!
- Nem, nem, nem… most kezd csak érdekes lenni.
- A fene egye meg, miért kell ennyire figyelmesnek lenned? Figyelj, a tragédia bekövetkezte előtt az útjaink szétváltak. Tudtam, hogy fáj neki, de túlságosan féltett. Én csak meg akartam mutatni, hogy képes vagyok vigyázni magamra. Nem állt szándékomban végleg elszakadni tőle. Csak tudod amikor azt kívánta, hogy hagyjon el az új udvarlóm, tudjam meg milyen érzés… dacból azt mondtam, rendben, a kívánságod számomra parancs!
- Jól sejtem, hogy nem volt új udvarlód?
- Hát persze hogy nem, s mivel csak én voltam önmagamnak…
- Önmagadat hagytad el.
- Baleset volt! És gyerekek voltunk még.
- Azért álmodom folyton, hogy…
- Elüt az autó?! Igen, sőt sok mindent az én szemeim által érzékelsz. Épp ezért aki téged bánt, velem teszi ezt. Nagyon haragszom ezért. Tudniillik én nem vagyok még annyira fejlett lélek és fogytán a türelmem is.
- Hm, ez érdekes!
- Sokkal több annál.
- Szóval a srác elméletileg rosszat kívánt neked?
- Nem! Mivel nem azt kívánta, hogy én ne legyek boldog.
- Hanem?
- Azt kívánta, hogy hagyjon el a nem létező udvarlóm, mert azt remélte, hogy az által rögvest ráébrednék kivel voltam igazán boldog.
- Még ebben is van különbség?
- De még mekkora! Ugyanis nem az én boldogtalanságomat kívánta s én dacból bizonyítani szerettem volna, hogy egyedül is erős vagyok, hisz folyton ezt tudatosította bennem. De a Sors – felsóhajtott a lány – a Sorsnak teljesen más tervei voltak velem. S mint ahogy te is a dolgok mögé látsz, én ugyanúgy láttam a félelmeit. Egyre fontosabb voltam neki s láttam miként rémiszti ez meg.
- De hát miért?
- Mert félt a csalódástól. Tudod, ha valakit őszintén szeretsz, sebezhetővé válsz.
- Még szép! Máskülönben mi értelme lenne az egésznek?
- Így van, ezt tudom én, tudod te… ő nem akar hallani erről. Sajnos mindent magára vett.
- Azt hiszi azért haltál meg, mert kívánt valamit és…
- Jó kapcsol az agyad!
- Jaj Istenem…
- Semmit nem tehetett volna, érted? Akkor sem, ha aznap együtt lubickolunk a boldogságban. Lejárt az időm. Kaput, finito… ennyit tudtam adni önmagamból, a szépre kellet volna emlékeznie e helyett az Életet okolta.
- Úgy, mint egykor nagyapám.
- Pontosan.
- Ez új fényt vet mindenre. Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy nem az ő hibája?!
- Ne strapáld magad, annyit hisz benned, mint egy női orvos a Szűz Máriában.
- Remek kilátások!
- Hidd el, nekem sem egyszerű. Szeretnék valahogy kijutni innen. Én tudtam értékelni az Életet, a Sors iróniája az, hogy ő tanított meg erre. Minden egyes nehézségben talált valami szépet pedig neki sem volt sétagalopp az Élete.
- Segíteni szeretnék, miért nem engeded?
- Mert belehalhatsz!
- De ha te túlélnéd, már mindent, ami fontos számomra az Életben örök időkre a szívembe zárhatok, érted?
- Nem, nem és nem! A téma lezárva. Sajnálom, én nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire megszeressek valakit, inkább búcsúzzunk el így, mintsem hogy másképp kelljen elveszítenem téged. Nem fogom a saját Életem cserébe megkockáztatni a te Életedet.
- Csakhogy én a te Életed cserébe megkockáztatnám a sajátomat, s te nem döntheted el helyettem, hogy mit érezzek! Ha nem kellek, mond ki, de ne bujkálj holmiféle hiedelmek mögé.
A szellemlány hatalmas kisírt szemekkel nézett rám és közelebb lépet. Az ajka mindvégig remegett
- Nem akarom, hogy bajod essen!
- Én meg nem akarom leélni az Életemet úgy, hogy közben folyton arra keljen gondolnom, hogy csak a félelmem szabott gátat.
- Csakhogy jogos a félelmed, érted?
- Igen, értem! Épp ezért nagyon remélem te is érted, hogy már rég nem saját magamat féltem. A Sors kegyelméből a babának kell erősnek lennie. Ezt kérném az égtől, ha választanom kellene. Tudod, klassz édesapja lenne, s tán ezzel a kör örökre bezárulhatna. Neki is szüksége van valakire, aki igazán hozzá tartozik, akit a karjaiban ringathat, akire büszke lehet… valakire, aki békákat gyűjt, és nem engedi, hogy mások minősítsék mitől jó, vagy rossz apa. Valakire, aki nem olyan emberek bírálatában fog hinni, akik szülőként úgyszintén hibáztak, sőt nagyon, de nagyon messze álltak attól, hogy a legnagyobb bajban tökéletes szülők legyenek! Csak tudod kioktatni másokat annyira könnyű, pláne amikor azt hiszi önmagáról valaki, hogy márpedig ő mindenben tökéletes.
- Tudom – mondta a lány
- Bár te lennél az a kisbaba. Azt nem tudnám megígérni, hogy mindig – minden körülmények között felhőtlen lenne. Az emberek úgy tanulnak meg igazán szeretni, ha egyszer – kétszer hibáznak. Az biztos, hogy édesapád nem vásárolna meg! Lehet, nem teljesítené mindegyik hóbortos vágyadat, de meglenne mellette mindened, ami ahhoz kell, hogy felkészülj a nagybetűs Életre. Megtanulnád, hogy az igaz álmok a szívedben születnek és nem szabad eldobni őket egy pár mocskos fillérért. Megtanulnád, hogy ezek az álmok korántsem tárgyilagosak. Szeretném, ha erősen hinnél benne és önmagadat is képes lennél megvédeni olyanoktól, akik legszívesebben árúba bocsátanák a lelkedet, hogy aztán felbőszülve mondhassák, mennyire nem lehet bírni veled. Tudod a „tökéletes” emberek nagyon értenek ahhoz, hogy másokra mutogassanak. Bizonyára begyűjtenél egy pár sebet, de ha mindvégig a szívedre hallgatnál és nem engednéd, hogy mások parancsolják rád mit kellene az adott helyzetben érezned, sok új dolgot tanulhatnál.
- Tanulni? Uh, minden elölről?!
- Ha eléggé figyelmes lennél, nagyon könnyen menne.
- Szerinted mi az, amire legfőbbképpen figyelnem kellene?
- Azt kitapasztalnád! Mondjuk az fontos lehet, hogy ne azért legyen másfajta véleményed, hogy bosszantsd az embereket, hanem azért mert te komolyan a dolgok mögé látsz. Az ég nagyon nagy valószínűséggel kék, de ha benned a fehér felhők látványa dominál, attól még nem vagy senkinél kevesebb. Ha ezt megjegyzed, könnyen szembenézel a feladott leckékkel.
- És a békák? Apa komolyan nem haragudna, ha összeszedném egy csokorba őket?
- Egy csokorba? Anyám borogass! Nem hinném, hogy haragudna, esetleg annyit mondana rá, hogy olyan vagy, mint édesanyád – mondtam felsóhajtva
- Nem mondod komolyan?! Te is zsebre raktad a békákat?
- Igen, és mindig azt próbálgattam mennyire csiklandós a talpuk. Mondjuk a lakásba nem valók, és rögvest kezet kell utánuk mosni, ezt jobb, ha megjegyzed.
- De anya! - megszólított a szellemlány és őszintén felnevetett.
A tekintetünk egy pillanatra találkozott s ebben minden benne volt. Hirtelen nem tudtam sírjak, vagy nevessek?!
- Mi lenne a nevem? – kérdezte sietve úgy, mint aki nagy utazásra készül.
- Ha fiú lennél?
- Ha – ha – ha, nagyon vicces vagy! Talán annak nézek ki?
- Jelenleg nem, attól még a Sors megtréfálhat.
- Ez mondjuk nem kizárt! De ez idő szerint lány vagyok, tartsuk önmagunkat ehhez, ha lehet.
- Lássuk csak, milyen név illene egy oroszlánszelídítő lányhoz? Lea – a kis Győztes. Mit szólsz hozzá?
- Csúcs, ezt hamar megtanulnám leírni a suliban – mondta miközben szomorúan lehajtotta a fejét.
- Csak improvizáltam, de ha igazán tetszik, a tiéd lehet. Viszont nem értem miért vagy ilyen szomorú?
- Mert rád is óriási nagy szükségem lenne.
- Figyelj, nincs még minden elveszve, lehet, a Sors megkegyelmezik nekünk és…
- Ha megkegyelmezne, és választási lehetőséged lenne, gondolod, a harccal teli földi létet választanád?
- Ha megkegyelmezne, nem hagynálak magadra. Fordított esetben egy percig se jusson eszedbe, hogy miattad…Egy Életre jegyezd meg amit most mondok. Én választottalak, én imádkoztalak ki, én könyörögtem az égnek. Ha másképp éreznék ezzel kapcsolatban, az lenne az igazi halálom. Már gondolatként, kósza reményként is szeretlek. Bár tőlem függne…
- Te lennél a legjobb anya a világon, ha esetleg úgy döntenék… ígérd meg, hogy túléled – mondta szipogva a lány
- Nem ígérhetek meg olyat, amiről fogalmam sincs. Egyet tudok ezzel kapcsán, mégpedig azt, hogy bármi történjen, ha te túléled az hatalmas erőt ad.
- De ha lesz választási lehetőséged…
- Neked volt a halálod napján?
- Nem, de most van és szeretnék jól választani. Nem vagyok képes felfogni, hogy esélyt adsz rá annak ellenére, hogy tudod mekkora veszélynek vagy kitéve.
- Az anyák már csak ilyenek. Szeretnék jó anya lenni. Bárhogy alakul csak annyit kérek légy erős, egészséges és nagyon – nagyon boldog.
- Szeretném, ha ennek része lennél apával.
- Úgy legyen…
- Talán nem kellene elmondanom, de az első kisbaba is…
- Te voltál ugye?
- Igen, de amikor megtudtam, hogy az életed forog kockán, feladtam az enyémet.
- Valahol sejtettem. Szépen kérlek, most az egyszer ne add fel. Nagyon nagy szükségünk van rád. Lenne valami speciális kérésed?
- Igen, az, hogy válaszd az Életet! És még valami. Semmiképp ne neveljetek olyannak, mint aki mindenre vállat von, mert nincs saját véleménye. Én magamtól szeretnék rájönni, hogy fázom, illetve melegem van, hogy jó lesz-e a csokis fagyi, vagy inkább az epreset kedveljem. Szeretnék olyan lenni, aki őszintén elmondhassa, ha netán rossz fát tesz a tűzre, illetve ha hiányt szenved valamiben. Szeretnék kiállni a barátaim mellet… szeretném, ha ilyennek szeretnétek.
- Megköszönném, ha ilyen természeted lenne.
- Hát, eléggé kemény dió leszek. Kétévesen nyilván olyan jellegű dolgok fognak foglalkoztatni, hogy a tarka bocinak miért nincs se füle – se farka? A csigabigának miért ég fel a háza? A mókuskának miért törik el a lába, ha fára mászik? A csip – csip csókában miért vak a varjúcska? És Micimackó miért fázik a dalban? Ha mélyen belegondolunk a gyerekek lelkivilágába, ez nem antiszociális hozzáállás?
- Te jó ég! Mi lesz három évesen?
- Akkor már nyilván az afrikai ganajtúró bogarak párzási szokásaival leszek elfoglalva.
- Négy évesen?
- Négyévesen már igazi úttörő leszek, nyilván leginkább az fog érdekelni, hogy a Mátrixként felírt egyenletrendszer megoldásszáma, hogy függ össze a determinánssal? Illetve mi jelképezi a differenciálformák integrálását?!
- Hogy micsoda?
- Csak viccelek! Viszont mára búcsúznunk kell, lassan ébredezni fogsz.
- Máris? Ó de kár! Olyan hihetetlen, hogy te vagy az a lány…
- Nagyon tévedsz, ugyanis te vagy az a lány! Ezek a te emlékeid…
- Va – va várjál, ezt most nem értem.
- Mert még nem jött el az ideje.
- Mi lenne, ha meggyorsítanánk ezt a folyamatot?
- Történelmi katasztrófa a szívedben.
- Pfff! Ha esetleg úgy döntesz, hogy… szóval ha…
- Ha úgy döntök, hogy leszületek?
- Igen. Ki fogja eztán védeni a srácot?
- Védeni az Élet fogja és a szeretetem, büntetni a saját lelkiismerete.
- Nem akarom, hogy baja essen. Se neki, se senki másnak.
- De miért nem? Miért védelmezel olyanokat, akiket egy fikarcnyit sem érdekel, hogy mi zajlik le benned…sőt!
- Azért mert… hát azért mert…
- Mond ki, kérlek!
- Azért mert én nem hiszek abban, hogy az Életnek azért kellene bosszút állnia, mert valaki hibázik.
- Ám legyen! Szerinted akkor miből tanulnának az emberek?
- Az igazi szeretetből, a hamisíthatatlan megbocsájtásból, a valódi összetartásból és még sorolhatnám.
- Ja! Pláne azok, akik abban élnek, hogy ők sosem hibázhatnak. Pláne azok, akik a saját javukra forgassák az igazságot hol ott nyilvánvaló a tévedés… vagy te látsz valami fejlődést náluk?
- Mindennek megvan a saját ideje, te magad mondtad.
- Igen, és tartom is magam hozzá! Te is tarts ki! Ne kívánj rosszat senkinek, ez a legtöbb, amit megtehetsz.
- És ha úgy döntesz, hogy leszületsz, honnan tudom meg, hogy…
- Hogy téged választottalak?
- Úgy hogy a nem létező gyomorrontásod kapcsán kiderül, hogy csak én rosszalkodom.
Mindketten felnevettünk. A szellemlány erősen magához ölelt. Sosem láttam még ilyen boldognak, ilyen szépnek. Már ébredeztem, de még mindig füleimben csengett a hangja. „Köszönöm az esélyt… anya", ez volt az utolsó, amit hallottam tőle. Pedig annyi mindent kérdeztem volna még… Azóta sem érzékeltem s nem látogatott meg az álmaimban többé. Már nem tudtam elmondani neki, hogy én köszönöm kicsi… én köszönöm igazán.

- Tengeri beteg vagyok – jelentettem be egyik nap a férjemnek. Amikorra tudatosította bennem, hogy márpedig nem utazunk hajón, spenótra fentem a fogam. Igen, pont arra, amit egyébként nem igazán szeretek. Mustáros piskóta, abárolt szalonna, görögdinnye, két liter tej, hányás és női orvos…
…kórház, mindjárt a legelején… bőgés, félelem, álmatlanság… kérés, hogy a babát tartsák Életben…

Öt hónaposak vagyunk, a szívverésünk az eddigi legcsodálatosabb, legédesebb dallam, amit valaha halhattam, rugdosunk, bukfencezünk, csuklunk, hintázunk, húzgáljuk a köldökzsinórt… és köszönetet mondunk a Sorsnak, minden egyes közös napunkért… mert ez az egyik legszebb és legcsodálatosabb „dolog” a világon.
Mindent megbeszélünk. Ma például izgágák voltunk, mert krumplibabát készítettünk.
Addig – addig rugdostunk, míg nem született meg a célszerű magyarázat. Krumpliból és lisztből készül, nem babából…

Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondhassak a Világ leges - legfantasztikusabb doktornőjének. Rengeteg nőnek segített, pláne azoknak, akik már minden reményt feladtak. Sok mindenki sorsát a szívén viselte. Engem közel két éven keresztűl kezelt úgy, hogy közben sosem felejtette kihangsúlyozni, Ő bízik a csodákban, nekem is bíznom kell. Nem amolyan pici bajom volt, amitől oly könnyen megszabadul az ember, valamiféle csoda révén mégis sikerült. A kivizsgálások hadát, injekciós kezelés követte és szigorú szabályok betartása. Egy percig sem gondoltam, hogy nem éri meg.
„Gratulálok! Az eredmények nagyon jók, a teste fel van készülve" – mondta nem rég. Azóta félév telt el.
Az utolsók között voltam, akiknek gratulált, az utolsók között voltam, aki megköszönhette. Az utolsók közt voltam, akiknek az eredményes munkája gyümölcsét a monitoron keresztül simogatta meg. „Itt van a kis búzamag”… és én sírtam – nevettem a boldogságtól.
Hát ilyen doktornő volt Ő. Ma már nem bíztat, nem mosolyog rám, nem kérdezi, hogy eleget pihentem-e?! Az értelmetlen halál elragadta tőlünk, még ma sem tudom elhinni. Remélem, jól érzi magát az Angyalok között és odafentről vigyázz ránk.
Fogalmam sincs miszerint avatnak díszpolgárrá valakit, de hogy Rozsnyó az egyik legcsodálatosabb emberét veszítette el az felől semmi kétségem!

Köszönet egy tündéri kereszt - maminak, azért (is) hogy elvitt hozzá.

És ha netán tán él valaki ezen a földön, aki az évek során úgy ítélte meg az adott helyzetet, hogy én nem szeretnék saját gyermeket, az legyen boldog a saját kis igazságával. Ezzel kapcsán már nem szállnék vitába vele, mert nem érdekel többé. Nekem saját magam kellet ráébrednem, hogy vannak olyan emberek, akiknek nem az igazi igazságra van szükségük, hanem arra, hogy nekik lehessen mindenáron igazuk. Ez különbség, sőt ez az a hatalmas gát, amely elhatárolja egymástól azt, aki vagyok - attól amilyenné az ilyen fajta emberek formáltak volna, ha engedem.
Csakhogy nekem nincs miért önmagam mellet érvelnem. Nekem ne legyen mindenáron igazam. Hibázzak és tanuljak a hibáimból, mintsem hogy éjszakánként azzal kelljen harcolnom, hogy tudatosan rosszat tettem még hozzá úgy, hogy egyetlen egy másodpercre sem bántam meg.

Az Életre kell bíznom, hogyan tovább…
Én nem fogok magamon kereszteket hordozni és nem aggasztok magamra tízfajta kabalát. Sőt, nem megyek semmiféle spirituális lelki guruhoz, aki majd különböző karmákat akasztgat rólam le. Hogy miért?
Ezt talán Isaac Asimov határolja meg a legjobban: „Ha az orvosom azt mondaná, hogy csak hat percem van hátra élni, nem tűnődnék. Egy kicsit gyorsabban gépelnék."
Ezzel szerintem mindent elmondtam.
Amikor megírok egy – egy bejegyzést, mindig azon tűnődöm, hogy akinek a mondanivalóm nem ingje ugyan miért venné magára? Miért találna önmagára a sorok közt pont az, akinek fikarcnyi köze sincs az egészhez?
Értsd már meg, hogy ez egyáltalán nem rólad szól… szólhatna, de nem hiszem, hogy képes lennél megihletni ennyire.
Ez arról az emberről szól, aki most lehajtotta a fejét, felállt a helyéről és rá jött, hogy van, amit szeretne jóvátenni. Félreértés ne essék… nem velem szemben. „Az a vonat elment már”

Ez a történet fiktív… de ha nem tévedem a művészetnek megszámlálhatatlan ágazata van, ne hogy már az én írásaim által kombináljátok a valótlant azzal, amit valóságosnak hisztek. Ne feledjétek, az csak a ti valóságotok! És a ti valóságérzetetek nem az én erényem! Hisz tudjuk… az ég kétségkívül kék, attól még mindig születnek le erre a földre olyan emberek, akikben a fehér felhők látványa dominál.

Hogy beszélek-e a halottakkal? Ja persze! K.b úgy, mint azok az emberek, akik azért járnak templomba, hogy egy olyan Istenhez imádkozhassanak, akit élőben még sosem láttak. Könyörgöm, az Egyház szerint Jézus feltámadt, másnak miért ne sikerülhetne?!
Remélem így a vége felé kezditek már kapizsgálni… nem az a kérdés, hogy miben hiszünk, hanem az, hogy egyáltalán van-e bátorságunk igazán hinni valamiben (valakiben)?!

Van, aki egy Életen át filozofál ezen, és van, aki a lényeget öt perc alatt elmondja…
Hogy most ti olvasni akartok - e, festményt nézni, vagy zenét hallgatni… komolyan a szívetek joga. Egy kicsit mindegyikből kaptok, mert egy kicsit mindegyik összepasszol, de ez valamiért nem csak az én érdemem.

Csillag születik...

Dadka — Wed, 04 Jun 2014 19:32:46 GMT

„Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót,
Türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant,
Bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt!"
(Marcus Aurelius)

Évek hosszú sora óta van egy visszatérő álmom.
Tádzs Mahal előtt állva csodálom a csillagos eget. Mintha ehhez nem felelne meg egy másfajta, sokkal igénytelenebb kulissza, amely nem késztet ébredésre. Mondjuk egy mező, virágos rét vagy kopár sivatag. Ah! Egyenesen Tádzs Mahal, hogy már az álmodás fázisában is tudjam, ez kérem nem a valóság. Valamiért mégis végigálmodom. Szóval a „Paloták koronája” előtt állok, még hozzá úgy, hogy a csillagos égen kívül semmi egyéb nem foglalkoztat. Se az épületkomplexum, se az idő és a valótlanság kontinuitása. Egyszer csak megjelenik Márai Sándor. Ne reménykedjetek! A keserű mosolya semmi jót nem jósol. Forró tenyere a vállamon pihen meg.
„Minek jöttél ide fiam?” – kérdezi
„Csillagokat nézni” – mondom finoman.
„Hm… Csillag, millió élet lehet benned és gyantás erdők, Madár lehet benned és boldog őszinte emberek. Fényed a szemem éri, de már tudom, hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén…”
„Ne! Még minden helyre hozható íróúr kérem!”
„Menj haza fiam, manapság a csillag tévében születik.” – mondja felsóhajtva.
Az álom köddé válik, s nem marad más csak a fura, megmagyarázhatatlan üresség.

Ugyan mivel ébredhetnék? Rácsodálkozó tekintettel? Maró bűntudattal?
Már vagy ezerszer álmodtam ugyanezt! Csillag születik… a tévében. Márpedig én lemaradtam róla. Igen… én, aki folytonos tudásra szomjazom, egy percig sem követtem figyelemmel. Mert „azelőtt” valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ilyen elképesztő esemény az égbolton folyik végbe, illetve valamelyik szülőszobán a harmadig toló fájást megkövetően. Tévedtem! Valószínűleg az erdő eltakarta előlem a fasort. Persze a közmondás nem így szól, csak ugye nálam kissé fordultak az arányok. Csakugyan hazudhatnám, hogy egyetlen egy fának köszönhetően képtelen voltam behatárolni hol tartózkodom. Szánalmas hazugság! Egyébként is abban az esetben mi igazolná, hogy a megvilágosodás céljából ténylegesen erdőben jártam?! Márpedig ez így alakult! S bár nyugodt szívvel kérhettem volna a „közönség” segítségét, pláne hogy a csapat munka híve vagyok, ez most valamiért nem egy „grószfater hat den répa gezogen"...
Semmi baj, majd megoldom egyedül… gondoltam.
Visszamenőleg követtem nyomon, hogy születnének manapság a csillagok, ha mondjuk Puzsér két levegővétel között elszámolna tízig. És ugye megszólalt a Kisangyal is bennem. „Lehet ezen meditálni, viszont darázsfészekbe nyúlni annyi, mint lemondani a biztonságot nyújtó kényelemről.”
- És én ettől boldog lennék?
- Boldog nem, csak megalkuvó!

Nem születtem csillagként. Ez aligha hagyott mély nyomot bennem, attól még jó ötletnek tartottam, hogy „felállok a székre és szónoklatot tartok”. Gondoltam én majd pontosan behatárolom Puzsér Róbert oltási módszereit. S miután nem kicsit jó magam is nőből vagyok, (remélhetőleg pont abból az átlagból való, akit ehhez a Bolygóhoz adtak) végigsiklottam a Puzsér – Horváth féle nőtípusok osztályzásán is, majd tovább léptem. A magamfajták fejlődése nem tűr halasztást. És én fejlődni szerettem volna! Nem lettem szebb, és nem lettem az, aki miatt minden egyes férfiú kiveri… a balhét. Valami akkor is gyökeresen megváltozott bennem.

Csak egyszer, egyetlen egyszer találkozzak azzal, aki azt a rohadt karriert helyettem futotta be! Nekem kellet volna fütyörésznem, áriáznom, labdát dobálnom. Nekem kellet volna hegedülnöm, csesztonoznom, flamingóznom, motoroznom, bokszolnom, festenem… Nekem kellet volna mágusnak lennem. Nekem kellet volna lenni annak, aki a színpadról küldi vissza az emlékkönyvét. Akkor legalább lenne értelme az álmomnak, s annak, hogy Márai folyton haza küld. De így? Őrület!
Szóval Nekem kellet volna ott állnom a rivaldafényben farkasszemet nézve Puzsér Robival! Ehelyett mit csinálok? Főzök, sütök, mosok, varrok, takarítok, művelődöm, tanulok, tisztességesen dolgozom és örömmel készülődöm az anyai szerepre. Sőt! A háttérben bodza szirup is kézben van ám. Én az Életet választottam a teremburáját neki!

Még szép, hogy tollat ragadtam!
Aligha jutottam messzire! Vagy túl messzire jutottam volna?
Kifényesítettem a golyóimat (értsd kristálygömbök)… és mit nem látok? Egy halványodó minimális esélyt arra, hogy Puzsér Robi az a fajta gyermek volt, akit a kis játszópajtásai önmagáért szerettek és örömmel elfogadtak. Mára nyilván az én begyemet is taposhatnák a kritikus nézetei, ha nem kezdett volna idegesíteni az Őt kritizálók hozzáállása.
Valamiért újból az arányoknál ragadtam le. A mérleg egyik oldalán Puzsér Róbert áll, aki egy - egy produkciót, játszmát illetve szerepet kritizál (s nem az emberi lényt mögötte!) A mérleg másik oldaláról viszont a puszta emberi lény kandikál. S ez az emberi lény általában annyira azonosul a kiosztott szerepével, hogy az elvakultsága többnyire butasággal párosul, így még azt sem veszi észre, hogy már rég nem a kritikát támadja, hanem egyenesen a kritizáló személyét.

Sötétségbe borultam kissé, de hála Edisonnak ennél a pontnál is felvillant a villanykörte! No persze! „Itt” futom a legnagyobb köröket. Hogy lehet valakiből rossz embert csinálni? Hát úgy, hogy a „kiválasztott” nem akar azonosulni azzal az úttal, azzal a szereppel, azzal a véleménnyel, amelyet mások nagyon szívesen ráaggasztanának. Mit mond ilyenkor a lelkes „közönség“? Rossz, kétszínű, gerinctelen…

Őszintén megriadtam! Ugyan mitől? Az „okos”, „ügyes”, „szeretetteljes”, „önzetlen”, „barátságos”, „melegszívű” „Istenfélő” emberek „jó kívánságaitól” akik egyebet nem tesznek, csak a mellüket döngetik, hogy Ők már azért letettek valamit az asztalra.
…Látom ezekből Puzsér Robinak is kijutott. Ha valós az információ, akkor épp Schobert Norbitól (is), aki felépült a betegségéből és Istennek (vagy ki ahogy nevezi) köszönhetően teljesen talpra állt. Ennek ellenében ezt üzente Puzsérnak… (remélhetőleg valamiféle orbitális tévedés keletkezettével!)
„Ajánlom Önnek azokat a perceket, amikor elkap az ember egy kórházi baktériumot és egy tenyérnyit kivágnak a szívéből. Azt a részt, amiben Ön is benne volt.
Azokat a félperceket amikor újraélesztés közben rádöbben, hogy mi is fontos az életben és megtanulja az alázatot Istennel és a világgal szemben. Akkor talán képes lesz elfogadni a világot és valós problémák ellen harcolni.”
…Azt hittem felborulok székestől. Ezt komolyan Norbi „mondta"? A közkedvelt szeretetguru? No ne! Itt valami tévedés történt. Nem kívánkozom beleszólni, legyen ez a privát harcuk, csak saját magam nevében mondom/kérdezem…
…Az abárolt szalonna, hagymával és két karaj kenyérrel eléggé kímélő táplálkozás? Csak mert én szeretnék kövér lenni! Legalább annyira, hogy lüktető derékfájás emlékeztessen erre. Szeretnék a legelső lépcsőfok után pihegve lélegezni és hányingerrel küszködve ölelni a klotyót. Reggelenként sok időt töltök azzal, hogy a tükör előtt állva nézem a pocakom és rimánkodva kérlelem, ne legyen visszaút, növekedjen. No ha önmagában a kövérség még nem jelenti azt, hogy gyermeki áldás szállt reám, a müzliből, a spenótból és a nyersrépából egy életre elegem lett! Ja – ja, voltam én 51 kilós is, négy, öt évvel ezelőtt.
Norbi nem érthet meg hisz (ahogy olvastam) három gyermek édesapja. Ezen a téren nyilván nem kellet küszködnie a Sorssal. Nem kellet se egyezkednie, se kérlelnie, hogy a kisbaba élje túl…
Nyilván nem kellet agyalnia azon, hogy ha netán választás elé állítaná Őt Isten, kit szeretne élve látni a feleségét vagy az újszülött gyermekét?
Esetleg ha többet tornásztam volna, minden rendben lenne a „világgal”?!
Esetleg ha Ő többet lazított volna, nem támadta volna meg semmiféle baktérium a szívét?!
Ezt már nem tudjuk meg! De úgy látszik Ő megtért, én meg elvesztem.
Mindenesetre gondolkodóba estem… Nekem ugyan kinek kellene kívánnom ugyan azt a rosszat, amit jómagam is megéltem? (Talán én is holmiféle összeszedett „jókívánság” révén a „jószívű” emberektől.) Kinek kívánjam azokat a félperceket, amikor a félelmem sokkal erősebb volt, mint a hitem?! A kritikusaimnak? Annak az „egy – két” rosszakarómnak? Azoknak, akik elhitették velem, hogy önmagamért szeretnek? „Szellemi kútmérgezés”, ahogy Puzsér mondaná. Sosem szeretnék egy ilyen „jóember” szintjére esni, inkább legyek elveszett! Talán ez a legnagyobb problémám. Hogyan segítsenek így rajtam a „melegszívű” embertársaim?
Egy szó, mint száz, Norbi nyilván tudna jó tanácsot adni, sajnos az ilyen fajta „jószívű” „önzetlen” és „megtért” emberekben már nem tudok hinni! Ugyanis aki igazán megtanulta az alázatot Istennel és a világgal szemben az nyilván térít, de ha nem sikerül, nem átkozódik, s nem kíván rosszakat, mert valahol eszébe jut, hogy neki is be kellet járnia egy bizonyos utat annak érdekében, hogy „itt” lehessen. Szerintem… De hát mit tudhatok én az igazi alázatról? Amikor mindig az érdekelt jobban, hogy miért pont azok ütik (vissza) ostorral a többi „tudatlan” embert, akik azt kecsegtetik, hogy tudnak róla valamit?!? Tudnak hát!
Én egyet tudok ezzel kapcsán, ha az egészséges életmód lenne eme világnak a kizárólagos kulcsa a boldogsághoz, mára egy ötéves gyermek ülne az ölemben és anyának szólítana. De nem így alakult! S hogy mi a valós probléma ebben a Világban, arról órákat beszélhetnénk. Szerintem az, hogy az emberek többsége hajlamos elhinni Önmagáról, hogy jószívű miközben másokat legszívesebben a „pokolra” kívánna. Hol van ebben a jóság? A megtért ember alázata? A szeretet? A tanítás? Mindaz, aminek a jelentését önmagáénak hitte?! Vagy tán, ha valaki jószívű, álmában felhatalmazást kap a mindenható Istentől, hogy másoknak rosszat kívánhasson? És mi fog történni azután? Büszkén kiáll a színpadra és azt mondja, hogy neki tiszta a lelkiismerete, mert sosem tett rosszat senkivel ebben az életben?! Már nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak! Inkább tornáznom kellene! Csak ugye aki Istent s a velejárt alázatot Önmaga fényesítésére használja, jó lenne ha megmutatná mint Juliska a Grimm testvérek meséjében…hogy a fenébe kell bebújni abba a rohadt kemencébe?! Sajnos a jóságról, az alázatról a megbocsájtásról és az igaz szeretetről valamiért épp azok tudnak beszélni(!!!) a legtöbbet, akiknek fingjuk sincs, miről beszélnek. Mi tudatlanok meg csak némán nyelünk és hallgatunk.
És lehet engem ezzel támadni, lehet rám önteni hideget – meleget, de higgyétek el nekem, egy alázatos ember sosem merné kijelenteni Önmagáról, hogy pontosan tudja mit jelent az igazi alázat. Ha hiszitek, ha nem, voltak olyan perceim az életben, amikor azt kívántam, hogy kizárólag az „igazán megtért” „jószívű” embereknek legyen hatalmuk a Világunk felett. Gondoljátok, béke lenne? Hát persze! Puszta kívánsággal ölnének, és azt mondanák „mert a rossz is ezt teszi” Könyörgöm a „rossznak” ez a dolga! De hogy a „jó” is ugyanerre beszéli ki önmagát felbillentve az egyensúlyt ezzel?! Hányingergerjesztő! És mit mond majd Istennek a leszámolás napján? „Azért kívántam neki rosszat, mert ezt érdemelte!” Isten valóban önszántából adna hatalmat egy ilyen buta ember kezeibe? Szóval, hogy komolyan Istentől való-e az a jóság, amit oly sokan Önmagukénak hisznek?! Mernék – e még döngetni a mellüket, hogy Ők sosem hibázhatnak, ha Isten azt mondaná: „De hisz Te jó vagy, nem emlékszel? Neked nem így kellet volna cselekedned! Neked utat kellet volna mutatnod, miért kívántál másoknak rosszat? Miféle alázat ez? Miért követelsz másoktól olyat, amire Te sem vagy képes?” Mindenképp hatalmas tanúság egy ilyen „jó” emberrel szemben állni és tudni hova kívánna legszívesebben! Illetve mit tenne a többi esendő emberrel, ha Ő lenne maga az Isten. (Aki ugye csakugyan jóságos és megbocsájtó) Mindegy, ezt mi úgysem fejthetjük meg! Túl sok „jó” ember kívángat agyba – főbe másoknak!

Puzsérral találkoztam, szülinapom alkalmából… igaz „csak” könyvformában!
Minden Müller Péterrel kezdődőt, aki egy hatalmas poszterről mosolygott reám. Kíváncsiságból mögé néztem és kit nem látok? Egy kedves barátomat. Hát nem felejtette el, mennyire szerettem volna ott lenni az íróúr előadásán. Diadalmasan összetekerte a posztert és Nekem ajándékozta. Úgy szorongattam ezt az értékes ajándékot mintha ettől függne az egész világ megmentése!
Ezt Puzsér Róbert - Forrás című könyve tetőzte, amely ha hiszitek, ha nem Müller Péter ajánlásával ékeskedhet (fogjuk ezt a véletlenre) és valahogy a kezembe került. Ajándékba kaptam a férjemtől. Pedig csak egyetlen egyszer mondtam: „Annyi forráshoz eljutottam már, jó lenne leszűkíteni egyetlen egyre."

Ülök a hintaszékben, szürcsölöm a bodzaszörpöt (nagyon finom lett!) és forgatom a lapokat közben. Hol Magyar Dávid képeiben merülök el, hol Puzsér Róbert szavaiban.
Márainak igaza volt…”haza” kellet jönnöm. Most már biztosra tudom, hogy az önismeretem célját sosem mérgezte az a fajta félelem, hogy mi lesz, ha kiderül, Istenigazából semmihez nincs tehetségem. A cél az volt, hogy bárhová sodorjon az Élet, mindig legyen velem egy saját tapasztalatból kiszűrt gondolat, amely mellet büszkén kiállhatok.
Élve Puzsér Róbert (és az Őstudás szavaival) „Lényem: akár egy pohárnyi víz."

Puzsér Róbert (többek közt) egy magyar – történelem szakos középiskolai tanár. Ennek apropójára én kifejezetten nagyra becsülném, ha Ő rakná ki elém a Stop táblát az írással kapcsán. Millió érve lehetne.
- Nem jól fogalmazok
- Nem látok a „dolgok” mögé
- Nem ismerem a magyar helyesírás szabályait (ez az igazi pusztító alpáriság!)
- Az írás is egyfajta szerep, amelyhez szükségszerű felnőni. Átlépni, illetve kikerülni bizonyos fejlődési fokozatott annyi, mint óvodából egyetemre menni s rácsodálkozón pislogni a tanárra, aki megbuktat… stb.

…azt nem mondtam, hogy felhagynék az írással. Azt sem mondtam, hogy ettől rögvest változna a véleményem. Nyilván egy kis időre „aludni” mennék, hogy elmondhassam Máriainak, nincs semmi baj, épp ezért jó lenne már neki is hazatérnie.
Nem tudom, lehet, hogy tévedek (én bizony szoktam!), de úgy vélem, hogy ez még mindig a „suttyóság jó oldala – Jedi oldal“:)))))

U.I.: Az esetleges tévedéseimért minden érintettől elnézést kérek. Egyetlen egy elfogadható érv áll mellettem ezzel kapcsán, mégpedig az, hogy a tanulás útja ezzel jár. Én is voltam már „halott” és beszéltem Istennel, de nekem egy szóval se mondta, hogy attól leszek hiteles, ha „leátkozok” másokat. Talán ezért sem értek meg egy pár „jó” embert.
Schobert Norbinak (aki csak azért szólt hozzá Puzsérhoz, hogy legalább megtanulja rendesen
leírni a nevét) annyit szeretnék mondani, hogy nem akartam megbántani, sajnálom. Nem ismerem Őt, és nem is szeretném. Lehet, én sem tudnám leírni helyesen a nevét, ezért kopíroztam. (Bevallom, szégyellem) Ha ez komolyan annyira sértő, az egója nyilván jóval erősebb, mint az alázat, amelyet Istennel és a Világgal szemben érez. Nekem az Egyetemi titulusaimat szokták elírni, mégsem szarom magam össze, sőt! Kérdezze csak meg az Angyalokat.
Nem hinném, hogy rossz ember csak a „jóhiszemű” kívánsága felnyitott bennem egy régi sebet. Már szinte allergiás vagyok az ilyen fajta „jóságra” ahol egy „megtért” ember megengedheti Önmagának, hogy össze – vissza kívángasson másoknak, csak azért mert Ő „valamit” megélt és azt hiszi, ezáltal magasabb szinten van! Sőt mi több… elhiszi, hogy ez valamiféle kézzelfogható alázat Istennel szemben. Hát én nem úgy érzem!
De nem Ő tehet róla és sajnálom, hogy rajta csattant. Remélem egyszer (ha majd beszámolót tart Istennek) megbocsájt és nem fog kívánni nekem holmiféle vírusokat. Könyörgöm, én csak egy egyszerű tudatlan lány vagyok.
Ami Puzsér Róbertet illeti ezzel kapcsán, szerintem sosem volt a szívében, mert aki valaha igazán a szívünkbe költözik, azt nem lehet csak úgy kivágatni, pláne nem orvosi műszerrel.
Mit tehetünk Norbert úr? Ő ilyen kritizálós! Most biztos engem is keresztbenyelne… pláne ha kiállnék énekelni elé. Attól még nem merném azt hazudni, hogy Ő semmi jót nem alkotott ebben az életben! Mindenki tud alkotni jót, csak ugye az ezer „rossz” mellet ez valahogy mindig elveszik. Ki tudja miért?! Uraim… gondolkodjunk! Lehet, nem jutunk messzire.
Mindenesetre köszönöm, hogy kiírhattam.

Szerintem nagyon tanulságos:

A 150 toll

Dadka — Fri, 23 May 2014 19:15:52 GMT

„Aki önmagát feladja, sohasem szabadul meg attól, aki mindezt látja."
Hamvas Béla

Ma úgy döntöttem szép leszek… sőt mi több, egy kicsit túl szép. No ná, hogy ez ünnepélyes hangulatot váltott ki belőlem. Ezért nekiindultam kritikus szemmel áttúrni a gardróbot. Vettem elő csodaszép nadrágot, csodaszép blúzt, csodaszép mellényt. Kotortam hozzá ünnepélyes félcipőt. A hajamat felcsavartam, kifújtam és beton keményre lelakoztam. A szempillámra vízálló spirált tettem, a számra szamócás szájfényt (bueeee), de miután a kompletizált sminkem Marilyn Manson-osra sikeredett, szíveskedtem letörülni még mielőtt a társadalom teljesen kirekesztene. Így lettem majdnem valódi nő… komolyan.

Megmutattam volna a nagyközönségnek is, „sajnos” indulás előtt kiderült, hogy vissza kell csinálnom önmagam amolyan szürke, átlagos, nem oly könnyen észlelhető (attól még roppant bájos és szerény) vakolatlan állampolgárrá. Ugyanis egy ilyen női szépséghez szépítő kellékek kellenek. Egy sportos hátizsák illetve holmiféle jött - ment nejlontáska nem szépítő kellék! A szép ruhához, szép cipőhöz, szép mosolyhoz szép ridikül kell. Én meg olyat nem hordok. Óóóó ne gondoljátok, hogy az én életemből teljesen kimaradt a nőiesség. Nagyon is meg lennétek lepődve! Csak ugye amikor életem második, vagy harmadik útelágazásához értem, eszembe jutott a gyermekkori vágyam. Mégpedig, hogy én sosem szerettem volna a megfelelni akarás rabságában élni. Számomra ez egy olyan visszafordíthatatlan elfuserált mókus kerék melyben egy valaki divatot diktál a többiek meg majmolnak. Nem, rám nem lehetett Hello Kitty-s pólót húzni. Aranyos cica meg minden, szája nincs, nem mosolyog, nem beszél. Nem tudjuk boldog-e vagy boldogtalan?! Maslija van, rózsaszínnek rózsaszín… nekem mégis a holdnak vonító farkasok sokkal jobban tetszenek.
Egy biztos, engem nem a magazinok lapozása hozott lázba. Sőt, ha ilyennel kellet volna foglalkoznom én nagyon hamar kiégtem volna. Persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem adok magamra, illetve hogy kócos hajjal járom a várost. Ez azt jelenti, hogy a lelkem csarnokát nem szándékozom feladni olyas valamiért ami rám van aggasztva, de korántsem rólam szól. Tudjátok, ahány ember annyi ízlés, és ez nagyon megosztó.
Hogy ne kelljen mindvégig fejet csóválnotok, elárulom, hogy jártam, ám bálozni valaha. Ezért nekem is van amolyan Kinder tojásba való meglepetés ridikül. Igen, igen… pont olyan, amely mindenhová elfér, de belepakolni lehetetlen. Nem fogjátok elhinni, de az öltözékemhez épp ez illet volna. Magamhoz mértem, meg – meg fordítgattam. Hirtelen nagyon sikk lettem. Mégis minden itt bukott! Olyan profil készült kialakulni, amely tükrön, szájfényen és mini értelmező szótáron kívül aligha hordana valami egyebet magával. Már a kijárati ajtó felé tartottam, amikor bevillant a gyakori kérdések egyike: Akarom-e ezt egyáltalán? Szép haj, szép ruha, szép cipő és még szebb ridikül. A belső szoftverem mégis hibát jelzett. Az, ami engem igazán jelképezhetne, már nem fér bele a képbe. (Pontosabban a ridikülbe) Akkor valójában miről szól ez az egész? Ránéztem a százötven különböző tollra, amit ugye mindig magammal hordok annak esetén, ha útközben száznegyvenkilenc megsérülne, elveszne, vagy csak kifogyna a tintából… Otthon hagyni azt, ami szárnyalásra késztet? Nem – nem! Próbáltam volna begyömöszölni a ridikülbe gondolkodva közben úgy, mint pár száz darab Béla Rátótról. Mert ugye néha összejön. Néha nem ismeri fel a káposzta a kecskét. Gondoltam, ha már egy szájfény belefér, százötven toll miért ne férne? Nos, ez nem erről szólt. Így került rám vissza a farmernadrág, a lezser póló a vízálló lábbeli és a sportos hátitáska. Így lettem pont ugyan olyan, mint amilyennek ismertek már, mint amilyennek nap mint nap megszokásból köszöntök gondolván ez a nő ma sem ünnepélyes. De a lényeg el nem vész…
A százötven toll velem volt! :D

Még sosem láttam élőben...

Dadka — Fri, 16 May 2014 17:12:02 GMT

Mi egy összetett Világban élünk. Viszont a csőlátásunknak köszönhetően gyakran nem vesszük észre az összefüggő szálakat. Ezért életünk végéig hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy bármilyen körülmények között képesek vagyunk látni a dolgok egészét. És ha nem mi, ki más tudná igazolni, hogy az, amit észlelünk valóban megfelel-e a valóságnak? Évek, évtizedek, sőt évszázadok kellenek ahhoz, hogy egy valóságból teljesen új valóság keletkezzen. Így lett a lapos Földbolygónk kerek, Einstein-ből bukott géniusz, belőlem meg valaki, aki nagyon sok mindent megélt már és még többet nem. Ezen töprengtem minap a városba vezető úton miközben mogyorós csokit majszolgattam. A látszat, a látszat és megint a látszat. Ennek vagyunk mi alárendeltetve! Mi mindent látunk, mi mindent hallunk, mi mindenről tudunk beszélni. Egy szó, mint száz, mi mindent tudunk, még akkor is, ha a tudásunk nem felel meg a valóságnak. Illetve lehet, hogy megfelel, de mégis melyiknek? Gondoljátok végig, egy kiinduló pontnak ezerfajta vége lehet. Hm… létezik-e olyan egyáltalán, hogy „vége”?
Szóval térjünk vissza a látszatra szerintem. Igenis fontolóra vettem, hogy szenteljek-e időt erre a témára?! Egyrészt mert kimeríthetetlen, másrészt meg mindenki úgy éli meg a valóságot, ahogy akarja…(illetve ahogy a szájába rágassa másoktól – de erről írtam már)
Ez eszembe jutatta a tini korom hierarchiáját. Tudjátok, az első rangú „dolgaimat” melyben a szüzesség elvesztése talán nem is szerepelt. Akkoriban minden más volt. És nem tudtam, sőt nem is akartam elképzelni, hogy ez a valóság majd egyszer teljesen átalakul. Úgy érzem, nyugodt szívvel írhatom a kortársaim nevében is (plusz tíz év ide – oda, mínusz öt lefelé), hogy mi sokáig, nagyon sokáig voltunk igazi gyerekek. Ültünk a faágon, gondtalanul lógattuk a lábunkat, és nem izgatott bennünket, hogy melyik szórakozó hely a legmenőbb, melyik felsőből kandikál ki a cici, hogy ne essünk össze, ha az, aki tetszik, megérint. Mi leginkább utazgattunk vonattal és nem alá dobáltuk önmagunkat, ha nem jött össze a szerelem. A fiúk nem skalpgyűjtők voltak, hanem barátok. Olykor persze megcibálták a hajunkat, de alapból tiszteltek és vigyáztak ránk. Szóval bocs, de úgy látszik teljesen kimaradtunk. Számomra mai napig érthetetlen ez a valóság, amelyben élünk s úgy vélem van mit megbánni. Lesz még böjtje, nem kevés! Legalább is én nem cseréltem volna le azt a harmonikus kiegyensúlyozott világot erre a gyors depresszív futamra.
Nos, aki túl akarja élni, alkalmazkodnia kell. Ezért is gondoltam ma nagyme-nő leszek és ledöntöm a körülöttem lévő tabu téma falait. Játszunk!
Én leírok egyfajta színtiszta valóságot, Ti meg döntsétek el mennyire hihető.
Csak annyit kérek, hogy figyelmesen olvassatok, mert az, amit én teljes igazságnak élek meg, Nektek nem kis fejtörőt okozhat. De ha egyszer így van, akkor így van, csak azért mert nem hiszitek el, attól még a valóság nem változik! Ezt a „fonalat” mindvégig tartsátok a „kezetekben”.
Szóval öveket becsatolni, indulunk…

Tudjátok, idén harmincegy éves leszek, és ha hiszitek, ha nem,
én még sosem láttam élőben Kukit. :(( Mindig csak képeken, illetve különböző újságlapokon és portálokon.
Igen, igen… most biztos van egy kis szemmeresztés és áhítozás. Semmi baj, túlélem! Azért ne gondoljátok, hogy egyetlen egy alkalommal sem jutott eszembe, mi lenne, ha látnám?! Földbe gyökereznék? Elszaladnék?
Mindenképp fennáll a veszélye annak, hogy az adott helyzetet már nem tudnám megfelelőképpen kezelni. És az is lehet, hogy elmennék tőle. Fogalmam sincs, mi történne. Nyilván nem kézimunkáznék.
Még a legélénkebb elképzelésemben is csak nézem miközben Ő mereven áll. De most komolyan… ha elmennék, szerintetek rögvest lelankadna? Azért kérdezem, mert gondoltam Ti láttátok már, hisz annyian beszélnek róla, annyian körbeírják… Egy picit azért elszomorít, de számomra ismeretlen s nyilván az is marad. Harmincegy éves leszek! Hatvan évesen (ha megélem egyáltalán) már nyilván nem fogok róla áradozni!
Feltettem róla egy videót, ha gondoljátok, nézzétek meg. Viszont ha nincs kedvetek hozzá (ami igencsak nagy kár lenne) tovább kell élnetek abban a begyökerezett hitben, hogy vagy én nem mondok igazat, vagy Ti gondoltok rólam olyasvalamit, ami nem felel meg a valóságnak! Mert ahogy már említettem, de azért a „közönség” kedvéért még egyszer „elmondom”, én Kukit még élőben soha, de tényleg soha nem láttam!!!

Egyre vigyázzatok, a videót pont úgy vágták össze, hogy a Kuki hossza és vastagsága rajta legyen. (Erre figyelmeztetnek a videóban is. A videó attól videó, hogy nézni kell, de van némi élmény hatása akkor is, ha becsukjátok a szemeteket. Pláne ha tudtok magyarul! Én ugye tisztességesen végig néztem és belehallgattam, ami ráébresztett, hogy csak tudni szeretnék, de még most sem tudok igazán. Hiába, még mindig van, ami nem van :D)

Persze a félénkebb természetű emberekre is gondoltam s mivel a videót gyakori esetben leszedik a szerverről, teszek fel képet is egy igazi, rövidített személyleírással. Jó szórakozást kívánok:)))

Cooky életrajza
1969 -ben született Cooky. Apukája magyar, anyukája francia/görög. Édesapja jazz zenész volt; szaxofonon játszott. Párizsban nőtt fel, ott is kezdett rádiózni.27 éves koráig Párizsban élt.
1986 -ban 17 éves volt, amikor betelefonált az egyik legnépszerűbb francia adásba, és megkérdezte, miként juthatna be a stúdióba. Asszisztensi állást kapott a vagánysága miatt.
1988 -ban a Rádiós főiskola mellett eleinte gyakornokként dolgozott Franciaország sztár rádiójában, az Nrj-ben. Itt ragadt rá az a bizonyos név, amikor becenevet kerestek és a Cooky mellett döntöttek. Az Nrj után egy másik híres párizsi rádió, a Fun következett, ahol már egyértelműen ő volt a sztár. 1994-tõl DJ-ként is dolgozott, és rendszeresen fellépett Magyarországon.
1999 -ben egyik látogatásánál megkeresték a miskolci rádiótól, és mivel környezetváltozásra, új kihívásokra és kalandra vágyott, Cooky Magyarországra költözött. Magyarul ugyan nem beszélt, de kitartásának köszönhetően hamar megszerezte a kellő nyelvtudást.
1999-2004 -ig a miskolci SKY rádiónál dolgozott. Ezután az érdi Rádió Juniorhoz került, amelyet a Rádió Extrém követett a rádió megszűnéséig.
2005 -ben bemutatkozott a televízióban. Az RTL klub Kész átverés! című műsorának volt a műsorvezetője.
2009 -ben a Széf című műsorban 4 millió forintot nyert a feleségével Kós Adriennel aki menedzserként dolgozik. Cooky az egyik állatmenhelynek ajánlotta fel a pénz felét.
M.Gee -vel rendszeresen járja az országot és a keverőpult mögé áll. A Rádió 1-en 2005. decemberétől 2012. február 29-ig dolgozott.
2012 márciusától a Music FM-en vezeti saját műsorát (a Music Party-t, a Kívánságműsort és a Music Doktor-t).
2014-ben a Nagy Duett harmadik szériájának nyertesei Cooky és Hien lettek.
Forrás: http://starity.hu/sztarok/cooky/eletrajz/#ixzz31rXpL1k4

Mi győztünk ...

Dadka — Sun, 11 May 2014 18:26:49 GMT

„Nehezen érvel az, aki egyedül megy szembe az autópályán, hogy ő megy jó irányba,
De nekem feltett szándékom, hogy a továbbiakban is le fogok érni Balatonra, akárhányan jönnek szembe.”
Puzsér Róbert

Ha… ha- ha-ha-ha-ha.
Ha most én írnám életem forgatókönyvét, a pompázó kulissza előtt állnék és fölényesen mosolyognék rátok. De – de, jól olvassátok! Végül is vegyétek fontolóra… Más megteheti, más nyugodt lelkiismerettel arathat győzelmet úgy, hogy egyenesen a süllyesztőbe küldi mindazokat, akik nem hittek benne. Én miért ne tehetném? Csak próbaképpen, hogy én is tudjak mesélni arról, milyen érzés visszafordíthatatlanul kitaszítani valakit a szívünkből, csupán azért mert nem abba az irányba néz, amelyet én diktálok.
Most csak úgy állnék, és előadást tartanék arról milyen fontos, hogy az ember töretlenül kiálljon a saját igaza mellet. Ti meg biztos hallgatnátok, olykor büszkén felnéznétek rám. Én lennék a multinacionális példakép. Fény a fatartóban, forradalmi hős a csorda közepén. Nem hangzik ez olyan rosszul, noha fizetnének azért, hogy ez legyen a legszebb álmom, se kellene! A győzelem gyakori esetben egy jól kidolgozott stratégia, amely elhiteti veled, hogy márpedig Te sosem fogod elfelejteni honnan érkeztél, hol ott még korántsem állsz a dobogón, már kompromisszumokra sem hajlasz úgy, mint rég. Miért tennéd? Egy győztes ugye nem erre hivatott! Ezt mind annak az apropójára írom, hogy győztem, viszont el nem tudom képzelni milyen tűrőképessége van ezzel szemben egy olyan institucionális rendszernek, amely tisztességes befizetőkön keresztül szeretné behajtani azt, amit a kevésbé tisztességes embereknél nem lehet. Tudniillik a mai romlott, korruptív világban úgy állt mellém a törvény, hogy nem tudtam cserébe nyújtani semmi egyebet, csak a saját igazam. (Ezt mondjuk nem először éltem meg s valahol nagyon is jól esik, hogy ezt az oldalát is láthatom a Világnak. Hisz így valahogy születik meg a nézőpont kérdése. Végül is mi másról beszél szinte mindegyik bölcs próféta? A Világ pont olyan, mint ahonnan nézzük. Nem csak feltétlenül jó s nem csak feltétlenül rossz. Javítsatok ki, ha netán tévedem.)
Ah, ugyan már, nincs hatalmam… leszámítva azt az egy pár jól időzített ellenérvet és egy-két kísértetiesen ideges ám bájosan aggódó barátot. Komolyan! Ezért egy percig sem hittem, hogy normális dolgot teszek. Azt meg ugye végképp nem hittem, hogy ezt az ügyet meg fogom nyerni. De van is erre egy ideillő magyarázatom, amit most szívesen idéznék: „Amit az ember tud és érez, az magától értetődik és nem szorul bizonyításra. Azt senki nem hiszi, hogy a kő kemény, a víz pedig nedves. Amit tudsz és érzel, abban nem kell, hogy higgy.” (D. Christian) Természetesen ezt is kimagasló alázattal kezeltem. Jól tudtam, csak úgy nyerhetek, ha jelen esetben az igazság nyer, mert én ebben a jól kitervelt játszmában csak egy mellékszereplő vagyok. Köztudat, hogy az Életben gyakori esetben a hamisság rajtol. Ahhoz, hogy egyrangúságra törekedjek, el kellet fogadnom ezt is.
Tudjátok a sztorit, megírtam már. A betegbiztosítóm szerint tartoztam nekik nem kevés pénzel, szerintem meg nem. Én ezt persze igazolni is tudtam, ezért inkább nem szíveskedtek rám csörgetni, hanem egyenesen a pénzbehajtónak szóltak, aki ugye nem gatyázott, és szűken karácsony előtt lefagyasztotta a számlámat. Ami abszolút nem tetszet a kialakult helyzetben az a betegbiztosítóban dolgozó hölgy hozzáállása volt. Közölte velem, hogy a helyemben kifizetné a tartozást akkor is, ha jogtalanul keletkezett. Szerintem nem! Szerintem az én helyemben egy nyilvános pert indítana, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen ilyen és ehhez hasonló institúciók élősködésen mindazokon, akik tisztességesen fizetnek nekik és bizalommal fordulnak hozzájuk, mivel még mindig ők vannak értünk és nem fordítva.
Esetleg a saját maga helyében fizette volna ki az illetéktelen érvekkel behajtani próbáló tartozást mivel előre tudta mivel járhat az, ha beigazolódik a tévedésük. Ez azért különbség!
Az, hogy a bank sem jelzett, egy plusz ráadás, pláne hogy nem köteles. Elfogadtam, mert hozzám nem kell emberinek lenni puszta kötelességből. Persze eszembe jutott, hogy hová a fenébe jutott a Világ? A személyes adataim, a pénzem, az aláírásom, történetesen az egzisztenciám teljes áttekintéséért cserébe csak a személyemre szabott spórolási lehetőségekről értesítenek. Bizalomgerjesztő. Talán azzal kellene tetőznöm ezt a kölcsönös bizalmat, hogy teljesen kiszállok, de úgy érzem ez nem egy korrektül megfontolt lépés lenne. Nekem nincs miért menekülnöm.
Egy szó, mint száz a hónapok peregtek, közben a Sors utamba sodort egy – két (noha jóval több) embert, aki hasonló cipőben jár (t), mint én azzal a különbséggel, hogy náluk a pénzt sikeresen behajtották. Akkor persze eszembe jutott, hogy mások feladták a harcot ezért nekem is ezt kellene tennem, (legalább nem lógnék ki a sorból) de féltem, hogy pont ez lenne az, ami teljesen megváltoztatna belülről. A tudat, hogy puszta kényelemből lettem hűtlen önmagamhoz. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy olykor nincs más kiút. Az ember megalkuvóvá válik, ezáltal megoszló érzelmeket táplál önmagában. Ez hasítja minimum ketté. Mit lehet ilyenkor tenni? Engedni a hatalomnak gondolván, ez még úgyis a kisebbik rossz? Ugyan már! „Nincsen könnyebb út maximum másikat választhatsz”… ilyenkor jobb is ha formát öntesz a szavaknak...
(Éljen az Őstudás, köszi srácok)

Nálam hét hónapig tartott, amíg kiderült az igazság, ami már csak azért is érdekes, mert amikor nekünk kell számlát egyenlíteni, senki nem gatyázik ennyi ideig… tudnám, hogy ez miért nem érvényes fordított esetben is?!Illetve ez miért nem tartozik az emberi jogok eltiprása közé? Elrontották a Karácsonyomat, nem tudtam élő fenyőfát venni, ez nagyon mélyen érintett… és még folytathatnám, de inkább kiheverni szeretném.

Puzsér Róbert lapjáról

Valahol azért nagyon is korrekt és tiszteletreméltó, hogy az én „fegyverzetemmel" egyenlő „fegyverzetet” használtak. Ha ezt mindenki betartaná, nem lenne világszerte annyi felesleges háború. Teret kaptam a védekezésre, mert azt mondták, ez mindenképp kijár és én éltem is ezzel a lehetőséggel. Ugyanakkor tiszteltben tartottam, hogy nem ülhetnek ölbe tett kézzel, ha már egyszer felléptek ellenem, muszáj valamivel előbbre lépniük. Csak ugye én addig három kört futottam. A pénz "vissza jött"és pont . :-) Persze mindenki jobban járt, hogy velem csak leveleztek és a férjemmel beszéltek. Nem azért mert féltem, hanem azért mert már nem féltem semmitől és az írott szóban ez hála az égnek nem volt ennyire nyilvánvaló. Tudjátok ilyenkor félni mindig jobb…

Teljes szívemből köszönöm mindenkinek, aki képes volt úgy mellettem állni, hogy a kitartásom jobban foglalkoztatta mind az, hogy mit kezdek ennyi igazságtalansággal. Én nem hoztam fel hazug érveket annak érdekében, hogy mentsem az irhámat. Azt hiszem az Élet nézetéből, ez általában jó pontnak számít. Igaz, a bólogató birkanyáj tömegéből ez elég gyorsan kiközösít, de meg tanultam élni ezzel a kimagaslóan „elszomorító” problematikával. Ugyan már! Elég volt látnom meddig tart a túlaffektált egymás közötti hűség melyre a tömeg csak addig tart igényt, amíg nem jön valami jobb, szebb és hatásosabb. Ilyen tömeg esetében a túlfűtött szeretet is csak addig tart, amíg mondjuk Hanah Montana nem borotválja le a fejét. :D :D
Hát, mint mondhatnék erre? Oldja meg a tömeg úgy, ahogy akarja… de mindenképp oldja meg, mert az ilyen fajta „hűség” hosszútávon nagyon nagy bajt kavarhat.

Köszönöm

Dadka — Sun, 04 May 2014 20:13:14 GMT

Szóval igazság szerint nem gondoltam végig, amikor a múltkori bejegyzésem végén azzal köszöntem el Tőletek, hogy személyenként csak olyan embereket fogok köszönő szavakkal illetni, akik bármilyen feltűnés nélkül képesek segíteni, megtámasztani, megmosolyogtatni másokat. Saját elfogultságomnak köszönhetően elfelejtettem hozzátenni, hogy ezzel az Égi adottsággal mindenki rendelkezik. S most megemlíteni mindazokat, akikkel idáig találkoztam életem során már csak azért is lehetetlen, mert a jól sikeredett hosszú listám végén úgyis attól rettegnék, hogy valakit kihagytam. Önmagában a puszta tény, hogy ilyen sajnos megtörténhet, nagyon rosszul esne, sőt szégyenemben elsüllyednék. Akkor hogy érezné magát az, akiről „ezek szerint”egyetlen egy mustármagnyi szép emlékem nem maradt?! Illetve túl mélyre ástam ahhoz, hogy visszaemlékezzem. Vagy csak simán megfeledkeztem róla… akaratlanul. Mert ilyen is megtörténhet. Sőt…

Nem mindenki a barátunk, ez tény. Az, aki bátran kijelenti, hogy márpedig neki mindenki a barátja a lakása ajtaját mégis biztonsági zár ékesíti… mit mondhatnék erre?
Sokan nem is önmagunkért szeretnek. Esetleg önmagukat szeretik (vagy épp gyűlölik) bennünk, s amikor az Élet olyan útra terel, amely teljesen eltér a ránk vetítet elképzelésüktől azt mondják: „Csalódtam, mert nem ilyennek képzeltelek”. Így van! Az emberek többsége általában elképzeli a másikat, de nem éli meg. Nem tudom észre vettétek-e, de ez olyan hagyományossá vált manapság. Épp ezért, mancsokat a szőrös oroszlán szívbillentyűkre… ha ismerünk olyan embert, aki valamiért az életünk részévé vált s mégsem maradt Róla egyetlen egy megmosolyogtató szép emlékünk, valahol nyilván mi is elrontottuk!

Az eddigi megélt „dolgaim” alapján be kell hogy ismerjem, voltam már pro – kontra között tallózó ami ugye arra utal, hogy sokat kell még fejlődnöm. Ezt az utat leginkább azt nehezíti, hogy az ember természetesnek véli, jót csak olyan emberektől lehet tanulni, akik kívülről tekintve példás életet élnek. (Mondjuk kintre mindenkivel olyannyira tisztelettudók, hogy már szinte a térdükig hajolnak, belül meg a méreg eszi őket szét. Mivel ez eleve nincs összhangban s hosszú távon tekintve a belső életünk jóval fontosabb, gyakran nem várt meglepetésben részesülhetünk általuk. Például egyszer csak kirobbannak és beismerik, hogy sosem szerettek igazán.)
Szóval megspórolhatnánk néhány bukást, csalódást, sőt olykor hosszú éveket, ha időben ráeszmélnénk, hogy tanulni mindenkitől lehet(ne), s a belső értékeinktől függ leginkább, milyen végső tanúságot vonunk le belőle.

Két „dolgot” nem igazán szeretek. Az egyik az, amikor valakit visszamenőleg minősítünk rossznak.(Hol ott azelőtt múlt időben „szerettük”) Szóval nem azt mondjuk, hogy: „Oké, különváltunk, mert már nem jöttünk ki egymással, viszont volt idő, amikor jó volt vele lógni, viccelődni, beszélni…” hanem azt, hogy: „Már akkor is nagyon rossz ember volt, csak én nem akartam észrevenni.” A kényelmesség tetőfoka takarózni ilyennel, sajnos az elvakultság erényei hosszútávon nem válhatnak hasznunkra. Ugyanis az éber állszentség jóval csúnyább tulajdonság, mint a tudatlan rosszaság. Esetleg ha másként gondoljátok, nyugodtan cáfoljatok meg.

A másik nem szeretem „dolog” az Ismered - e „Kovács Bélát” effektus:

- Ismered „Kovács Bélát”?
- Kit?”
- Tudod azt, aki mindenkit átver!”
- Nem ismerem, de ha tényleg mindenkit átver, akkor nem is akarom megismerni!"

Másnap a hasznos pletyka terjedése után (egy kicsit megfordulnak az arányok):
- Te ismered azt, aki mindenkit átvert?"
- „Kovács Bélát”? Ja, persze, hogy ne ismerném?! Őt mindenki ismeri. Jó kis palimadár!
- Miért, Téged is átvert már?
- Engem ugyan nem, de mindenki azt mondja, hogy mindenkit átver!

…és megszületik a mindent elsöprő ítélőképességünk, amely szerint nem az által ismerjük meg az embertársainkat, ahogy hozzánk viszonyulnak, hanem az által, ahogy mások beszélnek róluk.
Röhejes! Eleve, hogy verhetett át mindenkit? Több mint hétmilliárdan élünk ezen a Bolygón, s ha ez komolyan mindenkivel végigcsinálta, csak velem nem, valahol sértő ez a fura kivételezés. „Kovács Béla” jelentkezz!
Érdekes ez a szó, hogy „mindenki”. Nagyon gyakran használjuk, pedig mindenkit nyilván senki nem ismer. (S mielőtt még megdicsérnétek, hogy az én fejemben ilyen okos gondolatok cikáznak, ki kell hogy ábrándítsalak. Ennek az egyik kedves ismerősöm tett hangot, amikor egyszer szóvá tettem, hogy engem már nem szeret mindenki. Azt mondta: „Így van, mindenki nem szerethet!” Itt kezdtem kapizsgálni, milyen súlya van a szavaknak.
Szóval, ha elejtem valakiről, hogy milyen hülye mert ENGEM megbántott, ne legyetek gyávák és ostobák. Szíveskedjetek megismerni az illetőt és saját véleményt alkotni róla. Én is így cselekszem. Így történhet meg az, hogy akit a „többiek” hülyébe vesznek, az lehet, hogy a barátom. Nem lázadás képpen, alapból ilyennek születtem. Egy szóval sem mondtam, hogy ez az út egyszerű.

Persze lehet ennek fordított verziója is, mégpedig hogy az, akit a többiek (látszólag) istenítenek nem találta meg a szívemhez vezető utat és én nem is sürgetem. Szerintem Ti is így valahogy vagytok ezekkel a „dolgokkal”. Tudniillik rólam, én a tömegben érzem magam nagyon egyedül. Nem azért, mert képtelen vagyok kijönni az emberekkel, hanem azért mert én sok mindent egyszerűbben látok, ezért egyszerűbben oldom meg.

Útálok lenni két tűz között, ahhoz képest ebbe a szituációba elég gyakran beleesem. S talán bele is fogok még, amíg le nem zárom teljesen. Amikor már két ember azon vitázik, hogy kinek adjak igazat és miért, amikor már meg kell indokolnom, miért is fontos számomra, hogy mindkettőjüknek igaza lehessen, amikor már nyomást érzek „innen is, onnan is”, általában kiszállok, hogy az élet összeboronálhassa őket. Nem szép dolog, de még mindig jobb minthogyha csak az egyiket sérteném „halálra” indoktalanul. Ez nem arról szól, hogy nincs saját véleményem… ez arról szól, hogy a saját véleményem szerint az „ilyenek” képesek meglenni nélkülem is egymással… sőt el nem hinnétek mennyire nyalni – falni tudják egymást kívülre egy ideig. Csak hogy lássam mennyit „vesztettem”. Ilyenkor már elérem azt a szintet, hogy egyáltalán nem érdekel kinek volt igaza, s hogy mindig kell egy harmadik, aki majd „igazságot” tesz közöttük, valahol engem igazol. Persze villámhárító csak olyan legyen, aki a későbbiekben nem ostromolja önmagát a begyűjtött sebekért. Kiszállni meg úgy kell, hogy nem teszed szóvá mi mindent fektettél bele a barátságba. Még mindig ez a legtisztább. Ha valaki azt mondja, hogy soha semmi jót nem tettél érte, ne bánd, hogy elvesztetted! Ennek olykor meg kell történnie, hogy ráébredj, sokkal jobbat érdemelsz.
Szóval… most, hogy fogalom lett „Kovács Bélából”, visszatérnék az eredeti tervemhez. Igazán sok mindenkinek nagyon hálás lehetek. Itt most párhuzamban ezredszámra váltakozhatnának a nevek, s a mérhetetlen hálám. Akit az Élet utamba sodor és bátran Önmagába néz, magára kell, hogy ismerjen, amikor azt mondom: Sok mindent kaptam Tőled, sok mindent tanultam, sok mindent a szívem közepébe helyezhettem és ezt nagyon köszönöm… múlt, jelen és jövő időben egyaránt. Rajtad áll, hogy barátként vagy ellenségként tekintesz rám, mert mindkettővel sokat adsz. Rövidtávon az egyik fáj, a másik boldoggá tesz. Hosszútávon viszont mindkettő formál és próbára tesz. Mindkettővel nekem kell együtt élnem. Az egyikkel lágyítasz, a másikkal erősebbé teszel. Az egyikkel azt mutatod, milyennek kellene lennem, a másikkal pedig azt, hogy milyennek nem.
Az egyéni út s a velejáró kockázat arról szól, hogy az ember képes legyen megválaszolni saját magának miért döntött úgy, ahogy döntött az adott helyzetben?! Persze egy más perspektívából tekintve lehet ez másképp is. Nem vitatkozom! Van, (volt, lesz) amikor az Élet térdre kényszerít. Volt olyan, hogy elestem (s nyilván lesz is még). Volt olyan, hogy elküldtek. Volt olyan, hogy bíztattak, csak a szívem hangja után menjek. Mégis pálcát törtek felettem, amikor felálltam és mentem. Lesz olyan, hogy visszakapják… nem tőlem. De nem ám! Másoknak rosszat kívánni egy felesleges öngól, amely egy idő után nyilván úgyis visszaránt. Több mint 2000 éve beszélnek erről, s úgy hiszem, van benne némi igazság. Mert ugye mi fejlődni akarunk, de sosem ásunk mélyebbre.

Én kitaláltam olyat, hogy rakok fel képeket. Nem írok neveket, keresse mindenki egyedül a saját maga arculatát. Aki része az életemnek viszont nem találja meg „önmagát", arra kérem, ne legyen sértődött. Hisz van, volt és remélhetőleg lesz olyan is, aki azzal tett értem a legtöbbet, hogy végighallgatott, szólt hozzám, énekelt, felhőtlenül kacagva táncolt az esőben vagy csak némán olvasott.
Rengeteg rajzom van, a dolgozó szobánk 85 % töltik be kirakva különböző helyeken. Sajnos nem tudom felrakni mindegyiket egyenként. A plüss állatkákat és az emléktárgyakat inkább meg sem említem… Volt olyan, ami már nincs, mert megettem, volt olyan, ami pár napig virított, de mára sajnos elhervadt, én mégis őrzöm tovább a szívemben. S van egy láthatatlan rózsám is, de mindhiába fotóznám… mára csak bennem él.

Én tettem az álmaimért, és nem hagytam, hogy más döntse el helyettem, mit kellene éreznem. Volt (van, lesz) olyan, hogy az emlékezetes eseménysor felülmúlta mindegyik álmom, és volt (van, lesz) olyan is, amikor szinte minden összedőlt. Talán kezditek már kapizsgálni, hogy én is „csak” emberből vagyok.
Legfőbbként olyan tárgyaknak (eseményeknek) szentelem a képgalériámat, amelyekre lehet nem is emlékeztek (illetve arra, hogy nekem ajándékoztátok), vagy nem gondoljátok, hogy nagy részét nem csak a szívemben őrzöm, de igyekszem úgy ápolni, hogy bármikor meg tudjam érinteni, magamhoz tudjam ölelni, vagy csak úgy belefeledkezhessem. Kívánok nektek élményekkel teli böngészést. :))))))

U.I.: Van emlékkönyvetek vagy privát krónikátok? (Olyan, amit lapozni lehet. Nem a túlaffektált facebook lapokra gondolok) Akkor hajrá! Minél több emléket gyűjtsetek be… és ne mondjátok azt, hogy nem érdemes, mert egyszer úgyis meghalunk. Ez tény! Mint ahogy az is, hogy a nem érdemesség ott kezdődik, amikor nincs egyetlen egy szép emlék, amit magunk után hagyhatnánk. (Mondjuk ez badarság, de az értelmesebbek remélhetőleg tudják, mire gondolok, értsd: Mélyebbre ásnak!)
Szóval tegyünk egy próbát. Elő az emlékkönyvekkel…
Csak nem kigördült egy jóleső könnycsepp?

Én mára nem tudok egyebet hozzáfűzni a képekhez, csak annyit, hogy hálásan köszönetem… mindenért!
Mert a saját maga idejében minden egyes emlék oly csodás:))))

A képgalériám...

És ezt is kaptam :))

Oly régóta várom már...

Dadka — Wed, 09 Apr 2014 20:34:10 GMT

Azt mondják, hogy mielőtt leszületünk erre a Bolygóra, előre kiválasztjuk, kivel szeretnénk találkozni életünk során, és mi fogja meghatározni a Sorsunkat. Tudniillik az Élet egy hatalmas leckekönyv. Semmi nem történik véletlenül, mindennek oka van. Gondoljuk végig, ha ez igaz, nagyon sok hétköznapi hős él (élt, illetve fog élni) közöttünk. Talán nem szerepelnek a bulvárban és nem tesznek szert hírnévre, cselekvésük mégis arra utal, hogy képesek felülkerekedni a szeretet témáján úgy, hogy teljes mértékben átadják azt, amiről mások csak beszélnek. (Igen, csak beszélnek… azt is feleslegesen)
Épp ezért ezt a bejegyzést a nagymamám emlékére készítettem, aki bátran szembeszállt a Sorsával és a saját élete helyett édesanyám életét választotta. A családi képek visszatükrözik milyen boldog és kiegyensúlyozott ember volt miközben a gömbölyödő pocakjában egy új élet növekedett, de mintha sejtette volna, hogy csak egyikük éli túl. Nem tudom, mennyi szava van ilyenkor a Sorsnak, illetve milyen gyakran ugrik meg a kereke, de komolyan, mit tehet egy olyan Lélekkel, akinek az életénél is fontosabb az, hogy akire várt, akit szeretet, akit kirimánkodott az égtől boldogan élhessen?!
Nagymamám Sorsa valamiért mindig is foglalkoztatott. Talán a bátorsága véget. Igen, bátor ember volt. Édesanyám meg még bátrabb, mivel gyermekkorától holmiféle gyűlölködés és Isten vagy Sors hibáztatás nélkül megállja a helyét az Életben. Ezért amikor
akad egy két hülye, aki úgy bíráskodik mások felett, hogy a saját hibáit, tévedéseit soha, de komolyan soha nem veszi fontolóra, mindig eszembe jut, egy két ok, amiért semmiképp nem vegyülnék mellé a tömegben. Mit taníthatna nekem? Hogyan okoljak másokat a saját hibáimért? Ó nem, de azért köszönöm…

A bejegyzés végére beszúrtam egy videót. Az értelmes emberek nyilván le fogják tudni szűrni belőle a legfontosabb mondanivalót. Mégpedig azt, hogy élnek a világon olyan nők is, akik nem azért nem vállalnak saját gyermeket, mert nem kell nekik, s mert fontosabb a bulizás vagy a karrier építés fokozása. Az, hogy nem rinyálnak minden egyes utcasarkon még nem azt jelenti, hogy ez az adott élethelyzet önhibából keletkezett. Ezek a nők nagyon sokszor támadó pletyka áldozataivá vállnak. A belső erejük a kitartásuk s a küzdelmük csodálatraméltó. A szomorúságuk fokozható, én is megéltem néhány formáját. Mert lépten, nyomon magyarázkodni nem lehet, de sosem árt megfigyelni, hogy ki az, aki bírálgat, és húúúúú de nagyon segíteni próbál. Az eredmény sokszor meglepő!
Figyeljetek csak…

Két évvel ezelőtt…

Véletlenül találkoztunk. Én sétáltam, Ő a lócán picsogott.
Én megálltam mellette, Ő felém nézett. Ő odébb húzta magát és én leültem mellé.
A megtörés szélén állt, én meg már utána voltam.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg.

Az idő nem nyomott ránk különösebb bélyeget, egy kicsit talán megnyúltunk, megkomolyodtunk. Még szép… volt már annak tíz éve is, hogy utoljára láttam. Emlékszem, annak idején fejest ugrottunk a nagybetűs életbe, akkor még nevetett. S nevettem én is… Nem egész hatévnyi korkülönbség van közöttünk, az Élet hatalmas rébuszai közepette mégis egymásra találtunk. Mert jó ha van kivel megosztani egy pár sajátos megfejtést. Zsengék voltunk s be nem állt a szánk…

Most egyikünk sem igyekezett megtörni a csendet. De mégis mivel kezdenénk? A „hogy vagy” és a „mi történt veled” (?) annyira sablonosnak tűnt hirtelen. Nyilván, nem dobálhattam meg hóval. Egyrészt mert lassan már májusi virágok szirmai hullottak a fáról, másrészt meg valahol mégiscsak kinőttük ebből. Persze, persze egykor mi is mondogattuk, hogy sosem fogunk lemondani a bolondságból, mert a móka és a nevetés a leghatékonyabb gyógyír…
…és most mégis sírt…

- Elegem van bizonyos emberekből – szólalt meg Ő

Kihagytam a „gondolom, miről beszélsz" dolgaimat, mert bár ilyenkor jól tudni, hogy nem vagyunk egyedül ezzel - azzal, mégiscsak eltérő tapasztalatokat gyűjtünk az életben. Csak önmagamban könyveltem el bizonyos fokú megértést.

Elmesélte milyen kálváriát járt meg annak érdekében, hogy saját gyermeke születhessen. Nem csak azért, mert a környezete szerint már öt évvel ezelőtt megvolt rá a kora, Ő saját maga érezte, hogy megérett az anyaságra. Gondolom, majd idővel meg fogjátok érteni, hogy nem csak szolidaritásból bólogattam, ez a történet nagyon is közelinek tűnt, és bármennyire próbálnám elhessegetni, folyton bele botlok.
Kivizsgálások hada, könnyek a sikertelen próbálkozások után, félelem a vizsgálatok eredményeitől, szigorú szabályok betartása, rosszullét a hormonkezelésektől, lassan már az égig ágaskodó kartotékkártya. Fogyás, hízás, álmatlanság, hányinger, hangulatváltozás… Merengés a semmibe, amit oly szívesen felcserélnél egy - két altatódalra, szoptatásra vagy tisztába-tevésre… és ugye a „Miért pont én?”
Kudarc és még több kudarc. A nagy „okosok” dumája, hogy még nem vagy felkészülve. Már lassan, de biztosan holmiféle átokban hiszel. De aztán újra meg újra szívfelhőt, szívtócsát, szívkövet látsz és csodákban reménykedsz. Ezzel mintha egy kicsit belenevetnél a Sors arcába. Talán ez büntetéssel jár?
Félelem, hogy minden csoda ellenére baja eshet a magzatnak. Kérés az ég felé, hogy ha már mindenképp bajnak kell történnie, inkább a te életed vesszen kárba, hisz az a pici annyi szépet megélhet még… és hátha mesélnek majd Neki rólad jót is, szépet is… mennyire vártad, mennyire bíztál az erejében, mennyire hitted, hogy megmarad és mennyire szeretted.
Igen… így, „láthatatlanul”
Már nem érdekel a „de felhíztál” szöveg, nem érdekelnek a „jókívánságok”. Kívánnál te is olyan „szépeket” csak egyszer, hogy kipróbáld, van-e tényleg hatalma. S ha van, könnyebb lesz-e elviselni a félelmet? Nem megy! Miért nem? Akkor legalább abban bízzál, hogy ami nálad megfordul, az a feladóhoz kerül vissza. Most, vagy ezer életmúltán! Tökmindegy. Időd, mint a tenger. Nincs beleszólásod, ilyen az Élet. Lesz még olyan, akit álmaiban kísértesz, de ne bánd, mondtam már… nincs beleszólásod.

…A lány meg csak szipogott. Ó hát hogy ne érteném?
Sőt azt is kezdtem sejteni, hogy mi köze ehhez az embereknek. Mégis csendben maradtam. Csak a gondolataim cikáztak ebben az elviselhetetlen mókuskerékben.

- Leállított az a hülye liba, mint aki hivatott rá, hogy megoldja az életem – folytatta.
Elkezdett nekem előadást tartani arról, hogy már mégis a harmincöthöz közeledem, nem lenne-e már ideje bevállalni egy gyereket? És nem félek-e attól, hogy ha tovább halogatom a férjem szó nélkül elhagy? Nem kellene-e már felhagyni azzal a sok kirándulással, hogy gyerekszobával bővíthessük a házat? Hisz arra is pénz kell… tömérdek pénz! Nem kellene-e leülnünk, megbeszélni ezt a férjemmel? Hisz az idő felettem is elsuhan egyszer. Sőt, szerinte már nagyon is ott járunk. De bármit is hinnék, Ő ezzel csak jót akar!!! Mert hallotta a sógornőm barátnőjének, az unokatestvérének a szeretőjétől, hogy én nem szeretnék gyereket… inkább élnék lazábban, inkább karriert építenék. De hát mégis gondolkodjak el, milyen hozzáállás ez?
Én mondtam volna, hogy évek óta egyebet sem csinálok csak az orvosokat járom, annak érdekében, hogy a saját kisgyermekemet ringathassam, mondtam volna azt is, hogy a férjem nem egy tárgy, ha menni szeretne, ne egy gyermek tartsa mellettem hisz egy jó működő kapcsolatnak több rejtett titka is lehet… de annyira meglepődtem a kifordított gondolkodásán, hogy képtelen voltam megszólalni.
Jogos! Ennél a résznél úgy bólogattam, hogy a fejem majd elrepült, hisz évek során nekem is rá kellet ébrednem, hogy bizonyos emberek valamiért mindig jobban tudják, mi miért zajlik a saját életedben. Így ha neked valami nem jön össze, az a Te hibád, és ha valami nekik nem jön össze… az is! Még jó, hogy meg tudsz moccanni az elcseszett dolgaik súlyától.
Nem tudom, fontos - e ilyenkor magyarázkodni. Nekem is elég hosszú időbe tellett, amíg úgy, ahogy leszoktam róla, de még mindig csak félúton járok. Nagyon fárasztó. Ugyanakkor tudom milyen rossz érzés „annyiban hagyni”, hisz ezzel nem mindig azt jelzi benned a vészharang, hogy a hülyékkel nem érdemes vitába szállni. Van, amikor az egész arról szól, hogy csak azért fogadod el a környezeted bírálatát, mert nincs se erőd, se akaratod arra, hogy megvédd önmagad. Egyáltalán kell – e, hogy alattomos segnyalók előtt magyarázkodj, mentegetőzz? Hát jó kérdés, a válasz olykor nem könnyű.

Nem tudtam igazán megvigasztalni a lányt, az olyan lett volna, mintha vak vezetne világtalant, csak némán bólogattam és nyújtottam a papír zsebkendőt.

- Nekem tisztelnem kell, és örülnöm kell a jó tanácsainak – szipogott – mert ha kiállok magam mellet a saját megélt igazságommal, akkor pimasz vagyok és szemtelen. Sőt ha eszébe juttatnám, hogy az Ő férje is elhagyta, ezek szerint mégsem volt nála minden olyan felhőtlen, még Ő sértődik meg, még Ő fordítsa el a fejét, még Ő mondja majd rólam, hogy olyan dolgokba ütöm az orrom, amelyekbe nem kellene.

- Miért nem próbáltad meg? – kérdeztem nyújtva az újabb csomag papír zsebkendőt. – Így benned marad, és sosem tudod meg, hogy mit tett volna a legnagyobb meglepetés pillanatában. Ha komolyan segíteni akar, nem hinném, hogy megsértődne ezen, hisz ez az igazság, úgy ahogy Te látod, illetve ahogy hallottad másoktól. Megcáfolhatná. Ugyan annyi esélye lenne rá, mint neked volt mellette. Lehet köpni – nyelni nem tudna hirtelen.
- Nem mertem! Tudod, az Ő férje öngyilkos lett. Két kisfiút és egy kislányt hagyott maga után. Ha rá kérdeztem volna, miért nem inkább azzal foglalkozik, amit róla beszélnek ezzel kapcsán, nyilván nekem esett volna.
- Öngyilkos? Hát az más! Valahol mégsem értem mi hajtsa az ilyen fajta embereket – mondtam elmerengve. - A Te életed Téged illet, mégsem tartsák fontosnak, hogy megkérdezzék, komolyan minden úgy van-e ahogy látták, vagy hallották mástól?! Minden botnak két vége van, mégis csak abból merítenek, ami azért hihető könnyebben, mert nagyobb zűrt okoz. És ha netán felszólalsz, az már háborút jelent. Pedig Neked ugyan úgy igazad lehet.
- Csakhogy én nem hibáztatom, és nem gyanúsítgatom semmiért. Nekem Ő egy idegen, aki az Én életembe csak annyit lát amennyit mások meséltek neki.
- Mondjuk nem is hibáztathatnád, mivel az, ami történt nyilván nem az Ő hibája. Szerintem ezek inkább amolyan ok – okozati dolgok. A saját érzéseinkért senki nem felel csak ugye a kiváltó okokra könnyebb ráfogni bármit is, mintsem hogy elsősorban az egyéni lelki érettségünket vennénk szemügyre. Ezért hallani oly sokszor, hogy „miatta ugrott ki az ablakon, miatta ugrott a vonat alá…” Badarság! Te senkinek nem foghatod a kezét a nap huszonnégy órájában. A férjének túl gyenge jelleme volt, ennyi történhetett. Sok emberben nincs annyi méltóság, hogy beismerje, leginkább Önmaga miatt nem kér az életből. Utólag persze könnyű mindent rákenni azokra akik „itt” maradtak – mondtam óvatosan.
- Az lehet, én mégis gyávának tartom ezt a nőt, mert már tanulhatott volna abból, milyen mocskos szájú emberek futkosnak a világban. Talán ha rákérdezett volna, tőlem, hogy jó halotta-e?! Illetve miért vagyok ilyen elutasító, ha valaki rázendít a „nótájára”. De még esélyem sem volt beleszólni a kikreált hazug élettörténetembe, ami szerinte a sajátom. Tudod, hogy jöttem ki az egészből? Mint egy hülye, beképzelt, pénzherdáló majom, aki nem akarja beárnyékolni az életét egy saját bőgő masinával. Hol ott, ha az Ő fejében minden rendben volna, akkor egyedül is rájönne milyen fontos szerepet játszik az életemben az a vágy, hogy saját gyermekem születhessen. Ezek után ugyan mit mesélne rólam, hogy görcsösen akarom? Rosszul vagyok Tőle, érted? S hogy nem köptem szemközt az még jobban fáj. Ezzel mintha rábólintottam volna mindenre.
- Tudom, hogy könnyű mondani, ez a része nekem sem megy igazán. De az ilyennek nem kell bizonyítanod semmit. Ő nem az a barát, akit megéri győzködni, hogy lehet ez másképp is. Neki nyilván teljesen mindegy mi történik veled. Akarsz-e gyermeket, jártál-e kezelésekre… Neki az számít, hogy igaza legyen, így bármit teszel, bárhogy élsz, neki van igaza. Ez az igazság általában attól függ kitől mit hallott, és épp milyen kedve van. Legtöbbnyire azokat is kibeszéli, akikkel tízperce megvitatta az Élet nagy igazságait. Mert azokban is van rengeteg hiba, azoknak sincs igazuk. Bármi történt és bárhogy alakult, csak neki lehet igaza. Mond, akkor mit vársz Tőle? Neked már csak azt kell eldöntened, fontosnak tartod-e, hogy egy ilyen ember higgyen neked. Mert ha az Élet például úgy hozná, hogy kezébe kerülnének a kivizsgálásaid eredményei, nyilván csak annyi őszinteséget lehetne kipréselni belőle amennyi belőle őszintén fakad.
- Tényleg, kitudja, hogy reagálná le?
- Nem tudom. Lehet, azt mondaná, hogy mindig is sejtette. Magához ölelne, és tízperc múlva találna mást, amivel piszkálhat. Vagy egyenesen kérdőre vonna, hogy miért nem világosítottad fel.
- Esélyt se adott rá.
- Nyilván így történt, de be lehet ezt állítani úgy is, hogy Te voltál az, aki nem élt a lehetőségekkel. Ezért is kérdeztem, hogy fontosnak tartod-e hogy egy ilyen ember higgyen neked?
A lány abba hagyta a szipogást és mélyen elgondolkodott. Majd hozzám fordult és megölelt.
- Kérdezhetek valamit? – mondta félve.
- Gyermektéma?
- Igen, azt szerettem volna tudni…
-… hogy született-e saját gyermekem.
- Igen, honnan tudod?
- Nem tudom, csak sejtem, mivel más dolgokról nem igazán beszéltünk. De remélem, megcáfolsz, ha tévedek.
- Nincs miért megcáfolnom.
- Nem született saját gyermekem még. S hogy ne érezd magad egyedül a világban, be kell, hogy valljam, az én környezetemben is akadnak olyan „okos” emberek, akik nálam jobban tudják, mi miért zajlik a saját életemben. Én mégis hiszek a csodákban és tudom azt is, hogy senki nem marad büntetlenül. Azt, amit másoknak tiszta szívből kívánsz, legyen az a saját megítélésed szerint jó, vagy rossz ember egyszer hozzád is visszakerül. S Tőled függ, hogy észre veszed-e benne a tanítás lényegét, vagy újabbnál újabb embereket keresel hibáztatásod céljából. Van, aki élete végéig felesleges köröket fut és van olyan is, aki leáll és elgondolkodik egy picit saját maga felett.
- Gondolod, hogy minket most valaki, vagy valami büntet?
- Nem hiszem, szerintem csak erősít, hogy éretten döntsünk, ha eljön az ideje.
- Nos, van valamilyen kívánságod?
- Igen, jó tündér – nevetett fel a lány. – Elég széles járdáink vannak, szeretném, ha egyszerre tolnánk babakocsit.
- Úgy legyen!

Májusban lesz két éve annak, hogy utoljára feszegettük ezt a témát. Azóta is töretlenül hiszünk a csodákban. Persze olykor ránk tör a félelem…
Én szívből remélem, hogy mindketten felnőttünk a saját szerepünkhöz és helyesen döntünk, amikor eljön az ideje. Ilyenkor valamiért mindig a nagymamámra gondolok. Higgyétek el, lehet valakit ismeretlenül is szeretni és csodálni.
Persze sok mindent inkább rábízok az „okosabbakra”, Ők mégiscsak jobban tudják, miért nem született ez idáig saját gyermekem…

A következő beszámolóm mondanivalója legfőbbként ilyen embereket fog érinteni…

Tudom, tudom… nem felejtettem el. Még szívfelhőkkel és szívtócsákkal is lógok ám. De mielőtt közzé tenném a képeket, nézzetek csak szépen magatok körül. Felétek mennyi szív terem?

Nagyapám világa.

Dadka — Thu, 27 Mar 2014 18:26:19 GMT

Nagyapám Világa

Világok Világa merre tartasz éppen?
Szemeim fényétől át egy emlékképen…
Csillagok mögötti csillagos táj,
Tudd, hogy a hiányod szüntelen fáj.

Kitátott szájjal, oly kicsike e Világba
Felálltam a székre és semmisem volt hiába.
Ha megingott a talaj, az ölébe vett.
A Hősök királya NAGYAPÁM lett.

A szíve udvara biztos otthont rejtett
Tudott lenni szigorú, de dühöngni elfelejtett.
A csodaszép kertekben, ott a hegyek alatt
Fát ültetett AZ EMBER s nem betonfalat.

A Gömöri hegység mindig újjal meglepett
Tudtam volna játszani örökké e szerepet.

Telefonok helyett a megérzésünk épült
Egy kapcsolat az élő beszédektől szépült.
S amikor mondták: „Hozzál a nyúlnak egy kis szénát, fiam.”
Nevetve rohantam, hisz nem volt allergiám.

Tudtuk hol az otthon, nem éreztük messzinek
Mi Potockynak drukkoltunk, nem Lionel Messinek
Mi kerti almát ettük s nem éretlen licsi-t
Édes kis semmiség?! Hiányzik, s nem kicsit.

Ránk tüsszögött a kutya s karcolt a macska karma
De mi feleltünk érte s nem a lelki karma
Slaggal öntözködtünk, nem váltottunk strandi bérletet
Így éltük valaha a csodaszép életet.

Most nem kell székre állni, remeg a föld szüntelen.
A legnagyobb hazug hiszi azt, hogy bűntelen
Itt akkor vagy valaki, ha vastag a tárcád
Már nem ismered meg a barátaid arcát.

Csatlakozó Világ, mindenhol követnek
Ne ültess virágot, indulj nagykövetnek.
Ne kergess lepkét, legyél inkább miniszter
S legyints rá nagyokat, ha már senki nem tisztel.

Nagyapám Világa ettől nagyon messze állt.
Szerette az életet, nem zsarolt és nem szekált
Csodaszép álom volt tele kacagással,
Én megéltem köszönöm, s nem cserélnék mással

A nagyapám Világa ma világgá menne,
Ebben a Világban csalódott lenne.
De lelkem mélyén ma is nagyokat nevetünk
Mert nem hal meg az, kit igazán szeretünk!

Az igazi honvágy...

Dadka — Thu, 20 Mar 2014 17:27:50 GMT

Leszálltam a buszról. Vicc nélkül, komolyan! Jár még errefelé egy-kettő. És képzeljétek, él még bennem némi hazafiasság. Ahogy közeledtem, könnyek homályában láttam a duplázódó főteret. Milyen megható érzés megérkezni valahonnan… valahová. Az orrommal persze mindvégig úgy vettem levegőt, hogy a tavaszi sálamba feledkeztem. Mi más menthetne meg a teljes pusztulástól? Diszkrimináltnak érzem magam, talán ha én sem fürödnék meg rendesen, vagy be-be eresztenék halotti trombitát fújva az emberi méltóságnak… talán az még megmentene. Félreértés ne essen, nem nyolcvanévesekkel utaztam, akiknek mindez szívből elnézhető, megbocsájtható. Semmi látszólagos hátrány, semmi fogyatékosság! Az egyik korombeli lehetett a másik öt-hat évvel idősebb. Ünnepeltek, mert ünnepelni jó. Végül is egy gyermek születése mindig nagy esemény, pláne ha otthon három kis testvér várja. Ha velem is ilyen megtörténne, és az Állam rendületlen támasza engem érne (közben még bátran szapulhatnám, hogy mindez túl kevés), örömömben én is behugyoznék (Csúnyán írtam, jól tudom, de arra gondoltam, ha már annyira alkalmazkodnom kell, utánozni fogok. Ők is így mondták. „He, ge.i, behugyoztam!” Mennyire természetes.) Ennek ellenére én nem eresztettem be, csak hányingerem volt, ettől meg az ígérgető politikusok általában frászt kapnak. Szóval kaptafa! Mondjuk, az elgondolkoztat, hogyan fér egy ember nyakába annyi arany egyszerre? Távol álljak attól, hogy bármit is megirigyeljek, csak szerintem egy gazdasági válság nem igazán így néz ki.
Még csak a kanyart vettük be, de már a kijárati üvegajtónál toporzékoltam. Hisz mily jó érzés, ha a hazánk meginoghatatlan, biztonságos talajára léphetünk. Nem de? Gondoltam, Ők tovább utaznak, tévedtem és valahol egy kicsit igazságtalannak tartok ennyi sorscsapást egyszerre. Léptem, mert már toltak előre. Pont jó sikerült! Egyenesen „belesétáltam” az ötvenszer ötvenöt centis kacsaúsztatóba, ott a főtéren. Sikítani tudtam volna bánatomban, de manapság igazából csak úgy lehet túlélni „dolgokat” ha mindennek a jó oldalát nézzük. És az komolyan jó, hogy a „természeti ástatások” végett nem tört ki a jobb lábam. Így csak simán megfáztam és tönkre ment az új cipőm. Remek:)
Bocsánatkérés az nem volt, csak: „Menjél má, ba..meg!”

Nos, bármit mondanék ez mégis a hazám, valami mégiscsak ideköt, bentről megmozgat, ha rá gondolok. Pláne most… pláne reggelente! Itt látnak, észlelnek, köszönnek, mondjuk, azt már nem merik megkérdezni, három napja miért sántítok?! Gondolják, úgyis megírom… Hogy ne legyek teljesen tisztességtelen, adtam még egy esélyt saját magamnak, tűnjön el a fránya „nem ide tartozom” érzés. Adtam esélyt az Életnek, mert az Élet mindig kellőképpen válaszol. Ilyenkor általában felütök egy könyvet (véletlenszerűen kinyitom valamelyik oldalon és keresem benne a nekem szánt választ), vagy bele - bele hallgatok valamilyen zenébe, persze olykor az is elég, ha valaki hozzám szól, s ha elég figyelmes vagyok, meglelem a nekem szánt választ.
Jó, gondoltam magamban, ha sikerül elfelednem azt a borzalmas hazajövetelt, másnap örömmel kelek és új erőt merítek ebből. Megpróbálom megszeretni azt a végtelen űrt, amely egy idő után azért keletkezik az emberben, mert kezdi kapizsgálni, hogy egy normális, józanész eleve meg sem tenné olyat, ami másoknak valamiért elnézhető. Például én egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy megasztárt játszva a városi parkban az emlékműnél elhelyezett koszorút rakjam a fejem tetejére elsőszámú díjként. De ha esetleg megtenném, nyilván megtorlásban lenne részem. Mert ez így igazságos, nem?
Ez az, ami egy kezdetektől itt élő normális embert teljesen felemészt.
Na mindegy, szóval elfelejtettem volna a bűzt, a tócsát, az embertelenséget, de el én! Már csak saját érdekemben. Felraktam a lábam a székre, beleszürcsöltem a forró teámba, két tüsszentés között bekapcsoltam a kedvenc zenelejátszómat, nem volt listázás, hisz tudjuk, véletlenszerű válasz kellet. Már – már volt némi esély rá, hogy Vámosi szólal meg. Tudjátok: „Járom az utam a macskaköves úton, a léptem kopog esős éjszakán, az ütött- kopott utcák nevét tudom, mert én itt születtem, ez a hazám”. De szép is lett volna, hogy a fene egye meg…
Valamiért mégis megugrott, pedig nem avatkoztam közbe! Hát gyerekek, ne kelljen már Takáts Tamást bemutatnom…Na gyerünk, fel a kezeket, látszódjunk a tömegben és énekeljük együtt: „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm. Pocsolyába lééééptem, sááááros lett az úúúúúúj cipőőőőőőőőm…"
Ez most szimplán csak nevetségesnek tűnhet Nektek (igen, ilyen is van), de ez által én a Sors „kegyelméből” még elfeledni sem tudom, mi minden változott ebben a városban amióta legtöbbünket már a húgyszag sem zavarhat…
Na meg a kátyúk. Hagyjuk már! Kovács Eszti Pancsoló kislány-a még az ilyen idegesítő dologból is kiment.

Ilyenkor mindig behunyom a szemeimet, zöldellő tájat, hegyeket látok magam előtt. Ereklyét, amely máshol nem vesz kárba. Ez valamiért mindig megteremti bennem a békét. Ilyenkor tudom, hogy ezt a létsíkot azért választottam, hogy tapasztaljam az igazi honvágyat.

S hogy haragszom-e az ünneplő „pisis utazótársaimra?” Ááá, dehogy is, mindig kell lenni „egy” olyannak, aki hamarabb tönkreteszi a világot még mielőtt feleszmélnénk. Így nem lesz időnk siratni a saját butaságunkat.
S mielőtt azt bizonygatnátok, hogy ugyan milyen mentalitáshoz kötődhet a történetem, vigyázzatok, nagyon vigyázzatok. Lehet, hogy nagyot koppannátok…

…Annak a hülye tizenéves betépett kölyöknek, aki a nagymenő bakancsával végigsétált tegnap a lócán meg annyit üzennék, hogy az intelligens emberek legtöbbnyire arra használják ezt a tárgyat, hogy leülve megpihenhessenek rajta. Igaz teljesen, alkalmazkodhatnánk, hisz lassan már erre is rákényszerülünk, de egy értelmes ember az ilyen botrányos viselkedés kedvéért sosem adná fel az igazi arcát. Hibáztunk mi is eleget, és fogunk is még, ez a fajta viselkedés mégis távolinak tűnik. Talán azért mert minket agyonkényeztetés helyett a nagyapáink neveltek és tanítottak egyaránt. Hát „rád és a társaidra” sajnos nem készítettek fel.

Felfedezéseim - Moje objavy

Dadka — Sun, 23 Feb 2014 19:15:55 GMT

„Mindenkit csak a felszín vakít el, de hidd el,
Amit hallasz, nem megjátszott , csupán csak inger"
(A Távolság gyermekei)

Az elmúlt másfél hónapban egyre többen állítottatok le. Kedves mosoly kíséretében az apró hátizsákom felé kacsingattatok, ugyan hol lakik a kedvenc tollam, és az összefirkált piszkozatom? Komolyan ajándékba kaptam az áradó folyó visszatükrözését?
Meséljek, vannak-e új felfedezések? Fotózzak! S ha netán elkapnám a városunk lelkét, vagy a színtiszta szabadság eszméjét, tudassam… ne csak én szárnyaljak!
Szárnyal a fene! Engem nem a The Secret könyv nevelt fel. Ugyanis számomra röhejes az a fajta törtetés ahol bármit megszerezhetsz, csak ki ne mond őszintén, hogy te például egyáltalán nem szeretnél összeveszni senkivel. Ho-ho-hó, ez nem egy privát kívánság műsor srácok. Így aztán az Univerzum pont oda pakol hangsúlyt, ahová Te nem szeretnéd.            (14-15 oldal a könyvben) Viszont, ha azt mondod, hogy Te mindenképp össze akarsz valakivel veszni, azt valahogy a maga valójában érti meg. Itt lettem belőle hót hülye és feladtam. Biztos működik, csak nem nekem való! Legalább is nem ez az oldala, mivel nem látok maradandó értéket benne.
Azt már ki se merem mondani, hogy én komolyan nem akarok nyerni a lottón! Félek, hogy az Univerzum juszt is teljesen félreért, hogy bizonygassa, márpedig meg kell ilyet tapasztalnom, hisz egy ilyen fajta megtapasztalásra szinte mindenki vágyik. Aztán persze utolér álmomban.
- Azt mondtad, nem akarsz nyerni? Bocs, félre értelmeztem! De hát nem értelmezhettem félre, hej! Te bolond vagy? Engem akarsz megtéveszteni? Nyertél! Pénzt nyertél! Sok peéééénzt nyertél. Ugrálnod kellene a boldogságtól. Nézd meg a többieket, hogy reagálnak ilyenkor. Vagy legalább kelts olyan „ez az életem legszebb napja" látszatot, hát mi az ég van veled hülye ember?
Nem tudom… kísérletezés közben bizonyára lelestem a kiskanálról, így hiányoznak belőlem azok a kémiai anyagok, amelyek elhitetik velem azt, amiben a többiek előszeretettel hisznek (tisztelet a kivételnek), hogy a pénz, pénz és a még több pénz felszabadít. Szerintem nem. A pénz csak egy eszköz, amely legtöbbnyire sajnos az idiótáknak (itt is tisztelet a kivételnek) ad sajátos hatalmat arra, hogy ezzel a sajátos hatalmukkal visszaélhessenek. Gyakori esetben épp ezért nem nyer az igazság. Így aztán akinek komolyan szüksége lenne rá, keményen meg kell dolgoznia érte. Mindenki a pénzből él, ezért olyan fontos, ezért történik meg az, hogy egy haldokló koldushoz nem rohan mentőosztag, ezért történik meg az, hogy az elszegényedett családoknak le kell mondaniuk az otthonukról, el kell adniuk szinte mindent annak érdekében, hogy megmentessék a beteg gyermekük életét… és még sorolhatnám, de minek? Egyenlőség? Sosem volt…
Ehhez van egy hozzáfűződő történetem. Nem nevezem meg a helyet, egyrészt azért nem, mert nem annyira fontos, másrészt meg attól tartok, hogy a történet apropójára egy pár fanatikus ember szentélyt építetne oda, hadd lássák mások mennyire Istenszeretők.
Egy templom közelében voltam. Az árnyas fák alatt ültem, papírral, tollal a kezemben, kergettem a gondolataimat, néztem, ahogy jönnek - mennek az emberek. Luxus kocsi, öltöny… mi egyéb. A pap „odakint várt a világban”, mindenkire kedvesen mosolygott. Mígnem egy „ágrólszakadt Hobo Blues Band Madárijesztő” jelent meg a lépcsőknél. Fogalmam sincs, hogy pénzt kért-e, vagy csak feloldozásra várt, mindenesetre elkergették. Én ne mennék közelebb? Ami azután történt, bennem valamiért örökre megmarad. Mert így szólt az „ágrólszakadt”: (Saját magához leginkább, mivel akkor már bezárultak a templom kapui és a megszólítottak közül történetesen senki nem hallgatta.)
- Tudja tisztelendő Atyám, egyáltalán nem az bánt, ahogy viselkednek velem. Évek során hozzálehet szokni mindenhez. Amit igazán rühellek, az a tudat, hogy mi mindent váltana ki például Önből a félelem, ha a „Világvégén” kiderülne, hogy én voltam Jézus, Ön meg egy nevetséges pojáca, aki állítólag az én nevemben Isten szavát „hirdette"
Na ja! Többek közt ezért is érzem úgy, hogy a pénzre szükségünk van, de csak addig szolgál bennünket igazán, amíg nem változik meg tőle a jellemünk. Szerintem ennyi a titka az egésznek.
Hát nem érdekes? Szinte mindenki a The Secret jellegű könyveket bújja, mégsem látni azt a fajta fejlődést, amitől szebb világunk lehetne. Figyeljétek meg, szinte minden egyes kapcsolat kártyavárszerű. Leszel-e annyira bátor, hogy felfedezd, kinél van a Joker? Mert ma még imádnak, de holnap lehet beléd fognak rúgni. Ma még benned bíznak, holnap meg mindazokban, akik ellened fordulnak. Ma még bólogatnak neked, de holnap ítélkeznek feletted… mindazok, akik nem is tudom milyen varázslattal lemosták önmagukról a gyarlóságot. Ma még jó, szép, szórakoztató és bizalomgerjesztő számukra mindaz, amit teszel, de holnap elátkoznak és leköpnek, pedig nem Te változtál… hidd el nekem. Csak ugye itt ezen a Világon nem a tettedet ítélik meg, hanem az egész lényedet. Egyetlen egy rossz lépés végett általában egész embert rendeznek le. Így mennek tönkre barátságok, családok, így íródnak át a múltbeli mosolyszerű események. Így lesz egy jó emberből hirtelen rossz ember… s aki megítél, óóó hát aranyérmet a nyakába! Mert ahhoz, hogy féligazságok alapján döntsön mások gonoszságáról, hatalmas bátorság kell...
Szóval, semmi bajom a könyvel, komolyan! Csak meghagyom, hogy a világ összes bármijét szerezze meg az, aki igazán rászorult. Talán utána boldog lesz és felszabadult, és nem kérdezi majd csalódottan: „Ennyi?” Hát ennyi barátocskám! Ugyanis egy felnőtt ember általában nem az egyszerűség útját járja. Épp ezért olykor úgy érzem, hogy néhányan annyira megirigyelték a gyerekek kiváltságos helyzetét, hogy alakítottak nekik egy látszatvilágot melyben nagyon hamar felnőhetnek, ezáltal elvesztik a legértékesebb kincset, amely úgyis oly rövid ideig tart… a gyermekkort. Majd a hirtelen jött szárnyalásból jön a nagy koppanás. „Húha… nem ülhetek egész nap a Tv-elött, mert keményen dolgoznom kell, ha meg akarok élni?" Húha gyerekek, becsaptak mi?!
Hogy vannak-e álmaim? Persze hogy vannak! Viszont az álmok és kialakult valóság között van egy bizonyos türelmi zóna. Sosem volt nála kiválóbb tanítómesterem!

A legújabb felfedezésem:

Az emberi boldogság közérdekfüggő. Ezt persze rengeteg okos könyv cáfolja. Tömegek állnak a „Csakis tőled függ a boldogságod” jelzők mögött, mivel a kitalálói legtöbbnyire azt a látszatot keltik, hogy teljesen függetlenek attól, amit mások gondolnak, éreznek, tesznek… ha ez tényleg így lenne, ezeknek az embereknek nem lenne szükségük ölelésre, elismerésre, dicséretre, se kedves szóra… mert minek?! Abszolúte beérnék Önmagukkal. Hol - ott az egyedüllét nem feltétlenül tükrözi azt, hogy az ember mindentől és mindenkitől független. Társas lények vagyunk, s bármit teszünk, az kihatással van a többiekre. A bezártság és az elszigeteltség csak egy lázadási forma, amely látszólag gyógyírként hat az összkép kialakítására. A saját véleményem szerint és az eddigi megélt dolgaim alapján ettől nagyobb önbecsapás nem igazán kell. Mert ha mindez jól működne, nem lenne a világon semmi, ami örömöt, vagy éppen csalódást válthat ki belőlünk. Semmi az égvilágon nem irritálna, és nem idegesítene, sőt képtelenek lennének dühöngeni olyan dolgokon, amelyek nem is velünk történtek meg. Akkor miért vagyunk olykor annyira frusztráltak? Hát azért mert mások bírálatától akkor sem menekülünk, ha befalazzuk önmagunkat. Ha mindez jól működne, az író boldogságához nem kellenének lelkes olvasók, a tehetséges zenésznek nem lenne szüksége tapsoló nézőtérre… és még folytathatnám, de felesleges szerintem. Inkább az érme másoldalát venném szemügyre, mivel úgy érzem, hogy mindazonáltal a saját érzelmeinkért csakugyan mi felelünk. A kiváltó ok csak arra jó, hogy próbára tegyen. Ahol a szív erősen szeret, ott a gyűlölet nem jöhet létre, s ahol mégiscsak létrejön, ott sosem volt szeretet. De nem kizárt, hogy tévedem!
Hogy mindenki egyenlő esélyekkel indul-e végig az ominózus boldogság útján, arról órákig beszélgethetnénk. Viszont, ha képesek vagyunk párhuzamot vonni a legfontosabb tényezők között, nagy eséllyel változunk. Kérdezzétek már meg attól, akit gyerekkorában agyba-főbe vertek, hogy mit gondol a felnőttek világáról?! Sőt rakjátok egy csoportba azzal, akit agyonkényeztettek. Mit vesztek észre? Csak nem az egyik undorodik a másik meg értetlenül szemléli a kialakult helyzetet? Csak nem az egyik mindenkiben ellenséget lát a másik meg barátokat „vásárol”?! Ha esetleg összebarátkoznának, az egyiknek vagy a másiknak át kell billennie a ló túlsó oldalára. Itt nincs köztes út! A kérdés… ki alkalmazkodjon? És miért pont Ő? Mert önzetlen? Úgy legyen! Viszont nem árt, ha tudjuk, hogy az önzetlenség és az önfeláldozás között van egy hatalmas különbség. Egy önzetlen ember örömét leli abban, amit tesz így hát legtöbbnyire észre sem veszi kinek – mikor vidult fel Tőle a napja. Sőt, ez fokozható, mert általában azt sem veszi észre, hogy egy jó nap pont azzal kezdődött, hogy Ő belépett egy terembe, felszállt egy vonatra, magához ölelt valakit… stb. S mikor megköszönve kezet nyújtanak felé, nem érti mi történt, így általában azt mondja: „Én tartozom köszönettel."
Egy önfeláldozó ember egész életében számlálja kiért mit tett, kinek mit adott és nem tűri el, hogy ezt nem becsülik kellőképpen. Így amikor valaki kilép az életéből, általában felrója mind azt a jót, amit erőltetve kipréselt önmagából. Sőt ez még fokozható, mert legtöbbnyire azt sem veszi észre, hogy ez leginkább az Ő lénye tartalmát minősíti.
Különbség a kettő között nem igazán látható szemmel, de aki szembenéz a sorsával, az könnyen érzékeli. Persze számolok a tévedés lehetőségeivel, ezért nem értékesítek, csak konstatálok.
Szóval, amikor a saját „vakságunk" jobban irritál, mint bármilyen más felismerés, újfajta dimenzióba léphetünk. Ennek nincs köze a pénzhez a hatalomhoz a megjátszott mosolyokhoz. Mert itt már látni kérem szépen azt is, aminek (vagy akinek) a fényében pozitívum tündököl. Tudod ahhoz, hogy karitatívak lehessünk, kellenek sajnos szenvedők is. Másképp nem igazán működne „a dolog”. Ahhoz, hogy Te lehess a Világszépe, be kell jutnod a döntőbe. Ahhoz, hogy Te a döntőbe juthass, valakinek ki kell esnie… pedig lehet, csak azon múlott a szerencséd, hogy nagyobb szurkolótáborod volt… ez még persze nem jelenti azt, hogy az egész Világ rád bólintott. Sőt, a globális mérce szerint 90% nem vesz emberszámban. Lehet, hogy ismerik a nevedet, de ennek semmi köze a személyes történetedhez. Lassan már nem vagyunk többek egy lepecsételt statisztikai adatnál.
Ami reményt adhat utunkon az elsőképpen a saját szívünk ereje a csodás emlékek, egy igazi család és igazi barátok…

Régebbi felfedezésem:

A tömeg általában nem mérlegel, és nem bizonyosodik meg semmiről. Bármire azt mondja: „így van!” csak legyen belőle fokozódható érdeme. Persze ez is a Világ pusztulásához vezethet. Nagy szó, ha valaki kilép a tömegből és azt mondja: „Hej, emberek, lehet, hogy minden másképp van!” Az ilyen embert általában kiközösítik, mert tudják, hogy a dolgok mögé lát. Nincs már értéke az emberi életnek. Az, ha egy orvos, vagy tűzoltó életet ment (oly sokszor feláldozva ezzel a sajátját) a kutyát sem érdekli. Ez a Világ a törekvő milliárdosoké, meztelenkedő színészeké és természetesen mindazoké, akik igényt tartanak rájuk, de közben megbotránkozva hümmögnek, hogy milyen rossz világot élünk. Mintha a világ tehetne róla… komolyan.
Nekem volt valaha egy kedves ismerősöm. Próbáltam „szemügyre” venni, de önhibámból sosem értettem meg igazán. Metaforaként - képletesen jelzem, úgy érzem, Ti megértitek…
Bárki vonatjára szállt fel, mindig akadt olyan állomása, amelyen búcsú nélkül leszállhatott. Nem igazán számlálta az ezzel járó károkat, könnyeket. Ennek ellenében egy igazi életművész volt! Az emberek körberajongták, a hamisíthatatlan útitársa mégis a magány volt. Egyszerűen nem hitt az igaziban és kész. Akkoriban bármiben lefogadtam volna vele, hogy márpedig az igaz barátok soha, de soha nem torpannak meg, hisz ami igazi, az ugyanakkor rendületlen! Bármi történne, nem érinti szenny, nem mérgezi hatalomvágy. Ha-ha-ha-ha! Talán Ő is inkább (úgy, mint sokan mások) a fogtündérben hitt. Valamiért nyilván mégis megkedvelt, így hát a fejébe vette, hogy kigyógyít a vakságomból. Mindenképp be akarta bizonyítani, hogy néhány ember, akit barátomnak hiszek nem az igazi barátom. Az önbecsapás teszi őket azzá, s mivel fájna az elvesztésük (persze csak nekem) hajlamos vagyok hinni abban, hogy igazán szeretnek. De értsem már meg, ez csak egy hülye látszat.
Egymás mellet ültünk és Ő azt mondta, bízzam rá. Tisztító tüzet gyújt, de az ezzel járt sérülésekkel nekem kell majd együtt élnem. Természetesen hibáztathatom Őt is, mert miért ne?! Hisz általában mindenki ezt teszi, időközben megszokta már!
Kiröhögtem. Persze hogy nem hittem el! Győzködtem arról, hogy az emberek, akik igazi baráti kapcsolatban állnak egymással, általában mindig a közös szépre emlékeznek vissza akkor is, ha baj van. És pont ez az, ami nem engedi, hogy visszamenőleg is rossznak lássunk valakit, illetve hogy bemocskoljuk azt, ami valaha szép volt.
- Te komolyan ennyire hülye vagy? Ilyenkor nincsenek szép és jó emlékek, amelyek erősebbek lennének az ostoba embernél. Épp ilyenkor jössz rá, hogy milyennek láttak valójában mindvégig, amíg etettek azzal mennyire kedvelnek és szeretnek. Te még most sem érted az egésznek a lényegét? Ébredj már fel, könyörgöm!
S csak mondta, mondta és mondta… de hát nem hittem el.
Sajnos? Hál istennek? Kitudja?! Ez mindenképp elegendő indok volt ahhoz, hogy lépjen...
Mert én is csak azt láttam, amit látni szerettem volna, nem hittem az álszentségben. Nem hittem abban, hogy valaki, aki mosolyogva ölelget, a közös múltat fogja támadni azzal, hogy értem úgysem kár, mert sosem voltam jó ember. Sajnálom, hogy ennyire meg kellet játszania önmagát ahhoz, hogy engem ölelgethessen. Több mint hétmilliárdan élünk ezen a Földön, el sem hiszem, hogy pont engem akart megmenteni a hatalmas őszinte szeretetével… Nem voltam jó „tanuló” de hát nem is lehet mindenki annyira tökéletes. Egyet, amíg él soha ne feledjen… Ezek szerint már akkor leírt, amikor az életébe léptem, innentől kezdve minden egyes hitegetés a saját keresztjébe véset vonalat. És még hol vannak ebben a többiek, ugye?

A kedves ismerősöm? Olyan, mint az Univerzum, könnyen félreértelmez. Ámbár szívem mélyén én akartam eltávolodni a hamistól, de miért nem működhet ez fájdalommentesen?!
Nem kaptam időt arra, hogy felkészüljek, hogy előre figyelmeztessek egy-két „fontos” barátot, vagy legalább kisírjam a vállán, még mielőtt végleg elfordulna tőlem. De hát mit mondhattam volna? Annyi minden szépet és jót átéltem veled, ugye Te is így élted meg? És ha így élted meg, ugye visszaemlékszel majd időben erre? Ugye nem a látszatnak fogsz hinni? Nem az árnyékom után sétálgatsz?
Lettem volna hülye szentimentális liba, már csak az hiányzott volna, hogy még könyörögjek is annak, aki amúgy sem szeretet. Így hát már csak azt nézhettem végig miféle látszathatásnak engedtek egy páran mindazokból, akik állítólag jól ismertek és olyannyira szerettek (múlt időben), hogy csak, na… Már nem is szabadkoztam, mert minek?
Ordítani tudtam volna. Miért, miért, miért kellet megélnem ilyet? Minden, amire alapoztam romokba dőlt! Eszméletlen mennyire ragaszkodunk a hamis dolgokhoz, emberekhez, érzelmekhez. Fájt, de az időtávlatából már látom, hogy sokkal többet nyertem, mint vesztettem. Már önmagában a fájdalom valamiféle égi áldással együtt járt. Az idő szívtócsák, szívfelhők, szívkövek formájában mérte mennyit vagyok képes befogadni abból a szeretetből, amelyet már réges-régen érzékelnem kellet volna (Erről majd külön beszámolót írok Nektek, bővítem képekkel, ha ad rá alkalmat az Élet.)
Szóval „égett a tűz rendesen”, de mégsem pattant le mindenki a vonatomról. Volt, aki elém állt és kérdezett. Kérdezett, és tudta, hogy „itt” valami tévedés történt. Ennyi volt a titka az egésznek. Mert akik igazán – igazán – igazán szeretnek, soha nem hagynak menni úgy, hogy egy kialakult kapcsolatban csak Te lehess a rossz ember. Ezt jegyezzétek meg, mert talán ez az egyetlen választócsík a hamis és a valódi barátok között. Az emberek hibáznak, de ha az a másik minden mocskot csak Te rád szór, jobb, ha elveszted mielőtt még jobban fájna. Egy kapcsolat (legyen az társi vagy baráti) minimum két emberről szól. Két arc, két felelősségteljes döntés… s általában tényleg azon bukik minden, hogy a bajban hajlamosak vagyunk átfogalmazni a mosolybeli múltat is, annak ellenére, hogy az már megtörtént a maga valójában. Mintha nem lett volna elegendő alkalma a „húúú de őszinte” barátunknak, hogy elmondja „ott” és „akkor”, hogy milyennek lát. Alkalma volt, csak okot nem talált… Ez akkor valójában kit minősít?
Hogy haragszom-e a kedves ismerősre? Nem, dehogy! Csak legszívesebben bemosnák neki egyet! Nem azért mert igaza volt, hanem azért mert igaza volt! Már vagy ezerszer elképzeltem, ahogy tudja, mit várhat tőlem, Ő mégis magához ölel, hadd sírjam ki rendesen. Mert ilyen az Élet, ilyenek azok, akik szeretve szeretnek…
Aki érti, annak nem kell külön magyarázkodnom. Aki nem érti, az keressen fel személyesen, hisz mi más garantálhatná egy másik ember kilétét? A neve? A képe? A gépen írt betűi? Ne legyetek már ostobák!
A kedves ismerősöm rá világított a színtiszta valóságra, majd kirakott egy állomáson. Gondolkodtam, miért nem engedett a szokásának? Miért nem Ő szállt le? Gyerekek, ez az Ő vonatja volt! Felengedett rá, úgy igazán… s utána kitett, boldoguljak, ahogy akarok! De mindenképp akarjak, mert amikor elillan a rózsaszín fátyol, egy bizonyos ideig ez az egyetlen remény, amely élve tart.
NE próbáljátok támadni ezért, mert kő kövön nem marad! Értve? S ne gyertek azzal, hogy sosem tárt volna elém fájó igazságot, ha igazán szeret. Igazán szeretet! Ezért rámutatott bizonyos emberek valódi arcára. Az én arcom is köztük volt. Nem mindig szép, nem mindig jó, korántsem tökéletes, de sosem szeretnék olyan szintre jutni, hogy tudatosan rosszat kívánjak másnak. Ettől az egytől óvjon meg Isten! Félnék, hogy bekövetkezik. Félnék, hogy azzal nyugtatnám önmagam, hogy „mert megérdemelte”, félnék, hogy idővel kiderülne az igazság, hogy talán nem minden úgy volt, ahogy én „láttam”, félnék, hogy este, amikor minden lecsendesedik, mindazok után egyedül kellene lennem a lelkemmel, és szó szerint rettegnék, hogy mindez örökké kísértene…
Persze nyugodtan kijavíthattok, ha netán tévedem, mert lehet, hogy nem így van. Lehet, pont ez az élet rendje, hogy a szép oldalunkat mutatva, sorra kellene átkozódnunk.
Persze annyi méltóság legyen egy felnőtt emberben, hogy a legbelső érzelmei alapján úgy élje az életét, hogy ne másoknak keljen felelni azért, hogy a zsaroláson kívül nem igen ért máshoz.
Én igyekszem, nagyon igyekszem, hogy mindig az érzelmeim vezessenek, ne a kiváltó ok sorozata, tehát ha valakit igazán a szívembe zártam, az már ott marad. „Itt” viszont részben Hozleiter Fanny - Mosolyka szavaival élnék: „Át kellet értékelnem mindent. Új korszak kezdődött. Benne voltak a hibák, amiket el kellet kövessek ahhoz, hogy megtanuljam, mi is számít valójában az életben.” Így van. S ehhez talán nem is kellenek szavak. Aki tudatában van azzal, mekkora súlya van ennek a mondatnak, az szavak nélkül is megérti.

(Szeretném hozzáfűzni, hogy számomra megszámolhatatlan milyen gyorsasággal és milyen erővel haladta meg Fanny könyve a: „Hogyan kell megfelelni az egész világnak" jellegű pozitív tanácsokat! Szívem szerint kötelező olvasmányként ajánlanám, főleg azoknak a csajoknak, akik órákon keresztül hisztiznek a tükör előtt azzal, hogy milyen csúnyák és kövérek. Fanny nem titkoltan arról mesél, hogy az igazi „ébredés” nem csak mosollyal jár. Rengeteg könnyi, küzdelem, harc van mögötte. És az alapszabály mindig az Élni akarás, minden akadály ellenére… majd utána jöhet a többi varázslat. Mi meg itt nyüszítünk felpakolt lábbakkal az asztalon, amikor kiderül, hogy nem mondtuk ki elégszer az Univerzumnak, hogy amikor „feltaposunk a színpadra”, csillámport is szórjon ránk…)
Rengeteget lehet tanulni Tőle!

Féligazságokat tudunk mindenről, ez a nagy igazság! S ha hiszitek, ha nem már rég nem tartom számon. „Láttam” hogyan mennek ezek a dolgok, mennyit ér az ember, meddig és miért tartanak rá igényt, s mi fog történni tovább, ha „feláll és kisétál a teremből”…
Minden egyes célhoz bizonyos út vezet s én az utakból rengeteget merítek. Ezért történik meg az, hogy némelyik célhoz túl későn érkezem…

Ti nem tudhassátok, mert én nem rinyálok mindegyik utcasarkon, de ha valaha megélem, hogy szívemig emelhetem a saját gyermekem… számomra az lesz a legnagyobb boldogság. Csak neki ne essen baja, könyörgöm.
Ahogy mondtam, az emberi boldogság közérdekfüggő. Ha nincs olyan, aki őszintén hisz benned, nem akarsz felállni többé. Nekem szerencsém volt. S hogy mi fájt a legjobban? Elsősorban a tudat, hogy mindaz, amiben emidáig hittem csak egy embervakító humbug teória. Sok bla-bla-bla a semmiről. Mert „odakint” élesben teljesen másképp működik a szeretet, a hit, a baráti kéznyújtás. Persze, gondolkozz pozitívan mindenképp, viszont tegyél rendet a barátaid között. Mert lehet tudják, mennyi cukorral iszod a rohadt kávét, mi a kedvenc könyved, milyen pulcsi méretet hordasz, csak azt nem tudják, hogy miért rohantál becsukott szemmel fejjel a falnak s mit éreztél közben, amikor ezt tetted. Tudod, „itt” mindenki megmondja, hogyan kellene élned ahhoz, hogy jó ember légy, de azt legtöbbnyire elfelejtik hozzá tenni, hogy azért tudnak beszélni erről, mert Ők is „csak” tapasztalták. (Bukást, és szárnyalást is…) Az ne izgasson, hogy száz különböző ember száz különböző igazságokat mond s ha már egynek nem felelsz meg „az egészet elbuktad”
Üdv. a Valóvilágban! Avagy ahogy a Távolság gyermekei mondják:…"Hogy mi értelme volt ennek az egésznek azt nem tudják, de majd elmondhatják magukról, hogy ők bizony megmondták!” …
Higgyétek el, titokban szinte mindenki arról álmodozik, hogy az embertársai önmagáért szeressék megannyi bűnnel, bajjal, hibával… sajnos az ezzel járó kockázat gyakran megalkuvóvá tesz bennünket. Így vergődünk át az életen és várunk a nem létező csodákra, mégis valahol utunk felében rá kell ébrednünk, hogy fogalmunk sincs arról mi az a szeretet.
Ugyan hányszor lehet megbotlani, eltévedni, tehetetlenül várni holmiféle megváltásra? Ez sosem lesz egyértelmű. Azt mondtátok Isten jó, mert Isten mindenkit egyformán szeret. Én ezt soha nem kérdőjeleztem meg. Ugyanakkor nem találkoztam még olyan felnőtt emberel, aki betartotta volna például az Ő tízparancsolatát. Ti igen? Isten, akinek még engedelmeskedni sem tudunk, mégis mindenkit egyformán szeret, mit mondana erre, hogy rossz emberek vagyunk? Várom, hátha felvilágosítotok!
Viszont az én házam körül mától csak olyan sepregessen, aki tisztában van a saját gyarlóságaival. Én a többiekre sem haragszom, viszont szeretném nagyon szépen megkérni őket, hogy sepregessenek ott, ahol elhitetik velük, hogy egy ember rosszaságáról pont olyan személynek kell döntenie, aki nem volt „ott" amikor az úgynevezett „rossz" segítségért kiáltott! Mert kiáltott…

A kedves ismerősöm? Túlságosan megszeretett ahhoz, hogy lássam, mennyire szenved. Tudom, ha olvas, velem könnyezik, de bármennyire keresnétek, emberi szemmel a lényeg nem igazán látható. Én hiszek a természetes jóságában, s abban, hogy lesz idő, amikor olyan vonatra szállhat, ahol nem kell már bántania senkit azért, hogy felébredjen. Mi, hülye emberek szeretünk „aludni”, hisz ez a legkényelmesebb képzelt biztonság. Tudom, hogy fél az elvesztéstől. Mindenki, aki éberen próbál szeretni legtöbbnyire attól fél. Szívünk mélyén valahol mégis éreznünk kell, hogy az igazság a „dolgok” mögötti „dolgokban” rejlik. Remélem ez elegendő hajtó erő lesz ahhoz, hogy amikor kell, felálljon és ezer csalódás után ezeregyszer is bízzon, higgyen és szeressen… Az Élet lehet mulandó, de a szeretet örök. S még mielőtt bárki azt hinné, hogy csak a negatív dolgokra volt képes rá mutatni, hatalmasat téved. „Folyton a lábad elé nézel, pedig hiába vigyázol! Ugyanúgy meg fogsz botlani, mint a többiek, mert ez az élet rendje, ez a tanulás része, a próba, hogy megértetted-e a feladott leckét. Sajnos így nem láthatod a legszebb csodát, azt, ahogyan változnak a csillagok." - mondta, egyszer. Felnéztem az égre… s hogy mit vittem ez által tovább magammal? Az egész Világot s megannyi csodáit, amelyekre önhibánkból nem szentelünk elegendő figyelmet...

Ha van köztetek valaki, aki végleg elvesztett, ne hibáztassa önmagát és rám se haragudjon ezért. Ez egy olyan tapasztalat, amelyet meg kellet élnünk ahhoz, hogy tudjuk, nem tartozunk egymáshoz, semmilyen formában. Az emberek jönnek – mennek… Ez is csak a tanulás része, hogy megtudjuk ki-milyennek lát. És jó ezt megtudni minél hamarabb… Csak az a szeretet örök, amely nem legyőzni akarja a gyűlöletet erőszakkal, hanem átalakítani széppé úgy, hogy mindeközben számol a sikertelenséggel és a kudarccal. A legerősebb gyógymód? A Humor és a Hit, hogy egyszer minden a „helyére kerül” S hogy hol van az én helyem? Ott, ahol képes voltam észrevenni, hogy egy ember nem attól jó, mert ezt hazudja Önmagáról a Világnak. Az önbecsülés és az önbecsapás között annyi a különbség, hogy az egyik a hibáiddal együtt is elfogad, de közben késztet a változásra… a másik meg „csak" elhiteti veled, hogy a Világ rossz körülötted, ezáltal neked soha nem kell változnod… Ezáltal Istenigazából fejlődnöd sem fontos… sőt!
Minden „rossz" visszafordítható, amíg képes megbocsájtani az emberi szív
De ez már egy teljesen más történet. Hisz tudjuk. „Minden ember gyarló, az őszintésség rég kihalt"…(Carp-E)

Újabb metaforával búcsúzom: Köszönet mindazoknak, akik az én vonatomra váltottak jegyet. Ülök az ülésen, lógatom a lábam, nem vagyok jegyellenőrző se „mozdonyvezető". Egyszerű utas vagyok, számolom a megállókat, csodálom a tájat…
Mindenkinek külön köszönet a támaszért, a szeretetért, a bíztatásért. Tudjuk, az Élet csakugyan nem mindig zökkenőmentes, viszont azokat, akik igyekeznek „túllátni a dolgokon”, valami láthatatlan szál mégis összetart. Van, aki az Életet választja, ezért büntetésből nyilván egyszer elpusztul. Mégis nap, mint nap ki kell az ágyból és próbálja meglelni a szépet... amíg lehet.

Ezúttal kérem a tökéletes embereket, hogy tökéletesen bocsássák meg a tökéletlenségemet. S ha ez igazán, szívből megtörtént menjenek barátkozni oda, ahol még soha senki nem hibázott! Odatartoznak. Ironikusmentesen gratulálok hozzá, mert hiszem, hogy vannak még ilyen emberek a Földön… Én egy kicsit elcsesztem akkor, amikor szeretni próbáltam a „jót”.
Mivel Önmagának a tökéletességnek nincs miért leesnie a szintemre, remélem, bizonyítja jó szíve mélységét azzal, hogy két lesajnáló „jókívánság” között elmegy abba a jó büdös francba, ahol már nem fontos ilyen tökéletlen emberekkel szembesülnie.

Persze lehet nekem mogyorós csokit is venni, most valamiért kifejezetten kívánom. Ki tudja, mi történne tovább? Ezzel is valahogy azt szeretném kifejezni, hogy nem minden rajtam múlik. Én is „csak” a „tökéletességre” törekszem olykor, vagy netán nem vagyok rá esélyes? De mégis hol máshol lehetne gyakorolni a színtiszta valódi szeretetet, ha nem a darázsfészekben?!

Akit megbántottam, attól elnézést kérek, aki duplán visszavágott, az a szintem alatt szédeleg… kaparnia kellene legalább oda, ahol már nem mondjuk senkire azt, hogy rossz ember. Esetleg azt mondjuk rá, hogy nem volt képes megérteni a feladott leckét. Már csak szolidaritásból sem kívánunk neki rosszat! Szemet- szemért, fogat-fogért? Ez az ominózus jólelkűség? Vagy csak a Valóvilág lenyomata? Az Élet végezetével eleget szenved majd mindenki saját magától, nem kellenek ide szívből jött „jókívánságok”…

Város, lélek, szárnyalás… ezt a témát adtátok fel, ugye?
Hát jó, de most egy kis fokozott figyelmet kérek. Hol készült ez a kép?

Csaknem?!
Lám - lám a mi városunk is szárnyalhat…

Ugyanakkor ne feledjétek, ez is csak egy magamfajta szókimondás. Vagy, ahogy R.Bach mondaná (egy kicsit átfogalmazva): „MINDEN, AMI EBBEN A BEJEGYZÉSBEN ÁLL, LEHET AKÁR TÉVED IS"

Remélem ezt megfelelő képpen érzékeltettem…
Nekem nem fontos, hogy higgyetek ebben. Mert ez nélkülem is nyilvánvaló. Ha elfordítjátok az arcotokat a képzelt tökéletességtől, kutatni fogjátok, hogy van-e egyáltalán valaki ezen a Földön, aki igazán szeret?!
Féltek mi? Elhiszem! Én is nagyon féltem! Ezért se tegyétek. Az emberek mindenfélék, legtöbbnyire állarcok mögé bújjunk. Ezt mindenki tudja, de nekünk ennyi pont elég. Istenigazából az van jó úton szerintem, aki előbb magába néz, s csak utána meri minősíteni az ember rossz tulajdonságait. S ezzel szerintem mára mindent elmondtam.

„Nikdy sa pred nikým neobhajujte, pretože kto Vás má rád to nepotrebuje, a kto vás nemá rád, beztak tomu neuverí”
(???)

V poslednom čase ma mnohí zastavujete. V sprievode s milým úsmevom na tvári zvedavo hľadíte smerom k môjmu malému vaku. Pýtate sa kde býva moje obľúbené pero, môj dočarbaný zošit. Naozaj som dostala do daru lesknúci sa odraz slnka na vodných hladinách?
Pýtate sa na moje nové objavy. Chcete vidieť fotky. A keby som náhodou odchytila nehynúci duchovný pojem nášho mesta, okamžite mám dať vedieť. Túžite sa spolu so mnou nadnášať!
Nuž, ale ja sa nenadnášam. Mňa si žiadne Tajomstvo nezhabalo pod svoje ochranné krídla. Totiž považujem za úplný ošiaľ ľudstva získať všetko, čo chceš, len nevyslov úprimne svoju požiadavku. Trebárs, že Ty sa nechceš s nikým pohádať. Toto nie je privátna pieseň na želanie. Univerzum má právo pritlačiť prízvuk presne tam, kde si ho trebárs neželáme. (14-15 strana v knihe) Nuž, ale keď vyslovíš, že Ty sa za každú cenu túžiš s niekým pohádať, s pochopením takéhoto druhu želania nemá ani najmenší problém. Nepotrebuje to zbytočne prevracať. Tu kdesi som z toho vážne osprostela a nechala som celé tak. Určite to funguje, ale netúžim mať s tým veľa spoločného. Nerozumiem tomu a tak v tom nevidím trvalú hodnotu.
To, že nechcem vyhrať v lotérii sa ani neodvážim vysloviť! Bojím sa, že ma Univerzum úplne zle pochopí, len preto, aby sa dokázalo svetu, že či sa mi páči, alebo nie, musím prežiť aj takúto skúsenosť. Veď o takejto pozitívnej skúsenosti sníva takmer celé ľudstvo. Nebodaj by sa mi svet prihovoril aj v mojich snoch.
- Ty si vyslovila, že netúžiš vyhrať? Prepáč, zle Ti rozumieť. Vlastne ani nie, hádam ma nechceš obalamutiť? Vyhrala si! Vyhrala si peniaze! Vyhrala si veľa peňaziííííííí. Mala by si skákať od radosti. Všimni si ostatných ako o takomto čase reagujú. Aspoň vytvor okolo seba klamné zdanie, že tento deň je najšťastnejším dňom Tvojho života. Čo je s Tebou Ty hlúpa človečina?
Neviem...pri experimentovaní som zrejme spadla z lyžičky a tak chýbajú vo mne dôležité prvky, ktoré by dokázali vo mne navodiť klamlivý obraz o hodnote peňazí. A tak nedokážem veriť v to, v čo veria ostatní (česť výnimkám), že peniaze, peniaze a ešte viac peňazí zaručujú slobodu ducha. Podľa mňa nie. Peniaze sú iba prostriedkom a nie cieľom. Skúste to vysvetliť tým, ktorí túžia byť vďaka ním pri moci zásluhou čoho pravda dosť často prehráva. Možno práve pre tento prostý dôvod to funguje tak, že kto by si naozaj zaslúžil peniaze, musí pre ne tvrdo pracovať(ak má na to vymoženosti). Každý z nás žije z peňazí, preto sú také dôležité. Na základe toho k umierajúcemu žobrákovi možno neuteká ozlomkrk žiaden tím záchranárov. Vďaka tomu schudobnené rodiny často prichádzajú o svoje domovy, totiž musia predať takmer všetko, aby zaručili akú takú záchranu svojho chorého dieťaťa...mohla by som menovať ďalej, ale k čomu by to bolo dobré? Egalita? Nebola vybudovaná nikdy. Na margo tohto tvrdenia sa podelím s Vami o jednu prežitú skúsenosť. Z dvoch zamyslenia hodných príčin nepomenujem miesto. Nie je to dôležité, to je jedna vec. Ďalšou prekážkou je strach, že zopár bláznivých fanatikov, by na to miesto dalo postaviť svätyňu, aby bolo jasné, kto miluje najviac Boha.
Bola som v blízkosti jedného kostola. Sedela som pod korunami tienistých stromov, v ruke som zvierala pero a papier. Sledovala som ako prichádzajú a odchádzajú Bohu milí. Luxusné autá, obleky...a všetko ostatné, čo k tomu patrí. Farár stál na schodoch, s milým úsmevom na tvári vítal ľudí. Zrazu sa tam priplietol akýsi žobrák. Neviem, či si pýtal peniaze, alebo požehnanie, viem, že mu kázali odísť. Jasné, že som sa priplichtila bližšie. To, čo sa dialo po tom, zanechalo vo mne hlbokú stopu. Takto sa vyjadril žobrák: (Prevažne sám pre seba, totiž brány kostola sa zatvorili a nikto z oslovených ho nepočúval)
- Viete, úctivý pán farár, vôbec ma netrápi, ako sa ku mne ľudia správajú. Počas tu prežitých rokov si človek pomaly na všetko zvykne. To, čo s mi v skutočnosti bridí je poznanie toho, akú reakciu by vo Vás spustil strach, keby na „konci sveta“ vyšlo najavo, že ja som bol Ježiš a Vy iba smiešny pajác, ktorý údajne „hlása“ v mojom mene Božiu pravdu.
Myslím si, že peniaze ľudstvu v skutočnosti slúžia k dobru iba v prípade, keď nedokážu zmeniť charakter čestného človeka. Toto je tajomstvom všetkého.
Nepripadá Vám to zaujímavé? Skoro každý sa ponára do múdrych kníh, aby vylúštil to ominózne Tajomstvo. Napriek tomu absolútne nebadať pozitívny vývin sveta, ktorý by zaručil dlhotrvajúce šťastie.
Všimnite si, naše vybudované medziľudské vzťahy sú ako domčeky z karát. Kto bude natoľko odvážny, že bude skúmať kde sa nachádza Joker? Totiž dnes Ťa ešte možno milujú, ale zajtra Ťa budú zrovnávať so zemou. Dnes Ti ešte veria a zajtra možno veria tím, ktorí sa proti Tebe otočia. Dnes Ti ešte pritakávajú, ale zajtra Ťa budú odsudzovať...hlavne tí, ktorí akýmsi zázrakom zmyli zo seba všetku chatrnosť. Dnes sú Tvoje kroky ešte dobré, pekné, zábavné a dôveryhodné, ale od zajtra Ťa možno budú pľuť a preklínať. Popritom sa nemenila Tvoja ľudskosť, menil sa len pohľad na Teba. Tu, na tomto svete kvôli jednému jedinému chybnému kroku prevažne odrovnajú celého človeka. Takto sa ničia priateľstvá, rodiny, vzťahy, takto sa dokáže prepísať úsmevné príhody z minulosti. Takto sa stáva vďaka ľudskej vrave z dobrého človeka zrazu úplne zlý človek...a ten kto to posudzuje si zaslúži zlatú medailu do krku, totiž rozhodovať o tom, kto je dobrý a kto je zlý na základe vlastných poloprávd...tak to chce odvahu.
Takže nemám žiaden osobný problém s knihou, naozaj! Ja len ponechám šancu získať všetko na svete tím, ktorí si o to úprimne koledujú. Možno pocit, že všetko je na dosah ruky dokáže urobiť človeka naozaj šťastným. Možno práve to mu zaručuje neobmedzenú slobodu. Možno sa nebude sklamane pýtať: „Toľko?“ Nuž, toľko priateľu! Totiž jeden dospelý človek si nevolí jednoduchú trasu životom. Občas mám pocit, že podaktorí z nich začali deťom oprávnene závidieť ich výsadné postavenie a tak im vytvorili zdanlivý svet v ktorom môžu veľmi skoro dospieť, tým pádom stratia to najcennejšie, čo za celý život trvá beztak veľmi krátko...detstvo. A tak po prudkom vzlietnutí prichádza tvrdý pád. „Nemôžem sedieť celé hodiny pred televízorom? Keď sa chcem uživiť, budem musieť pracovať?" Tak – tak deti, oklamali Vás.
Ja či mám sny? Jasné, že mám! Ale medzi mojimi snami a vzniknutou realitou sa nachádza akási zóna trpezlivosti, ktorá mi nedovolí chcieť mať všetko naraz a potom už netúžiť po ničom. Tuším som ani nemala lepšieho učiteľa.

Môj najnovší objav:

Šťastie človeka podmieňuje verejný záujem komunity v ktorej žije. Tento názor samozrejme vyvracia mnoho múdrych kníh. Celý zástup ľudí stojí za názorom, že „Tvoje osobné šťastie závisí jedine od Teba“, tí čo túto konšpiračnú metódu podporujú vytvárajú jedinečné zdanie na základe ktorého by sme mali uveriť, že sú nezávislí od myšlienok, pocitov a činností iných. Netvrdím, že nie, keby sa to však zakladalo na úplnej pravde, títo ľudia by nepotrebovali k šťastiu objatie, uznanie, či milé slovo...veď k čomu by ich to motivovalo?! Vystačili by si úplne sami so sebou. Ani dobrovoľná samota nezaručuje fakt, že človek je úplne nezávislý od svojho okolia. Sme predsa spoločenské tvory, tým pádom pôsobíme na svoje okolie. Uzatvorenie a izolácia je len určitou formou rebélie, ktorá viditeľne slúži na nulové formovanie celkového obrazu. Podľa môjho názoru a vlastných prežitých doterajších skúseností neexistuje väčší ošiaľ. Keby toto všetko dokonale fungovalo, nebolo by na svete nič, čo by nám dokázalo spôsobiť radosť, či sklamanie. Nič na svete by nás neiritovalo, neznervózňovali by nás udalosti, ktoré sa nám vôbec nestali a ktoré sa nás tým pádom priamo netýkajú. Tak na základe čoho sú ľudia takí frustrovaní? Nuž, na základe toho, že úsudku iných sa nevyhneme ani vtedy, keď sa dáme rovno zamurovať. Keby celý ten humbug dokonale fungoval spisovateľ by nepotreboval k svojmu šťastiu oduševnených čitateľov, nadaný hudobník by nepotreboval hrať pre tlieskajúce javisko...ešte by som mohla pokračovať, ale nevidím v tom hlbší zmysel. Tak sa teda mrknem na druhú stránku mince, totiž ozajstná pravda spočíva v hlbšom poznaní, že za svoje vlastné pocity si skutočne zodpovedá každý sám. Vzniknutá príčina je len potrebnou skúškou ducha. Tam, kde srdce nezištne miluje sa nerodí nenávisť. Tam, kde sa predsa len narodí, nikdy neexistovala láska. Samozrejme aj ja sa môžem mýliť.
Či každý šliape cestou šťastia rovnakým podielom šancí...o tom by sme sa mohli hodiny rozprávať. Keď však dokážeme vytvoriť súbežnosť medzi najdôležitejšími faktami, máme šancu zmeniť sa. Opýtajte sa však toho, koho v detstve hlava – nehlava bili, že čo si myslí o svete dospelých?! Dajte ho do skupiny s tým, koho počas detstva stihli na celý život rozmaznať. Čo ste si všimli? Hádam len jeden z nich nezazerá pohŕdavo a druhý nechápavo skúma celú situáciu? Hádam len jeden z nich nevidí v každom nepriateľa, pričom druhý si priateľov doslova „kupuje“?! Keby sa náhodou spriatelili, jeden, alebo druhý musí prejsť na druhú stranu cesty. Tu neexistuje zlatá stredná cesta! Otázka znie...kto sa má prispôsobiť? A prečo práve onen ľudský tvor? Lebo je obdarený nesebeckosťou? Tak fajn! Nebude však na škodu ak si spravíme poriadok medzi nesebeckosťou a sebaobetavosťou.
Jeden nesebecký človek, pociťuje radosť pri činnostiach, ktoré vykonáva a tak si väčšinou ani nevšimne komu spôsobil svojou prítomnosťou radosť, ba čo viac, dá sa to aj stupňovať. Jeden nesebecký človek si zo začiatku ani nevšimne, že dobrá nálada sa spustila jeho vstupom do haly, výstupom na vlak, obyčajným objatím...atď. A tak keď sa k nemu s vďakou načahujú ruky, nechápe čo sa deje, zvyčajne zareaguje spätným poďakovaním. Nie je to tým, že sa nedokáže primerane ohodnotiť, doceniť, je to tým, že to, čo zo seba dáva je prirodzenou súčasťou jeho života.
Jeden sebaobetavý človek dokáže počas celého svojho života verejne účtovať pre koho, čo spravil, komu, čo dal. Nedokáže stráviť, ak si to v jeho okolí nevedia náležite oceniť. A tak, keď niekto vystúpi z jeho života, väčšinou mu pripomenie všetko to dobré, čo musel nasilu zo seba vyžmýkať. Ba čo viac, dá sa to aj stupňovať, totiž onen človek si väčšinou ani len nevšimne, že takýto prístup potvrdzuje kvalitu jeho ducha.
Rozdiel medzi týmito dvomi typmi ľudí nie je badateľný zrakom, lež ten kto sa pozrie tvárou tvár svojmu osudu, celkom jednoducho ich od seba rozozná. Som si však vedomá toho, že sa môžem mýliť a tak neposudzujem, iba konštatujem.
Takže keď nás vlastná „slepota" viac irituje, ako akékoľvek iné poznanie, vstupujeme do nových dimenzií. Toto nemá nič spoločné s peniazmi, s mocou a s falošnými úsmevmi. Totiž tu už vidno aj temnú stránku skutočnosti, vďaka ktorej sa vyníma hodnota „vecí“. Vieš, k tomu, aby sme mohli byť charitatívni potrebujeme vidieť trpiacich. Inak by to zrejme nefungovalo. K tomu, aby si bola ľudskou bytosťou, ktorá v sebe zahrňuje medializovanú krásu sveta sa potrebuješ dostať do rozhodujúceho finále. K tomu, aby si sa dostala do finále niekto musí vypadnúť...ale čo ak Tvoje šťastie záviselo iba od toho, koľko priateľov Ti fandí? To ešte neznamená, že sa ozaj páčiš celému svetu. Ba čo viac, ak to primeriame ku globálnym hodnotám 90 % populácie o Tebe ani len nevie. Možno pozná Tvoje meno, ale nepozná Tvoj osobný príbeh. Pomaly, ale isto naša hodnota spočíva iba v tom, že nás môžu zapracovať do štatistických opečiatkovaných údajov. To, čo nám ponúka skutočnú vieru na ceste životom je sila nášho vlastného srdca, krásne spomienky, ozajstná rodina a ozajstní priatelia.
Môj dávnejší objav:

Dav väčšinou absolútne nebilancuje medzi klamstvom a pravdou. Na všetko povie: Je to tak", z čoho môže mať stupňujúci sa úžitok. Samozrejme takýto prístup tiež zrýchľuje zánik sveta. Veľmi zriedkakedy vystúpi niekto z davu, aby sa vôbec ohradil a poukázal na to, že možno je všetko úplne inak. Takého človeka väčšinou odrovnajú.
Ľudský život už pomaly, ale isto nemá svoju hodnotu. Keď lekár, alebo požiarnik zachráni niekomu život (riskujúc tým často svoj), to nikoho nezaujíma. Tento svet patrí ambicióznym miliardárom, nahým hercom a okrem toho samozrejme všetkým tým, ktorí si ich nárokujú pričom sa drzo pohoršujú nad tým, aký hlúpy svet žijeme. Ako keby svet za to mohol...
Predstavte si, raz mi preťal cestu životom niekto, kto sa nebál strácať ľudí. V podstate im ani neveril. Skúšala som pozisťovať všetky možné príčiny, ale vlastným nedopatrením som ich nedokázala vygenerovať. Dávajte pozor, budem používať metafory, totiž silno dúfam, že ich pochopíte. To, či je to on, alebo ona, nehrá v tomto príbehu žiadnu hlavnú rolu, je to ľudský tvor, ktorý si bez výhrad dokázal nasadnúť do hociktorého vlaku života a nájsť bezpečné výstupište, kde mohol bez rozlúčky zoskočiť. Absolútne sa nezapodieval so slzami, nedojali ho ideové straty takzvaných „skutočných“ priateľov. Napriek tomu, bol tento ľudský tvor ozajstným majstrom života. Ľudia ho zbožňovali, na životnej púti ho predsa len sprevádzala drvivá samota. Neveril v „ozajstné priateľstvá“ V tom čase by som sa s touto ľudskou osobou bola o hocičo stavila, že si zbytočne klame, totiž skutoční priatelia sú verní svojim hodnotám a nikdy nás nenechávajú v štichu. Sú proste neochvejní a nedajú sa podmaniť rôznym ideám. Nech by sa dialo čokoľvek, skutoční priatelia nás odprevádzajú na ceste životom, nedajú sa zlákať jagavým výkladom, nepodľahnú klamlivým slovám. Ha-ha-ha-ha!
Dnes, s odstupom času môžem povedať, že oveľa bezbolestnejšie je, ak uveríte v existenciu rozprávkových víl. Zrejme si ma však tá osoba pre niečo obľúbila, tým pádom si vzala do hlavy, že ma vylieči z vlastnej slepoty. V každom prípade mi tento ľudský tvor chcel dokázať, že niektorí ľudia o ktorých si myslím, že sú moji priatelia sa nezhodujú s ideálmi, ktoré som si počas cesty zbytočne vysnívala. Môj vlastný sebaklam z nich vytvára priateľov, nakoľko by ma ich strata vyslovene bolela, som náchylná uveriť tomu, že ma majú skutočne radi. Musím však pochopiť, že je to úplne detinská a hlúpa naivita. Sedeli sme vedľa seba, a tá osoba mi povedala, že sa môžem na ňu spoľahnúť. Spustí čistiaci plameň, ale so vzniknutými ranami budem musieť počítať. Samozrejme, môžem ho obviňovať, prečo nie?! V podstate to robí každý, komu dopomohol vidieť poza oponu. Počas života si už na to zvykol! Však aj žije ako fantóm opery.
Vysmiala som sa mu. Jasné, že som mu nemohla uveriť. Presviedčala som ho, že ľudia, ktorí preciťujú vo svojich vzťahoch úprimnú náklonnosť, spomínajú prevažne na krásne spoločne prežité chvíle a to je práve to, čo nám nedovolí popretrhávať putá. To je práve to, čo nám neumožňuje obviňovať niekoho spätne, či vidieť v ňom zlého človeka. Tým pádom skutoční priatelia nedokážu pošpiniť to krásne, čo ich v minulosti spájalo. Možno budúcnosť nebude spoločná, ale minulosť je minulosť, tá sa už stala.
- Ty si vážne natoľko hlúpa? O takomto čase neexistujú pekné a milé spomienky, ktoré by boli silnejšie od samotnej ľudskej sprostosti. Práveže o takomto čase máš možnosť zistiť, čo si o Tebe celý čas mysleli tí, ktorí Ťa presviedčali o svojej náklonnosti a láske. Ty ani teraz nevidíš podstatu vecí? Zobuď sa už, preboha!
A len hovoril, hovoril a hovoril...nuž, ale uveriť som nedokázala.
Žiaľ? Alebo chvalabohu? Ktovie?! Toto bolo v každom prípade hlavným spúšťačom nasledovných krokov...
Totiž aj ja som videla iba to, čo som chcela vidieť, neverila som v ľudské pokrytectvo. Neverila som, že sú ľudia, ktorí vás s úsmevom objímajú pričom minulosť napádajú s tým, že ste nikdy nedokázali byť dobrým človekom. Je mi ľúto toho, kto sa musel až tak pretvarovať pri objímaní. Viac ako sedem miliárd ľudí žije na tejto planéte, len ťažko sa mi hľadajú slová na to, že práve mňa bolo potrebné zachraňovať tou obrovitánskou „úprimnou láskou“...Nebola som dostatočne pozorná, ale nemôže byť každý taký dokonalý. Dúfam, že si počas života spomenie na to, že som ešte neprestúpila prah dverí, už som bola dopredu odpísaná. Tým pádom každé jedno klamlivé balamutenie vrhá tieň na vlastný kríž. Vôbec som v tom nelietala sama.

Nuž a milý známy? Podobá sa na Univerzum, veľmi ľahko poprevracia želania. Jasné, že som sa v kútiku môjho srdca túžila zo svojho života oddialiť falošné hodnoty, ale prečo to nefunguje bezbolestne?! Nedostala som dostatočné množstvo času na to, aby som sa mohla na možné straty pripraviť. Možno by som dopredu upozornila dvoch – troch „dôležitých“ priateľov, alebo aspoň by som sa im bola vyplakala v náručí ešte predtým, než sa všetko zvrtne po svojom. Ale čo som im tak mala povedať? Toľko pekných, dobrých a úsmevných chvíľ som s Tebou prežila, že si to aj ty podobne uchovávaš v srdci? A keď je to pravda, že si na to včas spomenieš? Určite nebudeš veriť klamlivému zdaniu a nebudeš zbytočne naháňať môj tieň.
No, hlúpa sentimentálna hus...ešte to by mi chýbali k úplnému šťastiu, prosíkať sa niekomu, kto ma v skutočnosti nikdy nemal rád. Tak som mohla len z diaľky odpozorovať, akému hlúpemu zdaniu dokáže uveriť zopár ľudí, z tých, ktorí ma „dokonale“ poznali a verili, že ma majú „skutočne radi“ Ani som sa nebránila, na čo?!
Najradšej by som bola o dušu vrieskala. Prečo, prečo, prečo som musela prežiť takúto skúsenosť? Všetko, na čo som stavala sa zrútilo do priepasti! Je to priam neskutočné, ako dokážeme lipnúť na falošných hodnotách, ľuďoch a pocitoch. Prešla som ohnivým krstom bolesti, ale s odstupom času si viem ceniť skutočnosť, že som získala oveľa viac, než stratila. Už samotná bolesť zahŕňala v sebe akési svojské požehnanie. Čas začal merať formou srdiečkových kaluží, oblakov a kameňov, že koľko dokážem prijať z lásky, ktorú som už mala oddávna pociťovať ( O tomto Vám napíšem osobitný príspevok, ktorý podopriem fotkami, ak mi dá na to Život príležitosť)
Takže „horel ohník poriadne", napriek tomu nepovyskakovali všetci z môjho vlaku. Pamätám sa, boli takí, ktorí sa mi postavili tvárou v tvár a pýtali sa. Pýtali sa, tým pádom mali možnosť načrieť do zdanlivých omylov. Toto bolo celé Tajomstvo. Totiž kto Vás ma skutočne -skutočne, ale skutočne rád, nikdy nedovolí, aby ste zo vzťahu odišli ako jediné zlo, ktoré to celé držalo pokope. Zapamätajte si to, totiž toto je možno jediná hraničná čiara medzi skutočnými a falošnými priateľmi. Sme ľudia, robíme chyby, ale keď ten druhý vo vzťahu všetko zlo nakladá iba na Vaše plecia, je lepšie ak ho čím skôr stratíte. Jeden vzťah (či už partnerský, alebo priateľský) tvoria minimálne dvaja ľudia. Dve tváre, dve zodpovedné rozhodnutia...väčšinou vážne na tom padá celý vzťah, že keď nastane galiba s úplnou ľahkosťou sa prepíše aj krásna minulosť. Zrazu sa môžete dozvedieť, že „odkedy Vás ten druhý pozná...odkedy ste vstúpili do jeho života..spoznal čo je nešťastie. Áno? Keď srší takou úprimnosťou, prečo Vám to nepovedal? Pretože mal milión príležitostí, ale nemal ani jednu príčinu...skúste však vystúpiť z jeho života...bude mať milión príčin bez jednej – jedinej príležitosti. Takto sa prosím prepisuje minulosť.

Či sa hnevám na milú známu osôbku? Vôbec nie! Len by som jej najradšej švihla! Samozrejme nie z toho dôvodu, že mala úplnú pravdu, ale preto, lebo mala úplnú pravdu. Snáď tisíckrát som si v duchu premietla pocit, ktorý mu povoľuje dopredu vedieť, čo môže odo mňa čakať a predsa si ma privinie k sebe, aby som sa poriadne raz a navždy vyplakala z toho. Lebo taký je život, a takí sú tí, ktorí skutočne dokážu mať radi...
Kto ma pochopil, tomu zrejme nemusím osobitne vysvetľovať. Kto ma nepochopil, môže si ma osobne vyhľadať. Čo iné by mohlo garantovať skutočnú existenciu človeka? Jeho meno? Jeho fotka? Na stroji písané písmená? Nebuďte už aj Vy hlúpy.
Môj milý známy mi dopomohol k tomu, aby som si posvietila na pravdu a potom ma vyložil na najbližšom nástupišti. Dlho som premýšľala nad tým, že z akého dôvodu narušil svoje návyky? Prečo nevystúpil z vlaku on? Decká, to bol jeho vlak! Pustil ma hore, tak naozaj...a potom ma nenápadne vyložil, nech si poradím ako chcem! Ale jednoznačne musím chcieť, totiž keď sa ružová hmla rozpustí, jeden čas bude toto chcenie jediná nádej na prežitie.
NESKÚSTE ju kvôli tomuto napádať! Jasné? Nemusíte ma poúčať o tom, že keby ma táto osoba mala skutočne rada, nedovolila by mi vnímať bolestivú pravdu. Táto osoba ma mala skutočne rada! Totiž poukázala na skutočné tváre určitých ľudí, bola medzi nimi aj moja tvár, ktorá nie je vždy pekná, nie je vždy dobrá, nie je vždy dokonalá, napriek tomu by som sa nikdy nechcela dostať na úroveň takého človeka, ktorý vedome, želá zlé ostatným. Ak existuje Boh, dúfam, že od tohto ma úplne ochráni. Ja by som sa bála, že sa to splní, bála by som sa, že by som sa sama pred sebou chránila tým, „že si to zaslúži“, totiž nenávisť má obrovskú silu, bála by som sa, že by časom vyšla pravda najavo, že možno som si mnohé veci vysvetlila po svojom a všetko je iba hlúpy sebaklam. Bála by som sa, že večer, keď všetko stíchne, by som po tom všetkom musela samej sebe naďalej klamať. A doslova by ma desilo poznanie, že som poslala do sveta želanie, ktoré by sa vďaka naplneniu stalo mojou večnou spomienkou.
Možno sa znova mýlim., totiž možno je prirodzeným chodom života želať zlé tím, ktorých sme v minulosti akože „úprimne“ mali radi. Mne to pripadá divné, ako keby ľudia pozabudli „v tomto celom“ na seba.
Pravda toľko majestátnosti by si mal jeden dospelý človek udržať, aby na základe svojich vnútorných pocitov žil svoj život tak, aby ho ani nenapadlo preniesť zodpovednosť za svoje výkyvy nálad stále na iných.
Snažím sa, veľmi sa snažím, aby ma vždy viedli pocity a nie séria vzniknutých príčin. „Tu“ by som sa rada z časti odvolala na citát z knihy od Fanny Hozleiter: „Musela som prehodnotiť všetko. Začala sa nová éra môjho života. Boli v nej zakotvené aj chyby, ktorých som sa musela dopustiť v záujme toho, aby som sa naučila na čom vlastne v živote skutočne záleží.“ (Preklad z knihy Hozleiter Fanny – Mosolyka: te döntesz)
K tomuto snáď nepotrebujeme žiadne slová, kto cíti váhu tohto jednoduchého poznania, pochopí úplne všetko aj bez slov.

(Chcela by som pripomenúť, že táto kniha nespočítateľne obrovskou rýchlosťou a silou preklenula všetky múdre rady, ktoré hovoria o tom, ako máme vyhovieť celému svetu. Doporučujem ju čítať hlavne tým dievčatám, ktoré hodiny stoja pred zrkadlom a fňukajú aké sú tučné a škaredé. Fanny bez výhrad rozpráva o tom, že skutočné „prebudenie" neprináša iba blažené úsmevy. Za tým všetkým stoja aj skutočné slzy, zápasy, boje. Základným pravidlom je predovšetkým „to“ Chcieť žiť napriek všetkým prekážkam...až potom môžu prísť ostatné zázraky života. A my tu zavýjame s vyloženými nohami na stole, keď vysvitne, že sme nezdôrazňovali Univerzu dostatočne svoje pochybné želania...)
Mnohému by sme sa mohli od nej priučiť.

Vieme iba samé polopravdy o všetkom, toto je celá pravda! Či veríte, či nie, už to ani netúžim sledovať. Ja som „videla“ ako fungujú „tieto veci“, akú hodnotu má človek, dokedy a z akých dôvodov túžia po jeho spoločnosti, a čo sa bude diať po tom, keď sa „postaví a jednoducho odíde z haly“...
Každý jeden cieľ predurčuje samotná cesta, z tých ciest som sa naučila mnoho čerpať. Občas sa zastavím, porozhliadnem. Z tohto prostého dôvodu sa často stane, že k určitému cieľu dôjdem príliš neskoro...
Vy nemôžete vedieť, totiž ja nefňukám na každom rohu, ale ak sa mi podarí raz pozdvihnúť k svojmu tlčúcemu srdcu moje vlastné dieťa...pre mňa to bude najšťastnejšou chvíľou môjho života.

Ako som už povedala, šťastie človeka podmieňuje verejný záujem komunity v ktorej žije. Keď nie je nikto, kto by vo Vás veril, nechcete sa viac postaviť na nohy. Ja som mala obrovitánske šťastie. A čo ma najviac zabolelo? V prvom rade vedomie, že všetko, v čo som doteraz verila je len oslepujúcou humbug teóriou o láske. Veľké bla, bla, bla o ničom. Totiž naostro „v teréne“ funguje láska, viera, priateľské rameno úplne iným spôsobom. Premýšľaj pozitívne, to je jasná vec, ale medzitým si z času na čas sprav poriadok medzi priateľmi. Totiž, možno vedia, koľko cukru si dávaš do kávy, ktorú knihu obľubuješ, nebodaj akú máš veľkosť pulóvra, ale možno nevedia, že z akého dôvodu utekáš so zatvorenými očami hlavou proti múru, a ako to prežívaš vnútorne. Vieš, „tu“ Ti každý vie povedať, ako by si mal žiť, aby si bol dobrým človekom, ale väčšinou zabudnú rozprávať o tom, že všetci musia niečo okúsiť k tomu, aby vedeli o tom vôbec rozprávať. Ako vzlietnutia tak aj pády. To nech Ťa netrápi, že sto rôznych ľudí pozná sto rôznych právd a keď jednej z nich nevyhovieš, proste upadáš.
Srdečne vítam v reálnom svete! Alebo ako by to povedali Decká diaľky: „Že aký zmysel malo všetko, to ostatní nevedia, ale môžu o sebe hrdo povedať, že oni to dopredu povedali!“
Verte mi, že potajomky skoro každý sníva o tom, že ho jeho blížni budú mať radi pre to, aký v skutočnosti je, so všetkými vinami, ktorých sa v minulosti dopustil a snaží sa ich strániť, so všetkými starosťami, chybami...žiaľ s týmto spojené riziko nás často pretvaruje a robí z nás ľudí, ktorí v skutočnosti nie sme. Takto sa pretĺkame životom a čakáme na akési neexistujúce zázraky, aby sme sa na polovici našej cesty dozvedeli, že možno ani poňatia nemáme o to, čo znamená skutočne milovať.
Ktovie, koľkokrát sa môžeme potknúť, koľkokrát môžeme zablúdiť, bezmocne čakať na akési vykúpenie? Toto zrejme nikdy nebude jednoznačné. Povedali ste, že Boh je dobrý, lebo má každého rovnako rád. Ja som ešte o tom nikdy nezapochybovala. Napriek tomu som sa ešte nikdy nestretla s takým dospelým človekom, ktorý do bodky dodržal všetky jeho prikázania. Vy áno? Boh, ktorý pred nás predostrel iba desať prikázaní, a my ani tie nedokážeme rešpektovať nás má beztak všetkých rovnako rád, čo by povedal na naše konanie, že sme zlí ľudia? Čakám, možno ma poučíte!
Naproti tomu okolo môjho domu od dnes môže zametať iba taký človek, ktorý si je vedomý svojich chatrností. Ja ani proti ostatným nič nemám, ale chcem ich veľmi pekne poprosiť, aby zametali tam, kde im ešte dokážu nahovoriť, že je správne keď o zlých vlastnostiach ľudskej bytosti rozhoduje presne ten typ človeka, ktorý nepodal svoju pomocnú ruku, keď ten takzvané „zlo“ kričalo o pomoc. Lebo kričalo...

Môj milý známy? Príliš si ma obľúbil na to, aby som videla ako trpí. Viem, že keď ma teraz číta, taktiež si utiera slzy...ale akokoľvek by ste ho hľadali, pre ľudský zrak sú takmer všetky zázraky nepochopiteľné. Verím v jeho prirodzené dobro, verím tomu, že nadíde čas, keď vystúpi na taký vlak, kde nebude musieť ublížiť nikomu v záujme toho, aby sa tí druhí aspoň trošku „prebudili“ . My, sprostí ľudia veľmi radi „spíme“, totiž toto je najpohodlnejšia zdanlivá istota. Viem, že sa bojí strát. Každý, kto sa snaží bdelo milovať sa toho bojí. V kútiku nášho srdca však musíme cítiť, že pravda tkvie oveľa hlbšie za „vecami“ „veci“. Dúfam, že toto bude dostatočným hnacím motorom k tomu, aby sa postavil, keď treba rovno stáť a po tisícoch sklamaní tisíc plus raz dokáže znova veriť a milovať... Život je pominuteľný, ale láska je večná. A ešte predtým ako by si hocikto z Vás pomyslel, že tento ľudský tvor dokázal poukázať iba na negatívnu stránku vecí, dovoľte mi, aby som to mohla úplne vyvrátiť. „Vždy sa pozeráš pod svoje nohy, nadarmo si však dávaš pozor. Tak, ako ostatní aj Ty sa raz začas potkneš, lebo toto je prirodzeným chodom života, toto je časť učenia, skúška, či si pochopila stanovenú úlohu. Žiaľ takto neuvidíš najhodnotnejší zázrak sveta to, ako sa menia hviezdy."   – Bolo mi raz povedané. Pozrela sa som sa na krásne nebo...a čo som si vzala k srdcu? Celý svet a nespočetné množstvo zázrakov, ktorým z vlastnej chyby nevenujeme dostatočnú pozornosť...

Keď je medzi Vami niekto, kto ma navždy stratil, nemusí za to pripisovať chybu sebe, ani mne. Je to forma určitej skúsenosti, ktorú sme museli prežiť, aby sme zistili, že vôbec k sebe nepatríme. Ľudia prichádzajú a odchádzajú...aj toto je len určitou formou učenia, aby sme dokázali rozlíšiť, kto nás má skutočne rád. Čím skôr chceme „uvidieť“ pravdu, tým bude časom ľahšie pre nás. Myslím si, že iba tá tvár lásky má svoju obdobu, ktorá netúži povýšenecky a násilne poraziť nenávisť, ale pokúsi sa ju pomaly pretvoriť s tým, že maximálne ráta so vzniknutými fiaskom. Najsilnejší liek? Humor a Viera v to, že raz všetky „diely mozaiky“ zapadnú presne do seba na svoje miesto. A kde je vlastne moje miesto? Tam, kde som dokázala pochopiť, že človeka vôbec nie to robí dobrým, že dokáže o sebe klamať svetu. Medzi ctením si vlastnej osoby a vytváraním sebaklamu je iba toľko rozdielu, že jedno Ťa prijme so všetkými chybami, pričom Ťa jemne nabáda ku zmene...to druhé „len“ vytvorí akýsi zdanlivý sebaklam o tom, že to svet okolo Teba je zlý a Ty sa z tohto jednoduchého dôvodu vôbec nemusíš meniť... Tým pádom už ani nemusíš rozvíjať svojho ducha! Načo?
Cez všetko zlo sa dá preklenúť ak ľudské srdce dokáže úprimne odpustiť.
Ale to je už celkom iný príbeh.

Lúčim sa s Vami, ďalšou metaforou: Ďakujem všetkým tým, ktorí si zaobstarali lístky na môj vlak. Sedím na sedadle, hompáľam si nohy, nie som revízor, ani strojvodca. Som obyčajným cestujúcim, ktorý sleduje krajinu a počíta zastávky. Osobitne ďakujem všetkým za oporu, za lásku, a povzbudenie. Vieme, že Život sa nezaobíde bez ťažkostí, napriek tomu tých, ktorí sa snažia „vidieť poza oponu“, čosi neviditeľné určite spája. Tí, čo si zvolili život zrejme raz samotná smrť potrestá. Napriek tomu deň, čo deň vstanú z postele, aby mali možnosť načrieť do skutočnej krásy života.

Touto formou chcem poprosiť dokonalých ľudí, aby mi dokonale odpustili moju nedokonalosť. Ak to pre mňa zo srdca spravia, môžu sa ísť priateliť tam, kde ešte nikto nikdy nepochybil! Tam patria. Bez známky irónie im gratulujem k tomu, totiž verím, že sú na svete takí ľudia. Ja som to trošičku pokašlala pri pokuse nezištne milovať „dobro“.
Nakoľko samotná dokonalosť nemá pre čo padnúť na moju úroveň, dúfam, že dokáže vyjaviť hĺbku svojho dobrého srdca s tým, že medzi „dobroprajným“ želaním a poľutovaním odíde do frasa, tam kde už nebude musieť hľadieť tvárou v tvár takejto nedokonalosti.

Pravda, môže sa mi kúpiť aj oriešková čokoláda, teraz ju pre čosi vyslovene zbožňujem. Ktovie, čo by sa dialo ďalej? Aj s týmto chcem iba tichučko vyjadriť, že nie vždy všetko závisí len odo mňa. Aj ja sa občas „iba“ snažím byť dokonalá, žeby som práve ja nemala šancu? Nuž, ale kde inde by mi mohli ísť pozitívnym príkladom o dôležitosti nezištnej lásky, ak nie rovno v osom hniezde?!

Chcem sa ospravedlniť tým, ktorým som ublížila, lež kto si so mnou zahral odvetný zápas, ten skončil hlboko pod mojou úrovňou nedokonalosti. Mal by sa vyškriabať aspoň tam, kde už na nikoho nehovoríme, že je zlým človekom. Nanajvýš poznamenáme, že nebol schopný pochopiť stanovenú úlohu. Už len zo solidarity mu neželáme nič zlé! Nebodaj oko za oko – zub za zub? V tomto tkvie tá ominózna duševná hodnota človeka? Nebodaj je to akýmsi odrazom nášho reálneho sveta? Na sklonku života sa dosť bude trápiť človek sám sebou, nie sú tu potrebné žiadne „oduševnené“ želania...

Nezabudnite na najdôležitejšiu časť tejto prostorekosti. Teda inými slovami z časti preformujem myšlienku R.Bacha: „Všetko, čo tu odznelo, môže byť aj omylom!"

Dúfam, že som to dala dosť pocítiť…
Ja nepotrebujem, aby ste mi verili, jedno je beztak isté, ak si odvrátite svoju tvár od domnelej dokonalosti, budete chcieť zistiť, či existuje vôbec niekto, kto Vás má skutočne rád?!
Bojíte sa, čo? Verím! Aj ja som sa veľmi bála. Nechajte to tak! Ľudia sú všelijakí, väčšinou sa skrývame za masky. Vieme to všetci, a toľko nám úplne stačí...
Ja si pravdupovediac myslím, že iba tí z nás sú na dobrej ceste, ktorí sa pozrú predovšetkým do seba, až potom kvalifikujú zlo iného človeka.

Súdržnosť, vieru, odvahu, lásku
nepokrýva hustá clona.
Veď pády a pokroky ľudstva
sa nederú z matkinho lona.
Pred fackou človek uniká,
lež druhú bez zábran strelí.
O prvenstvo sa bijeme,
a hovoríme si: „Zrelí!“
Keď toho, kto padne
pod ťarchou viny,
klamlivo držíš v náručí,
nebudeš plakať bez príčiny,
však život ťa naučí.
Kto do teba kameňom
a ty doňho bralom,
v mene lásky, ktorá pramení
Môžeš ty kričať: „Éloi Shalom“
Nezbadáš Krista v kameni.
Nuž, ale aj „hluchý, nemý, či slepý“
dorazí raz do cieľa,
keď krehké srdiečko z črepín
vyzdvihne z panciera.
(Dadka 2012)

Világok világa - Svet svetov

Dadka — Mon, 27 Jan 2014 21:47:42 GMT

„Van, ami az időn is túlmutat és örök."
(Benjamin Button különös élete)

Emlékszel? Kézen fogva sétáltunk a sorszámozott ajtók felé. Tudtam, hogy különleges vagy! A szívedre kötöttem, hogy mindig emlékezz erre, akkor is, ha egyszer csak rád köszönt a felnőttek zord világa. Hisz Te olyan dolgokra voltál figyelmes, amelyek mellet az emberek többsége szótlanul elhaladt. Magadhoz öleltél, akkor még lehetett, akkor még nem volt kellemetlen, akkor még nem belső vagy külső parancsra működöt. Azt mondtad én is emlékezzem, most és mindörökké: - Különleges az, aki nem süket rád és nem önmagába vakul bele. Különleges az, aki hozzád szól akkor is, ha némaságra inti a félelem. Különleges az, akit bántasz (legtöbbnyire akaratlanul), mégis Téged félt… különleges világa van. Nem fél Tőled, Téged félt! Ilyen hatalma van a szeretetnek.
Emlékszem, még visszanéztél az ajtóból, még próbáltál olvasni a tekintetemben, még hangtalanul elsírtad magad. Kinyílt az ajtó, s Te átlépted a küszöbét… nem volt más választásod.
Megremegtem a gondolattól, hogy a gonosz felé fordulhatsz. Könyörgöm, ne tedd! Légy erős magad miatt, miattam… miattunk. Csak így tudsz majd vigyázni Énreám – Tebenned, még akkor is, ha teljesen elveszetnek látszom.
„Vigyázz önmagadra úgy, mintha rám vigyáznál”. Rohantam az ajtód felé, de falakba ütköztem csupán. Teljesen kicsuktál!
…Majd teremtettél egy világot magadnak, ahol szemmel látnak – füllel hallanak, mégsem érzékelhetnek! … Gondoltad majd kevésbé fáj.
De kinek?
Az égiek tanácsadás idején találkoztunk mi ketten újra. Ismeretlenül. Világok választottak el… vagy csak falak. Ki tudja? Oly kitartóan hunyorítottam, füleltem, de mielőtt igazán megszólaltam volna, löktél rajtam egyet. Tűnjek el felnőni a többiek közé, abba a pénzéhes, zord egyhangú világba… mert még ez is kevésbé fáj majd, mint az ökölbe rándult kezed látványa. Már megint verekedtél?!
… Te örökké harcolsz mindazok ellen, akik nem érthetnek meg. Nem a Te hibád és nem az Ő hibájuk. Hisz Én is elbuktam…
Azóta folyton Angyalháborgatás van! Felismertem! Féltem! Szeretem! Könyörgöm, vigyázzatok rá… miattam… mert míg világ a világ Ő az Én barátom. Nem lát, nem hal, nem beszél hozzám, nem ért… de érzem, hogy emlékszik rám.

Ez a bejegyzés leginkább egy autista kispajtásomnak szól.
Egyetemista koromban sokat foglalkoztam autista gyerekekkel. Az Ő világuk teljesen más, leginkább képekben gondolkodnak és látnak. Az ölelés számukra sokszor kellemetlen, viszont az érzelem skálájuk tagadhatatlanul fejlettebb. Intenzíven reagálnak minden egyes külső illetve belső ingerre. Igenis tudnak szeretni… de nagyon ám! A tekintetük sokszor mintha csak egyetlen egy dologra kérne: „Szeres kérlek feltételek nélkül!”
Ahányszor csak találkoztam a kisráccal mindig három kártyát rakott ki elém ilyen sorrendben: Szív, két egymást ölelgető mackó, szív…
Ő nem kommunikált másképp, de a mosolyomból kiolvasta, hogy megértem. Egyetlen egyszer ölelt meg és szokatlanul hosszan tartott. Mintha érezte volna, hogy nem sokára következő ajtó nyílik, és én nem lehetek mellette abban az új világban. Ezt az ölelést bizonyára mindketten tovább vittük. Kósza emlék, s olykor – olykor életre kell.
Sosem nézett keresztül rajtam, sőt Ő pontosan tudta, hol a lelkem otthona. A fizikai testemtől tíz – tizenöt centire állt meg a kiskeze, úgy simogatott. Könnyeztem! Egyáltalán nem szégyellem! Nem akartam eltitkolni, nem akartam megállni, nem akartam belehazudni, hogy nem értem meg.
„Látta”. Láttam, hogy „lássa”…”Látta”, hogy látom. Elszaladt, hozta a kiskártyákat. A szokásos rutin… számomra mégis olyan volt mintha először tette volna ezt. Számomra mégis ez maradt a legcsodálatosabb s a legszebb… Felemelő érzés mennyországot érinteni még a felnőttek világában is. Ő hisz Bennem s Én hiszek Ő Benne… mindegy mennyi bezárt ajtó vár! Mert Ő az Én barátom és én nagyon büszke vagyok Rá!

…Az állandóság kedvéért meg kellene említenem, hogy ez a történet fiktív. Nem fiktív.
Házi feladat: Vegyétek benne észre a szív állandóságát!

Temple Grandin

Pamätáš sa? Držiac sa za ruky sme obchádzali poradové čísla dverí. Vedela som, že si výnimočný! Kládla som Ti na srdce, aby si na to nezabudol ani vo chvíľach tiesne, keď sa prebudíš v pochmúrnom svete dospelých. Veď Ty si dokázal byť citlivý aj na také udalosti, od ktorých bežný človek s nemými výčitkami v očiach odvrátil svoju tvár. Privinul si si ma k sebe, v tom čase si ešte mohol, nebolo Ti to nepríjemné, neplnil si tým žiadne vnútorné, či vonkajšie rozkazy. Povedal si mi, aby som si pamätala raz a navždy...- Výnimočný je ten, kto nie je hluchý na Tvoje slová, a nezasiahne ho samodružná slepota. Výnimočný je ten, kto sa Ti prihovorí aj v časoch, keď ho samotný strach nabáda k nemote. Výnimočný je ten, komu ublížiš (hoci aj nechtiac), napriek tomu sa o Teba bojí. Taký človek má výnimočný svet. Nebojí sa Ťa, ale o Teba sa bojí. Takúto moc má láska.
Pamätám sa, ešte si sa pozrel späť z dverí, ešte si sa pokúšal čítať v mojich myšlienkach, ešte si horko nemo zaplakal. Dvere sa otvorili a Ty si prekročil ich prah...nemal si inú možnosť.
Striasla som sa pri myšlienke, že by si si mohol zvoliť nesprávnu trasu cesty. Prosím Ťa nerob to! Buď silný kvôli sebe, kvôli mne...kvôli nám. Len týmto spôsobom môžeš dávať pozor na mňa v sebe, aj keď sa zdám byť úplne stratená.
„Dávaj pozor na seba tak, ako by si dával pozor na mňa.“ Utekala som k Tvojim dverám, ale narazila som iba na tvrdé múry stien. Vymkol si ma úplne!
...A potom si si stvoril vlastný svet, kde Ťa pozorujú očami a sluchom, ale precítiť Ťa nedokážu!...Mal si pocit, že to bude menej bolieť.
Ale komu tá bolesť patrí?
Pri porade nebeských strážcov sme vstúpili do neznáma. Boli sme si úplne cudzí. Delili nás celé svety, alebo snáď len zopár stien. Tak vytrvalo som mihala zrakom, natŕčala som svoj sluch...nuž, nestihla som dopovedať. Strčil si do mňa, nech zmiznem dospieť medzi nenažrancov z jednotvárneho pochmúrneho sveta...snáď dokážem lepšie zniesť túto bolesť, kde nevidím Tvoju zovretú päsť, ktorá sa znova chystá do boja. Už znova si sa pobil?!
...Celú večnosť bojuješ voči tým, ktorí Ťa nedokážu pochopiť. Nie je to Tvoja vina a ani ich vina to nie je...Veď aj ja som upadla...
Odvtedy večne otravujem Anjelský rajón! Spoznala som ho! Bojím sa oňho! Mám ho rada! Prosím, dávajte mi naňho pozor...kvôli mne...totiž kým svet je svetom, zostane mojim priateľom. Nevidí ma, nepočuje ma, neprihovára sa mi, nechápe ma...ale viem, že si ma pamätá.

Tento článok venujem svojmu malému priateľovi, ktorému v ranom veku detstva diagnostikovali autizmus.
Počas štúdií na Univerzite som sa mala možnosť bližšie zoznámiť s autizmom. Svet detí (ale aj dospelých), ktoré sú (z nášho uhľa pohľadu) poznačené touto vývinovou poruchou je úplne iný. Svoje myšlienky najčastejšie spájajú s hotovými obrazcami, ktoré si dokážu reálne premietnuť. Pre nás je objatie pocitom bezpečia, oni sa z neho cítia ohrození. Škála ich pocitov je napriek tomu všetkému oveľa vyspelejšia. Intenzívne reagujú na všetky vonkajšie a vnútorné vzruchy. Áno...dokážu mať radi, dokážu ľúbiť aj milovať! Ich pohľad často ukrýva jednu jedinú prosbu: „Majte nás radi bez okolkov!“
Kedykoľvek som stretla môjho malého priateľa, vždy mi vizuálne predostrel tri karty v rovnakom poradí: Srdce, dve objímajúce sa medvieďatká, srdce...
On nekomunikoval iným spôsobom, ale z môjho úsmevu dokázal vždy vyčítať, že ho úplne chápem. Jeden jediný raz ma objal a trvalo to neobyčajne dlho. Ako keby cítil, že sa onedlho otvoria ďalšie dvere, a ja v tom jeho novom svete už nemôžem pri ňom stáť. Toto objatie sme si obaja poniesli ďalej. Stala sa z nej túlavá spomienka, ktorá sa zavše objaví.
Nikdy som nemala pocit, že sa skrz cezo mňa díva. Práve naopak, presne dokázal posúdiť, kde moja duša najčastejšie prebýva. Od môjho fyzického tela zastala jeho rúčka desať až pätnásť centimetrov, tak ma hladil. Neodolala som slzám! A vôbec sa za to nehanbím. Nechcela som to udržať v tajnosti, nechcela som to ani len zastaviť, nechcela som vyslať do jeho sveta klamlivé slová, že ja ho vôbec nepochopím.
„Videl” ma. Videla som, že ma „vidí"..."Videl", že ho vidím. Odbehol, doniesol si svoje karty, začal ich vykladať. Bežná rutina...napriek tomu som mala pocit, ako by to robil v mojom živote prvýkrát. Tento pocit do dnes pretrváva...je úžasné dotknúť sa neba aj vo svete dospelých. Verí vo mňa a ja v ňom tiež verím...je úplne jedno koľko zatvorených dvier na nás čaká. Pretože on je mojim priateľom a ja som naňho veľmi pyšná!

Tükröm - tükröm mond meg nékem...

Dadka — Wed, 22 Jan 2014 23:40:42 GMT

Mi lesz a sorsom, mindegy, csak láthassalak téged, Onnan fentről…vagy ha úgy hozná az élet, Hogy utam mélyre vinne ahol hiányod megéget. Ha kínok közepette szemem könnyeimtől ázik el, Csak emléked mi erőt ad, felsegít mikor állni kell, Én nem kérem, hogy megsirass, nem várom el, hogy szenvedj, Nem akarom azt látni, ahogy felednél de nem megy,Csak őrizz meg szíved mélyén, látni fogsz még hidd el, Az emlék veled marad,csak zsebedbe rakva vidd el.
(Horus – Kedves naplóm 2013)

Feküdtem tehetetlenül a kórházi ágyon, távol mindenkitől, akit megszerettem életem során. Éreztem, ahogy nyomtalanul szökik belőlem a fizikai erő. Kimondhatatlanul féltem, ez nem ér, el sem búcsúzhattam, vagy talán épp így van jól? De hisz olyan fiatal vagyok még… lehunytam a szemem és számoltam a másodperceket. Minden, ami én voltam hirtelen homályba merült, a testem még ösztönösen harcolt, ellenkezett, kapkodtam az utolsónak vélt levegőért s amikorra kifújtam a Földnek nevezett bolygó teljesen elcsendesedett.
Nem láttam a Nagyszakállút, nem láttam trubadúros Angyalsereget. Nem láttam én poklot sem és ez a semmiség őszintén megrémisztett. Ennyi? Se alagút, se film, se történet? Harcolunk és hajtunk a nagy semmiért?
- Nem – szólalt meg a lány és abban a percben otthon, ott ahol nyugodtan pihentek, mert biztonságban hittek engem, lecsúszott a nagy fürdőszobai tűkör és millió szilánkra hullott szét. Láttam, tudtam, éreztem, de számomra többé nem volt visszaút.
- Téged már láttalak – mondtam óvatosan
- Igen, az én időm szerint pár másodperccel ezelőtt történt. A te időd szerint akkor alig múltál tizenöt. Arra ébredtél, hogy nézlek. Mindketten megrémültünk. Te azért, mert tudtad, ez nem csak egy álom, én meg azért, mert sokkal szebbnek hittelek.
- De kedves ez a túlvilági kritika, most gondolom a „mi rosszat tettem éltemben” című produkciót kell végig hallgatnom. Miért ne lehetnék én is egy szerencsétlen bolyongó lélek, aki már nem tud változtatni többé a dolgokon?!
Teljes hangerőből felnevetett.
- Pár másodperce? – kérdeztem vissza – hisz több mint tíz éve riasztottál fel az álmomból.
- A te időd szerint! Meg amúgy is, azt hittem mélyebben alszol.
- Mélyen aludtam, de felém álltál és halálra rémisztettél.
- Te szólj valamit! Tudtommal túlélted
- Persze, csak ugye azóta minden helységbe a kezem ment előre, és a többi testrészem csak akkor volt hajlandó mozdulni, amikor kitapogattam a villanykapcsolót.
Újra felnevetett
- Szóval te lennél az Őrangyalom, vagy valami olyasmi? – kérdeztem remegő hangon, gondolván, mindennek itt van vége.
- Igen, - rám mosolygott – a „vagy valami olyasmi” teljes mértékben engem ábrázol. Egyszerű lány voltam, aki idő előtt távozott az élők sorából. Ez a távozás balsorsot hozott az egyik szerettemre, mert már nem látta értelmét annak, hogy jó úton haladjon. Te el nem tudod képzelni, hogy ez mennyire fáj nekem. Nagyon szeretném magamhoz ölelni, de ehhez segítség kell és én téged választottalak.
- Micsoda? – ösztönösen hátraléptem.
- Kérlek… – mondta törölgetve könnyeit.
Egy kicsit meghökkentem azon, hogy még a világon túl is igazi könnyek vannak.
- Kit szeretnél megölelni, anyukádat, apukádat? – kérdeztem visszataposva
- Nem igazán! Egy srácról van szó, aki éltemben kigyógyított a flegmaságból és megtanított hinni abban, hogy az igaz szeretetben nem játszik fontos szerepet se az idő, se a tér. Mellette megtanultam, hogy, az igazi érték nem az anyagi javakban rejlik, szerette a mosolyomat, és mindig azt mondogatta, hogy egyszer rengeteg vers és rengeteg dal megihletője leszek. Ha te tudnád milyen igaza volt. Minden olyan szépnek látszódott, a szemei fénye engem tükrözött vissza, boldog voltam… igazán, sajnos a sors közbeszólt. Amire meg tanultam bízni az életben, és értékelni mindazt, amit az utamba sodort, el kellet mennem. Amikorra visszajöttem volna már ő feledte el a feladott leckét.
- Egy srác? Ó nem kösz, én nem vagyok elég szép, te magad mondtad.
- Csak ennyi a baj? Rá se hederíts! Ez még a természetem lenyomata, mindig is kimondtam azt, amit érzek, egy páran nem szerettek ezért, ennek ellenében voltak igaz barátaim.
- Szóval nem vagyok szép?
- Azt nem mondtam! Azt mondtam, hogy szebbnek hittelek. Ez különbség.
- Mert te szép vagy?
- Igen, mindig is az voltam mindazoknak, akik igazán szerettek, mint ahogyan te is.
- Szóval te lesed mindegyik lépésemet, de nem szeretsz igazán, mivel nem tartasz elég szépnek!
- Semmi kétség, - felnevetett - te vagy az a lány! A hiteles képmásom, ugyanezt rónám fel, ha fordított helyzetben lennénk. Figyelj, ha tükörbe nézel, mit gondolsz önmagadról?
- Semmi különöset, talán azt, hogy szebb is lehetnék.
- Miért, én nem ezt mondtam? Mindamellett leginkább hálás légy, van kezed – lábad és az igazi érték úgysem látszik kívülről. Tudod, mindenki életében eljön legalább egyszer egy olyan pillanat, hogy átesik a ló túlsó oldalára. Akkor kell bátran visszaülni a nyeregbe. Nem vagy csúnya viszont a belső értékeid sokkal szebbek, ha majd igazán észreveszed önmagad egyszer, megérted miről beszélek neked.
Meghökkenve néztem rá, próbáltam témát váltani, de mindegyikben ott honolt a legfontosabb kérdésem.
- Könyörgöm miért én? És mi az, hogy képmás?
- Mert a dolgok mögé látsz, szavakon túl érzékelsz, akit egyszer igazán megszeretsz, arra nem tudsz haragudni, nem tudod gyűlölni még akkor sem, ha letapos, ugyanakkor szembeszállsz a csőcselékkel és nem kérsz tőlük kegyelmet, amikor a sebeidet nyalogatod. Ezt itt bátorságnak nevezik. Hát ezért te! A képmás az képmás, én metaforaként használom. Valaha hittük azzal a sráccal, hogy csak egyetlen egy férfi és egyetlen egy nő létezik a világon a többi csak utánzat. Ezek után ugye nem gondolod rólam, hogy pont olyantól kérnék segítséget, akinek az a legnagyobb problémája, hogy milyen cipőt öltsön a ridiküljéhez?!
- Ó nem, nem, nem… ez valami tévedés, attól, hogy nem követem a divatot még nem vagyok bátor!
- Ha ez tévedés lenne, már teljesen máshol fejezted volna be. Rád nem jellemző a hatalomvágy, nem vakít el a pénz. A szívedet követed és ez pont elég, én is ilyen voltam valaha. Végeredményben egyszer ez tesz majd igazán szabaddá és boldoggá. Most még nem láthatod, de amint belecseppensz, pontosan tudni fogod, miről beszélek.
- Remek! És akkor most mi lesz tovább?
- Élni fogsz, de ez nem lesz mindig egyszerű. Mert abban a pillanatban, ahogy kinyitod a szemeid, látni fogod az ember mögött meghúzódó szándékot. Lesz olyan, akit azért fogsz elveszíteni, mert sosem szeretet igazán, és lesz olyan is, aki azért fog meneszteni, mert túlságosan megszeretett ahhoz, hogy továbbra is becsapjon. Mindkettő nagyon fájni fog. Idővel fogsz tudni különbséget tenni, mégis begyűjtesz egy pár sebet. Ha úgy fogod fel, mint valami leckét, százszorta könnyebb lesz. Iskola a határon – olvasd el feltétlen. Ott hangzik el leginkább, hogy az igazságnak több arca van, abszolút igazság nem létezik. Ha a felgyülemlett sérelmek nem váltanak ki keserűséget benned, nyertél. Mert tudod, leginkább azok nyernek, akik önmagukat győzik le. Mindamellett lesz olyan is, aki csak azért fog bántani, mert nem szereti a tükröt. Bár az emlékezet tényleg szelektív, előbb utóbb mindenkit utolér. Mindazok, akik szántszándékkal becsapnak téged, leginkább önmaguk ellen mennek ezért a te fájdalmad nekik majd időmúltán duplán fáj. Viszont új barátokra lesz, ami utad során nagyon felvidít, ebbe kapaszkodj!
- De hisz ez csodálatos! Ez mindent megegyszerűsít, mert így csak igazi barátokkal leszek körülvéve. Lesz értelme és tartalma a leélt időmnek.
- Tévedsz! Ez rengeteg bonyodalmat hoz az életedbe, hisz sorra buktatod le azokat, akik hazug szeretetet táplálnak irántad. Ne sápadj, nem lesznek oly sokan, de egy életre egy is elég.
- Hazug szeretet? Ez badarság, hisz én senkit nem kényszerítek arra, hogy szeressen.
- Ez igaz, de tudsz valamit, ami mások javát szolgálja leginkább, ennél nagyobb motiváció nem kell senkinek, hidd el nekem. Nagyon erősnek kell lenned belsőleg.
- Én nem hiszek ebben, hisz a barátaim nagyon jól tudják, hogy inkább elviselem azt, ha valaki őszintén utál mintsem, hogy érdekből, hamis mosollyal a száján pátyolgasson.
- Hiszel, nem hiszel, megtapasztalod. De ha elég figyelmes leszel, látni fogod, hogy sosem vagy egyedül a bajban.
- De én nem akarom megélni ezt.
- Sajnálom, de hozzád nem illik a kegyes hazugság. Mennyi évet akarsz még elvesztegetni, csak azért mert amit igaznak hiszel színtiszta hamisság? Te jóformán mindegyik barátod hóbortos álmába belelátsz, most számold meg azokat is, akik visszakérdeztek és ugyan olyan önzetlenül érdeklődtek a te álmaid felől. Gondolod ennek nem oda – vissza kellene működnie?
Szomorúan lehajtottam a fejemet s mielőtt újra kérdeztem volna, kóborló könnycseppek után hadonásztam. Egyiknek sem engedtem, hogy végigfusson az arcomon hisz a nagy lányok nem sírnak már…(Persze ha előre tudtam volna mi vár rám, ezt ki sem jelentem)
- Segítesz? – rá kérdezett a lány, miközben bizonytalanul méregetett a tekintetével.
- Van más választásom? – visszakérdeztem.
- Igen! Semmi kétség, élni fogsz, viszont dönthetsz úgy, hogy életed hátralévő pillanatait hazugságban töltöd. Kényelmes és biztonságos – fizikai szempontból.
- Ennek gondolom ára van.
- Persze, a legmagasabb!
- Mégpedig?
- Összevegyülsz a bégető tömeggel. Történetesen egy érzéketlen géppé válsz, akinek összevissza lehet firkálni az élete könyvébe. Tárgyilagos leszel, de nem leszel tartalmas. Vak engedelmességre kényszerülsz, és amire észreveszed milyen zsarnokság lapul mindazokban, akik a világ tükre előtt folyton az önzetlenség fogalmával takargassák önmagukat, az életed javarésze mögötted lesz. Tudod, ez egy ősi törvény, az, aki igazán önzetlen, teljesen feleslegesnek tartsa, hogy ezt fintorgassa az amúgy is folyton változó világ előtt.
- Remek kilátások! És mi a legnagyobb hazugság, amelytől nem ártana tartanom?
- Hogy minden egyes ember, akit barátodnak hiszel téged lát és önmagadért szeret.
- Miért, ki vagyok én?
A lány rám mosolygott és féltőn megérintett. Hirtelen egy hatalmas tükör elé kerültünk és én tisztán láttam őt a saját kis homályos alakom mellett. Most vettem csak igazán észre milyen káprázatos mosolya van.
- De hisz engem nem is látni, mondtam ijedten.
- Ha tudnád, mennyire tévedsz, ki sem mernél mondani ilyet. Te még archoz és névhez kötődsz, mint egy szerelmes tini lány, aki mindig az aktuális szerelmében lássa az igazit.
Megérintettem a tükröt, ezer szilánkra tört. Mindegyikben más – más kép volt látható. Egyikben, a legnagyobban, az otthoni fürdőszobát láttam s a férjem álmos, rácsodálkozó tekintetét. Összetört, de hogy esett le?! Láttam nem érti, és én sem értettem igazán. Ez lenne a jel, hogy a lényem nyomtalanul elpusztult? Pedig én sosem készülődtem órákig a tükör előtt, és épp ez jellemez? Fenébe! Inkább a számítógépe klaviatúrájára pötyöghettem volna, biztos jobban megértené. Mindegy már! Szívem összes szeretetével átöleltem volna, ha nem vagyok épp egy közönséges halott. A lelkem legmélyén hontalanságot érzékeltem, torkomban a jól ismert gubanc egyre inkább növekedett. Egy otthon biztonságot jelent, mi viszont örökös harcban álltunk egymással. Mert ő nem szeretett mindenkit, egyáltalán nem, én meg próbáltam volna összekovácsolni azzal, akitől ösztönösen menekült. Ostoba voltam, azt hittem, ez így van jól, majd nem volt jól sehogy sem… s én magamra vettem, hogy ez is csak az én hibám. Keservesen elsírtam magam, fájdalmak közt szültem meg a kegyetlen igazságot. Egyedül vagyok, de már nem toporzékolhatok egy helyben többé. Túl sokáig éltem kegyes hazugságban remélve, hogy az én boldogságom ugyan annyit ér a szeretteim szemében, mint amennyire bennem él az ő boldogságuk reménye. Sosem számítottam igazán én meg csak beletörődve bólogattam, mert azt hitem, hogy ez az igazi önzetlenség jelképe. Pedig nem, sőt ez még csak meg sem közelíti az önzetlenség fogalmát.
- Mi lesz most? - kérdeztem törülve a könnyeimet.
- Mi legyen most?
- Nem tudom! Úgy érzem megbuktam és nem lehet helyrehozni többé. Nem hiszem, hogy ezek után bármit is teljesíteni tudnék.
- Nem hiszem, hogy nem hiszed.
- Ne játsszuk ezt, kérlek!
- Így van! Mást kell játszanunk, ahhoz viszont fel kell ébredned.
- Várj! Ne menj még el, kérlek…
- Én sehová nem megyek, te mégy…

…mély levegőt vettem, talán még fel is sikítottam ijedtemben, amikor fénysebességgel visszazuhantam a testembe, de alig hogy felébredtem az összegyűrt kórházi lepedőn, újra altatni kellet engem. A könnyekkel való küzdelmet élő adásban is elvesztettem. Éreztem baj van.
- Kérem, nyugodjon meg, szólt hozzám egy kedves idegen, aki sietve tolt a műtőbe. (Istenigazából a mi időnkhöz mérve csak nyolc órát késtek)
- Szeretnék haza menni, suttogtam kérlelve, majd mélybe zuhantam. Se fény, se alagút csak a tudat. Az egész életem hét másodpercig tart s félidőben teljesen a feje tetejére állt.

…Hiányzott a fürdőszobai tűkör, hűlt helyére csüngő dísztárgyakat raktam, de semmi sem volt ugyanaz többé. Más tükröt kellet keresnem, mert most már hívott, csalogatott magához. Nem azért, hogy tökéletesebbre fessem ki a szemem, vagy ne hogy az ajkamon húzzak csíkot a rúzzsal. Egyáltalán nem! Mégis hosszú perceken keresztül figyeltem, hátha… hátha ez nem álom volt és én újra homályba merülök. Vagy tán változom kissé? Nem! Minden a megszokott helyén volt rajtam. A szemeim, a szám, a keserű mosolyom. A pocakom, melynek növekednie kellet volna, aztán mégse… Minden ugyanaz volt. Csak ugye a kelleténél mindig egy picivel többet láttam, míg nem összeállt a teljes kép. Se szó, se beszéd, pont „jókor jött” ez a fajta adottság. Úgy éreztem magam, mint aki most mászott ki a barlangból egyenesen a legmagasabb fára. Minden egyes ágba kapaszkodtam, de még ez sem nyújtott biztonságot. Biztonság? Ez volt a legelső, amiről le kellet mondanom. Pöttöm kis kavicsként gurult a hegyekről és hozta magával a halálos lavinát.
Legtisztábban a kirekesztett megalkuvókat láttam, akik duplán ostromoltak. „Én? Soha!" Ezt mondták minden egyes kiosztott pofon után. „Én sosem bántanák senkit, mert tudom milyen érzés, ha valakit bántanak!", hozzátették. Legyen világos ki az empátia királya!
Nem-e? Ott, helyben… visszakézből!
Keservesen "felnevettem" az emberi butaságon.

Egy szeretet guruhoz vittek. Isten tudja miért, hisz nem nekem kellet volna felébrednem a vakságból. Az is lehet, hogy én kéredzkedtem hozzá, puszta kíváncsiságból. Rám nézett, s mint akivel heti szinten kávézgatni jár kétszer, úgy ölelt hűn önmagához. A szeretet guruk már csak ilyenek, bár nekem csak annyit mondott erre, hogy „már nagyon régtől várlak ám"
- Remek!
- Veled megtörtént az, amit én éveken keresztül sajnos csak álmaimban kergetek. Pedig annyira vágyom rá – mondta helyet kínálva.
- Igazán? Akkor adok belőle, mert ugye mire valók a jó barátok?!
Tudta, hogy gúnyolódom, de egyáltalán nem zavarta, sőt mintha fel lett volna készülve erre. Monotonszerűen kinyújtottam felé a pénzt. Nem kis összeget kínáltam azért, hogy rámutasson, mitől leszek majd „hűűű, de jó ember”. Nem fogadta el, és ez összezavart kissé.
- Áruld el, hogyan csinálod, és én fogok fizetni neked.
- Mit hogyan csinálok?
- Létsík váltás- súgta felém miközben zihált a tekintete.
- A micsoda?
- Semmi! – mondta csalódottan.
- Akkor jó! Szóval, tessék csinálni valami abrakadabrát, hogy én is olyan tökéletes, hibátlan és önzetlen legyek, mint a körülöttem élők.
Felnevetetett s ez a nevetés ismerősen csengett le bennem. Szomorkás árnyalata volt.
- Ezt az abrakadabrát tisztításnak nevezik, de hogy jöhetek én ahhoz, hogy téged tisztítgassalak?
- Nem tudom, de reménykedem benne, hogy érthetően elmagyarázza!
Csend…
…és ugye örökké nem ülhetünk csendben, felálltam a székről és elköszöntem. Már kifelé indultam volna, amikor kézen ragadott és mélyen a szemeimbe nézett.
- Van egy adottságod. Soha senkiért ne tipord el magadban, csak ennyit kérek, ha lehet.
- Jó persze, azzal egy kicsit sem kell törődnie, hogy ennek köszönhetően majd eltipornak mások.
- Igen a sok sebzett ostoba fenevad. Mi mást lehetne várni tőlük?
- Fogalmam sincs! Én a mogyorós csokit szeretem, és a Mekis kaját. Azon felül, ha valaki képes megnevettetni, nagyon könnyen elfeledem a rosszat, de néha egy ölelés is elég. Kisírom és tovább lépek.
Szívből felnevetett… ez mondjuk egészséges nevetés volt. Kicsúszót spontán, nem volt erőltetve.
- Mennem kell - mondtam mosolyogva.
- Tudom, nagyon hosszú út áll előtted.
- Hát azért nem oly vészes, estére gyalogosan is hazaérnék.
- Képletesen gondoltam.
- Értem! Apropó, leakasztana rólam egy pár szellemet?
- Minek? Téged sosem bántanának. Sőt…
- Sőt?
- Jaj, te lány, bocsáss meg nekem kérlek.
- Nem értem.
- Nem is kell. Látom mire tetted fel az életed, bár képes lennék őszinte vigaszt nyújtani neked
- Kösz, nem kell. Majd csak megbirkózom valahogyan.
- Óvnálak, érted? Óvnálak!
- De mitől?
- A csalódástól.
- Jó! És milyen csalódástól? Mondjon már valami konkrétabbat, könyörgöm.
- Konkrétabbat? Azt te tudnál mondani. Minek akartad látni, mond?
- Mit?
- Nem mit! Kit?!
- Akkor kit?
- Hogy ki az, aki igazán szeret, illetve ki az, aki teljes mértékben becsap.
- Mert hiszek abban, hogy mindenki önállóan tudja kezelni az érzéseit attól függetlenül, hogy mi zajlik épp a világban. Hiszek abban, hogy az igazi érzés egy érték, hiszek a szívben. Látom a változást, folyton ebben élek, mégis hiszek abban, hogy az igazán igazi igaz szeretet változatlan. Hiszek a szép emlékek erejében, s hiszek abban, hogy a rossz emlékek hada nem írják át az emberek érzelmeit annyira, hogy mindig csak a rossz érzések legyenek előtérben. Hiszek abban, hogy az emberek, akik a jót keresik, a világban igyekeznek visszaemlékezni a szépre. Hiszek abban, hogy így élnek s nem csak beszélnek róla másoknak.
- Bla, bla, bla és bla, bla, bla! Ezek az emberek, akiket mondókád mögé rejtettél magasról lefütyülik, te miben hiszel.
- Az legyen az ő problémájuk. Öt perce még arra kért, hogy ne tiporjam el az adottságom, most meg arra kér, hogy éljek teljes sötétségben?
- Letördelteted a szárnyaidat primitív, vak egyének miatt. Visszazuhansz és gátolod a fejlődésedet.
- A micsodáimat?
- Te hiszel a metaforákban, ezért mondom neked így. Az emberek többsége nem az, aminek mutassa önmagát. Maszkok alatt ítélkezni könnyű, a levetéshez bátorság kell.
- Ez tény, pontosan ezért nem skatulyázok és nem gyártok jó ember – rossz ember kupacokat önmagamban. De talán minden fordítva van, talán én vagyok primitív, erre miért nem gondol?
- Jaj, te lány, ha tudnád…
- De mit?
- Hallgass a szívedre kérlek, és élj a legjobb belátásod szerint, már csak ennyit tanácsolhatok neked. Láthatlak még?
- Szerintem nem, egy életre rám ijesztett. Talán majd egy más létsíkon, vagy min – mondtam mosolyogva.
- Megbocsájtasz, kérlek?
- De mit bocsássák meg könyörgöm? Most vagyok itt először, a teljes nevét sem tudom rendesen…
- Elárultalak, ezt bocsásd meg nekem kérlek. Nem mondhatok többet sajnos, de amíg élek megvetem önmagam ezért. Bár visszacsinálhatnám.
Mielőtt megnyitottam volna a számat megemelte a kezét és engedelmes csendre intett.
- Ne! Kérlek, ne kérdezd hogyan és miért. Bánom már, nagyon bánom. Bár megértenél egyszer. Legyen pokla annak is, aki miatt ez tettem. Pirkadattól alkonyatig.
- Persze! És dögöljön meg az egész világ, nem?
- A világ? Hm, már nagyon rég vége van! „Szívtelen, rosszak és kapzsik az emberek” Annyira, de annyira sajnálom.
- Hát mit is mondhatnék erre? Van Mekis kajája?
Újfent hangosan felnevetett.
- Sajnos nincs, de van egy őszinte ölelésem… már amennyire képes vagy bízni még bennem- mondta szomorúan.
Két magabiztos lépést tettem és kinyújtottam felé mindkét karomat. Magához ölelt. Úgy éreztem biztonságban vagyok. Egyszer csak „mindent” láttam. Kellet volna? Nem kellet volna? Nem fogom megtudni többé. Keserves könnyeket hullajtottam a frissen vasalt fekete zakójára, tudtam, hogy velem sír. Két gyötrelmes sóhaj között kirántottam önmagam az erős szorításból és kiszaladtam a szobából, akkor láttam utoljára élve, s már csak álmodtam, hogy Angyalokkal konzultál.

- Másoknak jelentéktelen díszt jelent, az ő kezén mégis ott ragadt. Soha senki nem kérdezett rá, tedd meg és felismer… - mondta a lány.
Miért ne tettem volna meg, az én boldogságom már úgyis maradhatatlanul távozott. Nem volt itt semmiféle könnyi facsargató harc a lelkemért, semmiféle megemlékezés, hogy azért évek során tettem én jót és szépet is. Csak menjek már minél hamarabb és minél messzebb. Mintha valaki teljesen más filmet rakott volna be a vetítőgépbe, vergődtem csupán, hogy ne fájjon a pusztulás. Minden, amiben ez idáig hittem elmúlt, eltűnt, összetört. Már csak az enyhe vigasz maradt meg, a balsors kiváltsága melyben szabadon dönthetsz, mit szeretnél érezni, miben kívánsz kapaszkodni leginkább. És én nem akartam lenni az, aki teljesen elfelejti a szépet…

Új otthonra leltem. Megnyugtatott, hogy nem kell ezért elszámolnom senkinek. Nem kell hálálkodnom és kérlelnem ne ezt vágja a fejemhez folyton, hogy nem az enyém, és sosem lesz. Ebben az új otthonban sokáig ébredtem fel reménytelenül egyedül, úgy éreztem nem fogok szeretni többé, mert nincs semmi értelme. Mindennap meghaltam egy kicsit. Az új tükör mögött mégis régi mosolyt kerestem és próbáltam visszaemlékezni, míg nem egy szomorú vasárnap mellém ült a lány.

- Elrontottam, ne haragudj rám ezért – lehajtottam szomorúan a fejem.
- Nem te rontottad el, hidd el.
- Sajnos ez nem igazán vigasztal. Mesélj milyen érzés volt magadhoz ölelni- kérleltem őszinte kíváncsisággal.
- Nem tudom, engedtem te öleld. Minden, amit megtudtál csakis magadnak köszönheted, értelmes voltál, odafigyeltél az álmokra, a szavakra… óóó az a titokzatos szívlakat… ne féltsd, megérdemli a sorsát. Csak tanítani tudott, de sosem élt a saját tanításával.
- Ez nem igaz! Vigyázott rám, óvott a könnyektől a csalódástól
- Ó hogyne! Meg ne szakadjon a szívem rajta. Mindenkivel ezt teszi, aki felett uralkodni szeretne, most már én is belátom.
- Miért beszélsz róla így? Én nem tudtam szeretni úgy, ahogy megérdemelte volna. Ez az én hibám. Fogva tartottak a régi sérelmek, folyton csak bőgtem miattuk, még szép hogy megunta.
- Persze, mindez annyira érdekelte! Hiszel abban, hogy a hangya egyszer csak tudatára ébred és rájön, hogy ő mindig is méhe szeretett volna lenni, ezért jobb, ha mézet gyárt?
- Igen, láttam már hangyát mézbe fulladni. De amint besóztam, újraéledt, pedig csak kísérletnek indult.
- Komolyan? És mi lett belőle, szorgalmas méhecske? – felnevetett gúnyosan.
Újra lehajtottam a fejem, próbáltam lenyelni azt a hatalmas gubancot, amely a torkomban keletkezett, döntöttem s már nem volt, aki eltántorítson ebben.
- Figyelj – mondtam remegő hangon - az én privát boldogságomnak amúgy is annyi. Tudom, hogy nem vagyok annyira szép, de ha esetleg gondolod… ha szívesen visszatérnél… ha meg tudnád menteni… vagy valami ilyesmi, akkor…
- Igen? És miről beszélgetnénk? A romantikus hattyúetetésről? Netán őriztetném vele a titkaim? Az már csak volt, érted? Hadd a fenébe. Az egész élet előtted áll, újabbnál újabb sikereket érhetsz el. Megértő társra, barátra lelhetsz. Feláldoznád önmagad azért, hogy egy ilyen majom meneküljön? És mitől kellene menekülnie? Nagyon is jól érzi magát így! Az orra hegyétől sem lát tovább, de ossza az okos észt, mert ő tud, mert ő tapasztalt! Láttad őt teljes „szépségében" akkor minek véded még?
- Miért lettél ennyire ironikus? Csak feleslegesen megijesztesz ezzel.
- Mert ez az egyetlen, ami megsegít. Szóval miért véded?
- Nem tudom, talán mert úgy meséltél róla, mint a világ legszebb – legjobb emberéről. Talán mert láttam mennyire szenvedsz attól, hogy nem tudsz közeledni felé. Talán mert éreztem, hogy nincs is annál szebb, ha valaki így szeret… talán mert neked ő volt a hősöd és én hittem neked.
- Az volt!
- Ha igazán az lett volna, nem mondanád múlt időben.
- De megváltozott érted? Nagyon – nagyon megváltozott!
- És ez átírta az érzelmeidet? Tudhattam volna, mindenki így él, még a halottak is… minek is bízom abban, hogy ez lehet másképp is? Túl kicsi vagyok hozzá, túl kevés.
- Kikergetsz a hitemből! – mondta felsóhajtva.
- Igen… lehet csak ehhez értek igazán. Ennek köszönhetően megtudhattam, hogy egy pár hazug mosoly, hazug ölelés engem is utolért. Nem én voltam fontos, egyáltalán nem. Amikor végre valahára ráébredtem, lerendezték annyival, hogy nem vagyok jó ember. De hát előre figyelmeztettél…
- Mert ők ugye annyira jók?!
- Már nem érdekel!
- Bánod?
- Nem! Legalább felébredtem a képzelt biztonságból – mormoltam a könnyeimet nyelve.
- Hej, figyelj – mondta lehajtott fejjel. - Ne légy szomorú, megéled a boldogságot. Teljes szívemből kívánom neked. Gyengédség, szerelem, óvás, odafigyelés, barátság… mindaz, amire kezdetektől vágytál ott kuporog a bejárati ajtó előtt és csak arra vár, hogy észre vedd.
- Egy újabb illúzió? Nem, köszönöm, jobb lesz nekem egyedül. Talán ha luxus kocsira vágynék, aranyra, ezüstre, pénzre… nem lennék ilyen boldogtalan.
- Ezt ugye te sem hiszed el, hogy téged pont a pénz tenne boldoggá?!
- Nem hiszek már semmiben, mert nincs értelme. Én is csak okoskodtam a szeretetről… mindenről. Lesz mivel leszámolnom a halálos ágyamon.
- A halálos ágyadon? Hisz te élsz a leghitelesebben. Még a halál is beléd szeretet te!
- Mi???- kérdeztem nagyokat nyelve
- Betűzzem ki?
- Ne!!! Elég, ha azt mondod vicceltél.
- De nem vicceltem.
- Egyre jobb hírekkel szolgálsz. Mennyi időm van még hátra? Egy nap? Két nap? Egy év?
- Pont amennyire szükséged van!
- Tehát mától nyugodtan félhetek!
- Te? Egyáltalán nem!
- Ő küldi a szív felhőket a szív köveket és a szív tócsákat az utamba?
- Lehet, bár ő csak báránykákat tud rajzolni, hogy mit látsz benne, az már a te személyes varázslatod - mondta rám kacsintva.
- Hát ez… remek…nyeltem megremegve.
- Félek!
- Nem kell! Féljen más… féljen az, aki meghazudtol.
- Jaj, ne! Könyörgöm ne…
- Ez nem a te dolgod.
- De jó! Most akkor mindenki, aki meg akar dögleni, sárba döngeti a fejemet hátha kegyelemdöfésben részesül?
- Nem, dehogy is! Az minden szart túlél, hogy az élete végén legyen min gondolkodnia. Na, az lesz még csak keserves tapasztalat!
Mosolyogtam volna, de nem ment.
- Figyelj, az a srác… nem rossz ember – mondtam kissé szomorkásan.
- Igen, persze nem rossz ember… mert neked senki sem rossz, ha még nem vetted volna észre.
- Megbántottam, pedig nem ezt akartam, bármennyire hihetetlen.
- Ugyan már, fel sem fogja. Egy kicsit sem érdekled.
- Ez nem igaz! Meglehet, hogy dühös rám, mégis a szívén visel, nem hiszem, hogy nem látsz mögé. Mindent megtett azért, hogy magamban higgyek leginkább. Te ezt miért nem így látod?
- Mert már nincs meg ez a képességem.
- Milyen képességed?
- Hogy a rosszból is csak a jót hozzam ki.
- Miért erre képesség kell?
- És természet leginkább, bár nincs olyan nagyszakállú, aki külön díjazná ezért. A legnagyobb rezümé a saját boldogságod. Sajnálom, hogy miattam bántanak.
- Ne sajnáld. A saját érzéseimért én felelek, rá se merném kenni másra. Ez már az én fájdalmam marad.

Kopogtak… ma már harmadszor. Kinyitottam az ajtót, kinéztem.
Hatalmas rózsacsokor várt az ajtónál. Szeretem a rózsákat, nagyon – nagyon szeretem.
- Nos, ki volt az? – kérdezte a lány
- Tutira a férjem… azelőtt sosem kaptam virágot csak úgy szürke hétköznapon, most meg két hónapja egyebet sem csinál, csak harcol. Mindig csak öt percet kér, gyerünk ki sétálni, beszéljek vele, legyünk legalább barátok… nem akar elveszteni.
- Akkor mire vársz?
- Semmire. Egyszerűen csak ne akarjon „megmenteni” engem. Évekig ott álltam mellette és nem kellet az ölelésem. Miért nem lehet úgy, hogy most már nekem nem kell? Ez tán jobban elítélendő, mint az, hogy évekig vártam? Senki ölelése nem kell többé. Neki van kibe kapaszkodnia, harcoljon értelmes dolgokért. Én nem szedek el senkit, senkitől, elegem van a nyomorult átkokból meg a „jókívánságból” a fél igaz történetekből. Érted? Elegem van. Egyedül élek és nem akarok változtatni rajta. Miért kell bűnhődnöm olyanért is, amit nem tettem meg?
- Hogy megértsd, mi változtassa meg legbelül az embert.
- Nem gyűlölök, és nem átkozok, ha erre gondolsz!
- Tudom, pont ezért választottalak téged. És pont ezért számol le az élet mindazokkal, akik hazug mosolyt osztanak. A végcél számít, ezt sose feledd. Csak a rossz ember fog megítélni rossznak.
- Ja, a végcél…
- Adj neki még egy esélyt, csak hallgasd meg. Rengeteg sérelmet hordoz magában.
- Talán én váltottam ki?
- Nem!
- Akkor meg?! Én talán nem hordozok önmagamban sérelmeket?
- Nem! Te minden egyes új nappal valamiért megtisztulsz. Ne kérdezd hogyan és miért, úgy sem válaszolhatok. És most ad a kezed, készültem egy meglepivel. Háromig számolok, erősen szoríts és tartsd csukva a szemed.

- Egy, kettő, mondom, becsuk szem… három.

A határtalan csillagos égig szálltunk. Mindenkinél boldogabb voltam. Ezt nem lehet leírni szavakkal. Ezt nem lehet belefoglalni versbe, se dalba. Nem lehet megfesteni… csak újrakívánni lehet… és minden éjjel várni… hátha. Minden énbennem volt és én ott voltam a mindenben, egyaránt történt minden, még az is, ami sosem történhetett meg. Csillagokba zuhantam, majd új utat törtem felfelé mindig magasabbra. Nem akartam, hogy véget érjen…
…ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el… a rohadt vekker. Az!

Boldog vagyok, de Isten tudja, hogy van ez a tisztulással?! Azóta is ezen agyalok. A magányos időszakom után a férjem tett pontot, de nem szaggattuk le egyből egymás ruháit. Soká, nagyon soká csak ismerkedtünk csupán…
Hm… milyen vicces… ismerkedtünk… annyi közösen leélt év után először táncoltunk az esőben és röhögtünk felhőtlenül a durcás embereken. Egy igazi mennyország… amelybe egy pár sértett ego beletaposott majd lezuhant, mert nem tudták rám bizonyítani, hogy én minden este odakötözöm a székhez és kényszerítem arra, hogy továbbra is óvakodjon mindazoktól, akik olyat hazudnak rá, amit soha nem tett meg. Ugyanakkor ő rá sem tudták rábizonyítani ugyanezt. Pedig így működünk… kényszerítsük egymást mindenre, fenyegetőzzünk, zsarolunk, hisztizünk… hátha ettől nagyobb lesz a szeretet, semmit nem beszélünk meg egymással, de azért szükségszerűen leakasztjuk egymást a szögről… s ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeljük, általában összeugrunk úgy, hogy készülhessen látlelet. (Van egy pár kifejezetten buta ember, mindig volt és mindig lesz. Sajnos még ezt is látnom kell, de ez már egy külön adottság!)
A lány velem maradt, lassan a kutyák is megszokták már. Azért néha megugatnak még lustán. Olykor megreccsen az ágy, megpattan a szekrény (sablonszerűen neki megy, mintha nem tudna keresztül menni rajta) van úgy, hogy leesnek a kabátok. Az életem részévé vált. Őt is ki szoktam kötözni a székhez, ne menjen még…(Ez ugyan azoknak a butáknak szól)
Vicces, ahogy a konyhai szék eltáncol az ajtóig… tovább meg úgysem megy.

- Féltem, olyan keveset alszik a bolondosom – mondta kétségbeesetten egyszer.
- Aha! Elárultad magad. Szóval szereted!
- Sosem mondtam azt, hogy nem!
- De te úgy beszélsz róla, mintha fontos lenne, hogy éljen!
- Hát persze hogy fontos, már hogy ne lenne az?!
- De hisz te halott vagy…
- Halott vagy?
- Nem értem!
- Létsík váltás… ennyi.
- Szóval, ha elérné a létsíkodat…
- Nem érheti el, ha meghal kis butus.
- De hisz te is halott vagy.
- Halott vagy?
- De…
- Semmi baj, ezt nem értheted! Figyelj, ahol keresnie kellet volna, ott sosem keresett, fogd fel így! Kérdezd már meg tőle mikor hordtam két kilométeres körmöket, öt centis szoknyát, húsz méteres magas sarkút és mű mosolyt a pofámon?!
- Hát az tök jó lesz, ha ezzel provokálom. Szerintem mindenképp megörülne nekem.
- Nem kell tartanod tőle, jól fut, de nem tud fát mászni. Sosem tudott.
- Pont elég, ha átszúr a tekintetével.
- Téged? Ahhoz utána kellene fordulnod, hisz két lépéssel előtte jársz, már csak azzal, hogy mersz érezni, félni, sírni ha baj van… erre itt azt mondják: „élethű” vagy „sebezhető”
- Hát ez már csak olyan erény, amely mindenképp hasznomra válhat.
- Így van! Mondtam már, hogy szép vagy?
- Nem! – elmosolyogtam magam.
- Szép vagy… de úgy igazán szép.
- Tudom, tudom… a hiteles képmásod!
- Majdnem jó! Csak fordítva… Meg ne kérdezd, hogy értem ezt!
- Jó, nem kérdezem, de mégis, hogy érted ezt?
…Nevetett, s a nevetése felvidította az egész világom. Felismertem. Ez egy egészséges nevetés volt, amely tudatta velem, hogy istenigazából csak a végcél számít, ki tudja melyik végtelen történethez mérve…?!?

FIGYELMEZTETÉS…
Ez a történet fiktív!!!
Nem tudom észre vettétek-e, de kizárólag a lényem fényezését szolgálja (mindazok szemszögéből nézve, akik annyira értenek az élet iskolájához, hogy az emberi ismeretből bizonyára jelesre vizsgáztak volna, ha nem derült volna ki, hogy sosem szerettek!)

Azt „mondtam” fiktív?
Őőőőő…

Kiállok a borosgazda mellett!!!

Dadka — Tue, 07 Jan 2014 20:18:57 GMT

Nem fogjátok elhinni, de ebbe úgy belecsöppentem, mint Micimackó a mézes köcsögbe. Lábaim az asztalon pedig ez nálam igencsak szokatlan. Egyrészt azért mert az asztal magasabb a széknél, így egy kicsit olyan mintha női orvosnál lennék, másrészt meg civilizált, felnőtt ember vagyok, aki nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem illik tenni ilyet. (Mint ahogy az ágyat sem szabadna összeugrálni, nekem mégis sikerült. Én csak próbáltam felérni a plafont mivel felragadt a rágógumim miután egyre magasabban dobáltam.)
Szóval ülök a széken, lábaim az égnek és olvasok. A tizennyolcadik épp mondat után nem bírom megemészteni az adott helyzetet és keresem a „kész átverés” lenyomatát. Ez biztos valami célzott népkutatás, ahol, ha tetszik a probléma vázlata, tovább juttassuk a döntőbe. Ha nem tetszik, akkor nyomunk neki egy x-et, mint ezekben a „megmondom én ki az igazi tehetség” műsorokban. Nyommal követem a sorokat és egyre inkább kezdek rettegni attól, hogy ez bizony valóság. Hiányzik a „mérjük fel a lehetőségeket”, hiányzik a „váltsunk kulisszát” opció. Hát így valahogy van ez. Jézus a templomban tisztított, Petőfi a Pilvax kávéházban csapott az asztalra. A változás reményében mindketten hősies halált haltak a helyzet az óta egyre rosszabb. Sőt ahogy így elnézem magam, úgy fest, hogy én is nagyon csúnyán megfáztam. Bennünket már nem fog megváltani senki! Még az Apokalipszis is visszafordult 2012-ben, látván saját önpusztításunk módszerét, ami ugye jóval hatásosabb és még felesleges energiájába sem kerül. Talán nem tehetünk róla. Talán az emberi butaság pont abban az agyféltekében nyugszik, amelyet előszeretettel használunk!
A történet kockában: 15 évnyi fegyházbüntetést kaphat az a vácsszentlászlói fiatalember, akinek úgy jártak be a portájára a tolvajos betörők mintha csak a sajátjuk lenne, miközben hála jeléül sosem felejtettek elvinni Tőle valamit. Hol szerszámot, hol a gyermekei pecabotjait (amelyekhez érzékeny családi emlékek fűzték), hol bort (És még folytathatnám) Merészkedett hát feljelentést tenni, de valahogy minden lopás eredménytelenül zárult, minden tettes ismeretlen volt. Így hát végső elkeseredettségében megpróbált sajátos módon igazságot tenni. Fagyállót öntött az egyik boros hordóba. A hülye betörő meg nem megitta? Hát hogy a fenébe ne? Hisz lassan már legálisan lopott, mert az ő tetteinek nem voltak ám következményei. A fiatalemberen (és a családja) kívül a kutyát sem érdekelte, hogy olyat próbál elsajátítani, amiért más reggel kikelt az ágyból és tisztességesen megdolgozik érte.
Suma sumarum: A vácsszentlászlói fiatalemberhez azóta újra betörtek (mert hát mitől féljenek?!) és egy idiótának köszönhetően, aki amúgy is piált, lopott és drogozott élete végéig maradandó lelki sebeket hordozhat magával. Mindennek a tetejébe még Ő üljön le 15 évet, mert nem figyelmeztette a betörőt az esetleges veszélyekre?! Hát eldobom az agyam, komolyan! A végén még az lesz, hogy Ő kényszerítette a betörőt arra, hogy lopjon. Mocskos korruptív Világ, ez köpedelem! Ennek nem lehet hátat fordítani és legyinteni rá. Ez úgy megrázott belsőleg, hogy nem ereszt. Nem nyugtat meg a: „Jaj de jó, hogy nem velem történt”…egyáltalán nem! Nekem nem kell itt jönni a fajtával, agyamra megy ez a csoportosítás mivel a tudtommal az emberi értelmiség nem a fajtától függ, hanem attól, ahogyan hozzááll az élet dolgaihoz.
Ha valaki bunkó, akkor bunkó és onnantól kezdve nem érdekel, hogy miért pont szlovák, miért pont roma, vagy magyar, netán kínai… Ez ugyanúgy érvényes az értelmes emberekre. Az a tolvaj bunkó volt, hisz bort (is) lopott… ezek szerint nem azzal volt baja, hogy kirekesztette a Világ és ő éhezett! Bort lopott másnak a portájáról, nem a családjának kenyeret! Én a vácsszentlászlói fiatalember helyében Strasbourg-ig nyomnám az ügyet, ha kell médiákon keresztül! Mert nekem úgy fest, hogy Magyarországon (is) csak azt fogják körbe – körbe bizonygatni, hogy nem figyelmeztette a betörőt. És mégis hogyan kellet volna figyelmeztetni őt? Segítsetek már! Mit kellet volna tennie? Ha írt volna cetlit, nyilván az derült volna ki, hogy a betörő nem tudott olvasni. Ha rajzolt volna halálfejet, nyilván az derült volna ki, hogy a betörő nem tudta a fejében értelmesen összerakni a képeket. Ha a kutyája szakította volna szét a betörőt, akkor le kellet volna lövetni az ebet. Ha az áramos kerítés veri agyon a betörőt, akkor ugyan ott vagyunk, ahol a part szakad… a betörő nem tudott olvasni, így nem sejtette, hogy pórul járhat… szegény! De most komolyan… Mit kellet volna tennie? Ülni a háza bejárata előtt, hogy az esetleges megelőzés érdekében beszéljék meg kávé mellet, vagy mi a fene? Vagy talán engednie kellet volna, hogy lopják szét teljesen? Egyáltalán, volt-e olyan, aki tisztességesen foglalkozott a feljelentéseivel? Vagy ezt ilyenkor nem kell tudomásul venni? Hol van ilyenkor az ember méltó szabad akarata? Nem más portáján kísérletezett másnak a borával könyörgöm. Otthon volt… igen, ott azon a „biztonságos” helyen, amelyért nap, mint nap fáradozott. Az, hogy a bunkó tolvaj utoljára röhögött a markába mégis az Ő hibája? Ki mondta a tolvajnak, hogy menjen lopni? Feleljen ő! Menjen ö 15 évre börtönbe!
Nem figyelmeztette a tolvajt… bocsánat, de sírva röhögök. Ennyi kínszenvedést még sosem okozott a röhögés, nem tudom hová tegyem?!
Eva Rezešová négy ember halálát okozta és maximum 10 évet kaphat, abból tudtommal máris lefaragtak és már előre diagnosztizálták, hogy mindvégig jó magaviselete lesz. Ő ugyan hogyan figyelmeztette azt a négy áldozatot? Feliratos táblát tett az autó tetejére? „Húzzatok az utamból, mert Bromhexint ittam, nem is tudom, ilyenkor miért vezetek, nem hogy otthon feküdnék”… ?!?
…ez a szerencsétlen meg 15 évet kaphat egy bunkó tolvaj haláláért, aki előbb vagy utóbb úgyis halálra vedelte volna magát. Éljenek a törvények! Nyugodalmas jó éjszakát kívánok annak, aki folyamatosan úgy bővíti őket, hogy legtöbnyire a tisztességes ember húzza a rövidebbet. minimum meg van hurcoltatva.
Rosszul vagyok, én már nem hiszek az igazságszolgáltatatásban. Nyugodtan szögre lehet akasztani a talárt, mert már túl sok olyan „tisztességes” bírót „látok” akik teljes mértékben elfeledték mire esküdtek igazán akkor, amikor még csak álmodták az útjuk lényegét. Rég, már nagyon rég elvesztették a fonalat! (Tisztelet a kivételnek!)

Félek, nagyon félek attól, hogy amikor a kórházban elvesztettem a magzatot, nem tettem meg minden óvintézkedést annak érdekében, hogy ne hagynak nyolc órán keresztül vérezni. Figyelmeztetnem kellet volna a nővért, hogy én vagyok a páciens, ő meg az alkalmazott és tévét otthon is nézhet. Mert ha én egyszer azt mondom, hogy nagyon - nagyon rosszul vagyok, akkor menjen az orvosért, vagy támasszon meg, de ne a zuhanyzóba küldjön egyedül. Én megijedtem, mert durva volt velem, így visszahúzódva bőgtem át az egész éjszakát félve, hogy elalszok és kivérzek, mint egykor nagymamám, aki huszonhat évesen halt meg. Ez volt az első ilyen tapasztalatom, nem sejtettem, hogy ilyenkor ösztönösen ér hisztizni, ordibálni vagy kirúgni az ajtót. Féltem, nagyon féltem.
Na jó, ne csináljunk ebből felesleges drámát, biztos figyelmeztetnem kellet volna a nővért, hogy akkor tartsa meg a tisztítótüzét saját magának és ne oktasson arról, hogy én biztosra nem tudom mi az a fájdalom...hisz nekem pont akkor keletkezett egy saját. Jó, hogy ő tudja mit jelent ez a fogalom, és odafigyelt rám akkor, amikor szükségem lett volna rá, hogy az amihez szerinte nem értek, legalább egy kicsit enyhüljön. Sajnálom, hogy nem keltettem fel a figyelmét, biztos ugrálnom kellet volna, de épp a magzat ment tőlem el, kérvényt írni meg már nem volt időm, mert rám se hederített csak a zuhanyzóba tessékelt. Orvos a reggeli viziten látott először, őszintén szólva a vizsgálatnál megrémült. Én kába voltam, mert a nővér (mai napig nem tudni kinek a parancsára) valamit közben belém szúrt, ami a tudtommal sehova nem lett feljegyezve.
A pert egy pár fárasztó herce - hurca után megnyertem, majd három évig húzódott. (Az első kérdésetek biztos az, hogy mennyit kasszíroztam be? Annyit, hogy ki tudjam fizetni az ügyvédemet. Nem pályáztam kitudja hány nullás fájdalomdíjra. Istenigazából amikor már megnyugodtam, csak a nővért szerettem volna látni, hátha elmagyarázza rendesen a fájdalom fogalmat, úgy hogy én is megértsem, és nem ír le egyből, azzal, hogy úgysem tudhatom!Megadtam rá az alkalmat. Vártam őt. Sajnos egyetlen egy tárgyalásra sem jött el. Nem értem miért.) Most már mindkettőnknek saját fájdalma van. Az enyém legfőbbképpen abból áll, hogy nem bízom a kórházi ellátásban és nagyon nagy csodának kell történnie ahhoz, hogy elhiggyem, az emberek oda nem meghalni járnak. A babát bárhol elveszthettem volna, de „az a bárhol” számomra mai napig százszorta nagyobb biztonságérzetet nyújt, mint az egészségügyi intézmények bármelyike…
Az ő fájdalma talán még mindig a régi, amiért (ahogy halottam), előttem több rizikós terhes pácienshölgy is meglakolt, mintha mi okoztuk volna a szerencsétlenségét…
Nincs bennem harag, csak nem értem meg… neki segítenie kellet volna másokon, és nem hősködni azzal, hogy „majd ő megmutassa, mert vele is elbánt az élet”… Sajnos nem tudom, mit tennék az ő helyében, de a magam helyében tudom, hogy nem ismerem a fájdalma hátterét, ezért se fogom megítélni rossz embernek. „Valami odabent” nem engedi nekem meg az „ilyet”… néha komolyan azt gondolom, hogy valaki (aki tőlem jóval hatalmasabb) odafigyel rám és vigyáz a szívemre. Még akkor is, ha hibázom…
Még az a nővér is ér annyit, hogy újraértékeljen… úgy érzem. Talán ha elhinné, hogy mindenkinek egyedi élete, öröme és fájdalma van. Viszont nincs ezzel egyedül és sosem volt…

Hát ennyi rólam… térjünk át „másra”…
A vácsszentlászlói fiatalember nem figyelmeztette a rablót… még mindig röhejes! Én szeretném megelőzni az ilyet ezért összedobtam egy levelet… hátha engem is kirabolnának, és hamarabb érné őket el a szívinfarktus, mint a vádlottak padja…
Lássuk!

Kedves betörő!
A kulcs a lábtörlő alatt van, ne hogy felesleges ricsaj keletkezzen! A lakás 24 órás kamerás megfigyelés alatt áll – ezt a folyosó túlsó oldalán ki lehet blokkolni. A jelszó: KOSZI HOGY KIRABOLTAL BUNKO GYERE MASKOR IS. Van rá 6 másodperced, remélem, ismered a betűket. (Na jó, 15 percre tettem, de csak miattad!) A tükörnél gyorsan suhanj át! Még megijednél. Ha akad egy kis időd, nézd meg a privát, kézzel gyártott faliújságomat. „Ne bántsd a magyart” – fő szállóigeként használom, de a kisbetűs részben (ott alatta) benne van, hogy engem se bánts, mert engem „pont az a magyar” valamiért megkedvelt.
Vigyázz! Az asztalon hangya méreg van, ne kóstolj bele. Ami elmozdítható és el tudod adni, azt vigyed, a többivel segítek, ha haza jövök munkából (nem tudom mennyire ismert fogalom ez a számodra) Hogy ne fáradj el annyira, mindent egy szobába pakoltam. Az a töltött csirkemell a tiéd. Könyörgöm, ne edd meg!!! Mert én csak rád akarok ijeszteni, pechemre biztos beledöglenél. Remélem jól érezted magad. Fogyaszd egészséggel azt, amiért megdolgoztam én és a családom. Dolgozunk mi, élvezed te… bár akarnál dolgozni te és lopnod se kellene!
A legfontosabb: Remélem, a halottaktól nem tartasz!!! Linda és Jack gyermekkorom óta velem vannak, Edina csak pár éve csatlakozott. Ha majd közéjük kerülsz, meglátod milyen kedvesek és játékosak. A tarot kártya szerint az én sorsom és az egyetlen égi szerelemem a Halál, és szerintem te nem igazán tetszel neki.
…Hoppá! Csirkemellet írtam? A sütire gondoltam én. Majd utólag kiegészítjük!
No, ne! Mi ez a riasztás? És a feltört zár? Hej, ez az én saját záram volt!!! Kelj fel vaze mert engem visznek miattad! Pedig figyelmeztettelek!!! Jaj ne, te nem jártál iskolába, amikor vettétek az ABC-t. A fene tudta rólad ezt te analfabéta! Befaltad a süteményt? Sajnálom, az én hibám…
De sajnos most elcseszted… a törvény engem véd, hisz mindenre figyelmeztettelek… előre meg hátra is!

Szerintetek elég ennyi, és védve vagyunk? Akkor majd igazságosan dönt a bíró?! Szerintetek, ha ilyen üzenetet hagynék figyelmeztetésként, tutira nem csuknának le? Ja! Hülyének néztek?
Bizonyítsák be, hogy a vácsszentlászlói fiatalember nem figyelmeztette maga módján a betörőket! Azt akarják mondani ezzel, hogy egy hivatalos rendőrségi feljelentés nem azonos a segélykiáltással???
Én nem ismerem ezt a vácsszentlászlói boros gazdát és nem ismerem a családját sem. Hogy magyar, ukrán, szlovák, roma, kínai, katolikus, református vagy Jehova tanúja… engem az sem érdekel, de ha azért fogják meghurcolni, mert egy idióta betörő az Ő SAJÁT TULAJDONÁRA nyúlt az Ő SAJÁT PORTÁJÁN és ebbe halt bele…
Nem kívánok semmi rosszat… nem tehetem… csak ugyan azt a jó tehetetlenséget kívánom s azt, hogy az ő sorsuk felett is ilyen igazságos emberek döntsenek majd egyszer. Van-e igazság? Talán nincs és nem is lesz… de nekem ne akarja bemagyarázni senki, hogy a vácsszentlászlói férfi nem figyelmeztetett eléggé azzal, hogy feljelentést tett!!! Mi történt? Semmi! A hülyéje továbbra is lopott és belehalt…

Jó, lehet… nyilván nem illik a halottakról így beszélni (bár szerintem most már inkább beismerné a bűnét), de konkrétan ez, egy fiatalember életét pecsételte meg örökre azzal, hogy az Ő borát lopta el, az ő saját pincéjéből. Nem elkérte, nem kölcsön vette, nem megvette… hanem ellopta! Könyörgöm emberek, ébredjünk már fel!

Most csak egy dolgot kérek Tőletek, (pedig sosem gondoltam volna, hogy ilyet megteszek) aki elolvasott és lel benne némi igazságot, vigye tovább a cikket. Persze ezt is önző célok vezérlik leginkább. Szeretném növelni az oldalam nézetségét…(Mert fontos a közönség szeretete, ha csak hárman fogtok olvasni naponta, komolyan mondom, nem fogok írni soha többé! Titkon azért reménykedem benne, hogy ezt a badarságot Ti sem hiszitek el… de gondoltam megjegyzem mindazoknak, akik a büszke pofájukat azzal a palásttal takarják, hogy az önző ma is csak én vagyok. Legyek is! Talán épp ezért érzem kutyakötelességemnek kiállni ismeretlenül egy olyan ember mellet, aki úgyszintén csak a sajátját védte. Ő nem akart embert ölni… vajon a rabló se akart lopni, csak épp arra sétált és megszomjazott? Na gyerünk…szólalj fel kedves önzetlen nép! Várjunk csak… ahhoz bátorság is kellene, és egy saját nem szájba rágott vélemény!)

http://alfahir.hu/hallja_e_a_birosag_a_nep_szavat
http://alfahir.hu/sosem_eleg_ujra_betortek_a_fagyallos_borosgazdahoz

Már semmi nem a régi

Dadka — Sun, 05 Jan 2014 20:36:03 GMT

A naptár szerint még mindig tél van, csak már én nem hiszem el. A kinti hőmérséklet 10 és 12 fok között mozog. Hóvirágot nem láttam még, de az ibolyák tisztességesen virítanak. A létező fák rügyeznek a nem létezők pusztulását nem követtem nyomon. Bár amikor betonba öltöztették a főteret az én véleményemért nem álltak sorba. Fasorok tűntek el az emberi butaság végett, de úgy látszik, nekünk ez is tökéletesen megfelel. Elfogadom, mint Jó Isten az ember szabad akaratát (végül is mi mást tehetnék hisz fejlődni kell!) de sosem leszek egységben azzal a gondolattal, hogy ez egy egészséges életrend. Nincs olyan, ami kárpótolhatna ezért. Még az a szerencsétlen szökőkút sem működik rendesen, sőt egyáltalán nem működik. Az a fő, hogy az egész teret felcsákányozták végette. Szeretném én látni azt az embert, akinek feneket kellet nyalni ezért, hátha megvigasztalna. Igaz, fehér akácot kaptunk, ne én legyek már hálátlan! Viszont hozzá kell tennem, hogy önmagának a szökőkútnak nincs külön kultúrája. Legalább javítassa meg, ha már a kedvenc gesztenyefám esett áldozatul.
Tél van! Odakint mégis méhecskék szállingóznak és giliszták kúsznak az ismeretlen veszély felé. Harmincegy pillanatra megpihentem és mit nem látok? A téli szünet közepette két egész gyerek játszik kint. Bújócskáznak, futkároznak (mint én egykor hajdanán, a többi harminc pajtásommal, mennyi idő telt el közben? Húsz év? Több biztos nem. De ezt már csak gondolatban, félve egészítem ki.) Enyhe mosollyal a számon figyelemmel végig követem Őket. A zöldkabátos gyerkőc besettenkedik a panelház egyik bejáratába. De ügyes, drukkolok neki önmagamban. Sajnos csak fél percig tart a játék, hát eddig volt izgalmas. Mert a kékkabátos gondolkodás nélkül mélyen a zsebébe nyúl, kiszedi a mindentudó okos telefonját és szó szerint lokalizálja a játszótársát. Ez nem ér! Ó dehogy nem! Aki kapja, marja. A játék lényege a keresés és az megmaradt. Az idő tartalma változott csupán. Az, ami bennünket félnapokat éveken keresztül szórakoztatott, az manapság egy – két perc és még csak örömöt sem okoz. Már hogy ne köszönne be az unalom? (Pedig szó szerint lábuk előtt hever a világ. Amire visszafelé jöttem az üzletből, a korlátlan internetnek köszönhetően meztelen puncikat nézegettek, hát gratulálok!) Szerintetek mennyi évet kaphatnak még az élettől, amíg beköszönt a teljes érdektelenség?! És ha hiszitek, ha nem az a legveszélyesebb! Vagy nem tűnt még fel, hogy a mai gyerekek és kamaszodó fiatalok egyfolytában unatkoznak? Mindegy már! És ne gyertek nekem a sajnálkozó pofátokkal, hogy nekünk más gyermekkorunk volt. Ez hozz ki leghamarabb a sodromból! Ez tény! Mert bennünket másképp neveltek!

Tél van! Nyilván ezért van még mindig a saját személyes számlám lefagyasztva. A helyzet állása szerint az egyetlen eszköz, amellyel harcolni lehetne az igazamért a pénz. Akkor meg minek? Ma én szoptam be, holnap sajnos Ti fogjátok. Pedig én gondoltam arra is, hogy a NEM LÉTEZŐ TARTOZÁSOM tripláját ajánlom fel annak a szervezetnek, amely tisztességes módon felméri a helyzetet. De ugye mit nyernék ezzel? Attól félek elfogadnák, és akkor hol van itt a tisztesség?
Adjam el a becsületemet annak ellenében, hogy megvásároljam az igazam? És mi lesz a többiekkel? Azzal a sok öreg nénivel és bácsival, akik ugyan ebbe a csapdába estek? Mi lesz a családanyákkal, családapákkal, akik tisztességesen megdolgoztak a család megélhetőségéért. Nem herdáltak, nem itták el. Ennek ellenében egy pár bőrszékben sumákoló laposfejű segfej mégis talált törvényt és paragrafust, amely áltál házak tízezreit foglalták le és elhitették velük, hogy ők a hibásak, mert még nem fizettek eleget abból a minimál bérből, amely kijár egy tisztességes embernek. Ajajaj, valaha én sem hittem volna, hogy az emberen így kikaphatnak, de nagyúr ám a hatalom! Majd rá jövünk mi is egyszer, hogy mit kaptunk a képzelt „szabadságunkért” és mi mindennek alárendeltetett a fajtánk…
Lássuk csak, meddig takarózhatunk a szabad akarattal, kezeket a szívetekre, hogy kevésbé fájjon az „ébredés”!
Szabad akaratomból úgy döntöttem, hogy az én megdolgozott pénzem felett ne a bank anyáskodjon, hanem egy hivatalos jegyző például. Szerintetek mekkora az esélye annak, hogy a bank vezetősége felkeress és megköszöni ezt a beléjük fektetett bizalmat? Szerintetek mekkora az esélye annak, hogy a „hóbortos viselkedésem” miatt megértésre lelhetek és kézre kapom a fizetést? Nekem viszont kell valaki, akiben igazán megbízhatok, aki akkor is szól, ha baj van (hátha megelőzhessük) és nem csak akkor keres telefonon, ha bónusz pontokra vadászik általam. Mert Ő nekem jót akar gondolván, hogy teljesen hülye vagyok. Nos, mit tehetnék? „Béláim, gondolkodjunk”

Túl kevés kidolgozott stratégiai lépés van erre, pedig a 21. században élünk! Nem értem minek annyi díszképviselő?! Szeretnék már látni egy olyat is, aki nem próbál meggyőzni arról, hogy az erdőket közérdekből adjuk el. És a mókusok? Azoknak mit mondanak majd? „Sajnálom, önöknek nincs tartózkodási engedélyük, vásároljanak bérletet?!” Persze, meglehet, én sem csinálnám jobban, de ezt hála az égnek nekik kell bizonyítaniuk, nem nekem. Saját magam nevében beszélek csupán, de tudom, ha én dönthetnék a megdolgozott pénzem sorsa felett és nem kellene fizetnem holmiféle számlaszám fenntartásáért, azt a pénz a város javára fordíthatnám. Lehet, nem sok… de épp elég ahhoz, hogy elgondolkodjanak az ötlet felett. Még a stratégia mester kilétét is kiadhatnám, persze csak az Ő beleegyezésével. Annyit elárulok, ha olyanok vették volna kézbe a városunk sorsát, mint Ő, itt már nyilván nagyon rég fedett uszoda van, korcsolyapálya, sportcentrum, füstmentes teázók, értelmes pihenő zónák… Ő az a klasszikus ember, aki pofára esett, tanult belőle és tovább lépett, de nem megtömött zsebekkel, mint egyesek. Kellene mi? Nem megvásárolható! :D
Dehogy kellene. Számomra már nem kérdéses, hogy ilyenek ebben a városban miért nem kellenek?! Talán mert tudnának tenni olyat is, ami nem csak a saját érdeküket szolgálja?! Na, mindegy, mi választottunk! Meg amúgy is! De az ajánlatom érvényes ám.
Havonta, öt euró a semmiért! Csak azért, hogy ott ülnek, és nem Ők találták ki! Duplázzuk meg, legyen tíz! Tíz euró csak azért, mert bennük jobban bízom :D Persze ennek ellenébe valami fejlődést is látni szeretnék. Ez tíz hónap alatt még barátok közt is egy százas! Már csak kiad egy értelmes facsemetét, amely húsz év múlva nem a púpomig ér?!
Persze szerződést, azt mindenképp írnánk, mert hát manapság többet ér egy hivatalosan aláfirkantott papír, mint a saját életed! És még így is kelepcébe tudnak csalni. Felhoznám a betegbiztosítós ügyet, de már nagyon unalmas lennék. Sajnos már egyre többen vagyunk, egyre több dolgozó ember pénzéhez nyúltak, egyre több ember küzd azzal, hogy szimplán átbiztosították a beleegyezésük nélkül. Át kellene szabni a statisztikát, kicsit csökkenteni kellene ezeket az átveréseket, mert egy tisztességes ember nem attól lesz jó szívű, hogy majd a kedvükért szarni hagy a fejére. Így van?

http://tvnoviny.sk/sekcia/domace/1738500_podvod-aky-nema-obdobu-stal-sa-v-obci-na-strednom-slovensku

Ez nem negatív szemléletmód, ez a mindennapi életünk. Köztünk annyi a különbség, hogy én kertelés nélkül kimondom. És ha vesztek tudni fogom, hogy ezt csakis saját magamnak köszönhetem. Nem azért mert nem értékeltem eléggé, azt, amiért megdolgozhattam… sőt! Csak ugye aggaszt ez a képzelt biztonság, amelyben csak addig vagy valaki, amíg nyújtani tudsz önmagadból valamit. Gyerünk, próbáld ki, légy bátor! Látod, mi folyik „itt”? Nem tetszik? Állj ki az igazadért és úgy dobnak majd, hogy a lábad földet sem ér aztán simán elfelednek. Jobb esetben nem fogod felakasztani magad. Nos??? Ajajaj, kár is a szóért! Én is így képzeltem…
És hogy ne lássak mindent negatívan, két jó hírrel szolgálok Nektek. Nagyon örülni fogtok. Az egyik az, hogy igaza van a Világmindenségnek, mi mindannyian egyek vagyunk! Vettem észre, amikor nagyvécére mentem és a telefonomon keresztül valami Afrikai szeretet szolgálat nevében csatlakozott hozzám egy feltűnően fehér lány. Küldjek pénzt és ne felejtsem el a jelszót, amely a saját személyi számom, rendesen kiírva! A fene! Nesze Nekünk SZABAD emberek, majd megtudjuk… De amúgy is bukta! Nekem sincs feleslegbe!. Küldjön Ő és majd visszaküldöm esetleg. A seggeteket meg ne nagyon vakargassátok az utcán, mert a Google street nem várt meglepetést okozhat. Nem igazán van már saját arcunk, s ha van, bárki nyugodtan felveheti és használhassa… Milyen adat kell hozzá? Név? Kép? Leírt szöveg? Röhejes! Tessék, ez kellet… a SZABADSÁG, itt van, ni!:))
Én így néztem végig, hogy veszet kárba egy pár „igazi” barátság. Nem baj, én az ilyen "igaziaktól" csak annyit kérek, hogy ne üldözzenek a szeretetükkel, meg a jóakarattal, ha majd kiderül az igazság. Azt hiszem ennyi béke nekem is kijár vagy ezer életre.

A másik jó hír az, hogy 112 év után Egyiptomban a piramisoknál hó esett. Nem jártam ott, na de mire van a mindentudó Google kérem?! Értitek, Egyiptomban! Emberek, csoda történt! Dehogy van baj a Világgal! Miért, eszetekbe jutott netán?

Tudjátok, hol kezdődik az igazi SZABADSÁG?

Mire megtanultam a leckét...

Dadka — Mon, 30 Dec 2013 22:45:32 GMT

Nekem pont 101 lépés kell ahhoz, hogy biztosra megítéljem, már megint nem haladok a Világgal. Épp ezen merengtem el, amikor gyalogosan, lassú léptekkel hagytam el a lakótelep égig nyúló falait. A legmagasabb emeleten lakom, de ez még nem a mennyország ám! Csak ugye jól esik felülnézetből szemlélni a madarak vitorlázását. Ha mindenképp az arányokkal foglalkoznék, jobb, ha tudjátok… sokkal több a denevér. Közülük egyik sem a világmegmentő Batman… amióta így áll a bál, azóta nem foglalkozom az arányokkal.
- Repül?
- Repül!
- Fára?
- Nem, mert nincs is!
- Repül?
- Repül!
- Akkor madár!

Lassan, nyugodtan sétálok. Körülöttem már megint duplagyorsasággal pörögnek az emberek. Úgy érzem le maradtam valamiről…
Talán a hangos bemondóban jelentették, hogy valaki akciós áron megvette a Világot, így lehet holnaptól vége lesz. Tehát aki eddig nem sietett élni, van mit bepótolnia…
Tutira köszönt az, aki szembejött. Sajnos csak saját időmben vettem észre. Amire végigfutott az agyamon, hogy „ezzel” huszonkilenc évvel ezelőtt tegeződtem le, amikor egyévesen kilöktem a hintából… már ott sem volt. Se Ő, se más arc, akinek visszaköszönhettem volna. Sajnálom, de nem volt kedvem visszafordulgatni csak azért, hogy gyorsan letudjam és közöljem ezzel, hogy nem vagyok bunkó, csak ráérek. Nem tudom, hogy észrevettétek-e, de az évek során olyan egyhangú lett ez a célzott rohanás. Csomó időt megspórolhatnánk, mivel már nem egy hétig mosunk, és nem a pataknál… de valahogy mégis minden kifut a kezünk alól. Mintha kiépült volna egy rendszer, amelyben mindenképp elsőnek kell lenned a hentesnél, hogy „pont az a” másfél kiló karaj ne hogy már a „negyediknek” jusson. És még ott a tojás, liszt prézli, plusz a boldog Karácsony! Mi lenne, ha egyenesen a malomhoz futnánk, vagy a tyúk fara elébe?
Nem rég egy kis krapek megkérdezte tőlem, hogy mi az a malom?! Nagyot sóhajtottam. Hogy is magyarázzam el?! Megkértem Istent, hogy engem Ő ne kínozzon feleslegesen. Én nem vagyok az a nagymenő keménykedő fenegyerek, aki hobbiból torokfojtogató könnyeket hint esténként, hogy aztán reggelre „leszarom” pirulázzon. Már ne legyek itt, amire megszületik a „mi az a tyúk” kérdés. Ámbár a qwerty kódon keresztül nyilván ez is leolvasható, köszönöm, nem kívánkozom élni ilyen lehetőségekkel. Inkább most írok, még, kitudja, mennyi időm van hátra?!
Őszintén szólva nekem nagyon is megfelel, hogy ebben a felgyorsult Világban az emberi szemnek csak félig – meddig vagyok látható. Mert nekem nincs kedvem, se akaratom sietni a többiekkel puszta emberi szeretetből. Hol van ebben az „oda – vissza”, ha már itt tartunk?! Mert én nem azt mondtam, hogy lassuljatok miattam, ha már annyira szerettek! Csak annyit kérek, engem ne siettessetek. Azért van némi különbség közte, úgy érzem.
Tudom, az élet nem áll meg, sőt ez az evolúciós zsákutca egyre jobban növekszik. Mindent láttunk már, mindenhol ott lehetünk képernyőn keresztül. De jó… Közben én is idősebb lettem, nyilván érettebb… csak ugye saját tempóban lépkedem. Én például rengeteget olvasok, mint Bastian Balthazar Bux a The NeverEnding Story-ból, de attól még Balázsra is tátott szájjal tekintettem anno. Ő tudta a dolgát, mert az emberek nem képesek összeverekedni máshol. Én már csak kitolásból raktam volna a fal mögé tükröt.
- Te sosem hibáztál?
- Nem én! Soha!
- Akkor nézzük meg, ki ül a fal másik oldalán?! Induljon a fal.
(Na, most jót nevettem)

Szóval gyermekként sokszor elhittem, hogy láthatatlan vagyok, mégpedig úgy és csak akkor, ha lesütöm a tekintetemet és ez által megszűnik létezni a körülöttem lévő világ. Mondjuk ez suliban nem igazán működött, hiba került a rendszerbe, mert a szóbeli vizsgáztatásnál elég gyakran kiszúrtak, viszont senki nem állított le azzal, hogy a „Luca” megint „Tomival” lett jóba, pedig három hete végleg szakítottak… mert tudták, nem érdekel, így nem viszem tovább az infót, és nem pakolok hozzá ikerterhességet. Egyhangú lettem, de mindenképp jobb volt hinni ebben a láthatatlanságban, mint a sorozatbeli Eszmeralda örök ártatlanságban. Szomorú szerepet szabtak rá. Szép volt, de nem látott. Gondolkodjunk logikusan, amit nem látsz, az nem fájhat! Ebben nincs botrány, se felesleges fájdalom, ez egy sima, egyhangú szerep. Épp ezért a forgatókönyvíró előjött egy bővített változattal, amelyben az ég hatodik érzékkel áldja meg Eszmeraldát, mindennek a tetejébe a vakságból is kigyógyul. Elveszít sok jó barátot, amely tízezer részen keresztül végigkíséri (persze nem feleslegesen), de végül úgyis az lesz az igazi, akivel mindvégig harcolt (és aki csak beszélni akart vele… ebből adódóan gyermekük is születet) közben égi büntetés révén a szerelme vakul meg… de az utolsó részben ő is kigyógyul, mert ilyen is lehetne az élet, ha mi nem élnénk a valóságban). Hogy ne legyek már annyira feltűnő, az első és az utolsó részt én is megnéztem. Szép volt! De én akkor is szomorúan lépkedem! Miért is vagyok szomorú? Bővítettem gondolatban… Mert bemázolni korrektorral egy pár repedést nem lehet. Ha zavar a fejemre szálló cigarettafüst, nekem kell utcát váltanom. Fordított esetben utó kellene érnem az előttem loholó cigarettázó embert mondván: „Kedves uram, Ön reménytelenül meg fog halni!” Mit mondhatna?
- „Kedves hölgyem, őszintén szólva tehet egy szívességet, vagy akár kettőt is, mert amit ön állít az egy közismert tény, mindannyian meghalunk egyszer!”
Már az elmélettől is megborzongok, épp ezért gyakorlatilag nem érem utó – nem szólok – ő nem szól vissza…egyszer csak bum! Hatalmas csattanás. Ilyen gyorsan nem működhet ez a halálcucc, gondoltam magamban látván, ahogy hanyatt esik a járdán. Semmi baj, csak annyira elgondolkodott a cigarettafüst fújásnál, hogy szó szerint nekiment a kresz táblának. Odalépek, ijedtnek látszik. A kezét, lábát gond nélkül mozgassa. Igyekszem felsegíteni Őt. (Végre vizualizálhatom a súlyzók sétáltatása értelmét. Nem emelgetek, csak sétáltatok és hümmögöm közben Rhino szövegét: “A tested az bírná az elméd a gyenge") Közben merő véletlenségből letaposom az égő cigarettáját. Bosszant, ezért elnézést kérek. Nem haragszik, sőt nagyon hálás, hisz segítettem átvészelni az ijedségét. (Arról már inkább nem teszek említést, hogy az esés pillanata egy nézőnek százszorta sokkolóbb)
Ő még nem tudja, de soha többé nem fog rágyújtani az utcán. ( Kár is álmodnotok, nem vezérli önzetlenség. Hisz az eséssel nem azt tanulta meg, miképpen óvja meg a többi ember tüdejét. Egyszerűen csak élni szeretne még… de ha Ő cigarettázás közben a holnapok felett mereng rálépve a főútra… ezt nem is kell folytatnom. Jól jött a kresz tábla.) Hálásan felnézek az égre, ma is a kisebb rossz történt. S bár már nem csípi a szemeimet a cigarettafüst, mégis utcát válltok.
Négy tizenéves gyerek mögé kerülök. Olyan hevesen gesztikulálnak, hogy ehhez nem igen adna nevet se Geszti, se Kulka. Ugyanis nincs ebben semmi művészi. Ha leszűröm a négysoros keménykedő trágár dumát nem marad csak néhány értelmetlen szócsoport mint például a „He” „Öcsém” „Nem veszi meg?” „Anyád” „Bekaphatja” meg „Azt neked a szádba – azt!”
Mellőzöm őket, hirtelen lecsendesednek. No ná, hogy ismernek látásból. Szerintem kezdenek erősen hinni a saját gyermekkori hiedelmemben, ha nem látnak engem, én sem látok, igazis mindent én sem láthatok! Meghagyom Őket ebben, mígnem az egyik intelligensen rám köszön. Ezzel véget ért a játszma, észrevettük egymást, mosolyogva visszaköszönök. (A pisis pelust cseréltem rajtad nemrég tökfej – de ezt csak gondolom. Elég rég volt már az!) Csendben, nyugodtan elhaladok mellettük, nem akarok félelmet kelteni, hisz tudjuk, hogy megy ez a világban?! Mára csak a nagymenőké a stég (De milyen áron?) Egynek (pont a leggyengébbnek, akit ki fognak közösíteni ezért) mintha mégis eszébe jutna, hogy a családja nem ilyennek nevelte. Csak ugye, aki a farkasok között szeretne élni…
Utolér.
- Dadka, én nem vagyok ilyen – mondja
- Milyen? – kérdezem
- Hát ilyen!
- Ebben a Világban szinte senki nem olyan, mint amilyennek látszik, ha ez megnyugtat kölyök. Talán ez az élet rendje, nem tudom. A válaszokat ne nálam keresd! Egyet tudok biztosra. Te nem fogsz már elmenni locsolkodni az öreg szomszéd nénihez, mert a barátaid megvetnek ezért. Pedig titokban a fahéjas almás pitéjéről álmodozol. Őket (odabólintottam oldalra fejjel) nem sokára elveszíted. Nem fognak lenyúlni érted a mélybe, ha bajba kerülsz. Addigra már viszont túlságosan szégyellni fogod magad ahhoz, hogy akiket a régi életedben kedveltél, azokhoz visszatérj. Te ezeknek az öccsük vagy?
- Nem, az enyém otthon pityereg, mert nem építek vele legó várat.
- És anyád csak azért kapja be, mert modern érintős képernyő telefon helyet megértést és szeretetet ad?
- Nem – elszomorodott.
- Azt már fel sem említem mit kívántak neked a szádba, csak azt nem értem, hogy ha elveszetnek látszol ezekben a mondatokban, miért fecséreled rájuk az idődet?
- Mert a suliban Ők a legmenőbbek.
- Ettől? Nem lenne értelmesebb tenni azt, ami igazán rólad szól. Még addig, amíg lehet…
- Nem merek már átszólni a szomszédba – mondta hatalmas sóhaj közepette.
- Pedig nagyon, nagyon várnak rád. Ma ugyanúgy meg lesz sütve, mint tegnap és tegnapelőtt.
- Honnan tudod?
- Mert érzem az almás pite illatát, megállás nélkül, szüntelen.
- De hol? – beleszimatolt a levegőbe.
- A szívemben!
- He jössz-e már? – hallatszott az utca másik oldaláról.
Rám nézett.
- Menj csak! Amíg nem vagy felkészülve arra a lehetőségre, hogy bármikor beléd rúghatnak menned kell! Másképp nem fogod tudni elviselni a tényt, hogy olykor az egyedüllét sokkal értelmesebb, mint tíz hazug barát.
- Mikor leszek felkészülve erre?
- Amikor már nem adod fel a saját arcodat annak érdekében, hogy olyanok szeressenek, akik úgyszintén nem saját magukat adják! Emlékszel még mivel állítottál le?
- Azzal, hogy nem vagyok ilyen.
- S ezek után bármit is kérdeznél ezzel kapcsán, ez rá a válasz.
Elgondolkodva kullogott utánuk. Ő még nem tudja, de soha többé nem fog káromkodni az utcán. (Kár is álmodnotok, nem vezérli önzetlenség, egyszerűen csak rá jött, hogy nem ilyennek nevelték és nincs kedve folyton forgolódni mindazok után, akik beköphetnék Őt az anyának)
Szomorú vagyok? Váltsunk tudatszintet. Ezzel fújtam ki mögöttem lévőre a cigi füstöt. A p….ba! He… de hisz én nem is cigizek, és az utcán nem is káromkodom! Akkor hogy jön ez ide? Szomorú vagyok, mérhetetlenül szomorú. Mégis mosolyogva felnézek az égre. „Uram, még nincs vége a napnak, de valaki már engem is megválthatna!” Bum, kresz tábla. De miért? Miért? Miért? Miért pont én? Vagyis én is?! Mindegy már! Úgyis zuhanok! Ilyen nagy távolság van a karom és a föld között? Au, nem is fájt! Kinyújtom az ég felé a nyelvem. Tudom, hogy kell felállni, de ma nem vagyok jó semmire… erre meg oszt végképp nem!
Nevetek, sőt röhögök megállíthatatlanul és várom… lesz-e aki engem is megemel?! Valaki, aki megnyugtat… Valaki, aki azt mondja majd: „Hozzád nem is illene „az a fajta győzelem”, add oda másnak! Neki jobban kell!” Mindenki rohan. Hová??? Van-e tollam, fizetem? Van! Ebből bejegyzés lesz. Már olvassátok? Mert én még mindig „ott” ülök és várom, hátha valaki megvigasztal. Én még nem tudom… de egyszer soha többet nem leszek már! (Kár is álmodnotok, nem vezérel önzetlenség, csak végre én is hallani szeretném, hogy nem baj, ha voltam…)
…Csupán lépni kellet volna, sokkal gyorsabban… veletek, hogy ne érjek rá élni se! Csak ugye van saját tempóm és „mire megtanultam a leckét”…

A lány neve - Sors...

Dadka — Wed, 18 Dec 2013 19:29:05 GMT

Tudom, tudom, sok levelet kapunk, de olvassátok el, hogy mit írt ez a lány. Azt gondolom tehetnénk kivételt, és írhatnánk a történetből egy dalt, mit szóltok hozzá?
(Shady – Kedves naplóm)

Így van, akár így is születhet egy dal. És hogyan születik egy élettörténet? Talán ugyanúgy… valaki megírja?!

Majd ha megláttok minket az utcán ugrándozva ölelkezni, tudni fogjátok, hogy MI vagyunk. Ő egy nagy gyerek, én meg hála az égnek felnőttem hozzá. Az emberek megfordulnak utánunk… már hogy ne fordulnának? Képzeljetek már el két ugráló életrevaló kismajmot a felnőttek búskomor világában! El nem merem képzelni mit gondolhatnak rólunk, amikor mi ketten szembenézünk az utcán és gyermekiesen őszinte örömteli visítással rohanunk egymás nyakába mint akik tíz éve nem találkoztak (pedig tegnap, tegnapelőtt, azelőtt és azelőtt… pont ugyanez történt meg velünk) Szerintem azért, mert az Élet rendezőjétől egyformát kértünk: Bármi történik, bárhogy alakul, ezt azért hagyja meg nekünk…

A mi életünk különböző pontokon összeforrt majd szétvált. Szó szerint egymás nyomában lépkedtünk, hol – ott nem igazán tudtunk egymásról.
Őt az anyukája nem akarta (vagy nem tudta) felnevelni… az én anyukám meg mindenki anyukája volt abban a gyermekotthonban, ahol Ő nevelkedett. Hogy féltékeny voltam-e? Egyáltalán nem, engem ezek az „utcakölykök” annyira befogadtak, hogy szinte velük nőttem fel, anyukám meg nem kivételezett velem, ha a csíntevések területén virítottam közöttük, mint a mákvirág. Nem voltak „földhöz dobom magam” jelenetek, nem voltak miértek és nem volt olyan se, hogy „márpedig Ő csak az én anyukám”. Csodaszép évek voltak, sokszor úgy éreztem magam, mint Wendy Sohaországban. Valahogy a lépteim is úgy formálódtak, hogy tudjam, egyszer eljön az „elengedés” ideje… mert saját lábakon kell állniuk, amely saját álmokhoz, életcélokhoz vezeti majd Őket el.
Az a lány így emlékszik vissza a gyermekotthonos éveiről:… „Olyan voltam, mint egy eldobott tárgy, amely már senkinek nem kell. Nagyon eltaszítva és magányosnak éreztem magam. Egyszer csak átettek egy olyan gyermekotthonba ahol lelkileg helyrejöttem. Rengeteg barátokat szereztem magamnak”…
…lehet, akkor már mi is más utakon jártunk, lehet anyukám is teljesen máshol dolgozott, lehet, az idő nem órákba s nem percekbe mér… lehet, a lelkünk ott maradt… s mai napig ott van a gyermekotthon falai között, mert ugye tudjátok? Az élet nagyon kiszámíthatatlan…

Középiskolára került, s középiskolára kerültem én is. Ő nagyobb volt, én meg elsőéves. Egy helyen tanultunk, mert a sors így döntött! Lehet Ő rakott füzeteket elém, hogy jó lenne csinálni egy pár margót… és én nem engedtem a parancsnak. Ezért lehet én firkáltam össze piros tollal a lapokat azzal az elhatározással, hogy nagyra díjazom az érdeklődést, de az én szabad időmet nem fontos betervezni ilyennel. Sosem unatkoztam, mindig van mit csinálnom…
Az „utcakölykök” megtanítottak harcolni az igazamért. Lehet rá jött, hogy Ő is így cselekedne. Soha többet nem állított le senki ilyen badarsággal. Lehet védeni kezdett… lehet csak „úgy önmagában”. Hisz én voltam a kisebb és a makacsabb. S mivel Őt azelőtt nem igazán védte soha senki, most kipróbálhatta milyen jó érzés lehet az, amikor Ő védhet valakit. Senki nem szekált, soha többé. Az évek itt is elszálltak. Ő elment, én még ott maradtam…
De lehet nem is találkoztunk, lehet túl széles volt az iskolai folyosó s csak elsétáltunk egymás mellet. Talán nem is volt miért egymásnak rohannunk. Talán csak az ajtóközt álltam és néztem kifelé… ugyan ki szólt az érdekemben? Miért nem kell már több margót csinálnom?

Oh, az évek múlása…
Ő férjhez ment, lett csodaszép családja. Én egyetemre mentem. Ugyanis volt egy álmom. Visszamenni oda, ahol boldog éveket éltem meg. Odafigyelni gyerekekre… nem csak azokra, akiket bántanak… azokra is, akik bántani mernek, mert nem képesek védekezni másképp. Ezen talán mindenki átesik, egy gyermekvilág is tele van harccal s egy – egy vereségben meg-meg sérül a lélek. Az „utcakölykök” megtanítottak arra, hogy nem szabad árulkodni. Így volt, amikor bántottak és én sem védekeztem másképp. Egyszer csak betoppant az életembe Ő a nádszál kissrác, akit szinte mindenki bántott. Elé álltam s csúfoltak is eleget ezért. „Két szerelmes pár, mindig együtt jár… nyanya – nyanya – nyááááá”. De aki emlékszik Vada és Thomas J. barátságára a My girl című filmből az tudja, hogy az élet általában olyan szituációkat produkál, amelyekben forgathatunk és játsztatunk is egyaránt, ha mi is úgy akarjuk… Már nem voltam keménykedő többé, csak nem engedtem, hogy dobálják az iskolatáskáját. Szó szerint nem engedtem…

…A kérdésre a válasz: „Igen, visszamentem.” S egy olyan osztályt képzeltem el, amelyben boldog gyerekek lesznek. Amelyben lehet majd ölelkezni és csiklandozni jó sokat, amelyben megvigasztalódok akkor is, ha kiderül, nekem nem lehet saját gyermekem... Persze az okokat nem kell felsorolnom, mert helyettem mindig valaki más okosan (és főleg emberi módon) megmondja, hogy miért is van ez így… hálás is vagyok érte, hogy nem kell feleslegesen törnöm az agyamat. A nem akarok gyerektől - a halálosan beteg vagyok, skáláig minden volt már azt hiszem. (Bár ha úgy mélyebben belegondolok, minden nem. A NEM LEHET lehetőségét egyből kizárták, mert több mint hétmilliárdan élünk ezen a bolygón, miért pont Nekem nem lehetne? Így van! Miért pont én nem vagyok milliomos? Van benne némi turpisság emberek.)

Meg lett az osztály, volt is sok gyerek… boldog – boldogtalan… békés és állandó harcok közepette álló. De én mindig minden gyermeket valamiért egyformán szeretek…
…Lehet az a kissrác az első perctől hasonlított valakire. Lehet, amikor bőgni kezdett, hogy Ő haza akar menni, másképp kellet volna reagálnom. Mit tenne az anya? Egyáltalán ki ennek a gyereknek az anya? …
Másfél hete jártam munkába és ez a gyerek folyton ezt csinálta. Még csak esélyem sem volt kibontakozni, mert amint visszajöttünk ebédről Ö nem akart pihenni, se játszani, se leckét írni, nem akart Ő kifestőzni sem, a focilabdát is hiába rúgtam…
Levágta a füzeteket és bőgött… most akkor mi legyen? Megkorholjam? Megdicsérjem? Amint beléptem az ajtón a szemöldököm egyből felszaladt. Meg-megölelgettük egymást, tudtam, nem velem van baja, egyszerűen csak így alakúlt…
Másfél hét után szorosan mellé léptem, és a könnyeimet törülgettem. Nem azért mert nem tudtam volna uralkodni magamon, csak ugye így tudtam a legérthetőbben megmagyarázni, hogy megértem őt… mert most én is legszívesebben anyukám mellet lennék. Ha jól emlékszem azt mondta rá, hogy ezt nem lehet, hisz én már felnőttem. Amikorra megértette, hogy olykor a felnőttek is úgy viselkednek, mint a gyerekek (annak ellenére, hogy eléggé céltudatosak, és ilyen korban már valakiért vagy valamiért legtöbbnyire felelnek)… barátok lettünk. Ó, de még milyen jó barátok! Utolsók közt járt haza, mindenben segített. Mára nagy lett, lassan már Nekem kell lábujjhegyre állnom, amikor az arcomra puszit nyom. Az osztályomat rég elhagyta, lassan már az iskolát is kijárja, de nincs olyan hét, hogy ne látogatna meg. Néha dicsérem, néha korholom, tudja, mindkettőt szeretetből teszem.
A srác édesanyja? Hát Ő pont az a lány. Mert a sors így döntött…

A barátnőm egy „utcakölyök". Nem túlfestett, túlöltözött… ugyanakkor a balsorsától nem fetreng sárban és nem sajnáltassa magát feleslegesen. Ahogy Ő mondta: „Becsaptam magam után a múlt ajtaját, csak a testvéreimmel tartom a kapcsolatot. De boldog vagyok és ez által másokat is boldoggá teszek.”
Ha nem újfent egy kitalált történetet írtam… ezt én is tanúsíthatom! Néha elég csak meglátnom és máris szebben ragyog a nap. Valami feléled bennem a mosolyától és az élni akarásától.

Ítélkezem-e az édesanyja felett? Nem! Semmiképp. A sors védőszárnyak alá helyezte a lánygyermekét és neki volt elég belsőereje és akarata ahhoz, hogy az önsajnálkozás helyet keresse azokat a lehetőségeket, amelyek őszinte mosolyt csalhatnak az arcára. Dönthetett volna másképp… Hál Istennek így döntött!
Szóval nekem ilyen barátaim vannak! Nem tudom mit kéne most tennem?! Bunkóság, ha köszönetet mondok az édesanyának? Pedig az én szemszögemből nézve úgy érzem, ezt kellene tennem. Köszönöm az édesanyjának, hogy lemondott az élete legcsodálatosabb kincséről, mert ez által ezt a kincset egy kicsit anyukám is élvezheti… ennek köszönhetően egy igazi családtagra - testvérre leltem. Mert tudjuk már… és jól tudjuk…
A kötelék mely igaz családod összefűzi,
Nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm.
Ritka, hogy egy család tagjai egyazon fedél alatt nevelkedjenek.
(Richard Bach)

Ha megláttok minket az utcán… higgyétek el, felismertek! :))

Szóval hogyan is születnek a dalok? Nem tudom… TI mondjátok meg!
A srácok szerint volt egy lány, aki levelet írt…
Lehet, hogy a lány neve SORS…

Köszönöm neki is… mert ma ilyen köszönős napom van!

Tényleg minden az én hibám?

Dadka — Sun, 15 Dec 2013 20:15:07 GMT

„Erre vágytam, hogy engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az állarcot… gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz…"
Galgóczi Dóra

Szomorú, fáradt ölelést kaptam. Komolyan mondom, mintha saját magamat öleltem volna át.
„Másképp látni, mint a többiek” – ez sajnos gyakran kiközösítéssel jár. Lassan, de biztosan újfajta divat születik meg a barátságok peremén: „Te nem azt gondolod, amit én? Rossz ember vagy, ennyi!”
- Azt hittem mindannyian barátok vagyunk – zokogott a lány
- Ők meg azt hitték, hogy majd egész életedben úgy pátyolgatod őket felváltva, hogy mindig csak annak adsz igazat, aki épp kézközelben lesz. Hidd el, jobb ebből kiszállni minél hamarabb, hosszútávon úgyis te lennél a kakukktojás csak még jobban fájna.
- De hát ők voltak összeveszve, mégis úgy adták elő, hogy én kevertem meg a szart.
- Ó kicsi lány, engedd meg hadd tippeljek. Külön – külön rejtet kérdések által megkérdezték kinek az oldalán állsz és te nem érezted úgy, hogy bárkinek az oldalán külön – külön állnod kellene. A kérdés is valahogy így hangzott nyilván: „Ugye te is úgy látod, hogy nekem van igazam?”
Lesápadva önmagába zuhant, nagyon mélyen lefelé – Ő a „megtestesült rosszaság” (vagy, ahogy a fejéhez vágták)
- Te most ezért rossz embernek érzed magad ugye?
- Igen – tört fel a zokogás.
- Hiba! Ugyanis ezekkel a jelzőkkel csak a gyávák dobálkoznak, akiknek sosem leszel elég jó, hisz önmaguk tehetetlenségére emlékezteted őket. Te nem lehetsz rossz ember attól, csak mert nem akartál köztük igazságot tenni. Ugyanakkor egyszer, ha majd akad valahonnan annyi felfogásuk, hogy gondolkodóra vonják önmagukat is egy picit, mert hidd, el van rá némi esély… rá fognak ébredni, hogy a legjobb tudásod szerint cselekedtél, pont ezért a legjobbat tetted, amit jelen helyzetben megtehettél. Kiléptél, nem válogattál köztük, nem hazudtad rajongásod annál az oldalnál, ki épp megjelent. Mások ezt könnyű útnak nevezik, de ha hosszú távlatba előre nézel, rájössz, mennyire tévednek. Hisz őket a tudatukon kívül történetesen összeboronáltad miközben te egyedül maradtál. Igaz?
Nekidőlt a falnak és még jobban zokogni kezdett.
- Nem a te hibád – nyújtottam oda a papírzsepit neki, de a hangom már nekem is el-elcsuklott.
- Azt mondták önző vagyok, mert semmit nem értek meg. Kapjam vissza meg maradjak egyedül örökre - folytatta szipogva.
- Semmi baj, hidd el, te egyedül is többet érsz, mint az ő fajtájuk egy tucatban. Kívánj nekik szép életet s ha majd látod ahogy kaparnak a fénylő kirakat felé, gondolkodj el ezen az egyszerű kérdésen. Szerinted, ha a Sors hirtelen elszedne tőlük mindent, gondolod, ők megértenék? Gondolod, megértenék, hogy csak azt kapják vissza, amit másnak kívántak? Szerintem nem, szerintem folyton keresni fognak valakit, akit hibáztathatnak. Szerintem épp ez a könnyebb út és ettől nagyobb önzőség nem igazán kell. De ne vitázz velük, hidd el teljesen felesleges.
- Az én hibám. Mindig igyekeztem, hogy minden simán alakuljon, ott legyek kéznél, amikor épp kellek s most egy kicsit mást szerettem volna csinálni, olyat, ami engem is éltet csak ez senkit nem érdekelt.
- Értem, és most lényegében kiderült az Ő hatalmas igazságuk, hogy soha semmi jót nem tettél és még te lehetsz hálás, hogy egyáltalán „befogadtak”…
- Úgy valahogy
- Már bocsáss meg, de ha ők annyira önzetlenek, merem remélni, hogy néhanapján azért megkérdezték tőled te mit szeretnél, jól érzed-e magad velük, esetleg nincs-e véletlenül más programod? Nem szeretnél-e épp más valahol lenni, másvalamit csinálni mintsem, hogy élvezd az ő önzetlen társaságukat?!
- Nem igazán.
- Akkor miért is te vagy az önző? Lehet, nem tartozol közéjük és az élet felgyorsította az eseményeket.
- Lehet, de bármi történt, akkor sem hazudnám, hogy soha semmi jó nem éltünk meg együtt.
- Nem is kell! Ez a gyávák takarója.
- Hát ez nem igazán vigasztal.
- Hidd el sosem fog eléggé… de egyszer majd pont attól erősödsz meg, amit jelenleg hatalmas fájdalomként ítélsz meg. És ettől az erőtől fog eldőlni az egész életed. Vagy gyűlölni fogsz és konok leszel, miközben igyekszel majd másokat becsapni a szereteteddel, vagy még jobban szeretsz majd… esetleg megmaradsz a köztes utakon. Senki nem dönthet helyetted. Azt, amit „odabent” érzel majd a te saját kulcsod lesz az úgynevezett Pandóra szelencéjéhez.

Félidőben már orfúvós – nevetős kétszemélyes trombita versenyt csináltunk. Kiszámoltam, nem lehetne a lányom (ha csak nem tiniként szerettem volna világra hozni gyermeket), de a Világ nézetére nem titkoltam büszke vagyok. Még Ő érzi magát hibásnak, mint akinek szinte bármit fellehet pakolni a vállára, hogy a gyáva csőcselék nyugodtan alhasson. Istenem, ezekhez a könnyekhez miért nem jár extracsomagolás? Mondjuk őszintének látszó mosolygós pofa, állarc formában. A mosoly legalább három méretben lehetne kivitelezhető, ne legyen már annyira feltűnő, hogy az embert akárhányszor szúrják hátba, mindig egyformán mosolyog.

Hazajöttem. Belenéztem a tükörbe. Néztem, hogy tudok nézni?! Ugyan helyesen dönt-e a lány? Nem lesz túl magányos? Én valaha helyesen döntöttem-e? Ránéztem a könyvespolcra, ösztönösen kinyújtottam a karom, majd visszahúztam hisz fejből tudom már a saját verziómat is…
De ha már ott tartunk, a Kisherceg is inkább negyvenhárom naplementét élt meg esténként egyedül, mintsem hogy boldogtalan, megkeseredett felnőtté váljon a Föld nevezetű Bolygón ahol kénytelen vagy összebarátkozni a rókával is, mert általában felváltva hánysz hol a többiektől – hol saját magadtól. (Az utóbbit legtöbbnyire még önmagadnak sem vallod be) Sokszor, amire a tükörhöz lépsz túl késő. Egy kis hazug szóért – ölelésért megalkuvó leszel.

Volt olyan időszakom az életemben, amikor úgy éreztem, hogy engem néhány ember kedvtelésből „szopat”. Valamiért pont előttem mindig bajuk volt „azzal a másikkal”, de mindig csak azzal, aki épp nem volt jelen. Egy ideig nehéz volt megszokni, hogy ezen a bolygón ez így természetes, önhibámból sok mindent én is félremagyaráztam. Egy – két csel tőlem is kitelt, mai napig sajnálom! Az nem mentség, hogy csak „tanulni jöttem s tettem, amit másoktól láttam”… kifogásnak elmegy, sajnos én nem érzem magam tőle jobban. Csak, ugye amikor a „jóság és az őszintésség jelképe” másnap épp azzal ölelkezett össze akit, még tegnap nagyon rossz emberként mutatott be a Világnak… megdermedve, ijedt szemekkel néztem. Úristen, hova kerültem? Nem, ne értsetek félre! Egyáltalán nem ez a fajta happyend kavarta a gyomromat. Nem a hirtelen visszabarátkozással volt bajom… sőt, én igenis hiszek abban, hogy egy pár kitaposott útra érdemes visszalépni miután teljesen tisztázódik a helyzet… csak ugye az a hamis énkép: „Én jó ember vagyok – ő rossz ember, s ha fontos neki, hogy megjavuljon mellettem, neki kell térden csúsznia hozzám alázattal.” Hol van ebben az alázat attól a féltől, aki próbálja rávezetni a másikat az alázatra? Hol van ebben az, hogy: „Semmi baj, emberek vagyunk, hibázunk…?!” Hol van az „én is ostoba voltam, nem csak te, nem így kellet volna történnie… kérlek te is bocsáss meg…?!”
Hát ezt már nem igazán volt miért végiggondolnom, mert általában ilyenkor már ellökve – egyedül figyeltem a döntésem következményeit. Igyekeztem mindig tisztában lenni azzal, hogy „így döntöttem” tehát „ezt érdemlem”. Így jár, aki mer másképp gondolkodni, érezni, élni… De hogy őszintén bevalljam a felgyülemlett problémákkal nem igazán volt bajom (hisz mindenki a saját gondját látja a legnagyobbnak, legveszélyesebbnek), csak a velejáró kérdéssel: „Ugye belátod, hogy nekem van igazam?" Puff! Vége! A lehetőségek ilyenkor kifejezetten összeszűkülnek, és ha elég figyelmes vagy, rá jössz, hogy „ezeknek” Istenigazából nem is rád van szükségük. Történetesen azt sem tudják ki vagy, ezáltal nem is érdekli őket, hogy vannak-e saját álmaid, céljaid, elhatározásaid, csak mond már ki végre azt, amit valamiért pont tőled várnak: „Igen, persze, csakis neked lehet igazad!”
Eddig minden okés gyerekek, de mégis melyiknek mondjad ezt, ha egyszer nem neked van bajod velük, hanem nekik egymással?! Mit teszel? Sorsolsz? Vagy érmét dobálsz? Hajszínhez kötöd? Mert szólni hiába próbálsz… sőt, reggeltől estig ugrálhatsz, integethetsz, jelezhetsz, hogy nem érzed jól magad velük. Ezt a saját harcuk közepette annyira lássák majd, mint te Colombo felügyelő feleségét. Ide hajolsz – oda hajolsz, nem akarod megbántani se az egyiket, se a másikat. Végül úgyis szó szerint „beszopod”. Ha az egyiknek igazat adsz, a másik halálra sértődik és fordítva. Hol ott a világszínpadán Oszkár díjas lehetne az összetartásuk… nem beszélve arról, hogy akkor már közéjük se férsz! Fáradt vagy, reggel nem bírsz felkelni, energiád nulla, már pont olyan feketén látsz mindent… mint ők… az „igaz barátok” Mi lesz veled? Meghalsz? Nincs tovább?
Tudod, hogy ez így nem mehet! Te nem vagy ehhez megszokva, belepusztulsz, és ha hiszed – ha nem, ez nem igazán fogja érdekelni őket. Találnak mást, aki majd igazságot tehet. Döntesz! A döntéseddel nagy port kavarsz, a homlokodra véseted „Júdás”, csak kerülj jó messzire tőlük. Talán még egy kicsit bízol abban, hogy nem csaptak be hazug szóval, az idő távlatában valamiért tényleg igazán megszerettek pont úgy, ahogy szajkózták és ez épp elegendő ok arra, hogy időben felismerjék, mit miért teszel! Nem sikerül! Téged kiátkoznak, megítélnek rossz embernek s ezzel addig – addig nyugtassák önmagukat, hogy megszületik a harag és a gyűlölet, amelyet együttes erővel ellened szegezhetnek. Kifújhatsz, végre valahára közös nevezőre jutottak. Ámbár mindez most már rólad szól… nélküled. Mondják egymás közt, mondják fűnek, fának milyen rossz ember vagy te. A többiek vígan összepusmognak a hátad mögött, köszönés helyet még a fejüket is elfordítsák, mert azt ugye roppant nehéz észrevenni ilyenkor, hogy kellet a te „rosszaságod” ahhoz, hogy „Ők ketten” egymást vigasztalva összeborulhassanak. Nyelsz, tovább lépsz és viszed magaddal a „kiérdemelt” jelzőket azzal a sok „jószívű” kívánsággal együtt… mert a jószívű emberek már csak ilyenek.
Amikorra kiderül az igazság te már úgyis „vonatra szállsz”, elsuhansz… nem akarsz része lenni többé az életüknek. Mosolyogva visszaintesz az állomásra rohanó barátoknak vélt árnyaknak, és abban reménykedsz, tudnak olvasni szájról: „Ne szomorkodjatok, hisz itt vagytok egymásnak és ezt őszintén meg is érdemlitek!”… csak ennyit mondanál s már nem vagy ott! Persze gondolatban tovább fejted, és igazad van… ha ők jobbak lettek volna tőled, ma nem itt tartanátok…
Emberből vagy, jogod van az életedre és a velejáró halálra. Jogod van az álmaidra is. Jogod van a magányra, a csendre, a zsivajra. Jogod van a saját baráti körödre és arra a társaságra, amelyben kifejezetten jól érzed magad. Jogod van a bukásokra és a vele járt könnyekre. Jogod van a tévedéseidre s a velejárt beismerésekre. Jogod van a szerelemre, jogod van a csalódásra, jogod van a boldogságra is. Ezért sokszor fogod hallani még: „te rossz ember vagy" – de soha nem feledd el megnézni ki ítélt meg! Mert ebben a cécóban pont ez a sorsdöntő! És itt nyugodt szívvel visszadobhatod a kesztyűt s az egykor neked szegezett kérdést…
Mindig azt hittem, hogy te (vagy te) igazán képes vagy szeretni, mert bölcsebb vagy és tapasztaltabb, meg hát annyiszor kimondtad már! Mégis te voltál az, aki rossz embernek ítélt meg. Én sosem ítéltelek annak, még akkor sem, amikor láttam milyen hazug lépéseket teszel annak érdekében, hogy megmutasd milyen messzire nyúló hatalmad van. Nem ítéltelek rossznak akkor sem, amikor saját megindokolt félresikeredet lépéseidet ráfogtad másokra… Megérdemled a sorsod, csak ennyit tudok mondani mára. Mert minden egyes gyávaságodért mindig csak más felelt.
Ugyanakkor én is megérdemlem ezt az életet (és azt a halált is), mert engedtem, hogy mélyre rántson a félelem… mi lesz, ha valamit elrontok, akkor engem ki szeret?! Mi lesz, ha nem jól döntök? Mi lesz, ha hibázom és elesem? Ott leszel? Eljössz értem? Megmutatod azt, amiről oly sokat meséltél?
Te tudod melyikünk hazudott, engem meg már nem érdekel. Vagyis érdekel, csak igyekszem úgy tenni, hogy nem… és remélem te is pont ezt látod benne. S hogy mit lát a világ? A világ mindig azt lássa, ami épp neki megfelel. Ha nekem lenne hatalmam, az én oldalamon állna és nekem ilyen gyáva világ nem igazán kell. Rakd a zsebedbe és menjetek a …..ba.
Minden az én hibám! Ezért inkább az egész életemet átutazom különböző vonatokon mintsem, hogy ezt kelljen folyton az arcodról olvasnom! Nem menekvés képpen, egyáltalán nem… minek azt? Ami kell, az úgyis rám talál. Én lassan lépkedek… nagyon - nagyon lassan. Nehéz a sár, vág az a rengeteg szétszórt szilánk az utamon, menj csak szépen előre, nem akarlak hátráltatni. Ilyen segítőkész jó embert!
Ugye belátod, hogy nekem van igazam?

Nos, ilyen út ez!
Néha őszintén elcsüggetsz, elmerengsz azon, hogy valahová mégiscsak dőlni kellene… de könyörgöm, bármi áron???
Hogy tudok-e különbséget tenni? Azt hiszem igen és egy percig sem hinném, hogy a szokás kérdése lenne. Az igazi barátaim nem attól igaziak, hogy megoldják helyettem az életem, hanem attól, hogy rá vezetnek: Te meg tudod oldani egyedül is, de ha kell, mi itt vagyunk! És nekem, hála Istennek ilyen emberektől folyton kell! Ha csak egy mosoly is… vagy bátorító ölelés! És én ezt igyekszem viszonozni, nem azért mert úgy illik, vagy nekik kell… nem kell! Sosem kérik… de olyan természetesen jó érzés… adni – kapni egyaránt. Persze ezt a sok bölcsességet nem magamtól tudom, én is „csak” tanultam az eddigi utam során. Nem mindenre voltam elég érett és sok mindent nem értek még… de hát én nem is akarok lenni az, aki mindig, mindent jobban tud.
S ha már nagyon – nagyon egyedül érzem magam, akkor fejbe talál egy ilyen kő.

Nem túl nagy, de a sérülést egy hétig kezelem, mégis oly boldogan, hatalmas mosollyal a számon… hisz látom… valaki tudja, ki vagyok, és mégis SZERET.
Ó ugyan ki vagyok… egy a sok közül és annyira értetlen, hogy én már csak azok nyelvét értem, akik ki tudják mondani: „Hibáztam, és bánom már.”
Mert valaha én is nagyot hibáztam, és nekem se könnyű… akkor hogy is értenék nyelvet „azzal a sok tökéletessel?” Ne haragudjatok rám ezért…

Maga a történet fiktív, annak ellenére úgy érzem, le lehet belőle vonni a tanulságot. Persze nem bírom elégszer ismételni, hogy akinek nem ingje, az ne vegye magára. Mire fel tenné? Ha viszont van olyan, aki önmagára ismert, az máskor igyekezzen olyan barátságokra tenni szert, amelyekben megengedhető a tévedések lehetősége az nélkül, hogy ez által bárki is rossz ember lenne.

Legyen az társi, baráti vagy szimpla munkahelyi kapcsolat… legyen az nő, vagy férfi, illetve gyermek… nem várhassuk el másoktól, hogy csak azért mondjanak le az álmaikról, mert amikor az élet kitárta elénk a lehetőségeket, mi elfordultunk és elhittük, hogy ez annyira, de annyira önzetlen! Nem! Az önzetlenség ott kezdődik, amikor ezért a ballépésért nem hibáztatunk másokat! Aki azt mondja, hogy még egyetlen egy álma sem teljesült, valamit nagyon rosszul csinál… biztos nem figyel eléggé.
Habár ha mélyebben belegondolok még nekem sem teljesült a legszebb és legértékesebb álmom… mégpedig hogy a „bölcsebbnek, jobbnak, okosabbnak és szebbnek” megérjen harcolni az „ostobákért” hisz minden egyes emberi burok legyen az jónak, vagy rossznak megítélve végeredményben egy érző szívet takar…
…csak elérkezik az ember életében olyan gyenge pillanat is, amikor azt mondja: „Stop, már elegem van, most már én is élni szeretnék!”
Te dönthetsz úgy, hogy te akkor sem gyűlölöd…
…és dönthetsz úgy, ahogy döntöttél…(pedig akkor még szinte semmit nem tudtál rólam) S hogy honnan tudom? ”Ilyennek” születtem… olyan áldás ez, hogy olykor szívesen átadnám. Sajnos senki nem jelentkezik érte…
…ugyanakkor ez megtanított arra, hogy végeredményben az élet apró örömei sokkal többet számítanak, mint gondolnánk…
…egyébként nem tudtam, te magad árultad el. Csak jobb, ha mindent saját magamra fogok, még mielőtt te kezdenéd…
Sőt, jobb, ha elhiszed… én megírtalak… pedig nem is létezel…
De ha léteznél, akkor is megírnálak… és megírnálak olyannak, aki majd egyszer önzetlenül megbocsájt minden egyes „rossz” embernek. Mert te érsz annyit, hogy képes légy rá! Akkor is, ha én már réges - rég „elutaztam”… de hidd el a világban mindig lesz olyan, akin valamicskét javíthatsz… míg nem te is rájössz talán majd egyszer, hogy mit sem ér az egész, ha az ember nem önmagától kezd.

Carp-e és Shady verszaka hálistennek nem vonatkozik rám(vagy ránk) önmagában a dal nagyon jóóó...arra utal, hogy "néha"fontos lenne azt a másikat is megkérdezni,jól érzie-e "ebben a kapcsolatban" önmagát.
én megkérdeztem - ő megkérdezte...és mindketten eldobtuk a kispárnát :D

Mert odafigyelni jó ...

Dadka — Tue, 10 Dec 2013 21:57:21 GMT

Tehát ahogy az előző írásomban említettem, szeretném bemutatni a… vagy hogyan kell ezt? Szeretném, ha megismernétek azt, akit én sem ismerek? De ciki! Ebből se lesz hegyeket mozgató beszámoló… nem tudom milyen szerepet játszik ebben a HIT, de ha mélyebben belegondolok, múltkor egy igazi, hamisítatlan mustármaggal találkoztam, igaz, porszemnek öltözött, de hát tudjuk… a Világban maszkabál van. Szóval, ahogy így kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek, a szemembe fújta őt a szél, ámbár a könnycsatornáim fürgén munkálkodtak, még ez sem volt elég az igazi baj megelőzéséhez. Annyira csípni kezdett a szemem, hogy szinte belevakultam, mancsommal odakaptam a fejemhez, no ná, hogy elszédültem, ezáltal persze neki estem a vitrines szekrénynek és jócskán odébb toltam. Egyetlen egy kristálypohár híján mindegyik összetört. Nem sejtem, hogy működnek „ezek a dolgok”, de amint meghallottam azt a tipikus „ba..a meg, ez összetört” hangot, egyből kivilágosodott minden. Most jöttek csak az igazi könnyek, hisz ezek a kristály szerkók olyan ereklyék voltak, amelyeket mindenképp magammal akartam vinni a sírba egyszer. Na de mi történt közben?! Ahogy elmozdult a szekrény sor egy olyan résnyi hézag keletkezett, amelybe bár nem fért bele az egész karom hossza, de a megtisztult látásomnak köszönhetően végig láttam. Gyerekek, meglett a kedvenc szivacslabdám! Tudjátok, az, amelyiket a plafonba dobálom, amikor keresem a megfelelő szavakat. Hát kell ennél nagyobb öröm? A fenét! Azt az egy kristálypoharat sevicce (de hülye szó, nem szórakoztató se vicce-s) illetve helyesen cseviceivás közben alkalmazom, hasznos is legyen már végre, ne csak szép… és így szépen helyre állt a Világom. Pedig én már kezdtem elveszíteni a hitet, hogy az ihlet hozó labdám előkerül valaha. Egyszer elpattant a plafontól, utána már nem láttam, és ni csak, egy pornak öltözött mustármag kellet hozzá, hogy megmozgassa bennem a hegyeket (meg az összekalapácsolt üres szekrénysort)
Ügyes vagyok, szépen körbeírtam, közben gondoltam, csak rá jövök, hogy kell bemutatni egy ismeretlen – névtelen embert?! Szóval olvastam egy… Ő a… arról ír, hogy…
Hát ez így nem megy! Nem könnyű így belevágni, irányt kell válltanom.

Helyzetjelentés: A tanösvényen végigsétáltam. Tucatnyi kisírt könnyeket hagytam magam mögött és megannyi önfeledt nevetést. A papír zsebkendő gyár mindenképp tőlem lett gazdagabb.
Kérdés: Hogy találtam rá?
Válasz: Fogalmam sincs!
Viszont ha érdekel, el tudom mesélni a fordítottját (hogyan semmiképp nem történhetett meg)
Szóval egy szép napon (amikor inkább kint lehettem volna a természetben) hatalmas unalmam közepette beírtam a Google böngészőbe, hogy Google böngésző. 0,19 másodperc alatt megannyi Google logó ugrott ki elém. Pontosabban 2 790 000 000. Ez jó jel! Erre nyugodt szívvel azt lehet mondani, hogy ez a rohadék megtalálta önmagát. Az, amire nekünk nem elég egy emberöltő (s mivel az előzőre sosem emlékszünk, így általában újrakezdjük) neki egy pislantásra meg van oldva. Kérdeztem – válaszolt – odafigyelt rám. Nehezebb feladat kell ennek! Mintha lelke volna úgy pötyögtem be a kérdést. Van még itt ezen a Bolygón valaki, aki őszintén odafigyel? De úgy, hogy közben érez is!
0,25 másodperc 285 000 találat… nálam a legelső a Vodafone volt, aki odafigyel az ügyfelekre! Remek kilátások… csupa érzékies „dolog” ez az ügyfélszolgáltatás! Majd akkor fog odafigyelni Te barom, ha azt kérdezi az ügyfelétől, hogy telt a napja és nem azt, hogy mit szeretne vásárolni Náluk! (Persze ezt már nem akartam bepötyögni, túl hosszú meg amúgy is… csak nem fogok egy böngészővel vitázni?) Tízliteres bödönbe főztem kávét és addig – addig görgőztem (majd átklikkeltem, görgőztem, majd átklikkeltem) a denevérrel lefelé, jobbra - balra, amíg nem találtam rá. (Ja, hogy miért denevér? Kár is a szóért ezzel kapcsán, tudom, hivatalosan Ti egérnek hívjátok, de nekem múltkor besípolt és elszállt. Azóta meghagytam a formáját, hisz a denevér se macskától való, csak ugye hozzátettem szárnyakat és kegyetlen ultrahangot.)
Szóval…Odafigyelátor – azt hittem hanyatt esek gyerekek, de van ilyen… még akkor is, ha egyáltalán nem így kerestem rá. Szerintem inkább úgy történhetett, hogy kerestem volna valami érdekes szót és a Google böngésző kidobott egy - onnantól kezdve szívem csücske – bejegyzésre, aminek a címe: Rosszkor kimondott szavak
Ezt a bejegyzést valamiért elolvastam, jó végig sírtam és higgyétek el, ott ragadtam volna, ha annyira bírnám a „ló másik oldalát”… tehát hogy nulla esély lapozni, jegyzetelni, szétszórni útközben úgy, hogy olyanok is megtalálják, akik nem az anyatejjel szívták be a számítógépek előnyös használatát. Tehát egyetlen – egy bejegyzés véget az összest kinyomtattam. Jó vagyok mi?

Ez ilyen vagy – vagy játék… viszont egyenlő esélyekkel indulós, szóval, amikor a tízedik bejegyzés ugyan úgy ámulatba ejtett, mint az első kettő, három, négy… a lelkem örömében duplaszaltót ugrott. Remélem, most nem jöttök azzal, hogy biztos azért használom a sok papírt, mert nem szeretem a fákat. Ez egyáltalán nem így van, sőt a betűk méretét is annyira minimalizáltam, hogy inkább az én látásom romoljon, mindenképp kevesebb papír kellet hozzá. Gyártottam egy Odafigyelátor aktát… jegyzeteltem hozzá, mint a nagyon nagy szakértők és felváltva bőgtem – röhögtem. Hogy ne érjenek nem várt meglepetések, a bejegyzéseket három ízben olvastam. Először elképzeltem, hogy a szerző a Világ legrosszabb embere, mert olyat, hogy „nem hitt bennem más, végül Te mondtál le rólam” ne arról szóljon, hogy minősítem mások tehetségét. Semmiképp!!! Mindenki tud tenni valami jót… szerintem a Világ „legrosszabb embere” is. Ez teljesen átbillentet a part túlsó oldalára ahol simán el tudtam képzelni, hogy a szerzőtől nem született még jobb és ártatlanabb ember a Világon… hátha ez átír bennem valamit. Nos, a bejegyzések hatása hál istennek nem volt változó ugyanazokon a helyeken könnyeztem és nevettem, mint az „első próbán”. Persze ezt nem próbálgatni kell, hanem olvasgatni. Csak ugye az én helyzetem annál nehezebb, hogy mindenképp szerettem volna, ha Ti is „lássátok Őt”… és nem fogtok lesöpörni mindent az asztalról, ha kiderül, hogy nem a kedvenc mesehőseiteknek drukkol. Úgy érzem a barátaim elvontsága pozitív értelemben helyén való ilyenkor, legalább is Nekem mindenképp be kellet ismernem, hogy bárki írja (írta)… jó vagy rossz – nő vagy pasi – fehér vagy fekete – gazdag vagy szegény… nagyon jól ír.
Harmadik ízben a köztes arany utat választottam, ennek sincs köze a bejegyzések minőségéhez mégis ezt fogadtam el a legkönnyebben és ekkor kezdtem jegyzetelni hozzá… mert úgy érzem a szerző megélhetett jót is, rosszat is (mint mindannyian… valljuk be).
Ha most az összes bejegyzésből hármat kellene ajánlanom nagyon nagy bajban lennék mivel szerintem az összes kiváló. Szinte mindegyik a kedvencem lett.
Csináljunk olyat, hogy az összes legeslegjobb bejegyzésből bemásolok kettőt. Egyik a picsogós kategóriába való – másik a röhögősbe (legalább is nálam) majd a lap aljára az egész oldalt linkelem ahol az összes bejegyzés megtalálható értékes fotókkal körítve. Úgy érzem, aki jelenleg nem kapál a kertben és nem főz mustáros babagrízt az el fog tévedni az oldalára… ettől hitelesebb hitelesség nem kell, hogy igenis létezik… csak elég régen írt már sajnos. Sokszor mondjátok, hogy jó lenne, ha a szavaimat könyvformába önteném. Habozás nélkül megtenném, ha olyan tehetségem lenne, mint neki, higgyétek el. És ez nem versenybeszállás… ez elismerés! Persze ha lenne merszem arra is felkérném, hogy írjunk egyszer KÖZÖSET is…így ismeretlenül akár. Na jó, ehhez még azért fel kellene nőnöm.
Egy szó, mint száz… jön a karácsony, ez hozzátartozik az élethez és az élet attól szép, hogy ráébredünk, olykor bizony (még ha hibázunk is) képesek vagyunk odafigyelni egymásra.
Megyek… sapka, sál kesztyű… postaláda… hátha képeslapot is kapok:)))

ODAFIGYELÁTOR
Síróóóóóóóós
Rosszkor kimondott szavak
2012.11.30. 15:46

Valahogy helytelenül élünk. Időtlenül – idétlenül a lépcsőházban virágzunk. „Ha ezt vagy azt mondtam volna, ha úgy csináltam volna”- késő, elmúlt. Legközelebb csináld úgy, hogy jobb legyen – mondjuk magunknak, de legközelebb meg lapulunk a nemjóban, a nemvagyokjólban. Sokszor ismerve a receptet, mitől lenne jobb, és sokszor mégis a másik irányba lépve, ha lépve egyáltalán és nem mégis inkább toporogva ott, egy helyben a rosszban. Halogatjuk, majd ha jobban leszek, jobban fogok élni, élni fogok. Fogok-e élni? Lehet, hogy fordítva kellene, ha most jobban élnénk, lehet, jobban lennénk?
Helye van a jónak, akkor is, ha éppen úgy tűnik mégis inkább semmisejó, sőt akkor van csak igazán helye, olyankor kell igazán keresni a helyét. Lépcsőházi képeslapokat nézek egymás után, színesek és édes-savanyúak.
Az elsőről a hároméves kispasi-pajtásom integet, akivel egy randira igyekezve futok össze. Csillogó szemmel tud örülni nekem és mindennek, ami jó – neki jó (még). Mondja, pont olyan színű a fülbevalóm, mint a karkötőm meg a cipőm is olyan - szép. Aztán a Randipasi persze nem mondja ezt. Nem sikerül szépet mondani, (meg okosat se) nekem meg valahogy nem sikerül újból találkozni vele. Később hív, de már lekéste ezt a vonatot, elindult.
A másik képen összefutsz életed első főnökével. Az elviselhetetlennel, a vérszívóval, aki lelki terror ostorával hajtott géppé, és aki miatt vizihullává változva, se hall-se lát módon menekültél végül el, kiállva az elveid mellett. Megölel, őszintén örül neked. Érzed, hogy eltérő ízűek fejeitekben a pergő emlékképek. „Azóta sem volt olyan kiváló kollégám, mint Te. Bármikor visszavennélek, ha jönnél.”
Késő. Nem mennék, akkor nem mertél elismerni, amikor helye lett volna, amikor igény lett volna rá, most pedig már rég nem vagy abban a pozícióban a szememben, hogy elismerés lenne bármely szavad is. Mosolygok, fordulok, elfutok, ott maradsz, és ott maradsz a dobozban is, ahová elcsomagoltam a számító jellemedből áradó magammal cipelt savanyú utóízt.
Egy halványuló képen csörög a telefonod. Ismeretlen számon, egy ismeretlen hallóó. „Régen volt, ismersz-e még?” A régiség húsz éve elvarrt szálakat piszkál meg bennem. Csak a hangot ismerem, sohasem ismertelek igazán, Te ismerhettél, Te voltál a felnőtt, a mindenek tudója, te voltál A tanár, én pedig csak egy voltam a sok diák közül, aki minden szavadat itta.
- Miért keresel most? Tudok segíteni neked valamit?
- Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
- Ugyan, nekem nem tartozol semmivel, mert én nem haragszom.
- Látom, amit csinálsz most és sajnálom, hogy tévesen ítéltem feletted anno. Kivételeztem arra érdemtelenekkel, téged pedig beraktalak egy olyan skatulyába, ahonnan esélyed sem volt kitörni. Te pedig elfogadtad ezt. Egyszer kérdeztél csak, hogy Neki miért lehet, amit nektek nem, én pedig azt válaszoltam, hogy mert ő tehetséges. Szó nélkül kimentél a teremből.
- Biztos jól ítéltél, egyébként meg szent volt a szavad, gyerek voltam - a tisztelésre nevelt - nem tudtam, hogy ér küzdeni ellened.
- Sajnálom.
- Nem haragszom rád. Nem kellett volna, hogy hívj, de köszönöm, hogy megtetted.
Nem értem hívott, maga miatt tette, feloldozásért. Megkapta szóban, de mit lehet húsz év távlatából feloldozni? Ja, semmi baj, meg nem is haragszom, kedves mosolygás a hangomban, csak hogy könnyebb legyen neki. Nekem nem lett könnyebb a hívásától, az lett volna könnyebb, ha nem ültet a pálya szélére igazságtalanul éveken át.
Csendesítettem a bűntudatát, de teljesen el nem hallgattathatom. Az éveken át tartó szisztematikus gonoszságot nem lehet meg nem történtté tenni egy sajnálommal. Most is csak otthagyom a lelkiismeretével, a saját szánalmas kis vergődésével, és „kimegyek a teremből”. Nem akarom magammal vinni, de hozzám tartozik, bennem él mindig az üzenete, nem a mostani, hanem az a régi.
És van még a klasszik ex-páros lap, akivel pont egy jó pillanatodban futsz össze az utcán, a régi nagynak hitt Ő pedig, kicsinyesen faggat.
- Szia, de jól nézel ki, mi újság?
- Helló, köszönöm, azt hiszem, rendben vannak a dolgok.
- Boldognak tűnsz…
- Az vagyok. És te?
- Én nem. Sajnálom, hogy elengedtelek. Tudtam akkor is, hogy hülyeséget csinálok, de nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog.
- Akkor én is nagyon sajnáltam, de már nincs jelentősége. Ne bánkódj ezen.
Hát ilyenek a lépcsőházaink, ahol akár évekig toporgunk. Leláncolva, feloldozást várva. Ki a fenétől? Kicsit homályosak a felvételek, meg ugye régiek is. Jobb lenne ma már a technikai emancipációval tartani a lépést és valami nagy ablakos, jó ki (és be)látású helyiségben fotózni inkább. Az elkésett, elsajnált, búval itatott elmosódások helyett a témák is lehetnének helyénvalóak: képek az Ott és Akkor Jól kimondott szavainkról, mert ideje van a szavaknak.

Röhögőőőőőőős:
Hazavágyó

2011.09.15. 20:10
Futás az aluljáróban. Fel a lépcsőn, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, fent vagyok. Ellenőrök, csak semmi pánik eliszkolok mellettük, úgyis rajtam van a láthatatlanná tevő napszemüm. Náluk meg a dekódere, úgy látszik: „Jegyeket, bérleteket”. Rendben, mindjárt meglesz, ide tettem valahová, itt kell lennie - szabadkozok, a táskában történő percekig tartó ásatásaim alatt. Szájfény, szemüvegtok, egy könyv az irodalom oltárán, egy könyv a tudomány oltárán, - lehet, hogy a táskám mégsem a megfelelő szentély nekik? – fogkefe, usb kábel, fésű, névjegykártya tartó, rágó, színes papír, telefon, pirított gesztenye még karácsonyról, csokis papír, zsebkendő, füles, pendrájv, parfüm, a fél éve keresett fülbevalóm egyik fele, csoki nyuszi, madzag. Előkerül a jegy. Óriási megkönnyebbülés, így nem derül fény a fáraók kincseire, a toronyórámra lánccal és a guminudlira. Rejtőzködési helyüknek nem biztos, hogy ezt a táskát jelölném meg, de az ásatási előrejelzések alapján bármi megtörténhet. Felszínre hozott ereklyémet hősiesen dörgölöm az előzékeny jegyellenőr orra alá. Nem mondanám örömét kicsattanónak, ezt viszont pont ellensúlyozza az én boldogságom, hiszen végre tovaszáguldhatok a buszpályaudvarra. Kérem is a jegyem a következő járatra, mire kezembe nyomnak egyet 9 órára, de hiszen még csak hajnali 7 óra 46 perc van, úgy emlékszem van járat 8 óra körül is - nézek kérdően a pultban ücsörgő hölgyre. Igen, körülbelül 1 perce indult, 9 órakor megy a következő.

Az átbulizott éjszaka utáni másnap reggel minden nyűgje hirtelen nyakamba szakad. Álmos vagyok, koszosnak, fáradtnak, kimerültnek és felváltva megint álmosnak, koszosnak… érzem magam.
Kitartás, hamarosan otthon leszek - biztatom magam, és elindulok felfelé a váróterembe. A mozgólépcső előtt egy bácsi bénázik, mert mikor is bénázhatna máskor - de már el is hessegetem ezt a gondolatot, és helyre a bűnbánat fekete fátyla telepszik, a bácsi kezében ugyanis fehér pálcát veszek észre. Előbbi gondolati gorombáskodásomat kompenzálandó odaállok a bácsi mellé, karon ragadom és felajánlom szolgálataimat a lépcsőn történő feljutás erejéig. A bácsi rám mosolyog, elindulunk felfelé, majd meredten bámulni kezdi a mellkasom. Kis zavartság után, tudatosítom magamban, hogy persze a bácsi nem érzékeli, hogy éppen merre fordul a feje, tekintete. Fent is vagyunk, illedelmesen elköszönök, jó utat kívánok. Még egy pillanatig követem a szememmel. Hé, a pálca vége egészen olyan, mint egy partvisnyél. Az egy partvisnyél. Éljen Terézanyu!
Szemem alatti táskák, ha lehet még két centit lejjebb ereszkednek arcomon a kiábrándultságtól. Meggyötörtségem talán már nem is fokozható. Letelepszem egy padra, a közeljövőre vonatkozó terveimet vázolva: egy órát szórakoztathatom magam, előkeresem táskámból az olvasnivalót, habár a betűk közötti különbségek felfedezése némi kínlódás árán megy csak. Sebaj, mindennel megküzdök, minden a lehető legnagyobb rendben van, ennél sokkal rosszabbul is lehetnék, egy erőltetett mosolyt is arcomra préselek, nyitott vagyok. Egész jól sikerül. Pár perc múlva egy pisi szagú fiatalember huppan mellém, miközben megközelítőleg huszonhat teljesen üres pad van még a teremben. Helló Édes – köszön infantilis mosollyal arcán. Szétnézek, abban bízva, hogy esetleg valaki más nyerte el az Édes címkét. Nem, több kilométeres körzetben egyedül vagyok. Nem hiszem el, hogy még ezt is ma, és most, mikor én annyira nagyon álmos, és fáradt és kimerült… Meg különben is fáj a fejem és a pocim is, és egyáltalán.
Összeszedem magam, helyet változtatok, véletlenül sem mosolygok és nagyon negatívnak, és zárkózottnak igyekszem látszani. Nem kell nagyon igyekezni.
Már csak tíz perc és indulhatok haza, de ekkor már idegesen toporgok a buszt várva. Mikor kedvenc Padlizsán Lila Hangom a Hangosból tájékoztat az induló járatokról a Kunbaracs –Párizs intervallumban, végül pedig elárulja, hogy forgalmi okok miatt a hármas vágányra érkező járat késik. Agyamban ízlelgetem a hallottakat. Kéésiik. Hogyan késhet egy busz az induló állomásról? Miért nem jön helyette másik? Mélységesen együtt érzek az utasokkal, akik ott várnak a peron mellett toporogva. A gondolatimból, egy heves, a busztársaság vezetőjének édesanyját emlegető ordibálás zökkent ki. Majd felpillantok és realizálom, hogy én is a hármas vágánynál várakozom a forgalmi okos buszra.
Úgyis haza fogok jutni, bármi lesz is, csak semmi pánik. Jönni fog a busz! Jövőbe látó képességeim igazolódni látszanak, igaz, hogy csak 40 perc múlva, de megérkezett a hőn áhított Sárga Barátunk. Tiszteletére laza tülekedés támad, de hamar megússzuk egy nyolc napon túl gyógyuló ridikül archoz csapódással, illetve könyök gyomorba helyezéssel.
Végre fent vagyok! A sofőr összeráncolt szemöldökkel fürkészi a jegyemet. Ekkor már meglehetősen felhevült idegállapotban vagyok. És nem csak én ugye.
Na mi nem jó? Mit fogsz kitalálni? A szokásos kinti-benti érvénytelen - vásároljon új jegyet- mókát nem játszod el velem Öreg! És már le is pörgettem fejemben a jelenetet, melyben előadja a kínját, majd randi táskámmal orron csűröm, egy kungfu mozdulattal leterítem a földre, a mögöttem álló srác pedig kihajítja az elernyedt testet. Csak nem olyan bonyolult egy buszt hazavezetni.
Közli, hogy minden rendben, és eltépi a jegyet. Mákja van!
Mikor leülök, már zakatol a fejem, és a gyomrom sincs teljesen rendben. Biztos a nagy izgalmak. Kényelembe helyezem magam, előveszem a könyvem, és lazulok. A késes gyilkos épp belopózik az egyiptomi ház udvarán, fel az erkélyre, ahol a lány alszik és Tuc-Tucc-Tucc-Tucctucccc. Jobbról közelít Zenebubus egyre dübörgő ricsajjal. Finoman felhívom a figyelmét arra, hogy nagyra értékelem kifinomult zenei ízlését. Azonban mivel ez egy közösségi járat, így nyomatékosan megkérem, hogy halkuljon le a dübörgésével, elég csak annyira, hogy füleséből a saját szórakoztatása biztosítva legyen, mi köszönjük, elleszünk valahogy zenés –táncos mulatság nélkül is. Sikerült mindezt teljesen higgadtan vázolnom neki, viszont a tekintetemért nem vállalom a felelősséget.
Elcsitulnak a zajok, Zenebubus érzelmi kitörései is alábbhagynak, a késes gyilkos rendületlenül mászik az erkélyre, én meg mintha émelyegnék kicsit. Hűha egyre jobban. Szédülök. Biztos az idegeskedéstől. Vagy a kialvatlanságtól, lehet, hogy mégis inkább az éjszakai borozástól, vagy egyszerűen a szokásos utazásos betegség, mert végig lehajtott fejjel ültem a könyvbe meredve, vagy csak, mert nem reggeliztem? Dr. Hauszt meghazudtoló leleményességgel veszem sorba hányingerem lehetséges okait. Az okozati összefüggésekbe nem merek belegondolni, elég legyen annyi, hogy nincs nálam semmiféle zacskó. Ajjaj beszív – kifúj. Semmi pánik, csak nem fogok kis rókákat a világra hozni egy tömegközlekedési eszközön, az milyen égő lenne. A késes gyilkost bevágom a táskába. Minden erőmmel koncentrálok a fülesemből szóló lágy zenére. Kintről persze biztos azt gondolják, hogy felvételről mondja valaki, hogy „Beszív-Kifúj!”, nem is értem egyébként miért nincs ilyen felvételem. Számolom a megállókat, mindjárt leszállhatok és a friss levegőn annyira jól leszek. Már csak két megálló, már csak egy. Megnyomom a leszállásjelző gombot, odaállok az ajtóba, várom Szezámot. Majd a lágy tavaszi napsütésben ellibbenünk Sárga Barátommal, a sofőr irányításával az otthonomhoz legközelebb eső buszmegálló előtt.
A kérdésedre pedig, igen a válasz!

…Szóval nem tudom, hogy vagytok vele Ti, én az írásokhoz csak gratulálni tudok.
Világ – nézetek
Ebben a blog bejegyzésben egy mondat nem fedi a valóságot…"kicsi gyógyír sem tudnék lenni a világ sebeire"… úgy érzem nem igaz, de hogy mondjam meg?
Dobálom plafonba a labdát, hátha segít rá jönnöm, mit kellene mondanom így ismeretlenbe… elpattan a plafontól, szekrény mögé esik. Kezdődik minden elölről, csak most már nem kell sírnom tudatlanul utána… ODAFIGYELTEM
Még nincsenek meg az ideillő szavak, de a mustárszem emléke felállít az ágyról és elhiteti velem, hogy már nem kell önerőből átrendezni a házat, elég, ha megkérem „a nagyobbat és erősebbet”, hogy segítsen egy kicsit Nekem.

Jó olvasást drága barátaim:))) ODAFIGYELÁTOR blogja klik IDE

Egy festő története.

Dadka — Sun, 08 Dec 2013 18:04:43 GMT

- Újratervezés – gondoltam magamban miután próbaképpen összeolvadtam a kritikus tömeggel. Az „örökké szeretlek és kitartok melletted drága egyetlen barátom” transzparensek mellet kétségen kívül elvesztenek látszom. Mert mi százféleképpen akarjuk megváltani a Világot, miközben mell döngetve harsogjuk az egységes célok fontosságát. Na meg a szeretet az ugye átír minden bosszúságot és felgyülemlett sérelmet. Kár, hogy legtöbbnyire csak addig tart, amíg nem követünk el célszerű, vagy céltalan ostobaságot...
Így hát összejöttünk egy páran az alkotói szeretet nevében. Szerintem túl az Óperencián történhetett, minden esetre nem itt, nem most, nem ebben a városban…
A toronyba csigalépcsők vezettek, félúton megszédültem. Nem szeretem a magasságot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kifejezetten gyűlölöm, de miután gyáván visszafordultam a Taigetosz hegységről, ahová száműzött egy pár élet edzet jó lélek, nem igazán rajongok érte.
Most ahogy így lenéztem, láttam, jó rászedettem magam, mögöttem tömeg áll. A tömeget sem szeretem, pláne ha szembe kell tolni a talicskát. Sokkal ésszerűbb volt kibírni a szédülést, mintsem hogy könyörületért esedezzek.
- Haladjunk, haladjunk – halottam a hátam mögött.
- Köszönöm, én ráérek, ha csak nem akarsz élőbábúkkal dominózni. Lefelé most jobban menne, s ha közben összeesnék, mindenképp gyorsabban. De amilyen peches vagyok ebben, már megint rám fognátok, hogy szembemegyek a tömeggel – szóltam oda, hátha nem látni rajtam, hogy egy kis támasz igazán jól jönne.
Ó, dehogy segített! Hál istennek volt mellettem annyi hely (miután teljesen odalapított a korláthoz), hogy elhaladjon mellettem. Pedig ha tudná, hogy múltkor az én cikkemre volt annyira büszke… csak ugye bojtos sapkában és szemüvegben kevésbé vagyok felismerhető.
Igaz is, rajtam nem kell segíteni, én nem az a nagymellű göndör hajú, formásfenekű ciklámen vörös bombázó vagyok, aki tizenöt centis sarokkal indul Világot látni álmatlan éjszakákat okozva mindazoknak, akik hol itt – hol ott letapizva oly jószívűen felsegítik a lépcsőkön. Én csak simán rosszul lettem, de azért valahogy mégis erőben – egészségben felértem.
Leírhatatlan érzés volt látni azt a sok őszinte mosolyt, meg hogy nélkülem nem nyílt meg a kiállítás. Megvárták, míg kifújok, addig meghatottan sóhajtoztak az ismeretlen festő képei felett, illetve mindazok képek replikáit láthattuk. (Én csak pihegve a sarokból kapaszkodva mindenben, ami az utamba került) Jó hogy nem aranyszalaggal burkoltuk be gondolatban a festő érzékies lelkét. Meg jött a sok: „De jót mutatna az ebédlőmben”, „De csodálatos” és „De szép” „De sok szeretet szorulhatott a festőbe” „Úristen” és „Atyaég”, „Aááách, júúúúj, fííííha, aztááááá”…
Gondolkodtam… amatőr kiállítás, a képek alatt nem szerepel név… ez valami célzott nevelő pofon lesz!
- Komolyan tetszik emberek? – szólalt meg egy kissé félve a szervező.
- Emberek, könyörgöm, mondjátok azt, hogy láttatok már szebbet is, ez még megmenthet Benneteket - sugalltam gondolatban.
- De hülye kérdés, már hogy ne tetszene! És hogyan szólíthassuk a becses művészt? – kérdezte a birkanyáj.
- Adolfnak.
- De cukiíííííí – szólalt fel a ciklámen vörös göndör hajú begyes maca – Alfíííí, bár Nekem is festene…
- Így van, bár örökké csak festett volna! Ha annak idején nem lökték volna el és kellőképpen odafigyeltek volna a tehetségére, ha felvették volna a bécsi Festőművészeti Akadémiára ahol tovább fejleszthette volna a tudását… talán nem hagyott volna maga után annyi keserű könnyet.
- Ki? A festő?
- Igen! Akinek még nem tűnt volna fel, Adolf Hitler festményei előtt álldogálunk, illetve a festmények képmásai előtt.
Hát ez nem jött össze gyerekek, a terem nagyon gyorsan kiürült. A visszajelzések szerint ilyen csúnya képeket hál istennek ritkán lát a Világ – mondta az, aki füleim hallatára ezekkel a „csúnya képekkel” szerette volna berendezni az ebédlője falát.
A ciklámen vörös maca még megkérdezte, hogy miről van itt nagyba-szó,(szinte sejtettem, hogy el fogja magát árulni) de a csigalépcsőkről már önerőből távozott. Az örök férfisegítők illúziója ez által párperc alatt elillant. A harmadik kopogós lépése után úgy kiegyenesedett, mint a karó. Komolyan mondom úgy nézett ki, mintha egyenes fadarabot nyelt volna hosszába.
- Így jártál Te fa-szállító, most jól jönne egy kis hó meg fa-szán! Úgy suhognál a kanyarban, hogy a hajad is lobogna. Segítenék, de én még nem megyek – mormogtam magamban.

Lassan végignéztem a festmények replikáit, majd nehéz léptekkel hagytam el a galériát egyedül. Azt már csak úgy megsúgom (mivel szerintem ez nem játszik fontos szerepet) hogy a cipőfűzőm kifűzve lengett hol előttem, hol utánam… de próbáljatok már lehajolni a csigalépcsőkön…

No nááá, hogy a szervező utolért, s mint akinek igazán fontos, hogy kicsikarjon belőlem egy ésszerű véleményt, pofátlanul elém állt.
- Ne haragudj, de tudod én is festek és fontos volt megtudnom mennyire lehet számítani az emberek ítélőképességére. Az már csak a sors iróniája, hogy a barátaimnak vélt egyénekben csalódtam a legjobban.
- Én nem haragszom, csak szeretnék hazamenni és elfelejteni ezt az egészet. Sejtem mire megy ki a játék, köszönöm kiszállok még mielőtt visszafordíthatatlan badarságot tennék.
- Mégpedig?
- A legnagyobb segnyalóidnak venném meg a festményeidet, hogy tudjanak mivel fűteni, ha netán-tán felfednéd a múltad sötét oldalát.
- Szóval érted miről van szó! Figyelj, én csak tudni szeretném, ki marad mellettem igazán.
- De minek? Hadd a fenébe. Valaha Jézust is megtagadták, csak nem gondolod, hogy majd pont veled tesz az emberiség kivételt? Minek kísérletezel? Miért jó neked ekkora pofáresés? Én már túlmentem egy ilyen kereszttűzön és hidd el nekem, nagyon fájt. Fiatal vagy, okos és nyilván tehetséges, ha nem foglalkoztatnának ilyen badarságok, nagyon sokra vihetnéd.
- És mit kezdenék vele?
- Mivel? A könnyen jött sikerrel?
- Igen
- Mit tudom én, szerveznél saját kiállításokat – jó sokat!
- Szerveztem már eleget, de mit ér az egész, ha a név s a velejáró élet felülírja az ember tehetségét? Minek majmoskodjak tovább, hisz úgyis csak addig tartsák csodaszépnek a műveimet, amíg nem döntöm le a rólam képzelt illúzióit. Így csak egy hazugság az egész, akkor mire jó?
- Nem tudom mire jó, csak azt tudom, hogy az emberek többsége ilyen. Imádnak rajongásig, lábaid elé borulnak majd dühből, félelemből, irigységből keresztre feszítenek. Jobb esetben csak megköveznek, mint Józsit Rátótról.
- Tetszik a humorod – mondta felnevetve.
- Köszönöm, sajnos nem mindig élek vele. Na és miért pont Hitlert választottad ahhoz, hogy ritkíts a barátaid között?
- Hm, nem is tudom. Imádtam nagyapámat, végül is nagyon nehéz találni egy olyan gyermeket, aki ezzel kapcsán másképp érezne. Viszont engem történetesen Ő nevelt fel.
Sülve – főve együtt voltunk mivel a szüleim kétéves koromban-autóbalesetben hunytak el. Sokat jártunk a természetbe, megismertette velem az erdőt, a hegyeket. Órákat tudtunk diskurálni az élet fontos dolgairól, olykor pajkosan vitáztunk. Ő hitt az Istenében, én meg mindig csak arra vártam mikor mutassa be személyesen. Persze sosem éreztem fölényt, se vereséget vele szemben. Mi nem győzedelmeskedtünk egymás felett, csak megbeszéltünk dolgokat, így nagyapám egy biztonságos kissziget volt, amelyen nyugodtan megpihenhettem, amikor Isten keresésébe belefáradtam. Tizennégy éves voltam, amikor meghalt, séta közben leütötték. Sehogy sem találtam meg ebben az Isten jóságát! Csaltam, loptam, hazudtam… így próbáltam túlélni az olykor lehetetlent. Nevelőotthonba kerültem. Ott kezdtem el festeni, olykor kissé erőltetve, ne hogy kárt tegyek nagyapám gyilkosában. Mégis amikor jó magaviseletért két év után kiengedték a börtönből elkaptam és megszorongattam a nyakát. Semmi komoly, túlélte, egy kicsit belilult.
- Ezt halottam, de nem sejtettem, hogy ilyen előzményei voltak. Nagyon sajnálom.
- Semmi baj, szinte senki nem tudja a teljes igazságot. Még a pletyka is úgy terjedt, hogy gyilkolni akartam. A miértek ilyenkor senkit nem érdekelnek. Gondolhatod, nekem nem volt annyi pénzem, hogy jó magaviseletet vásárolhassak, de hirtelen rengeteg időm akadt a rajzolásra, festésre és a puszta tények elfogadására, hogy nagyapám sajnos mindhiába okított évekig a szeretet fontosságáról, az első nagy feladatban kudarcot vallottam.
- Szerintem ebben a helyzetben mások is így cselekedtek volna.
- Nem tudom! Remélem nem…
- Ne haragudj, hogy ilyen szemtelenül rá kérdezek, de mégis hogy jön ide Hitler? Még most sem árultad el…
- Úgy, hogy az imádott nagyapám zsidó volt, de sosem vezetett fejetlenül ahhoz, hogy bárkit is utáljak. Így hát a végén még én küszködtem lelkiismeret furdalással, amikor nyakon csíptem és megszorongattam a támadóját. Csak azt akartam, hogy érezze át mit érezhetett nagyapám. Úgy viselt horogkeresztet, hogy le sem tudta írni a jelképét. A bíróságon azt mondta – Imázs, a barátaim is viselik.
Bár én sosem kértem igazságos elégtételt, a sors fintora olykor igazán kegyetlen. Évek múltán a támadó fia külföldön verekedésbe keveredett és egy-két jól célzott ütéssel halálra verték. Lehet ezzel átérezte mit éltem át évekkel ezelőtt hála neki én. Hisz Ő is csak egy olyan emberbe kötött, aki még a légynek sem ártott, csak ugye volt egy nemzetisége, amit soha nem tagadott meg. Közben én újfent belecseppentem egy nehezen kezelhető élethelyzetbe s mivel az időtávlatában ebben égi jelet látok, megfogadtam, hogy miután megküszködöm önmagammal, ugyan ezt teszem majd azokkal is, akiket igaz barátoknak hiszek.
- Könyörgöm, ne csigázz!
- Hát jó, Te valamiért érsz annyit, hogy megtudd a teljes igazságot, s ha majd egyszer általad mások is megtudják, hidd el roppant hálás leszek.
- Ja, persze. A nagy festő, aki majd épp velem fog szóba állni.
- Bár nem alkottál véleményt, nyugodtan végignézted a festmények replikáit, akkor is, amikor már ismerted az eredeti képek szerzőjét, ezt a gesztust soha nem felejtem el. Én is így tettem valaha, bár amikor rátaláltam a képekre, senki nem fedte fel előttem a művész kilétét. Kimondhatatlanul büszke voltam, hogy a festmények így önmagukkal ragadtak. Akinek csak tudtam annak dicsekedtem velük. Mutogattam jobbra – balra, szívem legféltettebb kincsei voltak, így mutattam be a Világnak őket. Az akkori barátnőm épp ott volt mellettem, amikor kiderült, hogy a festmények szerzője Adolf Hitler. Akkor még sajnos nem vettem észre benne a sors kezét. Dühömben szinte mindent lesöpörtem az asztalról. A barátnőm - az egyetlen bajtársam könnyes szemmel szedte össze a közös bekerekeztetett képünket melynek üveglapja ezer szilánkra hullott szét. Már három hete csináltatta, de én annyira bele voltam szerelmesedve az említett festményekbe, hogy még arra sem méltattam, hogy méltó helyet keressek neki a falon. Sosem felejtem el a gyermekiesen bájos örömét, s azt, ahogyan körbetáncolt, amikor becsomagolva átadta ajándékként. Nem volt karácsony, nem volt születésnapom se névnapom, semleges nap volt melybe fényt hozott, mégis sokkal jobban örült mint én, mert neki a kapcsolatunk ezerszer fontosabb volt. Annak ellenére, hogy tőlem szinte soha semmit nem kapott – Ő imádott adni kifogyhatatlanul. S ha most bele gondolok hányszor lephettem volna meg egy – egy nekiszánt festménnyel, vagy rajzzal a szívem majd beleszakad a szégyenbe. Mindig azt mondtam „majd”, és az a „majd” amíg mellettem állt soha nem jött el. Pedig nem volt nagyravágyó, ezt nagyon irigyeltem benne. Ő annak is tudott örülni, amikor kavicsot nyomtam a tenyerébe azzal, hogy sétaközben reá gondoltam. Azon az estén végleg elküldtem önmagamtól, pedig tudtam és éreztem, hogy ez lesz az utolsó dobásom. Tudtam mennyire várja, hogy öleljem magamhoz és mondjam azt, hogy ne menjen, mégis összeráncolt homlokkal kísértem az ajtóig. Ott még megállt, hozzám fordult és feltett egy kérdést, amely azóta sem ereszt el
- Na és ha Hitler, akkor mi van? Mit változtat ez a tény a festményeken? Tán kikoptak a színek ettől, vagy eltorzult az alakzat? Ha nem fedted volna fel a festő kilétét mindvégig egy olyan emberért rajongsz, akit Te is csak divatból gyűlölhetsz, ugyanis Téged személyesen soha nem bántott. Szánalmas vagy, pont olyan, mint akiktől hozzád menekültem. Legalább annyi becsület lehetne benned, hogy a tehetsége felett nem ítélkezel. Hisz saját két szememre láttam, ahogy rajongásig-égig emelted. Dicsérted fűnek – fának, ismeretlenül. „Milyen csodálatos tehetség, nem szabad hagyni elveszni, érdemes hinni benne!” – hát nem ezt mondogattad? Most meg egyszeriben felrúgod a hitedet? Akkor minek legyen tehetséges bárki is? Hazug vagy! Érted? Hazudsz nekem, hazudsz a világnak és hazudsz önmagadnak is. További sok sikert hozzá!
Azt hittem nekiesek mérgemben, de hál istennek csak durván rácsaptam az ajtót. Nem hittem, hogy valaha képes lesz megbocsájtani. Évek múltán, amikor már több sikeres kiállítás volt mögöttem mégis vettem azt a bátorságot és kézbesítettem egy neki szánt festményt. Persze ahhoz túl gyáva voltam, hogy személyesen adjam át. Ő volt rajta úgy, ahogyan visszaemlékeztem rá. Gyermekies mosoly, hatalmas, kíváncsi tekintet. Egy levéllel jött vissza a festmény, három napig ki sem bontottam. Majd amikor lecsillapodott a gyomrom és humorral kezeltem az ujjaim remegését neki estem a soroknak. A kézírását egyből felismertem.
…tudod, hogy tetszik, tudod, hogy évekig vártam rá, tudod, hogy kitenném, de hiányzik mellőlem a férjem és a két csodálatos tündéri kislányunk. Ha van jogom bármit is kérni Tőled, csak annyit kérek, hogy soha ne add fel a tehetségedet. Akkor sem, ha a többiek valamiért háborogni fognak a neved hallatán. Tisztában kell lenned azzal, hogy emberek vagyunk és hibázunk, ugyanakkor ennek semmi köze ahhoz, ami általad kibontakozásra vár. Csodálatosan festesz, aki azt mondja, hogy nem – illetve, csak azért nem, mert életed során elkövettél egy pár ostobaságot, az nem csak hogy irigy rád, de egyben vak is és tudatlanul ugyan azt az ostobaságot követi el, mint Te egykor…
U.I. Ha kiállításod lesz, szólj, nagyon szívesen megnézném. És kérlek, ne titkold a nevedet.
- Láttál már férfit zokogni Dadka?
- Inkább könnyezni – mondtam óvatosan.
- Csak mert nem tudom körbeírni. Miután elolvastam a levelet, leültem az ágyszélére és sikítottam a fájdalomtól. Bőgtem, mint egy kisgyerek. Úgy váltakoztak előttem az életem eseményei mintha kivágott filmkockából készültek volna. Reménytelenül elvesztem bennük.
Hiányzott egy pár összefüggés. Az egyik mérlegen a siker volt a másikon a tettem következményei.
- A lány tudott arról, hogy a nagyapád támadóját kis híján megfojtottad?
- Persze, mindvégig. Őszintén elmondtam neki mindent még a legelején, ha el kell veszítenem, veszítsem el, mielőtt még fájhatna. Mégis ott állt büszkén, emelt fővel oly gyermekiesen ártatlanul mellettem. Kiharcolt a szülei előtt, kiharcolt a barátai előtt, egy jó párat elvesztett végettem. Csak annyit mondott rá, hogy nem kár értük, nem voltak igaziak, jobb, ha maguktól mennek. Szembemenetelt a Világgal miattam én meg csak úgy kiraktam az ajtón. Egy festő miatt, akit csak addig tiszteltem teljes erőmből, amíg nem fedtem fel a kilétét. Most ugyan ezzel harcolok, sajnos egyedül. Sosem hittem el, hogy ilyen sokra vihetem, ezért volt oly könnyű mások tettei felett ítélkezni. Nagyon ostoba voltam, mert mondhattam volna azt, amit őszintén gondolok – hogy nem szimpatikus nekem ez az ember, sőt egyáltalán nem kedvelem, attól még csodálatosan fest és nagy kár, hogy nem folytatta.

A könnyek az arcomra fagytak, de elfordultam, ne lássa Őket. Tudtam ezzel nem könnyítek a helyzetén.
- Szóval nem sokára kiállításom lesz, nem olyan flancos. Inkább meghitt, családi – baráti összejövetel… Meghívtam az említett barátnőt, persze a családjával, már vissza is jelzett, hogy eljönnek. Szerinted eljönnek még egy páran?
- Sajnos erre nem tudok válaszolni neked, de ha semmi nem jön közbe, és valamicskét én is barátnak számítok, rám nyugodtan számíthatsz.
Könnyes szemmel megköszönte és ezzel el is búcsúztunk.
Sajnos az első kiállításon nem vehettem részt. Banális történet, ilyen mégis csak velem történhet meg! Focizás közben eltört a középső ujjam. Valahogy megfeledkeztem egy fontos tényezőről, mégpedig arról, hogy ebben a játékban leginkább a lábunkat kell használni. Rendhagyó módon begipszeltek, nyilván el tudjátok képzelni milyen jól nézhettem ki. Tudom, olykor nagyon jót lehet mulatni az Élet gúnyos fintorán, de úgy érzem elég hülyén jött volna le, hogy ott állok a csodaszép festmények előtt, szép ruhában meghatódva és akaratlanul bemutatok. Nem vagyok nagyképű, de merem remélni, hogy ezek után nagyon kevés fénykép született volna a művészről. A lesifotós nyilván minden egyes felgyülemlett energiáit abba fektette volna bele, hogy különböző „rámutatós” helyzetben lencsére vegyen – mert az olyan vicces lenne. Hát ne legyen…

A következő kiállításon, az három évvel később volt magához ölelt, bemutatta a csodálatos feleségét és kezembe adott egy gőgicsélő porontyot.
- A kisfiúnk – mondta büszkén- Az imádott nagyapám után neveztük el, így hát Ő is J-betűs.
- Nyugtassatok meg, hogy nem Jézus!
Mindhárman felnevettünk miközben a kis Jákob a fülbevalómat kóstolgatta.

Családi film – így volt a kiállítás elnevezve. Minden egyes képnek egyforma filmkocka kerete volt. A festmények alagutat alkottak és a nézőit (rengetegen voltunk) egy bizonyos irányba terelte.
- Haladjunk, haladjunk – mondtam az előttem sóhajtozó leányzónak
Visszafordult, rám mosolygott és tovább szemlélte a festményt.
- Haló, haladjuuunk!
- Köszönöm, én ráérek – halottam a szájából, de már nem fordult felém.
- Csökönyös szamár – gondoltam magamban. Persze amikor bevillant, hogy ez velem is megtörtént már, csak akkor nekem kellet volna mások szerint haladnom, leírhatatlanul bájos teremtménynek ítéltem meg. Hirtelen mintha egy másik Önmagammal álltunk volna a festmény előtt feledve, hogy a Világ mindig siet valahová… oly feleslegesen. Szó – szót váltott, jól kiveséztük a festményen lévő kócos kisfiút. Szeretettel, megértéssel tekintett egy idősebb úrra, a nagyapjára. Mögöttük a hatalmas erdő, félelmetesnek tűnt még így is lefestve… nyilván csak annak, aki nem ismeri. Fojtogató kezek, lila nyak, széttört képráma, gyermekies női arc… ugyan olyan arc egy csinos férfi oldalán, előttük két angyali kislány.
Az alagút másik oldalán én kezdtem a festménysort, illetve a lábam. Rögvest felismertem! A kikötött cipőfűzőm három csigalépcsőt foglal el és vele együtt tekereg. Hát észrevette? Pedig olyan kis édes semmiség! Leírhatatlan érzés tudni, hogy az én lábamról van szó. Olyan jót mutatna a dolgozó szobámban. Sajnos nem eladó, nem elajándékozó mivel jobban felcsigázza az emberek kíváncsiságát, mint gondolnám. „Miért van kifűzve a cipője" – állítólag ez a leggyakoribb kérdés. Tudom, szívesen megígérné, hogy fest majd számomra is egyet, de ilyet csak egyszer lehet csinálni.
Az alagút végén még egy pár értékes festmény… feleség, család, boldog mosolyok, önarckép és három pont…
- Ne haragudj, de ez a három pont minek ide a végére? – kérdeztem kíváncsian – ilyet bárki tudna festeni.
- Ugyanilyet? Kizárt, hisz még én sem tudom mi vár rám, csak igyekszem figyelmesebb lenni.
- Ja vagy úgy!- Koppintottam a fejemre – Cseles, nagyon cseles.
- Na és milyen volt a kiállítás, amelyen nem tudtam részt venni? Eljött az egykori barátnőd?
- El bizony, az egész családjával. És azon a kiállításon ismertem meg a mostani feleségemet is, bájos teremtmény ugye?
- Igen, kétségen kívül. Ahogy rád néz, látni rajta, hogy akár Ő is szembefutna a Világgal érted.
- Tudom, és ez kölcsönös ezért sem hagytunk semmit a véletlenre. Nem hiszed el, kik lettek a kis haspókunk keresztszülei?
- Az akkori barátnőd a férjével.
- Te ezt honnan tudod?
- Mert nem vagyok hülye, nyilvánvalóvá tetted a lelkesedésed álltál.
Rám mosolygott.
- A ciklámen vörös cickós macára emlékszel? – rá kérdeztem nevetve.
- Könyörgöm, férfiből vagyok, nehéz nem visszaemlékezni rá.
- Na és nem tudod mi lett vele?
- Dehogy nem! Ámbár a haja még mindig göndör, már természetes barna és jóval rövidebb. Nem hord rövid szoknyát se magas sarkú tű cipőket. Boldog családanya, egy alapiskolán tanít történelmet.
- Te most viccelsz? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Persze hogy viccelek! Bár senkitől nem lehet megvonni a változás esélyét, neki eddig nem sikerült túlszárnyalnia Önmagát. Úgy tesz, mint aki nem tud járni és egyre fiatalabb pasikba botladozna, de már csak olyanok engednek a csábításának, akik nem hisznek Önmagukban sem.
- Fú, de köcsög vagy! Pedig már kezdtem megemészteni, hogy történelmet tanít. Kezdtem haragudni magamra, hogy tévesen ítélkeztem felette.
- Megnyugtatlak, így is tévesen ítélkezel… mert bárhogy él, Ő döntött így.
Rám kacsintott és kiállt a nekiszánt dobogóra, hogy pezsgős poharat emelve, mosolyogva a családjára elmesélje az élete történetét. Elhitték? Nem hitték el? Ki tudja! Mindenki megtapsolta, senki nem rohant el.
- Néha csak úgy helyreáll körülöttünk a Világ, nálam minden egy kifűzött cipőfűzővel kezdődött – fejezte be és a festmény felé mutatott.
Mindenki a lábamat nézte, illetve a lábamat ábrázoló festményt és én ordítani tudtam volna: „Hej, itt vagyok, Ti nem tudhassátok, de ez az én lábam és az én sportcipőm, az én fűzőm…és én akkor nem siettem ám, csak nem mertem lehajolni”…
Eh, hagyjuk, jobb nekem, ha tudatlanul foglalkoznak velem. Mosollyal távoztam a teremből és persze az utolsók között, mivel én komolyan ráérek mindenre.

Most ülök a szobámban és merengek a semmibe. Gondolkodom mindazokon, akik szerint valaha kiválóan írtam majd elestem s hirtelen nem voltam jó semmiben. Hányan vagytok? Nem sokan! A nyelvem-kinyújtottam rátok, sosem lesztek elegen…
Gondolkodom mindazokon, akik ismeretlenül leállítanak az utcán és gratulálnak. Gondolkodom saját magamon, mennyire jól esik egy ilyen gesztus az ember gyermekének. Pedig ha tudnák, hogy én egyáltalán nem vagyok biztos a tehetségemben. Azért írok, mert van, amikor ez gyógyít ki abból a hatalmas örök szeretetből, amelyet egykor rám hazudtak…
Ülök a szobámban és valamiféle sugallat révén azon merengek, hogy kár lenne kihagynom félelemből ezt a fajta élettapasztalatot… épp ezért a következő cikkemben bemutatatok Nektek valakit, akit én sem ismerek. Persze ezáltal fogalmam sincs, hogy fogom így bemutatni. Nem tudom ki Ő és mit élt meg. Nem tudom, milyen sikerélményei vannak és miben vallott kudarcot, mindenesetre az írásait szívesen látnám könyvformában. Remélem nem egy lánynak öltözött alligátor, amely majd leharapja a fejemet, vagy egy fiúnak öltözött lány, aki szándékosan szembepisál a széllel. Mindenesetre a bejegyzéseit végigsírtam és végig nevettem, készüljetek fel, (popcorn, kóla) mert ez vár majd rátok is.
Jól ír? Remekül! A többi meg az Ő élete…
Lehet, egyszer Ő is körbeírja a kifűzött cipőfűzőm történetét. Lehet, jót vihogna rajtam, ha két figyelmeztetés között komolyan hasra esnék. Lehet, velem sírna, vagy csak bekötné a térdemet. Lehet valakiben tényleg él egy ilyen filmkocka…
Lehet, egyszer a fülébe jut, hogy őszintén elismerem a tudását, mert a szavakkal tudni kell bánni. S én majd fogom az általa dedikált könyvet és meghatódva pislogok a Világra. Csak lenne már olyan Világ, amely elsősorban érez…

S hogy az én leírt történetem igazán megtörtént-e?
Kár is leállítanotok ezzel. Újfent rátok bízom, mert a Ti dolgotok, hogy megtaláljátok-e a sajátos egyező vagy ellentmondásos érveiteket. Mégis hogyan bizonyíthatnám? Még ha nagyon akarnám, se tudnám. Lefotózzam a cipőfűzőmet? Ugyan már! Ne gyerekeskedjünk! Szerintem minden író, blog-bejegyző, vagy festő épp attól hiteles, hogy olykor kételyeket kelt. Az még nem azt jelenti, hogy hazug, vagy kevésbé megbízható.
- Nem szabad lódítani – súgjuk oda egy film főszereplőjének, aki már eleve nem Önmagát játssza. A gyerekeknek Télapóról mesélünk, aki a kéményen oson be, Csipkerózsikáról, aki száz évig aludt, Hófehérkéről, akit a törpék mentettek meg… aztán meg azon vagyunk, hogy minél hamarabb kinőjék ezt a „badarságot”, mert ez már a mi Világunkba valamiért nem fér bele. Akkor ki hazudik? Az író? A szülők? Vagy a gyerekek?
Egy szó, mint száz, gondolkodtam az élet rendjén, és rá jöttem, hogy nem sokat látok bele, de ezzel kapcsán Will Smith mondott egy hatalmas igazságot: „Túl sok ember olyan pénzt költ amilyenért nem Ő dolgozott meg, olyan dolgokra, amelyekre valójában nincs is szüksége, hogy benyomást keltsen olyan emberekben, akiket lényegében nem szeret.”
Ez így van! Én is „csak" leszülettem ide és igaz barátokra vágyom…

Ti mindannyian előnyben vagytok, mert tudjátok, ki vagyok, én nem követem nyomon ki olvas és ki nem. Viszont ha van köztetek olyas valaki, aki csak azért olvas, mert ma még teljes mértékben megfelelek a rólam alkotott képeinek, (hogy aztán elmondhassa a későbbiekben, hogy addig is rosszul írtam, csak nem akarta mondani… itt jönne a kérdés, hogy akkor ugye minek olvasott?!) hagyjon fel ezzel! Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyat tegyen, amit később csak azért minősít rossznak, mert belegázoltam az ítélőképességébe. Menjen inkább focizni, persze ne kézzel, mert akkor ilyen is megtörténhet ám. És amikor épp kiállításra mennétek, higgyétek el ez elég kellemetlen:))))

Mintha volna szíved

Dadka — Tue, 03 Dec 2013 21:16:17 GMT

Egy kis copfos kislány állt meg mellettem. Kezét a kezembe helyezte, rám nézett és eddigi életem egyik legmeghatározóbb kérdését tette fel nekem. Ugye én már rég óta rajzolok? Ezt szerette volna tudni. Voltaképpen igen, mert néha olyan távolinak tűnik a megélt évek tartalma, hogy olykor egy két hét eltelte is a „régen volt már” „ládikóba” kerül. Hisz nem rég (vagy rég?) még a babakocsiban csodáltam Őt, ma már a faliújság elkészítésénél segít és saját, önálló kérdései vannak. Persze én közben semmit nem öregedtem. Olykor eljátszadozik velem az idő mellékhatása, de ez egy természetes folyamat, ámbár sosem jelentették a hangosbemondóban, valahogy sikerült kiszűrnöm magamnak… az élet mulandó. Vagy, ahogy Major Eszter mondaná: „Szökik a perc, rohan az út, múlik a lét nyomtalanul. Valami kell a szavakon túl"…
Kicsit fájlalom ezt a gyors tempót. Mert én annyi mindent szétpakoltam Önmagamban, hogy egy emberöltő túl kevés „a dolgaim” megértéséhez. Miért így és miért nem úgy? Miért nem mindig a logikus és világos?
Az embertől áradó kinti fény, amely a világ megvakítására szolgál, nem mindig motivál. Sőt! Talán azért mert túl sokszor láttam már, hogy került fel szar a polcra, legyen már, aki észt ad a kompótnak. Ez egy ideig szórakoztató, utána már nem. Nincs köztes állapot. Én azt a fényt szeretem, amely után jó mélyre ásni kell, mert azt tanít meg tisztelni a félelmet és szeretni… szeretni akkor is, ha nagyon fáj.
Egy igazság van a rajzolásommal kapcsán. Képtelen vagyok rajzolni úgy, mint aki évekig gyakorolta, tanulta ezt. Ez idáig nem igazán vonzott a vonalak meghúzása, alakítása. Amit érzek, inkább szavakkal írtam le. Talán sok mindenről lemaradtam ezzel… Járhattam volna rajzórákra, kisegítő szakkörökre. Sajnos akkoriban úgy éreztem, hogy a rajzolás terén nincs mit formálni rajtam. Egyszóval nem volt tehetségem hozzá, vagy csak nem fedeztettem fel… ezáltal különösebb vonzalmat sem éreztem ahhoz, hogy ceruzát ragadjak. Az alakjaim legtöbbnyire kör – kör vesszőcske alapján születtek meg. No ha TALÁN ma sincs ez másképp, mára nagyon szeretek rajzolni, megmosolyogtat.
Na ja…én most fogom önmagam „megváltani” amikor már az ember helyet a számítógép is rajzolhat. Talán azért mert rosszul vagyok ettől a világtól, ahol kihirdetnek egy rajzversenyt a tehetséges gyerekek számára, amelyben az első megnyerhető díj egy Playstation. Miért nem egy profi festő felszerelés? Nem ez lenne a tények logikusabb megoldása? Nagyon jó a motiváció politikája, úgy rá szálnak, mint méhe a cukorra. Jelentkezik majd az is, aki nem tud, és nem akar… csakhogy nyerhessen valamit, aminek semmi köze a tehetsége továbbfejlesztéséhez. Az biztos, hogy aki elnyeri az első helyet, ceruza helyet ócska kart fog majd a kezében, amellyel navigálhassa a bombázó repülőket, tankokat. Már nem fogja vonzani a szíve vágya hisz megnyerte „az egész világot”. Azt a Világot, amely lassan, de biztosan érzéketlen gépekké formálja az embereket. De hát mi választottuk! Jóféle dolog siránkozni azon, hogy mi teljesen más gyermekkort éltünk… igen, mert a mi szüleink nem ültettek Tv elé, nem teljesítették az összes hóbortos álmainkat, ezért mi tudtuk, hogy mindennek ára van s a legfontosabb céljainkkal nem a nyavalygás a semmittevés és az unalom párosult… kár is folytatnom… s még mielőtt betöltenék húsz lapot feleslegesen, visszatérek az eredethez. Szóval szeretek rajzolni:))
Ezért is ünnep Nekem az a nap, amikor összeülhetünk azzal a rajzolós sráccal. Tudjátok azzal, aki egyre okosabb s nyitottabb a jó felé. (Írtam róla a Szeress, úgyis ha rossz vagyok bejegyzésemben) Egyre nagyobb örömmel tanul, persze olykor még átfordítsa mellettem a szemeit. Mert ugye minek dolgozunk ki két lapot egyszerre, ha szerinte egy is elég?! Pedig időben annyira túlszárnyalta Önmagát, hogy fele annyi idő kell két lapra, mint egykor egyetlen egy példára. Az óra hátralevő részén nagyokat dumálunk, kacagunk és rajzolgatunk. Mostanság gitárokat rajzol. Őszintén tetszik, amit csinál, tehát hogy ilyen formába önti az álmait s a felgyülemlett feszültségeket. Ezért kapott jó sok rajzlapot, azt hittem a föld alá ásom Önmagam, amikor megpillantottam féktelen szomorúságát. Nem tudott örülni igazán, csak vállat vonva megköszönte. Akaratlanul lapoztam a szívében s láttam, olyan embertől, akit legalább igyekezett elfogadni eddigi élete során (mert szeretni nem tudta) még soha semmit nem kapott. Illetve semmi olyat, ami spontán ötletből születik és nincs köze az ételhez és a ruházathoz. Zavarban volt, nem tudta mit kellene tennie, hogy mondhatná el, hogy jó, ha van, de egyáltalán nem kérte. Nem is vártam boldog nyakba ugrást, inkább önző célokra hivatkozva egy szuszra elmagyaráztam neki, hogy a telerajzolt lapokból prezentálás érdekében egy párat vissza kell majd postáznia Nekem. Nem tudja mi az a „márpedig prezentálni fogom Őt”, de láttam azt a megkönnyebbült fellélegzést és a gondolatai cikázását… nem kell szeretnie cserébe, nem kell adnia olyat, aminek nincs birtokában, nem kell beszereznie jobb jegyet… untig elég, ha lefirkant valamit és visszaadja azt, amit elméletileg ajándékba szántam. Miután minimális segítséggel végrehajtotta a feladott leckét, máris ceruzát ragadott. Hiába magyaráztam, hogy van ideje mindenre, valahogy megszokta már, hogy a jót is – rosszat is máris visszaosztja. Nem görcsös, az arcára enyhe mosoly ült. A halálfejek és az ördögszarvak eltűntek teljesen. Jelenleg mosolygós arcokat, szívecskéket és angyalszárnyakat rajzol. Na és persze a kihagyhatatlan gitárt:)) Már csak egy kis szín hiányzik. Úgy érzem, nem sokára megoldjuk…
Persze én tovább harapdáltam a szám szélét. Nem akartam, hogy lássa mennyire küszködöm a könnyekkel. Semmi „cicuka – micukát” nem kapott az Életben, én meg csak úgy jövök, belegázolok a sziklaszilárd meglátásaiba és arról igyekszem győzködni, hogy másképp is lehetne… mert az igazi erő és az ember nagysága nem a fizikumában rejlik.
- Nagyon szeretnék tudni rajzolni – megtörtem a csendet.
Rám nézet, mélyen a szemeimbe, szinte fájt és mondott olyat, ami egy „jaj de buta gyerek vagy Te” - félének nem igen jutna az eszébe.
- De hisz tetszik tudni, ha meg nem… tessék, úgy tenni mintha tetszene tudni. Mintha olyan kezei lennének, amelyek előre tudják, mit kell tenniük, amikor ceruzát tart. Egyszerű nem?
- Egyszerű? Te most ugratsz? Ezzel a tudással születni kell kisfiam. Mi felnőttek ezt tehetségnek nevezzük.
Kisfiam, kisfiam, kisfiam… ezt nem kellet volna, vagy igen? Istenem, én hülye… hisz gyerekotthonban nevelkedik… de hát én sem vagyok anya, honnan tudnám jót tettem-e?
Rám nézett, talán eddigi életem legszebb gyermeki mosolyát láttam… volt benne némi fájdalom is. Elém rakott egy rajzlapot, az Istennek sem érintette volna meg a kezem, pedig tudta, hogy másképp nem tanít meg se rajzolni, se elfogadni ezt a kissé fura teóriát. Fenét, ez az én tudásom, neki elég volt hinnie bennem…
- Fel, fel, fel… most jobbra, egy kicsit balra, fel, fel, fel… így valahogy született meg az első profi fám, profi ágakkal…
…és még egy pár nagyon jó kép… de lehet csak ahhoz képest, hogy Istenigazából eddigi életem időtartalmát nem töltöttem rajzolással.
Pfff… „tessék tenni úgy, mintha tetszene tudni"… Jó, jó… akár így is működhetne, de én már tudtam, hogy ezt a kesztyűt vissza fogom neki dobni.
Biztos nem fogjátok elhinni, hol tartunk… a tanulásban például ott, hogy nem rég részt vett egy komoly vetélkedőn és dicséretreméltó helyezést ért el. Alá van húzva a neve rikítós filccel, nem mások miatt… miatta… hogy úgy sétáljon el „Önmaga mellet”, hogy lássa, másképp is lehet ezt. Az óráink nagyon változók mivel mindig más kérdést tesz fel. Ma például azt kérdezte, hogy miért nem dolgozom abban a gyermekotthonban, amelyben Ő lakik, hogy gyakrabban el tudjon dicsekedni azzal mit ért el…
És azt is kérdezte miért cseng ki ilyen hamar a szünetre? :))) Csak nagyon nehezen hiszi el, hogy az óra semmit nem rövidült. És nagyon nehezen hiszem el én is… Ahhoz képest mivel indultunk… a pöffeszkedés s az érdektelenség… amikor az idő csigaléptekkel „haladt”, mára ott tartunk, hogy sosem tudunk kitárgyalni mindent teljesen…
- Ha lehetne választani egy igazi anyut – mondta óvatosan…
Kezeimet a vállára tettem és folytattam helyette…
- Figyelj csak, most még nem láthatod, de a körülményekhez képest a legjobb történt meg veled, ami csak megtörténhetett. Vannak gyerekek, akiknek évekig tűrniük kell a verést s a lelki zsarolást, csak azért mert a szülei Önmagukkal sem élnek békében, nem hogy még a világgal… De ha lehetne választani fiúgyermeket…
- Nem vagyok mindig jó, volt, amikor sokat verekedtem, és bántottam másokat, volt, amikor hazudtam…de volt olyan is, amikor nem, s fájlaltam, hogy többé nem hisznek bennem… sietett felhozni „miért ne" érveket úgy, hogy egyikről se késsen le.
- Mert valahogy védekezned kellet. Nem tudtad, hogy nem neked kell igazságot tenned. A felnőttek olykor nem látnak tisztán, ezért hoznak rossz döntést is az életben… de ez is hozzátartozik a tanuláshoz. Emlékszel arra a napra, amikor gyorsan lábra pattanva ökölbe szorult a kezed? Emlékszel mi hozta ezt ki belőled?
- Igen, „az a fiú” szándékosan kirakta elém a lábát és én nagyon csúnyán elestem, dühös voltam, mert már előre láttam, ahogy kinevetnek a többiek. De nem volt rá alkalmuk, mert közbetetszet szólni.
- Pontosan! De ha én csak annyit láttam volna az egészből, hogy Te rohansz neki annak a gyereknek, lehet, tévesen ítélkezem, mert már belerögzítetted a környezeted tudatába, hogy van, amikor egyszerűen felpattansz és verekedsz. Mit éreztél volna, ha oda álok mellé, védő kezet nyújtva Téged meg kitaszítalak? Csak újabb igazságtalanságot és a vele járt gyűlöletet, hol ott, ha mélyebben belegondolsz, ezzel a lépéssel akár nekem is igazam lehetne…
- Tudom – mondta szomorúan - már akkor így éreztem, amikor szándékosan nekem tetszet jönni és egy másodperc töredékében eszembe jutott mit érezhet más, amikor én teszem ugyanezt. Persze ezt a gondolatot igyekeztem minél gyorsabban elhessegetni, eredménytelenül.
- Szándékosan??? Honnan tudod, hogy szándékosan tettem?
- Tudom, mert már nagyon vártam valakit, aki ugyan azzal a rejtett fegyverzettel száll szembe, mint amilyen Nekem van. Valakit, aki nem attól akar nagynak látszani, mert megteheti, és nem azért akar okosítani, mert Ő jobban tudja… maga jó ember.
Felpattanva a székről az ablakhoz siettem. Kinéztem, mert tudni akartam kint is változott- e valami? Minden a megszokott helyén volt, csak a könnyektől duplázódott az „odakint" világ… jut eszembe, dupla vagy semmi, nem kellene Őt becsapnom.
- Rosszat mondtam? – kérdezte ijedten miután visszatértem a helyemre.
- Nem, dehogy is. Sőt nagyon jól esett hallani ilyet… és pont Tőled, aki nem titkoltan annyit csalódott már. Csak tudod, még én sem tudom mibe mérhető az ember jósága. Én is hibáztam már, lemondtam másokról és engedtem, hogy rólam is lemondjanak, fájt, de a büszkeségem nem engedte, hogy kimutassam. Neked azért mesélem ezt el, mert nem akarom, hogy tévesen vélekedj. Egy felnőtt is csak egy olyan ember, aki valaha gyermek volt… bárhová sodor az utad, ezt az egyet ne felejtsd el. Vannak Tőlem jobbak és bölcsebbek, akik soha nem tévedtek el. Nézz csak körül…
- Nem érdekel! Ha olyan sok jó ember van körülöttem, akkor miért nem vették észre, hogy van, amikor csak egy ölelésre vágyom? Jaj, tudom, mert a jó emberek nem támogassák a rosszat én meg csak rossz vagyok, ugye?
- Nem! Soha nem leszel csak jó illetve csak rossz ember… és csak Norisz se leszel, van saját arcod.
Hatalmas nevetés hangzott Tőlünk, még az ajtó is kinyílt ránk
- Adj esélyt az embereknek, engedd, hogy észrevegyék azt a jót is, ami kibontakozásra vár. Nem lehet mindig mindenért kizárólag másokat okolni. Az a Te döntésed, hogy mindenképp butának és értetlennek akarsz látszani. Ne légy gyáva, ismerd be – súgtam oda neki.
- Azt tetszet mondani, hogy nem a látszat számít – súgta vissza
- Igen, ez az én tapasztalatom az én igazam és az én véleményem. De hogy hol vagy ebben Te, egyáltalán benne vagy-e, azt Neked kell megtapasztalni. Kezdetnek próbáld elfogadni, hogy elsősorban mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb… csak ezt nem mindenki vallja be. Neked legfőbbképp az fáj, hogy nincs igazi családod, Nekem meg az, hogy nincs gyermekem. Nem ugyanaz, mégis egyformán „harcolunk”… Te a „jószívű emberek” vakságával én meg a „jószívű emberek” durva kívánságaival. És valahol félúton találkoztunk. De ha Nekem nem lenne mivel harcolnom, talán nem lett volna miért észrevennem. És akkor nem szaladok neked, hogy is mondtad? Szándékosan… Ugyanakkor nem eredek utánad és nem tudom meg a támadásod okát. Lehet, csak legyintenék annak hallatán, hogy már megint összevertél valakit. De ezért kár is megharagudnod, hisz ez is egy természetes reakció lehetne. Ebben nem az játszik szerepet, hogy mennyire vagyunk jó vagy rossz emberek, hanem hogy mennyire akarjuk meglátni másokban a saját arcunkat. Te jelenleg jónak látsz, de a srác, amely kirakta eléd a lábát nem ájult el örömében, amikor megdorgáltam ezért, pedig tudnia kellet, hogy igazam van. Ha két ember két különböző igazságért harcol, s te köztük vagy, egyet előbb utóbb sajnos meg kell majd bántanod. A többi úgyis attól függ, hogy feladja-e a barátságod a Világ ostobaságai végett. Ha feladja, akkor Ő sem szeretett igazán.
- Nem igazán emlékszem rá, hogy Nekem bárki is igazat adott volna.
- Én sem adok Neked igazat, mert mindjárt veréssel reagálni mások ostobaságára a leggyengébb létező igazságtétel, amely csak arra utal, hogy nem tudsz uralkodni magadon. Ez hosszútávon bajba sodor. Lehet tartani fognak Tőled a többiek, de ennek semmi köze a szeretethez… sőt. Ugyanakkor a saját álláspontomból nézve Nekem nagyon könnyű erről akár órákat is prédikálni. Én sosem verekedtem olyan sokat, mint Te. Ne! Már hallom a kérdést, de még a csodálatos gyermeki mosolyodért sem fogok Önmagam ellen fordulni.
Őszintén felnevetet. – Bár tudnám, hogyan kell jól szeretni – lehajtotta kissé szomorkásan, ámbár enyhe mosollyal az arcán a fejét.
Bingóóó visszaadhatom, tudtam, hogy most van itt az alkalom… - Hidd, el hosszútávon senki nem lehet biztos abban, hogy pont Ő jó szeret. S aki azt mondja, hogy biztos benne, az becsap. De mindenki úgy szeret, ahogy a legjobban tud. Ha kiszabadítasz egy pillangót a pókhálóból, óvatosan, gondosan letisztítod a szárnyait, kinyitod az ablakot és boldogan útnak ereszted, közben egy madár szemed láttára kettészakítsa, kit fogsz hibáztatni? Önmagad, hogy feleslegesen fáradoztál? A pókot, vagy az éhes madarat? Vagy megtartod Önmagadban a pillangó szépségét s a tudatot, hogy Te minden Tőled telhetőt megtettettél annak érdekében, hogy tapasztalja meg a boldog szárnyalást? Emlékszel kölyök, azt mondtad, rajzoljak, úgy mintha a kezeim tudnák, mit kell tenniük… Te is „csak” úgy szeress mintha volna szíved, amely tudja, mit kell tennie. Akkor is, ha állnak melletted s akkor is, ha elengedik a kezedet.
Rám nézett és pontosan láttam… most tört ketté. Most jön el az, amikor el kell hinnie, hogy számíthat rám, de az, hogy mit kezd tovább az életével, nem Tőlem függ. Akár élete végéig is verekedhet, vagy alkothat hol hasznosat – hol szépet. Én megdicsérhetem, vagy megkorholhatom, de nem Én élem. Az élet csupa kereszteződésből áll, egy párat kitapogattam már. Igazságtalannak tartom, ha valaki egy rossz nap véget képes megítélni egy egész embert, sőt kifejezetten rühellem. S ha csak ennyit hoztam magammal mindegyik kereszteződésről, Nekem már akkor is megérte.
Hát csak ennyi történt Velem… meg ugye a „be happy” események, amikor egy kedves emberi lény azzal vigasztalt, hogy igenis vannak „ilyen” gyerekek, mert sok rosszat éltek meg és épp hogy Nekik kell segítséget nyújtani. Igen, ez bizonyos doktrínákban pontosan így működik. Épp ezért jól esik egy ilyen istáp az igazán jó szívű emberektől, s hogy ne húzzam hosszúra a szót, én már látom azt az alkalmat, amely alátámaszthatja szavait… mert nemsokára eljön az ideje, hogy kiderítse mennyire tettre kész.
Én megint csak szégyellem magam, mert elméletileg azzal a tudattal kezdtem írni, hogy ma újfent kifényezhetem Önmagam. Mert annyi dicséretet kaptam már, hogy Velem „az a gyerek” nagyon szeret tanulni, sőt gyökeresen megváltozott és jó felé halad. Az már ne is jusson eszembe, hogy holnap akár rossz napja lesz, s ha netán Nekem lenne rossz napom, vagy csak nem leszek eléggé figyelmes, akkor újra megbutul és verekedni kezd… Én hinni akarom, hogy Nélkülem is eléggé erős, s hogy bármelyik kereszteződéshez ér, ott lesz vele a gondolat: „Szeress úgy mintha volna szíved". Nincs is ennél fontosabb! Csak ennyit vigyen kisléptekkel magával és máris boldoggá tett.
Az önfényezésről meg annyit, hogy annyira, de annyira adni akartam neki valami okos „útravalót”, hogy lényegében csak most írásközben, ahogy potyognak a könnyeim a klaviatúrára, látom… Istenigazából Ő adott!!!
Lehet, kevesebbet fogok most írni mivel elárasztottak az emlékkönyvek :D Bárkinek rajzolok,keressetek bátran… de nyilván csak addig tart, amíg hinni fogok ebben a fura varázslatban. A felnőtteknek azért megsúgom, hogy egy kicsit gyermekkoromban is tudtam rajzolni, csak ugye a világ legjobb anyukáján kívül nem látott benne senki más tehetséget. Ez sokáig így volt az írással is… azt azért nem adtam olyan könnyen fel:))
A rajzolás kapcsán felhangzott egy érdekes kérdés… Lehetséges, hogy saját illusztrációkkal lepem meg az embereket újabb könyvkiadás kapcsán? Nem! Több okból kifolyólag… az egyik az, hogy kifejezetten szeretem a csapatmunkát. Egyszerűen lenyűgöz ez a fajta egymásra hangolás. S ami még ennél is szebb és fontosabb… Nekem vannak tehetséges barátaim, akikre ezzel kapcsán is bármikor számíthatok. S talán nem mondtam még… de én erre vagyok igazán büszke. Hagyjátok ezt Nekem meg…

Ja… és még egy fontos dolgot ne feledjetek, ahogy Richard Bach félig – meddig mondaná… minden ami-e történetben áll, lehet csak annyira kitalált amennyire Önmagadra ismertél…
Én sajnálom, hogy nem mindig tudok lenni annyira jó, mint Ti, akik Önmagatokat kizárólag jó fényben lássátok… csak azt szeretném tudni, hol voltatok, amikor az általatok rossznak vélt emberek kezet nyújtottak és kihúztak a sárból?!?
Én már sosem leszek annyira „jó”, hogy ne vegyem észre a „rosszat”, Ti meg olvassátok el még egyszer, mi történhet ilyenkor… Lehet, nem tudok jól szeretni… de legalább megpróbáltam!

A rajzoló gyermek:

A másik rajzoló... :-)

Tettek vs következmények

Dadka — Sat, 30 Nov 2013 23:07:09 GMT

Rám törtek a reggeli rosszullétek. Milyen jó lenne közölni veletek, hogy a gratulációkat reggel nyolctól, este hatig fogadom. Sajnos csak annyi történt, hogy szívemre vettem a rendszerünk oszlopos természetét. Így hát mindenképp fontolóra kellet vennem, hogy a vagyonomhoz mérve ugyan mennyre pofázhatok vissza a Világnak?! Nem olyan siralmas a helyzet (merthogy értem úgysem kár, de aki a helyemre lép már eleve attól bátor, hisz tudatosan számolnia kell mindazok megvető tekintetével, akik mások felet csak úgy tudnak ítélkezni, hogy nagy ívvel kerülik a tükröket.)
Manapság ezért nem jár luxus ingatlan Pesten, bezzeg ha a többmilliárdos vagyonnal négy ártatlan ember halála párosul, az már elegendő ok a provokatív jóléthez.
Szóval a hányás innen ered, de annak érdekében, hogy egy picit megvédjem Önmagam a Világfájdalmától kidolgoztam egy különleges stratégiát, amely szerint már attól is hányok, hogy egyáltalán hánynom kell! Mert minek?!
Nem ismerem Eva Rezešová élettörténetét. Ezért talán a legkevésbé vagyok jogosult arra, hogy konkrét ítéletet hozzak felette, amely szerint ez a személy visszafordíthatatlanul szar ember marad. Azt azért szeretném hozzátenni, hogy ebben a teltpoháron túlcsordult demokráciában (ahol az ember beszél s nem a pénz – Ne nevess, köszi!) szabadságomban áll kifejteni a véleményemet. Ahogy így elnézem a szituáció alapállását a gyászoló család örülhet, hogy megúszta ennyivel. Mert amilyen mocskos, korruptív, pénzéhes világot élünk (és ahogy az események zajlanak) még a végén Ők kapnak életfogytiglan-t azért, hogy egyáltalán mernek boldogtalanok lenni. Eva Rezešovát a Világ szenté avassa (mivel más nem úszta volna meg ilyen könnyen ez évszázadok múlva csodának számít majd) és szobrot állítatnak neki Budapesten. A hülye birkanyáj (mert nekünk ez is jó) meg visz majd oda sok – sok illatos virágot…
Az ilyen emberek pechjére az írással is úgy vagyok, mint a hányással, ha megindul, nem tudom abbahagyni… de egy próbát mindenképp megér megtudnotok, ki mindenki támaszt, ki áll mögöttem, illetve mellettem, és ki tapossa az utamat… mert ha csak blöffölök, a fejeteket fogjátok verni a falba, ez senkinek nem hiányzik… pláne nekem nem. Ezért a legfontosabb titkomat osztom meg Veletek, ezzel kapcsán: Nem bírom az ostobákat, se ezred tömeggel, se egyedül…
Az emberek úgy oszlottak kétfele, mint Jézus által a Vörös tenger, hogy megvitassák Rezešová Eva vezetés előtt fogyasztott-e alkoholt, vagy az autóbaleset után?! Könyörgöm, nem mindegy? Feltehetően nem azzal a szándékkal ült autóba, hogy márpedig Ő mindenképp ölni fog, így aligha kizárható okozatnak számít a tény, hogy látván tette súlyát, irdatlan sokkot kapott és segítség helyet gondolván: „már úgyis mindegy”, elfogyasztotta a „mit keres vezetés közben a szád melletted” vodkáját.
A helyzet egyenlege sajnos nem változik ettől. Felborultak az útközlekedési szabályok és ezáltal négy ember meghalt. Hárman a tragédiát megkövetően életüket vesztették, egy végsőleheletéig harcolt, eredménytelenül. Azóta megszületett az aligha jogérvényes határozat melynek köszönhetően elképesztő gyorsasággal elárasztott minket a „dögöljetek meg k…a szlovákok” feeling. Hol – ott tudtommal egy magyar járásbíróság kezeiben van a jogarát. Vagy tévedem? Lassan már vád se lesz, csak egy nevetséges okirat mely szerint Eva féldeci Bromhexint húzott le. A gyászoló családnak ez pluszcsapást jelenthet, ez miért nem számít morális bűnnek???
Hányok a rendszertől, hányok a bíróságtól, hányok én az említett Evától is eleget. Ennek semmi köze a nemzetiségtudathoz, a valláshoz és a bőrszínnek sem. S hitrendszerem minek is legyen? „Az igazság” úgyis megvásárolható.
…Mert a békét kell keresni! Hát ez elég nehézkés ott, ahol ártatlanok vergődnek.
Talán nem is fogjátok elhinni Nekem, mit tennék legszívesebben, hisz ez egy kicsit ellentmond majd a békés teóriáknak…
Kézen ragadnák egy olyan embert, akinek gyermekkorától fogva nélkülöznie kellet… majd ájulásig dolgoznia, hogy megélhessen Ő és a családja… majd nyelnie olyanfajta megaláztatást mely szerint Ő mindig csak haszontalan marad, simán csak azért mert állítólag rossz ember. Isten bizony kézen ragadnám és elvinném az általam aligha említett bíróságra. Megcibálnám az igazságos bíró néni talárját és elmondanám, mi a fészkes fene bajom van…
- „Csókolom, elhoztam Őt. Mert Ő is „csak” sokkot kapott, bár nem ivott előtte Bromhexint. Hát sajnos úgy alakult, hogy ebből a sokkból adódóan leütött, megfojtott, megmérgezett, leszúrt, lelőtt, kiszorított autóval az útról (teljesen mindegy) egy (és nem négy) embert. De tetszik tudni hogy van ez…Istenigazából senki nem volt közelben akire számíthatott volna s aki „ott volt”, azt nem akarta terhelni feleslegesen. Nem szerette Önmagát annyira, hogy minél hamarabb és minél messzebb fusson attól, aki folyamatosan „Te haszontalan és rossz ember vagy” – címkét aggasztott rá bárhogy is igyekezett. Tűrte, tűrte, nyelte, hallgatott… Iparkodott, hogy minden jó legyen, és ne rontsa el… végeredményben úgyis leszarozták… mintha soha semmi jót nem tett volna ebben a rohadt életben… hát akkor nem mindegy mi a fenét tesz? Talán másokat sem tudott szeretni eléggé, mert nem volt olyan, aki megtanítaná (vagy csak nem tudta/nem akarta észrevenni Őt). Talán nem volt eléggé erős ahhoz, hogy megmaradjon az egyenes úton, de NEM ez a teljes igazság! Nincs mentség arra, amit tett, de arra sincs mentség, amit a Világ elhitt ez által. És aki elhitte, hogy mindenről kizárólag Ő tehet, annak teljes szívből kívánok minimum kéthetes üdülést egy olyan közösségben ahol napi szinten többször elhangsúlyoztassák milyen szar ember…és bármit tesz…akkor is csak semmirekellő szar ember marad.
Elég nagy büntetés neki az, amivel együtt kell élnie, már ezerszer megbánta tettét… Évácskától nem hallottam ilyet. Sőt!
Magácska milyen ítéletet hozna felette? Prestige Tower Budapest?
…és mikor költözhet?
Költözne-e vajon, ha tudatában van a tettével? Mondom… nem ivott Bromhexint! De még az én kezemet is ellöki, hogy ne sodorjon feleslegesen bajba és ne kelljen miatta a rohadt emberi előítéletek közepette állnom. Mintha engem érdekelnének azok a nyihogó – vihogó színészkedő emberek, akik úgy érzik, Ők sohasem hibázhatnak, sohasem eshetnek el…"mert övék az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké ámen"… Hülye, semmitmondó sumákok, egyszer látnám már az annyiszor elhangsúlyoztatott jóságuk arcát… mert hazugságban oly könnyű élni, ha van sok pénz és lefizetendő „barátok”.

…Így van, s bár a történetnek (ezáltal a dalnak is) eléggé fikciós beütése van (nem kell tapsolni, ez a művészet eredetisége) akár igaz is lehetne. Akkor ugyan mekkorát zuhannék a szemeitekben? Egyre kevésbé számít. Nem hinném, hogy bárki biztonságban van, ma Te ítélkezel, holnap majd feletted fognak… Agymosott fénylő kirakat felé nézünk mindannyian…
Mindenesetre egy „dögölj meg k…a szlovák” szeretne elnézést kérni a gyászoló családtól. Mélységesen érint legbelül, nem tudom, mit tennék a helyükben?! Jelenleg a saját magam helye sem fenékig tejfel, ha csodatevő lennék, ez biztos nem így alakul… Nem tudom van-e még számukra olyan igazságos igazság, amiért érdemes megmaradni az egyenes úton?! Talán az emberi becsület… még akkor is, ha letiporni kívánják. Ezzel most már nyilván örökös harcban lesznek. „Meg kell tudni bocsájtani”… mondja majd az, akinek fingja nincs milyen érzés elveszíteni ilyen értelmetlen halál által a szeretteit. Lehajtom a fejem, mert szégyellem, hogy én is azt mondom…
Eva Rezešová bármennyire „megmenekültnek" érzi magát, az örök kérdések forgataga nem fogja ereszteni többé. És tényleg, jut eszembe… olyan vagyok már, mint Salamon király… de mi lett volna, ha ugyan ez az élethelyzet fordítva alakul és az Ő családja veszik oda egy ilyen, vagy hasonló autóbalesetben? Biztos engedné, hogy az ügyben érintett vádlott luxuslakásba költözzön… eszébe nem jutna, hogy cellás őrizetbe helyeztesse… sőt… saját maga ajánlaná fel a bíróságnak azt a meghatározó döntést, amely szerint a vádlott ez által, hogy a saját erkélyén szívhat friss levegőt, és ha kedve szottyan, medencében úszkálhat, tutira megtanulja a feladott leckét. Többé már nem fog vezetni ittasan… sőt inkább már sehogy nem vezet! S bár Ő az áldozat, képes megbocsájtani és felejteni… sőt… kifejezetten örömére szolgál, hogy ilyen ítélet született. Szerintetek??? Könyörgöm, ne ábrándítsatok ki! Mondjátok azt, hogy IGEN Dadka, ebbe a nőbe szorult annyi együtt - érző emberiség, hogy tudatában van a ténnyel, ha Ő lenne a gyászoló és a gyászoló ülne a vádlottak padján, oda menne hozzá, keblére szorítaná, és azt mondaná Neki: „Semmi baj, hogy Te egyáltalán nem érzed magad bűnösnek. Nyugodtan költözz abba a luxuslakásba, legalább már Te élj nyugalomban, békében, ha Tőlem mindezt elvetted.”
Sikítani tudnék a dühtől… de ettől talán egy páran hangot adnak a ténynek, hogy valami nincs rendjén a világgal. Sajnos mindhiába jöttök a „k…a szlovákkal” aranyoskák, mivel a magyar bíróság dönt (és merem remélni, hogy mindenki tudja a bírónőn, az orvosig s a büntetés végrehajtón keresztül, hogy mire esküdött valaha). Rezešová Eva „csak" elfogadni tudja a vádat. Higgyétek el, ahol a pénz nem beszél, ott az ember nincs olyan kiváltságos helyzetben, hogy pattogni tudjon! Egy fejhez mindig kell egy nyak, amely mozgathat. Hogy ez az egyszerű logikus igazság miért veszik folyton el… nem tudom. De köszönöm, nem kívánkozom megdögleni, csak azért mert a Világ ennyire lefizetendő! Nem én vagyok az a k…a szlovák, aki ha ilyet elkövetne luxuslakásban fejezné be. És nem én vagyok az a „majd lemosom a kezeimet” magyar se, aki engedi, hogy egyáltalán megszülessen egy ilyen ostoba ítélet. Akinek Velem van személyes problémája, az nyugodtan álljon elém, mert egyikünknek igaza van! Én nem akarok háborút, ezért ha kell, feladom az igazam… de sokszor nincs is ettől jobb válaszom arra, hogy nem kérek az ostobák világából, pláne nem a szeretetükből és a barátságukból. Túl sok álcázott „önzetlen” szeretetet kaptam és keményen megfizettem érte. Annyi sokat hibáztam már, hogy eszem ágában sincs megmászni a tökéletesek léceit, csak rácsodálkozó szemekkel bámulok „lentről”…”az ott” fent mi az eget keres, hisz hazugságok által aratott győzelmet.
Egyet senki nem feledjen el… attól, ha mi megdöglünk még a büntetés végrehajtóitok életben maradnak…
Teljesen elkeseredtem. Akad-e ezek után egy magyar barát, aki bátran mellém áll? Mert bármit érzek, bárhogy gondolkodom, bárhogy élek, bármilyen messze futnék, vitathatatlanul szlovák vagyok. Szlovákiában élő szlovák – szlovák, hogy pontosabb legyek. Ennek ellenére egy kicsit meg tanultam magyar nyelven formálni a szavakat, mert jól érzem Önmagam „bennük” és szeretem a barátaimat, akikkel magyar nyelven írhatok és beszélhetek. Nincs mögötte se több – se kevesebb. Nem leszek „jobban szlovák” semmiféle politikai parancstól és nem leszek „jobban magyar”… mert eleve nem vagyok az. Ezt a „hontalanságot” azzal kezelem, hogy nem zuhanok extrémekbe senki kedvéért. Nekem oly mindegy ki milyen nyelvet használ… csak igyekezzen megmaradni embernek… olyannak, aki ha kell oda áll a védtelen elé (akkor is, ha a mindentudó okos Világ már előre eldöntötte, hogy Ő halála napjáig rossz ember marad). Vigyázz! Akinek rengeteg pénze van, az korántsem védtelen! Az sokszor lefizetni vágyó (Tisztelet a kivételeknek)… Mit gondoltok, az ostobákat mi élteti leginkább? A sok, a még több és a csak azért is…
Krisztiánhoz fordultam a rádiós, vers-írós magyarországi barátomhoz. Mert aki úgy forog a médiákban, hogy rögvest közölni tud, elejthet egy pár „oda illő” vagy épp „nem odaillő” megjegyzést. S Vele a sors összekovácsolt… nem kicsit. Amolyan szoros, testvéri „hangulat” van közöttünk. Néha fenékberúgós, meg „van három perced, hogy talpra állj, máskülönben én csapdoslak meg”…dolgok. A saját hibáinkat sokszor egymáson lássuk, hogy legyen min bőgni vagy épp vihogni… Szóval, feléje fordítottam orcám ilyen ostobán…
- Jut eszembe szlovák vagyok, és lehet nem sokára megfogok dögleni, mit szólsz hozzá drága magyar barátom?
…levágni egy ilyen önsajnálatos dumát, amikor mások fájdalma ezerszer meghaladja az enyémet… újabb hányás!!! Végre valahára már saját magamtól! Nem mintha erre különösebben büszke lennék, de a „saját magamtól” dolgaimat mindig valamiféle fejlődés követi. Mintha újra és újra kitörnék valamiféle burokból… mert Nekem jobb tanulni „így” mintsem hogy hazug öleléseket fogadva azt keljen megtudnom a későbbiekben, hogy már akkor szar ember voltam, amikor a húúúú de nem szar ember magához ölelgetett. (Mert Ő oooolyan jóóóó szívű… szegény)
Krisztián ezt sajátos módon egy - kettő elintézte! Nem fordult Tőlem el, ehelyett postázott Nekem tollat és tollal írt élő képeslapot, (Magyarországról – Szlovákiába) ami az Ő nyelvezetében (legyen az magyar, szlovák, angol, orosz, kínai, vagy némacsendű…) „csak” ennyit jelenthet: „Írd ki Te lány, mert érzem, nagyon fáj. Írd ki! Látod, én is folyton ezt teszem!"
…Megtörtént! Köszönöm…
Ne bánkódj Krisztián, hidd, el nem csak Peti gondolja így! Bármi történne, már utat törtem másoknak…
Ha oda állhatnék a gyászoló család elé, megtenném. Ha millióim lennének, eléjük szórnám, és két hányás közt elmondanám, hogy jelenleg sajnos nem az igazság számít… az nyer, aki többet add, mert ez egy ilyen rendszer… de ki csinálja? Ki választja? Ki engedi? Csakis az emberek! Eva Rezešová évmilliókat rohadhatna börtönben, ahhoz képest, hogy egyáltalán nem érzi Önmagát bűnösnek, ez nem neki szánt igazságtétel… éljen csak, szaunázzon, medencézzen, sportoljon és legyen résen, mert a sors előbb - utóbb kiszúrja a gyávákat…
Tudjátok, hogy van ezzel? Őt lefizetni nem lehet…Én, ha tudnám, se akarnám…Hál Istennek a gyávaság nem akkor kezdődik amikor hibázol, hanem akkor ha nem ismered be…

Ülök a kopottas padomon és ...

Dadka — Thu, 21 Nov 2013 20:52:03 GMT

Ma utolért egy érdekes kérdés. Gondoltam egy „igen" válasszal nagyon gyorsan pontot teszek a végére, de mielőtt kimondtam volna a szívem meghátrált. Talán a félelemtől, nincs is annál nagyobb és hatásosabb fék. Vagy csak a vágytól, hogy ne legyen vége…soha ne legyen vége az ilyen fajta kérdéseknek.

- Komolyan létezik? Tudod, az a kopottas pad, amelyet az árnyas fákkal együtt nem egyszer emlegettél. Hallottam már dalban, olvastam róla versben, láttam festményen, rajzon, képeslapon, képen. De Tőled mintha tényleg élne, létezne egy ilyen hely. Valamiért úgy érzem, hogy a halandóság számára sértetlen marad általad. Bármi történhetne ezzel a hellyel, Te már érintetted és ezzel halhatatlanná tetted. Mégis fontos lenne tudnom, reálisan létezik egy ilyen hely, ahol őszinte versek, dalok, rajzok születhetnek?
- Perszehogy létezik. Kopottas padok, árnyas fák és tollforgató emberek bárhol létezhetnek… hol dalban, hol versben, hol képen, vagy csak a fantáziánkban.
- Nem érted a kérdést. Én nagyra becsülöm a művészek fantáziáját. Tőlük elfogadható mindenféle úrlény és másvilág, harc az Angyalok és a Démonok között, élet, halál, újjászületés…
- A kérdést értem, azt nem értem miért kérdezel? Én válaszoltam. Te igyekeztél megérteni a választ?
- Nem, nem nem… nem jó felé haladunk. Egyszerű dolgot szeretnék tudni, se többet, se kevesebbet.
- Akkor egyszerűbbet kérdezzél.
- Egy művész életében nem léteznek konkrét helyek, személyek, érzések? Minden csak egy jó vagy épp rossz álomkép része, amelyet vagy megírsz, vagy megfestesz? S az, hogy elhiszem-e kizárólag rajtam áll?
- Istenigazából ezt egy művésztől kell megkérdezned. Ami engem illet, én megírom, de mások helyet soha semmit nem hiszek el. Ha például csak azért írnék, mert helyetted hiszek egy konkrét hely létezésében, milyen szabadságot adnék Neked ezzel? Én saját magam helyet hiszek. Neked szabadságodban áll velem hinni, szabadságodban áll meggyőződni az írásom hitelességéről, szabadságodban áll megtartani Önmagadban, mint egy kósza álomképet. Szabadságodban áll csalódni, ha kiderül, hogy egy ilyen hely csak az én szemeimen keresztül érzékelhető. Lehet Te csak egy sima összekarcolt padnak látnád, bennem viszont érzéseket formál, ennyi.
- Egy létező álomkép? Nekem ez már túl magas.
- Amikor elalszol, és mély álomba szenderülsz, mikor jössz rá, hogy a csatatér, a harcosok s az összes fájdalmas kardszúrás nem reális élethelyzet?
- Nyilván amikor felébredem.
- Jó, jó, de miből tudod, hogy felébredtél?
- Miből, miből… a monoton dolgaimból, amelyekre egyébként eléggé haragszom, mert összegezve mindig minden ugyanaz. Ébredés, kávé, munka, ebéd, munka, vacsora, pihenés, alvás. S ha moziba megyek, az is mindig ugyanaz
- Miért, Te mindig egyfajta filmre jársz?
- Nem, de a mozi – mozi marad, érted. Egyfajta kezdet – egyfajta vég.
- Értem, tehát lényegében arra haragszol, ami biztosítsa benned az érzést, hogy élsz?! Ha elveszítenéd a munkádat, esetleg nem kellene vacsoráznod az egy olyan változás lenne, amiben például örömöd lelhetnéd?
- Nem, dehogyis! Esetleg ha magasabb lenne a munkabérem.
- De hát most mondtad ki, saját magadnak válaszoltál. A mozi az mindig mozi marad… hiába látogathatnád többször, csak azért mert nagyobb fizetésed lenne. Vagy nem jól értelmezem?
- Jaj Te lány! Létezik az a hely, úgy hiszem…
- Én is úgy hiszem, sőt merem remélni, hogy napi szinten elsétálsz mellette.
- Azt azért nem hiszem.
- Ahogy érzed, a Te hited, nem veszem el.
- S ha egyszer csak nem lenne többé, tudnál róla írni még?
- Bármi lehetséges, amíg a szívem nem felejt. Ugyanakkor a Holdon sem voltam meg, de amikor éhesen nézem, úgy látom, sajtból van.

…Nagyot nevettünk a végén, s mintha ez hitelesítette volna a kopottas pad létezését. Ja és az árnyas fák… igen… amíg ki nem vágják, azok is léteznek, nyáron persze árnyasabbak… de még így is szívem büszkesége, hogy van egy hely, amely bár mindig ugyan az marad, képes kizökkenteni a megszokottságból.
Képes kizökkenteni úgy, hogy verset irat velem…

Hamarabb ébredtem s lestem a szemhéjaidon futó álmod
Bekopogtál szívem ajtaján, nem volt sorszámod.
Siettél adni valami csodaszépet híven,
Cserébe vitted magaddal a szívem.

Mennyi harc van mögöttünk, mennyi kisírt könnyek
Úgy gondoltuk a külön út mindkettőnknek könnyebb.
Merthogy úgy születtem, kicsit többet látok
Nekem nem járnak ki „igaz, jó” barátok…?

Neked mégis megérte fejtegetni titkon
Hogy mától a szívem csak azoknak van itthon
Akik nem azért keresik kintről a kilincset,
Hogy saját hibákért verjenek rám bilincset.

Voltam én szomorú, mert ölelésre vágytam
A saját sorsom átkát lelkembe zártam
Ahol ellöktek, onnan mindig mentem
Bezártam az ajtót s többé nem szerettem…

De nem szórtam én átkot senki fejére
Nem kértem senkitől, hogy velem beérje
Nem hazudtam senkinek, hogy én sosem hibáztam
Diderget a szívem, és még jól megaláztam.

Magányos voltam, remegett a testem
Kullogtam az úton, amíg el nem estem
S hirtelen egy pár „csupa lélek jó” barát
Megmutatta szíve hazugfényű udvarát.

Így beszéltem a rosszal s megkérdeztem Tőle
Ha majd egyszer nagy lesz mi lesz hát belőle?!
Mindig csak az, amivé teszik
Az, aki ha nem lenne, a jót észre sem veszik!

Nos, megnéztem a hősöket-mit értek el?
Jézus fényében Júdás énekel
Teréz anya fényében ott a sok éhező
Az okos válaszhoz, kell egy hülye kérdező

A jó anyósok fényéhez rossz menyek kellenek
A jó Angyal profiljához démonos szellemek
A boldog jövő álmához egy fájó múlt képe
Csak csúnyák mellé áll a gyáva Világszépe

Keserűen felnevettem az élet fájó értelmén
Minek kellet látnom? Könyörgöm, kértem én?
Lehetek én gerinctelen, ha nagyon rosszat tettem
De ahhoz, hogy Te csodaszép légy – hát ahhoz én kellettem.

Ne hullajts könnyeket, ha az emlékeid lapoznak
Mert a jószívű emberek soha nem átkoznak
Rossz útra lépnek pedig sokat kapnak érte
De mindig van egy barát, akiért ezt is megérte

Ezzel zártam be múltam ajtaját
Szeretni fáj – és ez folyton visszajárt
Szeretni fáj, mert aki a legjobban bántott
Ellökött, hogy lásd ettől jó barátod.

Ösztönösen hibáztam, égettem a hidakat
Nem kellet többe a csalfa fénylő kirakat
És köszönöm a „rossznak”, hogy ott állt végig mellettem
Amikor a „jónak” egy kicsit sem kellettem.

Eltelt pár év s a szívem boldogan azt mondja
Buta az ember, csak ettől van sok gondja.
Az Élet úgy tanít, hogy olykor – olykor elejt
De egy szerető szív SOHA NEM FELEJT

Te Barát vagy, társ vagy, egy csupa szív sziget
Menedék a bajban, ha a sors kivet
S a boldogító kacaj letörli a kínt
Ha a külvilág átka könnyek közé hint.

Ez legyél s ilyen, mert ez volt a vágyam,
Hogy önmagamért szeress és átkarolj lágyan.
S ha szerényen a Sorstól kérkedve kérhetem,
Tőled szóljon örökké a: „Jó reggelt Életem"

No more... fordítás - nem több :-D

Dadka — Tue, 19 Nov 2013 20:42:45 GMT

Már nem jól kezdődött…
Pedig én csak jó hírekre éheztem. Belelapoztam a színes ujjságba s a szemem ott ragadt egy családi vallomáson. Gondolkodtam...ahhoz, hogy egy gyermek lelkileg egészségesen fejlődjön, legfőbbként egy anya kell, aki világra hozza őt, kebléhez emeli, és nem mond le róla semmiért és senkiért a világon. Egy igazi anya, akinek van ideje szeretni – ölelni – simogatni - becézni s megfelelő szigorral kezelni a gyermekét szerintem tudja miről beszélek.
Egy igazi anya félt, de nem zsarol, melletted áll, de nem oldja meg helyetted az életed, amikor eljön az ideje annak, hogy önállóan lépj. Ennyit tudok, mert így éltem meg. S megéltem olyat is, hogy hideg szobába érkeztünk, mert nem volt, aki befűtsön. Nem volt, aki várna ránk, s aki közben forró teát és uzsonnát készítene. Édesanyám fáradtan hányta kályhába a szenet, majd kézen ragadt és kivitt szánkózni. Végigvisítottuk a lejtőt, életem legboldogabb pillanatai voltak. Még hazafelé szaladva is végigcsiklandozott. Sosem vettem észre olyat, hogy rossz az, amiben épp vagyunk, mert ott és akkor nem igazán számíthatunk senki másra, anyukám megoldotta úgy, hogy a rosszat észre sem vegyem. Nem titkolta, csak átalakította. Így sosem volt időm észrevenni, hogy a jó meleg szoba legfőbbként annak köszönhető, hogy nem kellet dideregve, morcosan kivárni. Nem mondta soha, hogy: „Te miattad”, nem mondta soha: „Ezt nekem köszönheted”. Haza jöttünk… hát mit ne mondjak, nem volt hatfogásos vacsoránk. Nem azért mert nem lehetett volna, azért mert egyikünk sem kívánta. Így forró tea mellet, pirítós kenyérrel a kézben végig nevettük az estét. Sosem kellet unszolnia az ágyba, én természetesen fáradtam el. Valahogy sosem tört el kezem, lábam. Egyszer vágtam csontig az újamba, gurultam árokba a dombtetőről, és keresztüldugtam a fejem a csűr két korlátja közt úgy, hogy aztán nem jött ki… azt is nagymamámnál, aki szinte mindent megengedett. Jó volt nála épp ezért, de valamilyen csodarévén elég hamar megértettem, hogy az igazi életre nem az készít fel, ha kigondolják helyettem, mit kellene éreznem.
„Arról rosszat – mert az rossz”
„De miért? Engem sosem bántott! Lehet Téged bántott, de engem nem.”
„Akkor is!”
Híztam és a kúp segítségével tisztességesen kakáltam, naponta kétszer is. És valahogy nem haragudtam, amikor azt mondta, hogy sok mindent neki köszönhetek, talán vártam is… mert egyszer eljött az ideje annak, hogy kijelentsem: „Köszönöm nem kell több, haza vágyom”
Az én otthonom mai napig ott van ahol a legnagyobb szomorúság közepette is akad valaki, aki a rosszban meglássa a jót is. És nem csap be, csak átalakít… Bocs, elkalandoztam, de nagyon jól esett!
Szóval visszatérve a családi vallomásra… egy anya vallott, aki lemondott (volna) a negyedik gyermekéről, mert a férje épp elvesztette az állását és reálisan felmérte az adódó helyzetet. A bábát már nem lehettet elvetetni, így az anya kilenc hónapig kétségek közt vergődött. Mindenképp tudni kell róla, hogy iskolázott, nem fogyaszt alkoholt, nem éjszakázik diszkókban, nem borított senkire asztalt, hogy márpedig Ő jogosult ilyen – olyan segélyre. Nem jár ki külföldre dolgozni. A gyermekeinek viszont nem jár ingyen ebéd, se kivételes állami támogatás. Mert ugye neki minek járna, elvégre nem diszkriminált… csak tisztességes.
A torkomban gombóc, nyelni nem bírtam, amikor az anya arról vallott, hogy a kórházban jóformán egy utolsó szajhaként kezelték. Őt! De az anyát, aki csak azért mond le gyermekéről, mert a boros üveg torkát naponta megnyalogassa, azt megdicsérik a bíróságon, és nem köteleztetik jóformán semmire. Legyen már több pénze a cigire és a piára, mert az államnak is nyilván sokkal hasznosabb, ha negyvenévesen bántában felakasztja magát. Eszelős politika, mi? Igaz, olykor túlszámolják… így a tisztességes ember a nyugdíjkorát sem éli meg az ilyen meg nyolcvanévesen még vígan dáridózik.
Visszatérve az újságcikkben említett anyáról, a család igazán mellé állt. A nagyobb gyerkőcök lemondtak egy – két korántsem ingyenes körről, mint a foci vagy a tánc. A férj közben talált új munkahelyet (mert Angyalok is léteznek) és a kisbabát visszaszerezték (durva ez így tudom, olyan mintha valami áruról lenne szó). Az anya azóta már csak saját magával harcol, hogyan fogja egyszer elmagyarázni a kicsinek, hogy akár másképp is történhetett volna… Bárhogy is eloszlanának a vélemények én akkor is úgy érzem, hogy rossz világban egy újabb jó anyát találtam. Gondoljátok végig. Azért mondott le a legkisebb gyermekéről, mert úgy érezte a többi gyermeke hátrányba szorulhat, illetve a kicsi sem kaphat meg mellettük mindent, amit meg szeretne teremteni neki. Lenyelte a környezete megvető tekintetét és a megbotránkozást majd visszaszerezte gyermekét, de még mindig Ő az, aki harcol a lelkiismeretével. (Pedig nem hazudott senkire semmit, igaz, akik ilyet tesznek, azok általában nyugodtan alszanak. Valószínűleg, csak azért mert Ők teszik meg nem történté a múltat és nem azok, akiktől bocsánatot kellene kérniük. Valahogy átbillent a rendszer ebbe a hatalmas pozitív gondolkodásba.)
Ledobtam az ujjságot szidva az állami struktúrát és kisétáltam a sötét, hideg késői délutánba. A kedvem eléggé le volt szegve, de gondoltam rosszabb úgysem történhet, mert az ördög bár nem alszik, azért annyira csak nem eszelős.
Nem is vetettem volna figyelmem arra a nyolc – tíz év körüli cigarettázós gyerekre. Nem azért mert nem izgat, mi folyik itt, de láttam már ilyet, és tudom, ha a saját anya, aki nyilván fájdalmak közt (bár nem szűzen) hozta a világra nem bánja, nekem nincs beleszólásom. Füstölt a pofája tisztességesen, meg sem álltam volna, de végzetes hibát követett el… megszólított. Hát én nagyon barátkozó típus vagyok, így amikor azt gondolom, hogy rosszul halottam valamit, általában adok annak a másiknak még egy esélyt, hogy átformálja a kérdését és kezdjük el tiszta lappal. Közben persze láttam, hogy előttem már egy pár buszra sietőnek be-be szólogatott. Én megálltam, és csalódottan érzékeltem, hogy másodjára is pontosan ugyan azt kérdezte, mint először: „Kell-e cigi hülye pi.a?” (Közben az általa szívott füstölgő cigarettája a kupába került, ahol egy pár papírdarabka lángra is kapott)
Ilyenkor általában nagyon gyorsan zajlanak az események (persze én mindig is azt hittem, hogy, csak azért mert nagyon gyorsan beszélek…de nem).
A két kezemet összetenném, ha a jól működő városi kamerás rendszer igazolni tudná milyen emberi módon alacsonyodtam le a bunkó, neveletlen és értelmetlen élősködő szintjére. Mosolyogva hozzáléptem és azt mondtam: „Nem kiscsillagom, köszönöm, én nem cigizem. És Te mi járatban erre felé, épp a szülővárosomban?” (Igaz a Krasznahorkai vár már odaveszett, biztos jól jönne egy nagyobb kihívás – de ezt csak gondoltam. Azóta is szégyellem)
Biztos vagyok benne, hogy nem értette a mondanivalómat, mert a következő kérdése az volt, hogy akarok-e szívni és szopni? Körül néztem, basszus, mert amilyen nem normális rendszerben élünk nem a gyereket pofoznák meg, hogy megértse, vannak bizonyos határok, de engem hurcolnának meg, mert mertem rámutatni, hogy ha tisztességesen iskolába járna, az alap intelligenciából tán nyomulna rá valami.
Bár Téged is anyukád inkább lenyelt volna, gondoltam… de nem mondtam ki. Így maradtam én hülye pi.a, mondjuk a gyerek rémrendes volt a végén. Amikor enyhén kézen ragadtam és „kényszerítettem” (húúú basszus!) arra, hogy értse meg a szülei is beszophassák, ha felég a városunk, mert Nekem megvan a tűzoltó bácsik telefonszáma és az arcát is jól megjegyeztem segített Nekem helyrehozni az általa keletkezett problémát. Közös erővel megtaláltuk a füstölgő cigarettaszűrőt, és megbeszéltük, hogy nem fogja többé zaklatni ilyen kérdésekkel a tisztességes rádolgozó embereket.
Ne féljetek, öt – hat év múlva, amikor már saját három – négy gyereke lesz nem fog emlékezni rám.
Persze a tudat, hogy nem mertem felnyakalni enyhe lelki traumát okozott Nekem. Nem saját magam miatt,(én az életem java részét boldogságban éltem le, mert nem emlékszem ilyen demokráciára, amely ezzel járt volna) hanem a többi gyermek miatt, aki tisztességesen iskolába jár, és tanul írni, olvasni, számolni kényszermentesen. Nekik nem kell olyan törvény, hogy anyád csak akkor kap pénzt, ha tiszta vagy és iskolába jársz… mert nekik az, hogy tisztán iskolába járnak valahol természetes. Van köztük szlovák, magyar, roma… bármilyen! Ők vannak diszkriminálva, és kitolva a sorból. De nem is cigiznének tízévesen a buszmegállóban, pláne nem úgy hogy közben azt sem bánják, ha leég a városunk. Szégyellem magam azért, hogy a tisztességes gyerekek és szülők kárára meg kell hajolnunk azoknak is, akik tudatosan eldáridóznak mindent, mert nagyon gyorsan megértették, hogy nincs mit veszíteniük. Hát hol élünk? Aki életében soha nem dolgozott (de nem is keresett munkát) sokkal több nyugdíjat kap, mint az, aki éveken keresztül gürcölt (vagy legalább igyekezett tisztességesen megélni)
…S a szerencsétlen gyereknek, aki sorba nyerte a szavalóversenyeket és első helyeket szerzett holmiféle vetélkedőkön talán már annyi sem jár, hogy köszönöm. Nem - nem mert annak saját esze lesz, s ha megmarad, az egyenes úton Őt nem lehet majd befolyásolni holmiféle választásokon… és ez drágáim a pénzéhes politikának hatalmas gondot jelenthet.
Ismerek egy roma gyerkőcöt, az esze úgy vág, mint a borotva. Olyan szakszavakat használ olykor, hogy engem bármikor lepipál. Az Ő szüleinek miért nem épül szigetelt ház? Ő nem diszkriminált? Neki nincsenek eltiporva a jogai? Vagy Ő más Roma csoporthoz tartozik, csak azért mert ügyes, okos és tisztességes? Ki fogja vele a későbbiekben elhitetni, hogy a becsület többet ér, mint a Világ összes kincse? Ugyan merne-e versenybe szállni vele a „szegény, szerencsétlen” cigit szívós aligha tízéves gyerek? Szeretném hozzáfűzni, hogy Ő ugyanúgy köteles iskolába járni, vagy netán tévedek? Kíváncsi lennék mennyi igazolatlan órája van. Amint kiderült elég siralmas a helyzet, mert állítólag volt olyan romacsalád, aki szántszándékkal Kotlebára szavazott, pedig tudják, hogy ezzel önmaguk ellen mennek. Ehhez azért nem kevés bátorság kell… megbuktatni tudatosan egy rendszert úgy, hogy vele együtt bukjanak. A torkom összeszorult. Nem vagyok rasszista, vannak roma barátaim, volt osztálytársaim, akikben igazi csodák, ideálok éltek. Ismerek olyan roma gyerekeket, akikért tűzbe tenném a kezem. Nagyon – nagyon szeretem Őket.
Ugyanakkor nem vagyok hülye pi.a egy olyan taknyos gyereknek, akinek nem okoz problémát, ha felég a városunk. Ugyan már mi baja lehetne, hisz védik a törvények. Téged meg majd sírba visz a pénzbehajtó, mert az egészségügyi biztosítónak és a banknak a tisztességes, dolgozó emberektől kell beszerezni azt, amit máshonnan nem lehet. Amikor meg azon agyalsz, hogy merj-e gyermeket szülni, szajhának néznek. Úgy kell nekünk ostobák! Ez kellet, hát nyerjük meg! Szavazni kell? Kell hát… sajnos, akibe eddig a bizalmamat fektettem, az vagy meghalt, vagy a pénz változtatta meg gyökeresen. De ez is csak egy vagy – vagy játék. Ha nem jól játszod, kisorolnak…
Mit kapsz? Egy jó nagy ló…..
Gergő azt mondaná, hogy lovat részletekben. Hát, akinek van némi logikai képessége kiszűri a rajzomból. Ja:) önarckép, és lássátok, mit fogok?
De még így is jól jártam süssétek meg… hisz a négyágú akár szerencsét is hozhat ne, de?

Ez nem az én otthonom… ennyit tudok… mert az én otthonom nem lenne ilyen megalkuvó pár szaros szavazatért. Az én otthonom becsületét nem lehet pénzbe mérni. Az én otthonom nem bocsájtaná áruba magát ezért rombolni se lehetne. Az én otthonomban vannak magas hegyek, fák… az én otthonomban élnek a hagyományok. Ott nincs szlovák – magyar – roma harc és nincs kiskorú mocskos szájú cigarettázós gyerek.
Mérhetetlen honvágyat érzek, le se tudom írni szavakkal…
Tudjátok milyen érzés? Mintha egy ismeretlen erő mentene meg folyton a biztos haláltól, Ti meg látni, érinteni szeretnétek, hogy köszönetet mondhassatok. Miből állna így az életetek, ha nem folytonos keresésből?

Nézzétek barátok, hová jutottunk
A boldog jövő felé vígan futottunk
Csak amíg szarból épült a várunk
Magyarán mondva felkopott az állunk.

A betegbiztosító lenyúlja a pénzed
Baj van a világgal, Te is úgy érzed.
A minimál béred ára csak három szög a koporsón
Ezt látod majd utadon – azon az utolsón.

Neked miért nem jár nyugati autó?
Dolgozz, Te marha, jön a pénzbehajtó
Nem áll ki érted, ellened lázad
Viszi a telked, viszi a házad.

Nekünk a szemünk nem boldogságtól ragyog
Mert mi nem mondhassuk: „Diszkriminált vagyok!”
De Istenigazából Benneteket becsaptak
Ha nem mentek szavazni, mint a legyet lecsapnak.

Csapjatok szelet a zörgő harasztra.
Szavazzatok hülyék az ígérgető parasztra.
De amíg a nagy urak ezért babért arattak
Belőlem tudatlanul nemzeti hőst faragtak :D

El ne higgyétek, a szavakat csak szitázom
Mert hülyékkel én soha – soha nem vitázom.
Pont ezért…
:D

- Akinek nem ingje, ne vegye magára. Egy közvetítő – közvetít...ha majd rombolás helyet-fát ültetsz, és nem kell megszavaznom érte…akkor leszel NAGY EMBER…sokkal nagyobb mint én, vagy bárki más…de előbb szoktasd le az aligha tízéves kölyködet a cigarettázásról, és küldjed iskolába. Ja és ha az esti hírekbe sajnáltatod, magad ne tölts fel a youtube-ra olyan videót ahol jó dolgodba rázod a segged. Mert az elég megbotránkozó mindazok számára, akik hullafáradtan járnak haza nap, mint nap munkából.
Bocsáss meg, de Neked kell változnod… mert én nem akarok alkalmazkodni hozzád. Érts úgy, hogy nem akarok pofátlanúl odatolakodni a pulthoz, amikor látom, hogy előttem is állnak és ugyanúgy fizetni szeretnének. Nem akarok pofátlanúl befizetni az orvosoknak. Nem akarok kiabálni az egyik útvégéről a másikra. Nem akarok olyan megasztárt játszani amilyet Te játszol, hogy az emlékműnél kihelyezett koszorú legyen a koronám (hát nagyon – nagyon szórakoztató lehet) Nem akarom lerugdosni a lócát, kiszedni a vasat a betonból, nem akarom rombolni a város tulajdonát, nem akarom összefirkálni a házakat és a járdákat…egyszóval nem akarok olyan lenni mint Te…ha netán problémát okozna, nyugodtan hülye pi..áz le, majd megbeszéljük…
…esetleg kifizethetnéd a nem létező tartozásomat…na ja, pont azt amelyiket Te nem fizetted és rajtam akarják behajtani. Köszi :) Tudtam, hogy barátok leszünk…

U.I A rajzolásommal kapcsán még közvetítek, túl sokat szunnyadt bennem, sosem képeztem, mert nem vonzott, de most legalább volt kiért „előszednem”. Ezt majd később bővíteném, ha nem baj. Annyit megsúgok, hogy habot tegyek a tortára, ezt az „előszedést” egy értelmes roma kissrácnak köszönhetem. És ez is csak arra utal, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Ő úgy döntött tanulni akar és teremteni valami szépet - maradandót, sosem gondolnám, hogy kár kiállni érte. Pedig oly sok mindent vesztet már, hogy dönthetett volna teljesen másképp… így döntött! Azóta sokat tanulunk és rajzolunk együtt. Meg fogjátok szeretni úgy, érzem, mert nagyon könnyen szerethető. Az útja nem rajtam áll vagy bukik, de vannak (mindig is voltak és lesznek is) olyan emberek az életemben legyen az szlovák – magyar – roma, akárki… akikért érdemes felébredni reggel és hinni, hogy mától minden jobb lehet… és ebben szív van, nem politika.

A.Marton Gyula – A Festő (Merengés a könyv felett)

Dadka — Tue, 12 Nov 2013 20:12:38 GMT

A.Marton Gyula – A Festő
(Merengés a könyv felett)

Piros, szemcsalogató fényes borító, lapozzál már te lány, de minek? Odébb rakom. Diadalmas helyet választottam neki a polcon, néha majd elszemezgetek vele, de minek? Én nem emlékszem a „számkivetett” festő művészre. Dúdor István meggyilkolása idején négy éves voltam és a felnőttek világa egyáltalán nem csalogatott. Halottam van egy „ecsetes bácsi” aki mély álomba szenderült. Na és akkor mi van? Csipke Rózsika száz évig várt és korántsem eredménytelenül. Hisz száz év után felébredt és boldogan élt, amíg meg nem halt. Valójában nem tudni, hogy meghalt-e igazán, mert mai napig beszélünk róla. Az igazi sötét korszak az a százévnyi semmi tevése volt… legalább álmából beszélhetett volna, hogy tudjuk nincs még minden elveszve.

Dúdor Ő más! Helyette a képei beszéltek és én akárhányszor érintem a gömöri tájban eltévedt fűszálat eszembe jut, hogy ezt talán Ő festette. Szembesétálok a nappal, csiklandoz, melenget. A szívét hagyta benne, akkor is, ha gyarló volt, akkor is, ha esendő…

Nincs már évforduló, nincs már megemlékezés. Nem állunk megdöbbenve a gyilkosság tetthelyén. Igaz, még nem telt el száz év, még nem jött el az ideje, hogy felébredjen álmából. Attól én még kisétálok a városi parkba, leteszek a lócára egy virágcsokrot és figyelem az embert. Igen, pont azt, aki elsőként veszi észre az „ott felejtett” virágot. Felkapja és tovább viszi. Nem szólok én már semmit, mert ez annyira embertelen – emberi.

A lóca újfent üres és elhagyatott. Amikor meleg június van, leülök, elmerengek Lacza Éva szavain: Sok embernek van ilyen-olyan Dudor-élménye, mert ki ne ismerte volna a dereski festőt, amíg élt. Kedves volt, természetes, őszinte, tiszta szívű, s ugyanakkor erőszakos, kezelhetetlen, öntörvényű, sokszor makacsul önpusztító. Nem lehetett őt nem szeretni, mégis sokan mondták egymásnak: „Csak a lakáscímedet ne add meg neki, mert beállít részegen.”

Magasba szállt és elégtek a szárnyai. Talán nem is akarta, hogy túl sokan szeressék. Ne szokják meg „itt létét”, mert e világ törvényei nem érinthetik. Kit, Őt? Ugyan már!
És mégis, mégis annyira vágyta, hogy imádják, rajongjanak érte és szakítsák szét, minél több darabra, mindenkinek jusson ám. Isteni kettőség. Szomorú volt, magányos és menthetetlen. Tudott Ő élni, csak nem volt megfelelő állarca. Olyan, amellyel becsaphatta volna a világot. Mert minek? Ő minek csapta volna be?

Kiveszem a könyvet a polcból, piros, fénylik, csalogat. Pedig már agyamra megy az a sok életrajz. Némelyiket átírnám. Nagyot lesne a Világ, ha úgy olvasna egy ember haláláról, hogy közben kiderülne, még meg sem született…

A Festő… lássuk csak. Úristen! Nincsenek számok. Nincs innentől – idáig… és hogy aztán nincs tovább! Nincs, mikor születet – mikor halt meg. Csodálatos miértek vannak. Miért? Miért? Miért?...
Oldalszám 16. Helyzetjelentés: Zokogok.
- „Nagyon kell szeretni" – gondolta. Akkor nem jöhet halál, nem surranhat be hátulról a kertek alól, nem mászhat le a padlásfeljáró szúette lépcsőin. Nem. - (Részlet a könyvből)

Hej, ember! A torkom fog megfojtani, hadd abba, hadd abba, hadd abba…
Ezek az én könnyeim, jogomban áll leállítani őket. Akkor miért nem megy?
Már mindegy, amire a könyv végére értem teljesen belehaltam! Szívemig emeltem, majd újjászülettem… igazán. Lelki manna nekem ez. Hamisítatlan, igazi meztelen arc.
Pedig jól jönne egy pár állarc, hogy már ne vadászon rám folyton az néhány „sosem hibázó – de folyton gyűlölő“
Nem tudok élni a törvényeitek szerint… Csak a harc – csak a harc – csak a harc, pedig sosem lesz tiétek az ország, se a hatalom a dicsőség meg pláne nem. S ha igen… biztos nem mindörökké. Ámen!
Rám szabott állarc nem kapható többé. Mi lesz most? Kitudja! Egy Isten van, s ha Ő a menyekben Dúdornak modellt áll, könyörgöm addig ki vigyázz engem? Ki véd meg?

Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek.
A hatalmas, néma, égbe nyúló
falak között, sárga árnyba bújó
csöndes bosszúvágyban
volt hogy lelkem tágas,
kínba forgó magányt emelt.
(György Takács Péter: Miatyánk.
Részlet a könyvből)

Olvasom a könyvet, hol ülve, hol állva, hol sétálva. Néha a tükörbe nézek. Miért fáj, miért kínoz? Az a ronda sziklaszilárd tehetetlenség, amikor a sors muzsikál. Isten a menyben vigyázz rá! Nem volt Ő rossz ember csak nagyon – nagyon magányos. Hatvannégy éves lenne ma az örökké fiatal.

„Az eszméletlenségbe torkoló italozások után bár – kereste a Szigeteket, ahol pihenni, megerősödve, alkotni lehetett volna. Újra és újra pocsolyákba lépett, nem vigyázott. Szemtelen volt és zsarnok. Elrugaszkodott a természettől, és összetörte saját nagyravágyó illúzióit.
Bohóc lett, de már nem gyermeki kacajok cserepei égtek száján. Sértő volt és nem volt, aki megvédje. Űzött vad volt, aki csapdáit maga ásta.” (Részlet a könyvből)

Nemlétezik valami kézi manuál féle, amely aprólékosan megmagyarázná, miért fricskáznék szebb színeket az élete könyvébe? Se nem apám, se nem Istenem és mégis, mégis, mégis tudnám Őt szeretni…
Sose tiltanám, nem én! Viszont annál inkább emlékeztetném… a halál mindig csak annak fáj, aki itt marad… úgy éljen és csak úgy akarjon meghalni.

Szeretnék köszönetet mondani DON A. Marton Gyulának
NovEMBER 10-én ott ültünk egy asztalnál és a kínos csend Tőlünk fényévekre járt. Úgy érzem valami megindult. A királyságom felét odaadom, ha soha nem adja fel! Felélesztett. Bármelyik keresztre feszíthetnek engem, arról, aki bátran megérinti, a szívemet soha nem feledkezem meg. Ennek ellenében élni szeretnék, amíg lehet és nem folyton csak várni a változást. Nagy öröm ez nekem tudni Őt – aki ért a kultúrához és az élethez.
Nincs már többé polcon a könyv. Velem alszik és velem ébred fel… mert annyira igazi, s vele együtt én is igazi lettem. Velem él, lélegzik, mosolyog, zokog, nekem is dedikált, értem is nyílnak a lapok újra, újra és újra…
Oldalszám 61. Helyzetjelentés: Zokogok.
És annyira, de annyira jól esik. Van szívem, emberek.
Vagy csak úgy fest
Vagy csak Dúdor úgy festené…
Az arcomra elégedett mosoly ül, jól áll nekem… igazán. Szeretni fáj, nagyon fáj… én akkor is szeretek.
KÖSZÖNÖM

Ugyanakkor szeretnék köszönetet mondani Szajkó Béla bácsinak ezért a mondatért: „Én soha nem útálok, mert akkor nem vagyok ember."
Minden tiszteletem!
…S bár van még egy pár „embertelen dal”… jól esik nekem fellélegezni ott, ahol ilyen okosságok születnek.

Ha varjú :-D

Dadka — Sun, 03 Nov 2013 19:45:46 GMT

Ha varjú?
I´m OK thank´s! :D

Az embernek valamiért fontos, hogy igazolni tudja szavát. Hisz a felnőttek világban sok minden forog kockán. Elég, ha olyas valaki hazudtol meg, akinek erősebb szurkolói tábora van s a becsületed romokban hever. Lesz-e erőd újra felállni, bizonygatni, hogy nem Te átkoztál, nem Te gyűlöltél, nem Te éltél vissza a hatalmaddal? Persze, de… minek? Kinek? Az, akinek minden áron és mindig igaza van bármilyen módszert képes bevetni annak érdekében, hogy végeredményben kizárólag Te érezd magad hibásnak mindenért. Végül is egy ilyen embernek nem az őszinte megbánásod dukál, hisz ha merít az agyából s közben használja a szívét is, tudnia kell, útközben valahol Ő is hibázott. Olyan nincs, hogy pont Ő soha semmit nem cseszett el. Esetleg olyan van, hogy sakkban tudja tartani a birkanyáj környezetét.
Alázatos hason csúszás… csak ennyit követel. Egye fene, ha nem gondolod őszintén… egyetlen egy dolog számít, s mindvégig az hajtsa, hogy a többiek is úgy lássák neki volt igaza.
Így van… neki volt igaza! Mindenben!
Engem meg csak olyan keressen aki, elég merész ahhoz, hogy szeret majd akkor is, ha netán hibázom. Remélem ez elég könnyen értelmezhető.
Emlékszem egyszer gyermekként nagyon - nagyon fontos volt, hogy a felnőttek higgyenek a szavamban. Nem saját magam miatt, hanem a barátom miatt. Gondoltam, ha meglássák, mit tud, akkor nem csak hogy elfogadják, de egyenesen szeretni fogják, úgy ahogyan én szerettem. Banális történet, ahogy Zoltán Erika mondaná. Mert ugye gyermekként (ha egészségesen fejlődsz s nem a Tv nevelget) olyan fantázia világban élsz ahol alapvető dolognak számít, hogy a láthatatlan barátaiddal teadélutánt szervezel. A plüss macid sétál, az autód magától gurul, a babáid felelevenednek. Barátságos sárkány repít fel az égbe, mint a The NeverEnding story főhősét. S amíg ezt nem növöd ki, addig élsz igazán. Persze ezt ki kell nőnöd, mindenképp! Mert nem tudom észre vetted-e, ha valaki gyermekként érinti a láthatatlan világ ereklyéit, a felnőttek általában megsimogassák az értelmes kobakját és engedik hadd játsszon tovább. Felnőttként untig elég, ha saját magaddal vitatod meg mi a gond, az idióta Világ skizofrénnek állít be. Hogy olyan Jézushoz imádkozol, akit éltedben sosem láthattál, maximum csak érezhettél, az valamiért nem okoz problémát… Amikor gyermekként hat ujjat mutatsz fel az ovis szerelmeid összeszámlálásánál, a felnőttek megdicsérnek… mert olyan szép vagy, ügyes és okos. Próbáld meg felnőttként számlálgatni, jobb esetben csak fehérmájú leszel. Nagyon szomorú a felnőttek világa… de a jelenlegi helyzetállás szerint a gyermekek világa is kikopott. Verekedni, visszaszájalni tudnak, de a játszáshoz már nem igazán értenek. Ezerféle jog, nulla kötelesség… Ha fenéken paskolod, rád borítsa az asztalt, ha túléled, börtönbe kerülhetsz.
Egy szó, mint száz, hogy ne térjek el teljesen a témától gyermekkoromban volt egy értékes barátom. Olyan, amilyet látni kell a felnőtteknek ahhoz, hogy elhiggyék. Épp ezért látták is. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy mindegyik emlékképet színtisztán tárolgassak, a találkozásunkra mégis emlékszem. Egy varjú féle madár volt, csúnya és fekete. Bármit is gondolnátok, egy egészséges gyermek a csúnyát és a feketét nem köti össze se a gyásszal – se a halállal. Ha valaki gyámoltalan – akkor gyámoltalan, törődésre, odafigyelésre van szüksége. Neki meg el volt törve a szárnya, így hát szerettem, ahogyan a legjobban tudtam és törődtem vele mindaddig, amíg igazán szüksége volt rám. „Én akkor is szeretlek, ha senki más nem szeret", gyakran mondogattam neki. (Mondjuk a békákat kár volt összeszedni a zsebembe, mert egyik sem nyerte el a szimpátiáját, de a gilisztalevesemet gond nélkül megette, pedig ott oszt minden volt, egy kis föld, szalma, fűrészpor…)
Számomra Ő volt a legszebb, a legcsodálatosabb, a legokosabb. Persze a felnőttek szerint, ami csúnya, fekete és káros az nem rendelkezhet saját intelligenciával. Én nem csodálkoztam akkor, amikor megszólalt, viszont fájlaltam, hogy nem hiszik el Nekem. Mert a felnőttekhez nem beszélt. (Már ebből is tudtam, hogy intelligens) Végül is egyszer - kétszer rábólintottak az igazamra, de nem kell ahhoz indigógyerekként születned, hogy észrevedd a szemhéjakon tükröződő bizonytalanságot.
„Te is hallottad? Ez a gyerek azt állítsa, hogy a holló emberi hangon szól hozzá. Azt hiszi, papagájt nevelget.”
Pedig tényleg, amikor szomorúan hozzábújtam elismételte, amit Tőlem hallott: „Én akkor is szeretlek, ha senki más nem szeret." Így lettünk mi igaz, jó barátok. És nem azért nincs velem, mert felnőttem. Nem azért nincs velem, mert csúnya, fekete és káros. Nem azért nincs velem, mert a halál hírnökévé avatta a Világ… egyszerűen csak beforrtak a sebei és én elengedtem, hadd éljen szabadon.
S mint ahogy Istenben ott a szentháromság (mégsem skizofrén, ugye?) a Biblia is hangsúlyozza: „Szeresd felebarátodat.” Nem találkoztam olyan résszel, hogy a „Janit, azt ne, mert valaha csalt, lopott, hazudott ezért már soha többé nem válhat jó emberré. Esetleg megtehetitek értem, hogy átfogalmaztassátok a Bibliát. De akkor egyenesen Demjén Ferivel is intézzétek el. Ugyanis Nekem azt mondták, hogy az Ő tollából pattant ki olyasmiféle, hogy „Vigyázz a madárra, ha válladra repül” Nem volt benne olyan rész, hogy a csúnya fekete madarat el kell hessegetned.
Egyébként ebben az egészben az ember mohósága a legszomorúbb. Ha ráébredne, mekkora intelligenciával rendelkezik egy varjú, agyon szeretgetné, majd pénzt csinálna belőle. Ugyan már kinek kellene akkor egy ötszáz eurós papagáj, akit babusgatva tanítgatsz? A varjút az Élet készítette fel mindenre. A túlélése ösztönös, mert soha senki nem szerette igazán, így csak magára számíthatott, vagy a saját fajtájára. Érdekes, amikor egy színes papagáj támad meg, azt olyan aranyosnak vélik az emberek. „Juj, nézzétek már a kis csibészt, hogy belém harapott” (közben már a fél ujjad lecsüng, jobb esetben még mindig hozzád lehet varrni) Annyira szeretni való, (és annyi sok pénz van benne) hogy egyszerűen nem haragudhatsz meg rá. Ha egy varjú ösztönből neked repül (mert Ő is csak védi a családját) kegyelem nélkül lecsapod és életed végéig abban a tévhitben élsz, hogy jót tettél a társadalomnak, mert amúgy is el van terjedve a fajtája. Tudod, nagyon nagy merészséget igényel a hit, hogy téged nem csap le a társadalom amint megtorpansz az utadon… olyankor eszedbe kell hogy jusson… a Te fajtád is „csak” el van terjedve. Tudtommal már a hétmilliárdos rekordot is túlhaladtuk. Mindennek a tetejébe a mi fajtánk annyira gyáva (tisztelet a kivételnek), hogy az szerint szeretünk, illetve útalunk dolgokat és élőlényeket az életben amilyen sablont ruház rá a Világ. Ha kiderülne, hogy a varjú egy pozitív Istenség szimbóluma, szobrot állítatnánk neki és egész napokat hajlonganánk előtte. Boldogok lennénk, hogy épp a mi kertünket túrja fel és alig várnánk, hogy jelenlétével megtiszteljen. Még nem derült ki ilyesmi, így hát kővel dobáljuk és káromkodunk felette. Mondjátok, hogy nem így van?!
Ugyan hogy érezné magát egy ilyen Világban Jézus? Lehet végső elkeseredettségében Ő is „csak” ismerősnek jelölgetné és lajkolgatná a feltámadókat. Mi mást tehetne? Én nem vagyok köztük, Bennem biztos nagyot csalódott… mert az Én felebarátom csúnya, fekete és káros mégis SZERETEM. Remélem kiszűrtétek a lényeget. Sajnálom, ha kiábrándítottalak. Hazudok… nem sajnálom, egyáltalán nem!
Persze az is lehet, hogy csak a fantáziámat eresztettem útjára, és mindezt kitaláltam, mert már nincs miről írnom. Attól még legszívesebben versenyt futnék az idővel, hogy megmutassam nagymamámnak… igazam volt. Nem azért mert dacból ki akartam harcolni, csakhogy odafigyeljenek rám. Az a varjúféle beszélt hozzám. Igazam volt és kész, de ha nem lett volna igazam, akkor is szeretniük kellet volna. Hisz ahhoz vezettek, hogy mindenkit szeretni kell. Én ezt tettem… Nincs több hozzáfűzni valóm. Sajnos nagymamám nemrég meghalt, én meg nem fogok egy halottal társalogni. Mert ugye Ti sem tesztek ilyet soha? Mert ugye nem hiszitek el, hogy akit szeretünk, az sosem hal meg igazán?! Egy racionális társadalomban mi már csak Szűz Máriában hihetünk, és az bosszant a legjobban, hogy még mindig fel tud bosszantani az ilyen.
Egy szó, mint száz… az a varjúféle beszélt, csak akkor még nem ismertem a kamerát, de ha ismertem volna, akkor sem szedem fel… mert nem kötelező hinni Bennem! És szerintem Benne sem…
Mi több volt olyan, aki azt álmodta hisz bennem és én véletlenül bebizonyítottam neki, hogy sosem hit igazán. Volt olyan is, aki Nekem bizonyította ugyanezt. Mert az Élet erről is szólhat. Sőt szólnia kell erről is. De bármikor bedőlhetek fáradtan szívem ajtaján, nincs, ami azt tükrözné, hogy szántszándékkal gyűlöltem…
Mit jelent szeretni igazán? Én is „csak” ennyit kérdeztem! Remélem ebből mindenki kiszűri a magának valót. Innentől kezdve már nem az én dolgom, hogy versenyt fussak az idővel. Nincs az a kötelék, amellyel csak azért láncolnák magamhoz valakit, hogy megmutathassam, mennyivel erősebb vagyok nála. Nem vagyok erősebb, sosem voltam az. Viszont iszonyatosan jó szívű barátaim vannak (olyanok, akiket nem a számítógép nevelt fel) Aki meg nem önmagamért szeret, az szeressen olyat, akit egy kicsit sem zavar, hogy Őt sem Önmagáért szeretik. Mert igaz a mondás, hogy megtalálja zsák a foltját. Így gyakorolhat bátran másokon. Ne olvasgasson, mert saját magát hazudtolja meg. Mit fognak szólni az emberek? Hasznosabb dolgokra kell fordítani az idejét… minimum olyan emberekre, akikről elhiszi, hogy puszta emberszeretetből süketek, némák és vakok… pedig nem! Meg tanulhattam volna gyűlölni, de nem akartam. Köszönöm azt a rengeteg „önzetlen támaszt”, de nekem megvan a saját hitem a jószívű emberekről. És olyat, aki kizárólag csak jó, vagy csak rossz úgysem láttam még.
Ja, és az a varjúféle beszélt hozzám és engem igenis boldoggá tesz, hogy azóta rég felnőttem már, a HITEM mégis megmaradt! Innentől kezdve úgy érzem, ha megtámadna egy varjú, akkor csak azért tenné, mert tényleg ezt érdemeltem. Csak az tud folyton másokat hibáztatni a saját sérelmei végett, aki szántszándékkal tehetetlenül lézeng a saját életében. Bárki más pozíciójából talán én is úgy cselekednék… de mi lenne, ha egyszer az Én helyzetemet is meg akarná érteni az, aki folytonosan azt várja Tőlem, hogy értsem már meg az Ő helyzetét?! Ja… vagy az úgy nem működik nyilván! De miért nem?
Ámen.

U.I. Ismeritek Mátyás Király történetét? Mielőtt végleg meglincselnétek, nézzétek meg, mit tartalmaz az igazságos király családi címere. Segítek! Egyrészt azért, mert Gömöri lányka vagyok, így hát Matyiról is tudok egyest, mást.
Másrészt meg a Wikipédia változata is könnyen megemészthető. Azt mondja, hogy: „A Corvinus nevet Mátyás a család címeréről kapta, amely egy gyűrűt tartó hollót ( latinul Corvus) ábrázolt."
Aki esetleg nem tudná a holló egy csúnya, fekete, káros varjúféle állatka. Hát Mátyás király tényleg igazságos volt.

U.I.1: Most ahogy így mélyebben belegondolok a történtekbe a kis nyuszim is beszélt… sajnos nem érek rá mindent bizonygatni.

Levél a menyországba...

Dadka — Fri, 01 Nov 2013 19:19:33 GMT

S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És ha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből… És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!”
(Exupéry: A kis herceg)

Levél a mennyországba

Ma újra a megszokott helyemre ülhettem. Úgy látszik a megfakult szürke hétköznapokban nincs vonzalma a kopottas padnak. Hirtelen zsivajmentes, senki nem rugdossa, nem pucolgassa a cipőtalpát rajta. Valahol nekem ünnep ez… Szeretem az esőt, ilyenkor szó szerint kitisztul a városunk. Hirtelen nem látni olyat, aki ne tudná egészséges felnőttként, hogy tizenhatnak a fele nyolc. Vagy csak hülyén ítélkezem, mert én tisztességesen kijártam az iskolát. Hol ott az utca is valaha biztonságos menedéket nyújtott, hisz a legjobb irományok mindig kint születtek, a vén gesztenyefa alatt. Mindegy! Notár Mary-t ismerjük, a többi meg nem igazán számít manapság.
Merengtem úgy, mint aki a semmi közepéről érkezett s közben figyeltem a földre hulló faleveleket. Hm… levél. Miért csak hullik? Miért nem száll felfelé? Fordítva ugyan miért nem működik? Ráfirkantok valamit, feldobom, és hátha megkapod? Lehet nem épp ma, mert merem remélni, hogy ettől a gyehennától, amelyben élni kell, még a legközelebbi mennyország is fényévekre található.

Ugyan ki merne szembeszállni Isten akaratával? Ne ölj, azt mondja a hatodik parancsolat. Ennek ellenében ma nem csak hogy sikerült megtaposnom véletlenül egy hangyát, de úgy mint sokan mások, valaha én is megválasztottalak. Pedig ez nem a Te világod volt. Tudnom kellet volna, hogy a pénzéhes, hatalomra vágyó hiénák szétszakítanak. Már akkor oda kellet volna állnom eléd mondván, Te nem arra születtél, hogy megmérgezzen a hatalom. Akkor talán gyűlölted volna ezt a fajta igazságot, de legalább élve bringáznál és tennéd azt, ami oly sokszor kizökkentette szomorúságból az egyszerű népet… nevettetnél. Showman voltál a javából. Nem rég azt kérdezték Tőlem, hogy hiszek-e a hálál utáni létben?! Csak annyira amennyire egy keresztény „köteles” hinni Jézus feltámadásában. Több mint kétezer éve beszélünk Róla, Én még soha nem láttam. Ti igen? De valahol jogos, nem? Ha Jézus feltámadhatott, Te miért nem láthatnád mindazokat, akik hátba szúrtak, illetve akik igazán kiálltak melletted? Mára én is tudom, hogy nem voltam igaz barátod, ha az lettem volna, sosem választottalak volna meg! Ha az lettem volna, megkockáztattam volna a dühöd a haragod, megkockáztattam volna a kitoloncolásodat a megvetésed… lenyeltem volna azt, ha szó nélkül elsétálsz mellettem az utcán… Gyűlölnél… de lehet élnél! Mert gyűlölve is lehet élni ám…
Egy csendes háborgás voltam, egy hang, amelyet ha elveszítesz a választásokon, észre sem veszed a „jó barátaid” zömében, de ha nem választottalak volna, mára nyugodt szívvel elmondhatnám büszkén, hogy én nem járultam hozzá ahhoz, hogy örökre elveszítsünk. Most csak hazudom ezt, mert a tízparancsolat sem tiltja igazán. Viszont sok ember kárára eljutottam arra a szintre, hogy nem divatból gyászollak. Megvetem mindazokat, akik ugyan azt csinálják, amiért valaha Téged megvetettek! Minden normális ember a Nesquick nyuszira fogja, ha baj van, ebben a városban Te ezerszer felülírtad a hírnevét. „Fogjuk rá a Lacira” – már úgysem védekezhet!
Akár fejbe is csaphatnának, ha úgy vesszük (legalább nem sántulok meg). De a merészebbek lássák, és nagyon jól lássák, hogy az igazi poklot nem az életben maradásom indítsa el… sőt! Még jó dolgomban sem blöffölnék, pedig sokszor nekem is jól esne hinni abban, hogy majd jönnek a csúnya, rossz nénik meg bácsik és lesöpörnek a trónomról. Könyörgöm melyikről ostobák?

Ülök a kopottas padomon és próbálok végigfutni azokon a szálakon, amelyeket magad után hagytál. Nem szívesen szakítom fel a fájó sebeket. Gondoltam keresek egy dalt Neked, hátha meghallod. Sajnos bármennyit böngésztem, hirtelen mindegyik túl volt affektálva. Behunytam a szemem és láttam magam előtt azt a színpadot, amelyen mindenki csak azért énekelt, hogy Ő győzzön. Ismételő kismajmok, bár a Megasztár elég jól felöltözteti az amúgy meg biztos meztelen embereket, nekem nem tetszet. Se dúr, se moll se semmilyen hangskálán. Amire rá jöttem, hogy nem Velük van baj, hanem a saját meglátásommal, háromszor rám esteledett. Hát persze hogy nem énekelhettek a tetszésem szerint, hisz nem ismerték a belső harcomat, sosem látták a fájdalmam, amely az elvesztésed által keletkezett.
Leonard Cohentól, Alexandra Burke-n keresztűl, Jeff Buckley-ig, Susan Boyle-val befejezve...sajnálom, mert külön – külön mindegyik csodálatos, de a jelenlegi helyzet állása szerint egyik sem nyerte el a tetszésemet.
Remek, meg van a dal, de hiányzik az előadó! Az pont olyan, mint amikor meg van az életed legcsodálatosabb gombja, s már Istenigazából „csak” kabátot kell hozzá keresned...
Nyilván szebben hangzana a mese, ha úgy írhatnám, hogy Nekem van egy olyan barátom is, akit bármikor megkérhetek arra, hogy kedvemre énekeljen. Jaj, ne izéljetek már, ez olyan ciki! Még akkor is, ha ettől oszt abszolút nem változik meg a tények állása. Mert mára megvan az előadó is. Amikor először halottam általa a kiválasztott dalomat, zokogva mentem végig az utcán, még jó hogy sötét volt, még így is hárman megfordultak utánam. (Bocs a nyelvnyújtásért, nem volt szándékos… de ha az volt, fogjuk rá Lacira.)
Nem fogjátok elhinni számomra mitől ennyire értékes?! Ezt a dalt egy olyan ismerősöm énekelte fel, aki nyilván nem sejtette, hogy ez által egy ihlet forrás lesz… s hogy a legfontosabbat ki ne hagyjam, volt idő, amikor tudtunk beszélni… Laciról is.
Ezt írta Nekem egyszer (akkor még Laci élt):

DUBCSEK olyan, mint Te:) egyszerű könnyen érthető szerethető gyémánt szilárd értékrendű minden tekintetben, Jó hallani róla, hogy ő létezik, és olyan értékrendet közvetít óhatatlanul is mai nem a pénz elsősorbani mozgására utal (hiszen nem a papírdaraboknak, hanem nekünk kell boldognak lenni) Igazi barátság adag...köszönöm

Mondjuk meg voltam hökkenve, hogy egy szintre helyez egy olyan emberrel, akitől támasz helyet elutasító szavakat kaptam leginkább… Annak ellenére már akkor éreztem, hogy egy szívet becsapni nem lehet… Laci a legtöbbet tenné értem, ha újra nevetetne… erre már sajnos nem lesz alkalom.
A le írottakra ez volt a válaszom:

Dubcsek egy...:)))))
Szóval Dubcsek egy életvidám fiatalember... volt!
Tökéletes életfilozófiával és roppant egyszerű: "Mentsük meg a
várost" koncepcióval állt elő, megválasztották polgármesternek...eltelt
egy pár év, most egy "kissé" lefogyott, már nem mosolyog annyit és azt
mondják mások, hogy kegyetlen tartozásba verte a várost. Olyan emberek
tanácskoddtak mellette, akik a saját malmukra szerettek volna hajtani és
nem igazán jól sült el az egész.
Dubcsek és én? :)) Tűz és víz:)) és roppant fura, hogy azt írtad
olyan, mint én...ezáltal az, hogy valahol felnézek rá még furább,
ugye? :)
De így van,valamiért tisztelem, és hogy miért pont most...amikor
szép lassan de biztosan mindenki elhagyja...nem tudom megmagyarázni.

A témához fűződő válasza:

Amikor Dubcseket hozzád hasonlítottam v hozzátok én pont arra a mechanizmusa gondoltam, ami őt is hajtja,ami minden olyan embert hajt aki ,,békés harcos" hogy más emberek vagytok más az értékrendetek vagy más más úton kerültök a Toronyhoz az teljesen mindegy, mert a világot mozgató SUGARAK odavisznek téged is őt is.

Egy kis idő elteltével ennek a Világnak a hírek szerint Laci meghalt.
Ma már belátom, Ő sokkal, de sokkal bátrabb volt, mint mi, akik elkísértük utolsó útjára annak érdekében, hogy beintsünk a kameráknak. Talán még azt is elviselte, hogy a bajban nem igazán állt mellette egyik „jó” barátja sem. Valaha én is megéltem már ilyet, azóta sem kell az ajakcsücsörítős szeretet! Hát meglássuk Neked, Neked és Neked ezt mennyire sikerül majd elviselned. Egyedül jöttél a Világra, és magányosan távozol. Döntsd el te melyik a rosszabb! Én már csak azért mosolygok, mert a sors fancsali pofájába néztem… tudod abba, amelyik rád nézett, mégis engem büntetett meg. Azóta Én látom azt, amit Te nem. Ha Jézust valaki megtanította volna normálisan úszni, talán nem sétálgatott volna magányosan a víztetején. Lehet, Neked az számít csodának, amiben másvalaki egyáltalán nem lelte örömét. Számomra már az is csodának számít, ha felfogod agyilag, miről beszélek és miért pont Én?!

Barátaim, mire legyek büszke? Semmire! Így hát most az egyszer ne lajkolgassatok, nem kell. Engedjétek hadd éljem át mit érezhetett Laci, amikor várta, hogy félelem nélkül ott álljunk mellette akkor is, ha hibázott… és akkor is, ha egyenesen megköveznének érte. Miatta… a puszta rohadt tény miatt, hogy mindvégig elhitte, az igaz barátai sosem hagynák cserben. Nincs olyan pénz, nincs olyan arany, nincs olyan hatalom, amely elvakítaná egy igaz barát szívét… ezzel a hittel élt és nélküle halt meg.

Bár soha senki nem döntött helyette, és mi Istenigazából sosem voltunk barátok, úgy érzem én megérettem rá, hogy minden egyes könnye, amelyet azért ejtett, mert hitt az igazságban duplán fájjon! Úgy fogadta Júdás ölelését, hogy előre tudta, ez semmi jóra nem vezethet. De jó lenne egy ilyen bátor szív…
Tudjátok, mi az ember legnagyobb álma? Hogy megtudhassa, ki szereti igazán! Gondolkodjatok el ezen. És ha rá ébredtek, hogy valóban igazam van, gondolkodjatok el azon is, hogy ugyan miért nem tesz kockára ezért az álomért szinte semmit az ember? Mitől fél? Hogy teljesen egyedül marad? Talán az jobb, hogy ez által élete végéig színészkedő idióták veszik körül? Életnek nevezhető egy ilyenfajta színjáték?
Hadd kockáztassam meg, hogy elveszthetlek… mert Nekem jó hinni abban, hogy aki igazán szeret (legyen az jó vagy rossz ember) az úgyis „visszatér". Teljen el egy óra, vagy ezer élet akár, a tér és idő kontinuitásában ez aligha számít valamit. Szomorú vagyok, mert amikor bátornak kellet volna lennem megdermedve néztem végig egy olyan ember vesztét, akit valahol szívem mélyén valamiért kedveltem. Igen, kedveltem! Csak úgy… ok nélkül. Nem kellet volna várnom mit lépnek a többiek… mert nem léptek SEMMIT. Fáj, pedig mi jóformán csak fejbólintós ismerősök voltunk. Nem ismertünk egymással szemben egyebet csak hivatalos kézfogást. Nem igazán segített semmiben, és volt, amikor kigúnyolt. Az elvesztése mégis fáj! Akkor ugyan, hogy fájhat mindazoknak, akik a színpadon „őszintén" ölelgették és elismerően veregették a vállát mindaddig, amíg tudtak belőle húzni valamit? Ezen sokat elmélkedem, jelenleg egyedül… de higgyétek el most ez a legtöbb, amit megtehettek értem, hogy egy kicsit magamra hagytok ezzel…

Emlékszem „ezt a szívet” akkor kaptam, amikor a városi hivataltól indulva szomorúan merengtem. Pont, amikor úgy éreztem, zsákutcába léptem, kérő szemeket szegeztem az ég felé… én ne hinnék Jézus feltámadásában? Ne bolondítsatok!

Lehet sosem, (vagy csak nagyon ritkán) álltam látszólag melletted Laci, ne haragudj érte. Nem akartam lenni olyan, mint a többi „hű” barátod. S hogy most buknak ki dolgok, amikor már nem tudsz megvédeni Te sem… tudjuk nem véletlen. Ne félts, mert most már talán látod, és jól látod… „két - három hernyót (Nekem is) el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.” Fáj, de ez pont így van rendjén…

Neked Laci…
„it's a broken HALLELUJAH"

Akár be is mutathatnám az előadót, de a bújócska is attól szép, hogy amikor végleg elhiszitek, mindent tudtok már… akkor jönnek a legnagyobb meglepetések.
Én saját magammal is így voltam. Mindig is azt hittem, hogy szlovákul gondolkodom, ezáltal szlovákul érzek, jelenleg csak beszélni szoktam úgy… azt is csak akkor, ha a helyzet megköveteli Tőlem.
Mennem kell… Ram-szesz energiaitalért. Már előre tudom mit fog mondani a boltos. (Annyira szürke egyéniség, hogy mindig egyformát mond.)
„Értse már meg hölgyem, hogy ilyen ital nem kapható! Nem létezik, nincs! Nálunk nem forgalmazzák! Máshol lehet van, nekünk nem jött ilyen árú. MINDENT ki szoktunk rakni a polcra.”
Ja persze! A mosolya is fenn van a negyedik polcon, de nem akarom elérni, mert túl nagy ára van!
Elegem van már abból, hogy mindig mindent csak Nekem kell értenem! Akkor a többiek mi a fenét keresnek ezen a Bolygón? Engem mikor értenek már meg? Talán ha érdeklődve visszakérdezné, hogy miért keresem annyira? Akkor sokkal gyorsabban kibogozódnának a szálak. Mindegy! Úgyis csak annyit szerettem volna mondani, hogy én már azelőtt ittam ilyet mielőtt feltalálták volna… rengeteg energia, nulla bódító anyag, sőt… Nem tartalmaz semmi egyebet, csak felhőtlen kacagást és olyan barátok társaságát, akiket nem a giccses seggnyalás tart egyben, hanem az egymás élete iránti tisztelet. Micsoda különbség, nem de?!
- Nincs RAM- szesz!
- Boldog szívetek nincs. Az! Ostobák! Legalább egyszer a kedvemért úgy tehetnétek, mintha volna…
Egyetlen egy helyen értettek meg.
A „számítógépes” üzletben. :)))) Hogy én miért nem csodálkozom ezen? Az eladó szó szerint kilépett a pult mögül és azt mondta: „Tudom, tudom drága kis feleségem. Jól csak a szívvel lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Van RAM- szesz, de nem eladó. Attól szép, hogy ajándék, s ha senki nem hozza, Neked kell majd érte elmenned. Vagy Te nem láttál még olyat, hogy a hegy elindul Mohamed felé?"

U.I.: Mindig az a valóság, amit valóságnak hiszünk. Amit megtanultam ebben az Életben: A kevésbé bátrabbak mindig mások valóságán élősködnek, mert azt hiszik, ez majd megmenti Őket a végzettől. Pedig mi ott álltunk egy helyen kiscsákók és hallottuk: Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha…
Gondoltam megemlékezhetnénk erről is…

Szeress úgy is ha rossz vagyok...

Dadka — Mon, 28 Oct 2013 22:32:28 GMT

A mi barátságunk úgy kezdődött, hogy szó szerint nekem jött!
- Mi van? – rákérdeztem mérgesen – Nem elég széles a folyosó?
Megállt, visszafordult s a világ összes felgyülemlett gyűlöletével rám nézett.
Nyeltem, sarkon fordultam és tovább haladtam az utamon.
- No azért! – halottam a hátam mögött.
Nem mintha én mentem volna rossz sávban, de olykor tényleg sokkal veszélytelenebb, ha kihagyjuk az okoskodást. Persze belsőleg továbbra is bosszantott. Nem azért mert tudatában voltam az igazamnak, nem azért mert majd kiszakadt a vállam csak ugye én nem ettem meg a vacsoráját, akkor mitől féljek?
Aki ismer, az tudja, nálam minden ott kezdődik el, amikor nyilvánvalóvá válik számomra, hogy nincs bennem félelem. Pedig tudjuk, és jól tudjuk, nem mindig az igazság győz! Sőt…
Egy nap mégis kiszúrtam! Sietős léptekkel, lehajtott fejjel ment, mint Petőfi a sikátorban. Abban a töredék másodpercben, amikor már majdnem mellőztük egymást „véletlenül” neki mentem.
- Bocsánat – mondtam mosolyogva.
Persze a mosolyom nagyon gyorsan leapadt. Már megint az a otromba gyűlölködő tekintet. Mormolt az orra alá valamit, amiből egyáltalán nem az jött le, hogy – Semmi baj, megtörténhet bárkivel –
- A fenébe már – gondoltam - Bárhogy alakul, akkor is én vagyok a rossz? No neee!
Dühösen utána eredtem, majd megdöbbenve leálltam. Egy másik srác nevetve kirakta elé a lábát. Ő megbotlott, szó szerint felnyalta a folyosót, majd felállt és a kezét ökölbe szorította.
- Hej! – Odakiáltottam.
Két perc kínos csend keletkezet.
- Mindig ezt csinálja, mindenkit összever – megszólalt hirtelen a lábkiakasztós.
A másik srác tekintete üres volt és érzéketlen, szinte fájt. A keze még mindig görcsösen össze volt szorítva és nem úgy nézet ki, mint aki a jó tündér varázspálcikájára vár.
Tudjátok, ilyenkor nagyon nehéz igazságot tenni. A mérleg egyik oldalán ott a provokátor, aki nem fogja oly könnyedén feladni, hisz mögötte ott áll a szerető családja, aki megvédi a bajban. Kérdem, ugyan mitől félne? A mérleg másik oldalát az agresszor súlya terheli, aki sajnos még csak nem is sejti, hogy egy ilyenfajta igazságtétel az idő folyamán rossz emberként festi le a társadalom előtt. S utána már nem marad más csak a lejtő…
- Kiraktad elé a lábadat – mondtam csalódottan. – Ha később érkezem és már csak azt látom, hogy a semmiért megtámadott téged, úgy állok melléd, hogy meg sem érdemled a védelmemet. Te nem szégyelled magad?
Talán ez volt a legkínosabb része az egész jelenetnek. Az események nem várt fordulatot vettek. Az egyik megsértődött, s felfújva távozott. A másik meglágyult, mégis undorral nézett végig rajtam. Nem szólt semmit, de én kiolvastam a tekintetéből – Hát kösz, de jobb lesz, ha békén hagysz, Nekem nem kell senki védelme –
Sejtelmem nem volt mitől fájhat ez ennyire. Egyet tudtam, döntött és nincs beleszólásom.
Oly rossz volt látni, hogy van, akinek nem az a legnagyobb problémája mennyi „igaz barátja” van a Facebookon, van-e mamuci – papuci aki mögé odabújhat, ha sötét felhők keletkeznek…
Túlélés… szívmelengető álmok és célok nélkül. Fekete – fehér filmvászon, végletek. Ennyi.
Mi közöm nekem ehhez, honnan is sejthetném? A sors mégis elővett és keményen megleckézetett. A fejemet a falba vertem, amikor kiderült, hogy a héten legalább egyszer kijár nekem az a 45 percnyi gyűlölködő tekintet Tőle. Buta! Nem tud – nem akar…
Gondolom, ez mindenkit boldoggá tenne. Ülsz és egy szép világról beszélsz olyasvalakinek, aki erre a Földre nyilván sosem kéredzkedett. Mit kell ilyenkor tenni? Tarkón vágni? Prédikálni az élet lényegéről? Megkérni, hogy írjon szebben? Nem tudom! Rá néztem, és egyből kedvemet szegte. Mert én élni akartam minden gondom ellenére, Ő meg csak túlélni… ha besikerül. Kit kell ilyenkor elővenni? Az Ördögöt? Az Istent?
- Gyakorolnod kellene – mondtam óvatosan. Lenézően rám nézett és vállat vont.
…Akár így is történhetett.
Némán ceruzához kaptam és rajzolni kezdtem. Közben a csalódás felemésztett bennem mindent. – Csinálj, amit akarsz – mormogtam magamban – hisz amikor kilépsz az ajtón, felrúgod a világot, mert Te csak úgy tudsz életben maradni, ahogy saját magadtól tanultad. Rám is boríthatod az asztalt akár, hisz felbontottam a rendet, pedig csak azt akartam, hogy észrevedd mögötted is állhat valaki…
Ugyan már miért rohanna ilyenkor az idő? Ő nem mehet el, megszegné a szabályokat. Én nem hagyhatom ott – megszegném a törvényt. Tök jó buli, higgyétek el. Ő pöffeszkedett, én szomorkodtam… közben mindenki tette a dolgát, mert az órának van egy bizonyos rendje.
Valamiért mégis örültem, jó volt látni, hogy túlélte s hogy hétről – hétre okosabb (vagy csak többet mutat magából) Olykor felmosolygott, de csak észrevétlenül.
Istenem hányszor meg akartam érinteni elismerően a vállát, de mindig elhúzódott, vagy csak sietősen felállt, mert épp vége lett az órának. Kiszimatolta! Akkor volt a legkedvesebb, amikor esélyem sem volt megdicsérni, mivel épp kicsenget.
Közös megegyezésre jutottunk, egy kicsit tanulunk, majd csináljuk azt, ami egyikünknek sem megy igazán… a szebb jövő reményében rajzoljuk le azt, ami bennünk van. Ti még nem láttatok olyan kegyetlen firkálást. És még azt kérdezi Tőlem, hogy szép-e?!
- Nem, mert fekete!
- A tanár nénié is az - mondta mosolyogva.
Rá néztem a félkész rajzomra és nem volt ésszerű ellenvetésem. Jöttek az első szívélyes mosolyok… tudom, tudom véletlen. Amint észrevette, hogy jól érzi magát, talált valami bosszantót. Késő, szívvel láttam azt az igazi értéket, ami benne van.
Egyszer csak sietős léptekkel ment végig a folyosón. Szokás szerint kapucni a fején, gondoltam rossz napja van, ezért nyilván nekem jön. De Ő leállt és megölelt. Ez annyira nem várt volt, hogy a lélegzetem is elakadt. Éreztem, hogy harcol, nagyon – nagyon harcol. Önmagával – Velem – a Világgal. Mégsem eresztett. Hallottam a kétségbeesett kérdést - Mi kell ahhoz, hogy igazán túléljem? Túléljem úgy, hogy örömöt okozzon. Minden egyes szívdobbanásában benne volt…
- Keresned kell valakit, akit szívvel féltesz akkor is, ha tudod, hogy elveszítheted. Ne félj szeretni, mert az a legszebb fájdalom – talán ez volt benne a tekintetemben.
Szóval lekopogom, aránylag jól megy a számtan is… nem buta! Egyáltalán nem! Sokat tanul Ő is – Én is… sokat tanulunk egymástól.
…és ugye sokszor reményen felül teljesítünk, így marad elegendő idő a rajzolásra is. Hát Tőlem ne várjatok csodákat… sosem voltam rajzmester.

Nézzétek meg Őt, ma ajándékba kaptam Tőle egy rajzot. Vagyis hát nem nekem készült, de azt mondta megtarthatom. Nyoma veszett a halálfejeknek. Ámbár örökös harcba áll a Világgal, egyre szebben és lágyabban fejezi ki. Sőt! Szerintem kifejezetten szépen rajzol.

Vessetek rám követ, ha gondoljátok, de én hiszem a jóságát. Sosem lesz „tökéletes”, ahhoz túl sokat vesztett már… de az idő folyamán hátha talál valakit, akit Ő is megvédhet. Sőt, úgy érzem már talált is:))
Tudom, minden normális ember arra vágyik, hogy kizárólag jó emberek szeressék. Volt, aki azt mondta rám rossz vagyok… bár igaza lenne.
…mert ez arra ébresztett, hogy kell lenni valakinek ezen a rohadt világon, aki minden gond és baj ellenére a „rosszakat” is szereti.

Moja oznamovacia povinnosť pre Vás... Az én bejelentési kötelezetségem irántatok...

Dadka — Sat, 26 Oct 2013 14:33:20 GMT

Nuž moji milí, situácia sa vyhrotila. Kalamity Jane z pobočky Dôvera vôbec netuší, čo by na mojom mieste robila?! Strašne ju to trápi, ale nakoľko môj (neexistujúci!!!) dlh prebral exekútor, už mi nevie nijako pomôcť. Normálne ma to dojalo! Keby to bol celovečerný film s názvom: Ako podviesť ľudí tak, že si aj svoju česť zapredá – tú pasáž, kde vyjadruje ľútosť nad mojou chúlostivou životnou situáciou, by som si viackrát pretočila.
Slovné spojenie - neexistujúci dlh - som písala z prostej logickej dedukcie, totiž za mňa štát v čase mojej evidencie na ÚPSVR zrejme zaplatil poistné, tak ako je to možné, že tie peniaze v zdravotnej poisťovni nezaevidovali? Nuž, to sa už nedozvieme, totiž pracovníčka zdravotnej poisťovne Dôvera tvrdí, že ONA všetko spravila – ONA za nič nemôže.
Kde je môj veľký dlh vlastne chronologicky zobrazený? Som sprostá! Vysvetlite mi to niekto poriadne!

Nuž mladá pani mi dala jasne na vedomie, že ona tam nie je od toho, aby si ma ako dlhoročnú klientku vážila. Hádam mi len nebude vyvolávať s tým, že mám voči ním pozdĺžnosti?! Čo ak by som si to bola včas vyriešila že, áno? Ale otravovať ma s takými sprostosťami, že si mám aktivovať elektronickú kartu (na ktorej sú jasne viditeľné všetky moje choroby a ich spôsob liečenia), to sa jej nezdalo ani zdĺhavé ani namáhavé. Aby ste vedeli, ona je tam presne od toho, aby som nadobudla pocit, že môj poistný vzťah s nimi bol jedným z najväčších omylov môjho života.
Bridí sa mi, ako ma chce stoj čo stoj presvedčiť, že som si neplnila svoju OZNAMOVACIU POVINNOSŤ. Vraj prečo nepodám sťažnosť na Úrad práce? To oni ma mali poslať do zdravotnej poisťovne aj s potvrdením o zmene platiteľa poistného. Čo si to nevybavím? To je dobrá otázka, vážne...kam sa odviedli peniaze za poistné ak nie do zdravotnej poisťovne? A keď sa tie peniaze odviedli, ako je to možné, že ich poisťovňa proste nemá??? Hm...kým sa do toho obujem, bola by som veľmi šťastná keby mladá pani zodvihla svoj zadok zo stoličky za účelom efektívnej práce. Čo keby zalovila v archíve a vyhľadala si čestné vyhlásenie zo dňa 29.11.2006 keď mi ešte pod názvom Zdravotná poisťovňa SIDÉRIA vtedajšia pracovníčka potvrdila svojim podpisom pravdivosť spísaných údajov. Chcem sa opýtať, čo presne na tom čestnom vyhlásení vidí? Pýtam sa ešte predtým, než to zverejním. A dúfam, že dobre zaostrí svoj zrak, lebo ak padne moja hlava, padne aj hlava tých, ktorí ma krivo obvinili, že som si svoju oznamovaciu povinnosť zanedbala. Ani oni mi neprišli zaklopať na dvere, aby mi oznámili, že sa menia a zlučujú. Tak načo toľké pokrytectvo? Nuž, čo vidí podľa Vás? Sedí adresa, nesedí priezvisko? Aké komplikované! Hádam len nezistila zrazu, že som si svoju oznamovaciu povinnosť splnila dokonca viackrát za sebou? Aj pred výdajom, aj po výdaji... Tipujem, že mi na základe niečoho museli tú mizernú zdravotnú kartu vydať.

Fotokópia Čestného vyhlásenia z roku 2006 bude zverejnená v tom prípade, keď mi pracovníčka pobočky zdravotnej poisťovne Dôvera ešte raz oznámi, že som si nesplnila svoju oznamovaciu povinnosť!

To by bolo rošambo, keby sa vážne nemusela totožnosť preukázať právoplatným občianskym preukazom, vojdem dnu, klop, klop, klop... predstavím sa ako Blanka Pretrhnutá a oni mi na základe tohto predstavenia vystavia zdravotnú kartičku :D
Takže čo vidí na tom čestnom prehlásení???
Och, aká škoda, že mi zámerne posielali na „zlú adresu" svoje neexistujúce upozornenia o hrozbe exekúcie! Takto som sa nemohla z ich viny včas dozvedieť akú hodnotu má ich česť! Oni nevedeli...ale ja musím. A tak by som rada vedela aj to, že prečo sa v otrepanom argumente: Neznalosť zákona neospravedlňuje, nevybuduje aj spätná väzba??? Prečo ja musím v 21. storočí vyťahovať spätne dokumenty spred piatich rokov a oni mi nevedia preukázať neexistujúci fakt, že som si ich upozornenia ani nemala ako prevziať?! Kde sú tie ich neprevzaté zásielky s dennou pečiatkou pošty??? Sú to dokumenty, ktoré sa ma priamo týkajú, ako je to možné, že nemám právo do nich nahliadnuť?
Nuž, ja som bola viackrát evidovaná na úrade práce ako uchádzač o zamestnanie a nikdy som to nemusela poisťovni oznámiť.

Chcem vedieť prečo? Alebo to trošku obráťme. Ako je to možné, že ma nikto neupovedomil o tom, že úrad práce, respektíve štát si svoju povinnosť nekoná v súlade so zákonom, pretože v roku 2007 v mesiacoch júl – november podľa zistenia zdravotnej poisťovne nevyplácal za mňa poistné? Nuž nevyplácal! Inak by tie peniaze poisťovňa evidovala. To sa nemôže len tak stratiť. Kto si dal tie peniaze do vrecka? Alebo sa opýtam inak...kto ma mal upozorniť na to, že mám ZRAZU oznamovaciu povinnosť voči zdravotnej poisťovni ohľadom mojej evidencie na ÚPSVR? Však tie zákony meníte každú chvíľu tak, aby vám hrali do karát. Nuž, kto mi to mal oznámiť? Kde sa to učí? V kostole? Na ulici? Či to už ciciam rovno s materinským mliekom? Koľkých ste takto podviedli? Nehanbíte sa? Ja som len zvedavá na oznamovaciu povinnosť tých, ktorí v živote nepracovali, ale popri prestavaných, zateplených domoch navážajú svoje zadky v luxusných autách. Poznám zdravotnú sestru, dokonca aj pedagóga ktorí celý život pracovali, zodpovedali za stovky a tisícky ľudských životov, opýtajte sa ich čo im po dôchodku prináleží? Fuj! Nuž ale naspäť, lebo sa pogrciam...
Ako je to možné, že niekomu sa pri vás vyšplhá dlh do nebies a ešte vždy nie je na exekúcii? Akým merítkom vy meriate? Nuž, ja vám hovorím nie je dobré zakopnúť o človeka, ktorý už nemá čo stratiť. Totiž taký človek si riskne aj pád, ale keď taký človek padne, potiahne so sebou aj systém, ktorý jeho pád zapríčinil. Skončím ja a vy končíte so mnou. Lebo už teraz ma sledujú, čítajú ma a ľutujú. Včera desiati, dnes stoosemdesiati a zajtra ich bude ešte viac...
Vedia, že dnes ja, ale zajtra budú na rade oni...a vedia aj to, že vďaka Vám! Dokážte mi, že ma viete pritlačiť k múru a ja vám dokážem, že za tým múrom stojí niekto s kým ste ani vo svojom najhoršom sne nerátali. Vy ste povedali: Neznalosť zákona neospravedlňuje, tak sa toho držte vážení!
„Strašne“ ma trápi, že sa kvôli takýmto podvodníkom musel so mnou osobitne zaoberať exekútor. Ukrátila som ho o drahocenný čas a čas sú peniaze. Tým pádom "chcem" JEHO vzniknuté TROVY nahradiť :-D. Medzitým samozrejme čestne vyhlasujem, že som vo Vašej poisťovni evidovaná dnešným dňom počnúc, pod vašim nátlakom. Stanovuje to zákon, ktorý som nevymyslela ja. Kde je o takomto čase demokracia a slobodná voľba občana? Hnusí sa mi byť poistencom Vašej poisťovne. Určite ma chápete. Aj pani z Vašej pobočky mi to dookola opakovala ako pokazený magnetofón: „Ja Vás chápem, ale ja Vám neviem pomôcť, ja som pre Vás všetko urobila"... Chápe? Ešte nič nechápe, totiž nie jej blokovali neoprávnene účet. Nechápe, ale časom pochopí... Nič na svete božom nespravila pre mňa. Vôbec nič! Zabudla byť človekom vo chvíli keď si všimla môj dlh. Keby mi to bola včas oznámila, vyšlo by najavo, že je to omyl. Ale ona nemá v náplni svojej práce riešiť takéto omyly. Nehnevám sa na ňu, hnevám sa na seba. A je mi ľúto tých sĺz, ktoré ju kvôli tomu čakajú...
Ja Vašu Dôveru nechcem! Rozumiete mojej reči? Dajte si ju tým, ktorí Vám skutočne neplatia a od ktorých si tým pádom nemáte ako vymáhať peniaze podvodným spôsobom. Tí si tú Vašu Dôveru vážne zaslúžia. Máte v systéme bodrel a využívate to vo svoj prospech. Vy ma ale nepoznáte. Ja radšej skapem ohlade a o smäde pod mostom vediac, že mám pravdu, akoby som sa Vám mala klaňať a ospravedlňovať za niečo, čo som nezapríčinila ja. Totiž pokoru vo mne môže hľadať iba ten, kto mi ju sám predvedie. Nech sa páči, poďte zoberte mi všetko! Nedávno ste si zo zákona brali daň za vecnú výhru, berte si aj posteľ. Veľmi rada Vám dokážem, že nič z toho, čoho sa môžete dotknúť nechcem. Totiž kto siahne k takýmto praktikám za účelom zbohatnutia je oveľa väčším chudákom ako človek, ktorého o všetko obrali. Mne je úplne jedno kto za Vami stojí, aj on je iba človekom, nech príde a pozrie sa mi odvážne do očí. Ja mu po lopate vysvetlím, že ešte vždy je lepšie byť žobrákom ako pokrytcom. Opýtam sa ho čím chcel byť keď bol dieťaťom a potom ho poľutujem, že ho doba prinútila z tej cesty odbočiť. Tu ma máte, môžete si ma roztrhať, ja veľmi rada proti Vám prehrám, keď sa vďaka tomu podaktorí múdrejší ľudia prebudia. Veď práve o to mi ide ukázať ostatným, aké nulové hodnoty má skutočná pravda jednoduchých ľudí vo svete korupcie, vplyvu, bezcharakternosti a byrokracie, kde vymývate mozgy a presviedčate nevinných, že sa dopustili omylu za ktorý musia tvrdo zaplatiť!
„Ja som tu takyyyym malým človiečikom", tak mi povedala pracovníčka Vašej pobočky. Normálne ma rozplakala. Až na ceste domov som jej dala za pravdu. Totiž veľkým človekom dokáže byť iba ten, kto jasne vidí nespravodlivosť v konaní a postaví sa na stranu pravdy k tím, ktorí sa nedokážu ubrániť. Nielen zo stoličky pretáčajúc papiere „chápe". Tak s tými mojimi papiermi si od dnes môže vytrieť trebárs aj zadnú časť tela. Popritom jej želám, aby si vždy spomenula na pohľady ľudí, hlavne na starších, ktorí bezradne stáli pred jej okienkom. Ja netvrdím, že za týmito podvodmi stojí ona, ale ak nie je slepá, musela vidieť čo sa „tu“ deje. A potom je vážne iba maličkým človiečikom.
Vy všetci ste malí, pretože poznáte iba čísla, ale nepoznáte tých, ktorí Vás kvázi vydržiavajú.
Z rovnakého dôvodu opúšťam Slovenskú sporiteľňu nakoľko som sa ráno zobudila s pocitom, že jej vôbec nedôverujem. A to je zlé, veľmi zlé...Možno Vám raz budem vďačná. Vaše konanie ma prebudilo oveľa skôr, než som čakala.
Totiž aj Slovenská sporiteľňa mi vie zavolať iba vtedy, keď ma treba presvedčiť, aby som uzavrela výhodné sporenie, ale upozorniť ma, ako vernú, dlhoročnú klientku, že niečo nie je v poriadku s mojim účtom...och to zrazu nemajú v náplni práce. Nuž, ďakujem, ani ja nie som pre nich povinná... Mňa predsa netreba presviedčať o tom, že mám oprávnený dlh, hádam sa poznám natoľko, aby som vedela, že vznikol cudzím zavinením.
Dodatočne chcem upozorniť všetkých spolutrpiacich, ktorí majú dlh voči zdravotnej poisťovni Dôvera hoci aj 0,01€. Budú Vám tvrdiť, že to nemusíte uhradiť. Ale čo? Tak prečo ten dlh jednoducho nezmažú? Nože sa zrátajme koľkí sme! Veď je to hanba byť držgrošom a dlžiť im jeden cent. Čím sa ohradíte keď Váš dlh po rokoch postúpia ďalej? Ani si neuvedomíte a po piatich rokoch ste na exekúcii. Za jeden jediný mizerný cent, za dlh, ktorého hodnota neustále narastá. Čím sa budete brániť? Tým, čo Vám povedali? Že to nemusíte uhradiť? To povedali aj mne. Ale prečo je potom na elektronickej pobočke uvedené citujem:

Evidujeme Váš dlh -0,01 € v tejto štruktúre:
Rok Stav účtu Pred splatnosťou Po splatnosti Nepriradené platby
2012 -0,01 € 0,00 € -0,01 € 0,00 €

Prosíme Vás o zaplatenie dlhu

Milí priatelia, touto cestou by som Vás chcela poprosiť, hmmm... ako by som Vám to mala povedať? Vidíte ten variabilný symbol? Pomocou neho môžete v príslušnej poisťovni môj dlh zaplatiť :-D Ten jeden cent si exekútor nezobral...

Tam už prosia??? To, že dlh nevznikol z vašej viny vôbec neobstojí, veď vidíte...
Ja som tiež postupovala čestne, dôverovala som im a padla som na hubu...Ale ja viem, že je to moja vina, nie ich. Oni ma v čase poistenia vôbec nenútili, aby som im verila. Boli veľmi ústretoví...
Nebojte sa o mňa, mňa to posilní. A keď ma to nedajbože zabije, dám Vám vedieť z druhého brehu, čo vlastne obsahuje slovko Dôvera. Ja na krásnu starobu v tomto štáte beztak neverím :D
A tím, čo mi chceli tak „veľmi pomôcť a tak veľmi chápali moju situáciu" odkazujem, že dôjde raz na psa mráz :))) Jasné, že som prehrala, ja som s tým aj rátala a som si toho plne vedomá vážení, ale vy ste už prehrali vo chvíli, keď ste sa rozhodli zapredať svoju česť. Viete ten, kto bohatne na úkor poctivosti iných sa špiny len tak ľahko nezbaví. Mne je úplne jedno čo sa mi stane, ale Vám to jedno nebude...Slová zúfalého kriminálnika sú mi oveľa bližšie ako vaše táraniny, totiž vo svete by nebola taká vysoká kriminalita, keby ste svoje hlúpe praktiky neaplikovali na čestných ľuďoch. Ten, kto si je vedomý svojich vlastných hodnôt sa skôr – či neskôr vzoprie. Pevne dúfam, že som týmto VŠETKO povedala.
Ešte raz sa naposledy pýtam, akú skutočnosť obsahuje to čestné prehlásenie z roku 2006??? Poprosím nahlas prečítať! Lebo dnes už píšeme rok 2013 a VY ste ma krivo obvinili!!! Žiaľ dnes už nepovažujem za najväčšie zadosťučinenie fakt, že mám pravdu, budem šťastná keď sa čo najviac ľudí prebudí... Vy máte zákony a ja zoznam knižných vydavateľstiev. Vy máte práva a ja priateľov. Keby som sa stratila, každý si vie svoju prácu. Dúfam, že dovtedy nájdete medzi svojimi dlžníkmi tých pár poctivých ľudí, ktorí vďaka Vám už nedokážu dôverovať nikomu. Vy si myslíte, že my ľudia sme sprostí? Nechceme listy, ktoré si vytláčate pod rozličnými menami, to si vieme napísať aj my! Chceme oficiálne potvrdenie o tom, že ste včas rozosielali upozornenie o hroziacej exekúcii. Moju adresu ste z mojej strany včas dostali. Váš bodrel nie je mojim problémom. Ďakujem za pochopenie. Onedlho sa stretneme.
Bozkávam

Mivel elég nagy rajongói táborom van Magyarországon, engedjétek meg, hogy magyar nyelven is közvetítsek. A szituáció eléggé kiélesedett. Kalamity Jane a betegbiztosítóm itteni kirendelt helyén nem sejti mit tenne a helyemben?! Nagyon bántsa, de mivel a (nem létező!!!) tartozásomat a pénzbehajtó vette át, már nem tud rajtam segíteni. He… én normálisan meghatódtam. Ha ez egy egészesti film lenne: Hogyan kell kitolni az emberekkel úgy, hogy közben a saját becsületét vigye vásárra – címmel, azt a részletet ahol „őszintén” sajnálkozik felettem, többször visszatekerném.
Szándékosan írtam úgy, hogy nem létező tartozás, ugyanis logikus mércével mérve helyettem a munkahivatal tisztességesen fizette az egészségügyi biztosítást azokban az időkben, amikor munka nélkül maradtam. Hová tűnt az a pénz? Nagyon érdekelne. Hát ezt már nem fogjuk megtudni drágáim, ugyanis a betegbiztosító dolgozója szentül állítsa, hogy Ő mindent megtett értem és Ő semmiért nem felel. Szeretném látni a tartozásom kronológiáját, „sajnos" mindenhol csak nagy 0 világít. (Illetve 0,01€, de még ez sem önhiba!) Hót hülye vagyok, magyarázzátok már el a bunkó parasztnak, mit jelentsen ez.
Szóval a fiatal dolgozónő egy kettő felvilágosított. Ő nem azért van ott, hogy mint klienst tiszteljen. Hát már csak nem fog összevissza telefonálgatni nekem azzal, hogy észlelt valami gyanús tartozást a részemről?! Bezzeg zaklatni érdektelen zagyvasággal, hogy elektronikus formában is „mellettem állnak”, az nem szegte az idejét. Hát hála neki most már mindenképp úgy érzem, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg, amikor velük szerződtettem.
Rühellem, ahogy be akarja magyarázni, hogy nem teljesítettem velük szemben az értesítői kötelezettségem. Miért nem küldök hivatalos panaszt a munkahivatalra, kérdezi… hát ez mondjuk jó kérdés, tényleg. Hát hová a csudába küldték a betegbiztosításomra szánt állami támogatást, ha nem a betegbiztosítóba??? Hm… amíg nem ásom magam bele túl mélyen, én nagyon szépen szeretném megkérni ne dumáljon, cselekedjen. Nagyon boldoggá tenne, ha a hölgy megemelné kissé fenekét a forgószékről és belenézne az archívumba. Csak nem kezébe került a 2006 novemberében leadott becsületnyilatkozatom? Ó igen, akkor még SIDÉRIA név alatt futottak és az akkori munkás saját aláírásával igazolta a leírtakat.
Szeretném megkérdezni, mit lát a becsületnyilatkozaton? Kérdem, mielőtt hivatalosan közzé tenném. Remélem nincs baj a látásával, mert ha én porba hullok, magammal rántom mindazokat, akik azt hazudták, hogy ÉN nem teljesítettem a kötelességem. Ők sem kopogtak be nálam az ajtón azzal, hogy egyesülnek, illetve nevet váltanak, akkor mi ez a felesleges álszentség? Nos, mit láthat szerintetek? Ül a cím, de nem ül a vezetéknév? Mondom, ül a cím??? Hú ez túlkomplikált! Csak nem az derül ki ebből, hogy én többször is teljesítettem az értesítői kötelezettségeimet??? Sőt közvetlen azután is, ahogy, hú de szép mennyasszony lettem. Hát már csak ki állították valami személyes igazolvány alapján azt a dög betegkártyát? Nem?
Az lenne még csak az igazi hacacáré ha nem kellene felmutatnom a személyes adataimat. Bemennék vazze, kopp, kopp, kopp…Hártyás Szuzi vagyok, betegkártya kell erre a névre. Így most már visszamenőleg is elhiszem, tuti kiállítanák. :D
Úgyhogy milyen címet lát?
Oh, de kár, hogy szándékosan „rossz címre" küldték a nem létező felszólításaikat! Így az Ő hibájukból nem derült ki időben mennyit ér a becsületük! Ők nem tudták… de nekem tudnom kell. Ezért szeretném tudni, fordítva miért nem érvényes az annyiszor felhangzott argumentáció? Ha nem ismered a törvényt, az nem igazol. Miért kell nekem a 21. században öt éves iratokat visszamenőleg igazolnom miközben ők nem kötelesek felmutatni a számomra nem létező felszólítást sem, amelyet át sem vehettem? Hol van az a borítékolt felszólítás? Hol van a feladó posta pecsétje??? Jogom van tudni mit tettek annak érdekében, hogy elkerüljek az általuk keletkezett problémát. Mert álltaluk keletkezett!
Ahogy már említettem, többször voltam vezetve a munkahivatalban, de ezt soha nem kellet külön igazolnom a betegbiztosítómnak, arra ott volt a hivatal. Szeretném tudni miért? Vagy fordítsunk egy kicsit rajta. Hogy lehetséges az, hogy senki nem figyelmeztetett azzal kapcsolatosan, hogy a munkahivatal, illetve az állam önkéntesen törvényt szeg és 2007-ben júliustól novemberig nem fizette helyettem a betegbiztosítást?! Máskülönben azt a pénzt ki tudná mutatni a betegbiztosító. Nem de? Az nem veszhet csak úgy el. Ki tette azt a pénzt a zsebébe? Vagy másképp kérdezem… Kinek kellet volna figyelmeztetnie arra a tényre, hogy HIRTELEN beszámolási kötelezettségeim vannak a betegbiztosítómmal szemben? Hisz ezeket a törvényeket úgy formáljátok, hogy koldusbotra juthassunk. Szóval, honnan kellet volna tudnom? Hol tanítsák ezt a fajta gerinctelenséget? A templomban? Az utcán? Netán már anyatejjel kellet volna beszopnom? Mennyi embert forgattatok ki a vagyonukból ezzel a módszerrel? Nem szégyellitek magatokat? Én nagyon kíváncsi lennék mindazok beszámolási kötelezettségeire, akik soha életükben nem dolgoztak, de a csodaszép átépült házaik mellet luxus kocsiban hordják a seggüket. Ismerek egy olyan nővérkét, illetve pedagógust, akik holtra dolgozták magukat, napi szinten száz és ezer életekért feleltek. Kérdezzétek meg Tőlük, hogy ezért az áldozatosságért mi jár majd nyugdíjkor? Fuj! Térjünk inkább vissza, mert öklendezni kezdtem…
Hogy lehetséges kedves betegbiztosító, hogy valakinek egekig emelkedhet nálatok az adósága és még mindig nem került pénzbehajtóhoz? Milyen mércét használtok ti?
Nos, szeretnélek tájékoztatni, hogy nem jó kikezdeni egy olyan emberrel, akinek már nincs mit vesztenie. Ugyanis az olyan fajta ember megkockáztassa a bukást, de ha leesik, magával rántsa a rendszert is, amely előidézte ezt. Ha én bukok, ti velem együtt buktok el. Mert most már figyelnek, olvasnak és sajnálnak mérhetetlenül. Tegnap tízen, ma száznyolcvanan, és holnap még többen lesznek…
Tudják, hogy ma én buktam, de holnap ők fognak… és tudják azt is, hogy nektek köszönhetően! Gyerünk, bizonyítsatok! Nyomjatok a falhoz és én bebizonyítom, hogy ott a falak mögött olyasvalaki áll, akivel a legrosszabb álmotokban sem számoltatok. Ti mondtátok: Ha nem ismered a törvényt, az nem igazol. Majd emlékezzetek!
Biztos lássátok rajtam mennyire bánt, hogy ilyen csalók miatt fel kellet bolygatni a „szegény” pénzbehajtót. Saját idejétől megfosztották miattam és az idő az pénz. Ezáltal szeretném kiegyenlíteni az Ő SZEMÉLYES, általam keletkezett KÖLTSÉGEIT. Persze mindamellett nyíltan vallom, hogy ebben az egészségügyi biztosítóban mai naptól beleszámítva kényszernyomás által vagyok vezetve. Kötelez a törvény, amelyet nem én hoztam létre. Hol van ilyenkor a demokrácia és a szabad választás joga? Rühellem, hogy időhöz van kötve a szerződés, amelyet akár ebben a másodpercben felbontanék… ha tőlem függne. Biztos megértitek. Pláne a betegbiztosító itteni kirendeltsége… hát még a dolgozója. „Én megértem magát, de nem tudok segíteni magán, én már mindent megtettem”… Megért? Semmit nem érthet, ugyanis nem neki blokkolták jogtalanul a számláját. Semmit nem ért… de majd megérti idővel. Mert értem Ő nem tett az égadta világon SEMMIT. Pedig csak annyit kellet volna tennie, hogy időben visszaemlékszik arra, hogy EMBER. Tudom, hogy látta a tartozásomat, tudom, hogy időben értesíthetett volna. És akkor kiderülhetett volna, hogy mind ez mekkora félreértés, mert Nekem nincs tartozásom. De ez nem az Ő hibája, én bíztam vakon… Ezért soha nem az a másik fél felel, ezt jól jegyezzétek meg.
Nekem nem kell ez a betegbiztosító se az egyoldalas bizalom. Könnyen érthető vagyok? Adják oda olyannak, akik komolyan nem fizetnek tisztességesen, és akiktől ez által képtelenség kicsikarni pénzt ilyen manipulatív praktikákkal. Ők megérdemlik a bizalmat.
A saját szisztematikus rendezetlenségeteket használjátok fel a tisztességes emberek ellen. Hát igaz is, valakin be kell hajtani a pénzt, ha a tisztességtelen nem fizet. De Ti még engem nem ismertek. Én inkább megdöglök éhen, szomjan a híd alatt tudván, hogy igazam van, mint semhogy bocsánatkérően hajlongjak, azért amit nem tettem. Tőlem csak az követeljen alázatot, akiben ugyanúgy benne van! Gyerünk tessék, vigyetek Tőlem mindent el. Nem rég törvényből kifolyólag adót követeltetek a tárgyi nyeremény után, most már az ágyat is vihetitek. Én nagyon szívesen bebizonyítom, hogy semmire, amihez hozzányúlhattok nincs többé szükségem. Hisz aki ilyen praktikákat alkalmaz sokkal szegényebb mint az, akitől mindent elszedtek.
Nekem teljesen mindegy, hogy végeredményben ki áll mögöttetek, Ő is csak egy ember, legyen annyira bátor, hogy eljön, és a szemeimbe néz. Én majd egy – kettő elmagyarázom neki, hogy sokkal jobb meghalni koldusként, mint képmutatóként. Megkérdezem Tőle mi szeretett volna lenni gyermekként, hogy majd őszintén sajnálkozhassak felette azért, hogy ennyire kitért az útjáról. Tessék, itt vagyok, szét lehet szakítani, én nagyon szívesen veszítek annak érdekében, hogy egy pár ember felébredhessen végre. Hisz épp azt szeretném megmutatni a többieknek milyen nullás értéke van az egyszerű ember igaz szavának ebben a korruptív, befolyásos, jellemtelen Világban és hogy milyen messze vagytok képesek elmenni annak érdekében, hogy kimossátok az agyakat és meggyőzzétek az egyszerű embert, hogy Ő hibázott és ezért keményen megkell fizetnie.
„Én ooooolyan kicsi ember vagyok ebben", így mondta nekem a betegbiztosító dolgozója. Rendesen megríkatott. De úton hazafelé igazat adtam neki, mert nagy ember csak az tud lenni igazán, aki észreveszi az igazságtalanságot és nem figyelve a saját érdekeit az igazság oldalára áll megvédve ezzel mindazokat, akik tehetetlenül állnak és nem tudják Önmagukat megvédeni. Szól mellettük, nem csak ül, nyafog és papírokat hajtogat. Az én papírjaimmal ezek után akár a hátsóját is kitörülheti. De jusson eszébe minden egyes ember, főleg az idősebbek, akikkel így kitolt. Lehet nem Ő tette, de nyilván látta mi folyik „itt”.
Ti mindannyian apróbbak vagytok a bolha tökénél, mert csak a számokat ismeritek, de nem ismeritek azokat, akiknek köszönhetitek azt, hogy egyáltalán létezhettek.
Ebből a problémából adódóan a banktól is elbúcsúzom. Ma azzal az érzéssel ébredtem, hogy egyáltalán nem bízom meg benne… se az institúcióban, se az ott dolgozó emberekben… és ez rossz, nagyon rossz. Mert ugye amikor előnyös spórolásról van szó, általában nem izgassa őket, hogy én bizony nem akarok velük beszélni, felhívnak, ha törik, ha szakad. De figyelmeztetni, mint hűséges kliensüket és beszámolni arról, hogy valami baj van a számlámmal… arra bezzeg nem kötelesek. Hát köszönöm szépen, én sem vagyok kötelező nekik. Engem nem kell itt győzködni arról, hogy jogos tartozásom van. Tán már csak jobban tudom mi történhetett…
Utólag szeretnék figyelmeztetni mindenkit akinek ha csak egy centje van mínuszban az említett betegbiztosítónál. Ne higgyétek el, hogy ezzel nem vagytok kötelesek elszámolni. Nekem is ezt mondták. De ha ez így van, miért tüntetik fel adósságként az elektronikus oldalukon? Mekkora szégyen lesz, az ha egy cent miatt öt év után a pénzbehajtó úgy blokkolgassa a számláitokat, ahogy neki tetszik? Mivel fogtok védekezni? Azzal, amit Ők mondtak? Hogy nem kell kifizetni? Tudjátok, nekem is sok mindent mondtak már… adják papíron. Én mindvégig tisztességes voltam velük szemben, megbíztam bennük és pofára estem. Ez az én hibám, hisz akkoriban, amikor szerződtettem velük nem kényszerből tettem.
Ne féltsetek, engem ez nagyon megerősít. Ha netán mégis megölne, majd sugallok a másvilágról mennyit ér az igazi BIZALOM.
És mindazoknak, akik annyira, de annyira "őszintén" segíteni akartak, hogy majd beleszakadtak a nagy megértésbe csak annyit szeretnék mondani, hogy „jön még kutyára dér”:))) Én nem bujkálok, minek? A veszteseknek ez nem áll jó… de igaz vesztes csak az lehet, aki apró pénzért eladta a becsületét. Aki mások tisztességén gazdagodik, koszosabb Júdásnál. Nekem mindegy mi történik velem… nektek nem lesz az. Hát ezt jó beszoptátok! Mert én ilyen rendszer mellet úgysem hiszek az aranyöregkorban :D De az nem mindegy, hogy MI marad fel általam RÓLATOK… valahol mindig akad valaki, aki bátran mesél majd.
Betapasztani a bátor emberek szájakat? Felesleges energiavesztés.
Egy kétségbeesett bűnöző szava sokkal többet ér Nekem mint a Ti szavatok, ugyanis nem lenne ennyi bűnözés a világban ha a hülye praktikáitokat nem a tisztességes embereken gyakorolnátok. Aki tisztában van a saját értékeivel az előbb – utóbb fellázad. És remélem ezzel MINDENT elmondtam!
Azért még egyszer utoljára megkérdezem… mi áll azon a rohadt 2006-os becsületnyilatkozaton??? Keresd ki bátran és olvasd fel hangosan… Mert ma már 2013 írunk, és én úgy érzem TI jogtalanul vádoltatok meg ENGEM.
„Sajnos” mára már nem az a fontos, hogy igazolódjon a saját igazam, hanem hogy minél többen felébredjenek. És ez jóval veszélyesebb igazságtétel. Nektek csak törvényeitek vannak… nekem a könyvkiadók listája. Nektek hatalmatok van és jogaitok… nekem viszont barátaim. Ha elvesznék, mindenki tudja a dolgát, remélhetőleg addig Ti is megtaláljátok az adósaitok között azokat a tisztességes embereket, akik a TI hibáitokból nem bíznak már senkiben. Hülyére vesztek? Nekünk nem a kinyomtatott levelek kellenek, azt mi is megtudjuk írni saját magunknak! Nekünk hivatalos igazolás kell arról, hogy időben küldözték szét a figyelmeztetéseket arról, hogy pénzbehajtást akarnak végezni rajtunk. Az én címem időben le volt adva. Az egészségügyi biztosító hanyagtalan munkája nem az én problémám. Kösz a megértést. Nem sokára találkozunk!
Csókolom.

Nemám slov... Elakadt a szavam... :-D

Dadka — Wed, 23 Oct 2013 22:17:57 GMT

Nestáva sa mi to často, ale pri rozhovore s priateľkou z detstva sa ma zmocnil taký čudný pocit, systém v ktorom doslova prežívame už zďaleka nie je bezpečný. (Pre nás, ktorí chceme tvoriť a poctivo pracovať určite nie) Vraj zdravotná poisťovňa ju upovedomila, že vďaka „nevykrytým mesiacom“, je na exekúcii...a to, že má pozdĺžnosť voči poisťovni jej tiež oznámili, dokonca až štyrikrát, ale akosi ju nikdy nenašli doma a tak sa tie upozornenia kdesi zapotrošili. Hovorím jej: „Erika, to nie je možné, určite sa stalo nejaké nedorozumenie, pokiaľ si nedostala do schránky oznámenie o uložení zásielky, Ty nemôžeš sama od seba vedieť, že na pošte ťa čaká doporučený list.“
„Oni tvrdia, že ma včas upovedomili“, povedala sklamanie. „Ja tvrdím, že nie!
„Tvrdenie, proti tvrdeniu, to sa musí vyriešiť v tvoj prospech, neexistuje, že ťa štyrikrát nezastihli, tak, že tebe nezostalo žiadne potvrdenie o uložení zásielky, to je podvod.“
Odvážnym svet praje a pravdy sa treba dopátrať, tvrdila som s úsmevom na perách až do dnešného dňa, kým som nezistila, že mi akýsi cudzí človek zvaný exekútor siahol na môj osobný účet, pod absolútne neobstojnou zámienkou. Vraj mám „nevykryté mesiace“ v zdravotnej poisťovni Dôvera. A teda chceli ma stoj čo stoj presvedčiť, že v mesiacoch, keď som bola evidovaná na Úrade práce v Tornali, zdravotné poistenie za mňa nikto na svete božom nehradil. Chceli ma presvedčiť, že JA, som mala pozdĺžnosť voči Zdravotnej poisťovni Dôvera a keďže ma neraz upozornili formou doručenej zásielky, už mám pozdĺžnosti voči exekútorovi, ktorý k dlžnej sume na základe akéhosi rozhodnutia pričaroval ešte zopár eur navyše...
...Volala som priateľke a povedala som jej, že teraz už presne viem aký pocit krivdy prežívala. Sám proti vetru nič nezmôžeš, ale aj malé deti vedia, že so zápalkami sa veru nehráme. Ak zlyhá ľudský faktor, človek sa väčšinou otrasie a ide ďalej, ak však do prípadu prináša nejasné svetlo ľudská hlúposť „veci naberajú iný spád“. (Viktor)

V zdravotnej poisťovni Dôvera (pobočka Tornaľa) ma najskôr chceli presvedčiť, že som si nevykonala oznamovaciu povinnosť a nenahlásila som si zmenu trvalého bydliska, z tohto omylu musela mladá pani veľmi, ale veľmi rýchlo vytriezvieť, nakoľko podľa mojich informácii sa zdravotná kartička vydáva na základe preukazu totožnosti. Ja nemôžem len tak vojsť do pobočky, buchnúť si na brucho a oznámiť, že sa volám Smrtka Zubatá, bývam na Cintorinskej 333 a chcela by som ich veľmi pekne poprosiť, aby mi vystavili kartičku poistenca, lebo som sa v ambulancii dočítala, že bez nej ma nevyšetria. (Výnimku tvorí úžasné pravidlo, keď máš peniaze...všetko máš!)

Nahovárať mi takú zbytočnosť, že si do svojho systému zaevidovali zmenu priezviska, zmenu titulu, dokonca majú aj moju platnú e-mailovú adresu s telefónnym číslom, len akurát moju adresu si zabudli prepísať, je ako keby ma chceli presvedčiť, že pri výstupe na kopec sa kotúľame a pri zostupe sa ľahko brzdí. ICH bodrel nie je moja zodpovednosť, žiadnu inú oznamovaciu povinnosť som voči nim nemala, nakoľko som bola evidovaná na úrade práce. Dočítala som sa to aj na ich oficiálnej web stránke (www.dôvera.sk) ktorá bola publikovaná 14.02.2012 citujem: „Oznamovaciu povinnosť voči zdravotnej poisťovni nemáte, ak ste:
- osobou poberajúcou dávku v hmotnej núdzi
- evidovaným uchádzačom o zamestnanie“
...je tam toho samozrejme viacej, vybrala som si položky, ktoré sa ma priamo dotýkali. Samozrejme pre istotu som si stránku vyfotila, a uložila s príslušným dátumom. Totiž tak sa mi zdá, že ľudská hlúposť nepozná hranice, kde ide o peniaze, ide o veľa!
Nuž ale, zbytočne vám o tom dookola kecám, zistilo sa totiž, že všetko je v najlepšom poriadku, všetko mám uhradené, JA nedlžím ani štátu, ani zdravotnej poisťovni, žiaľ už je to na exekúcii. Účet mám blokovaný, možno by som mala zaklamať, že nemám ani na chleba, ale ako náhle sa táto správa rozšírila, pri dverách ma čakali až tri plné nákupné tašky (ďakujem za plnenú kapustu a tridsať palaciniek, ale pulóver a rifle vraciam, nie je to až také zlé) To je už raz tak, keď za vami stoja priatelia z mesta v ktorom tvoríte pre médiá.
Jasné, to najdôležitejšie som vám zabudla povedať, oni ma hľadali! Celý „štáb“ poisťovne Dôvera a exekučného úradu sa mi usiloval až štyrikrát doručiť silou mocou zásielku, ktorú som si JA podľa nich neprevzala. Hm...tento prístup mi je akosi známy. No jasné, my...analfabeti z Marsu upozorňovacie zásielky akosi nepreberáme. Prečo? Lebo žiadnu sme nedostali. To, že mám zmenu bydliska ešte neznamená, že na tej predošlej adrese nemá trvalý pobyt iný člen rodiny vážení. Šach mat!
Človek, ktorý mi neprávom ukrivdí má tú nevýhodu v živote, že sa mi skôr alebo neskôr bude musieť pozrieť do očí. Je to však oveľa bezpečnejšie pristátie ako fakt, že sa medzitým môže čosi prihodiť. Už som povedala a myslím, že som sa vyjadrila dosť zrozumiteľne, ak zmiznem ja, prídu ďalší desiati. A z tých desiatich má každý za sebou ďalších desiatich, nebudete predsa zametať s čestnými ľuďmi.
Tak som si povedala, že neodkryjem všetky karty, mňa tie stratené peniaze nebudú mrzieť ak vďaka nim prestanete klamať práve tých, ktorí Vám dôverovali a zachovali sa k Vám čestne.
Od tohto prípadu ešte neuplynulo dvadsaťštyri hodín, už sme štyri „nechápavé indivídua“, ktorým sa Vaše oznámenia o vzniknutom (neexistujúcom!) dlhu akýmsi zázračným spôsobom nedostali do ruky. Ani zo strany zdravotnej poisťovne, ani zo strany exekučného úradu, ani zo strany slovenskej konsolidačnej... Nuž, ale takto nebudeme kamaráti! Ak ste mi vedeli zavolať s takou blbosťou, že si môžem aktivovať vašu elektronickú zdravotnú kartu, (s priradeným heslom ku ktorému máte rovnaký prístup ako ja) tak ste mi medzi rečou mohli oznámiť aj fakt, že evidujete voči mne pozdĺžnosti...ja by som Vám včas povedala, že to robíte neprávom a tak by sme za celou chúlostivou záležitosťou dali bodku. Takto sa to trošku pretiahne, nevadí. Ako som už povedala, nevytiahnem všetky karty.

Chcela by som sa úprimne poďakovať vedúcemu tornaľskej pošty za poskytnutie cenných rád. Nech si hovorí každý čo chce, ku mne bol ľudský a ústretový. Vecne mi behom piatich minút vysvetlil, že so mnou ktosi zrejme veľmi dobre vy(babral) Hm...ja sa takýchto ľudí veľmi rada držím, tí Vám za účelom prevahy moci klamať nebudú. Totiž nie každý si svoju dušu zapredá za drobné...
Taktiež sa chcem poďakovať p. Melovej z ÚPSVR v Tornali za trpezlivosť a milé, povzbudivé slová. K Slovenskej sporiteľni pristupujem s odstupom, totiž ja mám účet len preto, lebo ho niekde potrebujem mať, ja sa tým ani netajím.

V neposlednom rade ďakujem svojej rodine a priateľom, od rána mám horúcu linku, ráno múdrejšie večera, nemám sa nechať, viem! Škrtli nesprávnou zápalkou...nuž...ich problém.

...és most magyarul, már annyira hiányzott!

Gyerekek baj van, ok nélkül bántottak!
Pistiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii
:)))))))))
…Előre szóltam, úgy bántsatok!

Nem történik meg velem túl gyakran, de ahogy a gyermekkori barátnőmmel beszélgettem kezdtem érezni egyfajta bizonytalanságot. (Pont én, aki alkot és tisztességesen dolgozik, amíg lehet.) Állítólag a betegbiztosítója tudtára adta, hogy egy pár hónapig senki nem fizette helyette a betegbiztosítást, úgyhogy se szó se beszéd az ügy pénzbehajtó kezei alá került, mivel négyszer keresték, de valahogy sosem találták. Mondom neki: „Erika, ez lehetetlen, biztos valami félreértés keletkezett, ha Te nem kaptál hivatalos értesítést arról, hogy át kell venned az ajánlott levelet, nem tudhatod saját magadtól, hogy már napokig a postán vár.”
„Ők azt mondják levélben figyelmeztettek, de nem vettem át”, mondta csalódottan. „Én azt mondom, hogy nem!”
„Állítás - állítás ellen, ez biztos a Te javadra csiszolódik majd, nem létezik, hogy annyiszor nem találnak otthon, úgy hogy nincs visszamenőleg semmiféle hivatalos értesítésed, ez csalás.”
Merészeké a Világ, ha az igazság „odaát van”, el kell menni érte, mondtam mai napig mosollyal a számon, míg nem azt vettem észre, hogy képtelenség hozzájutni a teljes fizetésemhez, mivel egy idegen fazon, akit pénzbehajtó kategóriába helyeztek kigumizta a személyes számlámról.
Hát próbálkoztak minden félével. Először azzal, hogy tartozom a betegbiztosítómnak, ugyanis amikor a munkahivatal kegyes alamizsnájából éltem állítólag senki nem fizette helyettem a betegbiztosítást. Arról akartak meggyőzni, hogy NEKEM tartozásom volt a betegbiztosítóval szemben és mivel nem egyszer jelezték ezt kézbeajánlott levél segítségével most már a pénzbehajtónak tartozom. Ja, igen annak a öltönyös bácsinak aki egy kicsit felfújta a taxát…
Felhívtam a barátnőmet és elmeséltem neki, hogy most már pontosan tudom mit érzett azokban a pillanatokban, amikor ilyen jogtalan sérelem érte. A széllel szemben sose pisálj, azt mondták nekem, viszont ezeknek tudniuk kellet volna, a gyufával nem játszunk, mert a tűz megéget. Ha az emberi hiúság bunkósággal párosul, és Te nem engeded, felgyorsulnak az események.
Szóval a betegbiztosítóm itteni kirendeltsége arról akart elsősorban meggyőzni, hogy nem vagyok tisztában a saját kötelességeimmel, mert nem jelentettem be a lakcímváltozást. Ebből a tévedésből nagyon hirtelen fel kellet ébrednie a kedves ott dolgozó leányzónak, ugyanis az én egyszerű, logikátlan felfogásom szerint a betegkártyát (TAJ kártya) csak a saját személyes igazolvány felmutatáskor adhassák ki. Én nem mehetek be hozzájuk azzal, hogy: „Jó napot kívánok vazze Csuklyás Marcsi vagyok, lakhelyem a Temető út 333 oszt jó lenne egy betegkártya (mert az nélkül csak akkor vizsgálnak, ki ha jó sok pénzem van) Ha nekem úgy adták ki a kártyát, hogy nem kellet saját magamat feligazoltatnom, akkor a hiba nem az én készülékemben van. Ha viszont kérték a személyimet, akkor meg minek magyarázzák feleslegesen, hogy pont a lakcímemről maradtak le? Megváltozatták a vezetéknevemet, raktak oda egy pár titulust is, de a lakcímem lemaradt? Szerintetek ezek hülyének néznek engem? Nekem nem volt velük szemben semmiféle bejelentési kötelezettségem erre ott volt a munkahivatal, Ők maguk vallják ezt a hivatalos weboldalukon, amelyet biztos, ami biztos eltároltam nehezebb időkre való tekintettel. Na de egy szó, mint száz időközben kiderült, hogy minden rendben van, mert ők tévedtek, ÉN nem tartozom se az államnak se a betegbiztosítónak csak ugye Ők időközben bejelentettek a csúnya, rossz pénzbehajtónak, aki úgy blokkolta le a fizetésemet, mintha Ő dolgozott volna érte. Talán ez a fajta őszintésség nem vall majd a javamra, azt kellene hazudnom, hogy jelenleg kenyérre sem telik hála mások butasága végett, de a hír elterjedésével estére három megpakolt táska állt az ajtóm előtt (és egy vödör zöldség Rózsika nénitől) Hát nagyon szépen köszönöm a töltött káposztát és a harminc darab túrós palacsintát. A pulcsit és a rifle nadrágot visszapasszolnám, ha nem gond, ne féltsetek a helyzet nem annyira kritikus, mint ahogyan látszik. Istenigazából csak a lakbért nem tudom kifizetni de a számlámra pénzt ne küldjetek. Hát így van ez, ha összefognak az igazi barátok, kezdem megszeretni ezt az eseményekben gazdag várost, médiagyanús lett.
Persze a legfontosabbat már megint elfelejtettem elmondani, képzeljétek, ők kerestek, mint tűt a szénakazalban. Az egész biztosító „stáb”, és a pénzbehajtó azon volt, hogy átvegyek Tőlük négy különböző felszólítást, amelyet életemben nem láttam. Mert ugye nem vettem át… kérdezem mi alapon vettem volna át bármit is, ha nem kaptam róla egyetlen egy hivatalos értesítést sem??? Hm ez ismerős eljárás…hát persze Mi értetlen - láthatatlan Marslakók vagyunk. Az, hogy megváltozott a lakhelycím nem azt jelenti, hogy az előző címen nem tartózkodik valamelyik családtagunk, aki szólna hogy át kellene vennem valamilyen hivatalos levelet.
Sakk- Matt!
Már csak a szemeimbe kell nézni, ami sokkal veszélytelenebb, mint a tény, hogy mögöttem tízen állnak s a tízek mögött újabb tízen… pláne ha bajom esik. Hát már csak nem fogtok így bánni a tisztességes emberekkel? Nem fedem fel az összes kártyát, s az elveszett pénz sem bánom, ha nem fogjátok becsapni többé azokat, akik igazán megbíztak bennetek, azt szeretném már megélni, hogy azokba köttök bele, akik még egyszer sem fizettek be, hoppá… hová lett a bátorság? Nyuszi ül a fűben van?
Ettől az esettől még huszonnégy óra sem telt el, de már négy „értetlen" ember társult mellém, akik állítólag úgy tartoznak, hogy nem tudtak róla. Hát azt hiszem, így nem leszünk jó barátok! Ha fel tudtatok keresni egy olyan idióta ötlettel, hogy a betegségeim kezelési költségei elektronikus formában is megtekinthetők (csak kell hozzá egy jelszó amihez úgyszintén hozzáfértek) akkor nyugodtan szólhattatok volna, hogy szerintetek tartozom nektek. Én akkor visszaszóltam volna, hogy addig nézzetek utána mennyire tévedtek, amíg jó kedvemben vagyok és lezárhattuk volna mind ezt barátságos hangnemben. Így most egy kicsit elhúzódik, nem baj.
Szeretnék köszönetet nyilvánítani a városunk postafőnökének. Bárki bármit mondhat, segítőkész volt és kifejezetten kedves. Tárgyilagosan, öt perc alatt elmagyarázta, hogy velem nyilván valaki jó ki(tolt). Hm… Az ilyen embereket szeretem, akik nem adják el a lelküket egy pár fillérért.
Hálás köszönet a munkahivatalban dolgozó hölgynek is a türelemért és a kedves, bátorító szavakért. A banktól elhatárolódom, nekem csak azért van számlám, mert szükséges és én ezt nem is titkolom.
Nem utolsó sorban szeretnék köszönetet nyilvánítani a családomnak és a barátaimnak, egésznap forró drótos a telefonom. Higgyétek, el reggel okosabbak leszünk. Tudom, tudom, ne hagyjam magam! Hát nem jó gyufát húztak ki a skatulyából, de ez legyen az Ő problémájuk.

Keresem a szavakat...

Dadka — Tue, 22 Oct 2013 20:42:54 GMT

Már mindenhol kerestem. A függöny mögött, a kávés csészém mellett, az ágy alatt...
Kinyitogattam a szekrényt, kihúztam a fiókokat, még a szőnyeget is felcsavartam… hátha. Elmentem az üzletbe, de lehetetlen kapni. Mit? Megfelelő szavakat! Még jó, hogy itt nem tartunk még. Nincs mese, önmagamban kell keresnem. Ültem, feküdtem, szivacs labdát dobáltam a plafonba. Nem azért mert nincs miről írni, azért mert az élet jellegzetes eseményeit nem tudom kibeszélni önmagamból szavakkal. És én ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nem tudjátok velem átélni azt, amit nekem sikerült. Lehetek én túl egyszerű ember, de ha megelégednék a sablonszerű kifejezésekkel, már érezném, hogy kár bármit is mondanom. Az már nem én lennék. Sőt! Az pont olyan lenne számomra, mint azok az újévi verses sms-ek amelyeket a legjobb barátainknak küldözünk mert nekünk is küldte valaki…olykor nem ártana átírni az éveket.
A „de jó volt” és „köszönöm nagyon szépen” annyira nyilvánvaló, hogy örömömben legszívesebben a sors nyakába ugranék. Viszont érzem, van ám ennek más módja is, hogy tudassam veletek Nagyhalászon feszültek az idegek… mármint az íjakon. S bármennyi komolyságot vinnék bele, ha kívülálló forgatókönyvíró lennék, vagyok annyira ügyes, okos, szép… és kifejezetten szerény, hogy előbb vagy utóbb önmagamat is szerepeltessem. T állás, emeld meg, jól feszítsd, mire oldanál, mögötted az egész csapat… csak össze ne essek a nagy röhögéstől. Görnyedek, nincs visszaút, már látom a lelki szemeim előtt, ahogy rohangál a célfogó a nyílvesszőm előtt csakhogy örömet okozzon… és ott van! Telitalálat. Persze az igazi győzelemhez mások kellenek, még a saját filmemben is, mert akkor valamiért duplán élem meg az örömöt. „Ő itt egy férj, és az enyém”, körbeugráltam visítozva Viktort miután szűk versenykörbe került. Olyan ez gyerekek, mint az ölelés, az sem megy egyedül. S mily büszkeség örülni azzal, akit igazán szeretsz.
Kimagaslóan jó nap volt. Már önmagában az, hogy Marikával és Gabikával jókat beszélve, és nagyokat sétálva rögzültünk az akkori jelenbe. Ha behunyom a szemeim, tisztán előttem van. Mi nők:) akik „sajnos” nem tudják milyen szerelmi szálak bogozódnak a legnézettebb tele novellákban, mert úgy döntöttek, hogy nem maradnak le az életről. Lehet valakinél nem ez az igazi Jóban – Rosszban – Barátok közt, attól még nekünk jó bevált. Szorosabban odabújtam Marikához és mosolyogva adtam igazat a Tigrisnek

…És képzeljétek még a Világ is képes összezsugorodni annyira, hogy előbb vagy utóbb szembekerülj azzal, akit valaha körbeírtál. Olyan ez, mint a tánc, a zenét az élet játssza, de lépned istenigazából neked kell. Szóval István, tudjátok a telefonos, ott állt két karnyújtásnyira tőlem és a helyzet úgy oldódott, mint pezsgőtabletta a vízben. Mosolyogva mondta, hogy a telefonja azóta is működik és én máris tudtam, hogy sínen vagyok… sőt! Nem kérdeztem én semmit, megnevetetett így barátommá avattam. Szóval úgy bántsatok! Akinek nincsenek könnyi csatornái és a plázacicáknak Ram-szeszt kínál az nem az ókori Egyiptomból szerezte be a memóriai modulját. Egyszerűen csak szeret élni és szereti, ha ezt egy mosoly, vagy önfeledt nevetés visszatükrözi Neki. Istenem add, hogy úgy legyen, mert már nem vagyok hajlandó kerülgetni. Én sok mindent elhittem, nem azért mert hülye vagyok, azért mert imádok nevetni. Azóta több üzletben kérdeztem már…
- Van Ramszesz energia ital?
- Mi?
- Ramszesz energiaital!
- Az milyen?
- Én kérdeztem hamarébb :D
…szóval, én szeretem ezt a köntöst, rám szabták. S aki igazán megtud nevettetni arról én soha nem feledkezem meg.
Mit is mondhatnék még így a végére… Hatalmas köszönet a hivatalos házigazdáknak: Sanyinak és Zsuzsának, köszönet a férjemnek, Viktornak. Köszönet Marikámnak, Gergőnek, Misinek, Gabikámnak, és a másik Sanyinak. Köszönet Macskánknak… igen annak, aki vadnak született. Köszönet Istvánnak. Köszönet mindenkinek, aki ott volt. Annak a sok kedves ismerős és ismeretlen arcnak. Nagyon remélem, hamarosan újra találkozunk… s ha közben sikerül találnom megfelelőbb szavakat a szerény beszámolómhoz, mindenképp közvetíteni fogom… tudom, hol nem keresem még:))))… ott, ahol csak némán, tátott szájjal meghatódva állsz, mert tudod… és jól tudod, van, amit egyszerűen nem lehet elmondani szavakkal...

Arra gondoltam...

Dadka — Wed, 16 Oct 2013 19:09:29 GMT

„A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz– meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.”
(Exupéry)

Kisétáltam a városba és közben azon tűnődtem, hogy sokkal több szembejövő szurkoló mutat egyes jelet, ha tőmondatokkal jelzem a körülöttünk zajló negatív eseményeket. „Mellettem állnak”, „drukkolnak”, „szeretnek” (mint Jézust keresztre feszítéskor) meg ilyenek. Közben rengetegen azt mondják, csak nyugalmat és békét keresnek. Erről sajnos már megint lemaradtam. Mivel a háborgásaimkor jó hogy nem kétszázan olvastok egyszerre, amikor meg „csak” tetszenek a csillagok, két nap alatt összegyűlök harmincan. Persze van, ami mellett egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül. Mert komolyan…”az a lüke bevándorló romagyerek miért rugdossa szét a mi lócánkat? Miért szedi szét a játszóteret, amelyre úgy vártunk, mint valami megváltásra?” Egyáltalán ki volt az a szerencsétlen, aki ide befogadta és nem meri megmondani neki, hogy nem azért nem szeressük, mert roma, hanem, azért mert nem értékeli, hogy itt élhet. Rám ne nézzetek… én nem hívtam ide. És most akkor diszkriminálom, mert a sorok mögé csak az nem mer nézni közületek, aki jól tudja, hogy igazam lehet. Jelenleg egyetlen egy romát emlegetek, nem egy egész nemzeti kissebséget, és azt is csak azért teszem, mert nem tetszik, ahogy bánik a hazánkkal. És ez nem tetszene akkor sem, ha kiöltözött paraszt kópét értem volna tetten. És beszélnék róla akkor is, ha úgy maradnék egyedül a bajban, mint anno Dubovsky Laci. (Pedig neki tényleg sok barátja volt) Mielőtt végleg megköveznétek, a történethez hozzá tartozik az is, (és most nagyon – nagyon jól figyeljetek), hogy ismerek egy romalányt, akibe nem csak hálni jár a lélek. Az életem legkritikusabb pillanataiban, amikor mások édes álomra hajtották fejüket, ott ült a kórházi ágyam szélén és törölte a könnyeimet. Kimosott rám és számba rakta az étel, emlékszem azt mondta, erősödnöm kell. Nem okosított, nem diktálta mit kéne tennem, nem volt a: „milyen jó lenne, ha úgy viselkednél mint akinek nem fáj” idióta tanácsadás. Tudta, hogy fáj, ezért velem sírt. És együtt voltunk boldogok, amikor anyai örömöknek nézett elébe. Pont azokat a dolgokat tette, amelyeket egy paraszt nővérnek kellet volna, aki épp szolgálatban volt. Nem kedvtelésből szórom itt a jelzőket, csak azt szerettem volna mondani, hogy ez a lány többet tett értem, mint gondolnátok, mindennek a tetejébe magához ölelt és jelezte, nem vagyok az adósa. Én még Tőle olyat, hogy „emlékszel-e amikor én segítettem rajtad? Tisztában vagy-e te azzal mit köszönhetsz Nekem?”, sosem halottam. Ha olvas, tudom, hogy magára ismer és tudja, hogy nagyon szeretem Őt. Tőletek meg csak annyit kérdezek, pláne ezek után, hogy szerintetek érezhetek-e én valaha globális roma kitaszítást a szívemben? Helyes a válaszotok: NEM. S ennek nyilván Eminem beütése lesz, de Tőle olvastam először és nagyon megtetszet: "Engem nem érdekel, hogy fekete, fehér, hetero, biszexuális, homokos, leszbikus, alacsony, magas, sovány, kövér, szegény, vagy gazdag. Ha kedves vagy hozzám, én is kedves vagyok hozzád. Ilyen egyszerű.”
Tehát én kizárólag arra a gyerekre haragszom, aki nem a saját székét rugdossa otthon. (Minimum azt, amiért keményen megdolgoztak a szülei) Persze olykor arra is haragszom, hogy haragszom… mert mit érdekeljen?! Ne strapáljátok magatokat, a magmafajta általában kiérzi a nap legfontosabb kérdését. Ha az a roma gyerek rugdosná a lócát, de közben őszintén ott állna mellettem a nehéz időkben mit tennék? Szeretném, vagy nem szeretném? Én így sem gyűlölöm, s az ami nekem fáj, kizárólag az én „hibám”, ugyanis nyugodtan élhetnék vakon és boldogan. Ha értitek, mire gondolok…
Aki tényleg a békét keresi az tiszta szívből örülni fog az olyanfajta bejegyzésnek is, hogy újra beiratkoztam a könyvtárba. Mert újfent menedékként éltem meg az érzést, hogy tátott szájjal merülhetek a betűk közé. Itt van az orrunk hegyében, mégsem értékeljük. Ja persze, egy könyvben nem villognak a betűk, s nem változnak benne félpercenként a hangulat szmajlik. Meg aztán ne hogy már használnunk kelljen a saját képzeleterőnket. Sokan beleroskadnának, ha egy picit gondolkodni kéne. Nálam ez lételem, de ezzel szerintem mindenki így van, aki szívesen obszervál.
Ránéztem a kopottas lócámra, üres volt. Elhagyatott, mint a régi szép időkben, amikor még öröm volt kisétálni a városi parkba. Képzelhetitek milyen fölényesen sétáltam el az új hársfánk mellet. Szegény nem tehet róla, de félek, amire megszeretem, kirohad. Persze itt is akad egy – két felelős, aki megmutathatná, mennyire tévedek. Választások lesznek, miért ne kaphatnánk cserébe egy fát? Százat kivágnak, egyet ültetnek. Nálam ez akkor lesz őszinte emberi cselekmény, ha az, aki leengedtette gyökereit a szülőföldemen akkor is törődni fog vele, ha netán nem nyeri meg a választásokat. És eljön mifelénk, hogy lássuk, mennyire szereti ezt a hülye nem őt választó népet. De akkor ezzel az erővel egy erdőt is ültethetne… lenne már maradandó pozitív értelme ezeknek a hacacáréknak. Eh! Mert én ugye hogy csinálnám?!? Az Ő helyzetben? Biztos ugyan úgy! Sőt egy pár „jóakarót” is magam mellé vennék, mint anno Laci tette és sírig tartó, örök barátommá fogadnám Őket.
Szóval, aki nem szeret, ne átkozódjon, ne szúrjon hátba, ne dobjon rám követ és ne hazudja azt a Világnak, hogy én az Ő szánalmas kis életében soha semmi jót nem tettem. Felesleges! Azt még meg tudom idővel bocsájtani. Feltörni a gépemet, betekintést nyerni a jelszavakba? Hát azt akkoriban fájlaltam kissé, de aki nem bennem hisz, aki nem az én tekintetemet keresi, az Istenigazából minek legyen a barátom? Tehát aki nem szeret, és nagyon nem szeret, tegyen inkább gazdaggá, elvakulttá, és ez által örökre szerencsétlenné. Az lenne az igazi büntetésem, ha már az orrom hegyétől a napot sem látnám. Ha már nem akarnám az utcán megismerni azokat, akik bohóságukkal őszintén megnevettetnek. Ha már nem látnám az emberben az embert, csak azért mert koldusnak öltözött. Ha csak azért tisztelegnék a szarnak, mert ez megtarthat a „magas körökben”. Ha azért nem mondhatnám el mit érzek, mert ez ellenvetésbe kerülhet „az előre kidolgozott programmal”…
Hát ez a szomorú helyzetállás nálam gyerekek.
De a kopott kis padomon ülve ráébredtem, hogy van, amit szóval elmondani nem lehet. Így hát velem nyugodtan megtörténhet az is, hogy harminc leélt év után ceruzát ragadok, és rajzolni kezdek. Persze nem olyan szépen, nem olyan tökéletesen, mint aki ezzel a tudással, tehetséggel született, illetve évekig tanulta holmiféle rajzórán. Csak úgy, magam módján, lassan, kiállításmentesen… primitíven csíkos füzetbe, mintha a Világ nem ismerne rendes rajzlapot. Utána lapot hajtok és addig ülök merengve, amíg nem közelítem meg szóval azt, amit elméletileg elmondani sem tudok…

Úgy vágytad, hogy lássanak,
De állarcok mögé rejtőztél
Miért harcolnál ellenem?
Már előre legyőztél!

Falak mögött kerestelek,
De te folyton változol
S ha a világ nem oly kerek
Szitkozódsz és átkozol!

Közben én ülök a padon
A legszebb álmom hoztam át
Amikor még eltűnődtél azon
Mily boldog ki szívvel lát.

Igen? Gyere, cseréljünk helyet
És majd Te is láthatod
Hogy azt, akit a szíved szeret,
Nem mindig a barátod.

Hát nem jobb annak ki szemmel bámul?
Átkozódhat bőséggel
Mélyen elringassa a tévhit,
Hogy ez nem jár felelősséggel

Ott ahol a lényedet keresik
Te már rég nem létezel
Az ember gyarló, olykor elesik
Miért? Hiába kérdezel!

Nem tudom ember mit kéne tenned,
Bennem már rég ledőltek a falak
Nem kértem a menetrended
Mert Önmagamban megtaláltalak.

Homályos tükrök haragosa lettem
Az átok bennem is tüzet szított
De a sors is csak annyit ért el,
Hogy szeretem kit a Világ kitaszított

Koldus csak az lehet igazán
Aki a szívét vásárba viszi
Így hiába szeretik féltőn
Lássa, de már rég nem hiszi

Ezért is ülök a padon
És ugyan arra a holdra nézek
Én döntöttem szabadon
Ha kell, akkor több szívből is vérzek.

Nézem a világom és fájón belátom
Nem mindenki állja ki az élet-halál próbáját
De az, aki az én BARÁTOM
Ismeri a Kisherceg rózsáját

Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. - Nem találják meg - mondtam. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... - Minden bizonnyal - feleltem. - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
(Exupéry)

Ez nem eladó...

Dadka — Sat, 12 Oct 2013 13:50:48 GMT

Őszinte köszönettel:
Édesanyámnak, édesapámnak, a férjemnek…
A buzdító barátaimnak…
A tehetséges művészlelkeknek, Erikának, Anitának és Szabinának
Az Ihletnek, a Sorsnak, az Életnek, a Halálnak
És Neked…

Az elmúlt időben elég sokan kérdőre vontatok.
- Neked komolyan van egy saját verses köteted?
- Igen van, a múlt év elején jelent meg.
- És mennyiért árulod?
- Azt már nem tudjuk meg, mivel az őszeset elajándékoztam. Ezt az egyet (ezt az elsőt) túl értékesnek tartottam ahhoz, hogy sablonszerűen áruba bocsássam. Láttam, ettől felszaladt egy pár szemöldök kissé. Mit is mondhatnék… én így is köszönöm! Nagyon jól esik ez a fajta közeledés Tőletek. Egyet viszont le kell tisztáznunk, még most a legelején. „Mert én miért nem mondtam hangosabban? Miért nem tudjátok, hogy már hivatalosabban is ragadtam tollat, s hogy önmagában a kötet vers kategóriában csodaszép elhelyezést szerzet egy közismert versenyen?"
Korántsem szeretnék komolytalannak tűnni, de el tudtok engem képzelni, ahogy mászok a stégre egy kis figyelemfelkeltés érdekében? Lehet, onnan már csak egy lépés a dobogó, de a körberajongás nem az a játék, amit én jelenleg játszani szeretnék. Hisz már az első kérdésnél: „Hogy gondoltad? Miért úgy írtad?” Elbukhatnék. A magyarázatom roppant egyszerű. Ihlet hordozó lettem, s aki ennek megtalálja az eredeti inverzióját, annak örökéletemre az adósa maradok. Higgyétek el, ez nem annyira egyszerű, mint amennyire látszik. Ez egy kicsit olyan, mint amikor azzal sziporkázunk, hogy Isten fordított pólusa az Ördög és el hisszük, hogy ez által mindent tudunk már. Pedig egy Isten sosem engedné, hogy az Angyalok árván maradjanak. Isten jóságos és a szeretete mérhetetlen, mert ha mélyebben belegondolunk, nincs is kivel incselkednie…
Ha jól emlékszem tizenöt évesen történt az áttörés. Egy csodaszép őszi reggelen felébredtem és úgy éreztem sokkal több van a „színházi” függöny mögött, mint amennyi külsőleg látszik. Kié a sugallat? Kérdezhetnénk. Hisz a képzeletbeli emlékszálakhoz is kellenek bizonyos lelki relikviák, amelyek arra ösztökélnek, hogy meséljek akkor is, ha csak egy álom volt. De kinek az álma várni ott, ahol a végzet is sorsszerű lehet? Ezzel egyszerűen nem építhettem karriert, ezzel csak szelíden a tükör elé állva fejet hajtottam és köszönetet mondtam azért, hogy elmesélhettem. „Ott, ahol a szeretet őszintén egybeforr a sorssal, vissza fog emlékezni rám a lelked." Ennyi volt az üzenet tartalma. Nem gondoltam, hogy ez bárki „mást", Tőlem idegent is érdekelhetne. Hisz most már ugyanúgy az én álmom, az én emlékeim, az én életem – halálom, újjászületésem.
…És a szó bár formálódik, s olykor átalakul, de soha el nem vész, amíg van, aki kimondja, vagy leírja. Mindamellett nagyon fontos a természetes vizualizáció s hogy lássátok, volt ám saját kálváriám tudnotok kell, amikor megírtam a verskötet utolsó odatartozó versét, őszintén elkeseredtem. A lelkem hirtelen papírformát öltött, ezáltal nem volt mibe kapaszkodnom többé. Az igazi érték nem fogható kézzel, nekem mégis úgy tűnt, hogy már ez a csoda is megtörtént. Nincs tovább. Tényleg ennyi? Ez az a mámor? A megkönnyebbülést hozó boldogság? Az elégedettség íze? Ezért aludtam tollal a kezemben? Ezért ültem merengve a kopottas padomon?...
…Ez mind azért volt, hogy ennyire üressé válljak? Vagy csak én nem értékelem eléggé? Egy szó, mint száz, bármit is éreztem, a benne rejlő „egyedüllét” nem okozott örömöt. Sőt…
Akkor már tudtam, éreztem, találnom kell valakit, aki idejét nem sajnálva alkot „mellém” valamit úgy, hogy teljesen átérezhessük egymás örömét, búbánatát. Nem azért mert egyedül nem akartam harcolni a kritikus tömeggel, hanem azért mert ez nem a versengésről szólt, itt nem kellet megfelelni, kérlelni, függővé tenni…
Szerettem volna olyasvalakit találni „magam mellé”, aki ceruzaheggyel, illetve vidám színekkel ábrázolja mondanivalóm lényegét. Valakit, aki beéri egy hálás öleléssel, kézfogással… Valakit, aki teljes tudatában van a szomorú tény állásával, hogy általam bizony nem fog meggazdagodni. Mert ez egy olyan álom, amely nem eladó. S ha eladó is lenne, nem biztos, hogy megveszik…
Dadka megindult keresni tűt a szalmakazalban, gondolhatnátok… hisz mindannyian jól tudjuk, pénzéhes, karrieristaépítő, materialista világot élünk ahol manapság csak úgy kerülhetsz a dobogó élére, ha vásárba adod önmagad. Ezért annyi mindent fel kell áldoznod, hogy nem tűrsz meg magad mellet mást. Egyetlen egy első helyezet van, így hát kaparsz, le ne maradj az amúgy meg teljesen lényegtelen dolgokról. Így van… Sokszor észre sem vesszük a „háttértámaszt”, nem gondolunk bele a puszta ténybe, hogy ahhoz, hogy meghajolhassunk, kell valaki, aki tapsol majd.
Hát nem is álltak tömegek az ajtóm előtt azért, hogy velem együtt alkothassanak. Mégis megengedhettem önmagamnak azt a luxust, hogy félelem nélkül és teljes bizalommal megszólíthassam azt a három leányzót, aki egy percig sem hezitált. Nem volt a „majd meglátom” „lehet, egyszer” „nincs időm rá”. Nem volt a „mit kapok cserébe” sem. Úgy varázsolták teljessé az alkotást, hogy tudták, ez Rólunk szól. Így hát azután sem volt ”rengeteget köszönhetsz nekem”, „ez csak Tőlem lett szép, jó, értékes”…
Az egyik leányzó (Erika) jóformán óvodás korától része az életemnek a másikkal (Anita) csak egyetlen egyszer találkoztam életemben, azóta is tartsuk a kapcsolatot. A harmadik (Szabina) köztes útként szerepel. Többször találkoztunk már, de nem adatik meg mindennap, hogy jókat beszélgethessünk. Ők hárman nem ismerik egymást, sőt sosem találkoztak még és ezzel épp azt szerettem volna kifejezni, hogy az Élet képes rombolni bármilyen távlatot, ha az ember az álmához mindvégig hű marad. Három egymástól eltérő s egymásnak teljesen idegen egyéniség a verseim címeiből kiindulva csípte nyakon az ihletet. A verseimet előtte nem olvasták. Nem olvashatták, hisz nekem arra volt szükségem, hogy szavak nélkül is megértsék, miről szól ez az egész és mennyit jelent nekem. Velem teljes összhangban, és mégis külön – külön utakon járva, megtartva ezzel az alkotói szabadságot rögzítették sajátos formával azt, amit olykor sugallni is nagyon nehéz, nem hogy még nyíltan beszélni róla. Mindegyikünk szíve – lelke benne van együtt, és külön – külön is. Egy pár ember, aki átlapozta a verses kötetet talán mai napig abban az illúzióban él, hogy mi hetekig össze voltunk zárva a közös cél ereéig. Tévedés! Még csak nem is találkoztunk azokban az időkben. Az egyik túl messze lakik, a másik határon túl dolgozott s a harmadik határon túl él. NEKÜNK MÉGIS SIKERŰLT!!! Már az újságban is megírták:) Igen is büszke vagyok erre a közös munkára s remélem, az Élet produkál még egy – két nekünk szánt alkotói pillanatot. A könyvborító megihletője a férjem lett s a fotóábrázolás önmagáért beszél. A saját életutunk útelágazásain sokszor süketek, némák s vakok vagyunk, mégis kell, hogy legyen valami emberfeletti természetes jóság bennünk, amely megtart majd a nehéz időkben és elhiteti velünk, hogy bármennyit hibázunk mindig lesz mellettünk valaki, akire igazán számíthatunk, s nem csak látszólag.
Hát azt hiszem elég kimerítően válaszoltam. Egy – két órát rászánok a rácsodálkozásra, aztán újra kinyitom az ajtót, kinézek hányan „dolgoznátok” velem szívesen. Hányan vinnétek velem végbe egy álmot úgy, hogy garancia helyett csak mosollyal szolgálhatok.
Tudom, egy kis pénzért bárkivel összedolgozhatnék… mosolyért, ölelésért, kedves szóért cserébe bárkivel nem… s ez a verses kötet a „bárki nem-ektől” lett annyira értékes, mert, ahogy mondtam már, van, ami nem eladó. Ez az egy (a legelső) pont nem volt az…
Így csak azt tudom megköszönni jelenleg, hogy annyian megszerettetek:)))

Kislány vigyázz...

Dadka — Thu, 03 Oct 2013 19:39:02 GMT

„Kislány! Azt még mondani kevés,
hogy felmászni nem mersz, mert fájna az esés.
Nézz körül! Nézz, csak nyugodtan körbe
a helyedben fájna belenéznem a tükörbe.”

(Deniz)

Hülye tréfaként szánta a sors, mégis belementem a fogadásba.
Csakhogy képben legyetek, az én portám tájékán mások szerint inkább vagyok áldott állapotban, mintsem hogy elfogadják, felhíztam. Részletezhetném, de nagyon sajnálnátok aztán meg már nem bírnám elhessegetni Önmagamtól mindazokat akik csak azért barátkoznának velem szívesen mert oly szívszorító lettem.
Ettem a kiérdemelt csoki adagomat, amikor hozzám tipeget magas sarkú szőrmés csizmácskában egy jól ismert csuda szép leányzó. Úgy gyűrte maga alá a cigarettacsikket, mint aki Hollywoodból érkezett. Rúzsos fogakkal mosolygott rám, egy kicsit fura volt (vagy csak én nőttem ki a divatból). Fél szemmel bemértem volna. A bevásárlóközpont előtti automata ajtó tutira nem érzékeli, s ha nagyobb szélben megfogná a sapkáját, a GPS léghajóként identifikálná. Nem dühből írom. Nekem vannak kifejezetten szép és értelmes barátnőim, akikkel bármiről ellehet beszélgetni. Ezt a harmóniát se a szépségük, se a karcsúságuk nem dúlja fel csak azért, mert a Világ nem volt hozzászokva ahhoz, hogy felszedek ám hat kilót még akkor is, ha ezt nem terveztem be. Hú de nagy katasztrófa!
- Szia
- Neked is, ha már mégy! (Hát nem ment, sőt!)
- Te gyereket vársz?
- Igen, várok. Meg a vonatot is, de az csak később jön.
- Ne bolondozz már komolyan. Biztos bánatodban habzsolsz. A csoki még jobban hizlal, tudtad?
- Nem! Nem volt hozzá használati utasítás, se felsorolt mellékhatások. Te studírozod a cigi dobozt mielőtt füsté varázsolod anyukád pénzét?
- Nem, de a cigitől legalább vékony vagyok.
- (Az alkoholtól meg másnapos) Hát én meg inkább kövér, ha nem okoz problémát!
- Hm! Jóféléket írsz, nagyon ritkán olvasom, ha nem vagyok épp szoliban, vagy körömstúdióban. Tudsz írni bármiről?
- Igen, eléggé lexikális vagyok!
- Fogadjunk, hogy a Piros Pettyes Túró Rudiról nem tudnál összehozni verset.
- Fogadjunk, ha ismernél, nem mernél fogadni.
- Hm!
- Hm!
…Ezzel sarkon fordult és elment. Engem meg kitör a frász a határidős cikkektől. Remélem azóta nem égett szénné!
Végig néztem magamon, mit tesz a testel egy nem várt betegség és keserű mosollyal a számon visszaigazoltam Önmagamnak, ha eljön az ideje, írni fogok erről is. Ez eszembe jutatta, hogy a távoli múltban ért már ilyen felkérés, pont olyan embertől, akitől leginkább támaszt vártam volna. Az akkori nézőpontom arra ösztökélt, hogy kihívásnak szánjam, miközben úgy fest, ez is csak egy rossz móka volt. Röhejes, hogy komolyan úgy nézek ki, mint aki azért lett hat kilóval nehezebb, mert bánatában csokit eszik. Hát bocsássatok meg, hogy nem tornázom Norbival, de nem kötelező szeretni engem és gyűlölni sem. Hunyorogtam, ne hogy már az utca kellős közepén bömböljem ki magam, bár úgy érzem ebből kár volt kinőni. S akkor abban a pillanatban érzékeltem Gergő előadásában elhangzott vicc lényegét: „Egy őrült?! Hiszen mind szembe jön!" Lehet, ismeritek a teljes verzióját, én csak azért nem mesélem el, mert bizonyos részeit annyira igaznak vélem, hogy a hangsúlyt teljesen máshová pakoltam.
Ha tudni szeretnétek a fogadást elvesztettem, mert nem tudok írni bármiről. Sok mindent nem láttam még, nem éltem meg s bár alkothatok véleményt, aki azt hiszi, hogy ez majd attól lesz hiteles, ha én leírom nyilván hülyébb mint én vagyok. Minden élethelyzetnek legalább két verziója van, akkor is, ha az egyik sosem tárul fel igazán. Van, aki nem fárad azzal, hogy megnézze az „előzetest”… Most mit mondjak erre? Nem tudom!
De azért egy igazi Túró Rudival tartozom még :)))

Sok fehér pötty piros alapon
Ha ezt beveszed, emelem kalapom.
Amíg Te fecsegsz, a csokimat harapom
Megfogtál bakker, de ettől van jó napom.

A sok örök kérdés engem sem ereszt el
Ha a nap napozik, bikinit nem vesz fel?
A dalmata inkább fehér, vagy fekete?
Két biztos tippel tévedni lehet-e?

Mi volt előbb, tyúk, tojás vagy rántotta?
Mielőtt a pasid reggel kirántotta?
Kíváncsi vagyok szavad ugyan lesz-e
Ha magadtól rájössz, van saját esze.

Mindenki tudja a boldogság kölcsönös
Ha szívből ad, nem csupán kölcsönöz
Te hisztizel azért, hogy legyen szolis bérleted
Miközben diktálod a csúcs világképletet.

Én nézek a sarokból és szólni sem merek
Mert forog a Világ és csak Tőled kerek
Nyomtalanul veszik el mindegyik lépésem
De mielőtt eltűnök, van néhány kérdésem

Ha a tehén tejet ad, miért iszik vizet?
Aki eladja a lelkét később mivel fizet?
Mától már nem a szél fújja a harasztot!
Kellet Neked piszkálnod egy lázadó parasztot.

A piros pettyes táskám okozta a bibit
Láttam benne Rudit, Bocit és Tibit
Bevettem mind, most meg a hasam fáj
De nem kap ki rajtam a hülye birkanyáj

Bár ebből is biztos csak egy volt az igazi
Ha rántok a szíjon a nadrágom kilazít.
Ha lecsúszna teljesen, látnád a fenekem
Egy jó kis ihlethez pont Te kellesz Nekem?

Maradok az úton, ami nekem érzéki
A mű mosolyoddal szerinted hogy néznék ki?
Nem kell ide kérlek erőltetetett szépítés
Mert engem nem izgat a karrierépítés.

Nem kell sok ahhoz, hogy újra leessek
De ne Te mond nekem, Én hogyan szeressek
Mert amikor ott volt előtted az alkalom
Úgy lenéztél, hogy mai napig fájlalom.

Titokban szarozni nagyon – nagyon könnyű
És mesélni arról a másik milyen szörnyű
Majd akkor leszel nagy arc, ha mindent elmesélsz
De mesélhetsz bármit, a mesédben rég nem élsz.

Mert csak az él igazán, akit folyton hibáztatsz
A hazug könnyeiddel mindenkit kiáztatsz
Mert nincs olyan szív, amely ordítana benned
Hogy valahol neked is hibásnak kell lenned.

Ha eljön az idő, miattad is feladom
Elismerőn bólintok, de a lelkemet nem adom
Eszem a csokim, úgy játszok focit
Ugye nem láttál még ilyen aktív bocit?

Fogadtunk kislány, és most én vesztettem
Nyerni akartál, hát örülj, hogy ezt tettem.
De ha majd Te leszel ügyesebb és okosabb
A barátságunk is lehet sokkal szorosabb!

Álom - visszaemlékezés...

Dadka — Tue, 01 Oct 2013 18:49:49 GMT

"Amikor úgy tűnik, hogy minden ellened van, emlékezz rá, hogy a repülő is a széllel szemben száll fel, nem vele együtt."
Henry Ford

Van, amikor felébredem, s bárhogy hajtanám Önmagamtól, emlékszem az álmomra. Olykor idegennek érzem minden egyes megszokott mozdulatomat, elmerengve szürcsölöm a kávét és fejtegetem, mi közöm lehetne az egészhez?!
Láttam már magas sziklák alatt férfiút állni, széttárt karokkal könyörögve: „Mond el neki, hogy mindig mellette állok, fáj, amikor érzem, nem boldog. Bocsásson meg nekem, hogy már elbúcsúzni nem tudtam. Bár szívvel láthatna, tudná, hogy örökké szeretem."… Egyszer csak rá esik a szikla és én felébredem. Semmi vész, gondoltam magamban, a hétmilliárd emberből nyilván könnyen megtalálom azt, akinek szól az üzenet. Egyszer majd bekopogok az ajtaján, pláne ha idegen és jól megijesztem azzal, hogy a szerettével álmodom.
Ha kamuflázs lenne, nem találnék szavakat, mégis arra kérlek, éljünk, mindazok lehetőségek használatával amelyek önmagába foglalják az érzéki lélek nyíltságát. Ezért itt gyakori közbejátszást jelenthet a fantázia, a véletlen egybeesés, és az álmok irányíthatatlansága…
Megelégeltem egy kicsit, hogy velem ilyen is megtörténhet. Ezért tollat ragadtam, papírt és leírtam azt, ami általam ordított. Hogy miért zokogtam közben, nem sejtem, de hátha sikerül megfejtenem egyszer… Talán mert nagyon kedvelem azt az álombeli lányt. Igen, egy lánnyal álmodtam. A kopottas padon ült, várta a szerelmét. Részletekbe azért nem bocsátkozom, mert jobban fáj, mint gondolnátok. Talán ez az a pont ahol nem bocsájtottam meg az Élet kegyetlenségét… pedig csak egy álom volt.
Hát jó olvasást Nektek, Nekem meg nyugodtabb álmokat…

Álom – Visszaemlékezés

Fiatal volt, s oly pimaszul merész
Mint akit a Világ nem mocskolt
Mesélni erről annyira nehéz
Pedig tényleg csak egy álom volt.

Felcsatolva szárnyait elindult hozzá
Csak legyen majd ereje szeretni
Érezte, lelkét rendbe hozza,
Hogy tudjanak együtt nevetni.

„Ne hagyj itt Kicsi", hallja a szíve
Amikor nyugovóra tér
Az csak a múlt rohangál ki-be
Mielőtt teljesen meghajlik a tér.

Ne hullajts Élet könnyeket értem
Már nagyon rég nem borít sírhalom
Emlékszel arra, amit Tőled kértem?
Akkor hova tűnt az a nagy bizalom?

Én úgy öltök testet, mint Te kabátot
Elfogadom mit sorsom Nekem szánt
S bár eldobtál magadtól egy értékes barátot
Kérdőre vonom ki Téged bánt!

A Halál Angyala szemeibe Ő nézett,
Hogy az éljen, akinek tanulnia kell
S mielőtt magával ragadta a fő végzet
Csak annyit kért: „Te soha ne add fel!”

De ahelyett, hogy értékelted volna,
Okoltad sorsod, habzsoltad az életed.
Annyira csalódtam, s ha ez Neked szólna
A szívem már sohasem kérheted!

Mindegyik tömegben ott voltam Veled
Egy percig sem hagytalak magadra
Én alkottam a könnyeidhez szelet
És figyeltem minden szavadra.

Rengeteg ölelést utadba küldtem
Azt mondtad nem vagy rá érdemes
A felhőkön szomorúan ültem
S kérdeztem: „Miért nem vagy türelmes?”

S most felébredve pislogok a sivár falakra
Én tapossam a büszkeséget el?
S a szívemben vigyázzak arra az alakra
Aki semmiért nem karolt volna fel?

Forradalom dúl a szívem peremén
De ugyan kivel harcolnák?
„Csak tanulunk szeretni”, mondom én
Az a segfej meg tarkón vág.

Mit tehet egy szív, ha a küldetését űzi?
Feláll a sárból s tovább lép
Mert a lelke annyira szűzi
Hogy neki egy „rossz ember” is szép.

Nekem fáj a legjobban, amit érdemelsz ezért
Mert bárkit is bántanál, Velem teszed ezt.
S ha majd észreveszed ebben a sors kezét
Az emléke többé nem ereszt.

De mindhiába vágnál magadon eret
A szellemek világa szomorú
Ha éltedben nem véded azt, aki szeret
Vár rád a tüskés koszorú.

Mindhiába tennél kárt a testemen
Hogy elérj a lelkem magjába
Mert ezt saját magamtól lestem el,
Hogy dobom őt inkább máglyába.

Elintézted úgy, hogy egyszerre mehessünk?
De vak vagy! Minek is harcoljak ellene…
Hisz ahhoz, hogy boldogok lehessünk
Szeretni is egyszerre kellene!

Hiába vonnád meg tőlem az álmokat
Az igazi szeretet nem kényszer
Most már én húzom a sorszámokat
S ha úgy tetszik, soha nem érsz el!

Mert az, akit bántottál feláldozta lelkét
Hogy még egyszer érinthesselek
S cserébe akkor semmi mást nem kért
Csakhogy emlékeztesselek

Többet ér az, hogy Ő boldog legyen
Mint az, aki valaha Te voltál
Egy szív érted minek is tegyen
Ha nem tudod miért gúnyoltál?

Amíg Ő nem felejti sebeit
Engem mindhiába keresnél
S lehetnek ezerfajta neveid
Már nem védenek, ha elesnél.

Vágd össze úgy életed filmjét,
Hogy már ne legyen senki szomorú
Fejemet válladra hajthatom ismét
Ha véget ér benned a háború.

Annyi mindent tanulnod kell még
Hogy észrevedd szíved jóságát
Emlékszel mit mondtam nem rég?
Ebben csak Te magad vagy a gát!

... bízzunk, hogy újra bízzhassunk.

Hal itt – hal ott!

Dadka — Sat, 28 Sep 2013 07:11:52 GMT

Igen, persze... „más” vagyok. Ezt a jelzőt már kamasz koromban is a fejemhez vágták, amikor kiderült, hogy nem fogom felvenni a rózsaszín pólót csak azért, mert a gagyi trend azt diktálja, hogy egy csoporton belül ez a hű barátság jele. Ezért hát egy pár hű de „hű” barát nagyon gyorsan kiszúrt.
Aki nem veszi fel mások miatt a rózsaszín pólót (vagy nem ugrik kútba, ha azt mondják) biztos nem jó barát. Attól én még egy más színű pólóban ugyanúgy mertem remélni, hogy egy igazi barát majd önmagamért szeret. Bármilyen képletessé válik számotokra ez a példa a „más vagy” jelzőt már nem mosom le önmagamról. Így amikor azt kellet érzékelnem, hogy két egymást (a Világ előtt) imádó barát, akiknek hirtelen eltér a véleményük az Élet nagy dolgairól azért harcol, hogy csak az egyiküknek adjak igazat, általában „ott” hagytam mindkettőt. A közös harag, amelyet rám irányítottak ezért a váratlan húzásért oly annyira összekovácsolta Őket, hogy ez abszolút elvonta a figyelmüket az egymás ellen folytatott harcról. Hisz volt egy közös céljuk… megleckéztetni engemet azért, hogy nem akartam igazságot tenni közöttük. Szóval ez is a „másság” alapvető pillérjeihez tartozik. Nem beszélve arról, hogy nálam nem a remény hal meg utoljára… hanem a fogas (süllő).
…Szóval ez úgy történt gyerekek, hogy az, aki társam a boldogságban és a bajban egy szép őszi estén közölte velem telefonon keresztül, hogy csodaszép halat fogott. Nem kell ám visszaengednie ezt fűzte hozzá (Ami eleve fura hozzáállás volt Tőle, mivel amióta csak az eszemet tudom a halak 99% százaléka beleértve azokat is, amelyekkel lelkiismeretesen telepakolhatta volna a fagyasztót túlélte az általa űzött horgászatot. Eleinte csóváltam a fejemet, nem bírtam megérteni. Ez hal, azért van, hogy megegyük, ha nem esszük meg mi, megeszi más. Nem ugat, nem nyávog, nem mutat ki érzelmeket)
Hát most már így este tízkor nem fogok pácot keverni, de hétvégén, ha esetleg nem töltőt-paprikát csinálok, kisüthetném a süllőt. Mindent szépen bekalkuláltam, már tényleg csak a főszereplő hiányzott a sütőről. Egyszer csak víg füttyszó kíséretében kiszáll a szívem csücske az autóból, puszi az arcomra, puszi a számra, elindult lepakolni a pincébe. Engem meg egyedül hagyott a hallal, aki még korántsem volt halott.
- „Ez mi?”, kérdeztem, ami után visszajött a pincéből.
- „Egy hal, életem.” (Hülye kérdésre hülye válasz.)
- „Azt látom, csak azt nem tudom, miért van még úgy egészben, hogy rám tátog?”
- „Majd mindjárt nem lesz!”
Szegény, gondoltam magamban. Majd lehajoltam hozzá és a szemeibe néztem.

Lehet, nem kellet volna. Mert ezzel, a konyhából terjedt sült hal illat illúziója végleg elillant. Nehézkesen szedte a levegőt, mind aki arra kér, „csapjatok már könyörgöm fejbe, ha már egyszer élni nem hagytok.”
Beszaladtam a hálóba, (persze nem abba, amelyben a hal feküdt) hogy még csak ne is halljam a kés élesítését. Potyogtak a könnyeim, miközben húztam magamra a pizsamát. Ahogy becsaptam a szekrényajtót, egy fogas sikeresen kettétört.
Kiszaladtam a konyhába, s mint akinek a háza ég kiáltottam: „Vizet rá!”
-„Vizet rá, minek?”, kérdezte a nagy horgász.
-„Csak egy kicsit, öt percre, tudni szeretném, mit fog csinálni”, mondtam szégyenkezve.
-„Feküdni fog az oldalán várva a végzetét. Ez egy fogas kincsem. Nem delfin és nem óriásbálna. Ennek nem adunk nevet, nem forgatunk filmet róla, nem mentsük meg, hanem megesszük. Ha esetleg teljesen magához tér és úszni kezd, szerinted könnyebben megemészted, hogy rá tízpercre felnegyedelem?”
…Nem, dehogyis! Ezért lett a fogasból Félix és miután otthonosan befészkelte magát a kádban, csak megfordulni nem tudott,...

éjjelek éjjelén, pizsamára ruhát húzva kiruccantunk a folyóhoz, hogy az „érzéketlen” halacskát útjára engedjük.
Elhihetitek, mennyire kétségbeestem a saját hozzáállásomtól. Hogy ez már megint csak „mássá” tesz… ez majd megint kisorol a „normálisak” köréből. Mint aki direkt csinálja… csapjatok már engem is fejbe, ha nem akartok szeretni így!
Rá néztem a férjemre, aki már nem fütyörészet olyan vígan, attól még mosolygott.
- „Most haragszol?”, kérdeztem lehajtott fejjel.
- „Nem Én!”
- „Te is úgy látod, hogy „más” vagyok?”
- „Most már igen hál istennek”
- „Hál istennek?”
- „Hál istennek - Halistennek!”

Ez végtelen mosolyt csalt az arcomra. Ki tudja, emberek mire megy ki a játék? Ahhoz, hogy merjen az ember „más” lenni, kell valaki, aki azt mondja: „Én pont ilyennek szeretlek!” Mégis úgy érzem, nem én vagyok a főszereplő! Ha a férjem tényleg fejbe akarta volna vágni a halat megtette volna, még mielőtt haza hozza megmutatni nekem. Szerintem csak nem tudott megfelelő nevet választani neki és vannak dolgok az Életben, amelyeket egyszerűen nem lehet megbeszélni telefonon keresztül. Szóval Ő marad sport halász én meg sportszurkoló. Azt már csak óvatosan teszem hozzá… én egy szóval sem mondtam, hogy mindenki így cselekedjen! De ha mindenki csak annyi halat (tárgyat, érzelmet, vagyont, hatalmat, pénzt…) hagyna meg magának amennyire igazán szüksége van ahhoz, hogy szépen élhessen, nyilván boldogabb világot élnénk… és ez mindenkire vonatkozik. Rám is, rád is… azokra meg pláne, akik sorban pakolják felfelé a léceket.

Már felnőttem, de azóta sem bánom, hogy engem nem azok szeretnek, akiknél a hű barátság csak addig tart, amíg képes vagyok megfelelni a rólam alkotott képeiknek.

Gömörszőlős - I. Íjász Viadal és Őszi Fényünnep

Dadka — Tue, 24 Sep 2013 16:47:11 GMT

Felébredtem reggel, lehet nem eléggé korán
Az íjhoz fohászkodtam ki nem Biblia se Korán
Kezeimbe vettem köszönve, hogy élek
S él Ő, mert benne egy hű lélek.

„Csak annyit teljesítsünk”, szóltam hozzá bátran…
„hogy soha ne féljük visszanézni hátra”
Vállamra tettem, merengve egy hősön
Már tudtam csodás nap lesz Gömörszőlősön.

Szabadon szárnyaltam az élet magjában
Mert óvott a boldogság, úgy tartott karjában.
„Itt él a hagyomány?” Meglepődve kérdeztem
S élve mindezzel tudtam haza érkeztem.

Mert otthon az, ahol nem rongálnak. Védenek!
S javítsatok ki, ha netán tévedek
Csak ne húzzátok ki ördögöt a kazánból
Mert nem az én hibám, hogy elvágyódom hazámból.

Mi kell a boldogsághoz? Folyton ezt szájkoljátok.
Rongál a csőcselék, Ti meg csak lajkoljátok.
Hát lajkoljátok azt is, amit szívetekbe karcolok.
Majd állom a pofont, mert én így harcolok.

Mégis kiskutyának néztek, ki ugat a zsámolyról
Pedig nem én voltam az, ki lemondott egy álomról
S eljön majd az idő, hogy Ti sem vágytok semmi másra
Csak vigyen a vonat egy újabb állomásra.

Mert új állomás az, ahol nem félted a gyermeked
Ahol ló hátára ülsz, ha kilyukad a kereked.
Régi nagyapás mindentudó szerszámok
Valódi könyvek, nem kódok és nem számok

Nem chat barát, se személytelen böngésző
Se lélektelen világ melyben a nagy ész Ő
Aki egyebet sem tud csak firkálni falakat
Mert a jellemét őrzi egy rohadt fa-lakat.

Annyira hiányzik mit az élet egykor nyújtott
A suszter nagyapám ki bátran kezet nyújtott.
A jó öreg szomszéd ki a kertjével szemelt
S bárki jött szembe, kalapot emelt.

Annyira hiányzik a sok régi hagyomány
Ahol a szeretetért szeretet volt adomány
Ahol szerettek akkor is, ha nem volt más cserébe
Csak egy hálás pillantás szeretteid szemébe.

Mindezt most boldogan átélhettem újra
Simult az íjideg szépen három újra
Emel, feszít, old, gyűltek a pontok
A határtalan nevetés szárnyakat bontott.

Úgy látszik gyerekek nem tanultam hiába
„Csak egy szívet láthassak”, ezt foglaltam imámba
Hát száz méterről pont egy rajzolt szívbe véletlen
suhant az íjvesszőm, mert hát ő sem életlen.

Rohan az idő, de miért ilyen pergő?
Oldom a vesszőt, nevettet Gergő.
Összegörnyedve, jobbra – balra dőltem
S ilyen állásból teli pontot lőttem.

Azon elmélkedtem, ugyan van-e ott folyó,
Feszítem az íjam s hallom: „heregolyó”
A röhögéstől kicsordult szememből a könnyem
Hát így lőttem gyerekek sok pontot oly könnyen.

És még mesélhetnék nektek, mily kegyes a boldogság
Ha felméred szívvel, hogy ez a legjobb orvosság
Szétnéztem s tudtam ez hiányzik nékem
Hegyek, erdők, víg kacaj s a határtalan béke.

Nem kell sok pénz, se hatalom csak az álljon ki én értem
Aki szeret akkor is, ha erre soha nem kértem.
S majd álmaimban emlékek közt újra vígan szárnyalok
Gömörszőlős, nem kell új lakó? Én már ezen agyalok!

(Köszönettel Petraskó Tamásnak és az íjászverseny többi rendezőjének illetve részvevőjének.)

896" height="432" frameborder="0">

Mi ilyen rendszer szerint élünk...

Dadka — Thu, 12 Sep 2013 20:02:42 GMT

„Engem nem általában a tömeg fáraszt, hanem az a tömeg, amely fikarcnyit sem törődik azzal, amit mondani akarok nekik, amelynek elmondása miatt eljöttem hozzájuk. Járhatok én ezeknek a vízen New Yorktól Londonig, kapkodhatom elő az aranytallérokat a semmiből, akkor sem figyelnek a mondanivalómra, érted?
Beszélt, és közben olyan magányosnak látszott, amilyen magányosnak én életemben még élő embert nem láttam. Ételre, fedélre, pénzre, hírnévre nincs szüksége. De bele fog pusztulni abba, hogy amit tud, szeretné megosztani az emberekkel, s azok arra még csak odafigyelni sem hajlandók. Hunyorogni kezdtem, hogy ne bőgjem el magam.”
Richard Bach – Illúziók (részlet)

Ismerős élethelyzet? Állsz boldogan a létrafok tetején, már csak egy fél lépés a határtalan csillagos ég. Hirtelen valaki beléd kapaszkodik és leránt. Ücsörögsz a szakadék mélyén, már csak távoli álomként jelenik meg a remény és a boldogság. De valahol szíved mélyén még mindig abban bízol, hogy az, aki lerántott visszajön érted, megemel, és azt mondja: „Látod, én nem csak mondom, hogy jobb vagyok, önzetlenebb és őszintébb, én pontosan az szerint cselekszem.”
Mit is mondhatnék? Nem oly rossz „itt”. Valamiféle varázslat révén megtaláltam „idelent” mindent, ami szükséges a túléléshez és olyan barátokra leltem, akik mellett nem volt se időm, se akaratom visszasírni azt, amitől oly hirtelen eltávolodtam.
„Mi az, hogy rossz?”, azt kérdezték. „Aki igazán szeret, ezer hibák mellet mindig megtalál egy pár jó tulajdonságot, amelyek mellet büszkén kiállhat. Legyen szó bármiről és bárkiről.” Nem volt könnyű megérteni, de nagyon igyekeztem. S az Élet ezt úgy hálálta meg, hogy a semmi közepére leeresztett egy rozoga létrát, amelyet a barátaim tartottak annak érdekében, hogy kitűzött célok elé haladjak, hisz megtanultam már: Mindig lesz valaki, akinek rossz leszek, mert mindenkit követni nem lehet. Fenébe, hogy nem jöttem rá hamarabb! Ennyi elpocsékolt év…

Lépkedtem felfelé a léceken és közben azon tűnődtem mi várhat rám?
- Egy tökéletesnek vélt Világ, amelyben majd olyanok szeretnek, akik nem éppen a Bibliában leírt Jézus módra hagynak megdögleni szívük ajtaja előtt ha megbotlom?
- Egy tökéletesnek vélt Világ, amelyben attól vagy valaki, ha eléred a dobogót?
Lépkedtem és gondolkodtam, boldog tudnék-e lenni egy ilyen szívvel ott, ahová pont az kapar, akinek fingja sincs milyen szükségem lett volna rá, hogy azt mondja: „Nem baj, én akkor is szeretlek.”
Már – már ott voltam, már – már számláltam, változtak-e a csillagok? Nem sok hiányzott, karnyújtásnyira volt a várva várt mindenség… mégis megtorpantam. Először úgy éreztem a bizonytalanság szabott gátat, majd rájöttem, hogy a barátaim nagyon hiányoznának. Nem lennék boldog nélkülük. Nem Ő miattuk… saját magam miatt. S így ahogy lépkedtem visszafelé a csúcsról, biztos, ami biztos, tördeltem a léceket, míg nem leértem az első fokozathoz.
„Hát, sziasztok”, mondtam széles mosollyal a számon.
„Te megbolondultál?”, rám förmedtek.
„Ti is nagyon hiányoztatok! De csak akkor öleljetek magatokhoz, ha tényleg úgy érzitek, hogy nektek ugyanúgy örömet okoz, mert kezd már elegem lenni a benyújtott számlákból.”
Öleltek bár sosem kértem. S most „itt" ücsörgök a semmi közepén, figyelem a barátaimat, hogyan képesek túlélni bármit, ami fájdalmat okoz. Érzékelem a rájuk ruházott hamis vádakat, sokszor nem értem még, miért nem harcolnak az igazságukért, s aztán jön egy nagy pofon, amely után én sem bírok felállni. Már szinte nevetséges, ahogyan a fejüket csóválják felettem.
-„Mindened meglehetett volna!”, mondják megemelve a földről.
Rendbe hozom a sebeim, az újraépített lelki falakra szivárványt festek, s amikorra bokszutcába küldöm az önsajnálatot, már tudják, nekem megvan mindenem.
S hogy vannak-e álmaim? Noná hogy vannak! Kiapadhatatlanok! Persze mindegyikük önző célt szolgál, mivel az én szívemnek lenne fontos, hogy beteljesüljenek. Legyen igazán boldog a szerettem… önző cél! Hisz az én szívemnek lenne fontos, ezért kívántam, de Tőle nyilván meg sem kérdeztem. De mit is kérdezhetnék ilyenkor? Nem baj, ha én boldognak szeretnélek látni? Hülye :D
Szóval hallgattam ezt a dalt egyszer, kétszer, háromszor, négyszer… nagyon sokszor.

Szeretném megismerni a dalszöveg szerzőjét. Nem él rendszer szerint… hát ez… rossz. Nagyon rossz! És melyikbe vágyódik pontosabban?
- Abba ahol először ahhoz vezetnek, hogy milyen fontosak az álmaid, s amikor végre elindulsz a beteljesülés útján keresztre feszít a csőcselék?
- Abba ahol elhitetik veled, hogy jogod van a saját életedhez, de amikorra már végre élni szeretnéd, nem engedik?!
- Abba, ahol koldusként lerugdosnak, Messiásként meg kinyalják a hátsódat? Hol ott végeredményben ígyis – úgyis megköveznek?
- Netán abba, ahol olyanok győzködnek a szeretetről, akik hazugságok árán gyakorolnak hatalmat másokon?

Ez is egy rendszer

Ez is

…és ez is

És még folytathatnám, de minek?
…Menni vágyik, pedig gondoltam maradhatna, hogy megmutassa, hogyan lehetnék jobb ember. Persze ez is csak egy újabb önző lépés a részemről hisz mit is tudnék felkínálni a tanítása cserébe? Csak tükröződő aranyló napot az áradó folyó tetején. Nincs másom, ezt is ajándékba kaptam.
Mit gondol én hányszor próbáltam jót tenni, lenni kéznél, amikor szükség volt rám, békíteni ott ahol viharos szelek fújtak? Végeredményben egy senkit faragtak belőlem, aki sosem tett semmi jót. Még abban a múltban sem, amikor nagyon igyekeztem szétszakadni annyira, hogy mindenkinek megfeleljek.
Mert a rendszer szerint egy ember csak akkor szerethető igazán, ha nem próbál győzködni másokat arról mennyire, tévedhetnek. Mert mi van, ha én tévedem? Mi van, ha tényleg mindenkiben csak a rossz honol? Mi van, ha tényleg nem szabad megbocsájtani mindazoknak, akik bántottak valaha?
…Nem tudom, mi van, de úgy látom, van még egy kis hely a tűznél, ha gondolja, leülhet és elmesélheti mi tartotta egyben a bajban?! Persze az olyanfajta ellentétes dolgokhoz, hogy
Te csak a fényt látod, de leszarod, hogy mi az, ami bánt - Bár tudom, úgyis ellenem használod, nem a falakhoz kizárólag a saját belső erejéből meríthet. Mert vagy mesél és kivárja, lesz-e aki így is elfogadná, szeretné… vagy csak némán játszik a parázzsal és nem dönti el mások helyet ki mit szar le, pláne ha úgyis előre tudja, mi következhet be…
Ez egy olyan rendszer ahol rád hazudják azt is, amit nem tettél, Te meg csak némán tátott szájjal lesed, hogy hullik szét minden, amit abból a hitből építettél, hogy az igaz barátaid igenis tudnak különbséget tenni, a Te szemeidet keresik a Te igazadat és nem azt, amelyet a harmadik szomszédod hitelesít (Azt is csak azért, mert hétfőn nem nyaltad fel a folyosót. És Te tényleg nem nyaltad fel, mert negyven fokos lázban ingáztál élet és halál közt. Még erőd sincs magyarázkodni, nem hogy akaratod.) Hülye példa, de van rá bőven kereset ebben a rendszerben.
Szóval várok, amíg megadatott, mit mást tehet egy halandó?

Közben akadt egy kis dolgom. Szeretném, ha felkeresne az a bátor személy, aki csak azért rongálja a városunk tulajdonát, mert nyilván nem akadt olyan emberére, aki lekapartatná vele a beteges kreatív hajlamából eredt igen gyatra művészi kifejezést. Szeretném tudni, hogy mi ellen lázad? Neki ugyan mi nem tetszik ebben a rendszerben? Pedig annyi jót tudna tenni! Például meglátogathatná velem apukámat. Én türelmesen vártam, hogy magától ébredjen rá, mennyire szeret s mennyire büszke rám. Az egész gyermekkoromban végig vívtam egy harcot, amelyben nem érthettem miért fontos, hogy olyas valaki szeressen, aki meg tud bántani?! Nem akarattal, egyszerűen csak „így” alakul. De fontos volt, én vártam és nem hallgattam a világra. Mert hittem, hogy eredendően mindenki jó. Sikerült Te rongáló segfej! Valami megtört és apukám észrevett. Ennek a gyökeres változásnak az volt az ára, hogy rohamosan lebetegedet. S most tudod mi a helyzet? Nem úszkál az alkoholban. Szeret, büszke rám és a szemeim előtt haldoklik szó szerint, mert a rendszer, amelyben élünk nem engedi, hogy kiváltsa a gyógyszereit. Nincs rá pénzügyi keret. Ahogy Vörös Rébék mondaná: „A társadalom minket nem szeret!” Tudod, minket nem támogat az állam, se holmiféle alapítvány, se bank. Gondoltam, ha támogatna, mi nem hajigálnánk szét hála jeléül a mocskot és a szemetet.(Pláne, hogy a szemétkupa csak öt lépésre van) De még ha szét is hajigálnánk, minket meglincselnének érte. Utánad meg úgyis feltakarít egy két ártatlan ember, hát miért ne fújkálnád már össze – vissza a várost, a közös buszmegállót s a kemény munka által épített falakat?! Miért ne tennéd tönkre a várva várt játszóteret? Téged meg kell érteni, mert mentálisan el vagy maradva… oly annyira, hogy még az sem fogod fel, hogy a bunkóságnak is vannak bizonyos határai s Te ezerszer túlhaladtad. Pedig én arra szerettelek volna megkérni légy mellettem, amikor könnyes szemmel válaszolok levélben azoknak a barátaimnak, akiket az állami rendszer elszakított tőlem. Tudod mi nem csináltunk ilyeneket. A sajátunkat sem rongáltuk, nem hogy még a közöset. Mégsem kelletünk! Ide nem gondolkodó, érző, építő, fejlesztő emberek kellenek, hanem olyanok, akik ész nélkül rombolnak tudván, hogy úgyis kinyalják a seggüket, őket úgyis megvédik… Teljesen mindegy, hogy fehér, zöld, fekete, arab, indián, katolikus, pogány… egyáltalán nem az számít ostobák. S ha majd kiszűrtétek a lényeget, kopogjatok rám.
Nos, visszatérve ahhoz az „alkotóhoz”, akinek szíve joga, hogy mocsokságban őrlődjünk.
Nem, nem akarok én háborút. Még a lóca tetejére is felülnék melléd lazán, hogy elmeséljem milyen kárt tettél mindazokban, akik hitték, hogy TE más leszel. JOBB, mint azok, akik szarba vettek. Elmesélném Neked milyen rossz érzés élni ITT veled és mennyire szeretnék lenni az, aki feladja és elmegy miattad úgy, mint a barátaim tették.
Amikor láttam azt a sok mocskot és szemetet az OTP bank előtt, a nem akármilyen fajta cigarettadobozt, sörösüveget zokogtam, mint egy sebzett fenevad. Rájöttem, ez már rég nem az én hazám. Szóval fejbe is csaphatsz, csak szívességet teszel. Egyetlen egy csekély kérésem van, nézz végig a szemeimbe, mert egyel ugyan számolnod kell, ha hiszel a szellemi világban, ha nem. Ha általad bajom esik, nyilván őrületbe kergetlek. Vagy csak a pofádat fújnám be minden reggel olyan színre, amitől életed végéig szenvedhetnél. Mert én ilyen rossz vagyok, hogy kívánom, vonják meg Tőled azt a biztonságot, amelyet azoknak kellet elveszíteniük akik Téged támogatnak. Ha fehér vagy lennél fekete – ha fekete vagy lennél fehér… de én a lilát is szeretem, olyan úgysincs még. De lehet csak azt fújnám rád: HAZAÁRULÓ. Közben jól jönne valami B-terv féle, mert lassan nem lesz, aki dolgozna rátok, s ha ez által összedől a globális rendszer, hát drágám, nem szeretnélek elkeseríteni, de úgy hiszem, velünk együtt haltok éhen. Ezért is lenne jó, ha egy kicsit kedvesebb lennél és elhitetnéd velünk, hogy érdemes megdögleni miattad. Ha esetleg rongálás helyet krumplit ültetnél a kertedbe…a dolgok jobban alakulnának. Akkor nem haragudnék rád és nem mondanám azt, hogy Te miattad élünk pokolban. Mert mi legyünk folyton elnézők és engedelmesek… és nézzük végig, hogy dől romokba mind az, amit az őseink építettek. Hát rád dédnagyapád biztos büszke lenne. Biztos ehhez vezette a nagyszüleidet, a szüleidet… Te mi mást alkothatnál? A gyermekeid… a gyermekeid gyermekei… Ne érts félre, nem vagy rossz ember, csak ostoba, mert elhitted, hogy attól vagy valaki, ha mindent tönkreteszel. Tényleg nem maradt másod? Csak ennyi? Szegény Te!
Nem, dehogyis ítélkezem! Egy kicsit dühös vagyok, csalódott és szomorú… csak ennyi. Nem miattad, magam miatt… hogy még mindig képes nem várt és kellemetlen meglepetést okozni a Te megrongáló fajtád. S itt ezen a ponton szeretnék megkérni mindenkit, akinek nem ingje, ne vegye magára, mert én kizárólag csak azt fájlalom, hogy nincs már elegendő akaratom ahhoz, hogy megbotránkozás nélkül leintsem ezt.

Szóval, segítesz nekem tökfej? Komolyan el kéne látogatni apukámhoz. Segíthetnél rá venni, hogy ha törik, ha szakad, ki kell váltania a gyógyszereket. Nem adhassa fel oly könnyedén! Értsd meg, nem veszíthetem el most amikorra minden rendbejött közöttünk. Ha Neked sikerül, ha ügyesebb leszel, mint én… meg fogok hajolni előtted és a bajban sem fogom elfelejteni azt, amit értem tettél. Vagy csak mond el, mit tennél a helyemben? Hisz ha a szemeimbe néznél, látnád, legszívesebben oda kívánnálak, ahol jelenleg én vagyok. A mérhetetlen tehetetlenségbe! Nem azért mert ezt érdemelnéd… azért, hogy megértsd én sem ezt érdemeltem.
Ugyanakkor írhatnánk a barátaimnak együtt, hogy ne szomorkodjanak a távoli helyeken messze a hazától a családjuktól, az igazi eredendő álmaiktól, ha majd újra fel kell építeni a lerombolt városokat, könyörögni fog az állam a visszatérésükért...
Ugyanis rombolni mindenki tud, de az építéshez bátorság kell és akarat.

Visszalavírozva a kedves dalszöveg íróhoz, szeretném, ha tudná, ezen a rendszeren belül vannak megmagyarázhatatlan csodák, amelyekért érdemes visszavágyódni. Mégpedig a Hit, Remény és a Szeretet… Szóval meghallgatom még a dalt egy párszor, aztán már jól esne hallanom valami vidámabbat is. Szeretném ezt a hátra maradt kisidőt végig mosolyogni:)))

U.I.: Megmosolyogtam, egy visszajelzést: „Tudod, néha úgy érzem, rólam írsz”, így valahogy hangzott. Nem tudom írok-e egyáltalán valakiről vagy csak az álmaimban létezett. Azt tudom, ha nem szeretném, vagy csak egyszerűen nem fogadná be valamiért a szívem, nem írnék, nem beszélnék róla. Sajnálnám rászánni a szabadidőmet arra, hogy szóljak hozzá bármit is. Nem azért mert úgy hiszem, ha nem szeretek valakit az nyilván rossz ember, biztos, hogy nem rossz! Hanem azért mert úgy hiszem mindenkinek szabadságában áll eldönteni, hogy szeretne-e a rövidke élete alatt olyan színjátékot játszani másokkal, amelyben felfoghatatlan okok miatt azt kellene hazudnia, hogy Ő egy őszinte, szeretetteljes lény, aki mindenkit szeret és elfogad, hogy aztán órákat mosolyog mindazokra, akiket legszívesebben egy kanál vízbe fojtana bele gondolván a többiek is olyan hülyék és vakok…
Nem játszom ilyet, szóval még egyszer: Akinek nem ingje, mindhiába veszi magára, s ha mégis magára vette a saját meglátásait vizsgálja át, ne az enyéimet. Köszönöm :)))
Sajnálom, ha valakit megbántottam, nem volt szándékos. Én ilyen nyers polgár lettem amióta MEGKÚR járdalapon lépkedem, és azt látom, hogy már megint senki semmit nem csinál! Persze nyitott szívvel fogadom a kritikát, pláne ha meg kell fordulnom érte.

U.I. 1: Bárhogy döntesz kedves megrongáló, egyet jól véss az eszedbe, a segítségedet kértem:))

Georgnak - Georgról

Dadka — Wed, 11 Sep 2013 18:33:14 GMT

„Az ember, ha teheti, eléri, ha nem teheti, kritizálja, ha még azt sem tudja: rombolja a világot…”
Kovács György

Azt hittem ez lesz életem egyik legkönnyebb írói feladata. Felteszek Georg-nak egy pár jól megfogalmazott kérdést és a tartalmas válaszait egyvelegbe sűrítem. Igen, tudom, jól hangzik. Csakhogy én nem számítottam arra, hogy Őt lényegében nem is a válaszok feldolgozása érdekli, azokat tudja már, hisz a saját életéről van szó. A válaszokban rejlő kauzalitás foglalkoztassa. A vízhang, a víztükör s felvetett hipotetikus festővászon. Mi lett volna, ha az Élet teljesen más színskálát kínál fel neki? Hogy alakult volna a sorsa? Merre vitte volna az útja? Mi lett volna a hitrendszere alapja? A legfontosabb céljai melyeknek eléréséhez egy általa vélt úton kell megmaradnia?! Mi lett volna, ha szombaton szürke póló helyet neon sárgát vesz fel? Észreveszik? Kivált ezzel valami reakciót a környezetében? Ha ezerszer rosszat tesz, egyszer jót, fogják-e értékelni? Ha ezerszer jót tesz, egyszer rosszat, fogják-e folyton emlékeztetni rá? Hogy mi lett volna „ha”… azt már nem tudjuk meg. A beszélgetésünk óta három és fél év telt el és én úgy érzem, eljött az ideje, hogy bekopogjak szívetek ajtaján és elmeséljem nektek milyen lenyomatott hagyott bennem Georg lelke, amikor keresztülsétált rajtam.

- Bárhogyan is szelektálnánk hipotetikus-deduktív felállások között, egy szó, mint száz, ha önmagában az Élet a legjobb regényíró, akkor Georg akár egy hosszantartó boldog történet megtestesült alakja lehetne, aki valamiféle Isteni kegyelem által mentesült a személyes harcoktól, csalódásoktól, sérelmektől. Egyrészt azért, mert megérdemelné, hogy boldog legyen, másrészt meg miért ne?! Sajnos úgy érzem, egy ilyen regényt végig sem olvasnátok hisz mi más váltana ki az emberből gyengéd érzelmeket, megértést, együttérzést, tenni akarást, ha nem az idegen sorstól jött szomorúság? „De jó neki”, mondanátok könnyedén félig lapozva élete könyvét, majd polcba helyeznétek, és alkalom adtán lefújnátok róla a port. Talán már soha többé nem vennétek kézbe, hogy végig olvassátok. Mintha az őszinte boldogság olyan luxus lenne manapság, amely leginkább megbotránkozva hat ránk, mintsem hogy pozitív erőt merítve belőle igyekeznénk előre haladni. A „Neki sikerült, tehát van remény” helyett a „Neki sikerült, nekem nem, megkövezni!”, álláspont dukál. Valahogy így születnek az irigykedők, és így születnek a háborúk is. Én ugyan kézbe vennék-e egy olyan könyvet melyből elejétől végéig csupa boldogság áradna? Jogos a kérdés, de hogyan is tudhatnám a választ, ha jelenleg én írom? Az egyik oldalon a vágy, hogy akit igazán megszerettél boldog legyen, bármennyit lapozol az élete könyvében. A másik oldalon a helyzet elfogadása, amely szerint a legnagyobb pofont az életben pont a felhőtlen boldogság eredményezi, mivel az nem igazán készít fel arra, hogy egy sorscsapás által mindent elveszthetsz. Nagyon kevesen maradnak talpon, amikor minden összedől.
Georg annyira jó lélek, ezért úgy hiszem, az Élet épp ettől az illúziótól szerette volna megvédeni. Mit érthetett volna az egészből? Boldog, nem szenved hiányban, egyszer csak jön a sok „jó” barát, hogy keresztre feszíthesse. Tán kevésbé fájt volna, mint a tény, hogy nyugodtan tovább mehetnek, mert nincs mit irigyelniük? Ki tudja? Talán megtudhattuk volna, de ahhoz teljesen másképp kellet volna történnie mindennek…

Georg a szüleit elvesztve kiskorától gyermekotthonban nevelkedett. Nem volt könnyű, úgy hiszem. Nyilván rengeteg nyafka elégedetlen gyerekkel cserélt volna, akinek nem volt egyéb gondja a gyermeki világában csak az, hogy pipálgassa az eredményezett zsarnokságot. Most egy kissé elmélyedtem az akkori időszak dolgain, hogyan is kezelném egy kispajtástól, ha az élete legfontosabb dolgaiba iktatna bele.
- Szia, Georg mi a pálya? Megvette már apukád a legújabb Matchbox készletet?
- Nekem sajnos nincs apukám.
- Akkor szóljál anyukádnak
- Nekem nincs anyukám. Én elvesztettem a szüleimet.
- De jó! Nekem vannak szüleim, és útálom, hogy este hatra otthon kell lennem. Sőt be kell számolnom mindéről, és ha netán kések kitör a forradalom…

…Az érme másik oldala az, hogy lehet olyan gyermekkel is találkozott Georg, aki családon belül bántalmazva volt s attól csakugyan nincs mit irigyelni…

Szóval az Élet már itt csettinthetett volna újjal, ha belegondolunk mélyebben. De nem ezt tette. Nem vette el az irigykedő gyermek szüleit, hogy Georg a sajátjait visszakaphassa! Pedig Ő talán értékelte volna azt, amit a többiek fojtogató huroknak éltek meg. Bezárt az ég-bolt, csoda nem vásárolható…
Így hát Georg elindult önmagától „élni" és engedte, hogy az Élet nevelje. Milyen folytatást vártok egy olyan embertől, akit a saját sorsa már mindjárt az elején ennyire megpróbáltatott?
Kemény, védő falak mögött nyalta a sebeit, amelyeket a konok világ ejtett és nagyon – nagyon igyekezett szeretni mértékletesen úgy, hogy ne kelljen félnie többé az elvesztéstől. Hol ott, amitől a legjobban félt, az mindig megvárta „odakint“. Nyilván ennek hatása alatt váltott a szíve. Megállt egy kereszteződésnél és úgy döntött, azon az úton halad tovább, ahol szeret majd akkor is, ha nem sejti mind ez mit eredményezhet. Talán egy újabb elvesztést? Hiányt? Ki tudja?! De miért ne próbálná meg? Miért ne kockáztatna? Miért ne szeretne csak úgy cél nélkül? Ha már egyszer ígyis – úgyis a vesztesek útját járja, düh, harag, gyűlölet helyett miért ne próbálná másoknak átadni azt, amitől az Élet különösebb ok nélkül nyomatékosan megfosztotta? Gondoljatok bele, dönthetett volna teljesen másképp. Mint jó néhány növendék sorstársa mai napig fetrenghetne a drogban, az alkoholban s a vádoló szitkokban. Hisz az Élet már a legelején megpecsételte úgy, hogy jogában állna szidni a végzetét… de Ő nem ezt tette. Az Élet összetehetné hálajeléül a két kezét, hogy van egy Georg, aki talpra állt úgy, hogy közben minden vágya az volt, hogy szerethessen, s hogy Őt is viszont szeressék…
Ti mit írnátok tovább az élete könyvébe? Egyáltalán mit gondoltok, valós személy Georg vagy csak kitaláltam annak érdekében, hogy közölni tudjam veletek, szerintem igenis van egy láthatatlan, megmagyarázhatatlan erő, amely egyben tartsa mindazok szívét, akik akkor is igazán szeretnek, ha epres fagyi helyett két pofont kapnak. Vannak emberek, akik elsősorban Önmagukért tesznek, hogy aztán tudjanak tenni másokért is. És azért szeretnek, mert ez Őket is élteti, nem azért mert elhiszik, hogy csak akkor tudnak megváltani másokat, ha saját magukat teljesen kivonják a szeretetből. Vak vezet világtalant-életet élünk, ahol még a legegyszerűbb tényezőt sem bírjuk felfogni. Ha Georg feladta volna, lett volna egy másik történet, de már sosem lett volna még egy ugyanilyen. Az utunk lehet egyforma, és lehet egyforma a meglátásunk is, de ennek mégis van valami sajátos egyedisége, amely sugallja, hogy az Ő szomorúsága, vidámsága, könnyei, mosolyai nagyon is hiányoztak volna a Világ közös történetéből.
Él, teszi a dolgát úgy, ahogy magától tanulta meg, akár rá is kérdezhetnétek hol tart most. Szerintem nem bánná. Lehet, épp olvas és mosolyog. Az Ő életkönyve már sosem lesz holmiféle haszontalan porfogó. S nem is ez a könnyen érthető, könnyen emészthető olvasmány. Hol ott van, de nem kötelező senkinek. Viszont ha egyszer kézbe veszitek és szível olvassátok, maga a történet nem fog elereszteni többé. Könnyes mosolyt varázsol a körülöttünk épült falakra.

Most így idő elteltével nincs is igazán súlya azoknak a válaszoknak, amelyek alapozták volna ezt a történetet. Akkor, sem ha minden megváltozott és akkor, sem ha minden a régi. Ugyanis rájöttem, hogy mesélni Georg-nak Georg-ról nem az én feladatom. Köszönettel tartozom, hogy türelmes volt velem és engedte saját magam ébredjek rá.
S hogy akkor is egyforma forrásból származunk, ha teljesen különböző dolgokat élünk meg életünk során erre az alábbi dialógusunk a tanú:

Georg: „És rajtam mit látsz? Kivi lennék, sosem hittem az ilyenekben csak a kézelfogható dolgokat hiszem el.”
Dadka: „Van, amikor megvagy törve, elvagy fáradva és magányosnak érzed magad, hiába vesznek ezren körül…a világ legkisebb zegzugába elbújnál, ha lehetne…hogy megvárd míg lecsendesedik minden…ugyanakkor harcos vagy a javából, nem igazán bízol az emberekben, de bízol az értékrendben. Néha fejetetejére áll a világ… de ez nem biztos, hogy baj Georg.”
Georg: „Ilyet, és tényleg nem ismersz ez 99% igaz."

Azt hiszem megeredtél rá Georg, hogy bevalljam, tényleg nem ismerlek! Mond, honnan ismernélek? Amikor három és fél évvel ezelőtt igyekeztem hitelesen leecsetelni azt, hogy milyennek látlak, saját magamról írtam, mert a válasz 99% rám vonatkozott. Pedig akkor megvolt látszólag mindenem. A legfontosabb hiányzott… az érzés, hogy bármi történik, akad majd valaki, aki Önmagamért szeretne. S hogy ki vagyok én? Csak egy Élet a sok közül, aki sokkal tovább hitt a hazug ölelésekben, mint kellet volna. De túléltem. Épp ezért az egy százalék, rám sem vonatkozik. Én hiszek az emberekben. Ha nem hinnék, nem lenne értelme szeretni újra, újra és újra…
Hogy úgy gondolom-e végeredményben az a boldog ember, akinek van szerencséje boldogtalannak lenni? Illetve akad elegendő ideje felkészülni a boldogtalanságra? Nem, mert szerintem nincs végeredmény. Nincs boldog és boldogtalan ember. Olyan van, aki talpon marad és olyan, aki feladja. Mert aki feladja „odabent”, az észre sem veszi, hogy milyen közel volt a boldogság, amikor Ő abban a hitben élt, hogy már nincs, ami éltetné. S vannak olyanok is, akik a legnagyobb szomorúság közepette is felmosolyognak reggel, mert tudják, új napnak nézhetnek elébe. S minden új nap, új esélyt ad a változásra.
Úgy érzem nincs univerzális boldogság sem boldogtalanság. Nincs jó vagy rossz élet. A döntés van, amelyet Te hozol, bárhogy alakul…
Kívánok Neked az Életben sok szerencsét, kitartást és csupa olyan döntést, amely élteti benned a szeretetet s a hitet, hogy az Élet nem azért edzett meg, mert nem szeret. Sőt…

U.I.: Azt írtam volna, hogy jó lélek vagy? Akkor „valahonnan” mégiscsak ismerlek…

(A cikket Georg beleegyezésével publikáltam)

Mackov výletný denník

Dadka — Sun, 08 Sep 2013 07:29:35 GMT

Mackov výletný denník

Grécko – Zakynthos 2013

18.7.2013 ŠTVRTOK

Prežívam radosť, len otváram oči,
keď priateľka z detských čias do izby vkročí.
Nežne ma poláska, položí do vrecka
Ani len netuším, že idem s ňou do Grécka.

Odteraz už nežiarlim na jej manžela.
„Berme ho so sebou“, taktiež si zaželal.
Sedí za volantom, hudba nám vreští,
ešte stále neverím, už sme v Budapešti.

Čakáme autobus, cítim sa skvelo.
Vykukám z vaku detinsky smelo.
Štartujeme zaraz podľa môjho vkusu
Šťastne vám kývnem rovno z autobusu.

Atmosféra veselá, tá nás všetkých spojí,
i keď na hraniciach sa hodiny stojí.
Priateľka Dadka číta pričom chápe,
že okrem šoféra skoro každý chrápe.

19.7.2013 PIATOK

Ubieha cesta, všetko sa mi páči.
„Už vidím more, hor sa sedmospáči!
No tak, vystupujme ja nemám v hlave piliny“
Čaká nás trajekt v prístave Kyllini.

Neviem opísať svoj vlastný dojem.
Možno po bagete, ktorú si dojem.
Ale už cítim Gyros pita v nose
„Haló, vážení, sme na Zakynthose“.

Trošku si zazívam, vytrasiem vrecká.
So smútkom sledujem tie dnešné decká.
Nič sa im nepáči, rozkazujú rodičom.
Tí sa ich boja, je to celé o ničom.

My už však sedíme znova v ďalšom buse.
Je to únavné cestovať v kuse.
Ako sa však poznám, prenesiem aj hory.
Len aby som dnes už mohol byť v mori.

Páni, ja som v Grécku, až teraz mi svitá.
Kalamaki beach, štúdio Margarita.
A už to aj vidím akým som prínosom.
Ideme k moru s chladeným Mythosom.

Nuž tí moji milí, dávam na nich pozor.
Sú ako deti a ja medvedí dozor.
Skáču si, bláznia sa, plávajú veru
Za chvíľu písknem, hor sa na večeru.

Nočný život v Grécku to je už iná sláva.
Nebudete veriť lacnejšia je káva,
lacnejšia je večera, ako u nás doma,
sedím na stole a zazerám jak sova.

Deti majú nanuk po každej večeri,
Nám doniesli chlebík, dobrý pečený.
Sú tu veľmi milí, ďakujem životu,
že som tak ďaleko a necítim clivotu.

No a tu so mnou títo dvaja blázni.
Nič si nerobia zo žiadnych kázni.
Noc je už hlboká, máčajú sa v mori
Pomôžte mi prosím, už som z nich chorý.

20.7.2013 SOBOTA

Čo ich to napadlo? Tak toto raz zažiť,
oni sa chceli na slnku pražiť.
Vzali ma ku skalám, nech si ich strážim,
kým sa vybláznia na nuda pláži.

Vyzliekli ma donaha, bože koľko smiechu.
Kým sa bláznili, spravil som si prieskum.
Piesok bol teplý, žiaľ nemám in šticu.
Aj tak si chcem získať grécku medvedicu.

Došli sme na izbu, nie som žiadny štupeľ.
Preto mi spravili perličkový kúpeľ.
Grécke baby chcem? Veru tie.
Predtým však máme infostretnutie.

Delegátka bola milá a krásna.
Už pri prvom pive vec mi je jasná.
V budúcom živote nebudem maco,
ale športová hviezda s menom Laco.

Už sa na mňa pozrela, usmieva sa pekne.
Povedz jej Dadka, že jej to sekne.
Odpijem z piva, dostávam várku.
Pôjde sa na výlet aj do Aquaparku.

Pôjde sa na výlet trajektom po vode,
budeme kukať na úžasný vrak lode.
Budeme vidieť aj Modré jaskyne,
domáci plyšáci, už máte vrásky, nie?

Všetko je ok, vy nemé hračky?
Tu, na tomto ostrove sú mega-korytnačky.
Domáci ich volajú Caretta – Caretta.
Toto je ľudia úžasná planéta.

Títo ešte chrápu, tak si tu píšem.
Za chvíľu ich prebudím zo snovej ríše.
Dohoda je dohoda, idem loviť baby.
Som predsa citlivý, ale nie slabý.

Ach jaj, bože mama, toľká oštara,
títo zahrali za mňa poštára.
Vraj mám aj med, nuž ktorá ho chce lízať?
Skočili všetky, nastala kríza.

Jedna druhej šepce,
vraj Slováka nechce.
Pocítil som prudký príval.
Jednu mám, ostatným som kýval.

Zoznámil som sa bez vážneho zámeru.
Moji priatelia si zapli aj kameru.
A tak sa už hanbím do konca života,
že som sa zatváril ako sirota.

Ale no decká, vo vašej reči,
nedali sme si medvedí strečing.
Najskôr sme boli na spoločnom pive,
treba sa spoznať, dnes sa nevyspíme.

Od toľkého smiechu v slzách som sa topil.
Už vidím dve! Či som sa len opil?
Zaľúbenci v Grécku, Mousaka mi vonia,
Moja medvedica sa volá od dnes Sonia.

Bože môj zlatý ešte títo mi tu chýbali.
Namiesto Mousaky si mustafu pýtali.
Čašník len kukal, nerozumel slovám.
S týmito bláznami veru ťažké to mám.

Ústretovosť Grékom veru nechýba.
Celý náš stôl sa pri večeri prehýba.
V Roof Garden je super, je tu zábava.
Pozornosť podniku: Skvelá baklava.

Zem sa pekne točí, a ja som v strede,
veď baklava sa kúpe v sladkom mede.
Netreba viac pre medvediu pracku,
decká drzo pošlem na vychádzku.

Poslal som ich na pláž, nech sa trošku schladia.
Teraz mám rande a vážne mi vadia.
Veď u nás sa už aj svadobná noc konala,
ale čo za dve minúty? Chabá Grécka koala?

Vrátili sa skoro, tak som sa ich spýtal z fleku
Čo je mladí, nedá sa? Kríza stredného veku?
Ale nie, čo mi šibe? To len osud s nimi zametá.
Prišla zniesť vajíčka na pláž jedna Caretta.

To, že nemám súkromie, vôbec ich nemáta.
Občas sa s nimi veľmi ľahko prerátam.
Nuž, čo sa dá robiť, prišli sme spolu.
Dobrú noc vážení, na dnes mám smolu.

21.7.2013 NEDEĽA

Takúto hanbu zrejme ešte nezažil nikto,
akú nám spravili zo žartu títo.
My sme len so Soniou s úžasom čumeli,
Či sa im ešte dlho chumelí...

Vážne sa do gréckej pamäte vryjú.
Rozhodli sa pre malú paródiu.
Ja už na to nemám slov proste,
že kúpili si nafukovaciu posteľ.

A tak nám predviedli ako to chodí,
keď vypadne niekto zo záchrannej lodi.
Čo to robia? Strkajú sa, je tu smiech na celé pľúca.
Potajomky Dadke fandím, nuž na loď nie je súca.

Už – už Viktor boduje, má v sebe silnú vieru.
Natrafil na kamene a loď získala prvú dieru.
Stroskotali na mori aj z vody sa napijú.
Čo už taká diera malá? Však oni ju zašijú.

Že tým spravia plno ďalších, koho len to napadne?
Kým zalepia všetky diery aj prvý sneh tu napadne.
Tak sa brodia vlastnou silou cez vlny a rastliny,
Ráno som mal pevné nervy, nuž nateraz praskli mi.

Krásne kamienky priniesla vlna,
Zrazu je taška akosi plná.
Zopár mušličiek vrecká im ťažia,
zbierajú všetko, aspoň sa snažia.

Po krátkom oddychu znova sme na pláži
Nedá sa to opísať, len raz si to zaži.
Zrazu sa rozprúdi veľmi vážna téma:
„Od čoho závisí životná schéma?“

Človek by mal umrieť, keď je veľmi šťastný.
Cíti sa slobodne a vôbec nič nevlastní.
To dáva zmysel, prečo by mal bojovať?
Veď láska sa nedelí, má nás predsa spojovať.

Iróniou osudu človek stále hľadá.
Spoznáva smútok, vie čo je zrada.
Keď cíti zármutok, nie je vďačný životu.
Stavia hrubé múry a rozdáva clivotu.

Aj som si poplakal nad hlúposťou ľudí,
sen ako z hororu, už ich nič neprebudí?
Pre lásku božiu, tak kde sa stala chyba,
že po zadrhnutí kosťou z ryby môže iba samotná ryba?

Nuž, ale po vážnej téme fotíme sa vážení,
Úsmev od ucha k uch,u ale pohľad máme splašený.
Letisko je veľmi blízko, Boeing nám rozcuchá vlasy.
Kričíme si do ucha, ale nerozoznávame si hlasy.

Len si to predstavte, že zasnene sledujete more.
Zrazu sa železný vták rúti po obzore.
Nemáte čas zahíkať, iba vyšpúlite oči.
Nie, ja som sa neopil a nie som na kolotoči.

Už som rozrušený, mladí sú krotkí.
Rodia sa prvé úžasné fotky.
Mesiac sa odráža na hladine mora,
niekto ich miluje asi tam zhora.

A mňa Sonia ľúbi, už je to jasné.
Aj tak už len čakám, kedy sa zhasne.
Títo však tancujú na pieseň od Elvisa.
Bláznivé decká, ani dnes nevyspíme sa.

22.7.2013 PONDELOK

Neviem teraz ako začať,
boli sa v bazénoch máčať.
Dali si privysokú latku,
zašli si do Aquaparku

Došli domov celí – zdraví
„Bolo super“, Dadka vraví.
Sype slová ako z vreca.
Usmieva sa, kecá a kecá...

Veď oni sú strašne hraví.
„Chcem ísť naspäť“, Viktor vraví.
Len sa smeje, hurá, sláva
Aspoň toľko nerozpráva.

Výsluch som dobre zvládol
O Water Village Sarakinado.
Tešil som sa všetkým správam,
Tie vám teraz prerozprávam.

Títo dvaja nestihli dospieť,
no mne to môže iba prospieť.
Keď som s nimi je mi fajne,
Dadka ma navyše ľúbi tajne.

Lenže dnes sa bezo mňa báli.
Kukám fotky, všetky chválim.
Grimasy z veľkého vzruchu.
S desom očiach letia vo vzduchu.

Vyšli hore na šmykľavky,
bralá boli malé skalky,
domy boli škatuľky,
ovisli im papuľky.

Chceš zliezť dolu? Už sa nedá!
Ajaj decká, bude beda!
Sadáš na kraj, ktosi ťa strčí,
výskajúc ku cieľu frčíš.

Dadka bola celá šťastná,
že vie byť aj taká hlasná.
A že odstredivá sila,
zhodila jej dve – tri kilá.

Len tie baby mali smutné hlávky,
ktoré mali dvojdielne plavky.
Kým sa šmykli celkom dole,
boli do polovice holé.

A to do teba aj nôž vrazí,
že všade samé paparazzi.
Ale aspoň nie sú skúpi,
ich fotky si môžeš kúpiť.

Pred nástenkou sa preborí kýbeľ.
Páni, to je úžasný výber.
Škrabem zadok, fúkam noštek.
Svojej láske dávam božtek...

V uzavretom tobogane,
zapcháš si nos, ale márne.
Zadržíš dych, sval ti stvrdol,
pred tebou si ktosi prdol.

Už nevnímaš žiadne hrádze,
vyskúšaš si Kamikadze.
Cenia si tvoju snahu,
že s vreskotom sa rútiš zo svahu

Nuž a aj ten lievik tučný,
letíme, sme veľmi hluční.
Prúd vody nás dookola nesie,
nech to skončí, lebo zbesniem.

Malý oddych v umelom bazéne,
ležím na člne, vyzerám zasnene.
Prúd vody nás dookola vozí,
za hodinu sa úplne zhrozím.

K životu aj oddych patrí.
Zrazu však vystúpiš z vatry.
Netrápi ťa cholera,
len si trošku zhorela.

Romantický večer to istí.
Všetci sme koktejlisti.
Nestískaj ma Sonia, veď až bolí to,
šepkám jej tíško v bare Mojito

Viktor nežne hladí Dadku,
občas ju capne po zadku.
Drží jej ruku, hladí jej vlasy,
odpadnem z toľkej krásy.

Dadka mu zrazu do krku skočí,
pohľadom skúmam pohľad ich očí.
Lebo okná týchto duší,
aj samotný pohľad vzruší.

V noci, keď už každý spinká,
ohúri nás pešia linka.
Plazíme sa tíško k moru,
tajne až po závoru.

Zrazu sa objaví široká paleta
zelených tričiek s nápisom Caretta.
A do nás vážení veľký strach vrazí,
pred nami sa nákladiak plazí.

Tisíc bleskov, jeden hrom,
mega drak s pancierom.
Dĺžka ako naša vaňa,
už sa ku mne s hladom skláňa

Od strachu odpadnem, bolí ma hlavička.
Ona len prišla sem naklásť si vajíčka.
A dobrovoľníci nám svedčia,
že sem chodí až trikrát väčšia.

Hodí sa do mora s pleskom,
nemohli sme fotiť s bleskom.
Prispôsob sa k podmienkam,
zostaň verný spomienkam.

23.7.2013 - UTOROK

Jaj, kde sme to vyviazli zase?
V preľudnenom Laganase
Majú tu radi hostí,
na ostrovčeku Agios Sostis

Samé decká, samí Briti.
Už mám nervy iba z niti.
Chcem ísť naspäť, vidím mraky.
Chýba mi Kalamaki.

Títo sú však hladní isto.
Páni Mc Donald´s bistro.
Za jeden cheeseburger, dám svoje maliny,
som chytrácky, to preto páli mi.

Najedení lenivo domov sme sa vracali,
od toľkého smiechu rozum sme strácali.
Videli sme rybu, ale nechceli sme ju zlapiť,
trošku bola vyschnutá tak sme jej dali napiť.

Prepáčte, ja nechcem byť drzý,
Tá ryba ma vskutku mrzí.
A tak si v chládku s pivom ležím,
dodržujem pitný režim!

Srandy je tu neúrekom,
aj som si potykal so Shrekom
Pohľad som do diaľky upäl.
Čo dokáže bahenný kúpeľ?!

Viktor celý zelený, Dadka celá zelená.
Šibalský úsmev, už viem, čo to znamená.
Predstavenie začína, kukám jak na špióna.
Z vody mi kýva moja sladká Fiona.

Únava dolieha na všetkých asi,
už len Dadka si namáča vo vode vlasy.
Viktor kričí, že žraloky sa blížia,
ich pohľady sa úsmevne skrížia.

Konečne sme ju už dostali z vody,
od únavy sme rátali schody.
Z vedľajšej taverny Zorba hrá krásne.
Pískam si popritom píšem vám básne.

Nemám trému zo žiadneho prejavu.
Eurá sme minuli v obchode Dejavú.
Nehnevaj sa Dadka, ale nesie sa chýr,
že si chceš ponechať každý suvenír.

Treba ich rozdať, to bude smútku,
ty chceš aj pero, všetko chceš v skutku.
Ty chceš aj magnetku, korytnačie vajíčko,
treba ich rozdať, poplač si máličko.

Čas rýchlo uteká, žiaľ nezaprie ťa,
ty beztak si ako veľké dieťa.
Bojuješ ako piráti zo zvyku,
si však zo Slovenska, nie z Karibiku.

Pozri sa, maličká, kam ťa boje ženú?
Zbytočne sa mračíš na dospelú ženu,
ktorá možno iba preto nie je pri mori,
Lebo vo svojom laptope sleduje horory.

To nie je tvoj problém, nie je tvoja starosť.
Ty máš vlastné sny, máš svoju radosť.
Hor sa do postele, zajtra je už streda.
Tu sa rýchlejšie deň za dňom strieda.

24.7.2013 – STREDA

Kolosálna únava je v každom z nás skrytá.
Ja som ako mŕtvy, Sonia ako zbitá
Dadka a Viktor skúšajú zostavy.
Ako sa treba z postele postaviť.

Noc bola krátka, brechali psi.
Občas si hulákal Gangnam style – PSY
Grécke podnebie si spravilo svoje,
už znova sme stratili o čase pojem.

Keď sme sa pozviechali, chcelo sa nám žblnkať.
Ani sme sa nenazdali a bol už západ slnka.
Moje brucho deravé vždy len jesť si pýta,
a tak snáď trošku dostanem z gréckej Gyros Pita.

Prechádzka po pláži účinky má kladné,
brucho mám ploché a už znova hladné.
Každý si ma obzerá, som predsa hviezda,
a väčšia atrakcia než korytnačie hniezda.

Sedíme v Roof Garden pleštíme oči,
keď čašník s taniermi medzi nás vkročí.
Veď je to porcia pre mamutiu rodinu.
Zjedli sme polku, už fučíme hodinu.

To, čo sme nezjedli, dali sme si zabaliť,
chceli sme rýchlo vstať, nuž museli sme spomaliť.
Peach snapps nám doniesol čašník milý,
a tak sme si na zdravie s ním pripili.

Na čo sme my neprišli čuduj sa svete?
Nie len to vám zabalia, čo nezjete!
Otvárame menu box, na hladné brucho dobrý liek.
Okrem mäsa pridali tri porcie hranoliek.

25.7.2013 - ŠTVRTOK

Dnes ráno sme skoro vstali.
K moru sme sa ponáhľali.
Viki by si zaslúžil grécky emblém na tričko,
pri potápaní našiel korytnačie vajíčko.

Vyliahnuté bolo a také maličké,
že sa najviac podobá pingpongovej loptičke.
Všetci len kukali, aj toto sa môže stať?
Záchranári kývli, smú si ho ponechať.

Dadku mala zrazu v moci
horúčka sobotňajšej noci.
Už som si zvykol, to nie je žiadna novota,
že keď má radosť, skacká ako Travolta.

Ako inak vždy si nájdu zábavu,
Najnovšie sa v mori postavili na hlavu.
Ja už nevládzem, prižmúrim oči,
keď Viktor rovno do pod vlnu skočí.

Lovia morské hviezdy a potom ich fotia.
Ja som k nim milý, iba odtiaľ – potiaľ.
Hádam si nenechám vziať mi moju hrdosť,
že vraj Superstar, páni koľká drzosť!

Nuž moji milí, tu sa dni nevlečú.
Dadka a Viktor rýchlo sa prezlečú.
A ja sa teším na spoločný večer,
so Soniou alias Margaret Thatcher.

Tak, lebo dnes mal som kliku,
vidieť ženskú v pulóvriku.
Teraz mám však úsmev krivý,
niet inej alternatívy.

Sonia zúri, už sa mračí,
mne aj jedna ženská stačí.
A tak po malej hádke
Zdôverím sa kamarátke.

Keď sa ženy proti vám spoja,
rany sa ťažko hoja.
Hádam už každý z vás tuší,
čo sa deje v medvedej duši.

Aj pri mori sa čosi deje,
vlny rastú vietor veje.
Ja nechápem čo už zas je?
More šumí, zem sa trasie.

Títo sa ku skalám skryjú
Prepisujú históriu
Dadka smutne, Sonia plačky.
Čakajú na korytnačky.

Tak toto mi nik neuverí.
Ja sa bojím tejto zveri.
Sedíme tu v najhlbšej noci.
Trasiem sa, mám čudný pocit.

Dadka v piesku leží ako šunková bageta,
keď v tom popri nej odtacká Caretta.
Preglgnúť neviem, pohľad ma ohromí,
mám strach z blížiacej sa pohromy.

Korytnačia hlava ako mesiac veľký.
To nemôže byť pravda, určite je z telky.
Kladie vajíčka obrovská potvora.
Až potom sa presunie s radosťou do mora.

Galiba nastala, záchranárov niet
A tak Dadka s Viktorom píšu zopár viet.
Ja z toho mám pravda obrovskú psinu,
ako ozlomkrk lámu angličtinu.

Vyznačili hniezdo, radosť si dožičia.
Tvárili sa ako náhradní rodičia.
Niet inej cesty, aj na to treba dozrieť.
A tak za pár mesiacov sa sem chcú prísť pozrieť.

26.7.2013 – PIATOK

Tento sen sme nevyhrali vďaka lósu.
Z vlastných síl cestujeme do Zakynthosu.
No tak vážení, pohnime si kostrou,
rád by som už spoznal tento ostrov.

Sadneme na loď, páni koľká krása
a tá veľkosť ani nezdá sa.
Keď však navôkol iba samé more,
zrazu mám obe nohy trošku choré.

Obchádzame Tsilivi hádam mi príde na um,
že sa tam nachádza aj krásne múzeum.
Radšej si rýchlo poznámky píšem.
Ako v rozprávke s loďou sa kníšem.

Prikovaný sedím, sledujem čajky.
Vyšpúlim oči, zívnem znenazdajky.
Popritom sa teším na všetky zážitky.
Prestávka na kúpanie. Má niekto námietky?

Navagio Beach je najznámejšou z pláží.
Piesočnú pláž vrak lode stráží.
Vysoké kopce, úžasné útesy.
Tvrdý boj s vlnami, len skúste si.

Napil som sa vody, v uchu mi zvoní.
Decká sa bláznia, to sú celí oni,
More len šumí, divoko strieka.
Obrovská vlna Dadku povyzlieka.

V diaľke vidím Viktorove ruky.
Tak sa mi vidí, prežíva muky,
štvrtýkrát sa snaží vybehnúť z mora,
hádam piatu vlnu akosi zdolá.

Čas rýchlo ubehol, loď nám zatrúbi.
Kapitán veselo máva z paluby.
Skús vyjsť hore mostíkom, keď sa more vlní.
Dadka sníva o vlnách a sen sa jej plní.

Vyviazli sme celí, nuž nie je to frčka.
Im sa sušia trička, mne paprčka.
Neviem – neviem, či vystúpim znova.
Kto sa vody bojí veru ťažké to má.

Ďalšia zastávka a mňa zabolí aj trup.
Chceš sa okúpať? Máš voľný vstup.
A Tak Viktor z veľkej výšky skočí.
Zhíknem od strachu a vyšpúlim oči.

Dadka, tá rýchlo k schodíkom beží,
prečo ja musím takéto prežiť?
Skočí do vody, úplne sa stratí,
z takej „pohody“ som pustil do gatí.

Musím sa ukľudniť, Dadka mi verí.
Kúpu sa spolu pri jaskyniach v Keri.
Teraz už chápem aj bez rečí.
Spolu sú vážne v bezpečí.

Xingi, Agios Nikolaos, Kefalonia...
Páni, toľká harmónia.
Úžasné Porto Vromi
Príroda, v nej krásne stromy.

Vassilikos, a Schiza bay to istí.
Sme vážne šťastní turisti.
Mavratzis ďalší voľný vstup do mora.
Dadka a Viktor tentoraz odolá.

Radšej sa pekne pofotíme na lodi.
Aj Sonia smútok za hlavu zahodí.
Banana beach a športy vodné,
sledovať je ich vhodné.

Dadka vyzerá ako striga.
Dôjdeme domov bude siga – siga.
Ešte predtým však najeme sa kdesi,
bruško mám prázdne a to ma desí.

Je hlboká noc, túlame sa zase,
Dadka má prosebný tón v hlase.
Míňame peniažky, len trošku sa pýri,
kupujeme na domov ďalšie suveníry.

27.7.2013 SOBOTA

Dnes sa smutná udalosť stala,
kým sa Dadka potápala.
Z vĺn vytiahli jednu pani,
smrť a život...na rozhraní.

Smrť je silná, snáď ju zdolá.
Ktosi už aj pomoc volá.
Kým však dôjdu, už je jasné,
že jej hviezda navždy zhasne.

Cítime úzkosť, zachváti nás clivota.
Toto je chod každého života?
Skloníme hlavy, ani slovo nepadne.
Od smútku sa takmer pod zem prepadnem.

Poobede sme v jednom bare
holdovali záľube starej
F1 preteky boli,
obsadili sme si stoly.

Crystal beach, pri mori večera pri sviečkach.
Máličko únavy nosíme na viečkach.
Máličko smútku, že všetko dobré sa pomaly končí,
snáď nás zaveje osud ešte raz do týchto končín.

28.7.2013 NEDEĽA

Sonia sa na chvíľu zhrozí:
„Však tebe po hlave krab lozí“
Mám veru nápadov kopu.
Vyzerám jak z fotoshopu.

Poobede sme už v bare.
Žijeme si v tom rozmare,
že vyhrá v F1 člen z tria
Ferrari Scuderia.

Vonku sa navršujú stupne.
Hádam im v bedni nerupne,
ale po druhom pive,
majú nôžky trošku krivé.

Úsmevy od ucha k uchu
A ja sa len modlím v duchu,
aby nechceli nájsť hlbší zmysel
pre: toto teplo kto vymyslel?!

Prechádzka im vážne sekne,
Zrazu im cestu pretne
Čašník s milým mávnutím,
Dadku vážne zarmúti.

Ponúka jej zajacov, Dadka ich miluje.
Snáď sa nebo nad čašníkom zmiluje.
Je na smotane a je divý,
nuž Dadka ho chce, kým je živý.

Čašník trošku skriví ústa.
Veď hovorí podľa gusta.
V poli sa ťažko hopká,
keď je z neho menu kôpka.

Mávnu rukou, idú ďalej.
Už nepočuť slovko nalej.
Nálada však ďalej stúpa.
Život je fajn, náhoda hlúpa.

Vážne ich pri srdci pichlo
Čas tu letí...a letí rýchlo.
Zajtra budú slzy padať,
Že prečo? Skúste trikrát hádať!

Posledné bláznenia v telefónnej búdke.
Lúčenie býva smutné a prudké.
Spomienky, ktoré zostanú navždy.
V pohľadoch, ktoré by rád zažil každý.

29.7.2013 - PONDELOK

Posledný deň, rozlúčka sa blíži.
Smútok s nádejou cestu nám skríži.
Lepšie je prežiť a byť verný spomienkam,
než bezcieľne dúfať a dostať sa bohvie kam.

Dotyk vĺn slané slzy priláka,
ako almužna, ktorá živí tuláka.
Viktor sa kukne iba tak z kraja
Ako vyzerá pod vodou raja.

Všetko sa raz skončí, nepretrvá večne.
Môžeme však navrhnúť delegátskej slečne,
aby nás zabudla prirátať z restu.
K tým, čo sa balia na spiatočnú cestu.

Posledná večera, hlboké vzdychy,
Sonia slzy prelieva a vôbec nie z pýchy.
Zvíťazí láska, balí sa s nami.
Možno len túži za novými snami.

Posledná noc na izbe sa do pamäti vrýva.
Lúštime tajomstvá, ktoré iba srdce skrýva.
Prečo chce človek zastaviť slzy,
keď ho lúčenie tak strašne mrzí?

30.7.2013 - UTOROK

Zbalení a smutní, no beztak plný radosti,
že nezabudne Grécko len tak ľahko na hostí.
Vezmeme si vaky, ženieme sa k moru.
Tešíme sa vážne, že sem všetci spolu.

Posledné mávnutie s nádejou na návraty,
nespôsobí vrásky ani menšie závraty.
Šťastný je ten, kto sa šancí chopí.
Aj Sonia len nakrátko svoj krásny zrak sklopí.

Autobus, trajekt, prístav smútku.
Zažili sme čaro vskutku.
Vrátime sa možno klusom.
Dúfam, že s Aeolusom.

Spánok, cesta už sme doma.
Kto nesníva ťažké to má.
Nuž predtým než sa táto knižka nadobro zatvorí,
Pozrite: To oni sú skutoční autori. :))))

Dadka a Viktor :-)

A koldus története...

Dadka — Sat, 07 Sep 2013 16:33:33 GMT

„Bár oly sok idő eltelt már a Nap mégsem mondja a Földnek: Te tartozol Nekem"
Hafiz

- Irtó jól játszol a zongorán az biztos! Neked jobb lenne ezzel foglalkozni
- Hát volt, amikor azt is akartam.
- És? Mi történt?
- Nagyon fiatalon kezdtem el játszani. Egy született tehetség voltam. Aztán teltek az évek, és egyre fontosabb lett a hallgatottság. És aztán… egyre inkább nekik kezdtem zongorázni, nem magamnak. És akkor nagyon megijedtem, hogy csalódást okoz nekik. És azt is tettem.
- Mit csináltál?
- Mindenkinek csalódást okoztam. Okoskodtam. Hangversenyen zongoráztam, és csak úgy játszottam egy pár hamis hangot. Szándékosan! Mert kíváncsi voltam, hogy ugyanúgy szeretnek-e majd? És hát, nem szerettek.
(Az ambíciótól az értelemig – filmrészlet)

…Az úgy történt, hogy megnéztem a kisfilmet és kisétáltam a sötét éjszakába. Nem láttam a könnyektől, s ha láttam is minden szétmosódott. A csillagok voltak a legszebbek és a felismerés, hogy édesanyám elég nagy árat fizetett az életben azért, hogy rajtam ne fogjon ki a szenvedés. Elsősorban mindenkinek ilyen édesanyát kívánnék. Tudom sokszor ismételtem már, de egy olyan anya, aki nem hangol az ellen, aki oktalanul bántotta, többet ér a Világ összes felgyülemlett kincsénél. „Te ne légy olyan, mint akit ahhoz vezettem volna, hogy gyűlöljön", erre kért. „Megérettél arra, hogy gyűlölj, de arra ugyan úgy megérettél, hogy Te döntsd el a saját hitrendszered szerint, hogy szeretnél- e élni úgy, mint egy megkeseredett, álszent? Az emberek végtelenségig sajnálhatnak, ha Te is úgy akarod, mert aki képes gyűlölni, azt csak sajnálni lehet. De ezek az emberek nem fognak igazán melletted állni, akkor sem, ha végig hazudozod az egész életed és akkor, sem ha kiderül az igazság. Végeredményben lehet, csak Istent fogja érdekelni, hogy miből gondoltad, azt hogy Te jó ember vagy?! Tán csak nem abból, hogy képes voltál gyűlölni miközben a többieknek a szeretetről prédikáltál? Szerintem ezt fogja majd kérdezni. Ezért magadban is kell találnod egy pár hibát ahhoz, hogy az élethez való hozzáállásod ne attól függjön mit lépnek a többiek.”
- „Akkor legyen mindig minden csak az én hibám?”, kérdeztem gyermeki naivitással.
„Kisbutus! Te ugyanúgy embernek születtél. Aki arról győzköd majd, hogy minden kizárólag a Te hibád annak saját magával sokkal nagyobb baja van, mint veled. Annak mindig mindenkivel baja lesz, sajnos „most" épp Te voltál kéznél."
Kisétáltam a vonatállomásra, és úgy tettem mintha nem lenne értelmetlen várnom egy felém rohanó Messiásra, aki már előre tudja helyettem is, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem mindig így volt ez, és én tettem egy ígéretet, ha túlélem, megírom a koldus történetét…

Anita Práznovská rajza a Rekviem pre tuláka című versemhez

…Sosem vagy közelebb a halálhoz, mint amikor önkéntesen eltemeted álmaid. Előbb a remény hal meg, utána a hit. És Te olyankor hajlamos vagy hinni egy olyan embernek is, aki sosem próbálta meg követni az álmait úgy, hogy a felhalmozott akadályokat ne kenné folyton a körülötte lévő Világra mintha nem is részesülne benne.
Olyankor minden elsötétül, átvált fehérről, feketére s akkor már csak egyre vágysz… megismerni valakit, aki túl egyszerű ahhoz, hogy felfogja, mi zajlik körülötted.

Egy koldus volt az, épp összeesni készültem a bevásárló központ előtt, amikor a két koszos kezeivel elkapott. Nem szeretem a drámát, ha szeretném, bele szőnék a történetbe egy nem létező mentőautót odafigyelő orvosokkal, vagy féltő embereket, mint akiknek igazán számít, hogy nem loccsanjon szét a fejem... (Ezért akár az életük árán is elém ugranak, hogy aztán amikor végeredményben én miattam nekik törik be a fejük, minimum egy emberöltőn keresztül gyűlölhessenek.)
A humort szeretem, ezért jobb is, ha Tőlem tudjátok, besültem… de rendesen.
- „Lement a vércukrod", mondta kissé megijedve, nyújtva a cukormentes kóláját.
Pislákoltam, mint a ma született kisborjú és ijedten beleittam az üvegbe.
- „Ne csavard rá a tetejét, én is szomjas vagyok", mondta húzgálva elő a legkoszosabb, legrongyosabb zsebkendőt, amit életemben láttam. „Az illemszabály nem az erősségem, amúgy is, nincs, aki garantálná, hogy nem szenvedsz valamiféle ekcémában.”
A szám az nyilván tátva maradt. Ő törülgeti utánam az üvegszájat? De hisz ez nevetséges… nevetséges ez a sajátos önvédelem… márpedig igaz lehet. Én ugyanúgy ítélkeztem, hisz sosem ittam volna a felkínált itókájából, ha nem fogom fel az agyammal nagy hirtelen, hogy ez a tökfej az életem megmentésében asszisztál. S amíg azt magyarázta, hogy ez milyen kivételes pillanat, én titkon figyelem a rám szegezett megvető pillantásokat mindazoktól, akik nyilván úgy vélik, hogy barátkozni szeretnék, mint Kisherceg a rókával. Ezért karitatív napot tartva egy nincstelent szelídítek. Idióták!
Látott a pénzes tíz aranygyűrűs csülkös pulyka is… hát mit nem mondhatnék? Remek kilátások! Lesz már pletyka, ha eddig nem volt. Epikus életkép… én nekidőlve egy koldusnak, aki cukormentes kólával itat, pedig épp a cukrom ment le… rám jött a röhögő görcs.
- „Úgy látom jobban vagy", mondta mosolyogva.
Nem voltam jobban, csak azt hittem meghaltam és ez a purgatórium igazi Jézusa, úgy ahogy eleve leírták a Bibliában. Hisz amikor meséltek róla, én sosem láttam magam előtt egy selyemköpenyes prófétát, aki unalmában tisztítgassa a jeruzsálemi templomot.
Leültem, vagy inkább csak lekúsztam fáradtan a koldus mellé és szó nélkül engedtem, hogy ránk esteledjen.
- „Hírbe hoznak veled vazze", mondtam gúnyosan kissé.
- „Zavar?"
- „Engem? Ó ugyan dehogy is! Nekem mindig is az volt az álmom, hogy az emberek, akik valaha igazán szerettek egyszer csak különböző okok miatt rajtam gyakorolják a hibbant csőlátásukat. Mert aki az én barátom, most már téged sem bánthat hisz megmentetted azt, aki oly értékes számukra…”
Nyeltem a könnyeket és igyekeztem összeszedni a gondolataimat úgy, hogy az önsajnálat, ha nem is tűnik el teljesen, legalább ne főszerepet játsszon a fontos mondanivalómban.
- „Ugyanakkor, aki engem nem szeret…"
- „Miért fontos, hogy szeressen?", visszakérdezett, majd asztmatikus köhögés közben hadonászva mocskos kezeivel tovább magyarázott. „Ezt nem értem az emberekben, folyton panaszkodnak, hogy mennyire fáj, ha nem tudnak leverni bizonyos léceket miközben elhiszik, hogy egy igaz barátságot a megfelelni akarás motivál. Tudod mi ennek a kára? Hogy sokszor olyan emberekre pazarolod az idődet, akiknek úgysem fogsz soha megfelelni igazán, mert nem rád van szükségük. Magyarán mondva nem a lényed számít, csak jól jön, hogy van kit rángatni. Talán csak szemrebbenésnyit élsz ezen a Világon, mégis olyanok miatt mondasz le az értékes naplementéről, akiknek sosem volt fontos, hogy neked ugyan vannak-e álmaid?
A saját sikertelenségük tükörképe vagy, mert könnyen átlátsz rajtuk. Már csak nem gondolod, hogy még ezek után szeretni is fognak?”
Felszaladt a szemöldököm kissé, hol ott be kellet ismernem a kegyetlen igazságát. Nem is voltam igazán kíváncsi, mégis faggatni kezdtem s a válaszai annyira megleptek, hogy megszűnt számomra létezni az idő, még szép, hogy ott ragadtam. „Miért vagy koldus, ha ilyen művelt vagy?", kérdeztem álmosan.
- „Mert túl sokan hitték, hogy szeretnek… de sosem engedtem, hogy jobban szeressenek, mint én a nyugodt naplementét.”
- Tehát nem hittél a barátságban?"
- „Nézd, én ezt az életet választottam. Szerinted kinek kellene egy ilyen barát, amilyen én vagyok? Szerinted hányan fogadnák el, hogy nem kívánkozom megváltozni? Hányan fogadnák el, hogy ha meg akarnak nőni, hozzám kell lealacsonyodniuk méghozzá alázattal?! Szerinted meddig leszel büszke rá, hogy úgy érzed hálásnak kellene lenned nekem?”
- „Nem azért ültem le melléd, mert hálás vagyok, hanem azért mert jól esik. Tudtommal nem kértelek, hogy megmentsd az életem.”
- „Mit gondolsz, ha lett volna rá elegendő időd, megkérsz rá?"
- „Nem tudom, sosem agyalok ilyenek felett. Valahol úgy érzem, hogy van, amit rá kell bízni az Életre. Tudom, hogy volt időm a szemeidbe nézni. Elég hülyén jött volna le, ha zuhanok, és te odébb állsz. Jó időben voltál jó helyen és éltél a lehetőségekkel, de egy mágnás nyilván ugyan így cselekedett volna.”
- „Így van, és pont úgy, mint én, te is sokat fogsz még szenvedni ezért a felismerésért. Te legalább hiszel a barátságban. Nem abban hiszel, hogy Te sosem hibázhatsz, illetve sosem okozhatsz csalódást másoknak. Ugyanakkor nem abban hiszel, hogy sosem csalódhatsz másokban. Nem a lehetetlenben hiszel, amiről oly sokan és oly feleslegesen papolnak. Te abban hiszel, hogy ami igazi az nem rendelteti alá magát az elmúlásnak. Talán fel sem lehet fogni emberi ésszel mekkora különbség ez. Tudod, mi eredményezi ezt a felismerést?”
- „Igen, hogy akit tiszta szívből szeretek…"
- „Annak mázlija van. Akkor is, ha csalódást okoztál neki, akkor is, ha Ő csalódott benned. Akkor is, ha hazug képeket állított a Világ elétek, akkor is, ha átok súlyt benneteket, akkor is, ha a halál próbálna elválasztani, az idő, vagy csak az irigy emberek. Te akkor is hiszed, hogy ami valódi az képes túlélni mindent. De miért hiszed, ha fájdalmat okoz?
- „Mert jó remélni, hogy igenis van az ember életében barát, akire bármilyen fájdalom árán érdemes várni. Hol ott van olyan is, akire nem érdemes, arra majd más valaki vár. Én csak azt szerettem volna tudni, hogy igaz barátnak számítok-e ha feladom az álmaim, és azt hazudom, a Világnak, hogy én voltam az önzetlen?!”
-„Istenigazából nem. A cselekedet, amely nem tölt el örömmel, nem számít önzetlen szolgálatnak. A bölcsek ezt elrontott életnek nevezik, az ostobák áldozatosnak. Az ilyenért nem jár aranyérem sem dicsőség, hacsaknem tűkör végcélként. Kérdezd vissza önmagad. Ha valamit nem szívesen csinálok, másoktól viszont elvárom, hogy ők majd szívesen csinálják helyettem, az tán nem önző cselekedet? Beskatulyázni mások életét hol ott én magam szabadságra vágyom nem önző cselekedet? Aki folytonosan arra panaszkodik, amit állítólagosan szeretetből csinál, legfőbbként saját magát csapja be. Akinek soha nem tudsz eléggé hálás lenni, akit soha nem tudsz eléggé megfizetni a jó tetteiért, az nem tudja mi az, hogy önzetlen, és az öntelt megjátszott vigyora emlékeztetni fog erre. Örültség lenne akarni elérni egy ilyen ember léceit. Ne akard. Képtelenség, mindig magasabbra rakja őket, ez nem eredményez fejlődést, hisz ez a bukás biztos jelképe. A szeretet most van… nincs olyan, hogy még jobban, nincs olyan, hogy majd egyszer! Hadd! Már Ő saját maga is elveszett a léceiben nagyon rég. Ne a lehetetlen barátságba fektess energiát, hanem az igaziba, neked nem kell bocsánatot kérni egy olyan lavináért, amely azért keletkezett, mert valaki eleve nem bízott meg benned. Ha olyan őszinte lett volna, mint amilyen őszintének cifrázza önmagát, két ölelés közt a szemeidbe mondja, azt, amit a kezdetektől tudott… hogy sosem szeretett. Nem te mondtad ki, hogy rossz ember. „Csak rossz napja volt”, belsőleg mindig így élted meg. Ha Ő tőled jobb lett volna, akkor állt volna melléd, amikor igazán megkérted rá. És te megkérted.
Csakhogy Ő sajnos akkor lábatlankodott, amikor a legkisebb porcikád sem vágyódót arra, hogy olyanról oktasson, ami neki sem megy igazán… sőt!”
- „Engem nem vigasztal, hogy Ő sem jobb. A tettei igazolják, Ő az önzetlen. S hogy ezt pont azok hiszik el neki, akikre nincs többé szükségem az életben, ez sem véletlen.”
- „Te jó ég, ébredj már fel! Azt hiszed, hogy neki szüksége van önmagára az emberre? Csak arra van szüksége, hogy elhiggyék az igazát és sajnálkozzanak felette. Ez élteti, ez hiteti el vele, hogy bármit fog hazudni színtiszta önzetlenségből tette. De ha megkérdeznéd tőle, hogy Istenigazából mi az, ami életben tartaná, ha összetörne a saját önképe, nem tudna rá válaszolni. Ne vezess háborút, mond azt, hogy igaza van, mert igaza lehet… de ha igaza van, ugyan miért nem leli benne örömét?”
- „Nem tudom, te mond meg."
- „De hisz mondtam már! Egy rossz nap végett egész emberöltőt ítélt meg, folyton ezt teszi. Aztán meg úgy kapaszkodik a lehulló morzsákba, hogy élete legnagyobb ellenségeit ölelgeti… nyilván önzetlenül és őszintén.”
- „Lehet, gyorsan regenerálódik ezért képes megbocsájtani!"
- „Ne légy ostoba! Aki csak azért bocsájt meg, mert semmi mása nem maradt neki, sosem bocsájtott meg igazán. Határtalan gyávaság ez. Ha majd kiforgassák mindenből, legalább újra lesz kit hibáztatni. Ennyit tud alkotni. Az agyam eldobom, hogy te ilyen fajtának akarsz megfelelni. ”
- „Te honnan az égből tudod mind ezt?"
- „Mert ismerlek. Tudtam, hogy erre jössz, tudtam, hogy nem eszel rendesen, tudtam, hogy összeesel, elkaplak és tudtam azt is, hogy mellém ülsz.”
„Komolyan?", kérdeztem megrémülve.
- „Nem, de most már biztosan tudom, mert megéltem. Az emberek sokat beszélnek, és nagyon keveset tapasztalnak. A visszakérdéseddel árultad el, hogy minden, amit felsoroltam igazságon alapul. ”
- „Igen? És azt honnan tudod, hogy nem eszem rendesen?"
- „Mert az aligha XL-es pólód leér a térdedig kedves. Ehhez nem kell túl sok ész. Ha tanulni szeretnél, légy egy picit figyelmesebb!”
- „Hm, remek! Már megint a tanulás! Akkor tuti nem haltam meg."
- „Dehogynem, egy pár embernek már egy jó párszor meghaltál, de hagyjuk ezt, ha eljön az ideje majd ezt is megérted. Csak addig élünk igazán, amíg emlékeznek ránk. Kérdezhetek?”
- „Ja, igen."
- „Te miért kívántál átok helyet, boldogságot annak, aki a legjobban megbántott?"
- „Mert ha igazán szeretek valakit, fontos a boldogsága attól függetlenül mit érez irántam.”
- „Jó, de miért nem gyűlölöd, miért vagy képtelen elhinni, hogy rossz ember?”
- „Mert sosem tudom megítélni, hogy én mit tennék az Ő helyében. Csak azt tudom, hogy én a saját helyemben hogyan cselekedtem volna és ez egyáltalán nem elég ahhoz, hogy magabiztosan tudjam, hogy Ő a rossz. Csak azt tudom, hogy nekem rossz, mert nekem fáj.”
- „Fel tudod te egyáltalán mérni, mennyi fájdalommal jár ez a meglátás?”
-„Hál istennek nem. De honnan tudod, hogy mind ez megtörtént?”
- „Szóval megtörtént?”
- „ Igen, de szeretném tudni, hogy honnan tudod?”
- „Mert újra visszakérdeztél, ezzel hitelesítetted.”
- „Fenébe, már megint megfogtál! Látni foglak még?”
- „Noná", felnevetett, „viszont téged kivételesen megkedveltelek, épp ezért a saját érdekedben letagadlak. Ne haragudj rám ezért. Mi ketten tudjuk mi az igazság és nekem ez elég. Legyen elég neked is.”
- „De nekem szükségem lenne"…
- „Kire? Egy életmentőre? Te magad mondtad, ezzel a lehetőséggel bárki élhet, és ha tényleg hiszel a barátságban, akkor higgyél abban is, hogy ez untig elég. Mindig lesz melletted valaki, aki vigyázz rád, és aki imádkozik érted. Lehetsz te rossz ember mások szája íze szerint, aki igazán szeret, fel fogja ismerni az igazságot. És az igazság az, hogy aki önmagán kívül folyton rossz embereket lát, az csak saját magát ismerte fel egy pár idegenben. A te szíved gazdagabb lett, ez a legfontosabb felismerés.”
- „Ja, egy pár sebbel!”
- „Az nem számít. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Én csak kenyérkére kérek, és mégsem nyavalygok!”
- „De ha még te is letagadod az igazságot, nekem nem fognak már hinni többé, miért kell ezt?
- „Miért fontos, hogy bárki más rajtad kívül elhiggye a történet hitelességét? Csak te élted meg!”
- „És te!”
-„Ez igaz, de nekem nem fontos dicsekednem ezzel, elraktározom a szívemben, és ha szóba egyelődsz velem, igyekszem majd menteni a menthetőt. Vagy jobb, ha azt lássák, hogy egy koszos koldussal társalogsz?”
- „Miért, mi történne akkor? Aki igazán szeret annak tán nem lesz megterhelő, ha kedvesen hozzád szólok. Hisz mindenhol ahhoz vezetnek, hogy ne ítélkezz, légy kedves másokkal…”
- „Ja, igen, ez így van. Mindenhol ahhoz vezetnek. Azért tart itt a Világ, mert olyanok vezetnek, akik még a szeretet is meg tudják indokolni. Kamerák előtt milliókat fektetnek különböző alapítványokba, és sorszámozzák az embert, akin épp segíteni véltek. „Felvétel indul, légy boldog, mosolyogj, fogjál kezet”, mondják annak, aki elvesztette mindenét. Mindegy, ehhez mi túl kicsik vagyunk. De máskor csatold fel szépen a szárnyaid kedvesem, mert ha tíz perc múlva később sétáltál volna erre, nem kaplak el a levegőben, hol ott három éven keresztül szinte minden nap belém botladoztál.”
- „Ez lehetetlen, én nem láttalak, nem emlékszem rád.”
- „Persze hogy nem, hisz nem volt rám szükséged.”
Ez olyan nagy és igazságos pofon volt, hogy az összes idáig megélt sérelmem nagyon hirtelen eltörpült. Kifakadt belőlem a keserves zokogás. Megfogta a kezeim, a szemeimbe nézett, de nem sajnált. Akkor kezdtem felismerni, hogy csak most mentette meg igazán az életem. Mert ez az én harcom volt és nem szólt bele. Ott állt mellettem, velem élte át, de nem diktálta, hogy mit kellene éreznem, mit kellene tennem, vagy hazudnom, hogy jobb és szebb lehessek. Majd felém nyújtotta a Világ legmocskosabb zsebkendőjét, hogy kifújhassam az orromat és megtörülhessem a szám. Összenéztünk…
- „Anyukám azt mondta, hogy idegen emberektől ne fogadjak el cukorkát… ez biztos a zsebkendőre is érvényes”, felszipogtam.
Mindketten végignevettük a hátra maradt időt, egyszer csak felállt és eltűnt az éjszakában. Persze reggel az ágyamban ébredtem, ezért sem veszem zokon tőletek, ha úgy vélitek egy író sokszor a dús fantáziájából merít. Végül is miért ne tehetném? Van már hivatalos verses kötetem.
A koldus? Jahh, a koldus! Dicsekedés közben majdnem elfelejtettem, hogy ez valójában róla szól. Hát az óta láttam még egyszer – kétszer… Persze mindjárt elsőre leálltam mellette és eldicsekedtem az ötlettel (mintha kitudja, mit tennék ezzel érte), hogy leírom a közös történetünket, egy pár szívet hátha megmozgatunk ezzel. Legalább ne ítélkeznének felette. Rám nézett, kitárta tenyerét, s mint aki nem érti miről beszélek, azt kérdezte, van-e apróm kenyérkére?
- „De hát…"
- „Van?"
- „Van, és adok is csak"…
-„Kenyérkére!"
- „Uram Atyám segíts, most mennyit érjen hirtelen az Életem?"
- „Nincs kenyérkére?"
-„Van, csak nem tudom…"
-„Viszlát!"
-„Hej, ezt ne csináld! Ne így! Ez bunkóság, kééééééééérlek…”
Nem volt olyan apróm, hogy lelkiismeretesen elvegye, így hát vettem neki kenyeret és cukormentes kólát. S amikor próbaképpen azt mondtam, hogy szomjas vagyok azt mondta, hogy ez az én problémám, oldjam meg. Menjek, vegyek magamnak is vizet, én megtehetem nyilván. Az emberek jöttek, mentek, néztek, s amikor már túl soká álltam megdermedve nyitott szájjal a koldus arról tartott hangos előadást, hogy milyen önző vagyok, neki csak egy kis apró kellene, én meg holmiféle munkalehetőségekről szóló előadásokkal zaklatom.
Köcsög! Ekkora hazugság! Ekkora szégyen! Gyűlölni akartam, még ez sem ment.
…Aztán újra megleltem, mint akit leforráztak, úgy álltam meg vele szemben. Persze se szó, se beszéd, gond nélkül kikerült. Szépen ki volt öltözve, meg volt borotválkozva, tiszta volt. Nyilván nem ismertem volna fel, ha azelőtt nem néztem volna a szemeibe. Egy pár jó szituált sznobbal álldogált a buszmegállón. Nézték mennyit fejlődött a város. Egymást bíztatva jött a sok baráti hátba veregetés. Szó szerint nyalták falták. „Te jó ember vagy", mondták neki… pedig szerintem azok közül egyiknek sem mentette meg az életét. Várjunk csak! Nem tagadta Őket meg… vakok! Hazugok és vakok. Nem lássák, hogy akit ma szeretnek, holnap odébb rúgnak, holnapután meg újra tisztelegnek neki. Idióták! Nem lássák! Ez a hibbant meg még élvezi is, pedig tudja, hogy fájni fog! Nagyon, nagyon fájni fog. „Hazaérkeztem”, ledobtam magam az ágyra és az erkély ajtajára szegeztem a tekintetem.

Hát ilyen nincs! Összeállt a kép és én felnevettem úgy, hogy még a könnyem is kicsordult.
Most biztos olvass élvezve valahol a kandalló melegét és kuncog rajtam nagyokat. Holnap meg a képembe tolja a két mocskos tenyerét, hogy hitelesen meggyőzzön arról, hogy amíg megoldom a kenyérproblémáját, nem kell mennie, szántani, vetni, aratni…
Nem érdekel, mit hisztek. Ő akkor is a barátom. Megmentette az életemet, mert engedte, hogy még időben meghaljak mindazoknak, akik sosem szerettek igazán… Nem érdekel, mit hisztek! Az legyen a Ti dolgotok…
…Ahol én rontottam el, ott szeretnék újjászületni.
Mondom ahol én rontottam el…
…mert ha „többet látsz” az nem elrontás, hanem képesség…

Nem tudom...

Dadka — Thu, 05 Sep 2013 19:21:29 GMT

„Más dolog ismerni az utat és járni rajta"
(Morpheusz - Mátrix)

Szerintem már régen megszűntem létezni annak a Világnak, amely arra ösztökél, hogy versenyezz. És kitudja léteztem-e valaha egy olyan Világban? Az okosok azt mondták, mindenki letipor majd és ez előbb – utóbb felemészt. Én meg azt mondtam, hogy nyilván ez az Élet rendje. Nézzünk szét a Világban. Szinte mindenki azt hiszi saját magáról, hogy Ő tudja, hogyan kell szeretni s tenni a dolgát úgy, hogy követői legyenek, pedig ha pofont kap, a többit már Ő osztja.
Én meg „sajnos" nem azt mondtam, hogy nem kell a pofon, azt mondtam, hogy nem kell az első helyezet. Nem azt mondtam, hogy én tudom, hogyan kell jól szeretni, azt mondtam, ha Te jobban tudod, taníts meg engem. Nem azt mondtam, hogy soha semmiért ne okolj, azt mondtam keress hibát magadban is, amiért hittél bennem, és ha nem hittél bennem nem volt jogod ölelgetni és hazudni a szemembe…
Ember… sosem hittél bennem igazán… hát mond, miért kellene nekem egy olyan első hely, amelyre Te ugyan úgy pályázol? Nem akarok egyrangú lenni veled, azt akarom, hogy Te jobb légy, legyen szebb fényed, Téged kövessenek, és Téged ünnepeljenek. Te elhiszed, hogy őszintén ezt teszik, én meg látom, hogy nem. Egyikünk nem a másiktól könnyezik, hanem saját magától. Mondtam már, Te vagy az erősebb…
Mégis oly jó érezni azt, hogy egy igazán szép múltat a jövő átka nem fedheti. Ha igazán szerettél, visszamenőleg senkit nem gyűlölhetsz, mert van egy bizonyos átmenet, s ha megtorpansz az nem a Világ hibája… Szép volt a múlt én azt mondom, sajnos azt is átírtad. Egyikünk sosem volt őszinte… lelkünk rajta.
Ez nem egy verseny, ezért sosem mondok le arról, hogy igazad van… már szinte kellemetlen lesz, hidd el nekem. Mert aki jobb, szebb, tudatosabb arra vár egy nagyon nehéz feladat… felmutatni mit tett annak érdekében, hogy „az a sok rossz ember, aki hátba szúrta” meg tanuljon szeretni úgy, hogy ne akarjon többé cselekedni rosszat. Ne akarjon tovább adni olyan pofont, amelyet valaha neki osztottak. Hisz az igaz szeretetre mindenki érdemes, nem de?
Könyörögnöd kéne a saját Életednek, hogy bocsásson meg a sok hazugságért… mert Te csak így tudtál szeretni. Kell-e ahhoz alázat, hogy az ember legalább saját magához őszinte lehessen? Nevetséges, de az embernek már sokszor ez sem megy. Szánalmasan nevetséges és keserűen szomorú.
Oly jó, hogy még mindig vannak emberek, akik nem arról oktatnak másokat, hogyan szeressenek, hanem arról mesélnek, hogy különbözőek vagyunk, különböző dolgokat éltünk meg, különböző utakra tévedtünk és különböző tapasztalatokat viszünk majd tovább. Még egy puszta sivatagban is lerakhassuk a keresztet, hogy megpihenhessünk. Haragudnom kellene azokra, akik az én keresztemet áldásnak lássák? Lefaragtam belőle, nem azért hogy könnyebb legyen, én ilyen esztétikus vagyok. Nincs rajta múltbeli düh, helyet kell hagynom a jövőnek. Amikor a legjobban igyekeztem elveszteni a reményt, hogy ne lógjak már annyira ki közületek, akkor még a hold is, amelyre lencsét vetettem így válaszolt:

Ha Ti ugyan azt látnátok, amit én, ha Ti ugyan azt az életet élnétek, Ha ti ugyan azokat a dolgokat tapasztalnátok… szerintetek másképp cselekednétek bizonyos élethelyzetekben? Ám legyen… Káros, nagyon káros ítélkezni felettem…
Szeretnél felelni, azért amit az igaz szeretetről gondolok? A mély veremből is ugyan azt ordítanám… ha igazán ismernél, hidd el, hogy szeretnél… Nincs már időm erre, ordibálni fejetlenül. Épp ezért jól esik közreműködnöm ott ahol, belássák, az Életben nem mindig az igazság nyer, de a tükrök sosem vesznek el…

Ágikával és Robival közös verset írtunk, ez egy olyan csapatmunka volt, amely nagyon – nagyon hosszú ideig melengetni fogja még a szívemet. Már a munkálkodásunk elején be kellet ismernünk, hogy a megélt dolgaink révén különböző igazságok díszítik a tarsolyunkat. Így hát nem tudhattuk mi lesz belőle… nyilván így lett a közös vers címe:
NEM TUDOM :)))

NEM TUDOM

Tányérképű sárga hold rideg vigyorát küldi felénk,
bámulhat bárgyún, bárhogy...melegen simogat még.
NEM TUDOM, meddig melenget, ha fogytán alábbhagy,
s tán még pár hétig a hideg fény békén hagy.

De nicsak, amíg lessük az eget, valaki szól:
"Hé, barátok, alkossunk nagyot, valami jót!"
NEM TUDOM, mivé lesz, hagy-e maradandót
vagy süllyesztő nyeli el, mint egy ódon tintatartót.

Mást-mást rejt minden bőr, alatta kusza lélek,
gyengéd, vadóc, harcos vagy álmodozó, mit látni vélek.
NEM TUDOM, hangszereink dallama miként hangzik majd,
lesz-e, mi összecseng, eggyé vál, netán okoz zajt.

Hajt az ismeretlen. Mit rejthet? Meglephet?
Távolról intézett jeleivel milyen irányba terelhet?
NEM TUDOM, hogy halovány vonalai merre kúsznak,
de különc kis világunkba szivárványszíneket hozhat.

                                                                           BaGucci

Nézd, a hold is szívalakot öltött,
NEM TUDOM, mennyit látsz belőle.
Fényével bíztatja a költőt:
Te nézzél csak mindig előre.

Az Ég-bolt nyitva tart egységes bérrel.
NEM TUDOM, kell-e hivatalos szerződés?
Mert az űr a csillagjától semmit nem kér el
Hisz az útirány a fejlődés.

Szabadon ragyog, vagy a semmibe hullik
NEM TUDOM, kell-e hozzá firkalap?
Mert az élete soha nem azon múlik,
Hogy hajnalban ránk virrad a nap.

Épp ezért oly jó alkotni szépet.
NEM TUDOM, döntünk-e falakat?
Viszont én látok egy színes képet,
Ahogy bogozunk halvány szálakat.

                                               Dadka

E piszkosan kerek sárga hold bevilágítja az ismeretlen földet, tájat,
ember szereti élvezni a világot, jelentős része elfogadja és élvezi a rosszat.
NEM TUDOM, kinek parancsára ellenkezik, szolgálatai, tettei szaporátlanok,
csúnya nyelvbeszéde viszi tovább, ami sok keserves ellenségeskedést hozott már s még hozhat,
rokonszenves viselkedése csak gondolataiban rejlik, szeretet nincs, arról már senki nem beszél.

Ember, te vagy az, akinek nyilvánosan segítségre van szüksége,
meztelenül érkeztél e világra, senki és semmi nélkül távozol majd megint messzire.
Én segítelek, úgy érzem, kimentelek, ápollak és hiszek neked, benned, neked.
NEM TUDOM, hogy viseled még a fényt valaha, de én irántad mindent megteszek.
Izgalommal várom a hatást, tudok rólad mindent.A pusztában még senki el nem veszett.

Szembenézek majd a többi élethős szereplővel, kinek ereje jócskán fogyni fog,
szemeid vonzóak, hisznek a barátságban-mindent látnak majd e szép tiszta szemek.
Tekintésedért üldözni lehet, biztosan fognak keresni, átkozni is, de vezetni soha.
Óvni te fogsz minket.NEM TUDOM, szeretnék-e élni védekezéssel vagy erőszakos lenni.
Jóságot a jó hasogatja tovább, még tovább...választásom az óvás, csak a jót cselekedni.

                                                                                             Kovács Róbert

Azt álmodtam, álmodod, hogy tegnaptól ébredünk.
Jelentették, új nap vár, pedig a hold sem a régi.
NEM TUDOM, lehet, hogy újra tévedünk.
S amin lépkedünk, az már önmagában égi.

Mily keserves küldetés láthatatlant lesni,
S elűzni azt, kit bánthat ez.
NEM TUDOM, hányszor kell földre esni,
Hogy lássák, egy álarc mit fedez.

Hiszel-e abban, ki fáklyát emel?
Lángjában szív, horgony, fakereszt.
NEM TUDOM, miért nem temetem el.
Az emléke soha nem ereszt.

Aki a hatalom reményében keres,
Nagyon rossz ajtón kopogtat.
ÉN NEM TUDOM, TE hogyan szeress,
De az élet majd biztos kioktat.

                                                 Dadka

Köszönettel tartozom, meg sem éreztem, hogy be kellene szorulnom bizonyos keretek közé, hol – ott komolyan mind a hárman saját térben „lélegeztünk”. Ez annyira mérvadó volt számomra, hogy majd ki csattantam az örömtől amikorra kész lett a remekmű.
…Oda álltam a tükör elé, felolvastam… és tudtam… Mit?
…A merészebbek sorba állhatnak… megsúgom.
…mondom a merészebbek…
Aki azzal hitegette a Világot, hogy felmérte az önzetlen szeretet mértékeit, magára vessen…A Világ nem itt tartana…ha igazán felmérte volna.
Hát izé… köszönöm, hogy elolvastatok. És bocsássatok meg, azért, hogy a szívem mélyén még sosem gyűlöltem, ez egy olyan naiv alternatíva, amely a mélybe ránt… még jó hogy vannak olyan emberek, akik kezet fognak nyújtani… hisz ez az önzetlen szeretet legalapvetőbb pillére… hogy nem papolsz, hanem cselekszel. Ugye???

„Lajkoljál oszt jó napot” :D :D :D

Dadka — Thu, 22 Aug 2013 20:26:38 GMT

„Ha felfedezzük, kik vagyunk valójában, kénytelenek vagyunk elfogadni azt is, hogy sokkal tovább mehetünk a megszokottnál. És ez megrémiszt. Jobb, ha nem kockáztatunk túl sokat, hiszen mindig hivatkozhatunk arra, hogy "azért nem tettem meg, amit kellett volna, mert nem hagyták". Ez így kényelmesebb. Biztonságosabb. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy lemondunk a saját életünkről."
Coelho

Kimondhatatlanul szégyellem magam. Nem szeretném átélni újra azt a frusztrált érzést, amelybe a saját megítélő képességem csak azért hajt bele, mert nem vagyok eléggé figyelmes.
Ugyanakkor jól tudom, a folytonos éberség, amely kizárja a tévedés lehetőségeit hosszú távon eléggé káros. Ahhoz, hogy én értékelni tudjam a napfény melegét szükséges volt kisétálnom a hideg éjszakába. Persze hogy megköszöntem a jelenlétét, hisz mit sem érne a fény, ha nem lenne miért várnunk rá. S bár nem mindenki ért a metaforák, allegóriák nyelvén szerintem ezt az egyet nem kell megmagyaráznom.
Ne viselkedjetek velem úgy, mintha én nem tévedhetnék, nem hibázhatnék, nem tehetnék olyat, amit később megbánok…
A helyzet állása szerint kapálódzunk és igyekszünk „túlélni" mindent. Bizonyos mértékig képes megmenteni az is, ha buta vagy, a bölcs sokkal többet szenved, mert az általa osztott sérelem neki mindig jobban fáj. Tengődünk ide - oda, kitudja mi célból?!
Jó lenne már elhinni, hogy rossz vagyok és örülni annak, hogy aki mondta ezt, sokkal jobb nálam. Mert akkor neki sikerült megmaradni az egyenes úton, szaladhat az első helyezettekért a neki járt érmekért a közönség tapsáért...
Leülök a poros út szélén, adtam időt eleget, hogy felém nyúlhasson és segítsen megértenem, ő miért nem rossz a saját maga tükrében? Mi jót tett ebben az életben, amihez ne kellet volna felesleges monológ? De hát igaz is… mindenki nem lehet győztes. Szeret – nem szeret, szirmokat gyűjtök, és feljegyzem, az utókor számára mitől különbözik az ostoba és a bölcs ember világa. Mindkettőben éltem, és mindkettőben egy kicsit meghaltam. Szeretem a poros utakat és a szekereket, amelyek után nem kell futni. Engem felvenni sem kell. Engem elég csak megérteni, ez az én utam és bármilyen rövid vagy hosszú, még sosem engedtem, hogy valaki más feleljen azért, amit érzek odabent a szívemben…

Az ostoba ember azt mondja: „Már soha nem léphetsz be a szívem ajtaján, de lehet, megbocsájtok, majd ha eljön az ideje, mert minden rosszért, ami velem történt csak Te felelsz." Élete utolsó pillanatáig kizárólag másokat von felelősségre a saját megélt dolgaiért. Áldozatként fetreng, mindenkit kibeszél, mások hibáit rója fel úgy, mintha Ő sosem tévedne. Nem mondja meg őszintén az emberek szemébe mit gondol róluk. Soha senki nem elég jó, hogy az Ő tökéletességéhez felérjen, miközben nem érti, hogy miért hagyják, cserben Őt. Azt hazudja, hogy sosem szokott hazudni, mert nem szereti az igazságtalanságot. Az ilyen ember mellet mindig kell, hogy legyen valaki, akit hibáztatni tudna az összes sérelemért, amit el kellet viselnie az életben. Ha sikerül megbántanod, sosem mondja ki, hogy ez nem csak a Te hibád. Elhiteti a világgal, hogy Ő mindenkinek csak jót akar, miközben szíve mélyén már attól gyűlöli az embereket, ha nem teszik magukévá a tanácsait és mégis őszintén boldogok. Amit nem tudott önerőből elérni, másokban irigyel, és sosem veszi észre a lehetőségeket, amelyek sorba eléje tárultak annak érdekében, hogy szabadon tapasztalhasson. Azt hiszi, minden ember szereti, aki rábólint a féligazságaira, pedig egyszer ugyan olyan gyorsan fogják letaposni, mint amilyen gyorsan elhitették vele, hogy csak neki lehet igaza. Ezáltal ugyan abba a mókuskerékbe kerül és továbbra is lelkesen keresi azt, akit újfent hibáztatni lehetne. Mindenkire, aki legalább igyekszik végigkísérni az életén előbb utóbb csak negatív emlékei vannak, nem tűr meg más véleményt és nem elég bátor ahhoz, hogy legalább egyszer az életben végiggondolja, hogy Ő ugyan hol rontotta el. Mert Ő annyira tökéletesnek képzeli magát, hogy eszébe nem jutna, mennyire tévedhet. Csak akkor kezd hinni az emberek szabad akaratában, amikor valaki a rossz tanácsai alapján cselekszik. Olyankor legfőbbként a „Te döntésed volt” pakliját szedi elő, és úgy fordítsa a kártyát, hogy a többiek előtt mindenképp Ő jöjjön ki győztesként. Azoknak a meglátásaiban bízik, akik a háta mögött szánalmasnak tartsák. Istent magán kívül keresi. Amihez szoktatta az embereket (valamit valamiért) azt kapja vissza és pont ez az, amit a legkevésbé visel el. Zsarol, fenyeget, mintha más tehetne arról, mit kezd az életével és ahelyett, hogy végre valahára felállna és túllátna Önmagán, ott gubbaszt valamelyik sarokban és azon agyal, hogy lehetnek a többiek ilyen gonoszok.

A bölcs ember azt mondja: „Nemigen van, miért bocsánatot kérned mivel nem haragszom, tök sok jó pillanatom volt veled, amiért hálás vagyok. Ha olyat mondtam volna, ami bántó hát bocsáss meg érte.”
Teret ad annak a másiknak, hogy elgondolkozzon azon, mit rontott el. Nem gyűlöl visszamenőleg és nem okol senkit azért, hogy az életébe lépett, hisz fel tudja mérni épp ésszel, hogy Ő is kellet ahhoz, hogy megszülethessen a barátság. Tudja, hogy megbánthassák, de azt is tudja, hogy a saját érzelmeiért kizárólag Ő felel. Tudja, hogy az élet viharos körülményeket is produkál és még mielőtt végleges megbocsájthatatlan szituációkba keverné a többieket azon is elgondolkodik, hogy miért hagyták cserben, illetve miért döntenek az emberek úgy, hogy tovább lépnek. Akkor is kérdőre vonja Önmagát, ha tudja, hogy nagyon fájni fog és nem tart felesleges lelki tant másoknak arról, hogy Ők ugyan hol rontották el „ezt az egészet”. Nem viselkedik úgy, mintha csak nézője lenne a saját életének, s ha kell, félre rakja a büszkeségét és úgyszintén bocsánatot kér. Ezzel enyhít mások lelki fájdalmán és esélyt ad a változásra, ami mindenképp segíti a fejlődést. Tudja, hogy mindig lesz valaki, aki a jót is észreveszi benne, és akinek sajnos tapasztalnia kell általa a rosszat is ahhoz, hogy próbára tegye a saját szívét és tegyen magáért valami hasznosat. Tudja, hogy a világban nincs csak jó és csak rossz ember, mintahogyan nincs csak fény és csak sötétség sem. Nem diktál szabályokat arról, hogyan kell szeretni és minek kell történnie, hogy megtanuljon gyűlölni egy ember. Többen úgy lássák, hogy felszínes és nem törődik semmivel, pedig jóval több fájdalmat nyelt már, mint amennyit egy igazán öntelt gyűlölködő idióta képes lenne elviselni. Egy ilyen ember lelke mélyén él valaki, aki odafigyel rá és óvja a szívét összetörés esetén.

Egy kicsit mindkét táborba húzunk, mindannyian, úgy hiszem. De mindegyik útnak megvannak a saját szépségei.
Mindezzel kapcsán találkoztam egy csodálatos gondolatmenettel, amely tele van újabb tíz rejtette igazsággal:

„Lehetsz okos, lehetsz buta, lehetsz szép vagy csúnya, lehetsz gazdag vagy szegény, de sosem lehetsz elég jó annak, akiért bármit megtennél...”

Úristen, hogy mi mindent tud kihozni az emberből egy Utolsó tánc című dalocska?! :)
Kérlek, még mielőtt mosolyra gördülne a szátok, várjatok egy kicsit, mert ennek van egy szégyenletes előzménye is.
Véletlenszerűen rátaláltam egy videoklipre. A dalszöveg kimagaslóan megfogott, sőt a ritmikus dallama egyenesen magával ragadott. Háttal voltam a képernyőnek, pakoltam a polcon és addig annyira szerethetővé vált az egész, hogy eszembe nem jutott volna holmiféle gátlásos akadálya annak, hogy megosszam.
Majd amikor végig néztem a klipjét, a benne lévő cigi szívást, seggpaskolást, közép új mutogatást, megszegte a kedvemet. Nem is adtam akkor esélyt az egésznek, de magam sem értettem önmagam…
Ami az előbb még „látszólag” tetszet miért írta át bennem az eredendőt azáltal, hogy aránylag közelebb kerültem hozzá? Ennyire gyáva lennék, hogy nem tudom felmérni az adott helyzetet? „Lehet én más videoklipet csináltam volna, mert nem dohányzom, és nem paskolok seggeket, de a zenéje nagyon jó.” – így is hozzáállhattam volna. Nem! Bezártam! Nem jó és kész… sőt kifejezetten rossz. Hirtelen…
Juj de bántott… eleve, hogy megkezdődött a „tetszik – nem teszik” belső harcom.
- Miért ne tetszene?
- Mert másképp csináltam volna…
- Azért mondunk le „emberekről”, „dolgokról” ilyen egyszerűen mert Ők is „csak” másképp csinálják?
Már – már a pokolban láttam magam a felgyülemlett kételyektől a sírás is keringetett. Nem tetszik és kész… pedig olyan jó. És itt dőlt el szinte minden. Egy produkció alapján fogom megítélni az emberek belső értékeit? Komolyan beérem ilyen gyáva lépéssel? Nem teszek semmit annak érdekében, hogy kellemesen csalódhassak? Pont azt fogom tenni, amit a gyávákban, kritizálok? Csak azért mert valami szerintem nem jó? Hisz tetszik… akkor is, ha nem!
Nézzétek meg komolyan… kimondhatatlanul fülbe mászó.
„Mici maci jól vigyázz" :D
„Lajkoljál oszt jó napot” :D :D :D
„Zúzzuk le a tré buli” :D :D
„A kevés néha több – a több néha sokk!” :D :D :D :D

Mély lélegzetvétel, hogy utána nézhessek s ma már őszintén szólva örülök, hogy kételyek merültek fel bennem, mert ez nem engedte, hogy „egy nap” véget megítéljek „egy egész életet”…

Mindenkinek kijár a bolondozás, Nikola-nak is!
Egyébként „Nikola Parov kifinomult muzikalitással rendelkező, sokoldalú muzsikus, zeneszerző, és producer. Világzenei munkásságát a Soros Alapítvány és a Magyar Tudományos Akadémia is elismeri, valamint a Népművészet Mestere kitüntető címet is magáénak tudhatja."(Vidor fesztivál 2012)
ITT többet megtudhattok róla.

Lám – lám hogy csalhat a látszat. De most már azért elárulom nektek, nyilván ha ágról szakadt Tóbiás lenne nulla címmel a dal, amit utólag fedeztem fel általa egy Isteni békét teremtett a szívemben. No ná, hogy tetszik, no ná hogy megszerettem… Igaz hogy bőgtem, mint az ökör, de könyörgöm, ne sajnáljatok, még a végén megsértődnék! Egy – két őszinte könnyi a rosszaknak is kijár…

Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.
Coelho (Nagy Viktória fordítása)

Vesztettem volna? Talán... De ahogy Coelho mondaná: " Jaj azoknak, akik soha nem vessztettek! Ők győztesek sem lesznek soha ebben az életben."

A mindennapi vizünket add meg nékünk...

Dadka — Wed, 21 Aug 2013 17:42:58 GMT

Egy hatalmas mosoly kíséretével tükörbe néztem, megigazgattam a rakoncátlan hajtincseimet és elmormoltam magamban egy pár megerősítő pozitív gondolatot.
Nagyon szép vagyok…(na és persze elvakult)
Nagyon okos vagyok…(csak olykor bután jön le)
Nagyon vékony vagyok…(csak rossz tükröt vettem)
Rengeteg pénzem van…(épp hogy kifedi a hónapi rezsit)
Biztos számít a véleményem, mert nem kérek gúnyos leckét az Élettől annak érdekében, hogy értékelni tudjam mind azt, amit már elértem, épp ezért is gondolom, hogy a magamfajta emberek profiljához nem illik az a fajta lassú halál, amely szimpla érdektelenségből eredhet.
- Úristen ez milyen csapi víz???
- Nem érdekel, az a fő, hogy nem halok szomjan!
- Én meg inkább meghalok szomjan, mint bélgörcsben…
Hiába mondjátok, mert bár egy helyre menetelünk mindannyian, mégiscsak különbözünk egymástól.
Ti nagyon tudtok mosogatni – én meg nagyon nem… szívesen eljátszom ezt mindanyóitokkal. Mert szeretném, ha megmutatnátok, hogy a víz, amiért tisztességesen benyújtsák a számlát (mi meg tisztességesen kifizessük) nálatok miért nem ragad meg a konyhamosogatón, illetve különböző edényeken? Használjak ecetet és drágább mosogatószert. Ezt mind halottam már, jó bevált recept, csak sajnos az íze kevésbé az. Igaz a sűrűbb Jar-nál, színesebb buborékokat büfizek kifelé.
Ha valakinek még nem eset le a tantusz, elárulom, hogy nem is annyira a megoldhatatlan és úgymond felesleges mosogatás hasítgatja a fejemet - (bár a foltos poharak elég hülyén néznek ki egy olyan vendég előtt, aki normális közösségből érkezet, ahol az alapvető, életbevágó dolgokat automatikusan megoldják) - hanem az, hogy fogalmam nincs arról, mit engedek ki a csapból, majd le a szervezetembe. Nem azért iszom a vizet, mert fizetek érte. Fordítva! Azért fizetek, hogy ihassam. Szerintem a különbség könnyedén észlelhető. Privát kutatói munkát végeztem és képzeljétek el, úgy fest, hogy elég sokan nem értünk a mosogatáshoz. Köszönjük szépen, szerintem nem kérünk filtert se vízcsinálót a laboratóriumi vizsgálatokhoz meg nem nőttünk fel eléggé. De nekem ne akarja bemagyarázni senki, hogy az, ami két perc alatt lerakódik egy szimplán „csak” leöblített evőkanálon nem árthat az emésztőrendszernek, illetve nem gátolja hosszútávon a vérkeringés működését. Azt, hogy szedjem szét a csapot, mondjátok annak, akinek régi van. És olyan munkálatokért sem vagyok hajlandó fizetni, amelyek nem a saját hibámból károsítanak. Hát igen, mondhatnánk úgyis, hogy nekem csak ennyit ér az életem… nem eladó, nem megvásárolható. Annak ellenében kifejezetten szeretem a nálam jóval merészebb embereket, akik sokat beszélnek, de nem csinálnak összevéve semmit. Illetve folyamatosan ahhoz vezetnek, hogy márpedig csak Neked kell változnod, mert Ők már elérték a dicsőítő jóság és tökéletesség kegyelmét. (Amelybe persze simán belefér a gyűlölet is, csak húzd ki a gyufát…)
Ebből adódóan a saját szabadidőm kárára hajlandó vagyok palackozni szakértő tanuk szemeláttára a „vizemet" és felkérni az illetékeseket, igyunk egymás egészségére, napi szinten két litert, legalább fél évig. Mert én szeretem a példázást. S abból is nem épp azt az egyszerűbbik fajtát ahol piros az arcod a dühtől… mint az alma, mint a pipacs, mint a málna, paradicsom, cseresznye… Ferrari.
„Nem tudom, hogyan kell kemencébe bújni”, mondta Juliska a gonosz boszorkánynak és lám két életet mentet meg.
Bizalmat kell fektetnem valakibe, aki hisz még a csodákban. Legyen az mondjuk Péter, tudjátok az OPO feszt-es. Annak idején, amikor még nem volt annyira elfoglalt elég sokat beszélgettünk, mert olyan embereket keresett, akik nem félnek véleményt alkotni és nem futamodnak meg a kihívásoktól. Szerinte nem csakhogy egy gitáron játszottunk, de még a húrt is eltaláltuk. Bármit is gondolnátok, voltak jó ötletei s negatív visszajelzésként csak az szolgált, hogy nem áll mögötte senki, aki észrevenné, mennyire szíven viseli a város dolgait. Azóta egy kicsit változott a helyzet, ma már a Vörös tengert is kettéoszlana attól a tömegtől, amelybe szó szerint belevegyült. Mondjuk, ezt az egyet pont olyan őszintén irigylem Tőle, mint Ganxta Zolee - Kelemen Anna fizimiskáját. Én egyszerű mindennapi dolgokra vagyok hivatott, hogy ne sírjatok utánam, ha netán utat tévesztek. Hol ott tudom, még a legegyszerűbb ember után is marad valami hamisíthatatlan, ami porba hullasztó könnyeket idéz elő majd. A lelkiismeret nagyobb úr, mint gondolnátok, hisz akkor áll útba, amikor a legkevésbé várnak rá.
Ti tudtátok, hogy a nyughatatlan nagyszájú embereket általában könnyebben eltávolítsák, mint a problémák igazi forrását? Azért tart itt a világ, ahol tart, mert az ébredéshez Jézus keresztre feszítése óta folyton kell egy áldozat. (Ennyit haladtunk kétezer év alatt)
Épp bocsánatot készültem kérni az esetleges tévedésemért… úgy kövezzetek meg. Egy szó, mint száz…
Egyet ne feledjetek drágáim! Ti ugyanazt a vizet fogyasztjátok, mint én, aki mindezt szóvá tette. És nem kell inni belőle, untig elég, ha lezuhanyoztok. A felismerésnek ára van, de ez elválaszthatatlan része az ébredésnek.
Hát jó ébredezést kívánok mindnyájunknak:))

Mosogatás után - nincs eltörülgetve

Ilyet lehet lekaparni az edényről

Kisúroltam, letörültem... és 5 percre rá ilyen

Ez már viszont egy kajálda Tornalján, úgyfest többen "harcolnak" ezzel, de mindez a szervezetünkbe megy!

SZERINTETEK EZ ÍGY VAN RENDJÉN???

Annak érdekében, hogy felfedjem az útirányt, amelyen haladok, belinkelek nektek egy dalt. Emelje fel a kezét az, aki magyarázat nélkül is megérti a szövegét.
…esetleg a bátrabbak?
Péter? Egy szavad sem lehet. Gitáros dalt választottam… a szövegét meg fejből tudom. Kitudja miért? :D

Mert Ő egy ilyen barát...

Dadka — Tue, 20 Aug 2013 17:37:44 GMT

„A Szeretetet éppen az tartja életben, hogy változik, nem pedig az, ha szilárdan áll és nem érik kihívások!“
Coelho

Egy csodaszép levelet kaptam, illetve egy lelki visszajelzést egy olyan fiatal lánytól, akitől elválaszt a távolság, viszont összeköt az újratalálkozás reménye. Bármennyire firtatnám, hogy nem hiszek a virtuális barátságban, be kell, hogy ismerjem, ez a lány óriási harcok közepette bizonyította, hogy a lélek szempontjából nem számít, mi köti össze a hasonszőrűeket, így vagy úgy, de találkozniuk kell. Mi találkoztunk. S ez nem amolyan: „Mi a pálya” találkozás volt. A legnagyobb zajban csitítgatta fájdalmát. Torkaszakadtából ordított, pedig az ajka hallgatag volt, tekintete nem rebbent. Hatalmas szemeiben megválaszolatlan kérdések lebegtek. S bár szívesen válaszoltam volna, nem tudhatom én sem mi szerint buktat vagy áld meg az Élet. Tapasztalatból mondom, akit ért már atrocitás, az általában kaszabol. Ő nem ezt tette. Daniella az a fajta lány, aki eredeti módon bizonyította, hogy a fájdalom része az életünknek, s olykor átveszi felettünk a hatalmát. De ha már egyszer átveszi, miért ne vehetné át úgy, hogy közben mégis merjünk szeretni? Kiapadhatatlanul! Mert aki már csalódott, mégis szeret… az bátor. Így a fájdalmát szeretetté alakította, s amikor már megvolt a gomb, keresett hozzá egy megfelelő kabátot. Gondoljátok fordítva kéne, gombot a kabáthoz? Folyton ezt tesszük, miközben a lényeg fátyla meg sem lebben előttünk. Vermeket ásva technikákon bukunk el és úgy hisszük, egy igazi harcos attól igazi, hogy fogért fogat követel… Hát nem.
Az eredeti tervem az volt, hogy nyilvánossá teszem Daniella levelét. Igazoltan jólesően példaképként ábrázol…
®„Példaképemmé vált, mert önbizalmat adott és erőt ahhoz, hogy ha elestem, akkor gyorsan felálljak és vegyem tovább sorra az élet nehézségeit és feladatait.”
® „Beszélgetésünk alatt pár szóval is fel tudott vidítani és újra önbizalmat és erőt adott. Támaszt nyújt akkor is ha „nem fogja meg a kezem”.
® „Leírt pár sort és mosolyt csalt vele az arcomra csak a puszta Önmagával, és közben azt is mondta nekem, hogy csináljak az életben valami olyat, ami szintúgy mosolyt csal az arcomra. Ő egy élettel teli csodálatos ember."
(Daniella)
Nehéz hinni abban, hogy egy távoli barát, puszta Önmagadért felfigyel az értékeidre, miközben egy jó pár közelinek csak akkor számítasz, ha a kedvességéért tudsz nyújtani cserébe valami kézzelfoghatót. Egy képzelt biztonságért cserébe azzal kellet szembesülnöm, hogy a szeretetet időhöz és körülményekhez kötik. Az ember valamiért hajlamos leélni éveket egy nem kívánt társaságban annak érdekében, hogy ne érezze magát egyedül. Ez ellen lázadni annyit jelent, hogy számolnod kell a magány lehetőségeivel is, olykor vészjelzőként szólal meg a belső harang: „Mosolyog rád, ölelget a hazugja, de nincs annyi bátorsága, hogy beismerje, addig számítasz csak, amíg van mit adnod magadból.”
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor keserves könnyeket hintve kértem az eget, hogy törjön össze az illúzió kép mindazokról, akik sosem szerettek igazán, csak hittek amolyan megváltás félében, hogy én majd örökké itt leszek és megoldom a felgyülemlett problémáikat. Elfáradtam, az én hibám. Elnézést kérek.
…vagy csak feszegettem az önzetlenek és sosem hibázó emberek határait? Ki tudja! Milyen lesújtó érzés megtudni, hogy nem vagy már értékes, ha kihajtasz a megszokott körforgalomból… Kovács György értékes szállóigéje nagyon mélyen érintette a szívem ezzel kapcsolatban: „Az ember, ha teheti, eléri, ha nem teheti, kritizálja, ha még azt sem tudja: rombolja a világot…”
…s még mielőtt ez az egész csak rólam szólna, szeretnék elnézést kérni Daniellától azért, hogy nem teszem nyilvánossá az összes hozzám írt kedves szavát, mondatát. Meghagyom a szívemnek a többiek meg hadd irigykedjenek. Mintha csak egy a másikat támasztanánk és hajtanánk előre. Ugyan lássa-e, hogy istenigazából én vagyok az, aki hatalmas köszönettel tartozik neki? Legfőbbként azért, mert minden egyes elesés után megvolt benne az akarat, hogy gyorsan felálljon. Ez soha nem az én döntésem volt. Bármit mondhattam volna, a csillagokat leszórhattam volna elé az égből, ha nem akarta volna észrevenni, hogy az igazi támasz nem abból áll, ha felállnak majd helyette…
Köszönettel tartozom, hogy támaszként legfőbbként a HIT szolgál, s hogy a puszta Önmagam mosolyra deríti az talán annak köszönhető, hogy érzi, nem tudunk részt venni egymás életében folytonos „kézfogással”, de a Sors mindig időben „összeráz”.
Nem ismerem, mert nem látom mindennap? Van, akit mindennap láthatnék, de már nem akarom „megismerni” jobban. S még mielőtt valaki megítélné előttetek az „ócska ember” rossz tulajdonságait, ne legyetek hiszékeny ostobák! Kérdezzétek meg Tőle, hogy Ő miben hibázott. Mert aki folyton csak mások vétségét rója fel, annak nem kell az őszinte barátságotok. Bármilyen mennyiségű hazugságot jobban elvisel, mint egyetlen egy igaz szót, amely tartalmazhatná, hogy néha bizony veszítünk az életben…
Daniella azzal nyert, hogy nem félt veszíteni… és nem félt félni sem.
Köszönöm Dancsym :)
És ne feledd: „A tudás olykor nem elég…ha van, álmod követni kell…Önmagad miatt."

Nem jó ha felhúztok :-D

Dadka — Thu, 08 Aug 2013 17:13:22 GMT

A városi parkban árnyas fának dőlve…
Ez csodaszép álom kicsit összetörve,
Választom a lócát tán nekem is van helyem,
Csak az erős nap süti a fejem.

Leültem a lócára, azaz leültem volna
Ha a rezervátum bérlet nekem is szólna
Amire ott termek kiderül simán,
Az ég ma sem fogadta imám.

Mert ugye a lócán ülnek vagy százan
Nem merek szólni, csak átsiklok lazán.
Tízesével számoltam, nem százan hisz tízen
Legyintenek rám, már megint csak hisztizem!

Voltam nincstelen és leszek is még persze
De ha odaszólok neked, visszaszólni mersz-e?
Mert ha belegondolsz jobban, nem kérek én sokat,
Csak ne a lócán gyakorold a dzukel rúgásokat.

Tudod azért kaptuk, hogy ülhessünk rajta
De minek is dumál az ilyen magamfajta?
Meglep a válasz, korántsem várom:
„Na oszt akkor mi van? Mert Én jól leszarom!”

Kérdezem: „Mi bajod?”, de csak ennyi a válasz:
„Van pénzed cigire? Ha nincs, akkor ne fárassz!”
Hát bocsánatot kérek, csak le akartam ülni
Nem szólhatok semmit, némán kell tűrni…

Mert aki megszólal az folyton veszt
Nem kultúra kell ide hanem OPO feszt
Nem kellenek írók és nyelvi történészek
Csak legyen elég pénzed és légy eléggé részeg

Hülye a rendszer nem nézem jó szemmel
Ragadtam már seprőt én is két kezemmel.
Csak a bátrabbak néztek rám egy kicsit bután
Te sepregetni fogsz két egyetem után?

Ó ugyan dehogy is, majd kényelmesen ülök,
Ha szakad a gát majd tíz gyereket szülök,
Hátha majd akkor nem kopik az álam,
És felkarol végre engem is az állam.

Hinni az álmokban olykor néha káros,
Nem harcol érted ez a szép város.
Mert aki tud és tehetne az értéktelen barom
Csak legyen jó csöcsöm és kézbenyúló farom.

Attól még kisfiam nem rúgom szét a kukát
S hogy befogadtunk ide vagy ezerennyi butát
Erre komolyan nincs már okos rímem
Mert amíg te beszívsz, nekem vérzik a szívem.

Tisztelem a kivételt, mert vannak azért páran
Segít, vezet, kezet nyújt, s nem vihog más kárán.
S ha kell az oltalom, soha nem mond nemet
Mert nem az uralja, hogy szemért rögtön szemet!

Lehajtott fejjel a szökőkúthoz megyek
Elszökött a víz, hemzsegnek a legyek
Csak hűsölni szeretnék, de nincs rá alkalom
Komolyan mondom, kapd be az alkarom!

Ide születtem s csak tétlenül nézem
Mennyi mocsokság múlik a pénzen
Megalkuvó leszel, csak válasszanak Téged,
Pedig neked sem lesz ingyen ebéded.

Nem lesz majd barát, aki veled együtt szenved
S ha lesz is, meg kell majd venned!
S ha meg is veszed, nagy lesz ám az ára
Majd fütyültök együtt a hazára.

Már nem szeretek járni ki a városba
De bosszantani engem hidd el káros ma.
Lehet pénzed és lehet sok telek
Ezzel majd egyszer szembesítelek.

Mert nem vagyok én lázadó csak megszólalt a szívem
Szomorú vagyok, na de ugyan ki nem?
Akinek csak esély kell, annak bizony nem adtok,
A megrongálókkal egy malacból szopattok.

Ne koncertet csinálj, bár az én mosolyom virít
Hogy faültetés helyet megszólal Majk Spirit
De a szökőkút ugyan ma sem köp vizet
Így egy ima helyet Majkával átkoztam tízet.

Tudod, mit építess? Kutyamenhelyet!
Mert sok kutya vonít: „Könyörgöm, adj helyet.”
Lelövetni könnyű, vagy elvitetni sintérrel,
De tudod Te drága ezzel mit értél el?

Hogy tíz helyet száz kóborol az utcán,
Mert amíg kicsi, divatos cucc ám,
Csak ugye az oltás, bér s e nemzedék sarja
Törődés helyet utcára zavarja.

Közben meg itt van a hazánk sárgaláza
Mert nekünk pont jó a kínai pláza
Forgatom a szemem, van itt minden húha
De a nagy fenekemre túl szűk minden ruha

Nem járnak buszok, nem járnak vonatok
Ez ügyben ugyan kinek is szólhatok?
Öt után már csak kocsmába mehetsz
Ennyi a boldogság? Akkor boldog lehetsz!

Csak Én vagyok olyan, hogy nem értékelem
Ezért is kérlek, Te ne tarts velem.
Csak rendezd a dolgaid, legyen sok jó barátod
Aki majd úgy ölel, hogy le hánya a kabátod.

Kátyúk az úton, nincs virágos bokor
Ha ez itt a jó lét, akkor mi a pokol?
Tudod, hogy nem kár, ha meghurcolsz ezért?
Mert fontos lenne tudnom ki, nyújtsa a kezét.

Nem mártírság ez, hisz meglehetne mindenem
De az igazi értékért érdemes küzdenem
Nem mérhető javakba, nem mérhető pénzben.
Ha szívben is őriznek, nem csak buta észben.

Ez vagyok én, ez az én szavam,
Van merszed ígérni? Akkor ígérj, ha van.
De ha majd kiforgat mindenki a szavadból
Legyinthetsz bambán, hisz ez „csak” a hazád volt.

Életem misztikus titka...

Dadka — Mon, 05 Aug 2013 21:23:12 GMT

A minap találkoztam egy - két elgondolkodtató kérdéssel…
1. Milyen misztikus válaszok után sóvárog a lelked?
2. Ki okozott idáig legnagyobb csalódást az életedben?

Életem eddigi legmisztikusabb kérdése az volt, hogy mi vonz annyira az Egri Dobó térhez? Akárhányszor megfordultam ott, édes – keserű, boldog szomorúság költözött a szívembe s akkora energia áramlat, hogy úgy éreztem szétdurranok. Egy kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember már – már felfedi mivolta titkos küldetését, mégis hiányzik egy jelentős rész, ami választ adna mindenre. Bújtam a lexikonokat, serénykedve kutattam Dobó István (az Egri várkapitány) életét. S amikor már – már összefüggést véltem találni, sőt párhuzamot mertem vonni a történelmi kor és a saját jelenem között, az érzés, hogy nem jó helyen piszmogok szinte mindent átírt és újratervezett bennem. Ezért ez a szomorúság. Úgy éreztem mintha haza érkeztem volna, pedig nem kötelezet honvágy. S olyan verseket, írásokat tudhatok magamévá az ottani időtöltésemnek köszönhetően, melyekben a szeretet érintetlen a pokolnak, menynek egyaránt. Volt, amikor csak úgy ültem a padon, figyeltem a kisutcákba tévedő embereket és arra gondoltam, hogy minden út a Dobó térhez vezet. De ha azokban a pillanatokban ezren körül vettek volna, talán akkor is a magányba fulladok. Bár ez nem hangzik túl harmonikusan, én úgy éltem meg. S néha elég volt elképzelnem annyit, hogy van egyfajta Isteni kegyelem, amely véd.

Amit talán sosem fogok megérteni ebben az életemben, az elég banális dologhoz hasonlítható, nincs benne miszticizmus. Nem szeretem az autókat, ezért nyilván sosem lesz hajtásim. Respektálom, de ha Tőlem függne, akkor még ma is lovas szekereken közlekednénk. Bármennyire nevetséges, ez van. Valaki a víztől tart, valaki az áramtól, valaki a magasságtól, valaki a pókoktól… én százszor kacsón csókolnám a pókot, s ezerszer magas hullámokba vetem magam, mintsem hogy egy forgalmi dugó közepette keljen átszaladnom az úttesten. Pedig talán csak egy rossz álom, amely időről időre megkínozza a szívemet, mégis úgy érzem ez az egy nem véletlen, hogy kis városba születtem. Bár ki tudja…

Az eddigi legnagyobb csalódásom házigazdája egy kóbor kutya. Sokszor láttam a távolból. Mereven ült a járdán, mint aki már végleg meghalt ennek a fizikális világnak és szomorú szemeit a temetőre vetette. Időközt átszaladgált a főúton, de csak forgalmi periódusban. Mindig türelmesen kivárta azt az öt – hat autót, amely nem csak kidudálva odébb löki, de tisztességesen át is megy rajta. Már – már fogcsikorgatva hunyorítottam látván, nem lesz jó vége… végül mégis átjutott a túloldalra s elveszett a sírok közt. Olykor – olykor megkapott egy – két embert, hátha úgy rúgják odébb, hogy nem éli túl. Hátha agyonlövetik, vagy elaltattassák. Nem féltem tőle, viszont azt tudnotok kell rólam, hogy nem szándékosan tettem próbára a sorsom, hisz eleve nem is terveztem összebarátkozni valakivel, aki folyton csak vicsorít. Nem tettem semmi rosszat, elsétáltam mellette s az a szerencsétlen jószág úgy megkapott, hogy meglepődni sem volt időm, mert amire észhez kaptam Ő már vígan két autóközt lavírozott. A lábamhoz kaptam, szivárgott a vér tisztességesen a kedvenc farmeromon keresztül, az aligha beoltott kutya harapásától. Farkas szemet néztünk egymással, de morogni nem volt merszem. Az első sokk után jött a második, elsírtam magam, mint egy kis gyerek. A lelkemnek sokkal jobban fájt. Pláne, hogy megfogadtam, ha engem veszettség ellen oltani kell, a kutyát is fogják. Valamicskét büszke voltam magamra ezért az elhatározásért, de egy – két állatorvos aránylag gyorsan kiábrándított. Nekem jót akarva egy páran elintézték annyival, hogy a kutyának le kell vágatni a fejét, mert abból gyorsan kiderül, hogy veszett volt-e vagy sem s egy kis szerencsével megúszhatom oltás nélkül is. Nem emlékszem, hogy említettem volna, én pont ezzel a módszerrel szeretném megúszni. Rólam eleve szó sem volt, mert én azt kérdeztem, hogy lehetne beoltatni egy olyan kutyát, amelyiknek nincs állandó lakhelye.
- Hát, ha levágattassák a fejét…
Mintha csak erre esküdtek volna valaha az álmaikat követve. „Ha nagy leszek megmentem a kutyákat, szükség esetén levágattatom a fejüket.” Megborzongtam a gondolattól. Pláne, hogy ezt a lehetőséget többen firtatták annak érdekében, hogy engem mentsenek meg. Habzott a szám rendesen. Nem értettük meg egymást.
- Én beoltatom saját magamat, de a kutyust is szeretném,- mondtam már szinte könyörögve úgy, mintha életem legjobb barátjáért harcolnék.
Hogy tudatában vagyok-e az oltás mellékhatásainak, azt kérdezték.
Nem, mint ahogy eddig is úgy hittem, hogy egy állatorvos hivatása abból áll, hogy álatokat gyógyít – ment.
Egyetlen egy környékbeli állatorvos vette azt a fáradságot, hogy kijöjjön a terepre és megvárja velem, míg a kóbor őnagysága saját időbeosztása szerint elbandukol a megszokott pihenőhelyéhez. Ezúttal is szeretnék köszönetet mondani az ifjabb Haniczko László doktorúrnak, mert az életét igaz álmoknak szentelte s nem torpant meg attól, hogy kóbor, hontalan állatra kell áldoznia az idejét. Egy szó, mint száz, a kutya, akit attól a naptól csak Buksinak hívtunk nem volt túl barátságos, de a belső kisugárzása átszivárgott a különböző harcokban gyűjtött sebein. Szerettem, ahogy megvédte a kisebb és bátortalan kutyákat. A bezártságot nem tűrte, elfogadta a jó akarók alamizsnáját, cserébe egy ideig különböző portákat őrzött, de sosem henyélt. Kóborolt. Az idő elteltével egyre közelebb kerültem hozzá, volt, amikor csak leültem, persze tőle távolabb és meséltem „a semmibe”. Nem vettem észre mikor jött a törés, vagy mikor jött közelebb. Egyszer csak az ölembe helyezte a fejét és némán pislogott. Megremegett a kezem, de már nem volt visszaút. Megszerettem tudván, hogy nem neki van rám szüksége, hanem az én életem lett Tőle színesebb. Régi sebeit látván tudtam, hogy kölyökkorában nagyon sokszor bántották, mégis volt az életében valaki, akihez ragaszkodhatott, valaki, aki már nem volt az élők között, valaki, akit kimondhatatlanul hiányolt, ezért látogatta oly gyakran a temetőt. Sosem volt az a farkat csóválgató vidám kutya, de nekem engedte, hogy utána menjek, szőrzetébe borítsam az orrom, és elpanaszoljam vagy ezerszer az oltás mellékhatásait. Gyakran ültünk a járda szélén és figyeltük a forgalmat, egyet viszont meg kellet értenem, engedni kell, ha menni akar. Kegyes volt hozzám ugyan, mert megvárta, amíg a főút kiürült. Már – már úgy éreztem, hogy Ő is készen áll az oltásra. Kapott volna kiskönyvet, lett volna hivatalos neve, egyszeriben olyan szép lett, kisimult és be is fogadták volna… az utolsó délután, amikor lehajoltam hozzá fáradtan az oldalamba döfött, mint aki legszívesebben azt mondaná: „Ülj le, két lábon járó, komolyan beszélnem kell veled”… mégis nagy volt a csend, fejét az ölembe helyezve kétszer nyüszített talán. Éreztem utoljára látom, de eszembe nem jutott volna, hogy így megbánt… Másnap jött a hír, valakit megkapott s az óta nyoma veszett. Nyilván összeszedték a sintérek. Szinte látom, ahogy a pofájukba röhög. Ha beszélni tudott volna, tuti azt mondja: „Na, végre köcsögök!”

Kiszaladtam a pihenő helyünkre…
- Te gyáva, gyáva, gyáva! – ezt ordibáltam a temető felé – Te gyáva féreg, én tán nem szerettelek jól? Miattam nem érte volna meg „túlélni”? Mire volt akkor jó ez az egész? Miért hagytad, hogy megszeresselek? Miért nem szakítottal széjjel abban a percben, amikor közeledtem? Ez sokkal jobban fáj Te gyáva, önző dög!
Három éve lesz lassan, hogy utoljára láttam. Egyik kutyabarátom elvesztése sem fájt még ennyire, pedig ez a Buksi Istenigazából nem is tartozott hozzám. Olykor azzal vigasztalom magam, hogy megmenekült és sokkal jobb helye akadt s ez a lázadása is csak arra volt jó, hogy megutáljam és könnyebben elfeledjem.
- Hát nem jött össze tökfej! Mert szeretlek, és amíg élek visszavárlak… hátha…
Viszont az én szóbeli oltásom mellékhatásait nem köszönöd meg a tudatos sérelemért, amit okoztál… reménykedem benne, hogy Neked még úgy is megéri harcolni értem vagy csak azért az egyetlen egy pillanatért, amikor oly bambán rád borítottam a fejem, hogy értelmes nevet adhassak a bolháidnak is…

…és ezt igazán szlovák nyelven is elmesélhetném. Talán majd egyszer, addig is meséljen egy dal helyettem…

Szeretnék köszönetet nyilvánítani Gergőnek, Marikámnak és Misinek, hogy nem adták fel a harcot s ezzel azt bizonyították, hogy igenis van értelme, akkor is, ha olykor „búcsúzni” kell… Ők már tudni fogják:))) s ahhoz, hogy Ti is tudjátok elég, ha leállítotok és rákérdeztek. S Én nyilván azt mondom majd: „Vannak még BARÁTOK, akik nem mondanak le oly könnyedén a másikról.”

Én mint ködben Petőfi

Dadka — Fri, 02 Aug 2013 21:56:06 GMT

Visszajöttem… egy kis támasz, egy kis lendület segítségével hozzá fogtam írni. Nincs annál nagyobb öröm, amikor jelzik, hogy sajnos már egy jó ideje nem olvasható általam semmi új. Nem szeretném felbomlasztani ezt az idillikus érzést, nem szeretnék okozni csalódást, egyet viszont tudnotok kell… megakadtam félúton.
Írni lehet bármiről, valamiért viszont kritikusabb lettem önmagammal szebben. Csak egy pillantást vetettem a médiákban lezajló történésekre és ösztönösen szelektálni kezdtem. A megítélő képességem valahová a béka segge alá került, mert hirtelen nagyon egyedül kezdtem érezni magam. Az egyik parton mintha én álltam volna a másikon mindazok, akiket magával tud ragadni egy olyan hír például, hogy Győzike Belgiumból hozatott luxuskocsikat. Nem dühöngöm, csak jelzem, az eszméi érték kihalóban van. Nem akarom rontani az összképet, mindenki szíve joga ki az, aki elfogadhatóvá válik számára és ki az, aki nem. Ezt mondjuk mérni lehet. Mert vannak emberek és mindig is lesznek, akiknek csak addig válik be a másik stílusa, amíg a barátság szilárd alapokon áll. Amint jön az összezördülés és a véleménycsere a pompás és remek íróból, énekesből, festőből hirtelen egy közellenség válik, és a hülye paraszt ember olyankor mit csinál? Mindenképp igyekszik kiütni a ringből azt, akit egykor tehetségesnek vélt. Ami mondjuk meg őszintén, elég durva… mert ha valaki csak addig van elájulva egy – egy eszméi értéktől, amíg tart az „örök és ominózus” barátság akkor nyilván mindvégig saját magát csapta be. Pont ez az, amin gyorsan szerettem volna túllépni. Önmagamat saját magamhoz mérve rá kellet eszmélnem, az élet többek közt arra is szolgál, hogy próbáljon ki olyat is az ember, amiben nem igazán jó, hogy aztán legyen mit feladnia az nélkül, hogy fájlalná. Az viszont sokkal rosszabb, ha egy igazi tehetség csak azért szorul háttérbe, mert az emberek inkább Fekete Pákó Nemzeti dalára voksolnak, amelyet történetesen Petőfi Sándor írt és nyilván nem azért tette, hogy a későbbiekben gúnyt űzzenek belőle. Én nem merném elszavalni, pedig tudok egy kicsit magyarul. Ezért is (és még sok minden másért) vettem fontolóra… mit kezdjek az írással? Rájöttem, hogy folytathatnám akár, de szükségem lennem egy mentorra, aki nem retten meg, és nem veszi zokon, hogy nem vagyok végletes. Szívből vágyom rá, hogy egy olyan embertől tanulhassak, akit maga az élet történései sarkaltak az alkotásra. Mindig is mély összefüggések után áhítoztam. Szerettem volna látni valamit, aminek a látszathatása mögött egy újabb megtévesztő látszat honol. Sosem tartottam önmagam elég ügyesnek ahhoz, hogy megfejtsem, mi teszi rétegessé a hagymát, viszont tapasztalatból tudom, minél közelebb kerülök hozzá, annál jobban megkönnyeztet. Attól még nem szeretem kevésbé, sőt mindegyik pörköltöm alapja. Tehát újra és újra meg kell birkóznom a könnyekkel ahhoz, hogy finomnak remélhessem a kajámat. Ma talán nem vagyok könnyen érthető, Istenigazából csak azt szerettem volna mondani, hogy a Világ felszínessé vált, azt meg ugyan hiába várom, hogy lámpást tartva utamon vidám füttyszóval kísérget majd Petőfi Sándor, netán Gárdonyi Géza, vagy Ady Endre, Babits Mihály, Rejtő Jenő, József Attila, Wass Albert, Ottlik Géza, Pilinszky János…
Beleszámítva, hogy a felsoroltak közül mindannyian meghaltak már, elég szomorú tényé vált, hogy a Világ azóta sem keresett új úttörőket. Sőt mi több, talán nem is kíváncsi rá, hogy léteznek-e egyáltalán. Mert hát miért is ne foglalkozhatnánk mindazokkal, akik épp attól váltak híressé, hogy nem tudnak bánni a szavakkal. „A didi kókemény”, azt mondja Pákó és egymás ellenére táncol egy szőke bombázóval, akinek nyilván nagyon sokat kellet tanulnia a szöveget ahhoz, hogy mi Földlakók megértsük, hogy Ő bizony a didit oda nem adja. Pedig de drukkoltam…

Nem cikizés szempontjából írom, csak valahol bosszant, hogy akikről tudnunk kéne, akik tesznek valami értelmeset a Világért, akik érnek annyit, hogy támogatva legyenek azok hatalmas belső harcok közepette tengődnek ide – oda. „Érek annyit, hogy legalább megpróbáljam?” Ez a leggyakoribb kérdésük. Egy kicsit olyan ez, mint amikor egy álcserepes teknős tojást rak. Százból, ha tíz megmenekül, akkor jó.
Én mindig is felnéztem azokra, akik tudnak bánni a szavakkal, akik megnevettetnek, ugyanakkor ki veszik a részüket a komolyságból is.

Például egy ilyen megnyilvánulás számomra tökély. Teljesen mindegy, hogy gyorsan vagy lassan olvasom-e, az eredmény nem változik. Hibátlan! Figyeljétek csak…

Gondom ontom monoton, folyton mondom konokon,
Folyton sokkol modorom, a sok rossz dolgot sorolom.
Okolom a sorsom, pedig én vagyok a gyáva lélek…

Nesze ez egy csepp csecsebecse kedvesem,
Nem kell lelked telke, nem kell feszes csecsed becse sem…

Száz pajzán hajszán hajt át az angyal,
De a pofám fancsali, eltakarom manccsal,
Sok csajt sok kan csal, mert Ámor kicsit kancsal
Így szarvaz fel a csalafinta pár aganccsal…

(A távolság gyermekei)

Innentől kezdve a fizikális előnyök nem igazán számítanak, akkor sem, ha túl szép az illető és akkor sem, ha egyáltalán nem. Végül is nem ismerkedni akarok, csak tudatni veletek, hogy talán nincs még minden elveszve. S amíg a sors utamba sodor egypár ilyen szöveget van, ami engem is ösztönöz, és előre hajt. Ilyenkor úgy érzem, hogy semmi nincs annyira távol, ez őszintén megvigasztal. Ezért is megpróbálkoztam egy versel. Most még jónak látom, holnap már bizonyára nem fog annyira tetszeni. Talán akkor is megér egy próbát, talán mondanivalója is lesz, pedig lehet nem szántam senkinek… attól függetlenül az is lehet, hogy mindenki megtalálja egy kicsit Önmagát benne, hisz az Élet pont erről szól… a szerepcsere által fordítgatott érmékről…

Siettem s tettem jóvátettem,
Barátok lettünk mi ketten.
Bár átok ült szívünk peremén,
Sosem volt erősebb, mint Te meg Én.
Erős seb melyet az idő ejtet.
Téged vitt, engem itt felejtett.
Felelj! Tett, vagy szó csupán,
Mely felemel majd ezután?
Mert ezúttal nagyot fordul az érme
Szeretni engem mond, mennyit érne
Neked ki annyit csalódott,
Hogy elhitte hatost csak csaló dob.
Nekem mosoly járt, Neked viszont könnyek,
De végeredményben kinek lesz könnyebb?
Téged a tömeg sajnálkozva dédelget,
Engem majd leköp, és azt kérdi: Nem érted meg?
Nem! Mondom majd könnyen és szárazon,
Hogy gyűlöljön még jobban mindegyik álfazon,
Aki csak dumál, hogy győztes lehessen,
De nem annyira bátor, hogy a hibáiddal szeressen!
Ezért Te is rugdoshatsz bátran, akár több ízben
Mert, ahogy tudtam, úgy úsztam így nem fulladtam melletted vízben.
Lubickoltam, szerinted, így hát sosem kellet kúszni,
De Te ugyan szerettél annyira, hogy meg tanulj miattam úszni?
Kétoldalú mindegyik érem, hiába ordítasz.
Tán eszedbe jut, ha már nem kérem, hogy bármikor fordíthatsz.
Vagy mindig én engedjek, mert csak neked lehet igazad?
Ez ellen barátom bármelyik szív fellázad!
Nem kétlem, biztos tudod a helyes utat
Mint ahogy a korsó sem téveszt kutat,
A szerencsét mégis a törött cserép hozza,
Hát ezért a korsót bárki feláldozza.
Volt, amikor győztem és nem volt benne varázslat,
Volt, amikor hibáztam, mert hiányzott az alázat.
Volt, amikor beismertem egy – egy téves lépésem.
Volt, amikor fájt, hogy a vonatodat lekésem.
Volt, amikor nem értettem, Te tényleg sosem tévedtél?
Volt-e olyan valaha, hogy igazán szerettél?
Míg az élet végleg szétmar, neked drága tudnod kell.
Ha igazán szerettél, az nem miattam múlott el.
Mert egy érzés egyedi, Te függővé tetted,
Hogy volt bennem szép is gyorsan elfeledted.
S ha majd megkövezve feszengek a kereszten,
Mindegyik gondolatom útjára eresztem.
Megadom azt, amire vágytál,
A látszatot, hogy szenvedek, mert sorsomra hagytál.
„Kölcsön kenyér visszajár”, nevetve mondhatod majd,
Mert hát hogy is szeretnél, ha kegyedet a gyűlölet hajt?
Talán Én is csak meg akartam tudni,
Meddig akarsz még a szemeimbe hazudni.
Hisz Tőlem vártad azt, ami Neked sem megy igazán,
Bárhogy is tagadnád, valahol igaz ám!
Az élet filmjében szerepcsere által
Sírtál, nevettél és sokat kiabáltál.
Te talán nem tudod, de az szakított ketté,
Hogy bántottak, fájt s Te ugyan olyan lettél.
Ne lopd – e szavakat, ha alázattal kérhetem
Mert velük együtt viszed az „átkozott” életem.
És ameddig megértik, mit miért teszel,
Az elvakultak között egy áldozat leszel.
Bár ha ezerből egy eléri a partot,
Boldog leszel, és nem számlálod meddig tartott.
Mert szeretni igazán csak úgy lehet, kérem
Ha félelem nélkül perdül az érem.
Bár örök győztes lennél a Világban,
Ezt foglaltam bele a saját kis imámba.
De nem kevés kell hozzá, hogy megtörd az átkot,
Azt kell majd védened, aki a legjobban bántott.
„Csak" ennyit jelent barátom szeretni igazán.
Hiszed vagy sem, ez az egy igaz ám.
Végtelen a történet,
De csak velünk történt meg.
Siettem s tettem jóvá tettem…
(Dadka)

Fizesd az adót mert viszik az ágyadat!

Dadka — Wed, 17 Jul 2013 19:55:00 GMT

„Túl nehéz a lét, túl könnyű a vég,
a jobbakat úgyis az élet tépi szét.”
(Children of Distance)

„Nincs ingyen ebéd”, azt mondták. S ha volt is, még a legjobb esetben is szóvá teszik egyszer. Ha értetlen vagy akkor rendszerint felkiabálják, majd megadózzák rendesen. Nem érted? A kölcsön kenyér visszajár s mivel ezen a bolygón mindent kölcsönbe kapsz, vissza kell fizetned kamatostól. A számlát mindig benyújtsák, ha tetszik, ha nem. Az ajándékba kapott életedért s a megvalósult álmaidért olykor duplán megfizetsz.
Úgy szerettek, babusgattak, hogy valójában nem is kérted? Természetesnek tartottad, hogy kijár egy – egy mosoly, kedves szó, ölelés? Csak úgy?
Na, megállj betyár, meglakolsz! Válts irányt, és bizony megtudod, hogy egy páran tudnak ám visszamenőleg is nem szeretni. Érted ugye? Ott állsz, mint akibe rendszerint időkapszulát nyomnak fel kúp helyet, és valahol egy kicsit elvárod, hogy a saját életed filmjét egy normális stáb vágja majd össze. Ott állsz, és valaki magához ölel azért, hogy évek múltan megtud, mennyire szar, hogy akkor ott voltál a szánalmas kis életében. Mert őszintén befogadott… ott… akkor… hangsúlyozva ezerszer ezt. És aztán felmerül egy fontos kérdés, minek harcolsz, minek háborúzol egy olyannal, aki visszamenőleg dönti el milyen rossz ember vagy?! S Te, ahogy megélted a szépet, nem tudhattad ezt előre, honnan is tudtad volna? Honnan is sejthetted, hogy egy „végzetes” hibád cserébe nem csak hogy most nem vagy jó, de Istenigazából sosem voltál s talán már nem is leszel… pedig „akkor még” őszintén szeretet. Vigyázz! A „szép pillanatok – emlékek” opció csak visszamenőleg van törölve. Mert az őszinte barátod elfelejtette két ölelés közt bevallani, hogy ez nem is annyira őszinte, mint amennyire látszik. Tehát azokért a pillanatokért, amelyeket tegnap még közösen éltetek meg, holnap már csak egyedül neked kell hálásnak lenned… kamatostól.
Van-e még olyan ember a világon, aki esetleg fellázad a szerepe ellen, netán átírja a forgatókönyvet ezt mondván: „Valami megváltozott, én sem értem mi történhetett, talán én nem voltam elég erős, talán Te nem szerettél eléggé. Attól még a múltban sokat köszönhetek neked. Ez az igazság akkor is, ha már nem vagy a barátom. És ha egyszer tényleg ez az igazság, akkor miért választanék számunkra egy másik, kitalált múltat, amely kizárólag téged okolna mindenért? Akkor én mitől voltam jó barát, társ, ismerős? Egyáltalán mit kerestem melletted?”
Igen… vannak ilyen bátor lázadók s bár hatalmas fájdalom árán történnek a „csodák” én láthattam és megérinthettem… KÖSZÖNÖM. Lehet nem lesz közös jövőnk, de a múlt is tovább vihet bennünket. Tudom ezt..
Ma mégis zokogva dobom le magam az ágyra, és már arra sem ügyelek, hogy ne cseppenjen takony rá. Nincs ingyen ebéd, tudja ezt a réti pocoktól kezdve az egészségügyi biztosítón keresztül mindenki lassan. Így az esetek legtöbbjében, ha szándékosan nincs semmi felélhető kincsed, az élet úgyis lecsap rád. Akkor nyersz valamit, tutira. Kell, hogy legyen valamid! Legyen az eszméi érték, megvalósítható álom, idea, esetleg egy polc, vagy ágy, számlaszám. Valami, amitől koldusbotra juthatsz majd. A törvény az törvény… ne légy önző, dolgozz és osztozkodj!
Tudod, pénzutalványt nyertünk olyat, amelyet nem váltasz se euróra, se forintra viszont levásárolhatod. Hát nem tenne boldoggá? Nincs semmid, mert nem is kell, egyszer csak berendezik a házadat, ami jobb esetben nem a tiéd, ne hogy bárki felkiabálja majd egyszer. Tisztességesen bevallod, és nyeled, ahogy adózzák. Érteni szeretnéd, de azt mondták nem kell, elég, ha eltűröd! Lett szekrényed, lett ágyad… nem kérted, nyerted! Hála a szellemi képességednek és gyorsasáGODnak. Érted ezt? Nem pénzt kaptál, hogy esetleg le tudják vonni belőle az adót. Ágyat kaptál, így viccből meg is kérdezed, hány részre negyedeld és melyiket viszik?! Lenyugszol, jobb esetben nem fogod gyűlölettel kerülgetni. Mégiscsak szép bútordarab és azt mondták, használd örömmel és egészséggel. Bár az öröm elavult, az egészség meg volt még…
Persze tudhattam volna előre (sajnos olyan hülye vagyok, hogy még csak nem is sejtettem), hogy az „örömmel – egészséggel” párosult szókombináció mögött meghúzódik egy következő elvárás mely szerint az égésségnek ára van… s nem kicsi.
Egészség, egészségügy, egészségügyi biztosító… nyertél egy ágyat, egészségesen döglesz rajta, fizesd meg! Lassan már megtérítem a nyeremény árát hol ott én nem pénzt kaptam, hanem levásárlási utalványt és egy reklám mosolyt mely szerint ez volt életem legjobb döntése. Már hogyne! Gondoltam, vigyék, nem kell. Nem azért mert csúnya lenne, de majd veszek olyat, amely nem emlékeztet folyton, hogy ezt nem is ingyen nyertem. Sajnos nem kell nekik sem. Nem tudják hová tenni… de ha tisztességesen kifizessük támogatva ezzel mindazok balsorsát, akik csak azért nem ragadnak „lapátot", mert őket valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az nélkül is bőkezűen díjaznak… nem küldenek ránk adóbehajtót. Ezt jól kifogtuk, pláne, hogy nem érdekli őket semmiféle kifogás. Hogy voltam én is munkanélküli egyetemista, fiatal álmodozó, aki többet remél? Voltam bizony, csak az én álmaim akkoriban nem kellettek senkinek nekem viszont nem kellet a fényűző kirakat. Ennek cserébe megtarthattam a saját kis lelkemet s közben valahogy rájöttem, ha nem vagy rossz, egyesek (akik ugye mitől lennének jobbak?) úgyis rád fogják (irigység, düh, gyűlölet, inger…). Akkor hova rohanjak és minek?
Meg amúgy is öcsém mi van velem? Nyertem! Legyek boldog, nem kevésbé hálás és persze fizessem meg. Hát mit nem mondhatnék. Még így is köszönöm! Itt nem segít a könnyi és a búbánat. Nincs ingyen ebéd! Letörlöm hát taknyos orcám és mosolygok az élet gúnyos fintorán. Ő tényleg előre tudta – előre sejtette s én most szabadon dönthetek, hogy változik-e „odabenn” szívtájékán a helyzet. Ugyan már! Ha ismernétek, tudnátok, nincs nagy baj! Tetszik az ágy, s a szekrény, az előszobafal… Egy az egyben ugyan ezt vettük volna a megdolgozott pénzünkért, mert ugye jó, hogy egyáltalán munka van. Hogy épp kinek kell fizetni érte, nem igazán érdekel. Így a megváltást ne tőlem várjátok.

Annál inkább meghozza nektek valamelyik támogatott és elismert művész. Kiáll a színpadra, elmondja honnan jött és milyen szar világban kell élnünk. Elszomorodunk… ő haza megy, mi haza megyünk. Külön – külön szomorkodva fel sem fogjuk talán, hogy Ő pénzt kap ezért (nem keveset), mert mi kifizettük a belépő árát, azért hogy megtudjuk, hogy ezen sajnos nem tud változtatni Ő sem, de legalább színpadra áll és megmondja. Nos, bármennyire megbotránkozónak tartsátok, ez így van rendjén gyerekek. Ilyenek a játékszabályok. Ezt közülünk senki nem csinálná másképp. Ha csak nem lenne valaki olyan tisztességes, hogy akár a saját műsorára is jegyet vált… Mi változna ettől? Talán csak a köztudat. És a buta emberek vonatkoztatása: „Ha ez saját magát támogassa, nyilván nem oly jó.” Mert az emberek többsége sajnos így vonatkoztat. Ha látnátok a sorok közé, tudnátok hol az igazi bibi. De ha nem láttok elárulom…kicsit felhúz, hogy amit ingyenesnek hiszünk a háttérben mindig dupla árat fizetünk érte, miért? Magyarázza már el nekem valamilyen értelmes szakértő, hogy mi a búbánatos fene köze van az egészségügyi biztosítónak egy nyereményhez??? Vigye a 14% nem bánom…a törvény az törvény. De miért kell kész pénzel fizetni ott ahol a nyeremény egy tárgyat képvisel? Vigye a tükröt a szekrényről, vagy az ágy lábait…
Most morcos vagyok, mert nem kicsit meglepett ez a reklámszerű nyeremény. „Vásárolj, hogy nagyot nyerhess (mert nyersz, hogy fizess jó sokat… de közben már odacsalsz sok nyerni vágyó vevőt is. És ezerből egy újra nyerni fog.).”
Nem tudsz ingyen, következmények nélkül nyerni és veszíteni sem, de mindig csakis tőled függ, mit érzel legbelül.
Most már egyre inkább tetszik az ágy, hol kisebbet, hol nagyobbat ugrálok rajta s jól vigyázz, mert ha rányomod a fenekedet, egyszer majd én is benyújtom a számlát s nem lesz adómentes. Hogy mit fog magában foglalni? Ezt az idő dönti el és persze az, hogy mit érzek irántad. Épp ezért szeretném tudni, hogy ki az, aki ezek után eljön, bátran mellém ül és lesz a barátom?! Én nem fogom átírni a múltat, ítélkezzen felettünk a jelen.
Nincs ingyen ebéd s mára belátom, hogy nekem is van egy pár képletes tartozásom. Legyen az ölelés, mosoly, elengedés, várakozás, köszönet, könnyi vagy nagy pofon… Az utóbit legszívesebben kihagynám már, mert jól tudom egy párat én is megérdemlek. Amíg nekem nem olyan osztja, aki ferde tükröt nézeget, addig alázattal állom. De jaj, neked, ha nem vagy jobb s mások felett mégis oly könnyedén töröd a pálcát… Mert akkor Tőled csak ezt leshetem el…
Engem szeretni csak az tanítson, aki tisztában van az élet egyediességével s a nap huszonnégy órájában tévedhetetlenül tudja, mit tenne mások helyet úgy, hogy a saját életétől teljesen eltekint… Nincs telefonos segítség! De megsúgom… egy valódi Harcos szava nekem többet ér mára, mint egy pár „igaz” barátomé…
Aki csak azért írja át a múltat, hogy a Világ Őt lássa szépnek az nem volt jelen Istennél, amikor a becsületet osztották…
…attól még ráülhet az ágyamra :))

Egy Harcos, akit Kicsike vezet:)
„A Harcos nem attól Harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem hogy szereti, amit csinál.
Egy jó Harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen. A jó Harcos nagyon is sebezhető. Ez teszi igazán bátorrá. A Harcos cselekszik, csak a bolond sír. Nincs olyan hogy kezdet és vég, csak a tett van”
(A békés harcos útja)

HIRDETÉS!!!

Olyan barátot ( lelket ) keresek, aki „ingyen ebédet” osztogat. Mert én hiszek a kivételekben J

Szeretlek rendületlenül.

Dadka — Tue, 09 Jul 2013 21:07:47 GMT

Tévedés, nem vagyok kertész. Valahol viszont hiszem, hogy túl az öntözésen, trágyázáson, földcserén van valami, amitől egy virág különös módon vissza jön a halálból. Szeretem a rendet, de csak azt a fajtát, amelyben a muzeális értékek helyet abban az érzésben veszel el, hogy ITT ÉLNEK. Nem használok minden szobában más – más papucsot a finnyás padló végett, ellenben imádom azt az öntelt érzés, amikor hirtelen tíz különböző dolog kell és én tudom, hol találom. A túlzott rendmániákusság nyilván rá vitt volna, hogy kidobjam az élettelen, kiszáradt orchideát, amely több mint két éve nem adott magáról semmiféle életjelet. Nem volt szép látvány, inkább amolyan elszárad kóróra emlékeztetett. Megkönnyeztem és sajnáltam, önző természetemnek köszönhetően (ez legnagyobb örömére annak az olvasónak szól, aki úgy követi soraim mintha kötelező volna) elsősorban saját magam felett búslakodtam. Bár az orchideák természetüknél fogva olykor ilyen formában vegetálnak, akkor sem értettem, hogy lehetek ennyire felelőtlen. Hisz tényleg nem úgy öntöztem, ahogy elő van írva. A saját legjobb tudásunk és érzéseink szerint törődtünk vele, a párommal. Hála jeléül kipurcant és ehhez tartotta magát több mint két évig. Nem akartam, hogy hálás legyen, lehet ezzel volt a legnagyobb probléma, de valahol úgy éreztem, hogy nem lenne szép tőlem háláért esedezni olyan dolgokért, amelyek ugyanúgy az én szívemnek is kedvesek. S ha már… akkor legyen ez kölcsönös hála… olyan, amit nem kell folyton felhozni. „Naa kishaver, viríts ki, nem viccből öntözgetlek, akadna százszorta jobb dolgom is” Lehet, szívtelen vagyok, így is nevezhetsz, mégis érdekelne mennyivel önzetlenebb az, aki folyton hálát vár?! Kivirítani, csak azért mert elvárnám? Ne! Legyen szép azért, mert neki ugyan úgy örömet okoz, ha szép lehet. Így természetes úton sugározza, hogy ez nem az a fajta hála, amely megbetegíti a lelkemet, ha ő úgy dönt, hogy csúnya marad. S hogy nem teszem ki a kuka elé és tovább locsolgatom az meg az én döntésem.
Így hát egyszer bementem titkon a kisszobába, és ami a szívemen volt az a számon pihent meg.
- Jobb így, mindkettőnknek – kezdtem féltő szavakkal. - Te csúnya vagy, mint a fene, s azt sugárzod kifelé, hogy ebben a házban senki nem törődik veled. Így nem látszik az idő, s az energia, amit nap, mint nap rád szánok. Ezért hát nem fognak csodálni mindazok, akiknek fontos a látszat és az agy szülötte végeredmény, amely pont ennek a látszatnak alárendeltetett. Mert így a legegyszerűbb, ha elkönyvelnek csúnyának, kizárólag azért mert ebben a házban nem szeretnek igazán. És pont.
Hát nem is! Mivel a legnagyobb erényed az, hogy mindenki előtt sajnáltasd önmagad. Olyan vagy, mint aki örökre elhalálozott, ezért csak azok értik meg, hogy nem foglak kidobni, akik el tudják fogadni bennem, hogy megértelek. Mert néha én is vagyok fáradt és élettelen. Olyan, aki nem fog kivirágozni csak azért, hogy mások jó fényben tündökölhessenek. „Mert Ő megmentett, Ő megtett értem mindent” – mondtam gúnyosan – Klassz dolog lehet menteni másokat, amikor a saját szíved nincs benne. Az érme másik oldala felfedezetlen, mivel számomra a látszat nem az a bizonyság, amely hála nektek ott áll majd mellettem, ha a poklok mélyére kell nyúlnom…
Érted, mi a lényeg pöcök? Hogy a rosszindulatosságom mögött észreveszed az igazi szándékot. Egyáltalán nem az a célom, hogy kivirágozz, hanem az, hogy megértsd önmagadnak vagy csúnya leginkább. Számomra az vagy, amit sugárzol, szeretlek locsolni, Te meg szeretsz csúnya lenni. Pont. Ha holnaptól narancsízű termékek lógnak a cserépből engem az sem fog különösebben meglepni, mint az érzés, hogy Tőled ilyet sosem vártam. Majd azt mondjuk a közönségnek, hogy megváltoztál útközben…
Talán egy hét telt el, a levelek feléledtek, jött az első két bimbó, majd az első négy virág. Jelenleg 43 virágból, 13 még mindig csak bimbózik. A többi tágra nyílt virágzó szépségével fél hullámmal kandikál a nap felé. Amikor a képet készítettük még "csak" 28 virág volt kivirítva :-)

Tudnotok kell, nem fáradoztam érte. Nem jobban, mint általában. Ugyan úgy locsoltam, ugyan úgy szóltam hozzá, trágyáztam, elhessegettem a legyeket, mint akkor, amikor még nyilvánvalóbb volt a halála, mint a szépsége. Akkor ki érdeme ez? Akarhat egy virág önszántából talpra állni? Kezébe venni a sorsát úgy, hogy érezze, ha örök életére csúnya marad, ő ugyan úgy felel érte? A vonzás törvénye nem úgy kezdődik, hogy kiállsz és megváltod a világot. Hanem úgy, hogy kicsit a háttérbe szorulsz és türelmesen kivárod a végét. Olykor kell ilyen tükör, hogy megtudd, milyen szándék vezérli a jó barátot, aki a saját elmondása szerint hozzád képes túl önzetlen. Mert szívből áll melletted. Szívből úgy, hogy képes gyűlölni is, ha nagyon kell…
Lehet ma a virág is gyűlöl. Ki tudja! Lehet azért lett ennyire gyönyörű, hogy bizonyítsa a többieknek mennyire fontos az odafigyelés és a szeretet. S hogy a többiek is mondhassák: „Látod, ez azért van, mert igazán szereted és Ő ezt így hálálja meg.” A fenét! Egyszerűen csak végre tetszeni szeretne valakinek, ennyi a titka. S ha nem tért volna magához, mit mondanátok? „Nem szeretted elégé és ez a végeredménye?” Gondoljátok, hogy mindig a látszat eredményezi a végcélt? Gondoljátok, hogy sírva magyarázkodnám Nektek… már pedig szerettem, locsoltam és törődtem vele, ott voltam és sokkal többet tettem érte, mint amennyiről a kinézete szajkózik. Nem azért száradt ki, mert csak egy kupak víz ment rá. Minthogy életemben nem csak azt a tányért mostam el, amelyből én faltam. De ha netán nem jól emlékeznék még az sem olyan nagy gond ebben a pénzéhes, materialista világban, mint a tény, hogy nem vagyok képes és nem is akarok felérni arra a szintre ahol csak addig lehet szeretni egy cserepes virágot, amíg úgy virágzik ahogy szól a fütyülő. Csak ketten fütyüljenek egyszerre és már bajban van… Mert mindketten ezt fogják duruzsolni felé: „Engem szeress, rám figyelj, mert csak nekem van igazam”… nem hiszitek? Bátran próbáljátok ki! S ha szarban lesztek szóljatok… oda ajándékozok egy cserepes virágot, amely a látszat szerint el van hanyagolva. Tudjátok, úgy, mint az orchidea anno, mikor még nem tudta önmagáról, mennyire értékes. Majd rá jött, hogy van egy út… a szív útja. Ott nem kell folyton megalkuvónak lenned, s nem kell feladnod az álmaidat azért, hogy önmagadért szerethessenek. A szeretetnek rengeteg formája van, de abból csak egyetlen egy marad érintetlen… s hogy mitől igazi? Hogy rábízod az időre… Nagy duma, jól tudom.
Szóval, aki kéri, a virágot jelentkezzen. Az első három közül sorsolok és személyesen adom át.
333 kilométerig állom, a többit Te fizeted, mert mondjuk meg őszintén a szeretetszolgálatnak is minimum két érméje van. Jaj ne, nem kell, hálásnak lenned, pláne ha vagy annyira bátor, hogy egy látszólag halott virágból hozod ki a legtöbbet miközben tudod, hogy ez a leghatékonyabb terápia egy szeretetre vágyó szívnek…akkor is ha útközben sebeket gyűjt. Akkor meg pláne… Mert a legnagyobb fájdalomtól sokszor van még nagyobb, mint ahogy a legnagyobb öröm is folyton fokozódik, ha engeded. Lehet, hogy én tévedek, még mindig szoktam hál istennek. Csak annyit tudok, hogy az élet változó, s amíg élsz Te is változtathatsz…

Szerintem nézzétek meg, érdemes…

Egy kis nyelv probléma...

Dadka — Sun, 07 Jul 2013 15:27:33 GMT

„S kedvetek ha jön kötődni,
Úgy kapkodjatok felém:
A természetnek tövíses
Vadvirága vagyok én”
(Petőfi Sándor, Pest 1844, december)

Őszinte bocsánatkéréssel tartozom, mert most ilyen fordításmentes időszakom van. Ez úgy nyilvánul meg nálam, hogy megírom a magyar nyelvű blog bejegyzésemet s hirtelen azon veszem észre magam, hogy a szlovák nyelvű fordítás helyet már következő magyar nyelvű bejegyzésen gondolkodom.
Mit szoktak erre mondani a nagyok? Önmegtagadás? Megborzongtam a gondolattól. Pláne hogy nem kívánkozom felhozni semmit a védelmemre. Talán csak annyit, hogy az út az, ami boldoggá tesz. És én nem holmiféle zsákutcában időzöm. Valahol olyan ez, mint amikor két különböző cég, két különböző nyalókát kínál fel a gyermeknek, boldog, ha mindkettőt zsebre vághassa. Viszont, ha csak egyetlen egy lehet az övé, a fütyülős felé nyúl. Lehet annak egyszerűbb a csomagolása, számára mégis többet ér. Mindkettőbe beletörhet a tejfoga, de valahol éreznie kell legbelül, hogy ez is csak egy átmenet. Hogy milyen piaci háborút indított el a választásával, az nem foglalkoztassa. Nyalókája van… boldog.
Én nem tagadom meg a nemzetiségem, csak jelzem, kell lennie egy ősi igazságnak, valamiféle génnek, amely nyolc évesen felébresztette bennem a vágyat, hogy a kedvenc almafámra Petőfi verseskötetével másszak s ne tegyem le, amíg nem értem mit ejtettem ki a számon. Később persze Ján Smrek-re váltottam, mert kíváncsi voltam, hogy egy szlovák író – publicista – kiadó hogyan tudta átfordítani Petőfi életrajzát és a verseit. Az még nem az internet időszaka volt gyerekek, így hipotetikus állításokba kapaszkodva örömmel konstatáltam, hogy a krapek nyelveket tanult. És én boldog voltam attól, hogy hetekig bújhattam a lexikonokat, kutattam, feltételeztem, cáfolhattam és egy belső izgalmas harc közepedtén ráébredhettem, hogy az eredmény gyakran adott, de a hozzávezető utat én választom. Most persze leülsz a gép elé, nulla perc alatt megoldottad az élet nagy kérdéseit s az időt, amit kaptál cserébe, végigunatkozod úgy, hogy ezt Facebookon keresztül a veled szemben ülő legjobb barátoddal beszéled meg. Felfogtad? Veled szemben ülő… értsd… valaki, akit kézen ragadhatsz, és együtt sétálhatsz vele…
Térjünk át a nyelvre. A tudat, hogy nem kívánkozom hamis biztonságban élni sok magyar barátot sodort utamba, olyanokat, akiket nem a nemzetiségem foglalkoztat, ugyanakkor sok szlovák barátom lett, olyanok, akik természetesnek tartsák a magyarsághoz érzett vonzódásomat. Az, hogy írok, nem a profizmusról szól, hanem a vágyról, hogy fejlődhessek. Én nem az oktatási rendszernek köszönhetően tanultam meg magyarul, egyszerűen csak nyitott füllel jártam, majd leültem és a legjobb tudásom szerint írni kezdtem. Először csak önmagamnak, majd Nektek is. Még csak most indultam el. Van mit csákányozni, csiszolni rajtam. Tessék, segítsetek. S én szép lassan visszatérek a fordításhoz is, persze nem ebben az időszakban, amikor újfent Petőfi verseit emelem keblemre, mert Isten bizonyra így járnátok általam és mondjátok meg őszintén, kell ez nektek?

- Ez nagyot hall?
- Kiáltottam: „Hej, ne kapd be! Ne kapd be a horgot.” Eredménytelenül! Hal itt – hal ott, már nem hall, halott! Mondom, már nem hal…

Nejasný prípad, je v tom háčik. Skapala bo nečula, že sa nemá naštelovať na ohnutú oceľ.

- Találtam a kakukkfűben medveszart. A lóhere jobban kiábrándított. Nem volt négyágú, elmentem hát az erdőbe s ráléptem a csirkegombára.
Našla som v tráve od kukučky medvedie hovienko. Konský miešok ma odčaroval, nebol roztrieštený na štyri konáre. Tak som odišla do lesa a prišliapla som kuraciu hubu.

- Felszállt a madár a nadrágból, galambfüst formában. Így nem a tojásaira ült.
Vyletel vták z gatí ako zaúdený holub a tak si nesadol na vajcia.

- Amikor bedobta a botját, gondolatban halászlét főztem.
Keď si hodil dnu palicu v myšlienkach som varila rybaciu tekutinu.

- Félelmetes, amikor a szarvas bőg.
Je to strašidelné keď skakané železo plače.

- A házi madár idegesen rikácsol, el kell hessegetned.
Domáci vták nervózne rapoce, musíš ho vyhoniť.

- A Télapónak levelet írtam, mégsem küldött ajándékot nekem.
Zimný otec sa na mňa doslova vykašlal.

- Haló – Haló, azt kívánom boldog légy!
Keď kôň, keď kôň, želám si šťastná mucha.

- Hány fontos íjjak?
Koľko dôležitých lukov?

- Töredezett hajszál.
Zlomený vlas letí

...Helytelen, de könnyen felfogható. Cáfoljátok meg, hogy nem hangozhatna akár így is…
Ez most amolyan lázadási forma, mert amíg a legmagasabb polcon nyelvtörvényről vitáztak a kompótok, én nyalókáztam.
Tessék, ez az anyanyelvem, kérdem, mi van ráírva?

Talán az, hogy várjatok meg, amíg visszatérek egyedül. S ne várjon az, aki csak álmodta, hogy önmagamért szeret, mert a felesleges idővesztés ott kezdődik mindkettőnk számára, amikor egy ilyen fazon támogat, majd próbálja elhitetni velem, hogy érdemes vagyok rá. De ha ez téged is boldoggá tesz, akkor miért csak én legyek hálás érted? S ha nem tesz boldoggá, akkor meg mit keresel mellettem?! Visszamenőleg felkiabálni dolgokat nagyon könnyű. Lettél volna akkor bátor, amikor önzetlenül öleltél… vagy mondjam el szlovákul? Nem tudom, egy kis olvasói segítséget kérnék. Lefordítaná nekem valaki a köcsög szó jelentését???

Béláim az Úrban :-D

Dadka — Thu, 04 Jul 2013 17:39:33 GMT

„A hatalmon levők nem félnek az igazságtól. Ellenkezőleg, bátran harcolnak ellene.”
(Ismeretlen szerző)

…Józsi más volt, mint a többiek, nem fogott ki rajta a sok - sok Bélaság. Látván, ahogy serény munka közepedtén zsákba gyűjtik a fényt és úgy eresztik ki a sötét ház falai közé mintha már nem akadna más dolguk az életben, merte ösztökélni a szabadgondolkodású demokratikus munkásokat arra, hogy időt, energiát spórolván törekedjenek ésszerű megoldásokra. Verjenek lyukat a falba, hogy a világosság természetes úton haladva áramolhasson. Megtették, volt is nagy öröm, mert a lyuk növekedésével a házban egyre világosabb lett. Sajnos a kapzsiság olykor nem ismer határokat, még több és még több fény kellet, mígnem olyan lyukat csákányoztak, hogy az egész ház összedőlt. Mivel az eredendő gondolat Józsitól származott, minden felgyülemlő harag rajta csattant. Így hát kis időre száműzték a faluból… elküldték önkéntes traktoros iskolára…

A legényanya
Ez egy fekete – fehér politikai szatíra melynek szellemisége mai napig honol az emberek között. S bár a reális életben ez nem annyira mulatságos a vígjátékot akadálytalanul végig vihogtam. Talán azt nem is kell mondanom, hogy egy félreértésnek köszönhetően Józsit végül a sajátjai kövezik meg. Hogy lett egy rátóti csodahősből áldozat? Ne tőlem kérdezzétek. A Biblia szerint Jézust is halálosan imádták az emberek, mégis keresztre feszítették. Részletes, kidolgozott példázatok utalnak arra, hogy hová vezet az olyan fajta szeretet, amely az idő és a kevésbé kedvező körülmények függvényében akar bizonyítani.
Ajánlom megnézni a filmet,(nekem is ajánlották, köszönet Gergőnek) jobb esetben elolvasni a könyvet mindazoknak, akik fényszedés helyet úgyszintén lyukat ütnének a falba. Még akkor is, ha ezért száműzetés jár, még akkor is, ha a világ összes tragédiáját rá fognák ez által, még akkor is, akkor is, akkor is… akkor is, ha az emberi butaság végett az egész ház összedől s az ötlet atyja keresztje ez, nem azoké, akik mohón csákányt ragadtak. De könyörgöm csak őszintén, ilyen a szabály! Mindenki nem akarhat ablakot, akkor már nem itt tartanánk… Akkor már nagyon rég egy nyugodt kiegyensúlyozott rendszerben élnénk, ahol nem követnénk el folyton ugyan azokat a hibákat. Mert ugye „mindenki malackodna, de fogy a hely a vályúnál" (Somogyi Peti)
Kimegyek az utcára gyerekek, és ha hiszitek – ha nem, úgy érzem magam, mint legényanya Rátóton. Ott még az Úr sem hiszi, hogy van, mert a pap szerint nincs az a teremtő erő, amely ennyi hülyét össze tudna hozni. Talán 2000 évben egyszer megtörténik a csoda és leszületik ilyen világmegváltó Józsi a földre, akit a társadalom istenít, majd mélybe ránt. A dobogóról egyenesen a tetőre cipelik, onnan jó nagyot löknek rajta, mert onnan jó nagyot lehet esni… egy ilyen csodabogárnak túl kell élnie... ha túléli félelmet kelt, nem jó. Jön a B terv - leesik, s mivel nem Batman, el nem száll. Biztos, ami biztos acél golyót kötnek a lábára…
- Meghalsz te hülye
- Lehet
- Nem lehet, hanem biztos.
- Akkor biztos
Ez egy amolyan félresikeredet boszorkányűzés, ahol hirtelen mindenki boszorkánnyá vált, aki valamiért kényelmetlen lett. Ha megdöglött a szomszéd tyúkja, mert merev gilisztahelyet rozsdás szöget nyelt, téged vittek. Félelemből még azt is beismerted, ami nem a saját vétked volt. Vízbe löktek, ha kiúsztál a partra máglyán égtél, ha belefulladtál a vízbe, márványtáblát kaptál: Ez nem volt boszorkány, az Úr elé tisztán léphetett. Dicsőség neki! Hogy élhettél volna még legalább hetven évet boldogan, az senkit nem érdekelt. Örüljünk a gilisztának, az megmenekült.
Most nincs máglya, mára a bábúk időszakát éljük, akik a szükség esetén egyedül viszik el a balhét. Elég rá mondani: „Oly rossz ember, pokolra jut”. Pedig szerintem nincs nagyobb pokol az életben, mint egy közös mennyország azzal, aki még sosem nézett tükörbe. Az nem is igazán akar fejlődni, ezért hát kényelmesebb, ha még útközben mindenkit megutál. Így nem kell mentegetőznie önmaga előtt, hogy valamiben talán ő is vétet – hibázott.
„Hogy mi értelme volt ennek az egésznek azt nem tudják. De majd elmondhatják magukról, hogy ők bizony megmondták.” (Nyári Roli)
Hát bizony így van ez. Ezáltal már nekem is sokkal többet ér mindazok szava, akik szembenéznek a sorsukkal (Ács Robi) tudván, hogy az életben rossz döntések is születnek. Pont az a fajta vagyok én is, aki szeretetből szívesen megcibálná Jézus kezét, hogy figyelmeztesse, az emberiség 90 % sajnos felnő és hülye lesz. „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom néktek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmi képen sem megy be abba.”… mondta Jézus, mi meg hála jeléül tüskés koronát raktunk a fejére, majd keresztre feszítettük. Rátóti Józsit megköveztük, és még folytathatnám. Aki globálisan változtatni tudna az életmeneten, azt általában becsukassák börtönbe, majd lelkiismeretesen elkísérik utolsó útjára. Mert aki látszólag ért a csodatevéshez azt lehet szeretni mérhetetlenül… persze csak addig, amíg fáradhatatlanul varázsol. Mi jöhet még? Szavazzunk! Közben rám jött a hányinger, nem csoda, hogy még az idegen is tudakozik: „Babát vársz?”
„Mi a kedvenc színem? Melyik a kedvenc mesehősöm?” – visszakérdezek. Ha nem tudja, számára nem várok se babát, se vonatot, se májust. Tudok még meglepetést okozni, rájöttem. Harminc évig tartó érdektelenség után próbáljatok először hozzám közeledni, mert mindegyik babához egy anyán keresztül vezet az út. Lehet, hogy kövér lettem csak úgy, semmi okból. Engem nem zavar. Aki meg helyettem izgul, annak köszönettel tartozom. A családom és a barátaim azok, akikkel konzultálni fogom életem jellegzetes eseményeit. Mert ez nem az a tipikus: „van tüzed?”, buszmegállós kérdés gyerekek.
„Szerinted meghalsz?” – ez volt a hét kérdése.
Igen, szerintem meghalok, egyszer biztosan. Te nem?
Hát Józsi, most ments meg! Te, aki a nyolcvanas évek végén Schwajda György tollából pattantál ki először, ugyan mit tennél a helyemben? Fogadjunk, hogy szülnél egy gyermeket:D :D :D
„Csodabogár a József, tehermentes, terhetlen terhes telhet – tehetetlen gyerekhordó, akit csak bolondnak néznek a normálisok illetve fordítva. A normálist bolondok nézik” Sok sikert, jóízű mulatást a film nézéséhez és főleg megértéséhez”… mondja Kovács Robi, miközben úgyszintén vallja, hogy azt az időszakot éljük, ahol egy Béla százat csinál. Eszméletlen jó meglátás!!!

Mint a Józsi fenn a fán...

Nézzétek meg a filmet. S ha netán száműzni kívánnátok, Rátótra, esetleg Gyermelyre váltsatok vonatjegyet Nekem. Addig kinézek a Jézuskához, színes buborékokat küldve az ég felé így imádkozom: „Kérlek, tartsd meg a hatalmat és a dicsőséget mindörökre, cserébe enged meg, hogy gyermeki szívvel élhessem le azt az időt, amelyet rá szánt a sors arra, hogy éljek, táncoljak, barátkozzak, csodálkozzak, csodáljak, nevessek, játsszak, tanuljak, bukjak, csalódjak, hibázzak, bántsak, sírjak, felálljak és SZERESSEK.
És, és, és… hadd meg a barátaimat kérlek, persze csak az igaziakat, mert olyan jó szívű, bolondos, nagy gyerekek. És, és,és… én is lyukat ütnék, mond meg Józsinak.”

foto design: Viktor & Dadka

Egy álom volt csupán...

Dadka — Sat, 22 Jun 2013 20:56:28 GMT

(Figyelmeztetés!

Az iromány hitelessége családi dokumentumok és a halálozások tényét bizonyító okiratok által alátámasztható! Viszont a mögötte meghúzódó fikciós párhuzam összesítése a szerző fantáziájából eredhet. Az olvasónak szabadságában áll eldönteni mit gondol valósnak és mit nem. További nyilatkozatokkal nem rendelkezem. Megértésüket köszönöm.)

(C) Cs – Cs Dadka 2013 | Minden jog fenntartva.

Üzenetet kaptam, nem volt hosszú. Egyszerű nyelvezettel találkára hívtak. Mértékletesebben már nem lehetett volna megfogalmazni, mégsem értettem. Nem tudom szerencsésnek nevezhető-e, hogy nem szorult belém elegendő félelem. Az üzenet fantáziadússága magával ragadott s most néma szomorúsággal számolom a napokat. Mert ugye ki az, aki tudni szeretné előre, hogy mi várhat rá?!

TALÁLKOZNUNK KELL, NAGYON FONTOS. BÁR EZZEL MEGSZEGEK MINDEN ÉGI TÖRVÉNYT, TUDNOD KELL MI VÁR RÁD. A SARKI KÁVÉZÓBAN LESZEK. IPARKODJ! NINCS SOK IDŐM S A TIÉDET IS VISSZASZÁMOLJÁK MÁTÓL. NEM KELL FÉLNED MERT NEM SZEGTED MEG SZÍVED SZAVÁT. A TE SZÁDAT NEM HAGYTA EL SE SZITKOZÓDÁS – ÁTOK, SE ROSSZAKARÓ KÍVÁNSÁG.
NAGYANYÁD.

…Találkoznunk kell, nagyon fontos… visszaszámolják az időt… nagyanyád… Olvastam vagy hatszázezerszer belemarkolva mélyen a karomba, ha álom, akkor most ébredjek. Késő.

Sarki kávézó. Egy van ahová szeretek járni. Mert oda érdemes. Ott ülsz a kávé mellet, gondolatokat kergetve, merengve az élet hatalmas dolgai felett, előtted toll, papír a frissen megfőzött kávé. S mind aki fel van mentesítve a rohanástól, kapkodástól, kinti zajtól, zsivajtól, ott ülsz és nem érted, miért sietnek a többiek? Melyik járat lehet annyira sorsdöntő, hogy életedbe kerülhet, ha lekésed? Ostoba, aki nem érti, hogy mindegyikre úgysem szállhat fel. Akkor minek rohanni? Válassz egyet, s ha útközben kitesznek, legfeljebb gyalogolsz hazafelé. Legalább lesz alkalmad megismerni a tájat.

Benyitottam, minden a megszokott helyén volt, ez valahol megnyugtassa az ember gyermekét. Mondjuk a nagymamám egyszínű öltözéke és a hajviselete az ötvenes évek 20. századában nyilván menőbb volt.
Meginogva ültem le. Rágyújtottam cigire, de saját magát kioltotta a dögje. Lassan megszokhatnám már, ezt a fajta égi védelmet, s az akaratosságot bennem, hogy rágyújthatnék azért is, még egyszer, százszor, háromezerszer csak hogy bizonyítani tudjam, hogy én bezzeg kezeimben tartom a sorsom… de nekem már „ezek után” tényleg nem kell, nem ízlik, elillan a varázsa. Akkor minek erőltessem? A „csak azért is, hogy megmutassam” számomra nem jelent kihívást. Én ezt mindig is meghagytam mindazoknak, akik nem bírtak megküzdeni önmagukkal. Aztán meg amúgy sem dohányzom! Mit ne mondjak fura egy álom volt…
Ideges voltam, ki nem lenne az? A saját nagyanyám fiatalabb volt nálam és talán szebb is. Igaz, azt mindenképp hozzá kell tennem, hogy én a legmélyebb tudomásom szerint még éltem, ő már hatvan éve halott volt. Én túlmentem a harmincason, s Newton gravitációs elmélete szerint működtem (bár alapfokon) ő még alig múlott huszonhat, s ha akart, akkor lebeget…
Megremegett a kezem, amikor számhoz emeltem a csészét, de nagyanyám nem fájlalta és nem volt sértődött. - Ne félj a halottól, még akkor, sem ha nem volt időd megismerni, az élők jobban bántanak,- ezt mormogtam magamban…

- Gyermeket vársz és ez jelenleg elég nagy baj, - kezdte a beszélgetés. - Átoknak vagy alárendeltetett és ez a döntésedtől függően az életedbe kerülhet. Elmesélem neked, hogyan éltem meg én ezt a nagy fájdalmat. Te ez által dönthetsz majd mitévő légy. Már nincs sok időd, mert amint a baba növekedni kezd, nem lesz többé visszaút…

Ösztönösen rá néztem a pocakomra, és egy kóborló könnycsepp hagyta el a szemem világát. Ismertem a családi történetet, de sosem hittem, hogy egy álom által ilyen mélyre áshatok. Mert ez egy álom volt, se több, se kevesebb… ugye ti is így gondoljátok?

- Kétszer tévedtem nagyot az életemben – folytatta nagymama. - Egyszer, amikor azt hittem, hogy az anyósom igazán szeret, másodszor amikor úgy éreztem, hogy bármikor szembeszállhatok a sorssal, mert az igazi szerelemnek, egy rosszindulatú kívánság nem szabhat gátat. Kimondhatatlanul szerelmes lettem és ezért a szerelemért képes voltam feláldozni bármit. Ez került az éltembe, semmi más.
- Megbántad? – kérdeztem szomorúan.
- Nem, egyetlen egyszer sem. Valahol legbelül éreztem, hogy egy - két boldog évnek túl magas ára van. De ha nem éltem volna meg, az lett volna az igazi halálom. Persze ezt csak visszamenőleg átgondolva tudja meg az ember.
Az anyósom támogatott, mindent megtett, hogy legalább általam kerüljön közelebb a fiához, ha már eddig nem sikerült, s én nem láttam keresztül a „fátylon”, nem észleltem, hogy istenigazából nem is játszom az életében fontos szerepet, belekeveredtem a játékaiba, mint valami mellékselejt termék. Úgy rángatott a láthatatlan kötelékein, mint valami élettelen bábút. S én tűrtem a családi béke érdekében. Két tűz közt álltam, mert a szerelmem egyre ingerültebb lett, bárhogy próbáltam összeboronáltatni őket, nem jöttem jól ki belőle, ugyanis nem tartottam tiszteletben, hogy a kedvesem épp ettől menekül. Az, hogy én jöttem az életébe, oly vidám és szerető családból neki egy kimondhatatlanul jó alkalom voltam arra, hogy legyen bátorsága s ereje menekülni. Egy támasz voltam, aki ott áll majd a bajban, hogy ne érezze magát egyedül, ha szakít minden egyes béklyóval, amit gyermekkorától gyűlöl. Sokszor kérdőre vontam a szívem, mit kellene tennem s a szerelmemhez fordulva, könnyekkel harcolva őt is gyakran kérdezgettem…
- Miért hoztál ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy te menekülsz s én kellek bűnbaknak hozzá?
Lehajtotta a fejét s a kezeimet csókolgatva könnyek közt suttogta:
– Bocsáss meg nekem egyetlenem.
S bár folytonos támadás ért, tudtam, hogy szeret és megvéd szükség esetén. Egy szerelmes szívnek ennyi pont elég ahhoz, hogy boldog lehessen.
- Ha nem őt választod, ma élsz még?

- Lehet, de mi értelme lett volna egy olyan életnek, ahol a saját szívem szavát tagadom? Szeretet, oly mérhetetlenül szeretett engem. Mellettem újra gyerek lehetett, olyan, aki gátlások nélkül bolondozik a hóban, nem lehet szavakba önteni azt a boldogságot, amelyet megéltünk mi ketten. Félsz, persze hogy félsz, de ha igazán szeretsz valakit, nem méred fel. Felrúgod a játékszabályokat és reménykedsz benne, hogy minden választás, amit a szív hoz létre, megvéd a felgyülemlett haragtól s mentesít attól, hogy ne szülessen újabb átok.
Én sokáig nagyon igyekeztem, hogy minden jó legyen, s hogy megfeleljek az elvárások zömének. Egyszer csak beleroskadtam. Így a szerelmem legnagyobb boldogságára összeházasodtunk s letelepedtünk messze az anyától melynek fojtogató imádata oly hosszú éveken át mérgezte a lelkületét és tönkre tette mindegyik virágzó kapcsolatát még mielőtt kibontakozhatott volna.
Mesés évek voltak ezek, amíg nem ért utol a lesújtó átok. Anyósom mindkét menyét az imádott két fia rablójaként kezelte s bár a saját vére áramlását fojtotta volna ezzel, mégis azt kívánta, hogy soha az életben ne tapasztaljuk meg milyen érzés anyának lenni. Talán rosszkor voltunk rossz helyen, pedig csak szeretni próbáltunk s ebben a szeretetben nem volt lelki zsarnokság. Nyilván ezt irigyelte meg…
A szerelmem kért, ne vegyem a szívemre, az ő anya egyszerűen ilyen. Istenfélő szerkezet,
aki egy – egy átok után imádkozik máris tízet, mintha ez valamiféle elégtételt jelentene az elkövetet hibákért. Miután vetélés által elvesztettem az első gyermekemet, utat adtam a keserű könnyeknek s a többi már csak az idő kérdése volt...

- Mi történt a másik menyével? - kérdeztem félve.
- Tudott az átokról, s bár mindenki erősnek hitte, mert nevetve, félvállról kezelte az adott helyzetet, pár héttel, ahogyan világra hozta az egészséges fiúgyermekét, önkéntesen végzett az életével. A férje sosem heverte ki igazán a történteket. Egy jól ismert, csodaszép színésznő volt, mégis véka alá rejtették az ügyet. Abban az időben nem került elő mindegyik napló, mondhatnánk mindegy már. Mert aki retteghetne nincs az élők között, viszont a halála jóval keserűbb, ugyanis a szellemvilág semmit nem palástol. Nagyon sok lélek pont azért kéredzkedik az életbe, hogy legalább addig felejtsen. Mily ostoba, aki azt hiszi, hogy az átkozónak a halál hoz majd igazi megnyugvást.
Gúnyosan felnevetett s ez nem jósolt semmi jót.

Miféle sors iróniája ez, hogy egy halott melegítette a jéghideg kezeim s én nagymamának szólítgatom miközben jóval fiatalabb volt nálam?! Fájdalmas sóhaja mai napig a füleimben cseng. Szomorúan a szemeibe néztem és megkértem, hogy folytassa a saját élettörténetét.
- Nem sokára kiderült, hogy újra kisbabát várok. Ahogy növekedett bennem a pici, úgy jött vissza a remény s vele az életkedvem. Féltem, de úgy éreztem, elég erős leszek ahhoz, hogy megtörjem az átkot. Úgy éreztem a kicsimnek semmi baja nem lehet s életem legboldogabb pillanata volt, amikor augusztus második hetében világra kéredzkedett. Egészséges asszonyként kerültem a kórházba, haza már koporsóban vittek. A szülés előtt zakatolt a szívem, éreztem nagy baj van. „Sose tapasztald meg milyen érzés anyának lenni”, végül mégis utolért az átok. A gyermekem volt az utolsó, akit megcsókolgattam, otthon még akkor semmit nem sejtettek. Egy csodaszép kislánynak adtam életet. Nézett rám oly kérőn, szelíden a kisszája mosolyra görbült. Olyan pici volt, olyan önállótlan s ártatlan. „Sosem fogom elhagyni”, ezzel aludtam el és nem ébredtem tudatomra többé a fizikai világban.
Azóta lélekben mindig mellette állok.

- Gondolod, ha elvetetted volna, tudod félelemből…, - lesütöttem szégyenkezve a szemem s nem folytattam tovább…
- Igen, akkor talán életben maradok és tényleg nem tudtam volna meg milyen érzés anyának lenni. De mit ért volna az életem, ha tudatosan győzelemhez vezetem azt, aki átkot szórt?
- Miért, így mit ért?
Rengeteget, s bár életem legboldogabb pillanatában haltam meg, érezhettem a gyermekem szívdobbanását. És a gyermekem felnőtt, neki is gyermeke lett. Aki most itt ül velem szemben s én újra védeném akár az életem árán. De hogyan? Mégis mit tegyek?

- Elvesztettem, - mondtam – az első kisbabát én is elvesztettem.
- Tudom drága gyermekem, béklyóz az átok, ezt az egyet ne feledd.
- A második megmarad? – kérdeztem könnyek közt.
- Az életeddel játszol! – emelte fel a hangját.
- Te ugyan ezt tetted és megtennéd újra, ha választhatnál.
- Nem kell utánam hősködnöd.
- Nem hősködöm, tanulok szeretni.
- Már jól szeretsz, ha nem átkozódtál vissza dühből.
- Ha a szeretet csak ennyiből áll, akkor túl fogjuk élni.
- A gyűlölködő átoknak súlya van, ezt kell, hogy felmérd.
- Akkor mégis mit tegyek?
- Mit érzel?
- Hatalmas űrt, csalódottságot, félelmet és reményt, hogy a gyermekem megtöri az átkot, ha én túl kevés leszek hozzá.
- Ez az életedbe kerülhet! - Mondta őszinte elkeseredettséggel.
- Te is dönthettél volna másképp, valamiért mégsem tetted.
- Csökönyös vagy!
- Tőled örökölhettem.

Már a szóváltásunk elején eszembe jutott, hogy nem túl szerencsés dolog magadra haragítani a halottat, még akkor sem, ha a sosem látott nagymamádról van szó, aki valamiért szeret. Bár fizikai szinten sosem kaphattam tőle csokit, vagy nagyanyai ölelést, lelki szinten nagyon sokszor magam mellet tudhattam.

- Mi lett a szerelmeddel? – kérdeztem szürcsölve a kávét.
- Nagyapáddal? Kallódott, s egész életében azzal ostorozta önmagát, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy megvédjen a gonosztól. Mintha lehetne tenni bármit is, ha a halál közbeszól. Szívtelennek mutatkozott s ettől akarta védeni a lányunkat. Ámbár sokszor úgy nézett ki, hogy sosem szerette igazán, őt szerette a legjobban a világon, épp azért tartotta távol önmagától, hogy védje. Nem őt hibáztatta azért, hogy elvesztett engem, hanem önmagát.
- Istenigazából én sem komáltam, tudott lenni kegyetlen – felmosolyogtam gúnyosan.
- Mert huncut gyermekként homokba ugrálva folyton arra emlékeztetted, hogy boldogságot érdemel. Amikor megbántott, önmagával sokkal többet harcolt, mint a tudattal, hogy elérkezik az idő, amikor megelégeled, hogy ellök. Nem foglalkozott vele, hogy szereted, vagy nem szereted, mert úgy érezte, úgysem érdemes rá.
- Ez badarság! De ha már így alakult miért nem halt meg ezzel? Mielőtt meghalt volna, felhívott és mindenért bocsánatot kért. Minek? Nem kértük, hogy ezt tegye, és őszintén szólva nem is vártuk már…
- Tudom. De az hozott neki igazi megnyugvást, hogy érezhette, nincs harag.
- Szerintem sosem volt, de nem mindegy volt már az neki? Hisz úgyis menni készült, már nem tudott változtatni semmin. Mi maradtunk édesanyámmal, hogy aztán nekünk fájhasson…
- A szívetek mégsem érzett gyűlöletet, nem volt se szitkozódás, se átok. Te most mindennek csak a kisrészét látod, de a valódi összesítésben csak ez számít igazán. A szívetek egy hatalmas tehertől mentesült. Bármennyit hibázhatsz éltedben, amíg nem kívánsz szívből rosszat annak, aki látszólag megbántott, nincs mitől rettegned.
- Jól van, hagyjuk! Nem szeretném felszakítani a régi sebeket. Együtt vagy vele? Mármint nagyapával…
- Ez hosszú folyamat és a cél távol van még. Mert közben megtört és nem volt eléggé hálás az életnek. S bár folyton a boldog pillanatainkat idézte fel önmagában, a fájdalom s a düh sokkal erősebb volt, mígnem győzött felette. Amikor elvesztett, nem arra összpontosított, hogy legalább egy kis időre megadatott neki az igazi boldogság, és ennek most az a természetes folyamata, hogy fájjon. Földi időhöz mérve a boldogsága árát, teljes megbánást nyilvánított. Először azt bánta, hogy megismert, s amikor enyhült a fájdalma kissé, bánta, hogy nem tudott vigyázni rám… ez elvakította teljesen és hálát már soha többé nem érzékelt. Szórtam a jeleket az útján, s bár én voltam anyakönyvezve, mint halott, mindvégig úgy nézett ki, mintha ő lenne az, aki örökre elaludt és a szíve soha többé nem ébred fel… Gyűlölte saját magát, ez volt a legkegyetlenebb felismerés. Egyébként jól van, csak még egy kicsit kesereg a tovaszálló másodperceken. A leghatékonyabb védőpajzs ilyen esetben, amikor a lelke is meztelen, maga a szeretet. Egy közös párhuzamban kell hálásnak lennünk és érezni, hogy a nappal és az éj között mindig ott az alkonyat és a virradat. Egy hálás szívnek mindig megéri szeretni az életet… nincs olyan, hogy csak fény és csak sötétség, amióta világ a világ, folytonosan átnyúlnak egy a másba… és így van ez az életben szinte mindennel.
Végighallgatva ezt, szabadútjukra engedtem a könnyeket s rettegve néztem az órára, féltem fel kell ébrednem még mielőtt nagyanyám mindent megmagyarázhatna…
- Nagyapám visszaköltözött akkor fiatalon az anyához?
- Dehogyis! Végleg és visszafordíthatatlanul bezárta előtte a szíve ajtaját. Talán ez tette őt erőssé abban, hogy ilyen áron neki a szeretete nem kell. Abba a városba költözött ahol egykor megismertük egymást s bár kétszer újranősült, már csak az emlékeknek élt, a mi emlékeinknek. Próbálta elviselhetővé tenni a fájdalmát, sajnos kevésbé sikeres módszerrel… mert még azok előtt is falakat épített, akik igazán szeretni próbálták, mint például a családom. Sosem hibáztatták semmiért, pedig azt várta. Anyósom kezdte érezni az átka súlyát, mert mindkét fiát végleg boldogtalanná tette, csak ennyit ért az „igaz, hamisíthatatlan" anyai szeretete, de számára már sajnos nem volt visszaút.
- Miért mi történt vele?
- Nem volt könnyű élete. A bocsánatkérései nem találtak termő földre, mert már mindkét menye halott volt. Némán cipelte a keresztjét, az emberek vakon sajnálkoztak felette és akaratlanul emlékeztették a saját vétkeire. „Ugyan miért érte ekkora tragédia? Hogyan veszíthette el ily fiatalon mindkét imádott menyét?” – kérdezgették, mondogatták sok – sok éven keresztül.
-„Jaj de szerettem őket”, sírta a vakvilágba. Mígnem sorscsapásként ő maga is megvakult. A két félárván maradt unokája hiteles tükörképe volt a megfontolatlan kívánságának.
- És akkor mi értelme volt ennek az egésznek? – Kérdeztem elfáradva.
- Számomra? A saját gyermekem. Tehát az édesanyád. S a büszkeség, amelyet érezhettem annak ellenében, hogy bár nem egyszer – nem kétszer térdre kényszerítette az élet, még sosem átkozódott. Nem tudta milyen az, ha egy igazi anyai szív készíti fel az életre, mégis jó anya lett belőle, ugye?
Elmosolyodtam, s megérintve nagyanyám kezét egy szuszra kijelentettem:
- Szerintem legjobb a világon. Ő egy Isteni áldás – kegyelem. És a te fájdalmadon mi enyhített mama, amikor rájöttél, hogy nincs tovább?
- A tudat, hogy jól döntöttem. S egy szerény felismerés. Ha a halál érted jön, menned kell, de az igaz szeretetnek még ez sem szabhat gátat. Ha valakit szívvel szeretsz megmented a lelkét a biztos haláltól. Én úgy haltam meg, hogy igazán szerettek. De az igaz szeretet nem a filmben látott csókos, vágykeltő jelenetekről szól. Ez a felismerés ad az életnek egyedi értelmet.
- Én nem akarok menekülni a sorsom beteljesülése elől, csak…
- Csak biztonságban szeretnéd tudni a szeretteidet – folytatta helyettem nagymamám.
- Úgy valahogy!
- Nincs olyan hatalmad, hogy befolyásold a „fentiek” akaratát s te pont attól vagy számomra annyira értékes, hogy nem is kéred ezt. Van, amit rá kell bíznod az életre…
- Mikor tudja meg az ember, hogy jól döntött-e az adott helyzetben? – kérdeztem megbékélve.
- A fizikai létben talán a halálos ágyán, ha lesz egyáltalán ideje arra, hogy bármit is átértékeljen. A szellemvilágban akár fényéveket is lovagolhat ezen, mert ahhoz az időhöz mérve a Földi élet csak hétmásodpercig tart. Aránylag bármelyik döntés jó lehet, amely boldoggá teszi a szívedet, ez minden, amit önmagadban el kell rendezned a többi már nem a te harcod. Nem tartozol elszámolással senkinek az égvilágon. Az élet értelmét a boldogság szabja meg. Amíg vannak álmaid, amelyek mellett rendületlenül kitartasz, ezt a fajta boldogságot bármiben felismerheted. Nem számít meddig tart, ha van elég bátorságod hozzá, hogy egyáltalán befogadd.
- A korlátlan álmom keretein belül egy halottal diskurálok, mi teszi hitelessé a szavad?
- Csak az, hogy itt vagyok és védeni szeretnélek, a többit neked kell érezned. Ebben a világban ahol most te tartózkodsz, nem vagyok halott. Vagy talán annak látsz?
- Nem. Csak tudod, amikorra én felébredek, Te elillansz, és nem leszel többé.
- Dehogynem, én mindig itt leszek. Te fagysz meg az ébredésnél, és te vagy a hitetlen, csak azért mert mindez, ami most történik, ellentmond a józanésznek. Ennyi a titka…
- Hm… Visszafordítható az átok?
- Ha tudnám, nem itt tartanánk. Itt csak egy dolog biztos… a rosszakaró lelki szenvedése. Nem lesz, ami enyhítést hoz majd neki, ha a kívánsága beteljesül.
- És ha én nem akarom, hogy szenvedjen?
- Ez sajnos nem ilyen egyszerű, mivel nem veled van baja, hanem saját magával. Egy ilyen fajta ember bárkinek rosszat kíván, aki ellentmondásba kerül az akaratával. Most te voltál kéznél, holnap majd más lesz… tegnap is más volt… téged legalább nem kell hírtelenjében megkeresztelni – felnevetett.
- De miért kell erre pont nekem ráfizetnem?
- Ha tudod, hogy ráfizetsz, miért akarod megóvni a lelki szenvedéstől?
- Mert nem akarom, hogy belevesszen?
- Ez most egy célzott kérdés?
- Nem tudom…
- Ezt neked kell saját magadban elrendezned, sajnos már nincs sok időd.
- Tehát a hetedik másodpercben járok?
Nagyanyám némán lehajtotta a fejét s kereste a megfelelő szavakat.
- Mi lesz, ha mindketten meghalunk a gyermekemmel?
- Duplázódik a rosszakaró lelki kínja. S bármennyit fog mosolyogni a vakvilágba, az élet úgyis igazoltassa végül.
- S ha mindketten túléljük?
- Az csak annyit jelentene, hogy az átok véglegesen megtört. De az élet nem ilyen egyszerű, ebből nem eredne számára tanulság… márpedig neki tanulnia kell.
- Remek – vigyorogtam gúnyosan, de a szívdobbanásom már a torkom tájékán toporzékolt. – megdöglök, mint valami kísérleti nyúl, csak mert önagysága harcol a világgal. Hétszáz év múlva meg szobrot állítatnak a főtéren: A TEMETETLEN MÁRTÍR HALOTT. Hát remélem ebből tanul majd.
- Dönthetsz másképp. „Sose tapasztald meg milyen érzés anyának lenni“… az nem arról szól, hogy mindenképp meg kell halnod. Ha elvetetnéd…
- Ezt nem hallottam! – csaptam az asztalra nagyot, én magam is megijedtem.
- Nem vagy kötelező szeretni olyat, aki bánt, vagy az életedre tör, - magyarázta indulattal.
- Sosem szerettem kötelességből. Az én sorsom az élet kezében van. Azt mondtad, van, amit rá kell bízni…
- Igen, azt mondtam, csak tudod mintha újra és újra önmagamat élném meg, ugyan az a kín, félelem és fájdalom. Kérlek, engedd, hogy óvjalak.
- Óvjál, csak kérlek, ne kérd, hogy ilyen könnyen feladjam. „Legyen meg a te akaratod”, így szoktunk fohászkodni „őszintén” Istenhez, de ki az, aki felméri, hogy mekkora súlya van ennek? S ha felméri, miért fogja rá utólag az összes sorscsapást? „Legyen meg a te akaratod, bár én másképp döntenék” ez lenne az igazi őszinte ima, nem?
Nagymamám, lehajtotta a fejét és hatalmasat sóhajtott.
- Gyűlölnéd az életet, ha úgy döntene, hogy nem lesz anya belőled?
- Ha én túlélném, de újra a gyermeket veszíteném el?
- Igen…
- Szerintem fájna, mint a többi normális embernek, de nem hiszem, hogy gyűlölném. Nyilván elfogadnám, hogy itt van még dolgom…
- Gyűlölnéd az átkozót?
- Nem tudom. Őszintén szólva ettől nagyon félek. Félek, hogy eszembe jutna, ez miatta történt így, hisz ő kívánta. Lehet, megriasztana a hatalma, lehet, rá fognék minden létező rosszat a világban, nagyon szeretném, ha ettől az egytől megóvná őt az Isten. És óvjon meg engem is az ilyenfajta meglátástól, mert én nem szeretnék élni úgy, hogy gyűlölet van a szívemben és nem szeretnék meghalni sem, ilyen lesújtó érzéssel.
- És ha a gyermeked élné túl, te viszont sosem ringathatnád?
- Nem féltem, remek apja lenne.
- Miből gondolod?
- Érzem!
- És ha elhagyná?
- Akkor felnevelné az élet s a többi benne élő ember. Nyilván én mindvégig azt sugallnám, hogy az apja nagyon jó ember, ezért ne higgyen azoknak, akik a fordítottjáról győzködik. Az én gyermekem ne attól legyen valaki, hogy folyton mások meglátásait teszi magáévá. Tapasztaljon. S ha nem is kapna meg mindent az élettől, amire vágyik, tanulja meg kihozni mindenből a legjobbat. Ez az igazi életművészet s nem az, hogy még azt is szájába kell rágni, hogy az ég nem azért kék, mert a többiek is olyannak lássák. Az ember még akkor is megbotlik, ha folyton a lába elé néz, akkor miért ne nézhetne olykor az ég felé? Nem lehet elhagyni azt, akit eleve a szívedben rejtegetsz. Nem hiszek az ilyen fajta elszakadásban. Én gyermekként jó embernek láttam édesapámat, talán mert édesanyám sosem fecsegett róla feleslegesen. Azt mondta: Ismerd meg. És én mindvégig azon voltam, hogy megismerjem. A földi léthez számítva kemény húsz év kellet hozzá, de én egyetlen egy pillanatát sem bánom… pláne ha ti odafent másodpercekhez méritek… Ugyan ott tartok, mint egykor… nem rossz ember az én apám.
- Erős vagy, sokkal erősebb, mint én voltam akkor a halálom órájában, de erről még nem beszélhetek. Bárhogy döntesz te és bármit hoz az élet, úgy látom már ott is erős vagy, ahol épp megtörtél.
- Édesanyám nevelése.
Rám mosolygott s még mielőtt megérintette volna az arcomat, felnyitottam a két szemem.

- Jó reggelt kék szemű csillagom, - mondta a férjem.
Annyi értelmetlen harc után micsoda biztonságérzet ez. Itt is, a közös hálószobánkban minden a megszokott helyén volt, csak a szívem jelzett a torkomon keresztül.
A mosolyom szerintem kétszer körbeérte a fejem, majd amikor ösztönösen a pocakomhoz kaptam, valami megmagyarázhatatlan erő oly keservesen zokogni kezdett bennem. Féltem, kettéhasadok, de tartottam magam. Fürdőszobába lépve, törülközőbe borítottam az arcom és úgy bőgtem, mintha nem lennék esélyes többé újabb könnyáradatra.
Majd leültem és írni kezdtem. Először lett egy oldal, majd kettő, végül tíz…

„Az utolsó szó jogán": Mindvégig, ahogyan írtam ezt a kis elbeszélgetést, példaképként tüntettem fel önmagamban egy kifejezetten tehetséges írót, aki a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje viselője.
„Nincs szeretet, Petikém! … Nincs szeretet, nincs szeretet! Nincs szeretet!!! „Zokogta el kétségbeesetten Müller Péter álmában Pécsi Sándor, aki abban az időben már fizikailag halott volt. Csodálatosan ábrázolja ezt az élményt az Örömkönyvében, amely megannyi más ember Örömkönyve lett… mert igenis az álmok fontosak, pláne ha üzenetként szolgálhatnak a megpróbáltatott lélek számára. Ha egy közkedvelt írót nem köveznek meg ezért a felismerésért, akkor én mitől féljek?

Sosem gondolkodtam azon, hogy ugyan van-e némi beleszólása az embernek abba, hogy mit éljen meg álmában? Mondhassa-e vígan, félelem nélkül rémálom közepette: „Akkor most én kiszállok, mert nem ezt kértem” Mert ugye ki az a hülye aki önkéntesen horrorba álmodná önmagát?!
Mitől leszek másabb, netán furább tőletek, hogy álmomban a halott nagyanyám segítségével derítettem fel egy titkot? Félni majd akkor kezdjetek, ha az álombeli figyelmeztetés valósnak bizonyosodik. Még én is ráérek ezzel, minimum kilenc hónapig…
Egyszerű emberként álmodtam s egyszerű emberként fogtam fel, hogy van, amit az életre kell bíznunk, mert Ő tudja a legjobban mit, miért és meddig még. Talán nincs nagyobb győzelem érzet attól, amikor egy szív igazán megbékél…
Édesanyám kora estétől pirkadatig átkozódhatott volna gyermekként azért, hogy az élet az egyik legnagyobb csodát vonta meg tőle – az édesanyját. De Ő nem! Ő felnőtt és gyermekotthonban helyezkedett el, hogy sok elhagyatott gyermek pótanyukája lehessen… s próbálja megsokszorosítva átadni azt, amit az életében legjobban hiányolt. Ezt nevezik tapasztalatszerzésnek a bölcsek. Belőle valamiért nem átkot facsart ki a hiányérzet… Fogalmam sincs hogyan gyűlt össze benne ennyi lelkierő, de szeretném, ha ezt a szíve mindörökre megőrizné. Szerintem, amikor odafent a menyben anyaválasztás volt, nem vártam a soromra. Csak így tudom elképzelni, hogy nekem ilyen anya jutott. Fellázadtam! Nekem a legjobb kell, ennyit mondhattam. Hogy rosszul nevelt volna? Ostobák! Nekem sosem kellet menekülnöm tőle, sosem tiport az álmaimba, sosem érzékeltette, hogy kevésbé szeret majd, ha netán nem döntök úgy, ahogyan legszívesebben ő döntene helyettem… és mindezt úgy csinálta végig, hogy neki nem volt édesanya, aki vezette volna az életben, aki fogta volna a kezét, vagy mondta volna: „Ne menj közel a tűzhöz kicsim, mert megéget”. Ezt csináljátok utána… ha sikerül, tapsolok majd. Addig engedjétek meg, hogy tele legyek kételyekkel, mert általában mindig az olyan bíráskodik, aki inkább csendben maradhatna.

Leporolva álmom emlékét elmentem hozzá, megölelgettem majd leültem mellé és kérdezni kezdtem:

- Anyuka, szerinted édesapád valaha boldog ember volt?
- Úgy tudom, igen… édesanyámmal. Csodaszép pár voltak, azt mondta mindenki, aki ismerte őket. Itt éltek, ebben a kis városban bár én ezt mindig is furcsálltam. Sokat töprengtem azon, miért nem Prágát választották, hisz édesapám odavalósi volt.
(Közben anyukám előszedte a régi szerelmes leveleket, amelyeket nagymamám és nagyapám egymásnak írtak. Már az első mondatoknál könnyi szökött a szemeimbe. Csodálatos szerelem volt ez, oly szép, oly őszinte. Nyoma sem volt a kényszer együttlétnek.)
- Amikor édesanyád meghalt haragudtál az életre?
- Nem, soha, bár édesanyám hiánya nagyon sokszor fájt.
- Saját magadra sem haragudtál? Sosem támadt olyan érzésed, hogy azért kellet meghalnia, mert téged engedett élni?
- Dehogynem, ez rengetegszer megfordult a fejemben, viszont egy lágy, megnyugtató hang a szívem tájékán folyton azt sugallta, hogy ez édesanyám döntése volt, tudom, hogy kimondhatatlanul szeretett engem, s amikor úgy éreztem, hogy az élet próbára tesz, ez mindig segített felállni. Sajnáltam édesapámat, hogy élete legnagyobb boldogságát kellet elveszítenie. Szerintem mi csodálatos család lettünk volna, mert az én szüleim nagyon szerették egymást. Miután apukám elveszítette a szerelmét, bezárt a világ előtt és magas falat épített. Sokáig úgy éreztem, hogy nem szeret, féltem engem hibáztat a történtekért, de egy idő után megbékéltem.
- Sejted miért alakult ez az egész így?
- Nem. Talán ez volt a sorsuk.
- Édesapád fiú testvére boldog volt?
- Nem tudom kislányom, nem emlékszem. Én nem nőttem fel közöttük.
- Hányszor nősült?
- Tudtommal kétszer.
- Miért, elvált?
- Nem. Az első felesége fiatalon meghalt, pár héttel azután, ahogyan világra hozta a fiúgyermekét. Két unokatestvér anya nélkül maradt, ez akkoriban szenzációt kavart a tömegben.
- De miért kellet így történnie, azt tudod?
- Nem sejtem mi történhetett. Csak annyit tudok, hogy az életével saját kezűleg végzett.
- Mert az a szerencsétlen átok. – mormogtam magamban.
- Tessék? Nem értem.
- Anya, te sosem furcsállottad, hogy az apai nagymamád mindkét menyét rövid időn belül úgy veszítette el, hogy bár mindketten megszülték a gyermeküket, mégsem nézhettek anyai örömök elé?
- Engem ez sosem foglalkoztatott ilyen mélyen, de most mégis hogy jön ez ide?
Felnéztem megbékélve az égre, s mint aki imát szőtt, egyvelegbe fogalmaztam.
- Ha dönthetnék, anya lennék, de van, amit rá kell bíznom az életre. Talán az élet úgy dönt, hogy jó anya leszek egyszer… de nem olyan, aki sosem hibázik, képtelen vagyok törekedni ekkora tökéletességre… Talán úgy dönt, mert én sem döntenék másképp. Nem tudom, mit veszíthetek és ez olyan félelmetes… Szeretem az életet. Szeretem azért, hogy megtanított félni és szeretni egyaránt… nem akarok választani, azt akarom, hogy az élet válasszon helyettem s hagyja meg nekem ezt a szívet, amelyik nem érez gyűlöletet… ezzel tán bárhol boldog lehetek.
- Te kisbabát vársz angyalkám?
- Igen… Életem minden egyes pillanatában várni fogom édesanyám. S ha nem jön, én akkor is várom majd…
- Nem szabad félni kincsem, én úgy érzem, ez a csöppség megmarad.
- Úgy érzem én is...
Szemembe könnyi szökött, de valahol a boldogság könnyei voltak ezek…
Szerintem ezt csak egy igazi anyai szív értheti meg…

Én és nagyapám - Ja a môj starý otec

Dadka — Sat, 01 Jun 2013 21:50:47 GMT

Sok szeretettel Gabinak, annak a barátnak,
akitől elismerő pacsit kaptam,
amikor két titkon ejtett könnycsepp közt azt mondtam,
hogy számomra nagyapám volt az…

…Számomra nagyapám volt az az ember, aki véget nyilván laposra vertem volna a Halált, ha lett volna annyira bátor, hogy testet ölt, mielőtt végleg elveszi Tőlem.
Gyermek voltam még, amikor nagyapámat elvesztettem. Azelőtt sosem fintorgattam különösebben a halál szerepét s talán akkor is csak annyit fogtam fel az egészből, hogy elment valaki, akit nagyon szerettem és elment úgy, hogy nem ölel már magához többé. Nyilván ez volt a legfájdalmasabb és legreálisabb felismerés.
Már amennyire őszinte tudtam lenni saját magamhoz gyermekként, annyira szerettem, mert Ő mindig meghagyott abban a tökéletesen védett naiv világban ahol a szereposztást egy - egy játék követi, melyben teljesen mindegy, hogy épp csodálatos főhősként tündökölsz-e, vagy gonosz banditaként… nagyapa ott áll a nyári konyha küszöbén, és mosolyogva fejet csóvál, hogy biztonságban érezhesd magad. S amikor fáradalmas élet - halál közti harcot vívsz, egy sárkánnyal (aki macska) behív mondván: „Gyere kölyök, kész a vacsora, majd holnap végigjátszod”.
„Még egy kicsiííít”, könyörgsz tudván, hogy „ezt” a szomszéd macskáját „ezen” a portán többé már úgysem látod.
Most már pofátlanság lenne szólni az életnek: „Annyira fáradt vagyok, majd holnap végigjátszom…”
Nagyapám egyfolytában nevettetet. Akkor úgy éreztem, ez sosem szakad meg. Annyi bolondságon végig mentünk, hogy olykor már saját magamat is megirigyeltem ezért. Rengeteget bringáztunk, együtt jártuk be a kertet és javítottunk cipőket, mert nagyapám suszter volt. Olykor, megelőzve nagymama haragját, titokban kocsmáztunk, mert szerinte Nekem rendületlenül limonádé kellet, neki meg szerintem sör és a vidám korabeli cimborák. Kiegyeztük ennyiben, majd pihentünk a hegyek alatt. Nagymama legnagyobb elégedettségére oly sokszor megjátszottuk, hogy szidjuk a vén rókát. „Pakolsz innen te vörös dög, már megint tyúk lóg a pofádból” A kőt a kerítéshez dobtuk s a mi nyelvünkön huncut összekacsintás közepedtén ezt így értelmezhetted: „Fuss Karak szaporán, etesd meg a családod, ebben a mesében általunk nem halsz meg, de azért vigyázz mamira, ha ily gyakran fordulsz, lelövet a vadásszal.”
Ebben a mesében nem halsz meg – mint valami tőr, úgy hatol a szívemen keresztül ez a mondatrész.
Sok minden elhalványodott az idő folyamán, de a nagyapám halálát előidéző napokra valamiért úgy emlékszem mintha egy filmtekercsen forognának párhuzamban az életemmel. Már amikor elhagyta a kórházat, úgy éreztem valami elveszett. Rémisztően lefogyott, az arcáról eltűntek a mosolyt kiváltó gödröcskék. Nem viccelődött, csak szidott. „Ne gyere közelebb, ne puszilgass annyit, ne simogassál.” Olyan volt, mint aki nem lássa többé, hogy szükségem van rá. Én meg nem fogtam fel, miért bánt az, aki még nem rég úgy szeretet. Védett bármi áron s titkon talán remélte, hogy egyszer, „majd ha nagy leszek” meg fogom érteni. Nem akarta, hogy „ilyennek” lássam.
„Aznap” kisimult arccal ébredt fel, a szája szélén régi mosoly tündökölt, reggelire paradicsomot kívánt Ő, aki „tegnap” még enni sem bírt. S én boldogabb voltam a ragyogó napnál. Az ablakban reggelre épp egy paradicsom szép pirosra érett. Amíg nagymama tányérra készítette, énekelve söpörtem le bringámról a fűrészport. Mert én azt hittem, hogy… talán majd délután…
Nem tudom a sors akkor miért volt oly kegyetlen, ma is látom magam előtt, ahogy kettesével szedem a lépcsőt. Ahogy szaladtam fel az emeletre tányérral a kezemben, megbotlottam és elestem. Ijedten, könnyek közt szedtem össze földről a paradicsomot és egyenesen a moslékba dobtam. Majd üres tányérral a kezemben, lehorzsolt térdel, összekarcolt tenyérrel nagyapám ágyához léptem és megkértem várjon még holnapig, ne változzon vissza, addig a többi paradicsom is biztosan beéred.
Nagymama jól megkorholt, amikor a sebeimet tisztította, de nagyapám szíve összes szeretetével átölelt és így szólt: „Ne bántsd, szeleburdi gyerek még. Jó hogy nem történt vele nagyobb baj.”
Rám mosolygott és nyugodtan elaludt. Kis időkre ébredt fel, egy – egy könnyes mosoly ereéig. El nem mozdultam mellőle. Hátha szól, toljam ki az Ő bringáját is, megyünk a Ludasba.
Már esteledett, amikor nagyapám érthetetlen kérő nyöszörgéssel nézett az ajtóra. Nagymama betakargatta. Talán az utolsó erejét szedte össze, de már akkor is csak suttogott.
„Vidd be kicsikét a hálószobába, hadd menjen aludni!”
„Ilyen korán?”, kérdezte mamám „de hisz nyári szünet van.”
„Vidd be, azt mondtam”, suttogta erélyesebben.
„Atyuska, még világos van, hadd maradjak melletted. Nem fogok hangoskodni, ígérem”, kérleltem, oly feleslegesen az ebédlő ajtajától.
„Kicsi, menj be a szobába, kérlek.”
Talán akkor éreztem életemben először és utoljára úgy, hogy nagyapám nem szeret. Gyerekfejjel egy olyan képet raktam össze magamban, amely szerint, ha nem borítom ki reggel a tányért, s eszik a paradicsomból...
Dühöngve vonultam be a hátsó szobába s a nehéz, hűsítő dunnákra borulva, könnyek közt merültem álomba.
„Holnap haza megyek”, gondoltam „elég volt a nyaralásból.”
Nem tudom mennyi idő telt el, a mély álmomból nagymamám kétségbeesett kiáltása ébresztett: „Valaki segítsen, könyörgöm. Pista nem lélegzik, meghalt. Gyertek át a gyereké.”
Amire észhez kaptam már pokrócba csavartak a szomszédok, ölbe kaptak és rohantak ki velem mintha valami családi tragédia áldozata lennék.
Azon a szobán keresztül, ahol az imádott nagyapám élettelen teste pihent nehéz volt kivonszolni. Ösztönösen rúgtam, haraptam és torkaszakadtamból ordítottam: „Engedj el!” Már nem tudom kinek szólt, de emlékszem mennyire haragudtam a kézre, amely nyilván azért vonszolt oly erélyesen, hogy segítsen megtartani a hitben: „Az igaz szeretet örök, csak a test hal meg a lélek nem." Sikerült megérintenem, még egyszer utoljára, csókot leheltem a kihűlt homlokára s az ajtó bezárult. Sokáig fájt, hogy nem értette meg senki, akár a pokolba is utána mennék, csak jöjjön vissza, hogy hasfájásig ehessük a paradicsomot reggel.
Gyermek voltam még, azt mondták nem emlékezhetem. S a csendemnek mégis nehézkes súlya lett. Kérésemre, a sírkőre ezt a feliratot helyezték el: „Akit szerettek, az igazán sosem hal meg"
Könnyen megtaláljátok a sírkőt, de tudnotok kell, hogy gyermekfejjel én pont odatemettem nagyapámat ahol ma is őszintén megmosolygom – megkönnyezem a múltunk történéseit.
Az élet ugyanúgy megy tovább, valami mégis megváltozott. A játék eldurvult, nem jutott már több szerep, csak az az egyszerű, ahol hullámzó sorok állnak egy – két tanító pofonért. Úgy érzem, ha felnőttként veszítettem volna el, nem fájt volna ennyire… mert ez csak a gyerekek kiváltsága, hinni az újrakezdésben s várni valamiféle nagy csodára még akkor is, ha már szinte minden álom romba dőlt. A gyerekek tudnak várni olyat is, aki soha többé nem jön el…

Úgy érzem, nagyapa Neked az összes „filmszereplőm” tetszene. Egyrészt mert lenne kit tarkón vágni, ugyanakkor sok barátomat szeretnéd. Mert amíg játszom az életem színdarabját, ott állnak a szívem küszöbén és vigyáznak rá, hadd higgyem: „Az igaz szeretet örök."
S valaki tán vigyázz majd rám akkor is, ha ezzel a hittel teljesen egyedül maradok… bár azt mondják ez csak a gyerekek kiváltsága, hinni ilyen csodákban.
Mindig, amikor paradicsomot eszek eszembe jut, mennyire megkívántad, „elrontottam” s Te mégsem voltál dühös rám, pedig lehet érezted, hogy ez lett volna az utolsó…
Nagyon hiányzol, szeretlek s az, ahogyan Te szerettél, már nem egyszer felmentet.

én és nagyapám - ja a môj starý otec

Zo srdca venujem Gabimu, tomu priateľovi,
ktorý mi uznanlivo tľapol do dlaní,
keď som medzi dvomi tajnými kvapkami sĺz spomenula,
že pre mňa bol môj starý otec ten...

…Pre mňa bol starý otec ten človek, kvôli ktorému by som bola schopná aj Smrť dobiť naplocho, keby mala v sebe toľko odvahy, že sa mi ukáže v ľudskej podobe pred tým, než mi vezme milovaného človeka.
Keď som stratila svojho starého otca, bola som ešte dieťaťom. Pred tým, som nepripisovala smrti žiaden hlbší význam, zrejme aj vtedy som vnímala iba to, čo sa týkalo mojej vlastnej bolesti. Odišiel niekto, koho som mala skutočne rada a odišiel tak, že ma už nemôže fyzicky objať viac. Toto bolo najbolestivejšie a najreálnejšie poznanie.
Lásku k starému otcovi som primerala k vlastnej detskej úprimnosti, totiž On si ma ponechal v tom dokonale chránenom naivnom svete, kde po rozdanej roli nasleduje súbežne aj viac hier, pričom vôbec nezáleží na tom, či si uznávaným hrdinom, alebo zlomyseľným zbojníkom...starý otec stojí na prahu letnej kuchynky a s úsmevom krúti hlavou tak, aby si pocítil bezpečie. A vo chvíli, keď zápasíš na život a na smrť so šarkanom, (ktorý sa nekompromisne podobá mačke) Ti povie: „Poď, Ty moje mláďa, zajtra sa dohráš, večera je na stole."

„Ešte troškuuuu", prosíkaš sa vediac, že „túto" susedovu mačku na tomto „dvore" už beztak nikdy viac neuvidíš.
Teraz by to už bolo príliš bezočivé povedať životu: „Som tak strašne unavená, zajtra to dohrám“...

Môj starý otec ma neprestajne rozosmieval. Vtedy som v tom zacítila pocit večnosti, a vieru, že sa to nikdy nepretrhne. Prešli sme toľkým šialenstvom spolu, že občas som závidela aj sama sebe. Veľa sme sa bicyklovali, často sme pochodili záhradu a lepili sme rozchodené topánky. Bol totiž obuvník. Občas sme náročky obišli hnev starej matky a v tajnosti sme sa pristavili v krčme. Vedel ma presvedčiť, že určite chcem limonádu a ja som vedela presvedčiť jeho, že po náročnom dni si zaslúži aktívny oddych s kamarátmi pri pive. Často sme oddychovali pod vrchmi. Pre spokojnosť starej mamy sme mnohokrát predstierali hnev k líške, ktorá si našimi sliepkami vykrmovala rodinu. „Padáš ty mizerná ryšavá líška, už zas máš sliepku v papuli“ Kameň sme hodili presne do plota, aby sme ju včas upozornili, a šibalské žmurknutie signalizovalo, že sa budeme musieť dohodnúť bez slov: „Bež Karak rýchlejšie, nakŕm svoju rodinku, v tejto rozprávke vďaka nám určite nezahynieš, dávaj však pozor na starú, keď sa budeš tak často otáčať, dá si ťa poľovníkom zastreliť.“
V tejto rozprávke nezahynieš – ako nejaký ostrý meč, tak sa derú cez moje srdce tieto slová.
V spleti času mnoho spomienok vybledlo, ale dni, ktoré predchádzali jeho smrti sa mi vryli hlboko do pamäte tak, ako keby sa akýsi kotúč filmu pretáčal súbežne s mojim životom. Už keď opustil nemocnicu, som mala taký ten zlý pocit, že sa v ňom niečo stratilo. Hrozivo schudol, z tváre mu zmizli jamky, ktoré boli vždy predzvesťou šibalského úsmevu. Viac už nežartoval, iba ma karhal. „Nechoď bližšie, nebozkávaj ma toľko, nehladkaj ma.“ Pripadalo mi to, ako keby si prestal všímať, ako veľmi ho potrebujem. Nedokázala som prijať, že mi ubližuje človek, ktorý ma mal nedávno tak veľmi rád. Chránil si ma za každú cenu a potajomky snáď dúfal, že ho raz „keď budem veľká“ pochopím. Nechcel, aby som ho videla v takomto stave.
Ale „v ten deň“ sa prebudil s vyhladenou tvárou, kútiky úst naznačovali, že sa mu vracia stratený úsmev. Človek, ktorý včera ešte nevládal jesť, si na raňajky zaželal paradajku. Bola som šťastnejšia ako iskrivé slnko na nebi. V okne nám práve naráno dozrela jedna krásna paradajka. Kým ju stará mama nakrájala a naporciovala na tanier, z bicykla som si so spevom odstránila prach z pilín. Totiž ja som si myslela, že...možno poobede.
Neviem prečo bol osud v ten deň taký krutý, ešte aj dnes vidím pred sebou, ako som brala schody po dvoch. Ako som sa náhlila na vrchné poschodie domu, potkla som sa, čo bolo predzvesťou drsného pádu. Preľaknuto, so slzami v očiach som pozbierala rozkrájané paradajky zo zeme a hodila som ich rovno do pomyjí. S prázdnym tanierom v rukách, so zošúchaným kolenom a doškriabanými dlaňami som sa postavila k posteli starého otca a prosíkala som sa mu, aby vyčkal do rána, dovtedy aj ostatné paradajky dozrejú, len nech sa mi nezmení. Stará mať ma poriadne vykarhala, keď mi ošetrovala rany, ale starý otec ma objal celou láskou svojho slabého srdca a len toľko povedal: „Neubližuj jej, je to ešte samopašné dieťa. Dobre, že sa jej nič vážnejšie nestalo.“ Usmial sa na mňa a v tichosti zaspal. Občas sa počas dňa prebudil, aby sa na mňa usmial cez slzy. Nepohla som sa od neho. Dúfala som, že mi povie, aby som vytlačila na dvor aj jeho bicykel, tak dávno sme sa boli povoziť na bicykli.
Už sa zvečerievalo, keď sa starý otec s nezrozumiteľným zastonaním pozrel na dvere. Stará mama ho poriadne pozakrývala. Možno už z posledných síl, ale stihol zašepkať.
„Vezmi malú do spálne, je načase, aby išla spať!“
„Tak skoro?“, opýtala sa ho starká, „veď má letné prázdniny.“
„Povedal som, vezmi ju", šeptal dôraznejšie.
„Deduško, veď sa ešte len teraz stmieva, dovoľ mi zostať pri tebe. Nebudem hlasná, sľubujem“, otáčala som sa od dverí obývačky s úprimnou prosbou na očiach.
„Choď do spálne moja malá, prosím ťa.“
Zrejme vtedy som cítila v živote prvýkrát a naposledy to, že ma starý otec nemá rád. So svojim detským zmýšľaním som si vytvorila v hlave rozvíjajúci sa obrazec pochybností na základe ktorých by bolo všetko v najlepšom poriadku, keby som ráno neprevrhla ten nešťastný tanier s paradajkami...
Namosúrene som sa pobrala do zadnej spálne a s plačom som sa hodila do ťažkých, chladných perín. „Zajtra pôjdem domov", myslela som si „stačilo z takýchto prázdnin." Plač ma čoskoro natoľko vysilil, že som tvrdo zaspala. Neviem koľko času mohlo uplynúť, z hlbokého spánku ma prebudil zúfalý a prenikavý krik starej mamy. „Pomôžte mi niekto prosím. Pišta nedýcha, umrel. Zoberte preč odtiaľto dieťa.“ Kým som sa spamätala, už ma susedia balili do deky, dvihli ma do náručia a utekali so mnou von, ako keby som bola obeťou akejsi rodinnej tragédie. Prejsť so mnou cez izbu, kde odpočívalo chladné telo môjho milovaného starého otca bolo náramne ťažké. Inštinktívne som kopala, hrýzla a vrieskala z celej sily: „Pusť ma!“ Už sa nedokážem rozpamätať na koho som kričala, pamätám sa však na hnev, ktorý som pociťovala voči ruke, ktorá sa mi snažila zabrániť v tom, aby som zostala pri starom otcovi. Viem, že mi nechceli zle, snažili sa vo mne udržať zdravú vieru, že pravá láska je večná, len telo umiera, duša nie. Dotkla som sa ho ešte raz, naposledy, dýchla som na jeho vychladené čelo bozk a dvere sa zatvorili. Dlho ma bolelo, že nikto nepochopil, aj peklom by som bola ochotná prejsť, keby som mala istotu, že sa vráti, aby sme mohli do nemoty jesť spolu paradajky.
Bola som ešte dieťa, tvrdili, že si to nebudem pamätať. Ticho môjho srdca však do dnes má svoju váhu. Na moju prosbu vytesali do náhrobného kameňa tieto slová: „Ten koho milovali, v skutočnosti nikdy neumrie"
Tento náhrobný kameň sa dá ľahko nájsť, musíte však vedieť, že ja som si svojho starého otca pochovala presne tam, kde si dokážem úprimne poplakať a kde sa môžem úprimne zasmiať na chvíľkach z našej spoločnej minulosti. Život ide tak isto ďalej, niečo sa však zmenilo. Hra úplne zdrsnela, nedostalo sa mi viac rolí, len tá najjednoduchšia, kde sa dav priam vlní pri dvoch – troch výchovných fackách. Myslím si, že keby som svojho starého otca stratila v dospelosti, nebolelo by ma to až tak veľmi. To je len privilégiom detí veriť v nové začiatky a čakať na akýsi kolosálny zázrak aj vo chvíli, keď sa už všetky sny zrútili. Deti vedia čakať na niekoho, kto sa nikdy viac nevráti...

Myslím si starký, že Tebe by sa všetci „herci z môjho filmu" páčili. Jednak by si mal koho búchať po zátylku, zároveň si myslím, že by si mal mnoho mojich priateľov skutočne rád. Totiž kým hrám svoju životnú rolu, stoja na prahu môjho srdca, aby som nezabudla veriť, že skutočná láska je večná.
Snáď by na mňa dal ktosi pozor aj vtedy, keby som zostala úplne sama s takouto vierou v srdci...vlastne sa hovorí, že je to len privilégiom detí veriť v tieto zázraky.
Vždy, keď si krájam paradajku, spomeniem si na to, akú chuť si na ňu mal v to posledné ráno. „Pokazila“ som čosi a predsa si sa nehneval, popritom si možno cítil, že na dozretie ďalšej paradajky si už nepočkáš....

Neskutočne mi chýbaš, ľúbim Ťa a vďaka láske, ktorou si ľúbil Ty mňa sa neraz cítim vykúpená.

Ha önmagadra ismertél a hiba a te készülékedben van. Spoznávaš sa? Chyba je v tvojom prijímači.

Dadka — Mon, 20 May 2013 20:58:03 GMT

…"A táj változhat,
de az út örök,
A lét élménye ugyanaz,
az „én” az álarc mögött.”
D.C.

Az ártatlant ne hintse puskapor, ezért írok lágyabban. De hogy a szerettem mellé állok, ennyit meg kell bocsájtanotok nekem, s csak merem remélni, hogy alkalomadtán ugyan ezt cselekednétek. Mert hát csak van annyi lelki erőtök, hogy foggal – körömmel védjétek azt, akit szívvel szerettek.
Egy percig se féltsetek, bennem még van elegendő alázat ahhoz, hogy valamelyik sorba álljak. Ugyanis itt egyesek folyton csak osztogatnak. Ki – ki jó szót, észt, rossz tanácsot, címkét, tudást…
„Gloria victis", gondoltam magamban. Mert már „évek óta várom a találkozást testvérem." Csak egyszer, egyetlen egyszer szeretnék igazi teret nyújtani az erődnek. Nem olyat ahol csak azért győzhetsz, mert hatalmadban áll! Ugyan már, hát miféle motiváció ez egy igazi harcosnak? Kell valami, amiért nem lesz szükséged gyerekes kitalációk alapján bökdösnöd olyanokat, akik kiállnak az igazságért. Valami, ahol nem a dühöd vezényel és nem a saját magad ellen ezerszer elvesztett csatád rugdos az árokba. Ezért szívesen megosztanám Veled saját életem egyik legféltettebb titkát melynek nincs több szereplője csak Te és Én. Persze nem azért tenném, mert bízok a barátságodban, hanem mert a gyávaságod faszcinál és én ezt hasznosítani szeretném, ha megengeded. Egyszer még szükségem lehet rá. Mert amíg hála Neked én bukok, az állarcod mögé lesve tízen „felébredhetnek”. Ha nem gáncsolsz el, „csak” saját magad felett győztél. Nem tudom, mit tartasz fontosnak?! Tetteid alapján sejtem. De mindez csak arra elég, hogy lássam az első szabály törvényét. Akinek hatalmat adunk a kezeibe annak mindig igaza van, ha ezt a másodig szabály esetleg cáfolni merné, rögtön az első szabály lép érvénybe.
Szemeimbe kell nézned, hogy lásd, többre Te sem tanítottál, ezért ha miattad állok majd egyszer árván, lehatott fejjel, az nem lesz nagy veszteség. Ugyanis eleve nem vagyunk egyforma „súlycsoport”. Te a hatalmaddal érvelhetsz én meg azzal, hogy bántottál, mert én engedtem meg.
Döntsd el Te, melyikünk lenne az igazi győztes. Ha én döntök, félek, tükörbe se néznél többé. Pedig nem vagy csúnya, csak értetlen. Ebből kifolyólag azt sajnálom leginkább, hogy nincs olyan igazi barátod, akitől ezt elmernéd fogadni. Vagy csak annyit, hogy talán „ma” Te hibáztál, Te tévedtél… Ha mással megtörténhet, veled ugyan miért nem?! Hidd el, ha igazán szeretnének, az igazság érdekében megkockáztatnák az esetleges elvesztésedet. Ugyanis egy barát nem attól barát, hogy egyfolytában hazudik Neked, ebből kifolyólag birizgál egy kérdés. Miért mindig csak Neked lehet igazad?
Ellenben ha tudnád, hogy miről „beszélek”, nem lenne okod kételkedni, hogy ez a szerény megjegyzésem abszolút nem neked szól. Miért szólna Neked? Mert a többiek azt mondják? Komolyan rád ismertek? Tehát úgy lássák, hogy Te értetlen vagy? S ezek után még megbízol bennük? Könyörgöm, ne nevettess! Inkább gyere a titkomért, legyünk már túl rajta:) Nem fogod megbánni, hisz neked fontos a ”mindenáron” győzelem. Nem fogom megbánni én sem, mert a Te fajtáddal sosem szállnék versenybe. Egyszerűen kijelentem: „Győztél!" Közben jól megnézem mindazokat, akik Neked tapsolnak. Három nap múlva szinte minden lepereg, s ha majd elfogadod a győzelmes tetteid árát, újra visszakérdezek. Mert én természetemtől fogva kíváncsi lény vagyok. Ezért tudni szeretném miféle megfelelési vágy hajtsa az embert, amikor másoknak a vízről prédikál, miközben suttyomban minőséges bort iszik? Majd ha a tanításod építőjellegű lesz és a bántásaid nem a hatalmadból kifolyólag áradnak, őszintén bocsánatot kérek Tőled. Őszinte embertől – őszinte feloldozást várok. Vagy nem vagy rám szorulva? Hozzád képest túl kicsi vagyok? Meglehet… sőt! Akkor viszont arra kérnélek, ne fintorgasd a világ előtt az igazi összetartás hatalmát, mert így hála neked egy nemzedék kerülhet máglyára. Gondolok mindazokra, akik majd szívesen kipróbálják a tanításod hitelességét! Ugyanis amíg világ a világ mindig lesznek olyanok, akiknek fontosabb lesz az élmény és a tapasztalat, mint a látványhatás és a szó.
Engem nem zavar, hogy mit teszel, engem az zavar, hogy Téged zavar, amit teszel, egyre többen kritizálják… És Téged zavar, mert ha nem zavarna, nem büntetnél másokat az igazságért. S ha büntetnéd is őket, akkor nem a hatalmadból kifolyólag tennéd, hanem azért, hogy erősödjenek s egyszer majd nélküled is képesek legyenek szárnyakat bontani. Engem nem zavar, hogy nem adsz igazat nekem, engem az zavar, hogy Önmagadra ismertél, mert ha Te makulátlan tiszta lennél, akkor biztosan tudnád, hogy ez nem neked szól…
Nem haragszom rád, engem nem bántottál még, én magamra haragszom, hogy elvesztettem egy pár értékes pillanatot az életemből, annak érdekében, hogy elmondjam, mennyire szánalmasnak tartom a „fegyvertáradat”. Hidd el, az enyém is az, tudod bizonyos életszakaszban a Te fajtádra néztem fel. Gondoltam hatalmatokban áll megváltani a világot, s ha tereltek is, jó szándékkal teszitek.
Jó szándékkal? És mi kell cserébe? Csak a másik igaz boldogsága?
Ám jót nevettem, de úgy legyen!
Én azért szeretnék adni a saját „fegyverzetemből” hogy még erősebb légy. Szeretni nem fognak, de lesz tekintélyed. Talán így történelmek épülhessenek arra, hogy a világ tükrében nem mindig az igazság nyer, attól még az a másik egyenes úton maradhat. S ha netán mellé fogna, bukna, vagy elesne, csak bátran nyúljon Te feléd. Hisz aki sosem hibázik, és sosem téved az életben, annak hatalmában áll igaz utat mutatni:) S az igaz úton örökös szeretet van, nem folytonos ítélet. Ugye jól tudom? Várom hát a fényáradatott. Ha már túlságosan vakító lenne, időben szólok. Már ha lesz annyi bátorságod, hogy meghallgass...
Mert az csak a bátrak kiváltsága azt a lyukat keresni ahonnan megindult a hurrikán. Te nem vagy bátor, csak hatalmadban áll rettegtetni. Ennyi a különbség…
Te nyugodtan tönkre tehetsz másokat, hogy megmutasd mennyivel vagy erősebb…
Te a béke és a szeretet útját járhatod, hogy megmutasd mennyivel vagy erősebb…
Ha megérted a differenciát tudni fogod, mit tegyél.
Egy percig sem féltelek… Rajtad a világ szeme, nálad a labda… Vezess! Csak ne úgy, mint vak a világtalant…
Tudod nem egyszer mondtam már, én vagyok a sokkal kisebb és gyengébb, akkor miért bántanál? Hogy a többiek is lássák mi várható, ha a Te utadat válasszák? Csak tessék…
Én ezt megkockáztatom annak érdekében, hogy a többiek azt is lássák, Istenigazából hátha nem is létezel, csak az élményírásnál olykor jól jöhet egy kis fantáziaszökés.

„Žiť a nerobiť chyby človek nemôže. Je to len otázka skúseností. Ak sa však bojí chýb, ako chce vôbec žiť?“
J.S

Nech sa nevinného nedotkne pušný prach, preto píšem jemnejšie. Že sa však prikloním na stranu milovaného človeka, to mi budete musieť odpustiť. Ja len dúfam, že by ste v podobnej situácii spravili to isté, keby Vám to život umožnil. Snáď len máte v sebe toľko duševnej sily, aby ste si zubami – nechtami chránili toho, kto sa dotkol Vašich sŕdc.
Ani minútku sa o mňa nestrachujte, nechýba mi pokora, ktorá ma ženie do radu. Totiž tu podaktorí neprestajne čosi rozdávajú. Niekto dobré slovo, rozumy, zlú radu, posudok, či vedomosti...
„Gloria victis", pomyslela som si. Veď už roky rokúce očakávam toto stretnutie. Len raz, jeden jediný krát by som chcela poskytnúť skutočný priestor pre Tvoju moc. Nie taký, kde môžeš zvíťaziť iba na základe vlastných pôsobností. Prosím Ťa, čo je to za ľahkomyseľnú motiváciu pre skutočného bojovníka? Potrebuješ niečo, na základe čoho sa nebudeš musieť opierať o detinské výmysly, len aby si strkal do tých, ktorí sa postavia za pravdu. Niečo, kde Ťa nemotivuje hnev, či tisícka vlastných prehratých bojov, ktoré Ťa zhadzujú do priepasti. Preto by som sa veľmi rada podelila s Tebou o jedno vlastné životné tajomstvo, ktoré sa týka iba nás dvoch. Samozrejme nerobila by som to z dôvodu, že verím v Tvoje bezvýhradné priateľstvo. Robila by som to preto, lebo ma Tvoja osobná zbabelosť úplne nadchýna, a tak by som ju rada vo svoj prospech zužitkovala, ak mi to dovolíš. Raz sa mi môže zísť. Totiž kým by som ja vďaka Tebe padla na kolená, hľadiac poza Tvoju masku by sa desiati „prebudili“. Ak ma nebudeš chcieť premôcť, zvíťazíš „len“ samo nad sebou. Neviem, čo je pre Teba dôležitejšie?! Podľa Tvojich skutkov len tuším. Ale toto všetko slúži iba k tomu, aby sa potvrdil zákon prvého pravidla. Tí, ktorým dáme moc do vlastných rúk majú vždy pravdu, keby sa to náhodou druhé pravidlo snažilo vyvrátiť, do platnosti okamžite vstupuje prvé pravidlo.
Budeš mi musieť hľadieť priamo do očí, aby sme zistili, že viac som sa ani od Teba nenaučila a tak, keď budem raz kvôli Tebe stáť opustená so sklonenou hlavou, nebudem to pripisovať prehre. My totiž nepatríme k rovnakej „hmotnostnej skupine“. Ty sa môžeš vystatovať so svojou mocou a ja s tým, že som dovolila, aby mi Tvoj čin ublížil. Rozhodni Ty, kto by z nás bol skutočným víťazom. Lebo keď rozhodnem ja, už by si sa nepozrel viac do zrkadla. Popritom tvár nemáš škaredú, len Tvoje povahové črty nadväzujú na fatálnu nechápavosť. Vychádzajúc z tohto úsudku ma trápi hlavne to, že nemáš skutočného priateľa, od ktorého to dokážeš s odvahou prijať. Trebárs len toľko, že si sa „dnes“ možno zamotalo do omylu, či potklo o chyby...Ak sa to môže stať iným, Tebe prečo nie?! Ver mi, keby Ťa mali skutočne radi, riskli by si Tvoju možnú stratu v záujme pravdy. Totiž reálnosť priateľstva nepodmieňuje klamstvo zo strachu. Z tohto vyplývajúc ma napadla jedna otázka. Prečo vždy iba Ty musíš mať vo všetkom pravdu? Avšak keby Tvoje srdce tušilo o čom „rozprávam“, nemalo by dôvod zapochybovať o pravdivosti týchto slov. Nemalo by dôvod veriť, že sa obraciam práve na Teba. Prečo na Teba? Lebo ostatní Ti to potvrdili? Naozaj Ťa medzi riadkami spoznali? A teda majú pocit, že máš nechápavé srdce? Po tom všetkom im dokážeš ešte dôverovať? Už ma netráp, puknem od smiechu. Radšej si príď pre tajomstvo, aby sme už boli za tým :) Víťazstvo „za každú cenu“ bude Tvojim pravým mottom. A ja tiež nebudem mať čo ľutovať, totiž s Tvojim druhom ľudskej povahy je súťaživosť jednostranná. Jednoducho Ti dám víťazstvo do rúk, pričom si dobre pozriem kto každý Ti tlieska. O tri dni takmer všetko spľasne a keď prijmeš cenu svojho víťazstva, znova sa Ťa čosi opýtam. Som od prírody zvedavé stvorenie, preto by som chcela vedieť, aká hnacia sila motivuje človeka v čase, keď ostatným káže vodu pričom v tajnosti si kvalitné víno pochlipkáva? Keď bude Tvoje učenie povahovo konštruktívne a Tvoje urážlivé zaobchádzanie nebude vyplývať z Tvojej moci, úprimne poprosím o odpustenie. Od úprimného človeka očakávam úprimné rozhrešenie. Nebodaj Ti na tom nezáleží? Som k tomu príliš maličká? Môže byť...ba čo viac! V tom prípade Ťa chcem poprosiť, aby sa z Tvojej strany pred svetom zbytočne nepretriasala dôležitosť konvergencie, lebo takto sa vďaka Tebe celé generácie nechajú bezúčelne upáliť na hranici. Myslím predovšetkým na tých, ktorí si radi preveria dôveryhodnosť Tvojich učení! Totiž kým svet bude svetom vždy budú po ňom behať takí jedinci, ktorí sa neoprú o slovo, či vizuálne efekty, ale o vlastnú skúsenosť.
Mne neprekáža to, čo robíš, mne prekáža to, že Tebe prekáža fakt, že Tvoje skutky už mnohí kriticky hodnotia...A Tebe to prekáža, lebo keby Ti to neprekážalo, Tvoje okolie by nebolo trestané za pravdu. A aj keby bolo trestané, tak by to nevyplývalo z Tvojej moci, ale z potreby iných stáť na vlastných nohách a dokázať existovať bez Teba. Mne neprekáža, že mi nedáš za pravdu, mne prekáža to, že si sa medzi riadkami spoznalo. Keby Tvoje srdce nebolo poškvrnené, vedelo by naisto, že týmto článkom nechcem poukázať na Tvoju osobu...
Ja sa nehnevám na Teba, mne z Tvojej strany ešte nebolo ublížené, ja sa hnevám na seba, že som stratila zopár cenných chvíľ zo svojho života tým, že som chcela poukázať na pohŕdavosť, ktorou sledujem Tvoju „zbrojnicu“. Ver mi, aj vlastnou „zbrojnicou“ pohŕdam, totiž v určitej etape svojho života som pokladala za dôležité vytrvať pri ľudskej povahe, ktorá Ťa drží v zajatí. Myslela som si, že práve Vy máte v moci zmeniť svet k lepšiemu, že ste akýmsi pastierom zablúdených duší a z dobrej vôle ich túžite usmerňovať.
Z dobrej vôle? A čo za to? Ozajstné šťastie ľudstva?
Dobre som sa zasmiala, Amen!
Ja by som preto chcela postrčiť vlastné „zbrane", aby z Teba sálala prirodzená sila. Ľudia Ťa nebudú mať radi, získaš však neprirodzenú autoritu. Takto sa aspoň môžu zrodiť nekonečné príbehy o tom, že vo svetských zrkadlách nie vždy pravda zvíťazí, ale ešte vždy žijú ľudia, ktorí dokážu zostať na rovných chodníčkoch. A keby sa náhodou potkli, či padali do priepasti, môžu sa obrátiť s dôverou na Teba. Veď ľudský tvor, ktorý ešte v živote nepochybil, ktorý sa nezmýlil má právomoc poukázať na správnosť životnej cesty:) Nuž a na správnej ceste je bezhraničná láska bez štipky odsudzovania. Však? Nuž, čakám na celistvé, uzdravujúce svetelné lúče, keby boli až príliš oslepujúce, včas sa ozvem. Ak sa nájde v Tvojom srdci toľko odvahy, aby si ma vypočulo...
Lebo to je výsada odvážnych, pohľadať presne tú dieru odkiaľ sa ženie hurikán. Ty nemáš v sebe prirodzenú odvahu, máš len v moci spôsobiť neprirodzený strach. Je v tom značný rozdiel...
Ty môžeš kľudne zničiť iných, aby sa dokázala Tvoja prevaha...
Ty môžeš chodiť po ceste lásky a pokoja, aby sa dokázala Tvoja prevaha...
Ak pochopíš diferenciu, precítiš svoj vlastný smer.
Nebojím sa o teba...Oči sveta sa na teba v tejto chvíli dívajú, Tvoja je prihrávka...veď nás! Len nie tak ako slepý nevidomého...
Vieš, viackrát som zdôraznila, ja som oveľa menšia a slabšia, tak z akého dôvodu by mi ubližovalo Tvoje srdce? Aby aj ostatní videli, čo ich čaká keď si zvolia predurčený smer Tvojej cesty? Tak nech sa páči...

Ja si to risknem v prospech ostatných, snáď si pripustia možnosť Tvojej neexistencie, aby sa mohlo koniec koncov usúdiť, že pri zážitkovom písaní je potrebné si precvičiť aj strohý únik fantázie.

Óóó de....

Dadka — Fri, 10 May 2013 21:35:41 GMT

Most egy kicsit hanyagoljatok, ha lehet. Csalódott vagyok és összetört. Miután bizonyossá vált, hogy a ranglista élére általában olyanokat juttatunk, akiket a múzsa kedvtelésből csókol homlokon, mert éppen nincs jobb dolga, gondoltam már nincs mit tennem, visszahúzódom, és nem szólok többé.
Ezerszer megfogadtam, nem ítélkezem feleslegesen, hisz jó magam is próbálok ráérezni a jól ismert Gangnam Style mondanivalójára. Az, hogy végigvágtattam a tornatermen, úgy hogy se nyereg, se ló nem volt alattam mindenképp kiemelt volna a sorból, ha nem csinálnák 1 583 508 184 – en egy időben ugyanazt. Semmi vész, aláírom, kell annyi humor és bolondság az ember életében, még akkor is, ha a Gangnam szót egy logopédus segítségével mondtam ki először hibátlanul. Túléltem az „óóó de bikicsunaj” időszakot, és valahogy beletörődtem abba is, hogy az „amúgy meg” igényes világunkat olyan klónozott tömegmozgatók uralják, akik maguk módján szinte bármire képesek, hogy a reflektorfényében tündökölhessenek. Így szorul háttérbe a populációnk ama töredéknyi része melynek szerény mondanivalója értékes lehetne, ha támogatnánk azt a fajta kibontakozást is, ahol nem kell mindenképp hülyét csinálnod magadból ahhoz, hogy őszintén megtapsoljanak. Kínkeservesen néztem végig Psy új „mondanivalóját” mely meghazudtolva a GENTLEMAN nevezetű dalcímét azt ecseteli fel a klipben, hogy egy férfi attól igazi gentleman, ha sárgaföldig alázza a nőt, miközben ropja a saját kis táncát. Az eddigi nézetség szerint 302 958 104-en nézték még és abból 2 085 719 embernek tetszik, amit csinál. És épp ez az, ami mellet nem tudok elhaladni. Béklyóz a súlya. Bosszant, bánt, ingerel! Minek törekedjen az igazi tehetség? Hogy egy olyan „embernek” konkuráljon, aki lefingja a kezét annak érdekében, hogy megszagoltassa másokkal? Ugyan már, inkább elbúj egy gitárral az árnyas fa alá és alkot saját magának. Már én is azt mondom. Gondolkodjunk el, milyen esélyekkel indul egy tehetséges énekesnő azzal szemben, aki statisztaként fél meztelenül, tátogva sétálgat a felcsigázott nézők tekintete előtt egy félre sikeredett dal klipjében?! És ne mondjátok nekem azt, hogy ezt nem mi rontottuk el!
Ezt gondolván kerültem én az Amatőr művészek oldalára és nem célzottan belehallgattam egy dalba. Ez a véletlenszerű választás összekuszált bennem mindent, de rendesen. Sírtam, bőgtem, zokogtam, csapkodtam az ajtót. Mert akik tudnak, és igazán tudnak, nem találhatók a közéletben.
5 percet kérek az életetekből arra, hogy meghallgassátok, amit se én, se te nem tudnánk elmondani szebben.

Zeneszerző: Somogyi Zsigmond
Énekhang: Szabó Krisztina

Nem tudom ki ez a lány, de mondanivalójától úgy éreztem, hogy minden akadály ellenére tartós boldogságra törekszik és nem holmiféle fényűző látszatra. Megdöbbenve észleltem, hogy mindössze 121-en nézték meg és 2 nyomtak tetszik gombot rá. Talán nem kéne összehasonlítgatni, de mondjátok már el nekem őszintén (és távol álljon tőlem, hogy szándékosan bántani akarjam az előadót, mert nem az a célom) „egy olyan” bikicsunaj mitől jobb??? Csak mert a Tv2 Napló Extrájában saját maga az előadóművész kijelenti a munkáltságáról, idézem: „Hogy lehet egy rossz énekből kariért csinálni, ez hogy van?" Ő saját maga nem érti és én is ezt kérdezem. Miközben tudom, hogy ez talán nem is annyira az Ő hibája. Mert Ő csak kiállt, megmutatta mit nem tud, és nyilván nem számolt ekkora sikerrel. De mivel mi nagyon szeretünk szórakozni és nevetni mások hülyeségein, vérbeli sztárt csináltunk belőle. Így történhetett! Ha személyes fájdalmak kereszttüzén sétálgatsz egyszer csak „túllátsz a dolgokon”. Énekeltem, mert szerettem volna hinni abban, hogy tudok. Táncoltam, mert szerettem volna hinni abban, hogy „ott majd” helyesen vezetnek. Írtam, mert úgy éreztem erre születni kell, s itt vagyok… lássátok. Fa alatt pihenek, összeszorult szívvel, mert ma egy gyermek szájából hallottam:”Én nem vagyok jó semmire.”
„Csináljuk együtt azt a semmit, amíg nem leled meg azt a sok jót, ami belőled fakad”, felajánlottam neki. Ez nem tette tökéletesebbé a tánclépést, és nem csiszolt az énekhangunkon. Más utat választott… talán a legnehezebbet. Olyat, ahol csak az utókor igazolja milyen szép szíve volt… mert neki mindenáron ne tapsoljanak!
Ülök a fa alatt és gondolkodom, mit mondanék Krisztinának. Mert a dalban ezt énekli: „Nézz rám, én nem vagyok más, mint a többi ember"… Pedig, jaj de más! Elfogulatlanul merész, hisz egy süket, néma és vak világ elé állt, hogy megmutassa mennyire védtelen és sebezhető egy tiszta szív. Ez az, ami elhatárolja Őt mindazoktól, akik csettintésre álmodnak és a visszaszámolás segítségével ébrednek fel.
Ez a lány megérdemelné, hogy valóra váltsa álmait. Nagyon – nagyon megérdemelné! Ülök a fa alatt és zokogok, hogy nem vagyok csodatevő Messiás, mert egyszerű emberként sajnos nem tudok mozgatni hegyeket.
Hiszek Benne, ez minden, amit önmagamból adhatok. Szóval, ha lássátok a bikicsunajos srácot, mondjátok el neki helyettem is, hogy mi voltunk hülyék mert „ez” nem az a taps amely kiemeli Őt a tehetséges emberek között. Nem kellet harcolnia érte, ingyen osztottuk.
„Hogy lehet egy rossz énekből kariért csinálni, ez hogy van?" Ez kérdezte, ugye?
Hát úgy, hogy az összes bolondság mellet elfelejtettük értékelni a jót és a szépet. Ez nem az Ő hibája, bár örökös részese lett, talán őt még meglehet fizetni. Nem gondolnám, hogy rossz fej. Aki szereti Szilajt, rossz fej nem lehet! Ezért ha gondolja, tegye jóvá… amióta rájöttem, hogy nem tudok énekelni, nem tudok táncolni, de még talán írni sem… én is erre törekszem. Az, aki igazán megszerette mellette áll majd, a többiek tapsa rövid távú és mit sem ér. Ha mégis fontosnak tartsa, akkor én kérek bocsánatot, hogy megsértettem tudását. Tán Ő is meghallgassa Krisztinát, megért és megbocsájt majd nekem egyszer. Mert ha Ő az apám lenne, vagy a barátom, számítana annyit, hogy kockára tegyem ezt a kapcsolatot azzal, hogy őszintén megkérjem, ott volt a reflektor fényében, most már messzire nyúlhat, akkor nyúljon mindazokért, akik igazi zenei és nyelvi tudással rendelkeznek, mert Ők még talán megválthassák a világot. Visszaadhassák a hitet, hogy van értelme az egésznek…
Nem az apám. Így nélkülem kell ráébrednie…

Ak vás môžem poprosiť, trošku si ma zanedbajte. Som sklamaná, srdce mám rozbité na márne kusy. Po tom, čo sa jednoznačne potvrdilo, že rebríček spoločenských hodnôt zvyčajne tvoria takí ľudia, ktorých múza bozká na čelo z čírej zábavy, som mala pocit, že tu už nemám čo robiť, stiahnem sa a viac sa vám neozvem.
Tisíckrát som si sľúbila, že nebudem viac posudzovať zbytočne, veď aj ja sama sa pokúšam precítiť muzikálny odkaz dobre známej piesne Gangnam Style. To, že som dokázala precválať celú telocvičňu bez sedla a bez koňa by ma celkom určite vytrhlo z radu tých obyčajných, keby nerobilo 1 583 508 184 ľudí v jeden a ten istý čas to isté. Nič sa nedeje, to je v poriadku. Človek sa potrebuje vyzbrojiť poriadnou dávkou humoru a tolerancie, hlavne keď k slovu Gangnam potrebuje profesionálneho logopéda, inak by to nešlo bezchybne. Prežila som aj éru „óóó de bikicsunaj" a akýmsi zázrakom som sa zmierila s faktom, že náš „mimochodom" náročný svet potrebuje k prežitiu práve tých klonovaných jedincov, ktorí sú schopní takmer všetkého, aby zažiarili vo svetlách reflektorov. Takto sa dostane do úzadia zlomok tej populácie, ktorá by svojim skromným prejavom mohla vzbudiť v ľuďoch tie hodnoty, ktoré sú potrebné k trvalému šťastiu. Totiž my nepodporujeme tú formu presadenia sa, kde nemusí človek zo seba spraviť úplného hlupáka k tomu, aby mu úprimne zatlieskali. Úzkostlivo som sledovala, čo mi chce Psy svojim novým „výtvorom“ povedať, totiž názov piesne GENTLEMAN sa nepoddáva skutočnosti, ktorá sa tam odzrkadľuje. Kocky filmu ukazujú, že jeden muž má len vtedy svoju hodnotu, keď poníži vo svojom okolí ženu, pričom jej tancuje ten svoj netypický tanec. Podľa aktuálnej sledovanosti si to pozrelo 302 958 104 ľudí z čoho 2 085 719 ľuďom sa to páči. Nuž a to je práve to, od čoho neviem len tak odhliadnuť. Sužuje ma to, trápi a spútava! Načo sa má snažiť ozajstný talent? Aby konkuroval „človeku“, ktorý si prdne do ruky, len aby ju mohli ovoniavať ostatní? Ale prosím Vás, radšej sa oprie o tienistý strom s gitarou a bude tvoriť pre vlastné potešenie. Porozmýšľajme nad tým, akých šancí sa môže chopiť talentovaný spevák oproti polonahému štatistovi, ktorý účinkuje v akomsi hudobnom nepodarku. A nepovedzte mi, že si za to nezodpovedáme! Práve táto myšlienka ma posunula na stánku Amatérskych umelcov a bezcieľne som sa započúvala do jednej z piesní. Tento náhodný výber pomotal vo mne všetko a to poriadne. Plakala som, nariekala, plieskala som dverami. Lebo tí, čo vedia a skutočne vedia sa nenachádzajú v spleti verejných udalostí.
Prosím vás o 5 minút drahocenného času z vášho života, aby ste si vypočuli to, čo by som vám nedokázala krajšie povedať. Netuším kto je to dievča, ale z toho, čo stihla spevom povedať som sa dovtípila, že napriek všetkým prekážkam túži po dlhotrvajúcom šťastí a nie po rozmarnom zdaní, ktoré nás dokáže najviac oklamať. To, že si ju pozrelo iba 121 ľudí z čoho 2 potvrdili, že sa im páči ma sklamalo. Možno by som nemala porovnávať, ale povedzte mi úprimne(a to vôbec nechcem ublížiť umelcovi) „jeden taký“ bikicsunaj je od čoho výkonovo lepší??? Pýtam sa pre to, lebo samotný umelec na televíznej stanici Tv2 v relácii Napló Extra sa o svojej práci zmienil týmto spôsobom: „Ako je to možné, že z jednej zle vydarenej pesničky sa dá spraviť takáto kariéra?“ On sám nechápe čo sa deje, ja sa pýtam to isté. Pričom viem, že zrejme je v tom nevinne. On sa len postavil na javisko, ukázal, čo nevie a vôbec nepredpokladal takýto úspech. Nakoľko sa však my ľudia veľmi radi zabávame na hlúposti iných, spravili sme si z neho hviezdu. Takto sa to mohlo stať! Ak človek prejde vlastným ohnivým krstom bolesti zrazu začne vidieť aj to, čo je v zákulisí. Spievala som, lebo som túžila veriť v to, že raz v tom budem určite dobrá. Tancovala som, lebo som túžila veriť v to, že „tam ma“ správne povedú. Písala som, lebo som cítila, že na to sa treba narodiť, a tu som...vidíte. Oddychujem pod tienistým stromom s úzkostlivým srdcom, totiž dnes som počula: Nie som na nič súca“, z úst malého dieťaťa.
„Robme to nič spolu, kým nezistíš koľko dobra z teba vyžaruje“, navrhla som. Toto vôbec nezdokonalilo naše tanečné kroky a neskrášlil náš spev. To dieťa si zvolilo inú cestu...zrejme najťažšiu. Takú, kde si možno neskoršie generácie spomenú na čistotu jej srdca...a tak jej nemusíte tlieskať za každú cenu! Sedím pod stromom a premýšľam, čo by som povedala Krisztine. Totiž v piesni spieva: „Pozri sa na mňa, ja nie som iná, som ako ostatní"... Je iná! Pravdivo odvážna, totiž postavila sa pred hluchý, slepý a nemý svet, aby ukázala aké zraniteľné môže byť jedno čisté srdce. A to je práve to, čo ju rozdeľuje od tých, ktorí snívajú na lusknutie a prebúdzajú sa vďaka odpočítavaniu.
Toto dievča by si zaslúžilo, aby sa jej splnili sny. Sedím pod stromom a nariekam, že nie som Mesiáš, ktorý by dokázal robiť zázraky, totiž ako jednoduchý človek, neviem pohnúť horami. Verím jej nadaniu, to je všetko čo môžem zo seba dať. Takže keď zočíte bikicsunaj chlapíka, povedzte mu aj za mňa, že to my sme boli sprostí, lebo tleskot, ktorý mu patrí ho nevyzdvihne z radu talentovaných. Nemusel oň bojovať, dostal ho zadarmo.
„Ako je to možné, že z jednej zle vydarenej pesničky sa dá spraviť takáto kariéra?“ Toto sa spýtal však? Tak je to možné, že pri všetkých tých bláznovstvách sme pozabudli na to, čo je pekné a hodnotné. Nie jeho vinou, i keď sa stal neoddeliteľnou súčasťou tohto celého. Mohol by to napraviť...odkedy som zistila, že neviem spievať, neviem tancovať, a zrejme ani písať neviem tak dobre, ako som si myslela...tiež sa snažím o nápravu. Ten, kto si ho skutočne obľúbil bude pri ňom stáť, ale tá krátkodobá podpora od ostatných mu nestojí za to, aby prijal každý tleskot s vierou, že je najlepší. Keď mu však záleží na opore tých, ktorí v spleti krátkodobej poklone zablúdia do jeho života, tak sa mu chcem ospravedlniť, že som spochybnila jeho znalosti. Možno aj on si vypočuje Krisztínu, pochopí ma a raz mi odpustí. Totiž keby mi bol otcom, alebo priateľom, záležalo by mi na ňom natoľko, aby som zariskovala jeho stratu vďaka úprimnosti, na základe ktorej by som ho poprosila o podporu skutočne talentovaných, mladých umelcov. On už bol v žiari reflektorov, vie sa natiahnuť, tak nech sa natiahne za tými, ktorí vlastnia skutočné hudobné a jazykové znalosti. Oni by ešte dokázali zmeniť svet a navrátiť nám vieru, že toto celé má zmysel...
Nuž, nie je mojim otcom. A tak sa bude musieť popasovať bezo mňa.

Ez nem csak egy mese...

Dadka — Thu, 02 May 2013 17:18:17 GMT

Molnár Sándor – Évadnyitó teszteléssel, Nagyhalász
2013.4. 20

Ez a mese akár egy hazugsággal is kezdődhetne, ha azt mondanám: Kimondhatatlanul szép vagyok. A mögötte meghúzódó párhuzamos igazság szerint ez egy olyan vágy volt, amely roppant magányossá tett.

„Na még átsétálok ezen a hétmilliárd lécen s majd utána…” Aligha értem el az elsőt amikor fény derült a kegyetlen igazságra. Rossz jegyekkel nem illek bele abba a baráti társaságba ahol folyton valamivel büszkélkedni kell. Az egyetemig meg sem álltam annyira jólesett élnem mindazokkal a lehetőségekkel, amelyeket nyújtott az élet annak érdekében, hogy beilleszkedhessem. De már a második lécnél azt vettem észre, hogyha kiegyenlíted a számlád, egypáran mindenképp lerendeznek, mert ha túl okos vagy akkor sem illesz bele bármilyen baráti társaságba. Zavaró ténnyé válsz, egy szálka az irigy pillantások tükrében. Hol testesebben – hol gizdán. Hol királylány ruhában – hol kopott farmerben próbáltam szerencsét s ez egyre többet lefaragott a saját egyediségemből. Végeredményben csak azt tudtam elérni, hogy egy jó páran csak azt szeressétek bennem, akit általatok tükrözök. Így amikor irányt váltottam, az álmos világ meglepetten pislogott. Sajnos már nem feleltem meg a hétmilliárd darabra hulló szilánknak, amely képviseli a társadalom tükrét.
„Szabadnak születtél", mondta az, aki kalitkába zárt.
„Mindig csak a szívedre hallgass, mert Ő tudja a helyes utat", mondta az, aki szívtelennek nevezett, amikor az Ő útjáról letértem.
„Fontosak az álmaid", mondta az, aki nem ismeri őket.

De gyerekek, nekem már nincs elegendő időm az ilyenfajta végletekre.
Így hát Gyuszi bácsi felejthetetlen humora mellett behörpintettük Vikivel a kávét, íjat ragadtunk és elmentünk oda ahol a szerencsének nem a szépséggel kell társulnia, hanem az ügyességgel s a nagy cici akár hátrányt is jelenthet, ha rossz magasságban tartod az íjat.
„Én Istenem Jó Istenem
Ihlettel áldj meg engem
Keress, egy szót mellyel elmondhatnám
Nagyhalász miképp hat rám.”

Odaérkeztünk, majd jöttünk vissza. S hogy közte mi történhetett, akár rátok is hagyhatnám. Mondom akár…
A nevetés ragályos, viszont egyáltalán nem hat károsan az emberi szervezetre. Amikor oda állsz, a célpont elé s nem tartod fontosnak, hogy az egész világnak megfelelj (mert lehetetlen) a legnagyobb meglepetésedre megszületik a véletlenszerű teljesítmény, amelyre a többiek azt mondják majd: „Ez tényleg tud”
„Nem”, mondod kacagva, „ez csupán véletlen”, vagy kihúzod magad büszkén és csak arra összpontosítasz, hogy újból teljesíts. Nem tudod kinek, mert ott, ahol vidám, jó kedélyű emberek gyűlnek össze annak érdekében, hogy jól érezzék magukat, nem igazán számít, hogy kitől vagy jobb, esetleg rosszabb, szebb, vagy csúnyább, okosabb vagy butább…
Sokat nevettem, már a hasam fájt, már a könnyem is kicsordult. Egy röpke pillanatra mintha megsajnáltam volna azokat, akik beülnek bambán a csúcs technológiák közé annak érdekében, hogy lemaradjanak az életről, majd unott képpel borsozzák az életed, ha kitalálsz számukra egy kis változást. De hát így is lehet életet élni és érezni azt, hogy túl vagy már mindenen.
A katlanban főzött Zsuzsa - Sanyi féle finomság után, titokban nyaltam ki a tányért s utána nem titkoltam Viki tányérjából lopkodtam, amikor meg-megfordult. Ha teli szájra mosolyogsz folyton, az előbb – utóbb lebuktat! Tudom, a házigazdáktól kérhettem volna még a finomságból, de így könnyebb volt megemésztenem azt a tényt, hogy nem ettem túl sokat… legalább is nem annyit, hogy ne bírjam megfeszíteni a saját íjamat. Ezt önbecsapásnak nevezik mások.

Én még nem adtam neki nevet. Apropó nevet…
A nevetés kalóriákat fogyaszt és én sokat nevettem. Sanyiék valahogy értenek ehhez. Senki nem lézeng céltalanul, lehajtott fejjel, lekonyult orral. Feszengtek az íjak és a szájak fülig. Hogy ennek mi a titka? Az, hogy nem fontos törekedni a megfejtésre, elég ott lenned és érezni, hosszú volt az út, de Te már haza érkeztél.

Az mondjuk, mai napig bosszant, hogy nem szálltam be abba a versenyben ahol megmutathattam volna, hogy én talán nem tudok… de az mindenképp jól megy. Amikorra indultunk haza, megérkezett a „telefondobálós” srác, akit ha jól értesültem Istvánnak kereszteltek.
Most, ahogy így nyáriasabban volt kiöltözve láttam, arany szíve van és hatalmas izmai. Nyilván fantomérzés keringethetett, ha lány létemre az Ádámcsutka lüktetését éreztem a torkomban. Megijedtem. Mert én tudom önmagamról, hogy nem bántásként mosolygom meg az ominózus telefonröptetést, viszont nem tudom, Ő mit tud :D és ez nekem pont elég volt ahhoz, hogy feltűnés nélkül összeolvadjak a környezettel. Nem mintha menekülnék, csak azt szeretném mondani ezzel, hogy az embernek roppant érdekes viszonyításokon kell végig mennie az életben. Ha a barátom, kimondottan megnyugtat, bátran, büszkén kihúzom magam. Ha az ellenségem, akkor nem igazán nyugtat meg. De a lényeg akkor sem változik, megmutatta telefonja halhatatlanságát és ezzel örökéletre megnevettetet. A telefon működik. Saját két szememmel láttam, most is használta. S ha hiszitek – ha nem, ezek olyan megmosolyogtató, szívmelengető pillanatok, amelyek a búskomor viharos napokon, amikor szemben úszok az árral, egy komplett búvár felszereléssel látnak el. Ha már mindenképp merülök, legalább lássam a halakat.

Ez kérem a véletlen műve,

ellenben sokan úgy vélik, hogy nehézségi fokozatok mentén már ezen túl a könnyen bemérhető célpont számomra nem jelent kihívást :D Ez ne tévesszen meg. Valakinek a maximális tudás kedvez, nekem a szél és a szerencse. „Kell még a játék” s ezt a varázslatot nem a győzelem teszi szebbé, hanem a részvétel.
Szeretnék hatalmas köszönetet mondani a szervezőknek, Sanyinak és kedves feleségének Zsuzsának illetve megannyi csoporttársamnak, akik az öröm és az igazi összetartás jegyében velem együtt összegyűltek és nem csak azért, hogy ne legyünk szanaszét. Hanem azért mert jó lenni ott ahol nem kell folyton bizonyítanod ahhoz, hogy szeressenek.
Köszönöm.

III.Muhi Történelmi Íjászverseny
2013.4.28

Srácokkal kerültem egy csoportba. No ná! Miért is történt volna másképp?

Igaz, hogy amikor megfeszítettem az íjat, sok mindenki odébb állt inkább, de egy töredéknyi másodpercre sem éreztem magam kirekesztve. Persze Robi be-beszólt. Talán a tudatán kívül még ott lézeng egy napközis emlék, amikor hatévesen nyelvet nyújtva rá, beárultam a nevelőnőnek, csak azért mert nem hintáztatta a csajokat. Emlékszik vagy sem, mára tudom, a Fantóm mindig visszavág, általában kamatostól. A csapatunk védjegye a határtalan nevetés volt. Épp ezért szóba formálni és átadni ezzel a leírhatatlant szinte lehetetlen.
A stabil, mozdulatlan célpontok mellett, szégyenszemre elsuhant majdnem mindegyik nyílvesszőm. De ami mozgott, repült, forgott, kicsavarodott azt véletlenül eltaláltam. :D Túró Rudi piros pöttyét 20 méterről például.

Nem tudom, mit szeretne ezzel az élet mondani, de szeretném visszaüzenni, hogy nekem jobb lenne az egyszerű, mert már túl sok a „Te ezt szándékosan így csinálod?”, kérdés. Még a végén véletlenül leszek profi, már úgyis sokan azt hiszik, hogy számomra az egyszerű többé nem jelent kihívást és azért vagyok képtelen bemérni egy műanyagflakont, mert én a kupakjára pályázom. Áááá, dehogy! :D
„Állatokra nem lövök”, azt mondtam s amikorra Púder kijelentette, hogy ez borz-almas, eltaláltam a borz makettjét úgy, hogy talán már csak passzióból kaptam pontokat. Igaz, minden egyes testrész számít, így a borz orrszőre is beszámolódott. Felszakítottam a szája szélét, de a szívét békén hagytam. Én véletlenszerűen vagyok rendes. De próbáljatok már lőni úgy, hogy egyfolytában nevettetnek.

Valahol a versenypálya felében, Sanyi csapatával futottunk össze, elmondtam neki, hogy keményen vesztésre állok. Akkor tett egy kijelentést, amelyhez már lassan harmadik évtizede tartom magam. Azt mondta: „Én sem vagyok a győztesek között. Na és? Itt vagyunk, ez számít igazán. Miért lenne rossz, ha veszítünk, hisz általunk születnek meg a győztesek. Ha mi nem lennénk, nem lennének ők sem. Ahhoz, hogy őszintén ünnepeljék a győztest, mindig kell lenni egy vesztesnek is a közelben. De aki nem tud veszíteni, az még sosem győzött igazán." Amikor valamiben rendületlenül hisz az ember, nem fontos hogy igazolják mások. Valamiért mégiscsak megugrik a szív, kisugárzik a mosoly, szebbé válik a nap, mert mondhatod: „Nem vagyok egyedül”
Egy szó, mint száz, újfent a szervezőknek szeretnék köszönetet mondani. Kacagással teli nap volt ez. S a végére egy olyan csodára leltem melynek emléke végig fog kísérni az utamon. Egy kislány könnyes sóhajára lettem figyelmes.

Ha jól értesültem (de nem zárom ki a tévedés lehetőségét) a nyílvesszője célt ejtve elsuhant a lufik mellett, így hamar kiesett a játékból. Nem volt durcás, sem felfuvalkodott, nem akarta „felrúgni a világot”, csak őszinte könnyek futottak végig az arcán, amelyeket őszinte mosoly váltotta fel miután látta a többiek sikerét.

Meg voltam döbbenve. A szívem összeszorult, felháborodottan néztem az ég felé. Hogy történhet meg ilyen? Miért kell már mindjárt az elején kiesnie a játékból egy olyan kislánynak, aki egyáltalán nem irigy mások sikereire, sőt! Már – már a sírás keringetett. A kislány már rég túl volt rajta, én még mindig nehezen nyeltem. Pedig nem ismerem, még a nevét sem tudom. Csak álltam és néztem milyen örömteli ugrálásban vett részt, amikor az egyik kis barátnője tovább jutott. Őszintén megdöbbentem. Mintha a szeretet teljesen elfeledtette volna vele, hogy már az elején kiesett és nem játszhatott tovább. Álltam, néztem és potyogtak a könnyeim. Ez lenne, a válsz az élet nagy kérdéseire? Hogy az életben mindig csak az fog veszíteni, aki kellőképpen fel tudja dolgozni? Jó! De mi ebben a méltányos és tisztességes? A szél úgy orcán csapott, hogy egyből felszáradtak a könnyeim, már csak a kételyek maradtak. Tudjátok meddig? A végeredmény kihirdetéséig. Mert az a kislány a verseny összesítésében, bizonyos kategóriában elérte az első helyezetett. Sikítani tudtam volna a boldogságtól, pláne amikor tovább jutott a kis barátnője is és láttam azt az őszinte örömöt, amely egymás kezét szorongatva felvillant a csillogó tekintetükben.

Most már értem… jó az, ha az ember kivárja a végét. Közte mindig van mosoly és könnyi. Mi felnőttek azt mondjuk rá, hogy ez az élet rendje. Nálam azért lett aranyérmes a kislány, mert utat mutatott a nincs kiútból. Ez a dicsőség a szüleit is illeti. Az, hogy a kislányuk nem csak aranyos és szép, hanem értelmes és talpraesett is, leginkább az Ő érdemük.
Szóval csodálatos élményeket hoztam haza, hogy elmondjam nektek…
…tudok ám ilyet is, 15 méterről.

Hogyan – hogyan?! Mit tudom én! Gergőt kérdezzétek! Megtanított mindenre, aztán mellém állt és azt mondta: „És most felejts el mindent, amihez vezettelek. Lőj!" Ez annyira sokkolt, annyira meglepett, hogy ezred másodper alatt bevillant az összes válasz: Nekem egyáltalán nem kell profinak lennem, elég, ha Önmagamat adom.
Köszönöm!
Köszönöm a férjemnek is, mert amióta reggel vagyok neki a legszebb, miután felkelek, már nem arra törekszem egésznap, hogy az legyek, aki nem vagyok.

Így most íjat ragadok, és megkeresem Ámort. Májusban sok munka van… hátha bevesz a csapatba. Könnyű prédákat sajnos nem vállalhatok, nekem az valamiért nem megy...

" Muhin a nagy halász :-) " Viki

Csak óvatosan a kívánságokkal :-D

Dadka — Sat, 13 Apr 2013 11:14:24 GMT

Az élet misztériuma több ízben mutatkozik. Az érzelmeink meghajtója megdöbbentő eredményekhez vezethet, s így akár tudatunkon kívül kedvelhetünk másokat anélkül, hogy tudnánk, kiről van szó. Persze valamikor az emberek nyíltabbak voltak a csodákra. Nem volt ez a „egyszer szeretlek, aztán nem” érzelmi gyakorlat. Azt, amit belsőleg éreztek, nem kötötték érvekhez, így aztán volt elegendő szeretet, megbocsájtás, baráti mosoly mindenki számára.
Ezzel kapcsolatban egy gyermekkori emlék dédelgetése vágyik kibontakozásra. Nem voltam tévés gyerek. Csupa kéz, csupa láb, csupa kékfolt. Fiúk közt nőttem fel, mert Isten úgy adta, hogy nem teremtet számomra olyan fajta lányunokatestvért, akivel egy beöltözött élő macskát tologathattam volna a babakocsiban. Persze a foci is csak addig volt érdekes számomra, amíg nem kezdtek túlságosan védeni. „Nem játszhat, mert fejlődésben van”, „Vigyázzatok rá, nem hogy cicin rúgjátok” Így aztán én rúgtam… nem cicibe, de biztos fájt.
„Kapufa, kapufa” hangzott el kinyújtott nyelv kíséretében.
Ösztönösen cselekedtem s miután kiadtam a felgyülemlő haragot megborotváltam a lábam, szoknyát öltöttem és fejlődtem, amíg nyúlt a takaró. Mit ne mondjak, nagysarkú cipővel fát mászni nagyon kényelmetlen, így hát letördeltem a sarkakat és „odafentről” vártam a csodaszép paripát, amely elhozná azt az idétlen „herceget”, aki majd ripityára töri a szívemet. Szerettem azt az időszakot, amikor egy – egy tévedés, vagy indulatból kimondott szó nem hozott az ember fejére örök haragot.
S egy könnyen félreérthető pillanatban megtanultam azt is, hogy nem szabad mindent szó szerint értelmezni, viszont ha már egyszer megtörtént a baj, futni kell az első fáig. Mert nem mindenki tud fát mászni. Én igen.
- „Dadka lenni szép”, véltem hallani a romantikus csillagok alatt egyszer.
- „Dadka lenni nagyon – nagyon aranyos.”
- „Dadkának lenni szép szeme, szép szája, szép….”
- „Jaaaj ÜSS TÖKÖN, ÜSS TÖKÖN, ÜSS TÖKÖN! KÍVÁNNI, ÜSS TÖKÖN!”
- „Mi???”
- „Dadka - Dadka, ÜSS TÖKÖN!”
Megijedtem, nem voltam felkészülve ilyen jellegű támadásra. De a srác olyan szaporán firtatta a kívánságát, hogy bár habozva kissé, de célszerű szándékkal oda vágtam jó nagyot. Majd amikor láttam, hogy meggörnyedve nézi a csillagos eget ijedtemben elszaladtam.
Végül is nagyon hamar kiderült, hogy a srác, tanulás helyet romantikázni vágyott s egy ÜSTÖKÖST látván arra ösztökélt, hogy kívánjak bármit, megteremti nékem azt.

-„Dadka lenni vagány csaj, de nagyon hirtelen, ugye nem kívánni másszak fát?”, hallottam egyszer lenn a mélyben a fák alatt.
Egy bocsánatkérő mosoly kíséretében kiáltottam: „Nem kívánni semmit, idefent všecko dobre úgy ahogy van!"
Évek során formálódtam, de valahol rendhagyó lett: Mindig csak az tudott elveszíteni igazán, aki folyton csak rajtam akart változtatni és nem kérdezte meg, hogy engem ugyan nem
zavar-e, hogy vele talán sokkal nagyobb a baj mint hinné. Nem tanítok nyelveket, viszont hatalmasat mosolygok üstököst látván, ösztönszerűen ökölbe szorítom a kezem, felmutatok és üzenem: ”Nem vagyok nagyravágyó, ha az lennék, a lovat megtartottam volna.” :)))))

Az én vonatom - Môj vlak

Dadka — Sun, 07 Apr 2013 20:38:40 GMT

“Kelj fel! Ha biztosan tudnád, hogy halálos beteg vagy, ha kevés lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd az életed és eltöprengj azon, ki vagy, nem pocsékolnád az idődet önmagad kényeztetésére, félelmeidre, letargiákra vagy ambíciókra. Nos, azt mondom neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni ugyanis. Néhány évvel több vagy kevesebb idő, mielőtt elmúlnál, nem sok különbséget jelent. Légy boldog most, ok nélkül – vagy soha nem leszel az.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)

Sok szeretettel Kriszpinek,
Annak a barátnak, akinek nem kell fát mászni ahhoz, hogy a szívet egekig emelhesse…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Angyal. „Itt" élt, pont „itt" ezen a Földön s pont azért, hogy átvezessen az ösvényen, hogy utat mutasson, s reményt nyújtson az elkeseredetteknek. Fiatal volt, tele álmokkal, élni akarással. Mint egy kártyavár, úgy dőlt minden romokba, amikor a csodaszép, ifjú, tehetséges lányt egy szörnyű és ritka daganatos betegség támadta meg. Onnantól kezdve versenyt futva az idővel, keményen küzdött az életéért és azért, hogy észrevegyük, minket teljesen banális dolgok tesznek boldogtalanná. Mert egy félresikeredett randi és egy otromba pattanás az orrunk hegyén még nem a világ végét jelenti. „Szívesen cserélnék bárkivel, aki csúnya, buta, vagy szegény. Bárkivel, aki egészséges.“ Ezt mondogatta s ez a mondat akár egy szállóige, úgy járta körbe a világot. Soha nem adta fel, bátrabb volt annál mintsem hogy a sorsát hibáztassa. Emelt fővel és hatalmas mosollyal az arcán végsőkig vívta az élet – halál csatáját. Egy rossz álom kezdete – rengetegen így élték meg azt a pillanatot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy…
„Gergely Alexandra (Szasz) minden erőfeszítés és emberfeletti küzdelem ellenére 2007. február 7-én meghalt.”
Ha ezt a folyamatot mindenképp fizikális időhöz szeretnénk mérni Szasz már nem élt, amikor az internetes naplója által megismertem, megkedveltem és elvesztettem egyaránt. Amikor olvastam, valamiért mindvégig úgy éreztem köztünk él. S amikor az egyik akkori ismerősöm tudatta velem, hogy Ő is végigkövette az élettörténéseit, úgy éreztem ez nem lehet véletlen. „Nincs igazság”, ez tört ki belőlem. A halál jobbik oldala? Mi? Az hogy a fájdalmas küzdelem után legalább örökre megpihen? Miért kezdett ki vele? Hisz Szaszban megvolt az élni akarás! Mindenki szerette! Akkor miért? Miért pont Ő? Bárcsak a halál is meghalna már egyszer, ezt kívántam egy megfontolatlan, gyenge pillanatban. Persze öreg, szenvedő, megnyugvás után sóhajtozó embereket látván máris megbántam ezt a hirtelenkedést. Szasz emlékét jó mélyen elástam a szívemben, és megfogadtam, hogy már nem szeretek meg senkit csak úgy, ésszerű indok nélkül, mert ha „Ő” elmegy s én „itt” maradok, az csak nekem fáj és hatalmas kudarcként élem meg az estleges elvesztést. Azzal persze nem számoltam, hogy a szívem saját törvények szerint működik. Számára nincs mértéktartó kiegyenlítés. Vagy szeret, vagy nem, és itt be is fejezte. Nagyot tévedtem, amikor azt hittem, hogy a félelem által sikerül majd érzéketlenné válnom, mert a sors sorjában küldte elém mindazokat, akiket az élet komoly választás elé állított: „Vagy felállok és küzdök a végsőkig, vagy nem adok hangot az életnek és harc nélkül feladom." Nagyon gyorsan megtanultam, hogy itt a sajnálatnak nincs helye, legalább is nem mérvadó értékben, hisz ezeknek a Fény harcosoknak, igazi életerőre van szükségük, olyanra, amely lehetővé teszi, hogy mások is észrevegyék a saját belső erejük szépségét és nem csak azt, amit mi tükrözünk általuk. Gondoljátok, felfigyelnénk a jótevő és jóakaró emberek értékeire, ha nem léteznének „sorstalanok”? Valamiért úgy érzem, hogy nem… mert mi általában mindig „valahová” sietünk, „valamit” kergetünk, „valamitől” félünk. Aztán jön egy tragédia, amely megdermeszt és fájdalmas „pihenésre” int.
Bevallom, először képtelen voltam elfogadni, hogy „ez a harc" korán sem értelmetlen, hisz megtanít nagyon félni és erősen szeretni egyaránt úgy, mintha mindezt utoljára tennéd. Szasz elment. Azt hittem mindent vitt, de újból tévedtem, mert itt hagyta a reményt, hogy a csillagok akkor is léteznek, ha sűrű viharos felhők takarják, csak épp mi nem lássuk. Az életben akadnak olyan pillanatok, amikor a hit sokkal nagyobb csodákat tesz mint a létrejött valóság. Szasz itt hagyott „valamit" önmagából, hogy elviselhetővé váljon a fájdalom. Mert elment úgy, hogy már örökre „itt” maradt. Úgy érzem rengeteg célra törekvő fiatalt megváltoztatott. S bár hatalmas fájdalmak árán tette ezt, fényt gyújtott ott, ahol léha szelek fújtak megpecsételve ezzel a halhatatlanság reményét. Példaértékű volt a családja hozzáállása, mert nyíltan csodálták Szandri erejét és az élni akarását. Nem zárták négy fal közé nem ítéltették magányra. Utópontig támogatták abban az elhatározásban, hogy félreérthetetlenül zokogjon a világba megváltoztatva ezzel az emberek értékrendjét és az életfelfogásukat. Nyíltszívű mosolyával vidámságra ösztökélt, s hála ennek szerintem rengetegen úgy éreztük, hogy képesek vagyunk túlélni bármit… bármit, ami nem öl meg.

Egy pár évvel későbbre halasztottam „ezeket a könnyeket”, s bár igyekeztem tiszta energiává változtatni azt a sok igazságtalanságot, olykor a bili nálam is kiborul. Sok mindent átéltem már, nyilván nem eleget. Az én védjegyem sokáig a határtalan mosoly volt, de folyton vidámnak lenni egy olyan világban, ahol majd döntenek helyetted ki vagy, mennyit érsz, miért nincs gyermeked, s miért nem lépsz mindegyik füttyszóra, roppant fárasztó. Egyszer csak nem úgy alakulnak a „dolgok” ahogy szeretnéd s Te hirtelen feleded, hogy amíg „itt” vagy, változtathatsz…
Sietős napom volt, a lámpát egy jól célzott papucsdobással gyújtottam volna meg, de ezzel zárlatot okoztam. Papír, toll szanaszét. A jegyzetek számozás nélkül. Kávé folt, először csak a pohár alján, utána a kedvenc pólómon. A mosógép nem moss ki tapsra, de azért megpróbáltam s miután sikeresen túlöntöztem mindegyik virágot elindultam otthonról. Először csak megbotlottam, utána már le is estem a cipőfűző miatt, amely három és fél maslira volt kötve, mégis letapostam. A táskám alja kilyukadt, így a kicsit sáros kifli belsejét jól megettem a többiből készítettem madaraknak svéd asztalt. És persze madártejet szó szerint, mivel az üzleti boci tej is kiloccsant a pocsolyába, amely ez által rögvest kapucsínóra változott. Ámbár ha a tejet gyorsan visszapakoltam volna a néhai dobozotthonába, nyilván senki nem vette volna észre, egy deci víz ide-oda… gyárilag is eléggé kevés az, ami a tehén tölgyéből fakad, nem?

Az elpusztíthatatlan mobiltelefonomból kiesett a menü gomb (hívjatok bátran, csak nem biztos, hogy felveszem) s miután szó szerint betelt a pohár, kidurrant a forró teától.
„Ugyan mi jöhet még?" Inkább nem vártam estig, rögvest kezembe vettem a sorsom, és azon a kis másfél négyzetméteres tükör előtti padlón megengedtem önmagamnak, hogy őszintén elkeseredjem. Erősen térdemhez szorítottam a fejem és kimerültségig zokogtam. Nem lehet mindig jó napom, viszont akadhat egy pár elgondolkodtató felismerés. Ott és akkor rájöttem, hogy egyáltalán nem a saját tehetetlenségem aggaszt, hanem mindazok tehetetlen döntései, akik ha valami nem jól alakul, oly könnyen leráznak mindent önmagukról és azt mondják: „Te miattad”… De miért?
Ott és akkor a tükör előtt úgy éreztem, hogy nincs leterhelőbb tevékenység, mint levegőt venni abban a világban ahol az irigyek gyűlölete bélyegez. Van!!! Ha eladod a lelkedet annak érdekében, hogy fontosnak tartsd az ilyen fajta emberek „őszinte” szeretetét és barátságát. Talán mert a végsőkig hiszed, hogyha tényleg olyan jóhiszemű, jólelkű és igaz „az a másik”, kézen ragad és megmutassa, hogy ez nem egy verseny. Mert ezen a Bolygón untig elég, ha igazán felismered a saját határaidat. Nem kell tovább menned, ha nem akarsz.
Niki nyilván szó nélkül értet „ebből" a lázadásból és távúton, felesleges felhajtás nélkül bemutatta nekem Mosolyka blogját. Megtekintheted itt!
„Ja, igen, nagyon édes", azt hiszem ilyen szavakkal szaladtam végig a terjedelmes íráson.
Már nem igazán szeretem a bloggokat. Nyilván hülyén hangzik, hisz nekem is van egy (amit persze nem csak önmagamnak köszönhetek) Nem hiúság s nem irigység vezényel, egyszerűen személytelennek tartom. Így aminek nincs papír - betű formája, amit nem tudok laponként tovább hajtani, amit nem tudok bővíteni saját jegyzetekkel, szmajlikkal, könnycseppekkel, azon úgy suhanok át, mint a kassai gyorsvonat. Ugyanakkor a félelmem is védő mechanizmusba lépett. Ki lehet ez? Jaj ne, egy újabb időharcos. Hisz ez egy lány aki kerékszékben ül mert izomsorvadása van, ennek ellenében folyton mosolyog és mutassa a világnak, mennyire nem ér sírni és gyengének lenni, mert szerinte megvan mindenem, minimum fel tudok állni és futni, ha majd megkerget az igazságtalanság.
Hogyan tudnám elmondani Nikinek, hogy talán hatalmasat téved bennem s ez csalódottsághoz vezethet, mert én nem vagyok az a fajta jólelkű, önzetlen ember, aki önbecsapás révén csak azért nem fogja fájtatni mostantól a szívét, mert ma még egészséges lába van?! Illetve attól lesz majd nagyon boldog, hogy láthassa mások „gyatra" sorsát. „Húúú de jó, ennek sokkal rosszabb, mint nekem!” Ez tegyen boldoggá??? Talán fordítva működöm, de bennem az ilyenfajta felismerés egyáltalán nem alkot harmóniát. Ha bánt valami, akkor szomorú vagyok. Ha boldog vagyok, mosolygok. Mert a szomorúság és a vidámság egy normális emberi folyamat, amin szerintem mindenki átesik. Ki ezért – ki azért. De ez nem azért történik így, mert képtelen vagyok értékelni azt amim, van, csak egyszerűen olyanfajta averzió épült fel bennem, hogy nem tudom sajnálni azokat, akik önszántukból úgy döntöttek, hogy elzárkóznak az élet szépségei elől. Az olyan fajta féltés, amely gátolná az életet, sajnos ösztönös undort váltott ki nálam.
„Jaj, ne menj ki édes kis tücsökbogár, mert megázol, vizes lesz a lábikód, megbetegszel és meghalsz”… Úgyis kirohansz, ha kell akkor titokban teszed meg, hogy aztán életed hátralevő részében hallgasd a: „Nem megmondtam előre?”
De nem ismerni az eső szépségét, csak azért mert valaki előre írja a te saját életedet és a te saját halálodat a legnagyobb butaság, amit önmagad ellen elkövethetsz.
Inkább ázzon el a cipőm százszor, vagy ezerszer, de engem az olyan ne sajnáljon, akinek helyettem fázik a lába. Ez kényelmes életképtelenséghez vezet, nem empátiához. Az emberek kimerültségig sajnálhatnak, de nem tudják, mit élsz meg legbelül. Szaszban épp azt tiszteltem, hogy a végsőkig élt. Nem fordult önmagába, az Ő könnye sok mindenki könnye lett a mosolyát sok mindenki a szívében hordja tovább. Utópontig szerette és tisztelte az életét.
Nekem egy hatalmas példaérték Kriszpi, a barátom, aki a nap 24 órájában úgyszintén feladhatná huszonnégyszer, de nem azt teszi.
Nevet – nevettet, sír – megsirattat, szomorú, boldog, hálás, hálatlan, dühös, szórakoztató… pont úgy, mint az emberek többsége. Csak Ő két könnycsepp közt megtesz mindent annak érdekében, hogy ne maradjon le arról amiért „ide” érkezett… az Életről. Nem mondja azt, hogy „nem lehet”… azt mondja: „Fú, hát ez lehetetlen, egy próbát akkor is megér!” Talán sosem fog görkorcsolyázni ebben az életben (bár nála sosem lehet tudni előre), de beszélni jócskán tud, nyilván ezért rádiós:))) Ezzel köszönetet szeretnék mondani azoknak is, akik teret nyújtanak neki az Önmegvalósulásához, mert ez nagyon sokat számít. Talán a legtöbbet… Az életben szükség van olyan barátokra, akik visznek a hátukon, ha netán megmakacsoljuk magunkat egy kicsit. És Kriszpit sokan szeretik.
„Az élet egy játék", azt mondta nekem egyszer…"egy két – kört simán kihagyok, hogy felbomoljon a megszokott stratégia. Addig van időm úgy kiásni a vermet, hogy tudjam, ha beleesek fájni fog, de csak magamnak köszönhetem.“ Az Ő félelme számomra olyan természetes mintahogyan mi kilépünk reggel az utcára és a mellettünk elsuhanó autó végett tragédialánc keletkeztében áldozattá válunk. Megtörténhet bármikor, de gondoltál volna rá tegnap este? Nem, és ha nagyon szeretsz élni, holnap sem fogsz gondolni rá… ezért teszel az életben ígéreteket és tűzöl ki célokat. Ez ad értelmet a szürke mindennapoknak.
Végül is ez a gondolatlánc mosolyt csalt az arcomra, így hát valami belső késztetés véget mégis úgy döntöttem, hogy tisztességesen állok hozzá és esélyt adva „ennek az egésznek" kinyomtatom Mosolyka írásait, szóról szóra elolvasom és őszintén elmondom Nikinek, mit érzek. Ne akarjátok tudni mennyi lapom lett hirtelen, amit ide – oda hajtogathattam.

Felszaladt a szemöldököm kissé… ez egy hosszú pihenés lesz. Na de főztem egy forró teát az összetört és újraragasztott bögrémbe, (kicsit Pattexos íze volt) befeküdtem a jó meleg ágyba és olvasni kezdtem… szemmel, szájjal, lélekkel.
Már az első két lap után ösztönösen könnyekbe fulladtam, torokgubancos érzésem támadt. A vége az lett, hogy hála Mosolyka öniróniás szófordulatainak nem bírtam abba hagyni a nevetést.
Ez a Tündérlány nem csak, hogy él… Ő maga az élet egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása. Tud lenni nem titkoltan szomorú, boldog, ideges. Erősre sírja magát, hogy aztán bírjon nevetni, mert számára minden egyes nap egy különös ajándék. Sugárzik az élni akarása mivel képes boldog lenni szinte bármitől. Mi többet kívánhatna tőlünk az élet mintsem, hogy elfogadjuk azt, amit ajándékba adott?

Hozleiter Fanny azaz Mosolyka nem csakhogy a maximumot hozza ki az életből, de forsriftosra kiforgassa a halál nem írt szabályait. Így hát, amíg az egészséges, mobilis ember azon tűnődik, hogy miért nem használta ki időben az élet adta lehetőségeket, Mosolyka kigurul a Sziget Fesztiválra, hogy a barátaival egy jót mulathasson.
Így vélekedik az állapotáról:

„Nem gyűlölködöm. Nem haragszom a világra, mert tényleg valami csodát adott nekem azzal, hogy a kis fenekem alá kerekesszéket tolt. Nehézség? Persze, hogy van. Nem is kevés, de ez az állapot, mégis rejt magában fantasztikus dolgokat. Az önirónia pedig a fegyverem, hogy ne jussak a diliházba, vagy ne akasszam fel magam. Bár ilyenkor jövök rá, hogy nekem még az sem menne egyedül...:)“ (Mosolyka - Boldogság bonbon)

Remélem ez hatalmas fejbecsapás lesz mindazoknak, akik egyáltalán nem tehetetlenek, annál inkább csapolják másoktól az energiát azzal a folytonos hibáztatással miközben olyat követelnek, amit ők sem képesek megadni szívből. A törődés nem tesz önzetlenné, az odafigyelés tesz azzá…
Ha én hálátlan vagyok, Te meg a hálás, jóhiszemű egyén, az lett volna a dolgod, hogy megtaníts, mit jelent igazán hálásnak lenni. Az őszinte háládat sehol sem leltem, ne hidd, hogy miattad nem sírtak elegen, és úgy vélem nagyon sokan fognak még. Ezért sajnos csak olyan lettem, mint Te saját magad vagy, panaszkodós, mosolytalan, kedvtelen. Ez nem a Te mulasztásod. Én hagytam, én engedtem. Kaparok, fürgén „kifelé” észlelve a hibákat, amelyeket szeretnék helyrehozni… nélküled. Hol lennél már te olyan bátor, hogy mellém állj? Nem tanítottál meg gyűlölni, pedig nagyon jó tanár vagy. Arra viszont megtanítottál, hogy mi mindenben rosszak mások, Te meg mi mindenben nem… Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag én pont azokat a „másokat” kedvelem. Nyilván rájöttem, hogy „útközben” én is bármikor hibázhatok, akarva – akaratlanul és kimondhatatlanul rettegni kezdtem attól, hogy ezáltal ugyan oda sorolsz majd, mint a többi „rossz”, „selejt” embert, akikért feláldoztad életed nagy részét és mégsem hálásak eléggé. Sosem lesznek! Tudod miért? Mert számodra minden egyes lépés, amely meghazudtolja a Te életfilozófiádat, hibát jelent. Ahhoz, hogy ne szeress többé, nem kell rossz embernek lenni, elég, ha nem a kirendelt útjaidon lépkednek tovább… én meg lassan, de biztosan nem értem fel a magasabbnál magasabb léceket. Lemaradtam, mert úgy érzem, egy olyan embertől kell tanulnom, aki szívből mosolyog. A te szíved nem volt ott. Csak a sok értelmetlen halandzsa.

Fannynak hatalmas szüksége van a segítségre, annak ellenére egy életerős, öntörvényű lány, akit az álmai és az igaz barátai szeretete visz tovább. A szülei arra nevelték, hogy neki ugyanúgy kijár a boldogság… ez egy olyan pakli, ami nem szorít négy fal közé, s nem kényszerít kedvtelő jópofizásra. Ha úgy alakult volna, hogy Fanny kicsattan az egészségtől ugyan élne-e mindazok lehetőségével, amit számunkra már nem csak hogy természetes, de egyenesen leterhelő?! Nem tudni! Nyilván Ő is „csak” felnőtt volna. Nyilván megszokta volna kezeit, lábait, nyilván elrúgta volna az útjából a lehulló falevelet és nem lett volna hálás azokért az ajándékokért, amelyeket a szürke mindennapok teremtenek. Lehet nem lett volna miért írnia, buzdítani másokat arra, hogy legyenek egy kicsit figyelmesebbek. Mégis van egy olyan különös érzésem, hogy Fanny az a fajta lány, aki így – vagy úgy de „veszi az adást” és figyelmes a jelekre.
Saját végső elkeseredettségemben, amikor már úgy éreztem, hogy „ebből a zsákutcából” nincs kiút ezeket a jeleket kaptam s ez onnantól kezdve nap, mint nap végig kísér.

klik a képre ☺♥☻

Talán kudarcba kellet fulladnom ahhoz, hogy nyíltabb legyek és igazán hálás mindazoknak, akik önmagamért szeretnek.
Na és mit gondoltok, melyik a kedvenc mondatom Fannytól?

„Egyszerűen fogalmazva, bedobom az embereket a mélyvízbe. Ha megriad, azt az elején tegye. Nem foglalkozom azzal, ki mit gondol, ki hogy lát. Önmagam vagyok, ha nő, ha férfi. Nem feszengek, mert az rettenetes, mikor valaki nem érzi jól magát a bőrében.
(Mosolyka: Imádtam ezt a napot (is)!)

Mosolyka, én is nagyon igyekszem önmagam lenni. Amikor „elindultam", azt szerettem volna mondani az embereknek, hogy a humor és az önfeledt nevetés nem mérlegel. Jön. Eszméletlenül megnevettem ezt a bejegyzést: „A templomban biztos, ami biztos meggyújtottam egy gyertyát, hátha ez a kulcsa „ a kelj fel és járj”-nak, de nem nyert. Ezek után inkább a „mise” borhoz fordultam, háta az hasznosabb. A jó kedv még inkább megtalált, de maradtam ezek után is ülő Mosolyka. (Mosolyka: Kalandos napok Mosolykával)
Sosem felejtem el gyermekként a templomba járó magyar nyelvű falusi státust s az ide küldött papot, akik nem igazán értett a nyelvhez, bár az igyekezete dicséretes volt. „Menjetek Isten békességével", pap bácsi és nem békaseggével", kijelentettem röhögve a pocakomat fogva. A többiek nem nevettek, mert nem illik. „Majd az Isten (aki szeret, és mindig megbocsájt) megbüntet”, azt mondták. És tényleg megbüntetet. Mert akinek nem jött össze az élet a saját hibás lépései végett, az rám mutatott és rossznak, önzőnek nevezet. Egyszer csak elfelejtettem mosolyogni szívből, a homlokom összerándult és minden szürke lett...
Ma, amikor mérlegelni kezdtem, hogy szavakba öltöztessem-e a gondolataimat vagy sem, ez jelent meg az üdítőm tetején. Felnevettem és azt mondtam KÖSZÖNÖM.

Lehet ez egy igazi hála kezdete? Mert valamit adni szerettem volna miközben észre sem vettem, hogy Te sokkal többet adtál… a tudatot, hogy „valami” elveszett és nagyon – nagyon hiányzik.
Hatalmas köszönet Nikinek, úgy érzem, „lássa" a korsó addig – addig jár a kútig, amíg el nem törik, dehát nem azt mondták, hogy a cserepek szerencsét hoznak? Akkor miért ne kockáztatna?
„Meghálálni nem tudom, de próbálom megköszönni”… érzem, hogy érteni fogja.

Ha beleolvastok Mosolyka blogjába az élet más köntöst ölt. Szinesebbet, virágosabbat, illatosabbat… Mosolyka védjegye változatlan marad. A hülyék mérhetetlenül irigyelni fogják, az okosok mérhetetlenül tisztelni.
Én kívánok neki továbbra is sok - sok erőt, egészséget és mosolyt:)))
S hogy egy csodálatos pontot tegyek a végére, mintha Bea barátnőm is kiérezte volna, mi nyomja a szívemet. Nem tettem róla említést, nemrég mégis küldött egy üzenetet, amelyből szeretnék idézni nektek egy kicsit, megköszönve ezzel azt a fajta erősítést, amelyre épp szükségem volt ahhoz, hogy felfogjam: Az önzőség nem ott kezdődik, hogy értékeled a saját életed. Az önzőség ott kezdődik, hogy a saját életedben tett hibás lépéseidért mindig csak másokat hibáztatsz.

Mindig van választásunk, minden reggel, eldöntjük, hogy ma jó vagy rossz napunk lesz.
Eldöntjük, ha valami az utunkba kerül, valami, amiből tanulnunk kell, valami esetleg negatív vagy pozitív dolog hogy mit veszünk és teszünk magunkévá belőle.
Mi döntjük el, hogy tanulunk a helyzetből és megyünk, tovább vagy pedig rágódunk tovább rajta és ezzel elmélyül a negatívum.
Saját életünket mi irányítjuk ezekkel a választásokkal, más nem dönt helyettünk!
Ezért elsősorban saját magadban kell rendbe rakni a dolgokat és végre meg tanulni azt, hogy szeressem saját magamat, mert ha én saját magammal nem vagyok kibékülve, saját magamat valamiért nem szeretem, akkor KI?! Szeressen, ha nem ÉN?!
Tehát ha a gondjaink, bajaink megoldásán agyalunk, nézzünk elsősorban szembe saját magunkkal és rendezzük le a lerendezhetőt!
(Bea – Pillangó)

Lassan már nem látok a könnyektől, úgyhogy be is fejezem. Újból csak annyit tudok mondani, hogy KÖSZÖNÖM

U.I.: Ma egy teljesen új nap indult, mégis ugyanaz a cipőfűző terítetett keresztbe a járdán. Felálltam, leporoltam magam és tudtam jól, végre megtanultam a feladott leckét. Máskor, ha látom, hogy ki van fűzve a cipőm az egyik lábamon, még időben lehajolok és kifűzöm a másikat is, hogy a gyakori esés közben jobban lássam a tömegben élő szájhősöket. Mert azok mindig egy kis dombon lecsücsülnek, és várják, mikor fényezhetik Önmaguk önzetlenségét és jóakaratát, sajnos összevéve nem annyira bátrak, hogy őszinte, szívélyes tettel igazolnák milyen jó szívvel születtek.

Köszönet Szasznak aki az Angyalokkal vigyázz a világra
Köszönet Kriszpinek, Mosolykának, hogy ébresztenek…
Köszönet Nikinek, Beának a gondolatokért, és mindenkinek, aki nem haragszik azért, hogy szándékosan lekéstem azt a vonatot, amelyben megtanulhattam volna, hogy az igazi szeretet is csak addig tart, amíg képes vagy megfelelni az elvárásoknak. Én hittem valakiben, akit mások rossznak láttak, és mai napig hiszem, hogy aki másban csak rosszat lát, Ő sem jobb. Hittem valakiben, akinek fontosabb volt a tudat, hogy erősebb nálam, ezért engedtem, hogy erősebb legyen. Ezzel a kör bezárult.
Én most felszállok, egy új vonatra ahol azt fogom tanulni, hogy egy őszinte mosoly többet ér, mint az összes felhalmozott kincs a világon. Mert vannak dolgok, amelyek annyira természetesek, hogy a velejáró hála nem követeli önmagát. Ha ez a vonat rossz irányba megy, akkor én tévedtem, de Te milyen szívvel integetsz majd az állomáson? :)

Kde bolo tam bolo, žil raz jeden Anjel v duši dievčaťa. To dievča žilo „tu", práve na tejto planéte kvôli tomu, aby nás vyviedlo zo strastiplných labyrintov, aby vsadilo nádej do rozhorčených ľudských sŕdc. To dievča bolo mladé, hlavu malo plnú rojčivých snov, srdce naplnené túžbou po radostnom živote. Ako domček z karát, tak sa zrútilo všetko do hlbokej priepasti keď vysvitlo, že trpí zriedkavým nádorovým ochorením, ktoré napáda mladý organizmus. Od tej chvíle zdolávajúc štafetový beh s časom tvrdo bojovala za svoj život a za to, aby sme si konečne všimli, že sme nešťastní kvôli úplným banalitám. Totiž jedno nevydarené rande, či neforemná vyrážka na končeku nosa ešte neznamená koniec sveta. „Rada by som sa vymenila s hocikým, kto je škaredý, hlúpy, či chudobný. S hocikým, kto je zdravý.“ Táto myšlienka obehla celý svet a dotkla sa mnohých sŕdc, ktoré si predtým necenili život. Nikdy sa nevzdala, jej odvaha nepoznala hranice, totiž namiesto toho, aby obviňovala svoj osud, využila každučký svoj cenný čas tak, aby pre ľudstvo bolo zrejmé, ako veľmi túžila žiť a pomáhať. So vztýčenou hlavou a s obrovským úsmevom na perách až do posledného dychu viedla tvrdý boj medzi životom a smrťou. Začiatok zlého sna – tak charakterizovali prirodzenú súčasť tohto ochorenia všetci tí, ktorí jej fandili a ktorí ju mali radi.
Alexandra Gergely (Szasz) napriek všetkému úsiliu a nadľudských bojov 7. februára 2007 umrela.
Keby sme túto strastiplnú životnú etapu prirovnali k fyzikálnym zákonitostiam, Szasz už nežila v tom čase, keď som ju vďaka jej internetovému denníku spoznala, obľúbila a stratila zároveň. Keď som ju čítala, mala som pocit ako keby žila medzi nami, ako keby sa nám prihovárala v reálnom čase. Keď sa mi jeden známy priznal s tým, že všetky jej životné udalosti pozorne sledoval, vedela som ,že to nemôže byť náhoda. „Niet spravodlivosti“, vyhŕklo zo mňa. V čom sa preukazuje tá krajšia tvár smrti? V tom, že si po ukrutných bolestiach môže navždy oddýchnuť? Prečo si s ňou smrť začala? Veď Sasz túžila žiť. Každý, ju mal úprimne rád! Tak prečo? Prečo práve ona musela odísť? Bárs by aj smrť umrela raz, aby vedela o čom hovorím. Toto bolo mojim nedomysleným želaním v jednej slabej chvíli. Samozrejme vidiac utrpenie chorých, nevládnych ľudí, ktorí márne túžia po večnom odpočinku som svoje neúmyselne škodlivé želanie raz – dva oľutovala. Spomienku na Szasz som si vryla hlboko do srdca a odprisahala som, že si už nikoho tak neuvážene, či neopodstatnene neobľúbim. Totiž keď „odíde“ a ja zostanem „tu“, bude to iba moja bolesť zo straty a zlyhania. Samozrejme s tým som nerátala, že moje srdce má svoje vlastné zákony, ktorými sa riadi. Netúži sa vysporiadať s pocitmi. Buď miluje priamo, bez zbytočných výhovoriek, alebo nemiluje vôbec. To je všetko. Veľmi som sa však mýlila, keď som si myslela, že sa vďaka strachu stanem úplne ľahostajnou, lebo osud mi rad radom posielal do cesty tých, ktorých život postavil pred neľahké rozhodnutie: „Buď vstanem a budem zápasiť až do konca, alebo nedám hlas životu a vzdám sa ho bez boja." Veľmi rýchlo som sa naučila, že tu ľútosť ako taká nemá svoje ohraničené miesto, lebo títo Svetelní bojovníci potrebujú skutočnú energiu a životnú silu, ktorá im povolí preukázať aj vlastné vnútorné hodnoty a nie len tie, ktoré my odzrkadľujeme vďaka ním. Myslíte si, že by sme si všimli, hodnoty dobrotivých ľudí, keby neexistovali smutné osudné cesty? Ja si myslím, že nie...totiž my sa vždy „niekam“ ponáhľame, „niečo“ hľadáme, od „niečoho“ sa vždy bojíme. Až kým sa nestane skutočná tragédia, vďaka ktorej na chvíľu stŕpneme, aby sme si bolestivo oddýchli.
Priznám sa, spočiatku som si nechcela pripustiť, že „tento boj" má akýsi väčší význam pre ľudstvo, veď ťa naučí veľmi sa báť a milovať zároveň tak, ako keby každá jedna z chvíľ, ktoré prežívaš bola tou poslednou. Szasz odišla. Myslela som si, že vzala so sebou všetko, znova som sa však mýlila, totiž nechala tu nádej, že hviezdy existujú aj vtedy, keď ich zakrývajú husté mračná, ibaže my ich nie sme schopní vidieť ľudským zrakom. Občas v živote nastanú chvíle, keď sa dokážeme oprieť aj o samotnú vieru, totiž dokáže robiť oveľa väčšie zázraky, ako ktorýkoľvek dokázateľný fakt. Szasz tu zo seba „niečo“ nechala, aby sa bolesť dala časom ľahšie stráviť a prekonať. Odišla tak, že „tu“ už navždy zostala. Ja si myslím, že na základe jej prejavu mnoho mladých ľudí zmenilo svoj vlastný rebríček hodnôt. Napriek tomu, že to muselo byť veľmi bolestivé, zažala svetlo tam, kde vanula ľudská ľahkomyseľnosť, spečatiac tým nádej nesmrteľnosti. Prístup jej rodiny zahŕňal v sebe nevyčísliteľnú hodnotu, totiž otvorene obdivovali Szandrinu silu a chuť žiť napriek všetkým útrapám. Nezatvorili ju medzi štyri steny, neodsúdili ju na samotu. Do poslednej chvíle ju podporovali v tom, aby všetky svoje pocity prežila naplno zmeniac tým životné hodnoty mnohých z nás. So svojim úprimným úsmevom nás nabádala k veselosti a vďaka tomu mnohí z nás uverili, že ľudia dokážu prežiť úplne všetko...všetko, čo nás nebude chcieť zabiť.
O pár rokov neskôr som sa vrátila „k týmto slzám", napriek tomu, že som sa pokúsila zmeniť na čistú energiu všetku tú nespravodlivosť o ktorú som sa musela potknúť, sú chvíle keď sa všetko naraz prevalí. Tiež som si už „niečím“ prešla, zrejme toho nebolo dosť. Mojou ochrannou značkou bol kedysi úprimný úsmev, ale zostať veselou v prostredí, kde iní za teba rozhodnú kto si, akú máš hodnotu, prečo nemáš dieťa, prečo sa hneď a zaraz neprispôsobíš všetkým stanoveným požiadavkám, je náramne ťažké. Zrazu sa „veci“ vymyknú spod plánovanej kontroly, stane sa to, čo očakávaš najmenej a jednoducho zabudneš, že kým si „tu“, môžeš zmeniť chod udalostí...
V ten deň som mala neskutočne naponáhlo, dobre cielený hod s papučou zažal svetlo tak, že som vybila poistky. Papier, pero rozhádzané, poznámky neočíslované. Škvrna od kávy, najskôr iba na spodku pohára, potom už aj na obľúbenom tričku. Pračka neperie na potlesk, pre istotu som skúsila a hneď po tom, čo som úspešne vytopila všetky kvety, opustila som bezpečie svojho domova. Najskôr som sa iba potkla, potom som už aj spadla vďaka dlhočiznej šnúrke od topánok, ktorú som mala dokonale obmotanú s trojitou mašľou. Na spodok tašky sa behom sekundy nainštalovala diera a tak som si zo zablatených rožkov vychutnala vnútro, z ostatného mali vrabce švédsky stôl a vtáčie mlieko doslova nakoľko aj kravské mlieko z obchodu vytrysklo do kaluží. Hm...kapučíno, pomyslela som si. Keby som bola aspoň čas mlieka šikovne prinavrátila do jej predošlého krabicového domova, nikto by si nič nevšimol. Deci vody tu – tam...veď ani továrne na výrobu mlieka nevenujú zvýšenú pozornosť kravským vemenám, že? Z môjho nezničiteľného telefónu vypadlo hlavné tlačidlo (len smelo volajte, nie je však isté, že vám to vezmem) a po tom, čo môj obľúbený pohár doslova pretiekol, praskol od horúceho čaju.
„Čo by sa mi mohlo ešte asi tak prihodiť?“ Radšej som nepočkala do večera, zaraz som chytila svoj osud do vlastných rúk a na tom maličkom poldruha štvorcovom metri pred zrkadlom som ukázala slzám zelenú. Silno som si pritisla hlavu ku kolenám a plakala som do úplného vysilenia. Nemôžem mať stále dobrý deň, ale to mi môže priniesť mnoho zamyslenia hodných objavov. Každá jedna slza, ktorá mi padla na kolená rozprávala svojský príbeh o mojej nemotornosti, ktorá ma nedokáže sužovať. Trápia ma iba neschopné kroky tých, ktorých život na základe ich mylných rozhodnutí natoľko poznačil, že ich najdôležitejšou životnou prioritou je obviňovanie iných. „To kvôli tebe“...ale prečo?
Tam, pred zrkadlom som si stihla uvedomiť, že niet ťažšej agitácie v živote človeka, ako dýchať jeden vzduch s tými, ktorí okrem závisti prechovávajú aj nenávisť voči všetkým tým, ktorí dokázali vstať a chodiť po vlastných nohách, napriek všetkým životným úskaliam. Vlastne je!!! Ak zapredáš svoju dušu s pocitom, že takýto ľudia ťa budú mať „úprimne" radi pre tvoje vnútorné hodnoty. Možno až do nekonečna veríš, že keď je vážne taký dobromyseľný, dobrosrdečný a pravdivý „ten druhý“, chňapne ťa za ruku a ukáže ti, že toto nie je turnaj. Tu na tejto planéte úplne stačí, keď rozoznáš svoje vlastné hranice. Nemusíš ísť ďalej, pokiaľ nechceš.
Niki zrejme bez slova rozumela týmto nemým výkrikom. Na diaľku, bez zbytočného vztlaku poukázala dievča, ktoré každý volá jednoducho Mosolyka. (Mosoly znamená úsmev a ona sa neskutočne veľa usmieva)
„Nuž, áno. Je veľmi zlatá", myslím si, že s týmito slovami som virtuálne prelistovala jej rozsiahle internetové slohovanie. Ja nemám až tak rada blogy. Možno to vyznieva odo mňa hlúpo, veď tiež mám svoj (nielen vlastnou zásluhou). Neženie ma vlastná márnomyseľnosť, či závisť, jednoducho to považujem za neosobné. A tak, čo nemá papierovú formu, čo nedokážem po stranách pretáčať, doplniť vlastnými poznámkami, smajlíkmi, slzami dojatia, „prelistujem“ ako košický rýchlik. Zároveň samotný strach zaujal polohu obranného mechanizmu. Kto to môže byť? Jaj nie, ďalší živý príklad na boj s časom. Veď je to dievča, ktoré sedí na vozíčku, neustále sa usmieva a dokazuje svetu ako neplatí plakať a byť skutočne slabým, lebo podľa nej mám všetko. Minimum sa dokážem postaviť na vlastné nohy a zutekať pred nespravodlivosťou.
Ako by som mohla vysvetliť Niki, že sa vo mne možno neskutočne zmýli a to vždy vedie k sklamaniu. Ja svoju nesebeckosť a veľkodušnosť nepreukazujem formou sebaklamu. Nie som typ ženy, ktorá sa len pre to chce povzniesť nad smútkom, že dnes má ešte zdravé nohy?! Respektíve od toho bude neskutočne šťastná, že môže vidieť „skľúčené“ osudy. „Húúú, ako dobre, že tá tam sa má oveľa horšie!“ Toto poznanie by malo zo mňa vystrúhať šťastného človeka? Ja nedokážem z toho vyťažiť harmóniu. Ak ma niečo trápi tak som smutná. Ak som šťastná tak sa usmievam. Lebo smútok a veselosť sú prirodzenou súčasťou ľudského života a touto cestou má právo prejsť každý, či prežíva priazeň, alebo nepriazeň osudu. Nestáva sa to pre to, že by si človek nedokázal doceniť to, čo má, ibaže pociťujem averziu voči tým, ktorí sa dobrovoľne z vlastnej vôle rozhodli uzavrieť od krásy života obviňujúc z vlastnej neschopnosti iných. Taký druh strachu, ktorý zabraňuje samotnému životu, aby sa prejavil vyvolal vo mne pudový odpor. „Jaj, ne choď von chrobáčik, lebo zmokneš, budeš mať mokré nožičky, prechladneš a umrieš“... Beztak vybehneš, keď treba tak v tajnosti, aby si do konca života mohol počúvať: „Nebolo ti jasne, dopredu povedané?“
Nepoznať krásu dažďa len pre to, lebo ktosi dopredu napíše strasti tvojho života a smrti je tou najväčšou hlúposťou, ktorú môžeš voči sebe vykonať. Bárs by mi premokli nohy stokrát, či tisíckrát, netúžim po ľútosti takého človeka, ktorému je namiesto mňa zima. To vytvára pohodlnú neschopnosť života a nie empatiu. Ľudia ťa môžu do úmoru ľutovať, ale nemôžu vedieť, čo prežívaš. V Szasz som si neskutočne vážila skutočnosť, že žila až do konca. Neuzavrela sa do seba, jej slzy boli slzami mnohých z nás, jej úsmev si viacerí strážia vo svojom srdci. Do poslednej chvíle si vážila a milovala život, ktorý dostala do daru.
Neskutočným vzorom pre mňa je môj priateľ Kriszpi, ktorý by sa za 24 hodín mohol vzdať 24 krát, napriek tomu sa tejto možnosti nepoddá. Smeje sa – rozveseľuje nás, plače – doženie nás k slzám, dokáže byť smutný, vďačný, nevďačný, nazúrený, zábavný...práve tak ako väčšina z nás. Ibaže on medzi dvomi kvapkami sĺz spraví všetko v záujme toho, aby nepremeškal to, kvôli čomu „sem“ prišiel...hovoríme tomu Život. Nepovie, že „to sa nedá“...povie: „Fíha, to je nemožné, ale za skúšku nič nedám!“ Zrejme sa nikdy nebude obháňať na korčuliach v tomto živote, (síce pri ňom sa nikdy dopredu nevie akým prekvapením vyrukuje) ale výrečnosťou nešetrí, zrejme z toho dôvodu pracuje pri rádiu :))) Týmto sa chcem poďakovať všetkým, ktorí mu ponúkli priestor pre sebarealizáciu. Je to nesmierne dôležité. Snáď najdôležitejšie... V živote potrebujeme mať takých priateľov, ktorí si nás vezmú na chrbát, keď nami lomcuje zaťatosť. Kriszpiho majú mnohí radi.
„Život je hra", povedal mi raz... „jedno – dve kolá kľudne vynechám, aby sa zrútili všetky strategické zvyklosti. Zatiaľ mám čas tak vykopať tak svoju jamu, aby som vedel, keď do nej spadnem, pocítim bolesť, ale môžem si za ňu sám.“ Jeho strach je pre mňa taký prirodzený ako keď mi vystúpime ráno na ulicu a vďaka kľučkujúcemu autu sa staneme obeťou tragédie. Môže sa to prihodiť, ale bol by si na to myslel včera večer? Nie, a keď veľmi rád žiješ, nebudeš na to myslieť ani zajtra...preto sa nebojíš sľubovať, či stanoviť si životné ciele. Veď práve to dáva zmysel všednej každodennosti.
Koniec koncov tento myšlienkový pochod vyčaroval ľahký úsmev na mojich perách, tak som sa vďaka vnútornému nabádaniu predsa len rozhodla, že sa „k tomu celému“ čestne pristavím a vytlačím si všetko, čo Mosolyka stihla vyjadriť cez svoje pocity. Túžila som si od slova do slova preštudovať jej myšlienky a povedať úprimne Niki, čo si o tom myslím. Nechcite vedieť, koľko stránok som zrazu držala v rukách, ktoré som mohla slobodne pretáčať. Riadne mi nabehlo obočie, mierne som sa zamračila...toto bude zdĺhavý oddych spojený s čítaním. Nuž tak som si uvarila horúci čaj, do rozbitého a nanovo zlepeného pohára, (mal príchuť Pattexu) ľahla som si do teplej postele a začala som čítať...s očami, s ústami, s dušou.
Už po prvých dvoch stranách som inštinktívne prehĺtala slzy, mala som hrču v krku. Avšak ako som napredovala, vďaka ironickým poznámkam Mosolyky som nedokázala zadržať úprimný smiech.
Toto čarokrásne stvorenie nielenže žije...Ona sama je najúžasnejším výjavom života. Vie byť bez tajností smutná, šťastná, nervózna. Silno sa vyplače, aby sa vládala smiať, pretože pre ňu je každý jeden deň mimoriadnym darom. Vyžaruje z nej túžba po živote nakoľko dokáže byť úplne zo všetkého šťastná. Čo viac by si mohol priať život ako našu vďaku za dary, ktoré nám prináša?
Hozleiter Fanny, čiže Mosolyka nielenže vyťaží maximum zo života, ale postaví na hlavu nepísané pravidlá smrti. Takže kým zdravý a mobilný človek premýšľa nad tým, že prečo nevyužil včas všetky životné šance, Mosolyka sa vykotúľa na festival, aby sa mohla so svojimi priateľmi zabaviť. Takýto názor má na svoj vlastný stav:
„Nedokážem nenávidieť. Nehnevám sa na svet, lebo mi vytvoril skutočný zázrak tým, že mi pod môj malý zadok posunul vozíček. Ťažkosti? Jasné, že ich mám. Nie je toho málo, napriek tomu si myslím, že tento stav zahŕňa v sebe aj fantastické veci. Vlastná irónia je mojou skutočnou zbraňou a slúži k tomu, aby som sa nedostala do blázinca, a aby som sa neobesila. Vlastne o takomto čase ma napadne, že ja by som ani to nevedela uskutočniť bez pomoci...:)“ (Mosolyka – Bonbón radosti) – preklad z originálu.
Dúfam, že toto bude dosť veľkým úderom pre tých, ktorí absolútne netrpia bezmocnosťou, napriek tomu čapujú od iných energiu tým svojim večným obviňovaním, pričom vyžadujú splnenie takých podmienok, ktoré tiež nedokážu splniť s čistým srdcom. Nie starostlivosť, ale pozornosť ťa učiní nesebeckým...
Ak ja som nevďačná, a ty sršíš vďakou, dobrosrdečnosťou a nesebeckosťou, tvojou úlohou bolo naučiť ma, čo znamená byť skutočne vďačným. S tvojou vďačnosťou som sa však nikde nestretla. Nemysli si, že kvôli tebe sa nepreliali žiadne slzy. Nechtiac som sa stala tvojim odrazom, ponosovala som sa bez úsmevu a radosti. Nie tvojou vinou, to ja som si dovolila padnúť na samé dno. Hrabem sa rezko smerom „von“ badajúc chyby, ktoré túžim napraviť...bez teba. Kde teraz spočíva tvoja odvaha? Nepriučila som sa nenávisti i keď z teba srší radosť ju rozdávať. To som sa však naučila, že v čom všetkom dokázali pochybiť iní a ty v čom všetkom nie...Zrazu som si na sebe všimla, že z nevysvetliteľných príčin práve tých „iných“ mám rada. Zrejme som prišla na to, že počas „cesty“ môžem aj ja kedykoľvek    chtiac – nechtiac pochybiť a začala som sa príšerne báť, že príde čas keď už nebudem dosť dobrá na to, aby ma zahŕňala tvoja bezpodmienečná láska. Začala som sa báť, že ma priradíš k tým, ktorých nazývaš zlými nepodarkami len pre to, že ti nedokázali vyjsť v ústrety. Ľudia necítia k tebe vďaku, napriek tomu, že obetuješ značnú časť svojho života na ich prevýchovu. Nikdy ju nebudú cítiť! Vieš prečo? Lebo ty považuješ každý jeden krok, ktorý sa nezhoduje s tvojou životnou filozofiou za chybný. K tomu, aby človek vstal do rána, kde už necíti tvoju lásku nemusí byť zlý, stačí keď vybočí z cesty, ktorú mu vopred nariadiš. A som už nedočiahla čoraz vyššie laty. Zaostala som, lebo cítim, že sa potrebujem učiť od človeka, ktorý sa zo srdca usmieva. Tvoje srdce tam nebolo. Zostali len tie bezvýznamné reči o láske. Fanny potrebuje obrovskú pomoc, napriek tomu je životaschopná mladá žena, ktorá sa riadi vlastnými zákonmi. Ženú ju dopredu sny a láska skutočných priateľov. Rodičia ju vychovali v tom duchu, že si zaslúži byť šťastná...toto je presne ten prvotný nápomocný balíček, ktorý ťa nezatlačí medzi štyri steny, a nedonúti ťa strúhať falošné úsmevy. Keby sa Fanny narodila úplne zdravá, možno by sa netešila všetkým tým životným možnostiam, ktoré sú nám nielenže prirodzené, ale sú nám rovno na obťaž. Možno aj ona by len „dospela“. Zvykla by si na ruky, nohy, zrejme by odkopla opadajúce listy zo stromov a nebola by vďačná za dary, ktoré nám prináša všednosť. Možno by nemala dôvod na písanie, či povzbudzovanie ostatných, aby boli pozornejší. Mám však taký čudný pocit, že Fanny je presne ten typ dievčaťa, ktoré si tak – či onak všíma životné znamenia a „prijíma ich vysielanie“.
V konečnom zúfalstve, keď som už začala mať pocit, že z tejto „slepej ulice" niet cesty späť, som tiež dostala znamenia, ktoré ma od tej chvíle neprestajne odprevádzajú. Zrejme som sa musela utrpieť životné fiasko, aby som dokázala byť skutočne vďačná všetkým, ktorí ma majú skutočne radi.
Čo si myslíte, ktorá myšlienka sa mi od Fanny najviac páči?
Jednoducho povedané, hodím ľudí do hlbokej vody. Ak sa preľakne, nech sa to stane hneď na začiatku. Nezaoberám sa s tým kto si čo myslí, kto ma ako vidí. Som sama sebou, či stojí predo mnou žena, alebo muž. Nevrtím sa, lebo to je strašné, keď sa niekto necíti dobre vo svojej vlastnej koži. (Mosolyka: Milovala som (aj) tento deň!) – Preklad z originálu.
Mosolyka, aj ja sa veľmi snažím byť sama sebou. Keď som „vykročila", po ceste životom, túžila som povedať ľuďom, že humor a s ním putujúci smiech sa navystatujú akousi váhou. Ak to príde, je to tu. Neskutočne som sa zasmiala nad tvojou poznámkou: „V kostole som pre istotu zapálila jednu sviečku, čo keď je tým správnym kľúčom k „vstaň a choď“, nebol to výherný krok. Po tom všetkom som sa radšej obrátila na „omšové“ víno, čo keď to bude užitočnejšie. Dobrá nálada si ma síce našla, ale zostala som sediacou Mosolykou." (Mosolyka: Dobrodružné dni s Mosolykou) – Preklad z originálu
Nikdy nezabudnem na momenty zo svojho detstva, keď dedinský status prísediacich čakal na vravu nového farára, ktorý vďaka nevedomosti maďarského jazyka nás vďaka svojskému prekladu poslal namiesto pokoja do žabieho zadku. Začala som sa neskutočne smiať, ostatní nie, vraj sa to nepatrí. Vraj ma dobrotivý a odpúšťajúci Boh potrestá. A skutočne ma potrestal. Lebo ten, komu sa život nevydaril podľa vlastných predstáv, ukázal na mňa a nazval ma sebeckou. Zrazu som sa zabudla usmievať zo srdca, zmraštila som si čelo a všetky farby dúhy vystriedal čiernobiely mišmaš...
Dnes, keď som hlboko premýšľala nad tým, či mám svoje myšlienky odieť do slov, objavil sa v mojej kofole úsmev. Zo srdca som sa zasmiala a povedala som úprimné ĎAKUJEM.
Môže to byť prvotným príznakom skutočnej vďaky? Totiž niečo som ti túžila dať a nevšimla som si, že ty si mi dala oveľa viac...vedomie, že „niečo“ sa stratilo a neskutočne mi to chýba.
Rada by som sa poďakovala Niki, myslím si, že „vidí" dovtedy chodí džbán po vodu, kým sa celkom nerozbije. Ale nepovedal ktosi, že črepy prinášajú šťastie? Tak prečo by džbán neriskoval?
„Odvďačiť sa neviem, ale pokúšam sa zavďačiť“...cítim, že tomu porozumie.
Ak sa začítate do blogu Mosolyky život sa vám ukáže v iných rozmeroch. Uvidíte skutočné farby, a zacítite skutočnú vôňu kvetov...Jej ochranná známka sa tým nemení, hlúpi jej budú neskutočne závidieť a múdri si ju budú vážiť.
Ja jej želám veľa – veľa vytrvalosti, sily a skutočný úsmev na tvári :)))
A aby som to uzavrela jednou úžasnou myšlienkou. Rada by som spomenula Beu, ktorá zrejme vycítila príťaž na mojom srdci. Nespovedala som sa jej, napriek tomu mi nedávno poslala jednu zo svojich ideí, z ktorej som vám rada citovala, poďakujúc tým posilnenie, ktoré mi dopomohlo k vykryštalizovaniu vlastného názoru: Sebeckosť nezačína tým, že si vážiš svoj vlastný život. Sebeckosť začína tým, že za svoje chybné kroky obviňuješ vždy iba iných.

Vždy máme na výber, každé ráno sa môžeme rozhodnúť, či budeme mať dobrý, alebo zlý deň. Keď sa nám niečo dostane do cesty, máme sa možnosť rozhodnúť, či sa z toho vezmeme pozitívne, alebo negatívne ponaučenie. My sa rozhodneme, či sa chceme poučiť z danej situácie a poberieme sa ďalej, alebo zostaneme stáť na jednom mieste a prehĺbime negatívum. My riadime svoj vlastný život s týmito zmenami, iní nerozhodujú za nás! Preto musíme poupratovať predovšetkým v sebe samých, to nás naučí ako máme samých seba milovať. Totiž keď ja nežijem so sebou v mieri, keď nedokážem samú seba milovať, tak KTO?! Kto ma bude milovať, keď nie JA?!
Takže keď sa zamýšľame nad vlastnými starosťami a nad ich nápravou, postavme sa predovšetkým tvárou tvár „k sebe“ a usporiadajme si to, čo sa dá!
(Bea – Pillangó) – Preklad z originálu

Pomaly už nevidím od sĺz, takže už by som mala svoj článok ukončiť. Znova viem povedať iba toľko, že ĎAKUJEM

P.S.: Dnes som sa zobudila na celkom nový deň, napriek tomu som sa vďaka tej istej šnúrke od topánok rozprestrela po chodníku. Vstala som, oprášila som sa a zrazu som vedela, že som sa konečne naučila danú úlohu. Nabudúce, keď budem vidieť, že mám na jednej nohe vyviazanú topánku, ešte včas sa zohnem a vyviažem si aj druhú, aby som pri častých pádoch lepšie videla ústnych hrdinov žijúcich v dave. Lebo tí si vždy sadnú na malý kopček a čakajú kedy môžu slovne vyjaviť svoju obetavosť, nezištnosť a lásku. Žiaľ nie sú taký smelí, aby sa vzbúrili proti slovám činmi, ktoré by dokazovali skutočnú veľkosť ich srdca.

Ďakujem Szasz, ktorá stráži náš svet s Anjelmi
Ďakujem Kriszpimu, Mosolyke, že nás budia...

Ďakujem Niki, Bea za myšlienky. A ďakujem všetkým, ktorí sa nehnevajú, že som naschvál zameškala ten vlak v ktorom som sa mohla naučiť iba toľko, že skutočná láska trvá len kým dokážeme vyhovieť požiadavkám. Ja som verila v niekom, koho ľudský zrak odsúdil, dodnes verím tomu, že ak v niekom vidíme iba zlo, nie sme o nič lepšími. Verila som v niekom, pre koho bolo dôležitejšie vedomie, že srší silou, preto som dovolila, aby bol silnejší. Týmto sa kruh uzavrel.
Ja chcem presadnúť na nový vlak, kde sa budem učiť od základov. Kde budem vedieť to, že skutočný úsmev je oveľa hodnotnejší ako všetko nahromadené bohatstvo sveta. Totiž sú na svete „veci“, ktoré sú tak strašne prirodzené, že s tým spolčená úprimná vďaka nevyžaduje samú seba. Keď tento vlak nabral zlý smer je to môj omyl. Ale ty mi s akým srdcom zamávaš na stanici? :)

Én nem hittem el, nem hittem el...

Dadka — Sat, 30 Mar 2013 15:48:00 GMT

Köszönettel Tóth Zolinak

„Bizony mondom néked, ezen az éjszakán,
Mielőtt megszólal a kakas,
Háromszor megtagadsz engem.”
(Jézus)

„Én nem hittem el, nem hittem el, de most már tudom, csak áldozat lehetsz, az élet kinevet, hát feláldozom”…

…énekli a Republic frontembere Bódi László, azaz Cipő az egyik közismerté vált dalukban. A sajátos értelmezésem szerint Laci kezeiben tartotta a sorsát. Egyszer karnyújtásnyira sétált el mellettem úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Láttam, nem szeretne feltűnést kelteni, így hát összeolvadtunk a birkatömeggel ki – ki a saját gondolataival, álmaival, hitével. „Nagy ember”, gondoltam magamban. Nagy ember lehet az, kinek emlékét összekötöd a csillagos éggel s veszed azt a fáradságot, hogy a 67-utat megtaláld. Bár mindez csapatmunka, a zenekar többi tagja számomra homályba merült. Mára már tudom, hogy ez sem véletlen. Szégyenszemre nem sejtem ki az, aki ki mer állni közülük a színpadra, hogy lesöpörje Bódi Laci 20 évét úgy, mintha nem is létezett volna. Nem jártam Republic koncertekre. Hidegen hagyott az a fajta színpadiasság ahol az együtt töltött időt oly könnyen pótolni lehet. Mert az élet megy tovább… ezt szokták mondani ilyenkor. Ez nyilván elég nagy meghatalmazás arra, hogy ellopják az arcodat.
Most, hogy Cipő elment, nagyon hiányzik. Mintha elveszítettem volna valakit, aki nem csak bámulta a világot, de a „dolgok” összeköttetései mögé is látott. Igaz barátokat keresett s ezért képes volt kockára tenni bármit, akár a saját életét is. Sikítani tudnék a csalódottságtól melynek keletkeztében „tollat” ragadtam. A zenetársai folytassák a Republicot, egy másik énekessel? S hogy mindezt megtetőzzék, hozzá tesznek egy számot, pont a 67-est. Hát ez igazán új kezdet. Lett volna Országh 69… befogom a számat és tovább lépek.
Médiákra hivatkozva ezt a nyilatkozatot találtam a Republic oszloptagjától Boros Csabától miután Cipő édesanya arra kért mindenkit, aki szerette a fiát, hogy tudassák zenetársaival, a fia nélkül nincs Republic: "Nem emlékszem, hogy 1990. február 23-án, pénteken, amikor megalapítottuk a Republicot, bármelyikünk anyukája és apukája jelen lett volna. Ahogy egyetlen családtagunk sem volt ott, amikor megírtuk a dalainkat, közösen meghangszereltük, felálltunk a színpadra, és előadtuk azokat."
Csókolom – csókolom, én meg nem emlékszem, hogy ott álltatok volna mellette, amikor talán valóban elkélt volna „idelent, egy pár jó szó”. Pedig ez is egyfajta színpadnak számít az élet göröngyös útjain. A szerep címe: „Önmagamért szeressetek”

Úgy látszik a mai világban kiállni egy barát mellet nem oly nagy biznisz. Mit szólnának a többiek? Mit szólnának ahhoz, hogy egy igazi barát akkor is barát marad, ha kilóg a birkanyájból? Nem szólnának ők semmit, egyenesen megköveznének. Így aki tegnap még igazán szeretet, holnap már megtagad, holnapután „hoz helyedbe másikat”… de viszi azt, amit magaddal hoztál, mert az időközben olyan népszerű lett, hogy neki már nem kell tennie semmit. Elég, ha kiáll a dobogóra és fogadja a tapsokat. Gurul a kő, szaporán.
Hiányzol Cipő, nagyon hiányzol.
De valami nagyon fontosat elindítottál bennem. Ezáltal is szeretném elmondani az összes barátaimnak, hogy minden tiszteletem. Én katolikus vallású vagyok, a keresztapám viszont egy evangélikus lelkész és én az Ő Istenét is nagyon szeretem. Baj? Ugye nem?! Mert nekem mindegy milyen Istenben hiszünk, hiszünk-e egyáltalán valamiben még… csak állj mellettem és tudd, hogy miért én… állj mellettem akkor is, ha azt hazudom, hogy nincs rád szükségem.
Engem egyáltalán nem érdekel a politika, Cipőt magánemberként kedveltem, ha ez számít valamit ebben a mocskos, pénzéhes világban.
Boros Csabát ezek után már nem annyira kedvelem, de nagy az éggömb, elférünk. Nem Ő tehet róla, hisz nem a szemeimbe nézve mesélt. Aránylag ez egy negatívum a médiák oldaláról, mert én nem hittem el, nem hittem el… de most már tudom!

Ezzel a cikkel szeretnék köszönetet mondani Tóth Zoltánnak, akinek fontosabb a barátság, mint a népszerűség. A médiákra hivatkozva büszkén kijelenthetem, hogy elhagyta a Republic együttest ezekkel a szavakkal: "Nem veszek részt az újraalakuló Republic zenekarban. Mindenki ismeri, Laci hogyan vélekedett arról, mi történjék, ha valaki elhuny vagy kilép a zenekarból. Azt mondta, az akkor már nem nevezhető Republicnak. Szeretném teljesíteni az akaratát, ezért lépek ki"
Van, aki nem megvásárolható… és szerintem ez az élet legcsodálatosabb leckéje.
Köszönöm.

Nagy baj van, hol a szívem...

Dadka — Fri, 15 Mar 2013 20:05:03 GMT

„Életem harmonikus elégedetlenségben telt"…
(Cipő)

Cipő nélkül maradtam. S tudjátok ez nem az a: „nem baj ha szétszakad, nem baj ha kinövöm” érzés…”majd beszerzek egy másikat” Nem! Még egy ugyan olyan Isteni „gyártmány” nem lesz már. Általában folytatni szoktam az utam akkor is, ha a cipőfűzöm, lecsüng a bolygónkról. Nyilván egyszer megbotlom majd és leesek, úgy, mint sokan mások. Mégis nekem kell megtanulnom miként fáj az, ha a saját hibámból nyalom fel az aszfaltot. Ne szidjatok, ne haragudjatok rám ezért. Mert aki helyettem él, az haljon meg helyettem."
Cipő nélkül lépkedem, a „szilánkos mennyország” már vérig csikarta a lábam, s én mégis – mégis – mégis énekelem a fellegekbe bámulva oly értetlenül:
„Dudududu-dadadada – dididi – dudududu”…

Cipő azaz Bódi László a Republic frontembere, menni akart. A médiák szerint kijelentette, hogy nem akar sokáig élni, elég lesz 50 év. Idén ünnepelte volna a 48-ik születésnapját, már nem élte meg. Ami nekünk szomorúságot okoz az nála kiváltságos helyzet volt… hogy kell ilyen esetben önzetlennek lenni? „Hoppá – hoppá, menni akart, jaj de jó, hogy sikerült?!"

Cipő: Nem akarok sokáig élni!

Egyszer volt, hol nem volt
Soha nem volt még…
…De mi ott ültünk a lépcsőkön és olyat játszottunk, hogy felkészít a legrosszabbra. Harcoljak egyedül hisz egyszer mindenkire ez vár majd. Túl egyszerű lett volna „abbahagyni” s csak úgy ok nélkül ünnepelni az életet. A vonatok jöttek – mentek múltból a jövőbe és én egyáltalán nem értettem…”muszáj ezt pont most, amikor épp szeretetre vágyom?” Egy perc „rivaldafény” tán mindenkinek kijár, hogy a legcsúnyább, legrosszabb, leghaszontalanabb is érezhesse… most ő a legszebb, legjobb, legcsodálatosabb…
„Ha eljön az időm és mennem kell a halálba, ésszerű, ha elengedsz”…
Szorongást éreztem, a világ elmosódott. Most nekem van szükségem valakire, aki szeretne, védene, egy kicsit önmagamért, egy kicsit önmagáért… ez meg tudatosan elpatkolni készül.
Jó persze, menj csak, velem ne törődj… Gondoltam magamban…
Értetlen vigyor hagyta el a pofámat. Nem akart rosszat. Istenigazából nincs aki rosszat akarna nekem, csak sok volt a „példakép”. Már nem tudtam különbséget tenni.
Mondjak le mindenről, hisz ezek csak földi javak, örömök… deklamálja az, akié az ország a dicsőség és a hatalom mindörökké. Én erre azt mondanám: „Neked könnyű lehet, de azért nekem sem rossz…yahúú."
…és még folytathatnám.
De most szóljon ez arról, aki itt hagyott minket. Övé volt az élete és övé lett a halála, akkor ne hogy már a médiák döntsék el, hogy mi volt az utolsó kívánsága. A Republic menedzsere a médiák szerint úgy véli, hogy a csapatnak tovább kell működnie.

Cipő nélkül is folytatja a Republic

Szerintem is! Mindenképp!!! Egy más névvel, más profillal… netán egy más menedzserrel. Hisz mindenki pótolható, nem de?! Ebben az esetben nem csak Cipőt lehet cserélni, hanem zoknit is…
Cipő nem így érezte. „Egy esetleges tragédia, vagy bármelyikünk kiszállása a zenekar megszűntét is jelentené.” (Cipő)

http://www.montam.hu/mt/cip.html

Ő volt az együttes alapítója, frontembere, ő volt az ötlet atya a meghajtó lélek hát ne akarjanak már a halálából profitálni. Én úgy érzem a Republicot Cipő tette halhatatlanná. S most jön majd egy énekes, aki lehet ezerszer rosszabb lesz, vagy ezerszer jobb nála… mégis arra ítéltetett, hogy Cipő árnyékában éljen. És ez az egész nem róla szól majd… hanem egy énekesről, aki a Republic csapatban Cipőt helyettesíti. Én úgy érzem ez egyáltalán nem korrekt.

Mintha ismerném, mintha hallottam volna már. „Ha mennem kell, el kell engedned, nem szabad sírnod utánam”. Ültünk a nehéz, hideg betonlapokon merengve, értelmetlenül. A vonatok jöttek – mentek. Mosolyogtam miközben a szívem ezerszámra haldokolt.
„Tudom, önző vagyok, mert talán másképp döntöttem volna helyetted, csak annyit engedj hadd fájjon”… Semmi mást, semmi egyebet…
Mert én kicsi vagyok – kicsi vagyok és a bánatom túl nagy volt…
Így hát végül én mentem…

Szeretném megköszönni Nikinek, hogy mindvégig együtt drukkolhattunk Cipőért s hogy bátorítot, írjam ki ami fáj.
Csak ültünk a nehéz betonlapokon és tudtuk...ezt a járatot sosem törlik le...Republic=Cipő
Köszönöm Te lány...
...és köszönöm Vikinek, hogy támogat Dudu-dudu-dúdoljam ki ami fáj...dididi-dada-dadka

Játszótér a felnőteknek - Detské ihrisko pre dospelých

Dadka — Sun, 10 Mar 2013 17:32:21 GMT

Harcos voltam, aki békéről álmodott,
De előbb vagy utóbb mindig fel kell ébredni.
(Avatar)

Mi nem voltunk barátok, de nem voltunk ellenségek sem. Köszönésre állt a szánk akárhányszor találkoztunk viszont ennek sosem volt mélyebb jelentősége. Nem irigyeltem a szavazatok által elért hatalmát, mert ez az eszem veszet „szeretetünk” végleg magányossá tette. Ugyanakkor titkon drukkoltam neki, érje el azt, amit igazán szeretne hisz intelligens, üde, fiatal, hátha mindez értelmet ad a szürke mindennapjainknak. Másképp alakult. Egy nap felébredt s már nem volt az, aki biciklire ül, hogy hangos, vidám füttyszóval köszöntse a várost. Én meg nem akartam lenni az, aki széles mosollyal ölelgeti a színpadon, hogy aztán jó nagyot lökhessen rajta, ha már nem tart rá igényt a közönség. És nem voltam az sem, aki látványhatást gyakorolva ott állt mellette.
Úgy hiszem Laci sok mindenkit megbántott akarva akaratlanul. Talán épp azért, mert igaz, kifogástalan barátokat kereset. Úgy érzem mindvégig megtartotta a hitét, hogy lesznek majd olyanok, akik mellette állnak akkor is, ha nem tud már önmagából nyújtani többet, akkor is, ha ellentmond vagy szembeszáll. Fontos volt tudnia, tényleg szeretik-e, „ott” lesznek-e a bajban akár a „keresztre feszítés” árán is. Idealista volt s az én szavamat jelenleg az teszi hitelessé, hogy nem tud már elém állni annak érdekében, hogy megvédjen. Bár tudtommal éltében sem tett ilyet soha, egyszer sem. Talán túl jelentéktelen voltam. És hál Istennek én még ma is az vagyok.
Laci halálával sok minden megváltozott ebben a városban, amely gyakorlatilag úgy szét van adva, hogy már nem is a mienk. Van új buszmegállónk, új járdánk, ültettek ki csemetefákat, újulnak az iskolák. Ennek ellenében komoly harcok dúlnak a megélhetőségért, az emberek ingerültebbek, idegesek, fáradtak. Ezek amolyan „háttérmunkálatok” mert két évvel Laci több ezred népes menybemenetele után még mindig ott tartunk, hogy minden rosszért kizárólag Ő felel. Történetesen, ha úgy vesszük, egy halott tartsa sakkban a várost mivel mindazok, akiket jó (vagy kevésbé jó) indulatból hatalomhoz juttatott nem csak a szavukat feledték, de azt is, hogy honnan érkeztek. Az a sok puhány, gyáva tejbe tök (tisztelet a kivételnek) aki egyhangú szavazattal megváltoztathassa a jövőmet. Remek kilátások!!! Függni olyanoktól, akik „csak jót akartak”. Gyerünk, tessék, itt vagyok. Legyetek jók hozzám… könyörgöm csak mértékkel.
Mindig is „élveztem” mindazok társaságát, akik az IGAZ SZERETET és az IGAZ ÖSSZETARTÁS jegyében úgy hitelesítették szavukat, hogy kiutáltak mindenkit, aki eredményesebb volt náluk. S amikor megvolt a baj, elintézték ennyivel: „Hát én igazán szerettem még akkor…” Mikor még akkor??? Amikor még úgy táncolt, ahogy fütyültetek? Ez a szeretet? Menjetek a fenébe! Komolyan. Minek a hatalom ott ahol nincs bátorság? Minek az olyan barát, aki nem tudja, miért állna ki melletted? Minek az olyan út ahol sosem hibázhatsz? Akkor te mi az eget tanultál éltedben? Semmit?! Minek éltél akkor hát? Hiába van pénz szarásig, ha nincs hibád, amelyből mi is tanulhatnánk. S ahogy Hofi Géza mondaná: „Akinek nem inge, az ne vegye magára. De akinek inge, az végre öltözködjön már fel!"

Hát Laci nagyot hibázott, végül is mondjuk meg az őszintét, ez teszi Őt halhatatlanná. Eltelt két év, ahogy nincs közöttünk, többé már senkinek nem árthat, de mi még mindig csak arról csámcsogunk, hol cseszte el. Egyedül?!? Te talán nem vagy a részese? Mi van, te nem itt laksz??? Nem volt közétek való. Durva játék a politika és a velejárt hatalom. Ellentétben veletek értett az emberek nyelvén. Nem tett mindig jót, de nem igaz, hogy mindig rosszat tett. Sokunknak őszintén hiányzik, és nem úgy, mint polgármester, hanem mint ember. Talán nem volt tökéletes, de legalább megnevettetet.
Ezért is szeretném megkérni a sztárbarátait, Boros Lajost, Bochkor Gábort, Tornóczky Anitát, Hajdú Pétert… (Cipő ébredj, fel kérlek)… fogjanak össze és építessenek nekünk egy hatalmas játszóteret. SZIGORÚAN CSAK A FELNŐTTEK SZÁMÁRA. Hátha ezzel visszatér a rég elveszett vidámság. Mert amióta ily magas fordulaton pereg a hatalomharc, értelmét veszítette minden. Beköszöntött az egyhangú bizalmatlanság. Szép lassan egymás ellen fordulunk, és aki épp meghal, majd arra mindent rá kenünk. Ne hogy már védekezni tudjon. Kellene egy játszótér ahol egyszer és mindenkorra megtanulnánk, hogy a játékszabályok megszegése komoly veszélyt jelenthet. Szeretném én látni azt a bátor idiótát, aki kapaszkodás nélkül állva utazik a körhintán csak azért, hogy bizonyítson. Kinek? Minek? Ha betöri a fejét, az csak neki fáj, bár hülyébb nyilván úgysem lesz. Nálam a bátorság ott kezdődik, hogy nem nézed, mit veszíthetsz, egyszerűen csak kiállsz, és belátod, mindenki tévedhet, még TE IS. Hisz mi másról szólna a tanulás?
A polgármesternőnkhöz fordulnék ezzel, mert bár sosem fogja pótolni Dubcsek hiányát, benne még hála az égnek ott lappang a fiatalos lélek a jó szív… együttérzés, emberiség, tisztesség, remény, jó akarat, igazság és nyilván a kérdés… ugyan mellette ki áll majd, ha újból minden part szakad?! Talán Laci is „csak ennyit” szeretet volna tudni… Ki tudja! Sajnos bármennyi jót teszünk mások életében a legtöbbje csak „azt az egyetlen egy rosszat, csak azt az egyetlen egy hibát” fogja felkiabálni amíg le nem épít teljesen. Mert ha az emberek azt a jót is felidéznék, nem lennének háborúk. Emlékezzetek szavamra… Tegnap Dubcsek… holnap mi.
Összefagyott szívvel körülnéztem, nem azért mert nem értékelném mindazt, ami időközben létrejött, egyszerűen csak rühellem az árát. Viszont köszönettel tartozom, hogy fontosnak tartottátok az őszintésségemet. Nem akarom játszani veletek ezt a játékot. Ezáltal talán mindent elvesztettem… talán nem is bánom. Minek nekem az, amit a határtalan jóságotok, ahogy adott úgy elvehet? Tartsátok meg, vagy adjátok oda annak, akitől nem fáj majd az igazság.
Egyet viszont soha ne feledjetek, ha eltűnik egy, jönnek majd ketten, akik visszakérdeznek…és ez a fajta várakozás nem annyira vidám. Hisz tudjuk már…”Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.”
S ha én tévedem? Tán kevésbé szerettek majd? Akkor a ti szeretetetek ugyan mennyit ért???

Március 31-én lesz két éve annak, hogy az ifjabb Dubovský Laci örökre itt hagyott. Akik őszintén szerették, őrizzék meg emlékét a szívükben.

Bol som bojovníkom, ktorý sníval o udržaní pokoja,
Ale skôr, či neskôr sa vždy treba prebudiť.
(Avatar)

My sme neboli priatelia, ale nesprávali sme sa voči sebe nepriateľsky. Vždy sme si nachystali ústa na pozdrav, keď sme sa stretli, nič hlbšie za tým nestálo. Nezávidela som mu moc, ktorú získal vďaka našim hlasom, totiž naša bezhlavá „láska“ ho sotila do ozajstnej samoty. Potajomky som mu však priala, aby prežil všetko po čom jeho srdce túži, veď je inteligentný, svieži, mladý, čo keď to určí zmysel našim sivým dňom. Všetko sa však vyvinulo inak. V jeden deň sa zobudil a už nebol tým, kto si predtým veselým, hlasným piskotom sadal na bicykel, aby pozdravil naše mesto. A ja som nechcela byť tou, ktorá ho bude na javisku so širokým úsmevom objímať, strkajúc ho odzadu, len čo nevyhovie požiadavkám davu. Nebola som ani tou, ktorá praktizujúc veľkoleposť stojí pri jeho boku.
Myslím si, že Laci mnohým náročky, či možno práve nechtiac ublížil. Hľadal si tým ozajstných, korektných priateľov. Podľa mňa si až do konca udržal vo svojom srdci vieru, že tí skutoční priatelia budú pri ňom stáť aj v tých najhorších časoch, keď už nebude vedieť zo seba nič rozdať, nebodaj bude mať námietky, či celkom iný názor. Pokladal za dôležité vedieť, či ho majú skutočne radi, či budú vôbec pri ňom stáť vo chvíľach tiesne aj za cenu vlastného „ukrižovania“. Bol idealista a dôveryhodnosť mojich slov podopiera smutný fakt, že sa už nikdy nepostaví predo mňa, aby ma ochránil. Podľa môjho vedomia to nerobil ani počas svojho života. Bola som príliš bezvýznamná a vďaka Bohu som takou aj zostala.
Smrťou Laciho sa v našom meste veľa toho zmenilo. Neviem, či môžem ešte vyhlásiť toto mesto za naše, nakoľko je už úplne rozpredané. Máme však novú autobusovú zastávku, nové chodníky, malé výhonky stromov, obnovujú sa nám školy. To všetko však zatieňuje tvrdý boj o prežitie, ľudia sú podráždenejší, nervózni, zápasia s únavou. V pozadí ešte aj po dvoch rokoch po Laciho nanebovstúpení, kde ho tisícka ľudí odprevadila na poslednú cestu viazneme tam, kde predtým. Vraj za všetko zlé, čo sa udialo v našom meste môže výhradne on. Eventuálne naše mesto drží v šachu jeho mŕtvola nakoľko tí, ktorí sa vďaka jeho dobrej(či menej dobrej) vôli dostali k moci, zabudli nielen na svoje sľuby, ale aj na to, odkiaľ prišli. Ide o tých zbabelých mäkkýšov (česť výnimkám), ktorí jednoliatym hlasovaním môžu rozhodnúť o mojej vlastnej budúcnosti. Skvelé vyhliadky!!! Vždy som túžila závisieť od takých ľudí, ktorí chcú „pre všetkých len dobro“ Tak poďme, nech sa páči, ja som tu. Buďte ku mne blahovoľní...ale len s mierou prosím vás.

Jednostaj mám „pôžitok“ zo spoločnosti tých ľudí, ktorí na základe prejavu ich OZAJSTNEJ NÁKLONNOSTI, SPOLUPATRIČNOSTI A LÁSKY dokazujú svoju moc znehodnotením skutočného potenciálu. A keď nastane galiba, povedia len: „Mal som ho skutočne rád vtedy...“ Kedy vtedy??? Keď ešte tancoval tak, ako ste mu pískali? Toto je láska? Choďte do frasa! Vážne. Načo je moc tam, kde chýba odvaha? K čomu ti je priateľ, ktorý nevie, či by dokázal pri tebe stáť? Načo ti je cesta, kde nemôžeš pochybiť? K čomu ti slúži učenie? K ničomu? Tak čo udáva zmysel tvojho života? Nadarmo máš peňazí ako pliev, keď nemáš chyby z ktorých by sme sa mohli všetci poučiť. „Ak to nie je tvoja košeľa, tak si ju nedaj na seba. Nech sa však konečne oblečie ten, komu tá košeľa patrí!"(Preklad z originálu)
Laci spravil mnoho chýb, úprimne si povedzme aj to ho učinilo nesmrteľným, totiž prešli dva roky od jeho straty, už nám nevie ako ublížiť, ale my sa ešte vždy zaoberáme so záležitosťami, ktoré spackal. On sám?!? Ty nie si jeho súčasťou? Ty tu nebývaš? Nepatril medzi vás do politiky, totiž rozumel ľudskej reči. Nekonal vždy iba dobro, ale nie je pravdou, že konal samé zlo.
Úprimne chýba mnohým z nás, nie ako primátor, ale ako človek, čo je oveľa dôležitejšie. Zrejme nebol dokonalý, aspoň nás dokázal rozosmiať.
Práve preto by som chcela poprosiť jeho priateľov zo show biznisu, aby nám dali postaviť DETSKÉ IHRISKO VÝHRADNE PRE DOSPELÝCH.

Čo keď sa týmto vráti do nášho mesta smiech a dobrá nálada? Totiž odkedy sa boj o moc otáča na vysokých obrátkach, všetko stratilo zmysel. Privítala k nám jednotvárna nedôverčivosť. Pekne pomaličky obrátime proti sebe všetky zbrane, aby sme sa koniec koncov vždy mohli vyhovoriť na mŕtvolu, ktorá sa už nedokáže brániť. Vážne by sme potrebovali jedno ihrisko, kde by sme sa raz a navždy naučili, že porušenie pravidiel môže byť nebezpečné. Rada by som videla toho odvážneho idiota, ktorý postojačky bez držania sa cestuje na rýchlom kolotoči len pre to, aby znova „čosi“ dokázal. Komu? Načo? Ak si rozbije kotrbu, bude to jeho bolesť i keď k hlúposti mu to už zrejme nepridá. Pri mne sa odvaha začína tam, že si riskneš úprimnosť. Jednoducho zastaneš a priznáš si, že každý môže bez výnimky pochybiť...AJ TY. Veď o čom inom je učenie?
Rada by som sa s týmto obrátila na primátorku nášho mesta totiž aj keď nedokáže vykryť chýbajúce miesto po Dubcsekovi v nej sa ešte našťastie ukrýva duch mladosti a dobré srdce...spolucítenie, ľudskosť, dôstojnosť, viera, dobrá vôľa, pravdivosť a zrejme aj rozhodujúca otázka...a pri nej kto bude stáť, keď sa znova všetko pomelie?! Zrejme aj Laci chcel vedieť „iba toľko“...Kto vie! Žiaľ akokoľvek vyjdeme iným ľuďom v ústrety väčšina si pamätá iba to „jedno jediné zlo, jednu jedinú chybu“, ktorú môže vykričať, kým toho druhého celkom nezničí. Keby si pamätal aj to dobro, vo svete by zavládol pokoj a mier. Pamätajte na moje slová... Včera Dubcsek, zajtra my.
So zľadovateným srdcom som sa poobzerala, vôbec nie pre to, že si necením všetko to, čo sa časom dosiahlo, jednoducho mi je špatne z ceny, ktorú za to platíme. Cením si však, že ste si vyslovene žiadali môj úprimný názor. Nechcem sa s vami hrať túto hru. Tým pádom možno stratím všetko...možno to neľutujem. K čomu mi bude vaša bezhraničná dobrota ak bez mihnutia oka dokážete vziať iným to, čo ste im vraj dali zo srdca? Nechajte si ju, alebo ju dajte tomu, kto sa bude pravdy báť. Na jedno však nezabudnite nikdy. Ak sa jeden stratí na ceste životom, časom prídu ďalší dvaja, ktorí sa budú pýtať...táto forma čakania nie je vždy príjemná. Veď vieme... „Človeka možno zahubiť, ale nie poraziť.“
A keď sa mýlim? Znehodnotí sa tým vaša láska? Akú má potom hodnotu???

31. marca budú tomu dva roky, že nás navždy opustil Ladislav Dubovský mladší. Kto ho mal úprimne rád, nech si uchová v srdci jeho pamiatku.

Jól csak a szível látsz. - Dobre vidíme iba srdcom.

Dadka — Sun, 03 Mar 2013 20:30:59 GMT

Egy „pokoli" jó „történet"

Amikor a Mócsáry úton haladva egyre több mocsárba lépsz, rád köszönt az egyhangúság. Az okosabbak elkerülik, az én fajtám viszont akár a végtelenségig keresni fogja az összefüggéseket. A békés harcos szerint „olyan nincs, hogy semmi sem történik”, így hát az Ifjusági útra lépek remélve, hogy a szívemről végre eltűnnek a ráncok. Hegyesek a Fülek? :)…Csak mert van egy pokoli jó történetem.

Egészségtelen Béta – Karotin arc sétált velem szemben, nem napsütötte, inkább a szoláriumra fognám. Valamiért fordultam egyet és lassacskán utána eredtem. A skót rakott szoknyája csak annyira takarta el a fenekét, hogy nem takart volna el szinte semmit, ha le kellet volna hajolnia a kulcsáért, ami épp leesett. Még jó hogy van harisnya. Rajtam lezser nadrág volt és enyhe hasmenés, így hát nem nagyon pattoghattam, attól még a jólelkűségemnek köszönhetően odaugortam elébe és erőltetett mosollyal kezébe nyomtam a kulcscsomót. Egy szilikon száj mosolygott vissza rám és szilikon mellek figyelmeztettek, hogy neki több tere van, ne nagyon nyújtózkodjak. A szivárvány sminkje szerintem körbefutott a fején, mert nem láttam hol ért véget. Talán a kivasalt négyszínű hajában. A pasik mosolyogtak ránk, nyilván én végettem, mert végre valaki mellett feltűnt a szépségem. Csak később jutott az eszembe, hogy a siltes sapka a fél fejemet homályba borította. Mindegy már…
Engedtem, menjen, előre. Először csak dühből, mert a félméteres körmeivel végigcsikart, ahogy vette át a kulcsait. Rögvest tudtam, mi nem lehetnénk barátnők, mert amíg ő „elkészülne“, lekésnénk az életről.
Utána láttam csak, hogy a kutyájának négy lába van. Nem botlott meg, úgy rohant rángatva a pórázt. Kívántam a tíz centis stiklinek erőben, egészségben töltött hosszú életet. Csak akkor vettem észre, hogy a kutya egyáltalán nem integrált „személyiség” mivel ugyan olyan rakott skót szoknyája van, mint a gazdájának. Hát a farka az kilógott, de ennek van sajátos logikája. Ha még dudája is lett volna, hozzáerősítve a kis szoknya farzsebéhez azt mondom tökéletes. Egyszer csak szembejött olyan utcacsavargó féle, aki egyáltalán nem illet bele a képbe és teljesen megzavart. Kíváncsiságból lelassítottam. A lány leállt, homlokon csókolta a gyatra, összeszakadt, koszos embert és azt mondta neki: „Tessék, megvárni Pista bá, megyek venni szalámit, kenyeret, hogy igazán jól lakhasson.” Az imádott kutyája imádott pórázát a jobb kezébe helyezte és elegáns mozdulattal elballagott. Nem volt itt ugatás sem nyüszítés.
Tisztességesen körülnéztem, mert megijedtem, hogy a lány végigvonszoltatta az egész filmstábot. Mondom biztos egy városi top modell és karitatív napja van, két perc múlva gyermekotthonba megyünk aztán a rákos betegekhez, s ha feltűnés nélkül végigkísérem, ott leszek a fő hírekben. Ő azt játssza majd, hogy mások sorsát sirassa én meg azt, hogy rajta nevetek.
De ő „valahonnan” tényleg visszajött, hozott friss kenyeret, szalámit és ásványvizet, leállt a csavargó mellé és együtt ettek… még a kutya is jó lakot… Igaz a fiúk már nem fütyörésztek s a lányok még a fejüket is elfordították. Hm… pedig csak a nézet változott nem az egész élethelyzet. Attól, hogy a lány egy vén, összeroskadt vállat szorongatott még ugyan olyan szép volt. Vagyis hát százszor szebb.
Sajnos már csak annyit érzékeltem elsétálva mellettük, hogy Pista bá jól „beszámol” neki: „Semmit nem változtál Fecó, hiába menekültél egy más világ felé a szíved ugyan olyan jó maradt. Csak azoknak vagy rideg és elérhetetlen, akik nem akarnak látni igazán, mert az embereknek sokkal könnyebb, ha a saját tehetetlenségüket kivetíthetik másokra.”
Fecó??? Mi az ég? Most szántszándékkal fordult ellenem az élet? Hisz ez egy topmodell lány volt, még amikor én láttam…
Én láttam…
Én láttam?
A fenét láttam én… azt! Láttam, amit látni akartam, „csak” ennyi történhetett.
Sírva mentem vissza a Mocsáry utcába. Leálltam az első mocsárnál,
ami az utamba került és félórán keresztül figyeltem az arcom fodrozódását. Istenem, de csúnya vagyok. Nem úgy… hanem igazán! S ha most a fél világ körberajongott volna és sajnálkozott volna felettem, akkor sem éreztem volna önmagam ügyesnek, okosnak és szépnek, mert azzal kellet harcolnom, aki „én” vagyok. Mire azt kértem volna az égtől, hogy szeressetek „ilyennek”, ne változtassatok rajtam… elkezdtem félni, hogy rohadtul egyedül maradok.

Az emberektől, akik körül vettek és nézték, ahogyan fotózom a „mocsaramat” megtudtam, hogy a közismert televíziós újságíró, riporter Vujity Tvrtko nem rég Füleken járt.
Bár fülhallgató volt a füleimben és ezért nem hallhattam tisztán, tudom, hogy ezt mondták: „Hát ennek is siltes sapkája van a fején, meg olyan riporter félének látszik. Biztos Tvrtko jobb keze és itt hagyták nálunk, hogy valaki végre a mi poklunkról is írjon."

Elfelejtettem bekapcsolni a zenét (sokszor „elfelejtem”), talán azért halottam… vagy már csak azt halottam, amit hallani szerettem volna?! Könyörgöm, fütyüljetek rá egy nagyot, lehet, meg sem történt az egész ti meg attól lesztek elájulva, hogy profilból Vujity jobb kezére hasonlítotok. :D
Amióta azzal kell élnem, hogy „rossz fényben” láttam „Fecót” én más testrésznek titulálom önmagam és szigorúan hozzá teszem, hogy: „Hülye”
Viszont akár úgyis történhetett volna, hogy nem lassulok le és örökre hülye (más testrész) maradok. Így láthattam egy embert, aki bármennyire gyönyörű lány volt fiús becenévvel, nem tagadta le, hogy „a semmi közepéről” érkezett. Csak egy embert állítsatok elém, aki őszintén képes erre.
S tudjátok mások pokla is csak arra szolgál, hogy ítéletet hozhasson az ember...nekem elég a sajátom is, akár ezer életek is eltelhetnek, amíg kitaposok belőle, bár őszintén kaparok. Igaz… nem egy olyan lelkiismeretes Isten felé, aki majd mindenért hibáztat. Hisz a saját képmására és hasonlatosságára teremtet, kezdjem hát hibáztatni? Ugyan már, ne legyetek ostobák! Inkább javítsatok ki, ha netán tévedek, lesz rá alkalmatok. Mert várom mindazok bátrak jelentkezését, akik jobbak nálam… akik még sosem hoztak életükben helytelen döntést, sosem hazudtak, sosem ítélkeztek tévesen, sosem gyűlöltek senkit és a saját hibájukat sosem hárították másra. Várom azokat, akik a sajátjukból áldoztak fel úgy, hogy nem kürtölték világgá. Azokat is várom, akik még sosem szartak… mert bár emberi, de nem romantikus.
Várom, hogy elmondhassam nekik, még nem mehetek velük egy úton, mert a tökéletességük frusztrál s a frusztrációm hányingerré válik. Én nem szeretem a hányingert, pont ezért nem születtem zsiráfnak. Haladjanak csak szépen előre, én már nagyon lemaradtam. Hisz „olyan” emberi lény tanított meg arra, hogyan lehetnék én is igazán „szép”, akibe egy páran jól belerúgnának. (Persze csak miután kiderülne, hogy fiúként mindhiába fütyörésztek utána, lányként meg mindhiába irigykedtek.) Mert mi kérem ilyen idióták vagyunk… Hazudunk, hogy aztán azt mondhassuk: „Az élet rá kényszerített”
Nos, én ezt a leckét nem hagyhatom ennyiben. Feleslegesen önmagam ellen fordulnék csak azért, hogy nektek tetszem. Én meg nem akarok tetszeni nektek.
Csak nézem a mocsarat s a könnyeim semmibe zuhanását. Nincs, aki érthetné, hogy mindez talán azért fáj, mert én választottam. Mindenem meg volt, ami szükséges arra, hogy kegyes hazugságban éljem le az életem. Nem kell…
Viszont ha Ti jobbak vagytok nálam… minek álltok le mellettem? Minek lassultok le miattam? Nincs semmim, amit nektek adhatnék. Tudom már… megértettem. Majd hazudunk a jó Istennek, hogy igazán segíteni akartatok. :))) Hátha Ő is csak azt lássa, amit látni szeretne.
Talán most azt kérdezitek, hogy változott-e valami, barátkoznék-e a „lánnyal”? A válaszom: Nem! Nem érzem úgy, hogy érdemes lennék rá. Mert amíg én arról ábrándoztam, hogy az esti hírekben szerepelek, ő életre keltett egy világot. Gondoljatok bele, ez mekkora különbség.
S hogy tényleg járt e Vujity Füleken ne Tőlem kérdezzétek. Én „nem láttam” s amit nem látok nem kell, hogy elhiggyek. Hisz sokszor még azt is rosszul hiszem, amit a saját két szememmel látok. Ti talán nem???

Jól áll a szikla Szilárd mosolya… értelmes tekintete. Jó, hogy kedvelhetem a pokoli – angyali történeteit, jó hogy nem Photoshop…jó hogy megálltam a mocsárnál, mint aki tényleg „ott jár Füleken”.
Ott jártam… sajnos nem találkoztam vele.
Ki hogy lássa az igazam, úgy fog majd ítélkezni felettem…

Hodí sa mu ten skalopevný úsmev...inteligentný pohľad. Dobre, že môžem mať rada jeho pekelné – anjelské príhody. Dobre, že to nezhotovil Photoshop...dobre, že som sa stavila pri kaluži, ako keby som ozaj bola vo Fiľakove.
Bola som tam naozaj...žiaľ nestretla som ho.
Kto ako vidí moju pravdu, tak si ma posúdi...

Pekelne dobrá príhoda

Keď prechádzajúc Mocsáryho ulicou hľadám samé močiare to znamená, že som sa spolčila s jednotvárnosťou. Tí múdrejší si nepripúšťajú takéto životné vymoženosti k srdcu, ale tí „mne podobní“ sa hlboko ponoria do súvislostí, ktoré sa proti nám, alebo práve pre naše dobro prevažne spolčujú. Podľa slov pokojného bojovníka: „to, že sa z nášho uhľa pohľadu nič nedeje ešte nevyvracia existenciu sveta“. A tak plná životného elánu a optimizmu vchádzam do Mládežníckej ulice, dúfajúc, že mi zo srdca tým pádom vymiznú starecké vrásky.
Načúvate pozorne? :)
...Znova sa vám ozývam z Fiľakova s pekelne dobrou príhodou.
Nezdravá Beta – Karotínová tvár prešla popri mne, nemyslím si, že bola ožiarená prirodzeným slnečným svetlom, skôr by som si tipla na solárium. Kvôli niečomu, azda kvôli prvej hnacej myšlienke som s zvrtla a pomalým, plazivým krokom som sa pobrala v jej šľapajach. Priľahlá škótska, skladaná sukňa jej zakrývala zadnú časť tela len tak – tak. Keby sa mala zohnúť pre kľúče, ktoré jej akurátne vypadli z rúk, mnohí majú návštevu kina nad osemnásť zadarmo. Ešteže mala na sebe punčochy. Ja som mala na sebe ležérne nohavice a kvôli pretrvávajúcej hnačke som nemohla vyskakovať, napriek tomu som vďaka svojej veľkodušnosti vbehla do jej dráhy a s mrazivým úsmevom na perách som jej podala zväzok kľúčov. Jej silikónové ústa sa rozšírili do úsmevu a silikónové prsia ma dôrazne upozornili, že môj priestor sa pre jej objemnosť zužuje, stačí sa len krátko vystrieť. Make-up farby dúhovej jej obišiel celú hlavu dookola, totiž nevidela som začiatok ani koniec. Možno sa vstrebal do jej štvorfarebných, vyžehlených vlasov. Chlapi sa na nás usmievali, určite kvôli mne, totiž moja krása vedľa nej v plnej miere vynikala. Až neskôr mi došlo, že šiltovka zahalila polovicu mojej tváre, ledabolo si z nej niečo všimli. Už to mám beztak jedno...
Pustila som ju, nech sa poberie vlastnou cestou. Spočiatku ma sprevádzal hnev, totiž ako som jej podávala kľúče, jej polmetrové nechty mi spôsobili škrabanec. Hneď som vedela, že by sme nedokázali byť priateľkami veď, kým by sa úplne „pripravila“, zmeškali by sme život. Až vtedy som si všimla, že aj jej pes má štyri nohy. Nepotkol sa, tak šikovne utekal mykajúc vodíkom svojej panej. Podvedome som zaželala jej desaťcentimetrovým opätkom na topánkach dlhý a zdravý život. Až vtedy som si všimla, že jej pes nie je oddelenou integritou, mal na sebe presne takú istú škótsku, skladanú sukňu ako jeho gazdiná. Chvost mu samozrejme vytŕčal, ale v logickom pojímaní pri škótoch je to úplne bežné. Keby mal na zadnej strane vrecka pripevnené miniatúrne gajdy, pripísala by som to k dokonalosti. Zrazu sa jej priplietol do cesty akýsi tulák, zatienil jej krásu, nehodil sa k nej úplne ma poplietol. Zo zvedavosti som spomalila. Dievča zastalo, pobozkalo staré, vráskavé čelo toho schátralého chlapa a povedalo mu nasledovné vety: „ Počkajte ma tu ujo Pišta, skočím do obchodu pre salámu a chlieb, aby ste sa mohli dosýta najesť.“ Život milovaného psa s milovaným obojkom vložila do jeho rúk a s elegantným pohybom zmenila trasu. Nepočula som žiaden brechot, ani žalostné skuvíňanie. Poctivo som sa obzrela okolo seba, lebo som sa zľakla, že to dievča si so sebou prinieslo celý filmový štáb. Reku určite je akousi mestskou top modelkou a dnes má pred sebou zdĺhavú charitatívnu činnosť. O dve minúty sa presunieme do detského domova a potom k ľuďom, ktorých trápi rakovina, keď sa mi ju podarí bez povšimnutia odprevadiť, budem vo večerných hlavných správach. Ona zahrá rolu, že si dokáže poplakať nad trpkým ľudským osudom a ja sa zahrám, že ju vysmejem.
Ona sa však „odniekiaľ" skutočne vrátila, doniesla čerstvý chlieb, salámu a minerálnu vodu. Postavila sa tesne k tulákovi a spolu si pochutnávali na jedle...ešte aj pes sa dobre najedol...Pravda chlapci už nepískali a tie nežnejšie polovičky si aj s celým krkom odvrátili od nej tvár. Hm...a to sa nediala žiadna životná premena, iba sa zmenil uhoľ pohľadu. Od toho, že to krásne dievča stískalo staré, ošarpané plece bolo ešte takisto krásne ako pred chvíľou...ba čo viac, oveľa krajšie.
Žiaľbohu, už som nestihla viac zaregistrovať, akurát keď som pomalým krokom prešla popri nich spozornela som na „vyčítavé slová“ tuláka.: „Nič si sa nezmenil Fecó, darmo si sa utiekal do iného sveta, tvoje srdce je takisto šľachetné. Len pre tých si nedostupný a chladný, ktorý ťa nechcú vidieť a spoznať. Totiž pre ľudí je oveľa jednoduchšie svoju vlastnú bezmocnosť projektovať cez životy iných.“
Fecó??? Božie nebesá! To sa úmyselne postavil proti mne život? Veď toto bola modelka storočia keď som ju videla...
Ja som videla...
Videla som ju???
Ni nevidela! Videla som iba to, čo som chcela vidieť, a takto sa to stihlo domotať.
S plačom som sa pobrala do ulice Mocsáry. Zastavila som sa pred prvou kalužou, ktorá mi pripomenula močiar a polhodinu v kuse som sledovala vlnitý odraz svojej vlastnej tváre. Bože aká som len škaredá...tak skutočne! Keby sa ma v tej chvíli polovica sveta snažila ľútostivo utešiť, ani vtedy by som si nedokázala pripustiť možnosť, že viem byť šikovná, múdra, aj pekná. Musela som totiž bojovať s tým, kto v skutočnosti som. Kým som stihla zdvihnúť prosebne zrak k nebesiam, aby ste ma dokázali mať radi takú aká som, bez toho, že by ste ma chceli meniť, začala som sa úprimne báť, že zostanem úplne sama.
Od ľudí, ktorí sa pristavili pri mojej kaluži, aby zisťovali z akého dôvodu fotím, som sa dozvedela, že známy televízny reportér a novinár Vujity Tvrtko nedávno navštívil Fiľakovo.
Napriek tomu, že som mala v ušiak slúchadlá a tým pádom som nemohla počuť čisto, som si istá, že som počula túto vetu: „Nuž, aj táto má šiltovku na hlave a vyzerá na reportérku. Určite je Tvrtkovou pravou rukou a nechali nám ju tu, aby konečne niekto opísal aj naše peklá.“
Zabudla som si pustiť hudbu (často na to „zabúdam"), z toho prostého dôvodu som počula tie jednoduché vety...alebo som počula len to, čo som chcela počuť?! Prosím vás, vykašlite sa na to, možno sa to celé ani neprihodilo, a vy budete bez príčiny odpadávať za banálnu podobu s Tvrtkovou pravou rukou. :D
Odkedy musím žiť s pocitom, že som „Fecó“ videla v „zlom odraze svetla“, ja sa titulujem inou časťou ľudského tela prísne k tomu pridám: „Hlúpa“
Lež mohlo sa to celé udiať aj v tom zmysle, že nespomalím a zostanem navždy hlúpou (iná časť tela). Takto som mala možnosť vidieť človeka, krásne dievča s chlapčenskou prezývkou, ktorý nezaprel že pochádzal z „prostriedku ničoho“. Predstavte mi aspoň jedného človeka, ktorý úprimne bojuje s tým, aby sa nezaprel.
Viete aj peklá iných slúžia iba na to, aby dokázal človek neprimerane súdiť. Mne úplne postačí to moje, možno ani tisíc životov mi nepostačí na to, kým sa z neho vyškriabem. Pravda...neutiekam sa k takému svedomitému Bohu, ktorý všetku vinu sveta prihodí na moje plecia. Veď ma stvoril na svoj obraz a na svoju podobu, mám ho pre to obviňovať? Prosím vás, nebláznite! Radšej ma poopravte, máte na to jedinečnú šancu.
Totiž čakám všetkých smelých, odvážnych a úprimných ľudí, ktorí sú odo mňa lepší...čakám tých, ktorí ešte nikdy v živote nepriniesli nesprávne rozhodnutia, nikdy v živote neklamali, nesúdili mylne, nikdy nedokázali nenávidieť nikoho a svoje vlastné chyby, či previnenia nezvalili na iných. Čakám tých, ktorí čokoľvek obetovali zo svojho bez toho, aby to rozšírili vo svete. A čakám aj tých, ktorí v živote nesrali...je to síce ľudské, ale nemá to nič spoločné s romantikou.
Čakám, aby som im mohla úprimne povedať, že naše cesty sa budú musieť rozdeliť, nemôžem ísť s nimi, lebo ich dokonalosť ma zbytočne frustruje. Frustrácia vyvoláva vo mne zvracanie a ja nerada zvraciam. To kvôli tomu som sa nenarodila ako žirafa. Chcem, aby napredovali ďalej a hlavne bezo mňa. Ja som už veľmi zaostala. Veď „ taký“ človek ma naučil ako byť skutočne „krásna“, do ktorého by mnohý s radosťou zakopli. (Pravda aj to len po tom, ako by sa zistilo, že chlipní chlapi zbytočne pískali za nim a ženy závideli úplne neodôvodnene.) Lebo my sme prosím pekne takí idioti...klameme, aby sme sa mohli vyhovoriť, že nás na to „sám život naviedol“.
Nuž, túto úlohu nemôžem nechať bez povšimnutia. Zbytočne by som sa obracala proti sebe len preto, aby som sa vám páčila. A ja sa vám nechcem páčiť.
Len sledujem svoju kaluž a slzy padajúce do ničoty. Niet človeka, ktorý by pochopil, že ma táto skúsenosť bolí snáď o to lepšie, že som si ju svojvoľne vybrala. Mala som všetko potrebné k tomu, aby som svoj život prežila v sebaklame. Nechcem...

Nuž, ale keď ste odo mňa lepší... prečo sa zastavujete popri mne? Prečo spomaľujete kvôli mne? Nemám nič, čo by som vám mohla dať. Už viem...pochopila som. Oklameme dobrotivého Boha, že ste mi chceli skutočne pomôcť :))))) Čo keď aj on len to vidí, čo chce vidieť.
Zrejme sa ku koncu pekelného príbehu túžite dozvedieť, či sa vo mne niečo zmenilo a či by som sa dokázala spriateliť s tou „dievčinou“? Moja odpoveď je: Nie! Necítim, že som toho hodná. Totiž kým ja som snívala o tom, že budem vo večerných správach, ona úplne ľudským spôsobom oživila jeden svet. Vidíte vy vôbec ten rozdiel?
A či naozaj navštívil Vujity Fiľakovo, nie mňa sa pýtajte. Ja som ho „nevidela“ a to, čo nevidím v to neverím. Veď dosť často aj v to verím mylne, čo vidím na vlastné dve oči. Vy nie???

Egy ló NAP-LÓ-jából

Dadka — Tue, 26 Feb 2013 19:53:02 GMT

Kesergő borús szemekkel nézem a földet
Nem érzékelve a környéket, a hegyet, legyet.
zsibolygó ez a csend, visszariadt körülöttem minden
Nagy állat vagyok,Kortis a va/ló/ nevem.
Taposom a füvet, zavarom a vizet
Várom a kecses, zabos lakomát.
A gazdi inkább más merre biceg
Erős folyadékkal tompítsa akaratát.
Ugornék, menekülnék, vissza nem néznék,
De mi lesz vele?,ha már én sem leszek??
A keserű szájíz elvadul, vesztve terhét.
Csak ez marasztal, lábaim izma feszességét.
Szomorú a napom, estém, reggelem
Ugróértelmem még utódomban sincsen.
Bízok a napsugárban, és olyan régen látott sapkában.
Ha meglátom, az a perc változtat, értem-ellenem.
(Kovács Róbert verse)

Va/ló/ban…
(Üzenet Kortisnak)
Csak magad elé néztél, nem láttad a napot
Árnyékod utolért és beléd harapott.
Tudtad jól szabad vagy s ez nem neked való
De a szeretetnek ára van, hiába vagy ló.
Mi lenne vele, ha te sem lennél mellette?
Az „erős folyadék” már mindenét elvette!
Maradtál te és lehet beléd rúgni
Mert élni sokkal nehezebb, mint, jaj de jól berúgni.
De ha te elhullasz, nem ejt könnyet érted
Akad majd másik ló, akit jól megsérthet.
S ennek hidd el Kortis paci nem te vagy a forrása
Ezer szív porba hull, amíg ezt belássa.
Vágtass hát az éjnek és ne nézz soha hátra
Ki józanul szenved, hidd el sokkal bátrabb.
Ha fontos voltál neki eljön egyszer érted
S cipelheted büszkén, ahogy Istentől kérted.
Nem lesz ott sértés, nem lesz ott vád,
S akkor érzi majd milyen szükség volt rád.
Akkor majd ne büntesd, tartsad a hátad,
Hogy ugróértelmedben áthidaljátok a gátat.
Legyél rá büszke, hogy vágtattok a napnak
Mert ilyen jó szívet csak a bátrak kapnak.
(Dadka válasza)

A világok harca. - Boj svetov.

Dadka — Sat, 23 Feb 2013 21:53:35 GMT

„Egy nap lyukat ütsz az égbe és a világegyetem keresztülzuhan rajta."
(Beautiful Creatures)

Ez nem egy recenzió kísérlet, ócska tömegbűvölet netán lelkigyakorlat halandók számára.
Ez egy őszinte krokodilkönnyi mindazokért, akikre azt mondják: „Más”, „Különc”, „Nem ide való”.
Ez egy hegesztett angyalszárny, befejezetlen mondatok replikája.
Egy út a semmi közepéről önmagad felé, mert te még nem tudod, hogy honnan – hová és meddig tart majd, de „ők” már eldöntötték:
KI VAGY
MENNYIT ÉRSZ
ÉS MIT ÉRDEMELSZ A SORSTÓL…
„Ők” a jóhiszemű, világmegváltó térítők, akik az átkot gyűlölettel váltogassák, miközben egy olyan Istenben hisznek, aki maga a fény és a szeretet. Eleinte nevetségesnek tűnt, de higgyétek el korántsem az.

Megismerve Léna történetét a saját torkom fogságába estem s addig – addig fojtogatott, amíg „onnan belülről” nem fakadt ki egy hatalmas, fájdalmas ordítás. Ez elég nagy pofon volt ahhoz, hogy őszintén félni kezdjek. El tudjátok ti egyáltalán képzelni, hogy milyen sebezhetővé válik az, aki még éltében sosem gyűlölt? Ott áll lehajtott fejjel a „rossz úton” (?) amelyre „ingyen jegyet” váltott a hűűű de jó lelkű emberektől, akik majd „megmentik” az esetleges bukástól.(Ha elég meggyőzően könyörög) Hogy legyen majd kinek beszámolót tartani arról, mindez mennyi áldozattal jár…
Köszönöm, nagyon kedves, de nem kérem. Se az ilyenfajta embert – se az áldozatát, se az ebédjét, se a házát, se a takaróját, se az álmait.
Az igazi szeretet „egymás élete iránti tiszteletről” szól (Richard Bach).
Ha valakit igazán szeretsz, nem tünteted fel áldozatként. Megtanítod, hogy álljon a saját lábán, ha már nem lehetsz többé mellette és hiszed, hogy elég erős lesz majd, amikor döntenie kell a „jó” és a „rossz” között. De nem fogod átkozni, és nem fogod gyűlölni még akkor sem, ha nem téged választ majd… miért tennéd, ha egyszer igazán szeret(t)ed? Talán mert az egész életed egy kolosszális hazugság… Dráma egy olyan közönség előtt, akinek egy kicsit sem számítasz.
11. parancsolat (kisbetűs rész): Hülye vagy mint a tök (azt mondják rólad) s hogy engedtem kedvedre bántsál, az kizárólag az én hibám. Nem te felelsz érte.
A lány egy tükörképet alkotott arról, aki valaha elhitte, hogy ha az igazi arcát mutassa, önmagáért szeretik majd…
Más, különc és nem illik közénk, mert inkább választaná a máglyát, mint azt a fajta „önzetlen szeretetet" amelyben a jóságos Isten majd pont azért fogja megbüntetni, mert ő nem olyan, mint a többiek, miközben akik kedvükre átkozódnak - gyűlölködnek, netán élvezik majd a mennyek országát?! No, ne már…
Nincs mágikus erőm, amit használhatnék, se jól bevált lottószámok, viszont van egy kérésem. Élje mindenki a saját „mennyországát" vagy „poklát" úgy ahogyan jónak lássa és úgy, ahogyan önszántából megteremtette. Aki idáig nem tartotta fontosnak, hogy mellettem álljon, már nem kell iparkodnia. Köszönöm, nekem jó „ez az út” nem kell máj, krumpli se önzetlen uborka.
Viszont elárulok egy titkot…
Istenigazából nem az számít, hogy jó, vagy rossz-e valaki az adott élethelyzetben, hanem hogy a TE SZÍVED a TE LELKED mit érez iránta. A saját érzéseidért kizárólag te felelsz akkor is, ha gyűlölsz valakit és akkor is, ha szereted. Talán ez az egyetlen erő, amivel szabadon rendelkezhetsz. A többit már megnevezték: Felsőbb hatalom, visszafordíthatatlan sorskerék…

Én Léna párti vagyok:)) Tudjátok, ő az a „rossz, sötét erőkkel rendelkező " lány, akin a „jó lelkű, Istenfélő” fényt kereső szeretetteljes emberek úgy segítettek, hogy egyenesen a pokolra küldték. Ha a lány sorsa csak azoktól az idiótáktól függött volna, még annyi időt sem nyer önmagának, hogy beköszönjön a saját filmje nézőinek. A forgatókönyv szerint jó volt ráfogni a világ összes tragédiáját és hibáztatni olyasmiért, amit meg sem tett. Rendesen a szívembe szúrt látván, ahogyan beletörődött lassan, s nyelte a külvilág átkait. Mert így van ez sajnos a reális életben is s a legnagyobb galibát pont azok okozzák, akik állítólag sosem hibáztak még. Úgy akarnak legyőzni másokat, hogy önmagukkal sem bírnak rendesen. Nem akarok közösködni ilyenekkel, megijeszt a hibáim aránya az ő tökéletességükhöz képest:))) S ezzel remélhetőleg teljesen lekoptatom magamról az „önzetlen”, „világmegmentő”, hazug „jó akarókat”.
Aki viszont „csak" egyedül magától védett, kizárt, hogy önmagára ismerjen az írásban. Hálásan köszönöm, nem feledkezem róla meg.
Meg kellet tanulnom…A tükrök sosem tűnnek el végleg, esetleg összetörnek, de ahány szilánkra hullnak széjjel, annyival több arcod lesz. És nekem is…
Állok elébe!
Remélem, nem lövöm le a poént, ha elárulom Léna a fényt választotta, viszont kellet hozzá valaki, aki őszintén bízott benne. Valaki, akit szerethetett, valaki, akit el kellet engednie, hogy ne bántsa, ha netán sötétségbe borul a szíve. Valaki, aki mégis visszaemlékezett a valódi természetére s ezzel megtörte az átkot…
De hát erről szól a bátorság. Látni valamit teljesen más fényben, mint a többiek és igazat adni a szívünk szavának.
Bárhogy alakul… valaki úgyis MEGMONDTA

Dallamom nehéz, pedig Megmondtam, hogy lesz benne gyengédség.
Szánalmas az indulat, Megmondtam a cél előtt sokszor papírrá ázik el.
Hasznos a kézillat, Megmondtam végtelen a látásom érzéke.
Félre álló nincs, Megmondtam üljél be, és lefagyasszuk a környezetet.
Válasz van, habár Megmondtam, és csak most teszem fel a kérdést.
Megmondtam, hogy Megmondtam zúgóság nem mindig szeles esővel jár.
Megmondtam a környezet védi magát, nem kell tüskéket állítani nekünk.
Százszorszép névváltozásra korul, Megmondtam szorozzuk még százzal.
Parasztzsákom-kiszórtam, Megmondtam a kimondott szavak voltak bennük.
Rendkihagyó rend, csend falurész Megmondtam pokrócát hóban pucolja.
Folyékony beszéde után, Megmondtam töröljétek le arcomat.
Népnek kenyér kell, Megmondtam szaporítsuk a vetés oldalát.
SzentLiska unokája Megmondtam rosszul végzi, vagyis már megtörtént.
A humor Megmondtam kényszeríti izmosítani az arc vonásait.
Megmondtam fokozzuk a pillanat értékét, mindig újból kezdem, a pillanat múlandó.
Semmiség az egész, Megmondtam lássuk egymást a tárgyaló teremben.
Fejed bőre hiányolja a hajhagymákat, Megmondtam odaajándékozom, kihagyom a tavaszi kertültetést.
Megmondtam neki, a koldusbot nemcsak mind divatcikk legyen nála.
A tej fehér, én Megmondtam, hogy más ízekre vágyok.
Szörnyű ez a szörnyeteg, pedig Megmondtam milyen ártatlanul néz rám.
Mulandó a zene, Megmondtam, még most is cseng a fülemben a dallam.

(Köszönet Kovács Robinak az értékes mondanivalójáért. Másoknak olykor talán jobb lenne, ha mi „különcködők” csendben maradnánk… De akkor mi értelme lenne az életünknek? Összevéve semmi, így hát jobb is ha „megmondjuk”)

Köszönet Viktornak az értékes fotóért:) Éreztem, hogy döntetlen lesz:)) Ehhez a kiegyensúlyozottsághoz csak a természet ért… Egy rigó nem fogja abbahagyni az énekét, ha egy olyan ember sétál el előtte, aki a múltban hibázott. De ha a rigó károkozó lenne az ember nem kutat a miértek után, egyszerűen lelövi…

„Jedného dňa spravíš do neba dieru a celý vesmír sa cez ňu prepadne"
(Beautiful Creatures – preklad z originálu)

Toto nie je pokus o recenziu, naničhodné mámenie davu, či duševné cvičenie pre smrteľníkov.
Toto sú úprimné krokodílie slzy pre všetkých tých, ktorých titulujú s prívlastkom „čudák“ .
Toto sú zvárané anjelské krídla, rýchla replika na nedokončené súvetia. Je to cesta odnikadiaľ smerom k sebe samému. Ty ešte netušíš, že odkiaľ sa pohneš, ktorým smerom a dokedy to potrvá, ale „oni“ už za teba rozhodli
KTO SI
AKÚ MÁŠ HODNOTU
AKÝ OSUDNÝ ÚDEL SI ZASLÚŽIŠ
„Oni“, tí dobroprajní spasitelia sveta, ktorí prekliatie striedajú s nenávisťou, pričom veria v takého Boha, ktorý je symbolom svetla a lásky. Spočiatku sa mi to zdalo smiešne, ale už verím vo vážnosti tejto situácie.

Spoznajúc príbeh Leny som sa nechtiac dostala do zajatia vlastného hrdla, ktoré ma škrtilo až kým sa zo mňa nevydral žalostný nárek. Táto osudná facka bola dosť veľká na to, aby som sa začala úprimne báť. Viete si vy vôbec predstaviť, že aký zraniteľný dokáže byť človek, ktorý si počas svojho života nikdy neprivlastnil nenávisť, ako zaužívaný pocit voči ostatným? Stojí s ovisnutými ramenami na „rázcestí“ tam, kde ho zahnali tie „úprimné, božské“ ľudské srdcia, ktoré sa ho chystajú zachrániť pred pádom (ak dokáže hodnoverne prosíkať), len aby bolo koho vyrozumieť o možnej obetavosti.
Ďakujem, je to veľmi milé, ale ja si z nej neprosím. Neprosím si ani kúsok z takého človeka, ktorému by som mohla byť na záťaž. Neprosím si z jeho obetavosti, ani kúsok z jeho obeda, domu, prikrývky, či rôznych snov.
Skutočná láska je o „vážení si odlišnosti životov“ (Richard Bach – preklad z originálu)
Ak máš niekoho skutočne rád nevypipleš si z neho obeť. Naučíš ho ako má stáť na vlastných nohách v prípade, keď sa vaše cesty budú musieť rozísť. Veríš tomu, že bude dosť silný pri rozhodovaní medzi „dobrou“ a „zlou“ cestou. Nebudeš ho preklínať a nebudeš ho nenávidieť ani v tom prípade, keď sa nerozhodne pre teba...prečo by si to robil, keď si ho mal naozaj rád? Snáď preto, lebo celý tvoj život je kolosálnym klamstvom. Dráma pre také obecenstvo, ktorému na tebe vôbec nezáleží.
11. prikázanie (pasáž s drobnými písmenami): Si obyčajnou prázdnou schránkou(takto ťa opísali) a to, že som ti dovolila ubližovať mi je zásadne mojou chybou. Zodpovedám si za to sama.
To dievča z príbehu ukázalo akési obrátené zrkadlo niekoho kto veril, že keď ukáže svoju pravú tvár budú ju mať radi.
Je iná, čudácka a nepatrí do nášho citovo vyprahnutého sveta, totiž radšej by si zvolila smrť upálením na hranici, ako by mala prežiť taký druh „nezištnej lásky“ kde ju bude dobrotivý Boh trestať za to, že je iná ako ostatní, pričom tí, čo preklínajú a nenávidia podľa vlastnej nálady si budú užívať nebeské fanfáry?! No nie....
Nemám v sebe magickú silu, ktorú by som mohla použiť, dokonca ani výherné čísla lotérie nepoznám, mám však jednu veľkú prosbu, ktorú ak bude potrebné dokážem aj odôvodniť. Nech si žije každý to „svoje nebo", či „peklo", ktoré si dobrovoľne vytvoril na základe vlastných pocitov tak, ako uzná za vhodné. Kto doteraz nepovažoval za dôležité, aby pri mne stál, už sa nemusí namáhať. Ďakujem, mne vyhovuje moja cesta. Nechcem žiadne mäso, zemiaky, či uhorku z obetavosti.
Prezradím však jedno tajomstvo...
V podstate nezáleží na tom, či je človek dobrý, alebo zlý v určitých životných situáciách, ale čo cíti k nemu TVOJE SRDCE a TVOJA DUŠA. Za svoje pocity si zodpovedá každý sám aj v tom prípade, keď nenávidíš, aj v tom prípade, keď miluješ. Možno je to jediná sila, ktorou môžeš slobodne disponovať. Na všetko ostatné sa hovorí: vyššia moc, nezvratné cesty osudu...

Ja držím stranu Lene :)) Viete, ona je to „zlé" dievča s temnými silami, ktorej tie „dobré bohabojné duše“, ľudia hľadajúci láskyplné svetlo pomohli tak, že ju poslali rovno do pekla. Keby osud dievčaťa závisel iba od tých idiotov, ani toľko času by si nedokázala nahrať pre seba, aby pozdravila divákov svojho vlastného filmu. Ja viem, že podľa scenára bolo pohodlné zvaliť na ňu všetky životné tragédie, či obviňovať ju z toho, čo ani len náhodou nezapríčinila. Až ma pichlo pri srdci vidiac ako sa s tým všetkým pomaly vyrovnáva a hltá prekliate pohľady svojho okolia. Totiž takto to funguje aj v reálnom svete a najväčšiu galibu spôsobujú práve tí, ktorí si myslia, že nedokážu v ničom pochybiť. Tak sa snažia premôcť iných, že ani sami so sebou nevládzu poriadne. Nechcem sa spolčovať s takýmito ľuďmi, vystrašila ma úmernosť mojich vlastných chýb s ich dokonalosťou:))) Dúfam, že s týmto vyhlásením som nadobro odstrašila od seba tých „nezištných spasiteľov sveta“, ktorí pre mňa chcú len to najlepšie, hlavne so všetkými tými klamstvami o ich vlastníckej láske. Kto ma však ukryl hlboko v srdci, aby ma ochránil pred nenávisťou, na toho si v pravý čas spomeniem. Mám mu čo ďakovať.
Niečo som sa musela naučiť: „Môžeš mať trebárs tisíc skál, zrkadlá nikdy nepominú. Naopak...v roztrieštených črepinách aj tisíc svojich tvárí si rozoznáš. Ako aj ja...
Tak do toho!
Dúfam, že nič s tým nepokazím ak vám prezradím, že Lena si zvolila cestu za svetlom. Potrebovala však niekoho, kto úprimne veril v dobro jej srdca. Niekoho, koho mohla milovať, niekoho, koho musela opustiť pre prípad, keby sa jej srdce utápalo v temnotách. Niekoho, kto si pamätal jej skutočnú povahu a tým prelomil prekliatie...
Hm...ale o tom je vlastne odvaha, vidieť niečo celkom inak ako iní a postaviť sa na stranu svojho srdca.

Kérsz egy szelet szelet? - Vie to vietor?

Dadka — Sun, 10 Feb 2013 19:05:36 GMT

„Ha az ember felülről nézi a dolgokat, mindannyian gyerekek vagyunk a történelem sorában. Egészen apró gyerekek, pólyás babák, vagy talán csak papírdarabok, melyeket kedvére sodor a szél.”
Francisc Munteanu

Belegondoltatok már? Talán az egész életünk csak egy filmkocka. Egy bravúros jelenet, amelyre jegyet váltottunk, mint a „klasszikus gyermekirodalom egyik halhatatlan költői remeke a felnőni nem akaró Pán Péter”(Idézet egy musical-ből) akit maga a szél Sohaországba sodort ahol nem kellet félnie a kudarctól, az elvesztéstől, az öregedéstől és a haláltól. Miféle kiváltság! Nem kizárt, hogy mi ketten váltottuk egymást. Mert engem a szél pont oda fújt ahonnan őt „vitte”. Így kerülhettem eme duális világ magjába, ahol az egyrangú erők teljes ellentétet alkotva bármikor szembeszállnak egymással, s nem mindig van köztük figyelmeztető átmenet. A természet követi a spontán nem írt szabályokat. Így a fényes nappal és a sötét éj között hamisítatlanul ott lappang az alkonyat. Mi emberek csak szeretni illetve csak gyűlölni tudunk… olykor azt sem igazán s így billegünk az egyik „ló” oldaláról a másikra úgy, hogy talán sosem nyergeljük meg rendesen az életet.
Leszületésünk idején nyilván nem számolunk a halállal. S amikor valaki az önzetlen szeretetről papol órákig, kizárt, hogy elhiggyük a figyelmeztető jeleket: „Ez becsap, hisz ugyanúgy gyűlölni is képes, akkor miről beszél (és minek)?” Ha ezeknek a dolgoknak előre tudatában lennénk, nyilván nem látnánk értelmet az Itt létben. Hisz mi célból akarnánk tanulni bármit is, ha egy sorsdöntő lépés teljesen megváltoztathatja az elért eredményt (vagy érzést). Talán épp azért, mert a kialakult ellentétes energia kimerítő harcba hívja az embert, s mintha nem lenne kár a fáradságért, az ember oly szívesen harcol. Hol önmagával,(ez a leggyakoribb) hol az ellenségeivel, hol az előítéletekkel, vagy csak úgy… a láthatatlan viharos széllel, melynek kergetésével gyermekként sokszor elszórakoztattam önmagam.
Nem siettem felnőni, félni, hogy egyszer majd minden véget ér, mert lesz majd, aki igazi fájdalmat okoz, s akinek fájdalmat okozhatok én. Tudni, hogy leszek majd egyszer igazán magányos és magányossá teszek másokat. S hogy ítélkezem majd mások tettei felett, mivel felettem is ítélkeztek. Itt már az idő teljesen más szabályok szerint működik, nem tesz boldoggá egyik pillanatról a másikra úgy, mint egy gyermeket, esetleg kialakít egy hosszadalmas folyamatot melynek végén győzelmesen (s már talán fogatlanul) vigyoroghatunk. Nem áll le, csak mert neked pihenned kell, és nem törli önmagát, hogy egy kicsit átírhasd a múltbeli élettörténetedet. Halad, s vele haladhatsz, így sok minden feledésbe merül akárcsak a gyermekkori álmunk nagy része.
Egyszer csak felülkerekít egy jel, egy sugallat. Nem tudod megmagyarázni, bizonyítani vagy elkapni, hogy megmutasd másoknak. Egyszerűen csak érzed, „ez a kiváltságos élethelyzet” rólad s neked szól…

Amikor a szél lágyan kiszárítgatta csalódottságom könnyeit…
Amikor hullámokat varázsolt a nyugodt tengerre, hogy tapasztaljam erejét…

( az igazi feng-shui azaz szél-víz )

Amikor szétfújta a viharos felhőket, hogy a nap sugarai érinthessenek…
Azt mondtam elkapom, és már soha többé nem eresztem el. De nem lehet, mert a szél szabadnak születet, s ha túl sok van belőle akaratlanul pusztít bármennyire is szeressen, bármennyire is lenne a barátom. Ezzel a tudattal nőttem fel s nem volt semmiféle átmenet. Egy nap szépen felébredtem s gyáva megalkuvó lettem. Túl gyáva ahhoz, hogy a szelet kergessem, túl gyáva ahhoz, hogy élvezzem, amikor a hajamba túr. A gyermekkori pajkos játszótársból „hülye szél” lett, aki elrontotta a frizurám, amikor az első randevúra mentem. Oly fontos volt mit szólnak az emberek… azok az emberek, akik már réges - régen feladták a gyermekkori álmukat, hogy maradjon elegendő idejük mások kritizálására. Ezt látván oly sokat könyörögtem az égnek: „Soha ne nőjek fel, ne legyek olyan, mint ők.”
A „visszatérés” olykor nehéz és fájdalmas, egyedül szinte lehetetlen s épp ezért szerettem volna tudni, hogy a baráti köröm ugyan kergeti-e időközönként a szelet? Náluk hogy néz ki, ha elkapják? S ugyan tudnának-e mesélni szélnek a szélről? Felkértem néhányukat, hogy segítsenek nekem. Mérhetetlenül jól esik, hogy még egy ismeretlenül ismerős vándor is megpihent mellettünk és a szél sebességével tudósított arról mit érez, és mit gondol.
Képek, írások által meséltek s úgy döntöttem tovább adom, hogy tudjátok ti is… amikor igaz és jó barátok kísérnek végig az élet göröngyös útján, szinte minden akadály eltörpül. S ha netán mégis szembepisálok a széllel valami égi erő mindig fordít rajtam egyet. Hogy miért? Ne tőlem kérdezzétek.

Szólt a szél, ma erre száll s így születet meg bennem a kérdés: Kérsz egy szelet szelet?
Örök gyerekek a Sohaország kecójából, köszönöm, hogy visszavarázsoltátok az álmom.

A szerzők írásait csak abban a nyelven jelenítem meg, amelyben írták.

„Keď človek začína vnímať veci z nadhľadu, zistí, že všetci sme deti v spleti historických udalostí. Veľmi drobné deti, bábätká v perinke, alebo len akýsi kus papiera, ktorý podľa nálady unáša vietor sem a tam.“
Francisc Munteanu (preklad z originálu)

Zamysleli ste sa už nad tým? Náš celý život je možno jeden jediný filmový záber. Bravúrne predstavenie na ktoré sme si zaobstarali lístky ako nesmrteľný hrdina z klasickej detskej literatúry, lietajúci chlapec Peter Pan, ktorý netúžil nikdy vyrásť a tak ho vietor zavial do krajiny Nikdy, kde sa nemusel obávať zlyhaní, prehier, strát, staroby, či smrti. Aké výsadné postavenie! Vôbec nie je vylúčené, že my dvaja sme sa vystriedali. Totiž mňa vietor zavial presne tam, odkiaľ jeho uniesol. Zrejme tak som sa dostala až sem, do jadra duálneho sveta, kde jednotné sily tvoria sami sebe úplný protiklad. Kedykoľvek sa jeden druhému vzoprú bez upozorňujúceho prechodu. Príroda nasleduje spontánne nepísané pravidlá a tak sa medzi jasným dňom a tmavou nocou nefalšovane objavuje už dokonale preštudovaný súmrak. My ľudia však dokážeme iba milovať, respektíve iba nenávidieť...občas sa ani tie dve protichodné pocity nezakladajú na pravde. Atak sa celý život kolíšeme z jednej strany na druhú bez toho, aby sme čo i len na chvíľu osedlali život.
Pri narodení zrejme nerátame so smrťou. A keď niekto hodiny mudruje o nezištnej láske, je vylúčené aby sme inštinktívne uverili, že klame: „veď dokáže aj nenávidieť, tak o čom to rozpráva (a načo)“? Keby sme ohľadom týchto životných udalostí nadobudli pravdivé vedomie, zrejme by sme už nenašli hlbší zmysel v bytí. Veď z akého cieľa by sme sa chceli učiť, keď jeden jediný osudný zvrat dokáže od základu zmeniť získaný rezultát (či pocit).
Príčiny sú menej známe, ale fakt, že protichodné energie vždy povolajú ľudstvo do vyčerpávajúcich bojov je pravdivý. Človek vždy bojuje tak ako keby nebola škoda námahy. A bojuje zrejme rád. Buď sám so sebou (najčastejšia alternatíva), buď s nepriateľmi, buď s predsudkami, alebo len tak...s neviditeľným búrlivým vetrom, ktorý som ako dieťa tak vrelo naháňala. Neponáhľala som sa dospieť, báť sa, že raz sa všetko ukončí, lebo už súbežne so mnou existujú ľudia, ktorí mi raz ublížia a ktorým ja budem musieť ublížiť. Vedieť, že budem raz skutočne osamelá, pričom aj budem opúšťať iných. Vedieť, že budem odsudzovať činy s vedomím, že aj mňa odsudzovali. Tu už hrá čas podľa celkom iných pravidiel. Chvíľkové šťastie má nesmierne krátky priebeh a na celoživotnú blaženosť čakáme až do konca, ak sa život podarí, môžeme sa víťazoslávne ( a bez zubov) usmiať. Tu sa čas nezastaví na základe prosieb, že si potrebuješ oddýchnuť, nezmaže sám seba, aby si si mohol preštylizovať minulosť. Napreduje a ty môžeš napredovať s ním. A takto upadne do zabudnutia mnoho našich detských snov.
Až raz nás povznesie jedno znamenie, či malá inšpirácia. Nevieš to vysvetliť, dokázať, či chytiť do rúk, aby si to ukázal aj ostatným. Jednoducho len cítiš, že si vo výsadnom postavení, ktoré rozpráva tvoj príbeh o tebe pre teba.
Keď vietor hebko vysúšal moje slzy sklamania...
Keď vyčaroval na pokojné more kolosálne vlny, aby som cítila jeho moc...
Keď rozvial búrlivé mraky, aby sa ma slnečné lúče mohli dotýkať...
Povedala som, že si ho chytím a nepustím nikdy viac. Lež aj samotný vietor sa narodil slobodný a keď sa ho nazbiera viac ako treba, nenáročky pustoší. V tej chvíli by bolo jedno, či ma má skutočne rád a či je mojim priateľom. Jednoducho by cezo mňa prerástol. Vyrástla som pomaly, ale isto s týmto vedomím bez akýchkoľvek prechodov. V jeden krásny deň som sa prebudila a stala som sa zbabelým oportunistom. Zrazu som bola príliš zbabelá na to, aby som bezstarostne naháňala vietor, príliš zbabelá na to, aby som vychutnávala rozstrapatenie vlasov. Z detského nezbedného kamaráta sa stal hlúpy vietor, ktorý mi pokazil frizúru hneď na prvom rande. Totiž tak strašne som si zakladala na tom, čo povedia ľudia...tí ľudia, ktorí sa už dávno vzdali svojich detských snov, aby im zostalo dostatok času na kritizovanie ostatných. Vidiac toto nekompromisné jednanie sveta som tak často šepkala prosebne do nebies:“ Prosím ja netúžim dospieť, ja nechcem byť taká akí sú oni.“
„Návrat“ je občas ťažký a bolestivý, osamotenému skôr nemožný. Práve preto som túžila vedieť, či okruh mojich priateľov dokáže z času na čas ponaháňať vietor? Ako sa im javí keď ho chytia? A či by dokázali rozprávať vetru o vetre? Tak som teda poprosila niektorých z nich o pomoc. Neskutočne dobre mi padlo, že ešte aj známy - neznámy vandrovník si počas púte oddýchol, aby nám rýchlosťou vetra oznámil, čo práve cíti a čo sa mu preháňa v myšlienkach.
Pomocou fotiek a pocitov vliatych do slov mi porozprávali svoje vlastné príbehy. Rozhodla som sa, že to podám ďalej, aby ste aj vy vedeli...keď nás na životnej púti odprevádzajú skutoční priatelia všetky prekážky sa akoby zázrakom zmenšia. A keby som čírou náhodou predsa len „cikala naproti vetru“ nebeská sila mnou poriadne potočí. Že prečo? Nie mňa sa pýtajte.
Vie to - vietor :))

( foto: Viktor - Mesačný vietor )

Diela autorov zverejňujem iba v pôvodnom jazyku v ktorom tvorbu napísali.

Robi:

... Gyengéd, erős, szembeszálló, forgó, segítő, romboló, kellemes,kényszertehernemkellő SZÉL.
..egyenlő a vízzel, szél-víz áradat, szagtalan, íztelen, megfoghatatlan, kinyomozhatatlan - honnét és hova tart.
.....zmus, például az egy zászló, amelyet láthatatlan szél lebegteti, amely nem is fúj. Sőt, Don Quijotét felis dőtötte. Téves tudatosítás, hogy ő a szélmalmokkal hadakozott. Nem, neeem, hanem a széllel. A malom csak az útjában ált,. És hogy érdekesebbé váljon a történet,. Mi meg most fokozzuk a történetet, játszadozunk a lehetőségeinkkel, a széllel, amely fúj vagy sem, akkor nevezzük meg ...zmus szélnek, amely nem is fúj és Don Quijottét mégis feldönti. Mesének megfelel, de valóságnak is, a lónak is négy lába van és mégis megbotlik,. Úgyhogy, mindennapos szél vezet, követ, megcsap mindanyiunkat. Kellemesen, kellemetlenül, akarva, akaratlanul.
Nem vagyunk mások a szél harcos, vagy a szélmalmos harcostól, hisz álmok ringatnak, képzeletek kísérnek, érintenek, gondolatok szálnak/ belső szél által/ jobra balra, röpködnek, fújja őket a láthatatlan, amely nem is fúj,. De legalább van mire fogni,.
De térjünk csak vissza a téma alapkövére, amelyet szél erővel rombolni lehet, úgyhogy a szél, az egy kész megnevezés egy készen erezhető természeti mutatványhoz. Ez a SZÉL.
…és hogy mit csinál a szél ha nem fúj??? : kalandoz, apróként vándorol, éli a szabadságát, örül a mának és a mindennapnak, amikor meg várva várt a "apró-vándorok" összejönnek, mutatva erejét, örömét, meg tudja mutatni ki az úr.
Pár szó a szerzőhöz:
Idézem: „Nem vagyunk mások a szél harcos, vagy a szélmalmos harcostól, hisz álmok ringatnak"
Ez teljesen megfogott, sokat elmélkedtem rajta s talán a duális világban élő egyének „csak" ennyit tudnának fordítani rajta: „Nem vagyunk mások a szél harcos vagy a szélálmos harcostól, hisz malmok ringatnak." :))
A malom zúz, s ami fáj, jöjjön ki!
…zmus szél? Szkepticizmus, miszticizmus, szentimentalizmus, szarkazmus, cinizmus, idealizmus… Vagy csak szél? :))

Andykám:
Vietor je život, alebo???
Vietor je prírodný živel, môže byť dobrým pomocníkom, ale aj zradcom.
Je súčasťou nášho každodenného života už milióny rokov - odkedy Zem je Zem. Je spolutvoriteľom tejto planéty... Jednoducho ho potrebujeme k životu. Je to ako brat
5 elementov života... Keby len vedel rozprávať...
Hovorí sa, že vietor fúka... Ale predsa vietor nefúka, vietor je vietor... čo vlastne robí? Vetruje, veje??? Nie je viditeľný a predsa vieme kade chodí – je to zázrak, zázrak prírody. Je to sila! A kde je vietor, keď nefúka? To je otázka?!
Niekedy príjemný spoločník, niekedy ničiaci prvok ... Nie je naším majetkom a nikdy ani nebude. Je slobodný a robí si, čo sa mu zachce J
Niekedy mi pripomína - lásku... Nedá sa chytiť, nevidíme ju...predsa ju cítime, niekedy prichádza, niekedy odchádza, nevieme kedy sa objaví, čo po sebe zanechá, či krásne spomienky, či tie bolestivé...
Jednoducho je tu , je to sila, je to dar!!!

( foto: M. Gabi )

Bea - Pillangóm:

Preháňať sa neobmedzene po lúke, lesoch, jazerách, mestách, uliciach...? pohladiť tváre, ohriať a poláskať...? Pohladiť kvetinky, pobozkať koruny stromov, rozčeriť hladinu, priviať dážď...? Osviežiť jemným vánkom v horúcich letných dňoch, vyčariť úsmev...?
Bojovať s víchricou, poštípať na líčka...?
Klásť prekážky, ktoré sa zdajú na prvý pohľad neprekonateľnými, no s podporou dobrého vetra do plachiet predsa napredovať...?
Vietor v krídlach...
Vietor, čo nás poháňa dopredu.
Vietor, čo nás brzdí v napredovaní.
Vietor, čo nás hladí po tvári.
Vietor, čo nás osvieži.
Vietor, čo nám zalieza pod kožu.
...načo sú nám krídla keď nám ich nehladí vietor?
Môj vietor sú moje hranice, nespútané, plné nádeje, prekvapení, kam ma to dnes zaveješ? Čo mi to dnes prinesieš? Radosť, či bôľ? Lásku, či nenávisť? Zdolám, či stroskotám?
Ty ženieš dopredu, ty kladieš prekážky, ty ma držíš pri živote...
TY!
Môj vietor je moja sloboda.
Moja sloboda je môj život.
Môj život je vietor.
Vietor som JA!

( zdroj: internet )

Dzúliám:

A szél
Dühöngős vagy lágy? Vajon mit üzen nekem, amikor az arcomba fújja lágy szellőjét.
Megsúg mindent, amit a fák vagy a madarak beszélgetnek, netán hozza a jó hírt. A szél egy különös csoda. Meglehet ragadni minden pillanatát, minden sugallatát csak figyelni kell. A szél olyan, mint egy ember, hol dühöngő, hol pedig csendes. Dühöngésében fákat döntöget és bizony hideg is. De bezzeg amikor lágyan lengedezik, olyan, mint egy kis gyermek, kellemes, jó érzésű, nyugodt. És amikor nem fúj a szél, vajon mit csinál? Olykor tudatomra adja, minden rendben van, meg van nyugodva, és láthatatlan. Mint a lelkem. Nyugodt és elcsendesedett. A szél egy természeti csoda, amely behatol a lelkünkbe, szívünkbe és tudatunkba. Segít a természetnek előkészülni egy újesztendőre, segíti hozni a nyarat és a téli időszakot. A szél egy természeti csoda, mint a barát, ha esik az eső ő kiszárítja a földeket, de ha kell, megtámasztja fákon az ágakat.
Szeretem a nyári szellőt, mikor elhozza nekem a kellemes virág illatait a madarak énekeit és a fák titkos susogásait. Többnyire, amikor dühöng, a hajamba kap, s én hangosan megszólítom: „szelecske csak nyugodtan”, s ő mint aki érti szavam megnyugodva elenged.

( zdroj: internet )

Drága barátaim Ti pont az a szél vagytok, amely a szárnyaim alá fúj:)
Drahí priatelia, ďakujem vám za vietor v krídlach.

foto: Dadka - felnőtként is elkaptalak :-)

A barátaimnak... Mojim priateľom...

Dadka — Fri, 01 Feb 2013 18:35:05 GMT

„Én, aki mint mindannyian, szükségét érzem, hogy elismerjenek, benned tisztának érzem magam, és feléd indulok. Szükségem van rá, hogy oda menjek, ahol tiszta vagyok. Soha nem a szavaim, a tetteim árulták el neked, ki vagyok. Annak az elfogadása, aki vagyok, tett téged elnézővé ezekkel a tettekkel és szavakkal szemben. Hálás vagyok neked, hogy úgy fogadsz, amilyen vagyok. Mit kezdenék egy baráttal, aki elítél? Ha az asztalomhoz fogadok egy barátot, hellyel kínálom, ha sántít, nem kérem, hogy táncoljon.”

Antoine de Saint-Exupéry

A legnagyobb erény az ember életében, testet öltve leszületni a Föld nevezetű bolygóra és úgy keresni barátokat, ahogyan a Kis herceg tette. Talán az is a fontosabb leckék közé tartozik, hogy megtanuljuk, mindhiába kaparunk a tökéletesség felé, amíg nem értsük meg, hogy nem a tökéletes embert kell keresni, hanem azt, aki tökéletesen illik hozzánk. Hisz mi magunk sem vagyunk tökéletesek. Ezzel a gondolatmenettel nemrég találkoztam és nagyon megtetszet. Rögvest a Kisherceg rózsája jutott az eszembe. A Kisherceg elhagyta őt, de nem csak azért, hogy új barátokra leljen, hanem hogy tapasztalja a hiányát, annak ellenére, hogy a rózsa nem igazán volt kedves, vagy hálás vele szemben. Hisz sosem viszonozta a törődést szívélyes szóval, köszönettel, tekintettel. Egyrészt talán azért nem, mert természetesnek vette, hogy valaki törődik vele, másrészt szerintem nem tudta kellőképpen felmérni a barátja hiányát. Nem tudta milyen az, ha valakit féltenek, ha valakiért őszintén aggódnak. Viszont, amikor már minden part szakadt, egyikük sem forralt bosszút. S a rózsa ezekkel a szívszorító szavakkal küldte világba a Kisherceget: „Hát igen, szeretlek. Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni.“
Aki ezt nem könnyezi meg, szerintem minimumot értett meg a Kishercegből. A róka lelkem barátja volt, egy kedves mellékszereplő, aki felvállalva az érzéseit kimerte mondani, hogy vágyik a megszelídítésre. Mennyire megkönnyebbülhetett a lelke, ahhoz képest a félénksége egy aprócska áthidalható akadály lehetet. Épp ezért számomra a kevély virág volt az, akinek mindvégig drukkoltam, mert barátok nélkül az élet gyökértelen fa egy puszta sivatagban. Úgy érzem a történetük végezettével mindannyian megtanulták a feladott leckét.
Az emberi életben nem egyszer, nem kétszer idő előtt búcsúszóra kényszerülünk s ugyan mennyi időt mért ki az ég mindazok számára, akik igazán fontosak egymásnak? (És miért olyan keveset? Vagy ez már csak a telhetetlenség jele…) Ezt senki sem tudhassa előre, s olykor bizony azért kell távoznunk, vagy elengednünk, hogy másvalaki boldog lehessen. Talán ez pont úgy az őszinte barátság alapja, mint a láng, amely élteti a kapcsolatot. Emberfeletti dolgok ezek s csak az láthassa őket, aki nem fél a fekete függöny mögé nézni. Oly mulandó az élet s az időnk oly kevés…
Épp ezért szeretnék még időben köszönetet mondani a barátaimnak, hogy mellettem állnak könnyű – nehéz napokon, s amikor mint a rózsa, tövisekkel védekeztem, türelmesen vártak rám. Nem zsaroltak, nem átkozódtak, nem szórták rám a világ összes hibáit.
Volt, akit elhagytam tudván, nem fog megvárni, mert nekem nincs miért visszatérnem. Volt, aki ellökött és nem fogadtam vissza többé. S volt olyan is, akire én vártam… Ezen az úton haladva sok mindenre ráébred az ember. Talán a legfontosabbra is. Ki az aki lássa – ki az aki szereti?!
„Az igazi barát az, aki megérti a múltad, hisz a jövődben és elfogad annak, aki vagy."
Nem is tudom, miből érzékelhetnék a szeretetem mértékét, hisz én sem hálálkodom lépten, nyomon… talán az öleléseimből, talán a nézéseimből sok minden kiolvasható. Más az, amikor a barátaimra nézek, mert abban a tekintetben ott lappang a csodálat… mintha ezer éve ismernénk egymást s mégis mindig új dolgokat élünk meg. Más az, amikor egy baráthoz szólok, amikor írok, s a sorok közé bekódolom, mennyire fontos nekem. Még a csend is más. Titokzatos, de nem kínos. Teljesen más az… érezni, ez az ember számomra nem idegen. S ha majd mennem kell erről a Bolygóról egyszer, a barátaimat a lelkemben viszem, pont úgy, mint a Kisherceg.
Kimagasló köszönettel tartozom édesanyámnak s a kedves barátainak (és mindazok családtagjainak) mert hála nekik sok mindent hamar, még gyermekkoromban megértettem. Legfőbbképpen azt, milyen fontos az összetartás, hogy az ember nem arra született, hogy könyörögjön a szeretetért a segítségért, nem arra született, hogy hála jeléül hajlongjon, istenítsen, márványoszlopokat borítson aranybetűs nevekkel. Arra születet, hogy őszintén, szabadon szeressen és érezze mások szeretetét. Arra született, hogy tudja, el kell tévedni egy párszor annak érdekében, hogy felismerjük a helyes utakat.
Az orosz származású amerikai író Isaac Asimov világba bocsájtott egyszer egy elgondolkodtató mondatot: „Ha az orvosom azt mondaná, hogy csak hat percem van hátra élni, nem tűnődnék. Egy kicsit gyorsabban gépelnék.”
Ma értettem meg igazán mit szeretet volna ezzel az író mondani. Ami számított az életében neki, azt teljesen megélte, „most” már csak gyorsabban kell írnia, hogy tudassa a világgal mindezt. Neki valószínűleg sikerült, ma én próbálkozom.
A Világűr idejéhez mérve talán csak „hat percem” van hátra, ezért én sem tűnődöm, viszont gyorsabban gépelek, mert szeretném még elmondani a barátaimnak, hogy kivétel nélkül, egytől – egyig fontosak nekem. Nincsenek se sokan, se épp kevesen, nem holmiféle tömeglakók, ők azok, akik elnyerték a szívemet, s akiktől szívesen tanulok.
Ráébresztettek, hogy egy igazi barát szeret akkor is, ha selypítesz és sosem lesz belőled Megasztár :D
Szeret akkor is, ha kócos vagy és nem vagy kifestve.
Szeret akkor is, ha „a gép” nem pontozza a saját szöveged:))
A barát az barát és az marad akkor is, ha világok fordulnak ellened. Talán nem mindig támogassa az ötleteidet, az elszántságod, de „ott van” ha megbotlasz. Ott van, hogy segítsen megérteni, lehetnek hibáid ezért neked is kell tanulnod még. Ott van és megnevettet. Nem lépked előtted, nem lohol utánad. A vállain visz, hogy jobban lásd a csillagokat. Ott van akkor is, ha fizikailag nincs melletted, mert aki szeret, az szeret… bárki vagy s bárhogy teljesítesz. Hát mondjátok meg nekem, mi fontosabb „célunk” lenne az emberi életben mintsem, hogy megtudjuk kik az igazi barátaink? Talán még időben búcsút inteni mindazoktól, akik nem tartoznak az életünkbe, hogy tisztábban lássuk azokat, akik mindvégig „ott” álltak mellettünk.

Köszönet nektek - értetek:)
S köszönet mindazoknak, akik a sorok közti csendben is észrevették mennyit ér az igaz barátság…
...nem mindenkinek van itt kép, de mindenkit szeretek...

Ja ako každý iný túžim po uznaní a v tebe sa cítim čistý . Preto k tebe smerujem. Potrebujem ísť tam , kde som čistý . Moje slová a moje skutky ti nikdy neprezradili kto som. Totiž prijal si ma presne takého , aký som . Práve preto si bol , keď to bolo potrebné , zhovievavý k mojim slovám a k môjmu počínaniu. Som ti za to vďačný, veď čo by som si počal s priateľom , ktorý by ma neustále posudzoval ? Ak si prizvem k svojmu stolu priateľa, ponúknem ho miestom keď kríva a neprosím ho, aby mi tancoval.“

Antoine de Saint-Exupéry (preklad z originálu)

Najväčšou cnosťou v ľudskom živote je narodiť sa na planétu Zem a hľadať si priateľov takým spôsobom, ako si ich hľadal Malý princ. Medzi naše dôležitejšie úlohy zrejme patrí naučiť sa, že sa nadarmo ženieme k dokonalosti, kým nepochopíme, že naším poslaním nie je nájsť si dokonalého človeka, ale človeka, ktorý sa k nám dokonale hodí. Veď ani my nie sme dokonalí. S touto myšlienkou som sa iba nedávno stotožnila a chytila ma za srdce. Zaraz som si spomenula na ružu z rozprávkového príbehu Malý princ. Opustil ju, ale nie len na dôvažok toho, aby si našiel nových priateľov, ale aby nadobudol skúsenosť v tom, ako dokáže jeden skutočný priateľ chýbať a to napriek tomu, že ruža nebola k nemu milá, tobôž nie vďačná za starostlivosť. Nikdy neopätovala lásku Malého princa milým slovom, vďakou, či pohľadom. Z jednej strany zrejme preto nie, lebo jej bolo všetko prirodzené, z druhej strany podľa mňa nedokázala odhadnúť bolesť zo straty priateľa. Nevedela aké to je keď sa o niekoho skutočne boja, keď kvôli nemu prežívajú úzkosť a strach. Napriek tomu keď došlo k lámaniu chleba, ani jeden z nich nekľul pomstu. Ruža sa rozlúčila s Malým princom s týmito srdcervúcimi slovami: „Ale áno, mám ťa rada. Ty si o tom mojou vinou nevedel. Teraz to nie je dôležité. No ty si bol práve taký hlúpy ako ja. Usiluj sa byť šťastný.“
Komu sa nezaleskla slza v očiach pri tejto rozlúčke, podľa mňa pochopil len nepatrnú časť príbehu. Líška bola priateľkou mojej duše, milý vedľajší únik fantázie spisovateľa. Niekto, kto sa nehanbil za svoje pocity. Líška jasne a zreteľne vyjadrila svoju túžbu po skrotení. Aké oslobodzujúce to môže byť pre dušu napriek strachu zo sklamania. Práve preto som až do konca držala stranu pyšnej ruži, lebo bez priateľov je život ako strom bez koreňa v ničivej púšti. Ja si myslím, že ku koncu ich vlastného príbehu všetci zistili, čo sa ešte musia naučiť.
V ľudskom živote sa nezraz musíme predčasne rozlúčiť od tých, na ktorých mám skutočne záleží. Ktovie osud podľa čoho stanovuje čas spoločných prežití? (Prečo nám určuje tak málo času? Či je to už iba znak ľudskej nenásytnosti...) To nemôže nikto vedieť dopredu a občas veru musíme vedieť odísť, či opustiť, aby bol niekto iný skutočne šťastný. Toto snáď takisto tvorí základ skutočného priateľstva, ako plamienok, ktorý tento samotný vzťah živí. Sú to nadľudské záležitosti a vidí ich iba ten, kto sa odváži pozrieť za tmavú oponu. Život je pominuteľný a náš čas každým dňom vypŕcha...
Práve preto sa chcem včas srdečne poďakovať všetkým svojim priateľom, že stoja pri mne v ľahkých a ťažších chvíľach, a že na mňa trpezlivo čakali keď som sa ako ruža bránila tŕňmi.
Nevyhrážali sa, nepreklínali, nesypali na mňa všetku vinu sveta. Boli takí, ktorých som musela opustiť, vediac, že ma nepočkajú, totiž nenašla som zmysel pre návrat. Boli takí, ktorí ma odstrčili a už som ich nedokázala prijať späť. Boli takí, na ktorých som čakala ja...Kráčajúc po tejto ceste sa človek veľa toho naučí. Snáď aj to najdôležitejšie...vidieť tých, ktorí nás vidia a majú nás skutočne radi. „Skutočný priateľ je ten, kto pochopí tvoju minulosť, verí v tvoju budúcnosť a príjme ťa takého aký si.“ (preklad z originálu)
Neviem posúdiť z čoho dokážu vnímať mieru mojej lásky, veď tiež nepatrím medzi tých, ktorí vzdávajúc poctu sa každou chvíľou za čosi hlboko klaňajú. Snáď z mojich objatí, či pohľadov dokážu mnoho toho vyčítať. Je to celkom iné keď sa dívam na priateľa, v tom pohľade sa ukrýva obdiv...ako keby sme sa poznali celé tisícročie a predsa dokážeme každou chvíľou prežiť čosi nové, výnimočné. Je to iné, keď sa prihovorím priateľovi, keď mu napíšem pár slov a zakódujem medzi riadky aká je pre mňa dôležitá jeho prítomnosť v mojom živote. Ešte aj ticho je celkom iné. Svojim spôsobom záhadné, ale nie trápne. Je to celkom iné...cítiť, že tento človek mi nie je cudzí. A keď budem musieť raz opustiť planétu Zem, priateľov si vezmem vo svojej duši so sebou, presne ako Malý princ.
Neopísateľnú vďaku pociťujem voči svojej maminke a jej milých priateľov (ako aj ich rodinných príslušníkov), pretože vďaka nim som veľa toho pochopila, už vo svojom ranom detstve. Hlavne to, aké dôležité je držať spolu, lebo človek sa nenarodil preto, aby žobronil o lásku či výpomoc. Nenarodil sa preto, aby sa z vďaky k blížnemu klaňal, zbožňoval, staval mramorové stĺpy vytesané zlatým písmom svojich priateľov. Naopak, narodil sa preto, aby dokázal bez pretvárky a slobodne milovať, aby cítil lásku iných. Narodil sa preto, aby zistil, že občas musíme zablúdiť k tomu, aby sme si na konci boli istí, že sme našli tú správnu cestu. Americký spisovateľ s ruským pôvodom Isaac Asimov, zasial do sveta jednu veľmi zaujímavú myšlienku: „Keby mi lekár povedal, že do konca života mi zostáva iba šesť minút, nerozjímal by som. Trošku rýchlejšie by som písal na stroji." (Preklad z originálu)
Dnes som vlastne pochopila, čo tým chcel spisovateľ povedať. To, na čom mu v jeho vlastnom živote skutočne záležalo, úplne prežil, „teraz“ už musí len rýchlejšie písať, aby to ešte včas dal svetu na vedomie. Jemu sa to zrejme podarilo, teraz som na rade ja.
Z hľadiska vesmírneho času mám možno pred sebou iba posledných „šesť minút", práve preto nerozjímam, iba o čosi rýchlejšie píšem, totiž chcem povedať svojim priateľom...tým skutočným, že sú pre mňa nesmierne dôležití. Nie je ich veľa, ani málo, nezdržiavajú sa v davoch. Oni sú tí, ktorí si získali moje srdce a od ktorých sa veľmi rada učím.
Prebudili vo mne vedomie, že skutoční priatelia ťa majú radi, aj v tom prípade keď šušleš a nikdy nebudeš speváckou Superstar.
Majú ťa radi aj vtedy, keď si strapatá a nemáš vymaľované očné viečka.
Majú ťa radi aj vtedy, keď počítač neboduje tvoju snahu o vlastný prejav :))
Priateľ je priateľ a zostane tvojim priateľom aj vo chvíli keď sa proti tebe obrátia svety. Možno nepodporuje všetky tvoje nápady, všetku tvoju odhodlanosť, ale „je tam“, stojí ti nablízku, keď sa potkneš a padneš na kolená. Je tam, aby ti pomohol pochopiť, že celkom určite máš svoje chyby, ale môžeš sa z nich poučiť. Je tam, aby ťa rozosmial. Nekráča pred tvojim krokom, neženie sa za tebou, berie ťa na svoje plecia, aby si sa dotkla hviezd. Stojí pri tebe, aj vtedy, keď nevie byť s tebou fyzicky, pretože ten kto ťa má skutočne rád, tak ťa má rád...nech si hockto a čokoľvek sa chystáš naplniť. Tak mi povedzte, aké dôležitejšie naplnenie cieľa si môžeme priať v ľudskom žití, ako zistiť, kto sú naši skutoční priatelia? Snáď ešte včas povedať zbohom tým, ktorí do nášho života nepatria, aj to len preto, aby sme jasnejšie videli tých, ktorí celý čas pri nás stáli..

Ďakujem vám – za vás :)
A ďakujem aj tým, ktorí aj medzi riadkami v tichu zbadali aká je cena skutočného priateľstva...
...nie každý má tu fotku, ale káždého z vás mám rada...

Isteni tehetségek - Talentovaní od Boha

Dadka — Sat, 19 Jan 2013 23:15:49 GMT

HU:
Számomra a legnagyobb gyógyír az a fajta szeretet, amely természeténél fogva bárki tudatán kívül létezhet, ha észrevesszük, ha nem. Nem kérkedd, nem akar bizonyítani, ugyanakkor figyel és elemez.
Szétszórja jeleit az úton, de nem győzköd arról, hogy alázatos könyörgés élteti. Egyszerűen „csak” van, s ha netán nem vennénk észre, nem törli önmagát, nem dob ki köreiből, nem tüntet fel mellék selejt termékként. Nem kér leszállási engedélyt, úgy költözik szívekbe, hogy senkit nem kérdez, szabad-e?
Van, s ha elsétálunk „mellette”, lelket önt a szavakba, értelmet ad a csendnek. Meghat, felráz, és felébreszt a mély álmunkból.
Van, és nem lenne, ha nem éltetnék olyan fajta emberek, akik elsősorban önmaguk örömére mások figyelmetlenségével számolva újra és újra kikelnek reggelente az ágyból, hogy a szívük vágyaiból egy olyan alkotás születhessen, amely megváltoztathassa mások nézetét a világról. Kitartásuk irigységre méltó, őszinte elismerésre, támaszra sajnos ritkán lelnek. Egyszer csak valaki lelassul, megáll, hogy kifejezze a lelkesedést, mert valakiben nyomot hagy, valakit cselekedéshez késztet. S hogy „lássátok” nem hiába való „mindez”, s nagyon is szükségünk van ezekre az emberekre, egy kicsit mesélek most nektek. Öveket becsatolni… indulunk.

SK:
Pre mňa je najúčinnejšou medicínou taký druh lásky, ktorá vychádzajúc zo svojho prirodzeného základu nezávisí od vedomia ľudstva. Je podmanená vlastnou existenciou, či si ju včas všimneme, alebo nie. Nechvasce sa, nechce nič dokazovať zbytočne, zároveň však pozorne sleduje a analyzuje sa. Rozsype po ceste svoje jedinečné znamenia, pričom nás nepresviedča jednostranne o tom, že ju živí ponižujúce prosíkanie. Jednoducho „len“ existuje a keby sme si ju náhodou nevšimli, nezmaže sa, nevysotí nás zo svojich kruhov, nevystaví nás pod drobnohľad iných ako vedľajší nepodarok. Nepýta si povolenie na pristátie, do ľudských sŕdc sa nasťahuje nebadane, neopýta sa: „Môžem?“
Proste existuje a keď sa „popri nej“ prejdeme, vleje dušu do vrúcnych slov, poskytne svojský zmysel aj samotnému tichu. Dojme nás, potrasie nami a prebudí nás z hlbokého spánku. Ale neexistovala by, keby ju nedržali pri živote takí ľudia, ktorí v prvom rade pre svoje vlastné duševné blaho, rátajúc s nepozornosťou iných znova a znova vstanú každé ráno z postele, aby vychádzajúc z najhlbšej túžby svojho srdca dýchli život do svojich veľdiel tak, aby zmenili pohľad človeka na okolitý život a svet. Ich vytrvalosť je pozoruhodná, úprimného uznania, či opory sa ledabolo dočkajú. Raz za čas sa však stane malý zázrak, možno ktosi spomalí, či rovno zastane, aby vyjadril svoj hlboký obdiv. Niekto, v kom dokáže takéto čosi zanechať až také hlboké stopy, že ho to burcuje k veľkým činom. A aby ste „videli“, že „to celé“ vôbec nevyjde navnivoč, totiž práve takýchto ľudí svet potrebuje, trošku vám o nich porozprávam. Zapnite si prosím pásy...pohýname sa.

HU:
Egy panelház bejárata szerelmese lettem. Mert amint kinyílik a bejárati ajtó, szívélyesen üdvözölnek, s bármilyen vándorbottal járnám körbe a világot, ott a szemeim fényében mindig felragyog egy – egy kedves szó, üzenet, amelyet akár magamra is vehetek. Nem kívánkozok ujjongó, rácsodálkozó tömeget vinni oda a hátamon, hisz jól tudom bárki képes alkotni ilyen szépet, akiben ott lappang a szabad akaratából keletkezet döntés: Én akkor is végigcsinálom ezt, ha semmibe néznek majd. Kell hozzá egy nagy adag türelem, esztétikai összhang és egy szív, amely felőrli a sok irigykedőt illetve szitkozódás nélkül útjukra bocsájtja a megrongálókat. Kell egy szív, amely örül minden egyes dicséretnek, viszont nem veszi zokon az elvakultak hozzáállását. Nem könnyű, jól tudom s bevallom nem mindig sejtem, ilyen szívek hol teremnek. Nem ismerem a bejárat alkotóját sem, s a cikkem ezzel a tudattal születet meg. Ebből kifolyólag egy idegennek tartozom köszönettel.
Tehát akárhányszor arra járok majd, meg – meg állok az üzenő fal előtt és megtisztelően fejet hajtok. Mert bármennyire vagyok „csak” vendég azokon a tájakon, úgy érzem, haza érkeztem. Köszönöm.
Szeretnék köszönetet nyilvánítani a barátaimnak Andykának és Gabinak, hogy a megfigyelésem révén az ő személyük által támogatásra leltem. S a férjem – barátom türelmét is köszönöm hogy a fényképezésnél végső pontig harcolt a fényviszonyokkal.

SK:
Na prvý pohľad som sa zahľadela do vchodu jedenej panelovej bytovky. Totiž len čo sa otvoria vchodové dvere, srdečne ma vítajú. Tým pádom je úplne jedno s ktorou putovnou palicou pochodím celý svet, tam sa v lesku mojich očí vždy odzrkadlia milé slová, či odkazy, ktoré si môžem vziať ku srdcu a až tak pokračovať vo svojej púti ďalej. Netúžim predostrieť híkajúcemu, obdivnému davu svoj jednoduchý postreh, veď každý je svojim spôsobom schopný vytvoriť akýsi prirodzený zázrak. Musí však zo svojej vlastnej slobodnej vôle dať prednosť rozhodnutiu: Ja to dotiahnem až do konca, aj keby mala moja práca zostať bez povšimnutia okolia. Určite je k tomu potrebná obrovská dávka trpezlivosti a tolerancie voči poškodzujúcim závistlivcom. Takisto je potrebné estetické cítenie a srdce plné lásky, ktoré sa dokáže potešiť každej malej pochvale, či pomoci. Nie je to jednoduchá práca, chcieť rozdúchať lásku tam, kde neraz zostane bez povšimnutia. Priznám sa, nie vždy tuším kde sa takéto srdcia rodia. Nepoznám osobne ani tvorkyňu spomínaného vchodu, môj článok sa tým pádom nesie v duchu vďaky cudzej osobe. Kedykoľvek však budem mať tým smerom cestu, pozastavím sa pred oznamovacou tabuľou a poctivo pokloním hlavu. Totiž akokoľvek sa považujem „len“ návštevou v tých končinách, cítim sa ako doma.
Ďakujem.
Ďakujem aj svojim priateľom Andyke a Gabovi, že ma plne podporili v tom, aby som zverejnila svoj postreh. Taktiež ďakujem svojmu manželovi – priateľovi, za trpezlivosť vďaka ktorej do poslednej chvíle dokázal bojovať pri fotení s odrazmi svetla.

HU:
A másik utazás számomra úgyszintén ismeretlen szívhez vezet benneteket. Viszont nem tudom az alkotó tehetsége játszik-e fontosabb szerepet vagy az akarat. Mindenesetre, ha kézügyességgel rendelkező egyénnek havat adsz a kezébe, egy jeges meseországot alkot majd, amit megcsodálhatsz, ha arra jársz. Mert bizony csodálatos, hogy van, akinek számít az a fajta nyilvános alkotás, amely megbotránkozás helyet-szenzációt vált ki a tömegben.
Hogy kiről van szó… nem sejtem. Nem ismerem az urat.
Viszont jól tudom, megtehetné, hogy egésznapokat a tv-előtt heverészik. Annak ellenében kimegy a hidegbe s formát önt a hóba, hogy téged is kirántson a megszokott mindennapjaidból ahol a hó számodra nyilván akkor volt utoljára élvezetes, amikor gyermekként mit sem törődve a hideggel, ugyan abban a parkban bolondoztál.
S nem azért nem jó ez a világ, mert mi nem vagyunk annyira ügyesek, hogy hóból hattyút formáljunk, hanem mert elfogadtuk a bezártság kényelmét és azt hisszük ez a legnagyobb szabadság. Pedig ettől nagyobb börtönőr nem is kell. Próbálj egy panelház padlóján hó angyalt csinálni úgy, hogy közben nem az unalmas reklámok előnyeit élvezed, illetve nem azt lesed egyvégtében, hogy melyik „igazi barátod” hiányol a Facebookról ha kétperces pisi szünetet tartasz. Ha sikerül valami megnyerőt alkotnod, én elmegyek majd hozzád fényképezőgéppel a kezemben, hogy a birkatömegből kiemelhesselek. Mindaddig nincs jobb tanácsom számodra. Menj ki, ha nem megy a hattyú, építs hóembert, de ne rohadj meg bent a négy fal között. Szerintem volt valami mondanivalója az alkotónak s kihasználva tehetségét nem megszokott, hanem teljesen egyedi módon tette ezt. Nagyon jó érzés, hogy nem maradtam le róla. Rengeteg köszönet illeti, hisz Ő a csodák atyja, amelyekért a legnagyobb hidegben is kisétálok. Épp azért ezt üzenem: Ha nem a hóolvadás tesz keresztbe, hanem a buta emberek, ne bússúlyon, alkosson tovább. Az irigy, unintelligens egyének világa komor és egyhangú, nekik mustalj rombolniuk ahhoz, hogy az igazi művész új erőre kapjon, és ne álljon meg a fejlődésben. Elég nagy büntetés az nekik, hogy figyelemfelkeltésképpen máshoz nem igazán értenek, hisz mondjuk meg az őszinte igazat, rombolni bárki tud, művész lélekkel viszont születni kell. És az irigy megrongálók nagyon is tudatában vannak ezzel.

Video: Zula Alexander-FAV Studio

SK:
Naša ďalšia cesta nás posúva znova k neznámemu srdcu. Neviem, či tu hlavnú úlohu zohráva skôr talent, alebo pevná vôľa samotného tvorcu. Každopádne, ak zručnému jedincovi vložíte do rúk sneh, vyčaruje vám ľadovú rozprávkovú krajinu, ktorú si môžete obdivne obzrieť, ak sa popri nej prejdete. Je to fantastický pocit, vedieť o existencii takého človeka, ktorému záleží na tom, aby v dave vyvolal namiesto pobúrenia - senzáciu. To, že o kom vám píšem ani ja netuším, totiž nepoznám autora snežných diel. Naprieč tomu viem, že by mohol celé dni vysedávať pred televíznym prijímačom, ako to mnohí z nás veľkodušne robia. On však vyjde von do tuhej zimy, aby vlial formu do kôpok zľadovateného snehu s odkazom: Aspoň na chvíľu sa odpútaj od svojich každodenných zvyklostí, kde sneh bol pre teba naposledy iba v tých časoch vzácny, keď si sa ako nič netušiace dieťa šantil v ňom.
Tento svet sa už necharakterizuje ako dobrý, vôbec nie preto, že nie sme dosť šikovní na to, aby sme zo snehu vyformovali labute, ale preto, že sme prijali pohodlné uzavretie v myslenom bezpečí, pričom sme prišli o to najcennejšie, hovoríme tomu sloboda. Skús na podlahe svojej betónovej izby vytvoriť snežného anjela tak, že popritom nekonzumuješ haldu zbytočných a nudných reklám, respektíve nie si odkázaný na pomoc „skutočných priateľov“ z rôznych sociálnych sieti ako je napríklad Facebook. Ak sa ti podarí vytvoriť čosi výnimočné, ja si ťa nájdem s fotoaparátom v ruke, aby som ťa svojským spôsobom vyzdvihla zo stáda oviec. Zatiaľ mám pre teba iba jednu radu: Choď von, netráp sa s labuťou, postav si obyčajného snehuliaka, ale nechci zhniť medzi štyrmi stenami. Podľa môjho názoru nám chcel samotný tvorca snežných diel čosi dôležité odkázať. Využijúc svoj talent to spravil nezvyčajne jedinečným spôsobom. Som šťastná, že som o to celé neprišla. Patrí mu veľká vďaka, totiž on je majstrom tých zázrakov, ktoré ma dokázali vylákať aj do nepríjemného chladu. Tentoraz mu však chcem ja čosi odkázať: Ak nie práve topenie snehu prinesie zbytočnú stratu jeho hodnotnej tvorby, ale hlúpi ľudia, netreba sa zbytočne trápiť, je potrebné tvoriť ďalej. Mnohí z nás si jeho snahu vysoko cenia. Svet tých nežičlivých, neinteligentných ľudí je monotónny, oni jednoducho musia rúcať práve preto, aby skutočný umelec nadobudol dostatok nových síl a aby nezastal vo vývoji. Ich najväčším trestom od samotných nebies je práve to, že v záujme dožadovania sa pozornosti nedokážu robiť nič iné. Veď povedzme si úprimnú pravdu. Rúcať dokáže každý, s umeleckou dušou sa však treba narodiť. Nežičliví jedinci sú si práve toho vedomí a vyrovnávajú sa s tým práve týmto spôsobom.

HU:
A harmadik utazás ismertebb tájakról, egy olyan alkotói elemmel zárt önmagába, hogy ennek elsajátításához egy érett lélek kell. Mert itt nem csak arról van szó, hogy leülsz és kikapirgálsz egy Angyalt, legyen jó nagy és színes, összhangban az ebédlői fallal, hanem arról, hogy meghagyod mások szabadságát, lássák az alkotást annak, aminek szeretnék. Ehhez a Mirelly művésznévre hallgató fiatal hölgy ért, de azt nagyon. Tehetségét több ízben fényezni lehetne, nem egy – nem kettő amatőr kiállításon vett részt az alkotásaival. Én a számomra legfontosabb reflexióról szeretnék tenni egy kis megemlítést. Ugyanis az elkészült képekbe annyi szeretet szorul, hogy gyógyító hatással rendelkeznek. Vitalitást, életkedvet öntenek a mai felgyorsult világ örvényébe. S ha mindez csak egy parányi csepp lenne a hatalmas óceánban, ne feledjük, minden egyes cseppnek kirendelt útja van. Az üzenetközvetítéshez is érteni kell. S ha már a képzeletbeli szabadságnál tartunk, több ízben kitárgyaltuk ezt. Megmosolyogtató, ahogy önmaga ellen képes fordulni valaki, aki mások tehetségébe kapaszkodik, miközben a sajátjáról nem vesz tudomást. „És ha a képben épp Lucifer rejtőzik? Erre nem gondoltál még? Hisz ez egy olyan fajta művészet, amely sosem lesz egyértelmű.” Elhangzott egy hosszú, monoton mondatban. Kicsoda? Vissza kell, hogy kérdezzek, miközben a könnyen érthető válaszom is megszületet.
A papok mindig megbocsájtó Istenről prédikálnak, egy olyan energiába öntenek életet, aki eleve bízik a változásban, s abban, hogy az emberek a jóra törekednek. Javítsatok ki ha netán tévednék. Én katolikus vallású vagyok, az én keresztapám egy evangélikus pap, nincs köztünk vérrokonság. Isten igéire egy református templomban bólintottam rá először. Tizenhárom évesen keresztelkedtem, amikor már el tudtam saját magam dönteni mi az, amiben hinni szeretnék. A keresztapámat én választottam, talán volt benne némi lázadás az út ellen, amelyet oly sokan egyetlennek hisznek. Én a köztes utakat szeretem s ez egy olyan élethelyzet volt, amivel közölni tudtam ezt. Sosem voltam hálátlan ezekért a fura véletlenekért. Nem járok templomba, Istent egy négyméteres tengeri hullámon keresztül tapasztaltam meg először igazán. Keresztapámmal sem ámítottuk egymást feleslegesen. Szerintem annyira egy az Istenünk, hogy velünk még barkóbázni se lehetne. Isten? Isten! Hát nem ez lenne a helyes út? A saját válaszok keresése. Mert ugye mi alapján születik meg az igazi hitrendszer? Gondolkodjatok el ezen.
S ami a képet illeti… Mint ahogy én kaptam szabadságot abban, hogy Angyalnak láthassam, nektek is kijár ez a fajta szabadság. Túl sötétnek látszik? Miért a fény ugyan kinek köszönheti a megnyilvánulását? Szerintetek önmagának – a fénynek? Szerintem nem.
Aki még sosem gyűlölt senkit s nem volt irigy mások sikereire, annak még akár Lucifer is szép lehet. Mert szerintem nem az Istennel van itt baj és nem a Luciferrel, hanem az emberekkel. Azt mondják Jézus maga a jóság volt a sajátjai mégsem álltak ki mellette. Nem értem miért.
Élve Osho szavaival: „Ahhoz, hogy intelligens légy, erőfeszítésre van szükség, azt jelenti, hogy fejlődnöd kell. A fejlődés pedig fájdalmas. Intelligensnek lenni szüntelen éberséget jelent, nem alhatsz el, nem élhetsz alvajáróként. És intelligensnek lenni veszélyekkel is jár. Nagyon nehéz dolog, mert ostoba tömegekkel kell együtt élned. Vak emberekkel élni úgy, hogy van szemed, veszélyes szituáció, óhatatlanul tönkre teszik a szemedet. Nem tudnak tolerálni, sértést jelentesz számukra. Ezért feszítették keresztre Jézust, mérgezték meg Szókratészt. Ezek voltak a legintelligensebb emberek, akik valaha a Földön jártak, és hogyan viselkedtünk velük? Miért kellet egy Szókratész intelligenciájú embernek meghalnia? Elviselhetetlenné vált. Sértéssé vált a jelenléte. A szemébe nézni egyet jelentett a tükörbe nézéssel. És mi olyan csúnyák vagyunk, hogy a csúnyaságunk tényének elfogadása helyet a könnyebb út elpusztítani a tükröt, és megfeledkezni a rútságunkról, majd folytatni az életet a régi álomban, amelyben te vagy a leggyönyörűbb ember a világon.”
Ezzel szerintem mindent elmondtam. A világ úgy van kitalálva, hogy bárhogy hajlonganál tömegek előtt s bármi szépet alkothatnál… Akinek szálka vagy a szemében az mindent megtesz annak érdekében, hogy elhitesse veled, rossz úton jársz. De az érme két oldalas. Aki netán Lucifert lát a szépben, lehet csak önmagának tart tükröt?! Sajnos az ilyen fajta emberekkel az a baj, hogy nem saját magukon akarnak majd változtatni, hanem a környezetükön és győzködni fognak erővel, akarattal, hogy csak az ő igazuk számíthat. „Azok, akik nem csömörlenek meg maguktól, rossz helyzetben vannak, fennáll a veszélye, hogy sosem fognak megváltozni.”
Ezáltal üzenném a művésznőnek, hogy teljesen mindegy mit alkot és milyen mennyiségben, amíg szeretettel teszi ezt. A szeretet sosem válogat. Ezért egy vérbeli művész, amit épp érez, azt adja át, nem játszik semmire és nem torpan meg a kritikus tömegtől. Épp ezért várom a további fejleményeket reménykedve abban, hogy rengeteg alkalmunk lesz még arra, hogy mind ezt teadélutánok révén kitárgyalhassuk. Nekem nagyon tetszik a kép, egy hatalmas Angyalt ábrázol… az én világomból nézve, mi egyéb számíthatna?

SK:
Cestovanie tretieho typu nás zavedie do známejších končín. Samotná cesta ma podmanila takou formou tvorivej jedinečnosti, že jej pochopenie si vyžaduje dozretú dušu jedinca. Totiž tu vôbec nejde o to, že si sadneš a vyryješ do tušu obrovského Anjela, ktorý by farebne ladil s obývacou stenou. Ide skôr o to, že ponecháš úplnú slobodu iným vidieť v diele to, čo by chceli. V tomto druhu umenia sa domácky pohybuje jedna mladá dáma, ktorá si zvolila umelecké meno Mirelly. Jej nadanie má z viacerých strán svojský lesk. Jej diela boli viackrát vystavené na obdiv formou amatérskych expozícii. Ja by som chcela spomenúť jednu z najdôležitejších reflexií. Totiž v hotových tvorbách sa ukrýva toľko lásky, že samotné obrazy majú liečivý účinok. Prinášajú vitalitu, chuť do života v zrýchlenom tempe životných udalostí. A keď toto všetko má byť iba nepatrnou kvapkou gigantického oceánu, nezabudnime, že každá jedna kvapka tvorí efekt veľkosti. Aj do sprostredkovania dôležitých odkazov sa treba rozumieť. Je úsmevné ako sa dokáže proti sebe obrátiť ten, kto sa opiera o nadanie iných, ale k vlastnému talentu sa stavia poslepiačky. „Čo ak sa v obraze ukrýva sám Lucifer? Na toto si nepomyslela? Veď toto je presne ten druh umenia, ktorý sa nikdy nebude dať jednoznačne vyjadriť.“ Zaznela nahlas jedna z monotónnych myšlienok. Kto? Musím odpovedať protiotázkou, pričom moja ľahko zrozumiteľná odpoveď sa práve narodila.
Kňazi zakaždým držia kázeň o odpúšťajúcom Bohu, darujú tým život takej forme energií, ktorá verí v prirodzenú zmenu človeka, ktorý sa usiluje konať dobro. Opravte ma pokiaľ sa mýlim. Ja som katolíckeho vierovyznania, môj krstný otec je evanjelický kňaz, neviaže nás dovedna pokrvné príbuzenstvo. Na božie slová som prvýkrát prikývla v reformovanom kostole. Krstila som sa ako trinásťročná, keď som sa už dokázala sama rozhodnúť, v čo chcem skutočne veriť. Krstného otca som si vybrala sama, môj výber bol poznačený určitou formou revoltovania voči ceste o ktorej si mnohí myslia, že len tá jediná môže byť správna. Ja mám rada prechod medzi cestami a táto životná skúsenosť mi dávala nádej k tomu, aby som sa mohla vyjadriť. Nikdy som nebola nevďačná za tieto čudesné náhody. Nechodím do kostola, s Bohom som sa prvýkrát skutočne stretla vďaka štvormetrovým morským vlnám. S krstným otcom sme sa nikdy nebalamutili navzájom. Ja si myslím, že Boha máme jedného a tak nám nikdy nedávali zbytočné hádanky. Nie toto má byť tou správnou cestou? Hľadanie vlastných odpovedí. Na základe čoho sa rodí skutočný systém viery? Zamyslite sa nad tým.
Čo sa týka obrazu...Tak ako ja som dostala slobodu rozhodnutia, či v ňom uvidím skutočného Anjela, aj vy si zaslúžite tieto privilégiá. Zdá sa vám dielo príliš tmavé? Prečo, svetlo komu vďačí svoj výjav? Samotnému svetlu? Podľa mňa nie.
Ten, kto nedokáže nenávidieť, či závidieť úspechy iných, tomu sa môže zdať aj Lucifer pekný. Totiž podľa môjho názoru vo svete nerobí problém ani Boh, či Lucifer, iba ľudia. Hovorí sa, že Ježiš bol od základu samé dobro a predsa ho zradili jeho vlastní. Nechápem prečo.
Páči sa mi myšlienka od Osha: „K tomu, aby si bol inteligentný potrebuješ vypätie síl, to znamená, že sa musíš vyvíjať. Vývoj predchádza mnoho bolesti. Byť inteligentným znamená neustálu ostražitosť, nemôžeš zaspať, nemôžeš žiť ako námesačný. Inteligenciu predchádza mnoho nebezpečných situácii. Je to zložité, totiž musíš žiť spolu s davom hlupákov. Žiť so slepcami tak, že ty máš zrak v poriadku je veľmi nebezpečné. Budú sa snažiť zo všetkých síl tvoj zrak poškodiť. Nedokážu ťa tolerovať, znamenáš pre nich urážku a hrozbu. Preto ukrižovali Ježiša, otrávili Sokrata. Toto boli najinteligentnejší ľudia, ktorí kedy žili na našej planéte, ako sme sa správali k ním? Prečo musel taký inteligentný človek ako bol Sokrates umrieť? Lebo sa stal neznesiteľným. Jeho prítomnosť sa stala urážlivou pre spoločnosť. Pozrieť sa mu do očí znamenalo pozrieť sa do zrkadla. A my sme takí škaredí, že prijať tento fakt bolo oveľa zložitejšie ako odstrániť prekážku v jeho osobe, tým pádom sme mohli svoju ošklivosť zastrieť a žiť život ako v starom sne, kde sme tými najkrajšími tvormi na svete.“ (Preklad z originálu)
S týmto som povedala zrejme všetko. Svet sa zakladá na svojráznom fungovaní, kde sa môžeš od rána do večera ukláňať pred davom a vytvárať čoraz krajšie diela. Ak existuje niekto, komu tvoja prítomnosť vhodil tŕň do oka, ten na dôvažok tohto faktu spraví všetko pre to, aby ťa presvedčil, že si na zlých chodníkoch. Každá minca má však dve stránky. Kto nebodaj vidí Lucifera, možno si len sám pred sebou drží svoje zrkadlo?! Žiaľ takýto druh človeka sa nebude chcieť meniť, ale bude neprestajne silou - mocou presviedčať svoje okolie o tom, aby sa naučilo tancovať tak, ako mu bude pískať, lebo pravda je len jedna – presne tá jeho.
„Tí, ktorí sa raz za čas nedokážu sami sebe zhnusiť, sú vo veľmi ťažkej životnej situácii, totiž hrozí im nebezpečenstvo vychádzajúce z presvedčenia, že sa nikdy nezmenia.“ (Preklad z originálu)
Tým pádom odkazujem mladej umelkyni, že je úplne jedno, čo do budúcna vytvorí a v koľkých exemplároch. Hlavné je, aby ju sprevádzala láska. Tá si nikdy nevyberá. Skutočný umelec vždy vydá zo seba to, čo práve cíti. Nehrá sa na nič, nepreľakne ho dav kritikov. Práve preto čakám na ďalší vývin situácie s nádejou, že si to vydiskutujeme v rámci čajových popoludní. Mne sa obraz neskutočne páči, vidím v ňom obrovského Anjela...hľadiac sa na to z môjho sveta na čom inom záleží?

Egy kis korcsolya óra - Hodina korčuľovania

Dadka — Wed, 02 Jan 2013 19:43:03 GMT

Aki fél az eséstől ne tanuljon korcsolyázni.

A jégcsarnok az a fajta tanár, aki a maga sajátos módján ráutal, hogy bármennyire jó ember vagy s bármennyi jót tettél mások életében, amíg nem sajátítod el az esés kockázatát, addig minden egyes siklásod félelemmel teli kínszenvedés lesz.
Ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy bármennyire rossz vagy, bármennyi keserűséget okoztál másoknak, ugyanúgy képes vagy a víz tetején sétálni, mint a többiek.
Ha tudásodhoz megfelelően tiszteled a kitárulkozó lehetőségeket, nem fog csalódást okozni az esetleges seggelés. Megmosolygod, felállsz, leporolod magad és tovább haladsz a kritikus tömeggel.
Megfigyeltem: Nem a lázadók haladnak fordított irányban, hanem a buták, azokból is csak az a fajta, aki mindenáron sérülni szeretne, illetve másoknak akar okozni sérülést.
Következőképpen a maximalizmusnak durva ára van, amelyet bár keményen megfizetsz annak érdekében, hogy a középpontban légy, végeredményben csak egyre tanít meg: Hogyan kell hibáztatni a jeget, a korcsolyacipőt és a csillagok állását mindazért, amit te rontottál el. (Eleve azzal, hogy a hülye korcsolyacipőddel, hülye jégre mentél és a hülye sorsnak köszönhetően kék – lila színben pompázik a tökéletes hátsód. Mert mi történt ember? Hová lett a tökéletességed? Képes vagy megbotlani és leesni, pont úgy, mint az a sok tökéletlen ember, aki körbevesz.)
Egy szó, mint száz, aki igazi tudás után szomjazik az bármiből képes tanulni. Ahhoz, hogy minél kevesebb sérüléssel felálljunk, esni is tudni kell.
S az a kéz a legbecsesebb, aki nem kérdez semmit csak feléd nyúl.

Ak sa bojíš pádov, neuč sa korčuľovať.

Zimný štadión je presne ten typ učiteľa, ktorý svojskou formou učenia dokáže poukázať na zbytočnosť škatuľkovania.
Totiž na ľadovej ploche môžeš byť akýmkoľvek dobrým človekom, ktorý koná výhradne dobro, ktorý sa v prospech iných vzdá svojich snov, identity, či života...kým si neosvojíš riziká pádu, každý jeden pokus o napredovanie sa premení na strastiplnú chôdzu cez šmykľavú plochu.
Taktiež ťa upozorní na to, že môžeš byť akýmkoľvek zlým človekom, ktorý sa stará iba o vlastne blaho, dokážeš sa prejsť po vode presne tak, ako všetci ostatní.
Ak primeriaš silu vlastného vedomia k vzniknutým možnostiam, nesklame ťa žiaden pád. Pousmeješ sa, vstaneš, oprášiš sa a pokračuješ v ceste s davom kritikov.
Všimla som si: Búrlivci si nikdy nevolia schválne opačný smer cesty, robia to skôr blbci, ktorí sa chcú zraniť, či spôsobiť zranenie ostatným. Z toho vyplýva nasledovné poznanie: Za pokus o maximalistický výkon sa platí veľmi vysoká a krutá daň. Si totiž stredobodom pozornosti ako víťaz vlastných prehier. To ťa samozrejme naučí ako treba obviňovať ľad, korčule a postavenie hviezd za to, čo si si sám pokazil. (Už len tým, že si so svojimi hlúpymi korčuľami vstúpil na hlúpy ľad a vďaka hlúpym osudným zvratom je tvoj dokonalý zadok modrofialový. Čo sa stalo? Potkol si sa na štipke ľadovej kryhy a spadol si človek dokonalý, presne tak ako tí nedokonalí ľudia, ktorí ťa obklopujú.)
Slovo dalo slovo, kto baží po skutočných vedomostiach, dokáže sa z čohokoľvek poučiť. K tomu, aby sme si uštedrili, čo najmenej bolestivých rán treba vedieť aj padať. Tá ruka je vždy najcennejšia, ktorá sa nás nič nepýta, iba nás silno zviera.

Všimli ste si zvýraznené slová? Milá náhoda :))
Nuž, pokiaľ sa to vo svete nezmení, nyúl bude vždy zviera.

Észrevettétek a kijelölt szavakat? Kedves kis véletlen:))
Tehát ha ez nem változik a nyúl örökké zviera lesz.

Nyúl = zajac
Zviera= állat.

Búcsúzom Tőled – búcsúzom a hegyektől - Lúčim sa s Tebou – lúčim sa s vrchmi

Dadka — Sat, 29 Dec 2012 13:39:55 GMT

Búcsúzom Tőled – búcsúzom a hegyektől.

Kora hajnalban templomi harangszóra ébredtem. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az órát s rácsodálkozóan hallgattam a tagadhatatlan csendrontót. Hisz mindennek megvan a saját maga ideje – még a harangszónak is.
Ez váratlanul érkezett, pont úgy, mint a halálod híre. S amíg én értelmetlenül csitítottam éber álmom zaját, Te örök nyugalomba merültél nagymama. Most már csak sejthetem, elbúcsúzni jöttél.
Fáj! Mégis úgy érzem, még hiányzik belőlem valami, egy rész, amely összezuhanva verdesné koporsód fedelét zokogva… elhagytál, az élet természetes rendje szerint. És én csak néztem, ahogy fekszel nyugodtan, csendesen, szemrebbenés nélkül. De hisz ezt oly sokszor eljátszottuk délutáni pihenések révén. Emlékszel? Álmod akkor is olyan mély volt, hogy észrevétlenül kilopakodhattam. Vonzott a kertek alatt meghúzódó hegység s ezt sosem tudtam eltitkolni igazán. Mintha a csatatérről érkeztem volna, fülig sárosan, nyílt sebekkel a karomon, térdemen s mégis oly gyermekiesen büszkén, hogy amire Te visszatérsz az álomországodból, én valószerű kalandokról tarthatok beszámolót Neked.
„Ejnye – bejnye fiam, hát merre kóboroltál?” Folyton ezt kérdezted. Most már hiába is várnám.
Még nem mértem fel a helyzet súlyát, még nem hullasztottam önsajnáló könnyeket. Pedig érzem valami eltört, elszakadt, elveszet s én újra magányosabb lettem. Talán csak a szívre kéne sebtapaszt, vagy a tudatszintre gyógykenőcs. Egyre csak szorongatom jéghideg kezeid, méricskélem kisimult arcod s kezdem érteni, ez már nem a mi megszokott játékunk. Te már nem ébredsz többé fel.
Kifutok a hegyekbe. Még egyszer, utoljára neki dőlök a vén vadszilvafának s kizokogom bánatom. Nem lesz, aki mondaná: „ejnye – bejnye fiam a nagyok már nem sírnak.”
Mert nekem most az egyszer sírnom kell, hogy tudassam a hegyekkel, madarakkal, fákkal, (ki más értené?)…
A szeretet erős, sokkal erősebb, mint a halál mert az, akit szerettek sosem hal meg igazán, a szívünkben tovább él.
Úgyhogy szólj kérlek nagypapának, hogy számomra pótolhatatlan és 21 év után sem enyhült a veszteségével keletkezet fájdalom. Ő volt az, aki hit benne, hogy a bringázáshoz nem pótkerék kell, hanem türelem, erő, hit és egyensúlyérzet. Mond meg neki kérlek, hogy a túléléshez is pont ezekre van szüksége az embernek és akárhányszor csak kibillenek a megszokott kerékvágásból, eszembe jut az, amire tanított. „Fájni fog, ha leesel. Sebeid is lesznek. Hol felszínes, hol mély lesz a karcolás, azokra majd a beforrott hegeid emlékeztetnek, de ha fontosnak tartod, hogy meg tanulj bringázni, fel fogsz ülni arra a biciklire százszor és ezerszer. Soha ne összpontosíts a végső célra, új csúcsok várnak rád, ha azt teszed, amiről mások megfeledkeztek. Lassíts és gyönyörködj a tájban. Talán sosem leszel első, de lesz mire emlékezned.”
Emlékszem. Az arcgödröcskés mosolyára a féltő tekintetére és arra, mennyire hit bennem, akkor is, ha elestem és lehorzsoltam a térdem… százszor és ezerszer.
Ha már együtt vagytok a láthatatlanok világában megmondanád neki kérlek?
Vagy csak azt, amiben én hiszek, hogy az igaz szeretet sokkal erősebb, mint a halál. Sokkal, de sokkal erősebb…

Lúčim sa s Tebou – lúčim sa s vrchmi

Bola ešte hlboká noc, keď ma prebudil zvuk bijúcich kostolných zvonov. S naširoko otvorenými očami som sledovala hodiny a nechápajúc som sa započúvala do nepopierateľných hlasných úderov, ktoré narúšali čaro nočného pokoja.
Všetko má svoj čas – aj odbíjanie zvonov.
Prišlo to tak nečakane, ako správa o Tvojej smrti. Kým som nič netušiac tíšila rušivé zvuky svojho živého sna, Ty si sa ukladala na večný odpočinok starká. Teraz už iba tuším, že si sa prišla so mnou naposledy rozlúčiť. Bolí ma to! Predsa však cítim, že zo mňa čosi chýba, akási časť ľudskosti, ktorá by odpadávajúc búchala na steny Tvojej rakvy kvíliac: Opustila si ma, podľa prirodzeného chodu života, a ja som sa len prizerala ako ležíš. Kľudne, tíško, bez mihnutia oka. Veď toto sme sa tak často hrávali spolu počas našich poobedňajších odpočinkov. Pamätáš sa?
Aj vtedy si vždy spala takým hlbokým spánkom, že som sa nebadane mohla vytratiť. Lákali ma vrcholce hôr, ktoré sa ťahali pod našimi záhradami. Nikdy som to nevedela primerane zatajiť. Väčšinou som vyzerala tak, ako keby som sa vracala z bojiska. Po uši zablatená, s otvorenými ranami na ramenách, či kolene a predsa tak detinsky pyšná, že kým sa ty vrátiš zo svojej ríše snov, ja ti budem môcť rozprávať o skutočných dobrodružstvách.
„Ale – ale, kdeže si sa zatúlala?“ Vždy si sa vyzvedala takýmto spôsobom.
Ešte som si nestihla uvedomiť váhu tejto situácie, ešte som neprelievala ľútostivé slzičky, ale cítim, niečo sa zlomilo, pretrhlo, stratilo a ja som znova opustenejšia. Snáď by som si mala dať na srdce náplasť, alebo na hĺbku vedomia hojacu mastičku. Stískam Tvoje ľadové ruky, premeriavam si tvoju vyhľadenú tvár a začínam chápať, toto už ani zďaleka nie je tá naša hra. Ty sa už viac neprebudíš.
Utečiem do hôr, vyleziem na samé vrcholce kopcov. Ešte raz, naposledy sa opriem o starú divú slivku a vyplačem svoj hlboký bôľ. Už niet nikoho, kto by ma upozornil: „Ale – ale, veľkí už neplačú.“
Ja sa musím vyplakať, aby vedeli vrchy, vtáci, aj stromy(veď kto iný by to chápal?)...
„Láska je silná, oveľa silnejšia ako smrť, lebo ten koho milovali v skutočnosti neumrie, v našich srdciach žije ďalej.“
Takže povedz prosím Ťa starému otcovi, že v mojom srdci je nenahraditeľný a že ani po 21 rokoch sa nevytratila bolesť, ktorá vznikla jeho stratou. On bol ten, kto veril, že k bicyklovaniu nie sú potrebné náhradné kolesá, ale trpezlivosť, sila, viera a pocit rovnováhy. Povedz mu prosím Ťa, že aj k prežitiu potrebuje človek presne tieto danosti a kedykoľvek sa odchýlim od zvyknutých koľají, spomeniem si na to, čo mi vštiepil.
„Bude ťa bolieť keď spadneš, budeš mať mnoho rán. Niektoré z nich budú povrchné, iné zas hlboké, na tie si spomenieš vďaka zaceleným ranám. Pokiaľ však budeš považovať za dôležité, aby si sa naučila ovládať bicykel, sadneš si naň stokrát ba aj tisíckrát. Nikdy nemysli na konečný cieľ, čakajú ťa nové vrcholy ak budeš robiť to, na čo iní dávno zabudli. Spomaľ a pokochaj sa v okolí. Zrejme nikdy nebudeš patriť medzi prvých, ale aspoň budeš mať na čo spomínať.
Spomínam si. Na úsmev, ktorý vytvoril šibalské jamky na jeho tvári, na pohľad plný obáv, spomínam si na vieru, ktorú do mňa vsádzal. Aj keď som spadla a obila si kolená...stokrát, ba tisíckrát.
Keď ste už spolu vo svete neviditeľných, povedala by si mu to prosím Ťa? Stačí aj to v čo naozaj verím, že skutočná láska je oveľa silnejšia ako smrť. Oveľa, oveľa silnejšia...

Búcsú cikk - Rozlúčka

Dadka — Sat, 15 Dec 2012 17:09:11 GMT

…"De ki a hallgatásom nem érti, az a beszédemet sem
Aki nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám hogy megértsen"…
(Children of Distance)

Céltalanul ébredtem. Nem volt már küldetésem, amelyet nyugodt szívvel kipipálhattam. Mélyebb értelmet a bablevesben úszkáló füstölt csülök nyújtott, amelynek kenyérhéjából Noé bárkát építhettem. Majd egy hétig figyeltem ahogy penészedik szét, hogy aztán kidobhassam. Fájt is a szívem rendesen de legalább megmentettem. Nem?
Azért ez a bevezető, mert utolsó két hétben ahová csak léptem (egy két kivétellel) a világ véget jósolták. Méghozzá 2012. december 21- re.
Vegyek gyertyákat, mert nagy lesz a sötétség, meneküljek az erdőbe (hátha ott nem fagyok szét) és vigyek sok pénzt magammal, nyilván lesz hol elköltenem, ha majd minden összedől. Gondoltam elbúcsúzom tőletek, mert ilyen ösztönös életmentést nem fogok véghezvinni. Egyrészt azért nem mert engem a sötétség nem zavar, másrészt azért nem mert nyilván az erdőkben sem lesz melegebb vagy világosabb, a harmad részét nem bocsájtom nyilvánosságra, viszont jelzem hál istennek se vagyonom, se pénzem amelyért az erdőben esetlegesen fejbe kólinthatnának, ha a világ vége valamilyen furcsa okokból kifolyólag mégsem következne be. Csalódtam, a tegnapi nap sűrűbb volt. Ma csak hárman kérdezték, hiszem- e, hogy egy hét múlva nem leszünk? Visszakérdeztem. Nem leszel, hogy egy hét múlva elhiggyed? Síri csend keletkezet, hát kinyitottam a konténer fedelét és kiszórtam a szemetet. Majd visszasétáltam ugyanabba a semmibe ahonnan érkeztem. Kiálltam az erkélyre és arra gondoltam, hogy a „reset” és a „delate” közt van némi különbség. Ugyan létezik-e égi erő, amely ilyen felett hezitál? Egyszer csak észrevettem:
A farkat, amely kutyát csóvált.
A kutyát, amely embert sétáltatott.
Az árut, amely embereket vásárolt
A sötétséget, amely kiemelte a fény szükségletét
Az egeret, aki a macskára ugatott
A Mohamedhez tartó hegyeket
A csipogót, amely madarat nyelt
A torkot, amely az ordításból fakadt
A nyulat, aki vadászt kergetet
Láttam…
Newton almáját, amely csak azért is lebeget
A szelet, amely szembefúj, ha másokra köpködsz
A vakot, aki hazatalált s a látnokot, aki elveszett
A vad farkast, aki az otthon melegére vágyott és a szelíd kutyát, aki kóborolni szeretne
Láttam…
A körberajongottak magányát
A „rosszat” amely igazi megbánást mutatott s a „jót” amely nem tudhatta mi a megbánás, így csak simán áttaposott másokon.
Az igazit, aki elhagyott és a bizonytalant, amely mindvégig mellettem állt
A tükröt, amely arcokon keresztül lélekig hatolt.
Az életem, amely halálba küldött s a halált, amely megmentette az életem.
Az igaz ellenséget, aki mély vízbe rántott, hogy önszántámból tanuljak meg úszni s az igaz barátot, aki csak azért nyújtott segítő kezet, hogy mindig emlékeztessen, van miért hálásnak lennem.
A saját tökéletlenségem csillant meg annak a megbocsájtó, jóságos, szeretetteljes Isten szemhéján, aki menedéket nyújt a bajban s ekkor egy pillanatra eszembe jutott, hogy hátha minden fordítva van…
Szóval teljesen mindegy miben hiszek, soha nem az okosabb tervez, hanem az erősebb… legyen az egy sima nap, vagy épp világvége. Tehát sajnos, aki dohányzik, meghal, s aki nem, az is. A többi már igazán csak az idő kérdése.
Hogy hiszek-e a világ végében? Nem. Már megtanultam lassan fokozatosan meghalni mindig, amikor valaki elhagy, netán valami végleg elveszet. S aztán jön mindig valami új amire azt mondják változás.
Tehát aki menekülni szeretne, ne arra fusson, ahol a medvék telelnek. Pláne égő gyertyával.
Sok szerencsét!

Én születtem 83,
De ez is csak egy kósza álom.

Prebudila som sa, len tak, bezcieľne. Nemala som pred sebou poslanie, ktoré som mohla s čistým srdcom odfajknúť. Hlbší zmysel som našla v potápajúcom sa údenom kolene, ktorý bol súčasťou fazuľovej polievky. Z kôrky chleba som mu postavila Noémovú archu a týždeň som sledovala ako mi plesnivie. Aj ma bolelo srdce, ale záchrana je záchrana.
To preto tento nejasný úvod, lebo posledné dva týždne kamkoľvek stúpnem (výnimku tvoria dve – tri prípady) predpovedajú koniec sveta. Ešte k tomu na 21. decembra 2012.
Mám si vraj zabezpečiť sviečky, lebo nastane veľká tma, uniknúť mám do lesa( čo keď nepremrznem na kosť) a mám si vziať so sebou všetky úspory, zrejme ich budem mať kde minúť keď sa všetko zrúti.
Myslela som si, že sa s vami rozlúčim. Totiž o takúto inštinktívnu záchranu života nemám záujem.
Jednak preto nie, lebo mne tma vôbec neprekáža, taktiež si myslím, že ani v lese nebude väčšie teplo, či žiara. Tretí protiklad nebudem pretriasať verejne, len dodám, že nemám ani majetok, ani dostatok peňazí za ktoré by ma mohli trebárs po hlave klepnúť, keď vďaka záhadným okolnostiam ani tento koniec sveta nenastane. Som úplne sklamaná, včerajší deň bol oveľa pestrejší. Dnes sa ma len traja opýtali, či verím, že o necelý týždeň, už nebudeme existovať? Odpovedala som protiotázkou. Ty nebudeš existovať, aby si o necelý týždeň uveril? Nastalo hrobové ticho a tak som potvorila vrch kontajnera a vysypala som smeti. Potom som sa vrátila späť do ničoty z ktorej som prišla. Postavila som sa na balkón a zamyslela som sa. Medzi „reset" a „delate" je značný rozdiel. Ktovie, či existuje vyššia moc, ktorá práve špekuluje nad tým?
Zrazu som si všimla:
Chvost, ktorý psom krútil.
Psa, ktorý svojho pána venčil.
Tovar, ktorý kupoval ľudí
Tmu, ktorá vyzdvihla dôležitosť svetla
Myš, ktorá brechala na mačku
K Mohamedovi sa rútiace vrchy.
Píšťadlo, ktoré prehltlo vtáka
Hrdlo, ktoré sa dralo z výkriku
Zajaca, ktorý poľovníka naháňal.
Videla som...
Newtonovo jablko, ktoré levitovalo.
Vietor, ktorý naproti fúka, keď sa chystáš na iného napľuť.
Slepého, ktorý potrafil domov, jasnovidca, ktorý zablúdil.
Divého vlka, ktorý po teple domova túžil a krotkého psa, ktorý túžil po divočine.
Videla som...
Samotu tých, ktorých nadšene obskakujú
„Zlo“, ktoré oľutovalo svoje činy a „dobro“, ktoré nemalo prečo zistiť, čo znamená ľutovať a tak bez okolkov ubližovalo iným.
To ozajstné, čo ma opustilo a neisté, čo zostalo po celý čas pri mne stáť.
Zrkadlo, ktoré skrz tvári k samotnej duši preniká.
Svoj život, ktorý ma poslal na smrť, smrť, ktorá mi zachránila život.
Skutočného nepriateľa, ktorý ma sotil do hlbín, aby som sa naučila plávať – skutočného priateľa, ktorý mi len preto podal ruku, aby mi neprestajne pripomínal, za čo všetko mu môžem byť vďačná.
Moja vlastná nedokonalosť sa odzrkadlila na viečkach odpúšťajúceho, dobrotivého, láskyplného Boha, ktorý je tým najbezpečnejším útočišťom vo chvíľach tiesne. A v tom ma zrazu napadlo, čo ak je všetko naopak...
Tak teda je úplne jedno v čo verím, nie múdrejší plánujú, ale mocnejší...nech je to len obyčajný deň, či drastický koniec sveta. Nuž, bohužiaľ fajčiari umrú...a nefajčiari tiež. Všetko je iba otázkou času.
Či verím na koniec sveta? Nie. Naučila som sa pekne postupne umrieť vždy, keď ma niekto opustí, alebo niečo naveky stratím. Potom príde vždy čosi nové, hovoríme tomu zmena.
Kto však chce silou mocou unikať, nech neuteká tam, kde prezimujú medvede. A už vôbec nie s horiacou sviečkou.
Veľa šťastia!

Csak a kacsa - Keď kačka čká

Dadka — Tue, 11 Dec 2012 21:00:00 GMT

Csak a kacsa…

Bizonyára ismeritek az explicit mondást, amely szerint, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye. Csak a kacsa (egy kis nyelvtörő, rendesen artikulálj) szempontjából nézve elég dermesztő a gondolat (pláne ha vad), hogy lebukik a víz alá, lehülyézi a sodrást majd kisétál a partra mondván: „Háp, háp, háp…háp,háp.” (Fordítás: „Hülye víz, most miatta futott zátonyra az életem.) Gyerekek, nem fogjátok elhinni, de van ilyen! Ez nem csak emberi tulajdonság manapság. Úgy fest, hogy még a kacsák is tőlünk tanulnak.
A gyakori kérdések oldalán feltették a kérdést: Kire vagy mire mondják azt, hogy "Ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye."?

A pragmatikus válasz: Olyan helyzetekre, amikor egyértelmű, hogy ki a hülye, de ő nem látja, nem fogadja el.
Az egyértelműséget kutatva elérkeztem hozzátok egy képsorozattal, legnagyobb spíler a kacsa volt… nem azért mert nem tudnék mintaszerűen előállítatni olyan autokrata emberfajtát, akinek az élete születése óta kizárólag mások fikázásából áll csak… tudjátok… a kacsa nem csakhogy fogékonyabb a tanulásra, de a képeken is szebben mutat.
Ez nem egy teszt, nem egy próba, csak egy sima látványhatást nyújtó gyakorlat. Bár az eredmény ugyanaz, nem mindegy hogy állítsuk be.
a.) Elengedlek lúzer kacsa, mert még vacsorának sem kellenél.
b.) Elengedlek kicsi kacsa, mert érsz annyit, hogy önszántadból sajátítsd el azt a szabályt, hogy aki igazán éhes az nem veszi szemügyre a szép kacsacsőrű mosolyod.
Úgy kapart az életéért, mintha fogat fentem volna rá és eszeveszetten rohant „ugyanazokra a vizekre” ahol ösztönösen hajtotta magát előre. Süssétek meg…tud úszni!
Öt perc múlva mit nem látok, a kacsa úgy mintha mesében élnénk újra kibiceget elém, hisz a közös fotózásról teljesen megfeledkeztünk.
Hát puszta tényként fogadtam el: Az „én kacsám” nem hülye, csak barátkozni szeretne. Ennek érdekében, ha kell, feladja az életét.
Így aztán előálltam egy új klauzulával: „Ha ez a kacsa ember lenne, a sok irigykedő bármit megtenne annak érdekében, hogy a nyakára taposhasson.”
Nem az számít, ki rúg belénk, (és miért ne lehetne hülye a víz) hanem hogy meddig vagyunk képesek elmenni annak érdekében, hogy megtanuljuk az egyetlen feladott leckét: Bízva szeretni azt, akit a világ tükre árulóként kezel.
Kösz kacsa, fasza gyerek vagy! (Tepsi nélkül… szabadon)

ma nem megy a úszás...
dnes sa mi nedarí...

meglesem, hogy a víz mennyire hülye...
idem si overiť nakoľko je voda hlúpa...

ebből kapás lesz...
z tohto bude úlovok...

indigó kacsa ... nanááá hogy megvagy :)
indigová kačica ... mám ťa :)

heeeej nem intettél búcsút ...
heeeej ani si sa nerozlúčila ...

de úgy látom megy az úszás...
ako vidím plávanie ti ide...

a közös fotózásra még kijött... :-)
na spoločné fotenie ešte prišla ... :-)

a privát kacsám, nem hülye csak kifogyott a szufla :-D
moja osobná kačica, nie je hlúpa len jej vynecháva motor :-D

Keď kačka čká

Zrejme aj vy poznáte to explicitné porekadlo, ktoré v plnej miere naznačuje, že keď kačka nevie plávať, nie voda je hlúpa. Len z hľadiska pohľadu kačky je dosť mrazivá myšlienka (hlavne ak je divá), že sa prívetivo ponorí v hladinách jazera, vynadá sprostej vode a nakoniec sa odtacká na breh povediac: „Háp, háp, háp…háp,háp.” (V preklade: „Voda sprostá, kvôli nej mi visí život na vlásku.) Decká, určite mi nebudete veriť, ono to funguje! Už to nemôžeme celé pripísať len ľudskej vlastnosti. Zdá sa, že ak kačky sa učia od nás.
Na stránke častých otázok sa v minulosti ktosi opýtal: Na koho, alebo na čo sa hovorí, že : „Keď kačka nevie plávať, nie voda je hlúpa." ?
Pragmatická odpoveď: Na tie životné situácie v ktorých sa jednoznačne dá dokázať, kto je ozajstným hlupákom, ibaže on sám si to neprizná.
Hrabkajúc sa v jednoznačných odpovediach som vyrukovala s prezentáciou fotiek na ktorých je mojim najväčším spojencom kačka. Vôbec nie preto, že by som nedokázala vzorovo predviesť autokratickú človečinu, ktorá už od svojich raných začiatkov odpisuje celé spoločenstvá, ale viete kačka je dosť učenlivá a na fotkách má príjemný vzhľad.
Toto nie je test, ani skúška. Je to vizuálne cvičenie. I keď výsledný efekt je často ten istý, vôbec nie je jedno ako celú vzniknutú situáciu nastolíme ostatným.
a.) Pustím ťa kačica nešťastná, veď ani na večeru nie si súca.
b.) Pustím ťa kačiatko malé, si hodné toho, aby si sa stihlo ešte z vlastných chýb poučiť, totiž kto je naozaj hladný, toho nedojme tvoj krásny kačací úsmev.
Kačica tak vrúcne bojovala o svoj život, ako keby som si brúsila na ňu zuby. Ako zmyslov zbavená vletela do hlbín jazera. Plachtila ostošesť. Páni... však ona vie plávať!
Lež o päť minút, čo nevidia moje oči?! Kačka sa vytackala späť ku mne tak, ako keby bola vystrihnutá z rozprávky o dôvere. Veď na spoločnú fotku sme úplne zabudli.

Prijala som to ako fakt: „Moja kačka" nie je hlúpa, len sa chce priateliť. V záujme toho ak je potrebné vzdá sa svojho života.
A tak som zostavila novú klauzulu: „ Keby bola táto kačka človekom, mnoho závistlivcov by jej stúpilo na krk.“
Nezáleží na tom kto do nás kopne, (a z akého dôvodu by nemohla byť voda hlúpa) ale ako ďaleko sme schopní zájsť v záujme toho, aby sme sa naučili jedinú úlohu, ktorá nám je od stvorenia sveta daná: Vierohodne milovať tých, ktorých svetské zrkadlo považuje za zradcov.
Ďakujem kačka, si vážne fajn (bez pekáča...na slobode)
A teraz tá kačka čká.

Életem jellegzetes eseményei - Najmilšie zážitky môjho života

Dadka — Sat, 01 Dec 2012 21:54:07 GMT

Az ember életében mindig akadnak olyan jellegzetes események, amelyekre érdemes visszaemlékeznie. Ezek a komor szürke mindennapok pont arra szolgálnak, hogy egy picit lelassuljuk, és „visszafelé” éljük az életet. Ugyanis nem véletlenül van ez kitalálva úgy, hogy a múltbeli dolgainkra képesek vagyunk visszaemlékezni miközben a jövőnk folyamatosan alakul. Mondhatnánk úgy is, hogy lényegében az emlékeink táplálnak. S ki mennyire éhes, ki milyen fogás után vágyik, úgy emlékszik akarva akaratlanul vissza a megélt dolgaira.

Én jelenleg két megemlékezésre méltó eseményt választottam, amelyek mosolyt csalnak arcomra a hosszú téli estéken.

2012 nyarán ellátogattam a II. Hagyományőrző kézműves táborba Gömörfalván amely a község anyagi támogatásával jött létre. Ildikó elmesélte, hogy az első kezdeményezés három éve történt a Néptánc csoport és az Asszonykórus közreműködésével. Én most voltam először s remélhetőleg nem utoljára.
Gyerekek… megdöbbentem.
Ez működik. Ilyen egyszerűen. Ilyen tisztességes emberi módon. Mert lehetséges az életet megjátszani úgy, hogy ne a „saját zsebére” hajtson folyton az ember. Megjátszani úgy, hogy ne keljen kigravírozni a nevét egy aranytáblára.
A jelek önmagukért beszéltek. Mosolygós, elégedett arcok, igazi tudásra kiéhező őszinte emberek. A folyton kérdező spontán gyerekek szereplése magával ragadott. Nyoma nem volt a sértődésnek, a bánatnak s az unalomnak. Pedig nem volt kézközelben se Facebook, se mobiltelefon, se számítógép. A 21. század csodái, amelyek nélkül jó néhányan megbolondulnának. Mert ugye mit kezdenének az élettel? Hogy közölnék a „legjobb barátjukkal”, hogy még így is, egésznapokat ülve felette unalom a köbön…?
Elfogulatlan vallom, ahhoz hogy túléljem az emberi butaság hátrányait, kissé kritizálóssá kellet válnom a környezetemmel szemben. Mert a minden szép és minden jó kulissza egy az egyben összedől, amint az ember elfárad, s nem teljesíti az egyre inkább ránehezedő követelményeket. Sajnos rá kellet ébrednem, hogy az emberek többsége irigy mások sikereire, ötleteire, cselekedeteire, s így nyilván ha becsmérelném a megélteket, a kevésbé ügyesek és kreatív emberek lelkesen megtapsolnának. Kösz nem! A szívem szava ellen fordulnék. S ha tőlem kérdezitek, hogyan tudták megcsinálni, hogyan tudták összehozni úgy, hogy mindenki elégedett legyen, azt mondanám: „Erős akarat és sok jó szív van a hátérben.”
Ezt a hagyományőrző kézműves tábort, illetve a vele kapcsolódó megélteket életem legértékesebb emlékei közé helyeztem. Ezért is szeretném megköszönni mindazoknak, akik jelentős mennyiségben kivették részüket a szervezésben. S ha kritizálnom kellene, igazán csak annyit szólnék: Emberek, drága pénzért Isten háta mögé küldjük gyermekeinket nyáron, hogy megéljék a kultúrát, miközben szívünk mélyén tudjuk, hogy a legegyszerűbb kérdésekben rejlik a legfontosabb válasz. S az legtöbbnyire az orrunk előtt hever.
„Hol születtél?”
„Hol van otthonod?”
„Hová tartasz?”
…kérdezi Richard Bach egyik könyvében.
Higgyétek el, nem az élményfürdős tobogán illetve nem rafting fogja megadni számukra a megfelelő választ. Egy egészséges, magabiztos gyermek elsősorban az otthoni iszapban lel boldogságra ahol meg tanulja értékelni azt „amivel érkezet”, miközben tiszteletben tartsa elődei múltját. S akkor bárhova jut, bármilyen irányba terjed, bármilyen posztokon fog helyt állni, önmagát és embertárait sosem tagadja meg.
A néprajzkutató Ladóczki Vilmos szavai formát öltöttek: „A régi tárgyaknak lelkük van.” Köszönöm, hogy részt vehettem „azon a napon” „abban a világban” ahol egy igaz ember, igaz szava sokkal többet ér, mint a világ összes felélhető kincse.

Képgaléria - Galéria obrázkov

A második eseményt egy szikrázó novemberi napnak köszönhetően örökre szívembe zártam.
Azt mondom Molnár Sándor – Évzáró vesszőreptetés – Nagyhalász.
Azt mondom Zsuzsa kedvessége – életem legcsodálatosabb teája és a leggusztusosabb „svéd” asztala.
Még mindig csak jelszavakban beszélek, de bármiben lefogadom, aki ott volt, megélte és jelenleg olvas, fültől fülig mosolyog… pedig a sztorit, amin harmadik hete egyfolytában mosolygok még el sem meséltem srácok.
Mellé nyúlt aki azt hiszi a kaviárnak hódolok. Az élet történéseinek olykor irányt mutatok. Azoknak az ízeknek hódolok, amelyek egy sznob társaságban nem igen lelnek otthonra. Így aztán nyugodt szívvel mondhatom, nem a legszebbik fajtából vagyok…nem az, aki fenékvakarásnál töri el a műkörmét, de időközben ezáltal igaz barátokra leltem, akik őszintén megnevettetnek.
Zsíros kenyér lila hagymával ez az enyém gyerekek. Hogy Molnárék honnan tudták, nem sejtem, de nem is oly fontos megfejteni az élet szinkronicitását.
Íjászat, felhőtlen kacagás, célba lövés, célvesztés és humor minden mennyiségben. Ez volt a titokzatos jókedvcsináló.
És ugye ott volt egy srác, aki a világűrbe dobta fel telefonját. Némi késéssel visszapuffant jó nagyot a földre, annak érdekében, hogy mi is lássuk, ez a mobil igazán mindent túlél, viszont amikor fényképezni kellet vele, valamiért nem akart beélesíteni. Azt mondta: „Feszítsétek meg az íjakat és várjatok” Feszítették alaposan a fiúk, jó volt a felállás, viszont 62 fontos íjat három újjal feszíteni annyi mint 28,1227 kilóval birkózni a levegőben…csak úgy. Bírd ki, amíg nem vagy éles. Szakadtunk a röhögéstől. Nekem kéne a kép… akkor is, ha életlen. És üzenném a srácnak ezt a „véletlen jött” humorérzékét tartsa meg minél tovább, mert lehet még csak nem is sejti, hogy „útközben” szíveket gyógyít. (És karokat treníroztat) :))
Viki, Sanyi, Zsuzsa, Nagyhalász, Gergő, Misi, Clau, Meridás vesszők… emberek. Újfent jelszavakba sűrítem… köszönöm!
Ezer köszönet mindenért!

V živote človeka sa vždy nájdu výnimočné situácie na ktoré sa oplatí spomínať. Práve takáto sivá, rutinná každodennosť slúži na to, aby sme trošku spomalili a „spätne“ prežili svoje zážitky. Nie náhodou je to vymyslené tak, že na minulosť si dokážeme spomenúť, kým budúcnosť sa nám vždy len dotvára. Všetci rovnako môžeme s istotou tvrdiť, že nás z časti živia naše spomienky a kto je nakoľko hladný, kto po akých chodoch túži, tak sa chtiac – nechtiac rozpamätáva na prežité epizódy vlastného života.

Ja som si momentálne zvolila dve životné udalosti, ktoré počas dlhých zimných večerov vyčaria spontánny úsmev na moju tvár.

V lete 2012 som v Gemerskej Vsi navštívila II. Remeselnícky tábor, ktorý nadväzoval na tradície nášho regiónu. Zrodil sa vďaka finančnej pomoci samotnej obce. Ildikó mi porozprávala, že tábor vznikol pred tromi rokmi z prvotnej iniciatívy zo strany ženského speváckeho zboru a skupiny, ktorá holduje ľudovým tancom.
Ja som sa zúčastnila tohtoročného tábora prvýkrát a dúfam, že nie naposledy.
Decká… zostala som prekvapená.
Ono to funguje. Tak jednoducho. Takýmto čestným spôsobom. Totiž je možné zostať v živote poctivým hráčom bez toho, aby človek nemyslel výhradne na vlastné blaho. Je možné zotrvať na vlastných cestách, kde ľudské srdce nebaží po mene na zlatej tabuli.
Všetky znamenia hovorili za seba. Usmievavé, spokojné tváre, po skutočných znalostiach prahnúci úprimní ľudia. Výstup neprestajne vypytujúcich sa detí ma úplne uchvátil. Žiadna stopa po urážlivých jedincoch, žiadna stopa po žiali, či nude. Popritom nebol v blízkosti žiaden Facebook, mobilný telefón, ani počítač. Výdobytky 21. storočia, bez ktorých by už mnohí vo svete zošaleli. Veď čo by si počali so životom? Akým spôsobom by oznámili svojmu „najlepšiemu priateľovi“, že ešte aj takto, sediac celý deň nad strojom je nuda najväčší pánom...?
Nezaujato priznávam, k tomu, aby som strávila nevýhody ľudskej hlúposti, musela som zaujať kritický postoj voči okoliu. Totiž keď každodenná kulisa vám neprestajne vygeneruje krásu a dobro, v tom momente sa zrúti, ak nedokážete uniesť ťarchu gradujúcich sa nárokov. Žiaľ dosť skoro som zistila, že značná skupina ľudí je závistlivá voči úspešným nápadom a činom iných. Keby som očiernila prežité, tí menej šikovnejší a menej kreatívnejší ľudia by mi z duše tlieskali. Nie, vďaka! Šla by som proti hlasu svojho srdca. Keď sa ma chcete opýtať ako to dokázali zorganizovať tak, aby boli všetci spokojní, povedala by som: „Silná vôľa a mnoho dobrých sŕdc je v pozadí.“
Tento remeselnícky tábor, ktorý dýchal tradíciami a s ním spojené pocity zaraďujem medzi svoje najhodnotnejšie životné zážitky. Práve preto sa chcem poďakovať všetkým tým, ktorí v značnej miere prispeli k organizovaniu tábora.
Samozrejme bez kritiky to neukončím a tak sa obraciam na vás ľudia. Bezducho, za drahé peniaze posielame svoje deti do rôznych letných táborov, aby si osvojili čosi z kultúry. V hĺbke srdca však dobre vieme, že v najjednoduchších otázkach sa ukrýva najdôležitejšia odpoveď. Tá nám poväčšine viazne pred nosom.
„Kde si sa narodil?”
„Kde máš domov?”
„Kam napreduješ?“
...pýta sa Richard Bach v jednej zo svojich kníh.
Verte mi, žiadne tobogany v aquaparkoch, žiaden rafting pre nás neskrýva pravdivú odpoveď. Jedno duševne vyspelé, sebaisté dieťa sa v prvom rade pokochá v domácich kalužiach, kde sa naučí vážiť si to „s čím prišiel na tento svet“, pričom si ctí minulosť svojich predkov. A tak sa kamkoľvek dostane, ktorýmkoľvek smerom sa rozprestrie, ktorýkoľvek post zaujme, sám seba a okruh svojich blížnych nikdy nepoprie.
Etnograf Ladóczki Vilmos to vyjadril krásnymi slovami: „Staré predmety majú svoju dušu."
Ďakujem, že som sa mohla pozastaviť „v ten deň“ „v tom svete“ kde je slovo pravdivého človeka oveľa vzácnejšie ako všetky drahokamy sveta.

V poradí druhú krásnu udalosť som si uložila bezpečne do svojho srdca vďaka slnečnému novembrovému dňu.
Hovorím Molnár Sándor – Koncoročné vystreľovanie šípov – Nagyhalász.
Hovorím Zsuzsa a jej milá povaha – najfantastickejší čaj môjho života a najsenzačnejší „švédsky“ stôl.
Ešte vždy rozprávam heslovito, ale stavím sa o čokoľvek, kto tam bol, kto to celé prežil a teraz to zároveň číta, usmieva sa od ucha k uchu. A to som vám ešte neporozprávala úsmevný príbeh, ktorý ma tretí týždeň drží nad vodou.
Neodhadol ma správne ten kto si myslí, že holdujem kaviáru. Chodu života občas ukážem smer. Obľubujem presne tie chute, ktoré sa v spoločnosti snobov necítia doma. A tak môžem s čistým srdcom povedať, nepatrím medzi najkrajšie ženy...určite nie medzi tie, ktoré si pri škriabaní zadkov vylámu umelé nechty, ale práve vďaka týmto prednostiam som medzičasom natrafila na skutočných priateľov, ktorí ma dokážu úprimne rozosmiať.
Chlieb s masťou a fialová cibuľa, to je niečo pre mňa decká. Že Molnárovci to odkiaľ vedeli vôbec netuším, ale nie všetky synchronistické životné udalosti je potrebné rozlúšťiť.
Lukostreľba, oduševnený smiech, streľba do cieľa a jeho minutie, humor v každom rozsahu. Toto bolo tajomstvom dobrej nálady.
A už keď sme pri tom, bol tam jeden chlapík, ktorý vyhodil svoj telefón smerom hore, do nekonečného vesmíru. Ten s niekoľko sekundovým omeškaním, padol na zem s rachotom v záujme toho, aby sme videli, že tento mobil prežije úplne všetko. Keď však bolo treba s ním fotiť akosi nechcel zaostriť. A tak chlapík povedal: „ Napnite luky a čakajte" Napínali poctivo chalani, zostava bola dobrá, avšak 62 fontov napnúť tromi prstami je ako keby ste vo vzduchu napružovali 28,1227 kilogramov…len tak. Vydrž kým ťa nezaostrí. Išlo nás potrhať od smiechu. Ja si poprosím fotku...aj keď nie je zaostrená. A odkazujem chlapíkovi, aby si štýl tohto náhodného humoru čím dlhšie udržal, možno ani potúch nemá, že počas svojej životnej púte uzdravuje srdiečka. (A umožňuje ostatným, aby si posilnili ramená) :))
Viki, Sanyi, Zsuzsa, Nagyhalász, Gergő, Misi, Clau, Merida šípy… ľudia. Znova poviem len heslovito...ďakujem!
Vrelá vďaka za všetko!

Neked... - Pre teba...

Dadka — Thu, 22 Nov 2012 20:30:12 GMT

„A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. (...) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna.”
Antoine de Saint-Exupéry: Kis Herceg

A művészi szó kulturális érték. Ugyanakkor betölti a fontos életbevágó üzenetek szerepét. Bizonyára sokunk megélte már egy-egy vers vagy dal hallatánál az érzést „ez kizárólag nekem szól.”
Olyankor beállunk „egy képzelt sorba” ugyanazokkal az emberekkel, akik velünk egyformán éreznek, míg nem rá kell ébrednünk, hogy a „szerintem én vagyok az egyetlen”-ből egy
kisebb – nagyobb csoport alakult.
Talán mert nincs olyan egészséges emberi lény a Föld nevezetű bolygón, aki ne tapasztalná mit jelent reménytelenül szeretni, csalódni, örülni valaminek, vagy félni. Olykor mintha párhuzamosan kovácsolódnának össze a sorsok. Néha elég egy pillantást vetnünk valakire és tudjuk „ez egy életre szól” illetve tengődünk a „jól ismert barát” mellet, hogy kiderüljön mindvégig idegen volt számunkra.
Bizonyítót tévhit, hogy csak bajban ismered meg az igazi barátod. Nem igaz. Aki sikeresen követi az álmait, azt sokkal gyakrabban elárulják. Mert az emberek többsége inkább bezár egy képzelt börtönbe és „őszintén” vígasztal a veszedelem idején, csak ne keljen megélnie az érzést: NÉLKÜLE IS BOLDOGÚLSZ.
Tudom milyen fából faragtak és a művészetet hívom segítségül, hogy megszólíthassalak.
Te voltál az, aki felismerte az örömöm, láttál igaz bánatomban. Tudod, mit takar a mosolyom, érted mit jelképeznek a könnyeim. Felhőtlen kacagásom halhattad. Életünk legnagyobb harcát vívjuk, olykor ezerévnyi fénytávolságból. S hogy ne adjam fel a szabadságom, ehhez te vezettél. Homlokod összerándul, ha szakadék felé tartok, de addig engedsz, míg fontos tapasztalnom a zuhanást.

Te ettől vagy igazi, értékes ember.
Felismerted a félelmem s hogy mit kezdesz vele, rajtad áll. Küldetésem éles késén felragyogott bánatod, amiért megvetnek, azért én kiállok. Aki téged bánt majd, ellenem fordul, s aki ellenem fordul, látni fogja szétforgácsolt tükreiben a valódi arcát, valódi tetteit s a mögötte meghúzódó szándékot.
Te látod az örökös harcban állást, de akkor is harcba engedsz. Mert aki más fájdalmára dobogót épít mondván: „Csak akkor szeretlek ha…” és elismerő tapsot vár, meg fogja kapni. Olyanokkal ismertetem el, akiket élete során a legjobban bántott. Olyanok fognak szurkolni érte, akiket mélybe rántott. Olyanok fognak hinni benne, akiket becsapott.
…Hogy lássa, sosem voltak ellenségei… csak egy… ő saját maga egyedül. Ez az ébredés nem lesz fájdalommentes. Nekem is fáj.
Az embernek sok mindennel együtt kell élnie. De te soha senkit ne szeres csak akkor ha… Szeres… csak azért is… rendületlenül.
Értékes barát vagy. A Kisherceg nyafogós rózsája, akihez öröm visszatérni, akire érdemes várni évezredeket nekem, vagy bárki másnak. Mégis arra kérlek, ha elolvastál ne rohanj az utamba, ne írj köszönöm-öt, ne kacsingass, ne sugározz jeleket. Hisz nem nekem kell biztosnak lennem abban, hogy a cikk által ÖNMAGADRA ISMERTÉL.
Egyezzük ki csodaszép mosolyban. Egy, kettő, három… MOST:)))

S én már tudom, hogy az üzenetem biztos talajra lelt.

U.I Ha túl sokan mosolyognátok az sem baj, az embernek kijár némi önbizalom, s én mindenkinek igyekszem önmagamat adni. Aki ahogy lát… rajtatok áll ez az egész. Nem kekeckedem.
Közben meg kell, hogy értsétek az ősi repülős törvényt: „Több repülőgép található az óceánban, mint tengeralattjáró az égen."
Gyerekek, ha ezt megértitek, én azt sem bánom, ha az egész világ szétszakadásig mosolyog. Tudjátok: Szeretlek.
Viszont az én üzenetem jelenleg csak egyetlen egy valakinek szól. S amíg világ a világ, amíg körforgásban működünk, amíg érkeznek éjjelek – nappalok, párhuzamos életek-halálok, sorsok, arra az egyetlen egy mosolyra hétmilliárd mosoly közül is rá fogok ismerni, mert éreztette s nem hazudott: „Az én lelkem emlékszik rád”
…Engem csak oda lehet temetni ahol a könnyek őszinték…

„Nemal som ju počúvať," zdôveril sa mi, „kvetiny netreba nikdy počúvať. Treba sa na ne dívať a vdychovať ich vôňu. Tá moja napĺňala vôňou celú planétu, ale ja som sa z toho nevedel tešiť."
Antoine de Saint-Exupéry: Malý princ

Umelecké slovo je kultúrna hodnota. Neraz spĺňa dôležitú úlohu pri odovzdávaní jasných odkazov. Určite mnohí z nás zažili pri počúvaní básní, či pesničiek pocit, že „tak toto napísali jedine pre mňa.“
O takom čase si zastaneme do „jedného domnelého radu“ spolu s tými, ktorí premýšľajú rovnako. Zrazu si musíme uvedomiť, že z idey: „mám pocit, že sa prihovárali výlučne mojej osobe“ vznikol menší – väčší zástup.
To preto, lebo niet zdravého človeka na planéte Zem, ktorý by neokúsil, čo znamená beznádejne milovať, sklamať sa, radovať sa, či prežívať strach. Občas môžeme mať pocit ako keby sa ľudské osudy paralelne splietali. Občas stačí jediný pohľad na niekoho a naše srdce vie „že je to na celý život“, respektíve hlivieme pri „priateľoch, ktorých údajne dobre poznáme“, aby sme sa mohli presvedčiť, že bol pre nás celý čas cudzí.
Omyl, že iba v núdzi spoznáš skutočného priateľa je v dnešnej uponáhľanej dobe dokázateľným faktom. Ten, kto úspešne prenasleduje svoje sny je oveľa častejšie zradený. Totiž väčšina ľudí radšej zatvorí svojho blízkeho do mysleného väzenia a „úprimne“ ho utešuje v prípade núdze, len aby nemusel zažiť pocit: AJ BEZ NEHO SI DOKÁŽEŠ PORADIŤ.
Viem odkiaľ si, moje srdce si ťa pamätá a privolávam si umelecké slovo na pomoc, aby som ťa mohla osloviť.
Spoznalo si moju radosť, videlo si ma v mojom skutočnom žiali. Vieš, čo sa ukrýva za mojim úsmevom, chápeš, čo symbolizujú moje slzy. Počulo si môj bezstarostný smiech. Prekonávame najväčšie boje života, občas na tisíc svetelných rokov vzdialení. Viedlo si ma k tomu, aby som sa nevzdala slobody ducha. Zmraštíš si čelo keď vidíš ako sa ženiem strmhlav k trhlinám, ale vždy ma pustíš zakúsiť pád. To ťa formuje výnimočným človekom.
Spoznalo si môj strach a čo si s ním počneš je na tvojom uvážení. Na ostrí životného poslania sa tvoj žiaľ rozžiaril. To, čím iní pohŕdajú, za to sa postavím. Ten, kto tebe ublíži, obráti sa proti mne a kto sa proti mne obráti uvidí si skutočnú tvár v roztrieštených zrkadlách, uvidí svoje reálne skutky a za nimi sa tiahnuce úmysly.
Ty vidíš ten večný bojový postoj, ale púšťaš ma do boja. Totiž kto si postaví nástupište skrz bolesť iných, povediac: „Len vtedy ťa milujem ak...“ a čaká popritom na uznanlivý tleskot, bude ho mať. Takí ľudia si ho budú vážiť, ktorým počas svojho života najviac ublížil. Budú mu fandiť tí, ktorých stiahol do hĺbok. Budú v ňom veriť tí, ktorých najviac sklamal.
Aby takýto človek dokázal pochopiť, že nikdy nemal nepriateľov...iba jedného...bol to on sám jediný. Toto prebúdzanie nebude bezbolestné.
Človek musí žiť so všeličo možným. Ty nikdy nikoho nemiluj len vtedy ak...
Miluj...just... a neochvejne.
Ja viem bez okolkov, čo je to mať hodnotného priateľa. Si ako kňučiaca ruža Malého princa, ku ktorej je radosť vrátiť sa, na ktorú sa oplatí čakať celé tisícročia mne, alebo ktorémukoľvek inému.
Napriek tomu ťa chcem poprosiť, ak si ma prečítalo neutekaj ozlomkrk do mojich ciest, nenapíš mi „ďakujem“, nežmurkaj na mňa, nevyžaruj znamenia. Veď nie ja si musím byť v tom istá, že si sa na základe tohto článku SPOZNALO.
Zhodnime sa na čarokrásnom úsmeve. Raz, dva, tri...TERAZ :)))
A ja už viem, že môj odkaz natrafil na pevnú pôdu.

P.S Keby ste sa náhodou mnohí usmiali, mne to neprekáža, človek potrebuje k prežitiu aspoň štipku sebadôvery. Ja sa vážne snažím dať samú seba. Kto ma ako vníma...to je už vaša vec. Ja sa nehádam.
Musíte však pochopiť jedno prastaré letecké pravidlo. „Zatiaľ nie je dosť pravdepodobné, že ponorka sa bude plaviť po nebi.“
Decká, ak to pochopíte, ja ani to nedbám, keď sa celý svet do pretrhnutia usmeje.
Viete: Mám vás rada.
Lenže môj odkaz momentálne patrí len jednej jedinej osobe. A kým je svet – svetom, kým sa točíme v spleti osudu, kým sa vystrieda deň s nocou, paralelné životy - smrť, nezvratný osud, ten jeden jediný úsmev spoznám aj zo sedem miliárd ďalších. Lebo tá osoba mi dala pocítiť a neklamala: „Moja duša si ťa pamätá“
Totiž mňa možno len tam pochovať, kde prebýva údolie úprimných sĺz...

Az alkoholisták világa - Svet alkoholikov

Dadka — Sun, 18 Nov 2012 11:58:40 GMT

„Füst, mocsok, átható alkoholbűz. A pultok előtt kidülledt szemekkel, apatikusan maguk elé bámuló férfiak, nők. Az egyik sarokból részeg ordítás hallatszik, trágár szavak röpködnek – miközben üres kancsóval a kezében egy fiúcska furakodik a pénztárhoz. Tágra nyílt szemekkel figyeli, hogyan élnek „a felnőttek”. Lehet, hogy itt érlelődik meg benne először az elhatározás: „Majd ha én is felnőtt leszek…” Az is lehet, hogy a szolgálatáért „jutalomként” kapott első pohár bor kelti fel benne az alkohol iránti vágyat. A lényeg: valami elkezdődött, s ki tudja, milyen következményekkel jár mindez a fiúcska és környezete későbbi életére.”
(Érdekes kalendárium 1969)

Édesapámnak
Az alkohol világokat dönt romokba.
Én most kezdem értékelni igazán,
Hogy képes voltál lemondani erről a szenvedélyről
Annak érdekében, hogy ne maradj le az életről
S ne maradj le rólam teljesen.
Köszönöm.

Az idő folyamán kátyúkra leltem. Hol természet adta, hol mesterséges kidolgozásuk vonzotta lépteim. Mókás volt józanul abban reménykedni, hogy az én Őrangyalomnak is kijár némi fejtörő. Gondolhatta:” Könyörgöm, ha lássa azt a szerencsétlen vermet, miért nem kerüli ki?” Mert felesleges szemrehányások nélkül szerettem volna megérteni apámat. Miért nem kerüli ki ő? Ugyan melyik álmát nem követhette fiatal, siheder korában, hogy ennyire letért az útról? S mit kell tenni ilyenkor? Mit? Mit, Mit? Gyermekfejjel…
Kérlelni? Szeretni szétszakadásig? Zsarolni könnyekkel? Gyűlölni mérhetetlenül?
Elhinni a: „Soha többé! Ígérem, már jó leszek.”?
Én nagyon vigyáztam rá önmagamban, ne hogy értelmetlen sajnálatot tápláljon a szívem, ne hogy megutáljam, megvessem. Mert nekem fontos volt, hogy megismerjem apámat… őt-a, lényeget… azt, akitől saját maga menekült. A szeretetre folyton kiéhező Don Juan-t a humoros szoknyapecért, aki korántsem szakította meg önmagát azért, hogy egyénre szabott szavakkal hódítson a nők között. Mindegyiket szerette… csak mindegyiknek más neve volt. Viszonzásként, ha a fél világ egységes szeretetét érezhette volna cserébe, neki akkor sem lett volna túl jó, akkor sem lett volna elég, mert nincs ott az az egyetlen álom, amely egykor összetört. „Csak az alkoholista férjelölteket kerüld el, mert sokat fogsz szenvedni”, mondta nekem. Nem tiltott, nem féltett… de megjegyezte. Egy mondat, egy szó s egy kérő pillantás, amely jelentősen megalapozta a jövőmet. Nem tudhattam gyermekfejjel, hogy mit szeretnék elérni az életben, ellentétben jól tudtam, hogy mit nem. Már volt mitől tartanom, volt mitől félnem.
Te jó ég, már értem a múlt üzenetét. Oda jutottam a bonyolult képlethez. „Apád tiltott”.
Nem igaz! Engem a szüleim nem tiltottak senkitől és semmitől. Hitték, hogy lesz saját életutam, akkor is, ha gúnyt űznek majd belőlem a többiek, akkor is, ha fájni fog.
Én sokat vártam apámra. Nem akartam meghalni úgy, hogy ne tudja meg: Szeretem. Nem akartam, hogy egyszer azzal az érzéssel távozzon, hogy nem álltam mellette. De egy percig sem sajnáltam, hisz mindig volt ok arra, hogy ihasson, miközben az okozó ő saját maga volt. Az égiek könyörületével talán, egyszer csak megtört a vastag jég. Apám egyik napról a másikra letette a féldecis poharat és mindent egy lapra téve visszatért „ebbe a világba”, ahol több fájdalom van, mint mámor, több veszteség, mint remény a célba vezető út felé. S mégis megkockáztatta. Hirtelen hihetőbb lett a mosolya, megnyugtatóbb a tekintete. Akkor már tudtam, sikerült. Józanul akarta „végigcsinálni”. Azt hiszem ez elegendő indok arra, hogy az ember változni akarjon.
Ma mégis egyedül, dideregve szomorú pillantással kerültem ki az összes kátyút. Csak megszokottan odasúgtam a hideg szélnek:”lyuk”. Ha a mélysége elnyelő lett volna, abban a pillanatban oda zuhanok feledésbe… már megint.
Túl sokan vagytok még, akik nem hiszitek el, hogy a megnyugvást nem az alkohol idézi elő, hanem a vágy… tartozni valahová ahol szeretnek, ahol nem akarom elrontani többé hitegetéssel, hazugsággal, féligazsággal…
Az ember alkalmakként megissza. Néha jól esik egy kis sör, vörös bor vagy tequila. De nem kell alkoholistává válni ahhoz, hogy áttekintést kapjon „a szerencsétlen borissza” világotokból.

Alkoholista paranoia (GhoulSoul illusztrációja)

Az alkoholisták bánata oly pofonegyszerű. Valami eltört, elpattant, megszakadt félúton „hazafelé” s így önmaguk elől futnak azokhoz, akiktől megváltást várnak… gyakori esetben egy másik alkoholistához… illetve a józan ellentéthez amely „az egészből semmit nem ért”, vagy a magányba. Hisz ott engedélyezett mások hibáztatása. Mivel senki nem tud fellebbezni, az a sok kibeszélés sokkal jobban hiteles.
… „Mert anyám – apám bohém életet élt, s én génhordozó lettem”…
… „Mert elhagyott a párom”…
… „Mert nem fogadott el a társadalom”…
… „Mert meghalt a szerettem”…
… „Mert ünnepelni jó”…
… „Mert a józan világ túlságosan fáj, s nem bírom elviselni”…
… „Mert olyan magányos vagyok”…
Mert, mert, mert… mert másokat hibáztatni a saját kudarcainkért oly pofonegyszerű…

Grinch is ihatott volna, nem volt se túl jó se túl szép...

Ne tévesszen meg a dolog…
Nem látok többet a kelleténél, de ellentétben veletek hittem egy világban. A ti világotokban. A ti „gyógyulásotokban”. Viszont, amikor eljött a kemény próba ideje, közületek senki nem állt mellettem. Hogy fontos lett volna-e? Az életben minden fontos lehet, ha eléggé nyitottak vagyunk rá. De az igazi megváltást csak önmagunktól várhassuk. S ti, akikhez most szólok, pökhendi, sértődő, haragtartó iszákos banda…
Igyatok az egészségemre, hisz ti nem is emlékezhettek rá, hogy mindvégig „ott" álltam a világotok kátyúi mellet. A tegnapi képek megfakultak mára, akárcsak a részeg holnapjaitok. Élhetnék a szavakkal: „Hol voltál mikor kellettél? Bepiálva a bajomon nevettél!” – kedves barátom. Hogy fájt, az kizárólag az én felelősségem. De az élet egyszer csak neked is válaszolni fog. Aki bántott az szenvedni fog, mert bántottam én és én is szenvedek. A különbség csak annyi, hogy nekem a fájdalom hitelesebb józanul. Egy kis ideig játszottuk azt, akik nem vagyunk, s túl megerőltető volt. Elfelejtettem szólni: „Ne miattam változz, önmagad miatt tedd meg.” Ezáltal elfelejtettem a tanulnivaló leckém: Ha mások miatt változom, nem a saját életemet élem.
Vigasznak szolgáljon, hogy vannak, akik erősek, vannak, akik „visszatérnek”, viszont ha valakinek mégsem sikerül csodát tenni a szeretetével, türelmével, áldozatosságával, ne szomorodjon el és ne vádolja önmagát. Egy vérbeli alkoholista pont ezekből az energiákból táplálkozik. Én sokáig kerestem a miérteket, mígnem rá kellet, hogy ébredjek…
Józanodni a részegnek kell, ez egy elhatározáson alapul, amelyet sajnos nem lehet meghozni helyette, bármennyire óvjuk, bármennyire szeressük, bármennyire védjük a támadásoktól. Aki az élet dolgaitól akar megmenteni másokat az előbb utóbb a bánatba fog belehalni, illetve a kudarc érzetbe.
Még egy rutinos beavatkozású szuper hőssel is megtörténhet, hogy „életmentés” közben hálajeléül ezt kapja: „Maga nem mentette meg az életemet, hanem meggátolt abban, hogy meghaljak.” Mindenkinek jogában áll bízni a saját nézeteiben.

Köszönet édesapámnak, hogy még időben visszatért az „én világomba”, ahol van fájdalom és vérző szív, s hogy minden igazi… csak ennyi a kiváltság… a tudat, hogy képes vagyok igazán haragudni rá, igazán bosszantani őt, igazán megbocsájtani neki és bocsánatot kérni tőle. Képes vagyok igazán szeretni őt. :))
Köszönöm, hogy neki megérte.
És őszinte köszönet édesanyámnak is, aki mindvégig támogatta az elhatározásomat… Emlékezni a szépre, türelmesen várni, és szeretni, szeretni, szeretni… bárhogy alakul, szeretni mérhetetlenül.

„Dym, špina, presiakajúci smrad alkoholu. Pred pultom zazerajúce vypuklé oči, apatické pohľady opitých mužov, žien. Z jedného rohu miestnosti sa ozýva opitý vreskot, lietajú oplzlé slová, kým s prázdnym krčahom v ruke sa cez dav prediera malý chlapec. S naširoko otvorenými očami sleduje ako žijú „dospelí“. Možno práve tu sa v ňom zrodí prvotná túžba: „Keď raz dospejem...“. Možno vďaka priateľskej službe „za odmenu“ dvihne k perám prvý štamperlík a už ho viac nezloží. Podstata sa nemení: Už teraz sa v ňom prebúdza túžba po alkohole a ktovie aký dopad to bude mať na život malého chlapca, ako príjme okolie jeho formujúce sa hodnoty.
(Preklad z originálu: Érdekes kalendárium 1969)

Venované môjmu otcovi:
Alkohol rúca celé svety.
Ja si až teraz začínam úprimne vážiť,
Že si sa dokázal vzdať tejto vášne
V záujme toho, aby si mohol skutočne žiť,
V záujme toho, aby si o mňa neprišiel
Ďakujem

Postupom času som spoznala všetky kaluže. Či už vďaka prírode, alebo majstrovskému vypracovaniu, moje kroky boli k nim ako magnet priťahované. Bolo zábavné triezvo dúfať, že môj Anjel strážny obľubuje hlavolamy. Snáď ho aj napadlo: „ Bože, keď vidí tú nešťastnú jamu, prečo ju jednoducho neobíde?"
Pretože som bez zbytočných výčitiek chcela pochopiť svojho otca. Prečo ju neobíde on? Ktovie ktorý zo svojich snov nemohol nasledovať, že až do takej mieri vybočil z cesty?
A čo som mala vlastne robiť? Čo, čo, čo? S detským zmýšľaním...

Prosíkať sa? Milovať do roztrhnutia? Vyhrážať sa slzami? Cieľavedome nenávidieť?
Uveriť slovám: „Nikdy viac! Sľubujem, už budem dobrý.“ ?
Dávala som naňho v sebe veľký pozor, nechcela som, aby moje srdce pociťovalo bezvýznamnú ľútosť, nechcela som ho znenávidieť, nechcela som ním pohŕdať. Pre mňa bolo nesmierne dôležité, aby som spoznala svojho otca...jeho podstatu...tú od ktorej sám utekal. Po láske prahnúceho Don Juan-a, humorného lapača žien, ktorý sa ani prinajmenšom nepretrhol, aby jeho slová lásky boli medzi ženami jedinečne šité na mieru. Všetky ženy mal rád...ibaže každá mala iné meno.
Keby ho výmenou polovica sveta opätovne milovala, jemu by to nebolo postačujúce, totiž niet tam toho jediného sna, ktorý sa kedysi rozbil. „Len alkoholika si neber za muža, lebo sa budeš veľa trápiť“, povedal. Nezakazoval mi, nebál sa o mňa...iba poznamenal. Jedna veta, jedno slovo, jeden prosebný pohľad, ktorý značne ovplyvnil moju budúcnosť. Nemohla som vedieť s detským rozumom, čo všetko chcem v živote dosiahnuť, naopak, veľmi dobre som vedela, čo nechcem. Už som sa mala čoho báť.
Môj Bože na nebesiach, už chápem odkaz z minulosti, dostala som sa k tej zložitej formule.
“ Otec ti zakazoval“.
To nie je pravda! Mňa moji rodičia nikdy neodtrhli od túžby získať vlastnú skúsenosť. Verili, že si nájdem vlastnú cestu životom a nevzdám sa jej ani keby sa mi posmievali, ani keby ma to bolelo.
Ja som dlho čakala na svojho otca. Nechcela som umrieť tak, aby nevedel, že ho ľúbim. Nechcela som, aby raz odišiel s pocitom, že som pri ňom nestála. Ale ani raz som neprejavila voči nemu ľútosť, veď na to aby pil si hľadal dôvod sám pričom kauzálnu súvislosť tvoril on.
Snáď z milosti nebeských tvorov, raz sa hrubostenný ľad prelomil. Môj otec z jedného dňa na druhý zložil štamperlík a riskujúc úplný kolaps, úplnú stratu, vrátil sa „do tohto sveta“, kde je viac bolesti ako opojenia, viac prehier ako nádeje na životnej púti k slastným cieľom. Napriek tomu zariskoval. Zrazu mal dôveryhodnejší úsmev a uspokojivý pohľad. Vtedy som už vedela, že sa mu podarilo vrátiť späť. Triezvo sa chcel „zúčastniť“ na dianiach života. Myslím si, že to je dostatočný dôvod k tomu, aby človek túžil po zmene.
A dnes som predsa sama trasúc sa smutným pohľadom obišla všetky kaluže. Len pôsobiaca sila zvyku mi vnukla myšlienku zašepkať vetru: „jama“. Keby jeho hĺbka dostatočne hltala, v tom momente tam padám do zabudnutia...už znova.
Ešte stále je vás mnoho, ktorí nedokážete uveriť, že pokoj na duši neprináša alkohol ale túžba...patriť niekam, kde ma skutočne milujú, kde to nechcem viac pokaziť klamlivým sľubovaním, či polopravdou.
Človek si príležitostne vypije to svoje pivo, červené vínko či tequilu. Ale nie je za potreby stať sa pijanom k tomu, aby prekukol nešťastný svet alkoholikov.
Smútok alkoholikov je tak strašne jednoduchý. Niečo sa prelomilo, niečo prasklo, niečo sa pretrhlo na polceste „domov“ a tak sami pred sebou utiekajúc hľadajú útočište...v častých prípadoch pri ďalších alkoholikoch, či pri triezvych protikladoch, ktoré „nič nechápu“, alebo v úplnej samote. Veď tam je povolené obviňovať iných. Nakoľko niet človeka, ktorý by sa odvolal a bránil, všetky výhovorky natrafia na úrodnú pôdu.
... „Lebo moja matka – môj otec žili bohémsky a ja som zdedil ich gény“...
... „Lebo ma opustil partner“...
... „Lebo ma neprijala spoločnosť“...
... „Lebo mi umrel niekto koho som skutočne miloval“...
... „Lebo rád oslavujem"...
... „Lebo triezvy svet bolí a ja ho nedokážem zniesť"...
… „Lebo som tak strašne opustený”…
... „Lebo, lebo, lebo...lebo iných obviňovať z vlastnej neschopnosti triezvo prežiť je veľmi jednoduché.
Nech vás to nepomýli...
Nevidím viac ako je únosné, ale na dôvažok všetkého som bez vašej pomoci verila v ten váš svet, kde sa môžete „uzdraviť“. Keď však nastal čas tvrdej skúšky, ani jeden z vás pri mne nestál. Či to bolo vôbec potrebné? V živote nám všeličo možné dokáže poslúžiť ak sme dosť otvorení. Ale skutočné vykúpenie môžeme čakať jedine od seba. A vy, ku ktorým sa teraz prihováram, nafúkaná, urážlivá, nezmieriteľná pijanská banda...
Vypite si na moje zdravie, veď vy sa v skutočnosti ani nemôžete pamätať na to, že som celý čas stála pri vašich vlastných kalužiach. Včerajšie obrazy dnešným dňom vybledli presne ako vaše opité zajtrajšky. Mohla by som podotknúť: „Kde ste boli keď som vás potrebovala? Opito ste sa smiali na mojej bolesti“ – drahý priateľu. Za to, že ma to trápilo si zodpovedám sama. Ale život ti raz odpovie. Kto ubližoval, čaká ho trápenie, lebo som ublížila a takisto sa trápim. Rozdiel je iba v tom, že bolesť je pre triezvych oveľa autentickejšia. Chvíľu sme sa hrali na to, čo nie sme a dosť nás to vyčerpalo. Zabudla som podotknúť: „Nie je potrebné sa kvôli mne meniť.“ Tým pádom som zabudla na vlastnú životnú úlohu: Pokiaľ sa ja budem meniť kvôli iným, nežijem svoj vlastný život.
Pre potešenie nám môže slúžiť skutočnosť, že sú jedinci, ktorí sú silní, ktorí sa „vrátia", do tohto sveta. Keď sa však niekomu nepodarí prelomiť zázračným spôsobom vďaka láske, trpezlivosti, a obety ľady, nemal by obviňovať sám seba. Skutočný alkoholik žije z týchto energií. Ja som si dlho kládla otázku: „Prečo?“ Musel nastať čas, ktorý mi povolil v sebe prebudiť poznanie...Vytriezvieť musí alkoholik, je to určitý druh rozhodnutia, ktorý nemôžeme priniesť zaňho, akokoľvek sa ho snažíme kryť, chrániť a milovať. Kto chce odoprieť iným životné právo rozhodnúť sa, skôr či neskôr mu praskne srdce od žiaľu, či od pocitu z krivdy.
Ešte aj v rutinných zásahoch super hrdinov sa môže stať, že pri „záchrane života“ sa namiesto vďaky dočkajú tohto: „Nezachránili ste mi život, zničili ste mi smrť.“ Každý má právo na vlastný uhoľ pohľadu.
Ďakujem svojmu otcovi, že sa ešte včas vrátil do „môjho sveta", kde je dostatok bolesti a krvácajúcich sŕdc, všetko je však skutočné...to je tou „výsadnou odmenou“...vedomie, že sa naňho dokážem skutočne hnevať, že ho dokážem skutočne zlostiť, že mu dokážem skutočne odpustiť a požiadať ho o odpustenie.
Dokážem ho skutočne ľúbiť. :))
Ďakujem, že mu to celé za to stálo.

Úprimne ďakujem aj svojej drahej mamičke, ktorá ma po celý čas podporovala v rozhodnutí...Pamätať si len to pekné, trpezlivo čakať, a ľúbiť, ľúbiť, ľúbiť...akokoľvek všetko dopadne, ľúbiť nezištne.

Szívverés - Tlkot srdca

Dadka — Mon, 05 Nov 2012 20:42:15 GMT

„Nem születtél erre, magadnak születtél. Nem hiszem, hogy meg kell mentened mindenkit”

Levél a nyughatatlan lelkek országába (Lajos László emlékére)
Próbáltam elhaladni „melletted", üres légtérré varázsolni a gondolatmenetet, kidobni ezt az égető érzést, mint valami selejtárut, szemetet. De hajt a szívem s nem nyugszik. Nem ítélkezhetem, ez lett a sorsom, mégis minden sejtem igazságtételért kiállt. Gyáva az ki ily módon menekül és ostoba, aki az élete utolsó perceiben elhiszi, hogy az alaptalan vádakra azon nyomban fény derül. Mert biztos elérkezik egy angyal egyenesen a menyből, aki mindent tisztáz majd…
Még így ismeretlenben is futnék felébreszteni téged az ócska halálból, hogy lásd milyen sivár, ütött – kopott falakat építettél s milyen szélvihart okoztál tetteddel.
Mert a világ tükre rideg dívaként tüntet fel valakit, aki mindvégig ott állt melletted, s akire igazán büszke lehettél. Bántottak valakit, aki szemeid fénye volt, éjjeled – nappalod, mosolyod s igaz könnyed jelképe. Valakit, aki csak azt tette, amit a szívére kötöttél.
Mond, hogyan is tudnád megvédeni ezek után? A drága jó édes öregedő anyádtól, akinek álmait lested, majd magabiztosan elmozdultál a szoknyája mellől, hogy végre, valahára ha csak egy kis időre is, de kifújhass, és boldog lehess. Lehessen saját életed – halálod, saját karácsonyod. Talán a családod kevésbé hibázót? Kérdezem…
Azzal, hogy nem értették meg időben az élet rendjét, (hogy nagyfiú vagy már, tudsz vigyázni magadra, tudsz dönteni egyedül, már nem kell fogni a kiskezed. Most már a szerelmedet viszed majd tengerhez, vele karácsonyozol s az ő álmait teljesíted – mert ő a te családod) egy lavinát indítottak el, amelyben a párod nem akart részt venni. S én teljes szívvel megértem. Egy olyan családból én is menekültem (volna) a legtávolibb messzeségbe. Éreznie kellet, bármi történik köztetek, támadni fogják.(De ehhez Istenigazából nem is kellet Csézy, egy közönséges paraszt bugyuta Sárival, amely képtelen követni az álmait ugyan ezt tették volna, bárki lett volna a párod, ahhoz hogy mindenből őt okolják elég lett volna, ha őszintén szereteted.) S mond, nem jól érezte?
”… csak amióta Csézy belépett az életébe”… ez lett az értelmetlen napi mottójuk. Mást nem is mondhatnának mivel értük sosem borítottad volna fel a világot. Nem tudtak rólad semmit az égadta világon. Ezt fájlalták igazán és nem lelnek megnyugvásra többé már. Egyszer csak elő áll egy pojáca, aki még azt is a papírról olvassa, amit érez. És legyen övé minden tiszteletem? A szemeimbe nézhetne, onnan is lenne mit olvasnia. Milyen érdekes… amikor az életedben Csézy jelen volt, a családnak nem felelt meg, mert hát hogy is van a mottó? Idézzük csak fel… „csak amióta Csézy belépett az életébe”… s amikor kiszállt az életedből, úgy ahogy a család bizonyára lélekben kívánta az sem volt jó, mert ugye akkor már minden ő miatta… Ellentmondásos és átlátszó. Se így nem jó – se úgy… ilyenkor ugyebár.
Én haragszom rád, még így ismeretlenben is, mert érzem Csézy több volt, mint társad, több volt, mint szövetségesed. Keményen harcolt, azért, hogy felnézz rá, s hogy észrevedd ott áll sziklaszilárdan a szíved közepén s el nem mozdul, amíg te sem engeded. Sosem döntött helyetted. Nem kényszerített arra, hogy vele oszd meg álmaid. S gondoltad a családod majd megérti, vagy az emberek, akikért oly sokat tettél? Netán idővel előbukkan valamelyik gyáva „jó” barátod, hogy őszinte vallomást tegyen? Ne nevettess! Azt mondanám neked, ha élnél. De nem élsz, s már nem tudsz tenni semmit, hogy tisztázhasd. A szemed fényét, a mindenedet dobtad oda azoknak, akiktől nem hiába védted éveken keresztül miközben azt állítottad, hogy igazán szereted. Sajnos önmagadat nem szeretted eléggé ahhoz, hogy képes légy feldolgozni a veszteséged. Csak ennyi hibád volt… ezért ugyan ki felel?
Dühös vagyok, csalódott és fáradt, de nem a te hibád. Te csak nyugodjál békében, mert az élőkkel a sors úgyis elszámol.

Ez nem egy közönséges cikk a megkopott tegnapokról
A Csézy néven befutó fiatal popsztár élettörténete annyira közeli számomra, hogy nem tudtam elhaladni szó nélkül. Nem ismerem és nem is fontos megismernem ahhoz, hogy átérezzem fájdalmát.
A cikkben kizárólag a saját érzéseim szerepelnek, amelyekért ha kell, felelősséget vállalok, mint ahogy elfogadom azokat is, akik nem értenek velem egyet. Mindenkinek van saját véleménye, tiszteletben tartom.
Köszönöm

„Nenarodila si sa pre celý svet, narodila si sa pre seba. Nemyslím si, že dokážeš každého zachrániť.“

List do krajiny nepokojných duší ( Lajos László – spomienka)
Skúšala som prejsť „popri tebe“, vyčarovať prázdny časopriestor z pochmúrnych myšlienok, vypudiť zo seba ten pálivý pocit, spraviť z neho spotrebný materiál, či regiment nepotrebných smetí. Ale ženie ma búrlivé srdce, ktoré neutícha. Nedokážem posudzovať, stalo sa mi to osudným, napriek tomu, každá bunka vo mne vrie a kričí za spravodlivosť.
Zbabelý je ten, kto takýmto spôsobom uniká a naivný hlupák, kto aj v posledných chvíľach života uverí, že pravda vyjde v momente najavo, lebo snáď zostúpi z nebies anjel, ktorý všetko vyjasní.
Ešte aj takto do neznáma by som utekala za tebou, prebudiť ťa z tej bezvýznamnej smrti, aby si videl akú spustošenú, obitú stenu si postavil, akú veternú víchricu si spôsobil so svojim zradným činom. Totiž svetské zrkadlo nám vykreslilo jedno necitlivé stvorenie zo ženy, ktorá stála vo všetkom pri tebe a na ktorú si mohol byť skutočne pyšný. Ublížili žene, ktorá bola leskom tvojich očí, tvojou nocou – dňom, úsmevom a symbolom tvojich skutočných sĺz. Žene, ktorá spravila iba to, čo si jej uložil na srdce. Povedz, ako ju dokážeš po tomto všetkom uchrániť? Od svojej drahej starnúcej materi, ktorej si plnil sny, až si sa konečne sebaisto pohol od jej sukne, aby si si čo i len na malú chvíľu vydýchol a pokúsil sa byť šťastný. Aby si mohol mať vlastný život – vlastnú smrť, vlastné Vianoce. Nebodaj tvoja rodina je menej vinná? Pýtam sa...
Tým, že nepochopili včas prirodzený chod života,( že si už veľký chlapec, vieš si na seba dávať pozor, vieš sa rozhodovať sám, už ti netreba držať ručičky. Už si svoju lásku vezmeš k moru, s ňou tráviš Vianoce a jej sny budeš náruživo plniť – lebo ona je tvoja rodina) spustili lavínu, ktorej sa tvoja partnerka nechcela zúčastniť. Ja ju z celého srdca chápem. Z takej rodiny(by) som aj ja ozlomkrk utekala do diaľav. Ona jednoducho musela dopredu cítiť, že čokoľvek sa medzi vami udeje, budú ju napádať. (K tomu však Csézy nebola vôbec potrebná, to isté by spravili aj obyčajnou ťuťmavou Šárou, ktorá nie je schopná nasledovať svoje sny. K tomu, aby ju zo všetkého vinili by úplne bolo stačilo, aby si ju úprimne miloval.)
Povedz, nemala pravdu?...“len odkedy Csézy vstúpila do jeho života“... to sa stalo ich každodenným nezmyselným mottom. Iné by ani nedokázali povedať, totiž kvôli nim by si nebol rúcal celé svety. Nevedeli o tebe nič na svete božom, to ich v skutočnosti bolí a to si nikdy neodpustia. Zrazu sa objaví na scéne akýsi pajác, ktoré aj svoje vlastné pocity číta z papiera. Jeho si mám vážiť? A za čo? Do očí by sa mi mohol pozrieť, aj odtiaľ by vedel dosť veľa vyčítať. Aké zaujímavé...keď bola v tvojom živote Csézy prítomná, tvojej rodine to nevyhovovalo, veď ako znie ich motto? Skúsme sa rozpamätať... “len odkedy Csézy vstúpila do jeho života“...ale keď z tvojho života vystúpila, tak ako si to zrejme v duchu rodina želala, ani to nevyhovovalo, lebo zrazu to kvôli nej si sa...
Silné protirečenie. Ani tak dobre – ani tak.
Hnevám sa na teba, i keď ťa vôbec nepoznám, cítim Csézy ti bola viac ako partnerka, viac ako spojenec. Tvrdo bojovala za to, aby si si všimol, ako stojí celý čas skalopevne v prostriedku tvojho srdca a nepohne sa, kým ty sám nebudeš inak chcieť. Nikdy nerozhodovala za teba, nenútila ťa aby si sa podelil s ňou o svoje sny.
Čo si si myslel? Že tvoja rodina to pochopí? Nebodaj ľudia pre ktorých si tak mnoho urobil? Alebo sa časom objaví jeden z tvojich „dobrých“ zbabelých priateľov, aby pravdivo svedčil? Nechci ma rozosmiať! Toto by som ti povedala, keby si žil. Ale ty už nežiješ, a nevieš spraviť nič, čím by si svoje rozhodnutie vysvetlil. Hodil si svoj poklad, svoje všetko priamo tým, od ktorých si ju roky chránil, pričom si tvrdil, že ju miluješ. Seba si nemiloval dosť na to, aby si sa dokázal vyrovnať s prehrou, snáď to bolo tvojou jedinou chybou...ale kto za to ponesie zodpovednosť?
Som nahnevaná, sklamaná a unavená, ale nie tvojou vinou. Odpočívaj v pokoji, so žijúcimi sa osud beztak raz vyrovná.

Toto nie je obvyklý článok o nezáživných včerajškoch. Účinkujúca mladá popová hviezda menom Csézy mi je tak srdcu blízka svojim osudom, že som nevedela ľahostajne prejsť „popri nej“. Nepoznám ju a nepotrebujem ju vôbec poznať k tomu, aby som dokázala precítiť jej bolesť.
V článku sú uvedené moje vlastné pocity za ktoré ak je potrebné ponesiem plnú zodpovednosť, pričom pochopím aj tých, ktorí so mnou nesúhlasia. Každý má svoj vlastný názor a ja to plne rešpektujem.
Ďakujem.

Lebstück Mária huszár - főhadnagy, Mária Lebstück - nadporučík

Dadka — Thu, 01 Nov 2012 18:46:41 GMT

Ifjú szívekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű

Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.

Igen. Én élni s hódítani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
(Ady Endre – Ifjú szívekben élek)

…A szabadságharc egyik kisebb csatájában történt. Verpelét mellet, 1849 februárjában. A szanitécek Lebsztück Károly hadnagyot hozták éppen a törzsorvoshoz, az ájult fiatal tiszt inge vöröslött a vértől. A törzsorvos megszokott mozdulattal tépte le az inget a sebesültről, de még csak félúton járt a keze, mikor kiült arcára a döbbent csodálkozás, s visszahajtotta az átvérzett vásznat az ifjú tiszt mellére. „Ezer szentségit – kiáltott fel zavartan -, de hisz a mi Károlyunk lány!”
Ki volt ez a legendás nő, aki férfiruhában küzdötte végig a magyar szabadságharcot?
Lebstück Mária 1830. augusztus 15-én született Zágrábban, egy gazdag kereskedő leányaként. Apja korán meghalt, s a kisgyerek rokonához, egy császári főtiszthez került. Itt érte 1848. március 13-án a bécsi forradalom kitörése. Éppen kalapot vásárolt a tizennyolc éves hölgy, amikor bekerült a felkelt nép diadalmas forgatagába, mely őt is magával sodorta. Hogy mi játszódott le lelkében, ezekben az órákban, nem tudhatjuk, csak az eredmény ismeretes: a fiatal leány eladta drága fülbevallóit s a pénzen egy pár férficsizmát, kalapot és pepitanadrágot vásárolt magának. Többé felé sem nézett nagyúri nevelőszüleinek, még aznap jelentkezett a népfelkeltőknél, mint cipészlegény.
Mire Buda falaihoz érkezik, Lebstück Mária már főhadnagy…
De ekkor már sokan tudják róla, hogy valójában csak „gyenge nő”.
(Érdekes kalendárium 1969)

Már rég kinőttem azt az időszakot, amikor hőseim közé a Backstreet boys fiús csapatot helyeztem. Tudom, mondhatnátok: „de nyálas”, mégis megvolt a saját varázsa annak az időszaknak is. Miért kellet volna bárkinek is áldozatot hoznia azért, hogy „mi egyszerűbbek a sorból” érezhessük mondanivalója hitelességét?! Majdan kiderült, hogy életünk során megannyian áldozatot hozunk és áldozatokká válunk, hisz a legnagyobb hős is tapasztalja a törött szív hátrányait. Bátor vitéz az, aki annak ellenére újra szeretni - bízni mer. S még bátrabb az ki abban bízik, aki a legjobban bántotta.

Ugyan mi tette volna „gyenge nővé” Lebstück Máriát? Netán ugyan az, ami egyben az életét mentette meg? A szerelem? Nem hiszem. Számomra azok közé tartozik, akik emelt fővel fogadták a veszteséget. S ő jól tudta mit veszíthet. Bátor tettei áldozatokkal jártak. Mígnem végül elhagyatottan, megszegényedve halt meg a hős horvát lány.
Nyilván nyugodtabb életnek nézet volna elébe, ha nem egy forradalmár szív lüktetése vezényli. De ez ugyan elegendő kárpótlás? Hosszú köröm, szoknyácska, ezerféle fülbevaló… Betöltheti az ilyen fajta tárgyilagosság a végtelen űrt, amely abból adódhatott volna, hogy nem követi lelke sugallatát? Ki tudja. Sosem volt időm arra, hogy foglalkozzak ilyesmivel.
Bár jól tudom, az igazi hölgyek nem másznak fára, hogy megmentsék a kismacskát, nem fociznak és szabályszerűen sikítanak, ha varangyos békát látnak. Én sokszor próbára tettem ezt a fajta kiváltságot melyben szégyenérzet nélkül részesülhettem volna. Hisz nő vagyok. Szerintem Lebstück Mária ugyan ezt tette. Nem gondolnám, hogy a neme ellen lázadt, annál inkább hű maradt egy eszméhez, amelyet én is oly rég óta dédelgetek.
Inkább egy csatatér, mint a pláza pletykasarka.
Uh, ha ettől valaki „gyenge nő”, illetve nem igazi, fejem lehajtva, (de büszkén) egy néma perccel adózok az „erős” és „igazi” egyéneknek.

Lebstück Mária alakját 1942-ben Huszka Jenő és Szilágyi László örökítette meg Mária főhadnagy című operettjében.

…Tento incident sa stal v boji za nezávislosť pri obci Vérpelét, v roku 1849. Sanitári vzali poručíka menom Lebstück Károly na vyšetrenie k doktorovi. Košeľa mladého dôstojníka bola úplne premočená od krvi. Doktor ani na chvíľu nezaváhal, bežným pohybom strhol košeľu zo zranenej hrude. Keď však chcel rukou zistiť závažnosť zranenia, od úžasu onemel. Rýchlym pohybom zahalil krvácajúcu hruď a pohoršene poznamenal: „Tristo hrmených, veď náš Károly je žena!“
Aká bola žena o ktorej legendy rozprávajú ako o niekom, kto bojoval za slobodu a nezávislosť v mužských šatách?
Lebstück Mária sa narodila 15. augusta v Zágrebe, v rodine bohatého obchodníka. Otec jej umrel v ranom veku detstva a tak sa dostala do rodiny cisárskeho dôstojníka. Tu sa 13. marca 1848 zaplietla do viedenskej vzbury. Mladé osemnásťročné dievča si práve kupovalo klobúk, keď ju so sebou strhol dav burcujúcich. Že čo sa v nej odohralo v nasledujúcich hodinách, to sa už nedozvieme, už len samotný výsledok je známy. Mladé dievča predalo svoje drahé náušnice a z peňazí si kúpilo mužské čižmy, mužský klobúk a pepitové nohavice. Viac sa svojim bohatým pestúnom neukázalo. Mária sa ešte v ten deň sa prihlásila do služieb k ľudovému povstaniu ako obyčajný obuvník.
Kým sa dostala k múrom Buda, z Lebstück Márie sa stane nadporučík.
V tých časoch už mnohí vedia, že sa v skutočnosti jedná o „slabú ženu“
(Érdekes kalendárium 1969 – preklad z originálu)

Už dávno som vyrástla z tej doby, keď som medzi svojich hrdinov zaraďovala členov skupiny Backstreet boys. Viem, môžete si povedať: „Aké slizké“, napriek tomu, či veríte, alebo nie, aj toto obdobie malo svoje čaro. Veď prečo by dôveryhodnosť slov mali sprevádzať všakovaké obety? My „jednoduchí z radu“ rozumieme aj jednoduchým činom a slovám.
Nuž i ja som musela prísť na to, že všetci prinášame obety, dokonca my sami sme obete, veď ešte aj ten najodvážnejší hrdina musel počas svojho života zakúsiť pálivú bolesť zlomeného srdca.
Zdatný bojovník je ten, kto dokáže napriek sklamaniu znova veriť a milovať. Ale najzdatnejší zo všetkých je ten, kto verí v človeku, ktorý ho sklamal.

Nedokážem pochopiť, čím si Lebstück Mária vyslúžila titul „slabá žena"? Tým, že si zachránila život láskou? Neverím. Podľa môjho osobného názoru patrí medzi tých, ktorí so vztýčenou hlavou dokázali prijať aj samotnú prehru. Veľmi dobre vedela, čo všetko môže stratiť. Jej hrdinské činy priniesli so sebou nemalú obetu. Táto odvážna chorvátska žena umrela ochudobnená a opustená.
Zrejme by bola mala pokojnejší život, keby jej srdce nepodľahlo pulzujúcej revolúcii. Ale bol by pokojný život v tomto prípade primeraným zadosťučinením? Dlhé nechty, suknička, tisíc druhov náušníc...zaplnili by tieto spredmetnené veci to nekonečné prázdno, ktoré by pociťovala, keby nebola počúvla hlas svojej duše? Ktovie! Nikdy som nemala dostatok času, aby som sa zaoberala s takýmito a podobnými otázkami.
Ja dobre viem, ozajstné dámy nelozia po stromoch, aby zachránili mačiatko, nehrajú futbal a regulárne vrieskajú keď skočí pred nich ropucha. Ja som však často podriadila skúške odvahy tieto druhy privilégií, ktoré som bez hanby mohla vo svoj prospech využiť. Som predsa žena. Napriek tomu mám pocit, že aj samotná Lebstück Mária mi odniekiaľ fandí. Vôbec sa nebúrila voči svojmu pohlaviu, či identite, ale už v tej dobe pochopila to, čo aj vo mne odjakživa pulzuje.
Radšej bojisko, ako hlúpe, nezmyselné klebety v rohoch obchodných reťazcov.
Nuž, pokiaľ takýto postoj robí zo ženy“ slabú“, či neozajstnú, so sklonenou hlavou (ale hrdo) venujem minútku ticha tým „silným“ a „ozajstným“ indivíduám.

Postavu Lebstück Mária v roku 1942 zvečnil Huszka Jenő a Szilágyi László v opere s názvom Nadporučík Mária.

Az én hőseim - Moji hrdinovia

Dadka — Sun, 07 Oct 2012 20:53:11 GMT

A környezetem legnagyobb örömére lelkesedő gyermekként érkeztem eme világra. Az érdeklődési skálám 0-tól a végtelenségig terjedt s úgy meghúzogatta az éles penge felett ficánkoló szállakat, hogy rögvest tudtam az összes létező választ, csak a megfelelő kérdés hiányzott. Gondoltam… időm, mint a tenger, de hatalmasat tévedtem. Az én időm most már úgyszintén visszaszámol…
S mégis megmaradt egy velem született adottság, egy ereklye, egy kifinomult érzék melynek köszönhetően a látszólag összefüggéstelen élethelyzetek között meglelni vélem a láthatatlan hidakat. Áldás, vagy átok ez? Honnan is tudhatnám? Majd kikérem a „közönség” véleményét.
Nagyon is tehetetlenek vagyunk a sorssal szemben, és ezt annak ellenére mondom, hogy az élet minden egyes kereszteződése, zsákutcája, egyenes útvonala a saját döntésünk alapján épül. De ha újra indulhatnánk, vajon mindig „ugyan azt az utat” választanánk? „Ugyanúgy” döntenénk akkor is, ha netán másképp sújtana ránk a sors keze? Gondolkodjatok el ezen.

A minap véletlenszerű események adtán kezembe került egy könyv:
Jiří Lederer: Jan Palach
Ámbár az akkori rendszer szigora nem sújtott le reám, a könyvet fojtogató, nehézkés légzéssel olvastam végig. A történelem szempontjából Jan Palach egy hatalmas mozaikkép kihagyhatatlan darabkája.
1969. január 16-án az egyszerű 20 éves cseh egyetemista kisétál Prága főterére és saját szabad akaratából tiltakozás képpen az akkori rendszer kemény diktatúrája ellen felgyújtsa önmagát. Három nap után az orvosok készséges küzdelme ellenére belehal sérüléseibe. A családjától ezekkel a szavakkal búcsúzik: „Az élethez térre van szükségünk”
Egyetlen fiú testvére Jiří így emlékszik vissza reá: „Amikor Jan tíz éves múlt kezdtem úgy érezni, hogy egy vérbeli Indiánnal állok szemben. Hiába voltam én az idősebb, az erősebb kétségtelenül ő volt. Nem csakhogy egyedi türtőztetési módszereket alkalmazott, nem csak hogy pozitív irányban hatott a környezetére, de abszolút nem félt semmitől sem. És most elment, nincs tovább…”

…”Minden mindegy
Már elfogadod, neked ennyi jutott
És nincsen már semmi, amiért újra kezdenéd”…

Az elszánt követői közül a cikkírásom szempontjából talán Bauer Sándor tette állt hozzá a legközelebb. Ő négy nappal később, 1969. január 20-án a budapesti Nemzeti Múzeum kertjében önkényes tiltakozás révén úgyszintén szénné égetette testét. 17 éves volt és leginkább az emberi jogok eltiprása ellen tiltakozott ezzel. Sérüléseibe három nap után belehalt. A hátrahagyott búcsúlevelében ez állt: „Szeretnék élni de most szénné éget holt testemre van szüksége a nemzetnek.”
De ha meglett volna mindene. Ha ő lett volna az aki „királynak” születik. Ha ő lett volna az, aki bármit elérhet ugyan abban a rendszerben. Vajon akkor is szénné égetteti önmagát?

Hősies halált haltak, rendben. Én nem fogom lerombolni ezt a hitet. Mégis szeretném tudni, mi volt a kiváltság?
Ez a világ, amiben ide – oda vakon tengődünk? Most már az egész Univerzum a lábunk előtt hever kicsinek, nagynak egyaránt. Kérdem én, elegendő ennyi tér? Vagy tovább spannolunk?
- A gyermekeink 12 évesen komoly társi kapcsolatot keresnek. Az első szerelmi csalódás után vonat alá ugranak. (ezt javasolja a Facebook egyik applikációja is)
Az internet segítségével ezer különböző profilt alkotva „igaz barátok” után vadásznak.
- Lassan de biztosan már nem lehet hozzájuk szólni, mert ismerik a jogaikat, de az elkötelezettségekről megfeledkeznek.
- 5 évesen már nem csak a Télapót cáfolják meg, de a gólyát is. „Mert anyu – apu (vagy az a bácsi) sokat szexelt, hogy megszülethessek”… mókás, ugye?
- 10 évesen már nem írnak a Jézuskának karácsonyi képeslapot, hanem kikövetelik a legmodernebb érintő képernyős készülékeket. Akinek nincs, azt kiközösítik.
- Könyveket nem olvasnak, ellenben egy virtuális farmon, virtuális állatokat nevelnek (mert ez állítólag megtanítsa őket hogyan kell gondoskodni az élő kutyáról miközben az éhen – szomjan hal)
Ugyan elegendő ennyi tér és szabadság ahhoz, hogy romokba döntsük a világot?
- a Tv már csak erős idegzetűeknek ajánlott műsorokat sugároz, mivel már egy közönséges mese is arról szól, hogyan kell golyószóró segítségével lemészárolni az ellenfélt. Majd jön a rajzóra ahol egy ártatlan kérés révén: „Rajzold le, hogyan képzeled el a világot, ha felnőtt leszel”… ezt a választ kapjuk:

- A munkalehetőség aránya jelentősen lecsökkent mivel rá jöttek, hogy egy ember képes három helyet dolgozni azért az órabérért, amely csak egynek jár. Sőt egy gép egész gyárat helyettesít, enni se kér, nem nyafog, és csak akkor szünetel, ha megnyomják a kikapcsoló gombot.
- Kimerültségig a saját javára manapság senki se hajt és nem a családjának spórol, mert nem tud. Minimál bérért legfőbbként azokra dolgozik akik szántszándékkal nagy ívben kerülik a munkát és a velejáró felelőséget, viszont a munkanélküli segélyük lassan de biztosan túl haladja a becsületesen dolgozó ember fizetését.
- A vagyon megosztásnál testvér – testvér ellen fordul meghazudtolva egymás szavát.
- Az, amiért egy közismert sztárt megtapsolunk, egyszerű embert elítélünk és minősítsük bolondnak.
…És még nyugodtan folytathatnám, de minek?
Megvan a szabadság, amelyre úgy vágytunk emberek, s annyira belééltük magunkat, hogy észre sem vettük a nyakunkon feszülő hurkot.
Mondhatnánk, mindegy már. Mert egy fecske nyarat nem csinál miközben egy bolond százat is. Amennyire ellentmondásos annyira igaz.
S így továbbra is a Nemzeti hősöknek állíttatunk különböző méretű szobrokat. Akik viszont hatalmas dolgokra képesek s munkásságuk cáfolhatatlan, azokról sorjában megfeledkezünk. Miért?

A médiák ugyan miért nem kapkodnak Andykám, illetve Tímea után? Miért nem vonják kérdőre a tornásztatókat, és azt a sok szolgálatkész tornázót, akik egy Mini sport – maratón révén lemondtak a fizetségről annak érdekében, hogy kisegítsék a hely kórház gyermekosztályát?
Andyka leveléből idézve: „Engem és Timikét nagyon hajtott a vágy, hogy végig csináljuk az egészet, mert a sportolás nagyon fontos minden korosztály számára. És a mostani időkben fontos a kollektív tudat, hogy tettünk valamit magunkért és nem csak otthon a Tv, számítógép előtt létezik az élet.
Nagyon jól sikerült az akció, minden elvárásomat felülmúlta, közel 50 ember jött össze. Voltak olyanok is akik nem jöttek el, de odaadták a belépő árát, csakhogy segíthessenek.”

Ez nem ér meg egy elismerő tapsot?

És Eduard? Aki a szabad idejében kórházak részére sablonokat készít vidám, mosolygós mesefigurákkal tudván, hogy a leghatékonyabb gyógyító erő a vidám önfeledt nevetés, amely feledteti a kis betegekkel milyen nem kívánt helyzetbe kerültek.
Ő talán nem érdemel egy őszinte köszönöm-öt?

Mi van Gergővel és az íjász csapattal? A világ számos államfői fejet hajtva eléjük állhatnának. Az önzetlenség mértéket véleményezem. Persze ez csak az én véleményem, mert ki értené meg a mai pénzéhes, irigy emberekkel telített világban, hogy még mindig vannak olyanok, akik a lelküket nem adták el.
Olyanok, akik bemutatót tartanak és fegyelemre tanítanak, türelemre intenek ott, ahol egy jó pár megsebzett szív helyben toporzékol. Ott ahol fontos kimondani:”Lehet ma nem sikerül, de te akkor is tégy egy próbát. Mert a részvét jóval fontosabb, mint a győzelem.”

Ezek az emberek túl egyszerűek és nekem Ők jelképezik az igazi szabadságot. S a tudat, hogy vannak olyanok is, akik ezerszer feladhatták volna mégis újra és újra kitaposnak a nagybetűs Életbe, hogy vágják az ösvényt és utat mutassanak.
Privát szabadsághoz privát hősök járnak. Talán nem szerepelnek majd a legkeresettebb bulvár címlapján… mert minek? Az, ami egyszerű, szenzációmentes.

Drága privát hőseim,
Még nem nyomtam le az Entert, még nem küldtem széjjel, az üzenetemet, de tudom, még ma megteszem. Bocsánatot kérek azért, hogy nem vagyok többre hivatott, hogy nem tudok tenni csodákat. Ti sokkal többet érdemeltek, sokkal összetettebb az utatok, mintsem hogy évszázadok multán néma mellszobrotok bizonygassa mostani igazam.
Rengeteg jót tettetek mások életében… sőt a legtöbb jót Ti tettétek.
Talán csak harminc ember olvasott el, abból lehet húsz már most nem tudja a tartalmát. Tízen lajkolni fognak úgy, hogy el sem olvasták. (Pedig nincs facebookom)
De mit számít ez a köret, hisz a legszebb bizonyság, amely rólatok mesél más-más szívekben egy ütemre dobban szerte szét a világban. Én köszönöm, hogy ezt az utat választottátok annak ellenére, hogy valószínűleg sokkal nehezebb, mint azoké, akik a világ dolgaira hivatkozva igazi hősként halnak (még mielőtt igazi hősként éltek volna) mert teljesen mindegy melyik rendszerben szédelgünk. Visszafogottan, vagy szabadon lépkedünk-e. Az élni akaráshoz kell a legtöbb bátorság.

Tamás: „Ne kövesd mások lábnyomát, ez a tűz nem éget el.”
Ha nem került volna véletlenül kezeim közé a könyv, ha nem szólt volna közben véletlenül „az Indián“, azt mondom: „Véletlenek nincsenek.”
Márpedig véletlenül rájöttem, hogy vannak. Ez a cikk is véletlenszerűen született pont úgy, mint amikor véletlenszerűen megbántunk másokat…
Akár így is mondhatnám:
„Lám megihletett a Mester.”
Köszönöm, igazán.

Vydobyla som si radosť okolia, totiž na tento svet som prišla ako oduševnené dieťa. Paleta mojich záujmov sa vyšplhala od nuly, až po nekonečno. Tým pádom potiahla nad ostrou britvou mihotajúce sa nitky poznania do takej miery, že som zaraz vedela všetky existujúce odpovede, akurát mi chýbala vhodná otázka. Myslela som si, že mám more času, nuž veľmi som sa mýlila. Môj čas sa tiež odpočítava...
Napriek tomu ma moja vrodená danosť neopustila. Je to skvostný poklad, akýsi vbudovaný jemnocit vďaka ktorému aj medzi zdanlivo nesúvisiacimi životnými udalosťami zočím svojské spojivo – akýsi neviditeľný most. Či je to požehnanie, alebo prekliatie? Odkiaľ mám vedieť? Časom si vypýtam názor „hľadiska“.
Sme neskutočne bezmocní voči osudným zvratom. Tvrdím to napriek tomu, že viem, každá jedna životná križovatka, slepá ulička, či rovnomerná životná cesta závisí od našich rozhodnutí. Ale keby sme mohli začať odznova, zvolili by sme si „tú istú cestu“? „Takisto“ by sme sa rozhodli aj v tom prípade, keby osud zasiahol iným spôsobom? Zamyslite sa nad tým.
Niektorý deň sa mi formou spleti náhodných udalostí dostala do rúk kniha od Jiřího Lederera: Jan Palach. Napriek tomu, že prísnosť vtedajšej doby nedoliehala na mňa, knihu som čítala so škrtiacim, zaťažkávacím dychom.
Z hľadiska dejín je Jan Palach neoddeliteľným obrazcom kolosálnej mozaiky.
16. januára 1969 sa tento obyčajný český študent odprechádzal na hlavné námestie Prahy a z vlastného slobodného rozhodnutia sa na protest proti vtedajšej diktatúre podpálil. Napriek všetkej snahe lekárov Jan Palach po troch dňoch umiera na následky zranení, ktoré boli so životom nezlučiteľné. Od svojej rodiny sa lúči týmito slovami: „ pre život potrebujeme priestor.“
Jeho jediný brat Jiří si naňho nasledovne spomína: „Keď mal Jan desať rokov, pripadal mi ako skutočný Indián. Darmo som bol starší, silnejší bol bezpochyby on. Jednak sa dokázal neuveriteľne ovládať, na svoje okolie pôsobil pozitívnym dojmom. Čo je najdôležitejšie, nebál sa absolútne ničoho. A teraz odišiel, už ho niet...“

Medzi jeho najodhodlanejších prenasledovateľov patrí z hľadiska môjho článku Bauer Sándor, ktorý sa v záhrade budapeštianskeho Národného Múzea ako 17 ročný na protest proti utláčaniu ľudských práv a slobôd 20. januára 1969 taktiež podpálil. Zraneniam po troch dňoch podľahol. V jeho liste na rozlúčku stálo: „ Chcel som žiť, ale národ potrebuje moje do tla zhorené telo.“ (Preklad z originálu)
Tak strašne by som chcela vedieť, že keby sa národ presne takisto zmietal v strachu, ale jeho by osudné cesty postavili do pozície „mocnára“. Keby mal dostatok peňazí na to, aby dosiahol pre seba( a nie pre národ) všetko po čom mladý človek túži...aj vtedy by bol škrtol zápalkou?

Umreli hrdinskou smrťou, v poriadku. Ja nezbúram rokmi vybudované vedomie, ale kde je zadosťučinenie, význam straty mladého života? Čo sme získali?
Tento svet v ktorom sa poslepiačky tápáme? Teraz nám už v skutku celé Univerzum leží pri nohách. Stačí nám toľko priestoru? Alebo sa ešte natiahneme trošku?
- Naše deti si v 12. roku života budujú „vážne“ partnerské vzťahy, po prvom veľkom sklamaní sa hádžu pod rútiace sa vlaky (čo radí aj jedinečná aplikácia Facebooku). Vďaka internetu si vytvárajú tisícky nereálnych profilov, cez ktoré si zháňajú „skutočných priateľov“.
- Pomaly, ale isto sa im nemôžeme prihovoriť, lebo si poznajú práva, akurát na povinnosti zabudli.
- ako 5 roční už neveria na Mikuláša, a odmietajú teóriu bábätiek a bocianov. Tvrdia, že mamka s ockom (alebo s tým ujom) museli veľa sexovať, aby sa mohli narodiť...zábavné, že?
- Ako 10 roční už nepíšu Ježiškovi pohľadnicu na Vianoce, ale bojujú za najnovší model mobilných telefónov. Kto nemá telefón s dotykovým displejom, vyčlenia ho zo skupiny.
- Knihy už vôbec nečítajú, ale chovajú virtuálne zvieratá na virtuálnej farme (to ich údajne naučí ako sa majú starať o živé šteňa, ktoré medzitým umrie hladom – smädom)
Stačí nám toľko priestoru a voľnosti, aby sme zažili celosvetový kolaps?
- Už aj obyčajné rozprávky sú založené na tom, ako čo najefektívnejšie spacifikovať svojho nepriateľa guľometom. A tak sa neraz stáva, že sa na hodine výtvarnej výchovy formou nevinnej otázky: „Ako si predstavuješ svet keď budeš dospelý“ dopracujeme k závažne narušeným odpovediam.
- Počet pracovných príležitostí značne klesol, nakoľko sa prišlo na to, že jeden človek za jednu plácu dokáže pracovať až za troch. Ba čo viac, jeden jediný stroj dokáže nahradiť celý závod (cca 40 ľudí). Nepýta si jesť, nesťažuje sa a osobné voľno má len keď ho vypnú.
Pre vlastné osobné blaho do vyčerpania už nikto nerobí, ba čo viac, nedokáže si našetriť ani pre vlastnú rodinu. Totiž za minimálnu mzdu pracuje prevažne na tých, ktorí sa akoby naschvál oblúkom vyhýbajú práci a zodpovednosti za ňu, ale ich dávka v nezamestnanosti pomaly, ale isto prevyšuje príjem poctivo pracujúcich.
- Pri rozdeľovaní majetku sa brat bratovi otočí chrbtom
- To, za čo všeobecne známym celebritám tlieskame u jednoduchých ľudí považujeme za bláznovstvo.

A mohla by som ešte pokračovať, ale na čo?
Dostali sme sa k vytúženej slobode ľudia. A tak sme sa do nej vžili, že sme si nevšimli na krku pnejúcu sa slučku.
A už je to beztak jedno...ako sa hovorí. Jedna lastovička leto nespraví, ale jeden blázon vyprodukuje aj ďalších sto sebe podobných. Možno si to protirečí, ale zakladá sa na pravde.
A tak naďalej staviame sochy národným hrdinom a na tých, ktorí skutočne dokážu veľa spraviť pre ľudstvo sporadicky zabúdame. Prečo?
Prečo sa komerčné médiá nejdú potrhať pre Andyku a Tímeu? Prečo sa nespýtajú cvičiteľov a dychtivo cvičiacich na skutočný recept zdravého tela aj ducha.
Totiž v rámci športového mini maratónu sa vzdali nemalej finančnej čiastky v prospech detského oddelenia miestnej nemocnice v Rožňave.
Citované z listu Andy: Mňa a Timiku hnala neskutočnou silou túžba vydržať až do konca, totiž športovanie je veľmi dôležité pre každú vekovú kategóriu. Práve v dnešnej dobe je dôležité formovať kolektívne vedomie, že sme spravili pre seba niečo dôležité a že život neexistuje len doma pred televízorom a osobným počítačom. Akcia sa vydarila veľmi dobre, výsledný efekt prekonal všetky moje očakávania. Zišlo sa približne 50 ľudí. Boli aj takí, ktorí nevedeli prísť, ale dali nám hodnotu vstupenky, len aby vedeli pomôcť.

Toto si nezaslúži uznanlivý potlesk?

A čo Eduard, ktorý v rámci svojho voľného času vyrába šablónky s veselými rozprávkovými postavičkami, pre detské oddelenia nemocníc vediac, že najefektívnejším liekom je veselý smiech plný nadšenia. Ten totiž napomáha aspoň na nepatrnú chvíľu zabudnúť v akej bezútešnej situácii sa malí pacienti nachádzajú.

On si nezaslúži jedno úprimné ďakujem?

Čo Gergő a skupina lukostrelcov? Predstavitelia mnohých štátov by sa im mohli rad radom ukloniť. Je to môj osobný názor a hodnotím ich nezištnosť Lež kto by pochopil v dnešnom uponáhľanom, chamtivom a nežičlivo svete, že ešte vždy sú takí, ktorí nezapredali svoju dušu.
Takí, ktorí ukážkovo učia, navádzajúc na dodržiavanie určitých pravidiel disciplinovaného správania. Takí, ktorí formujú trpezlivosť a búrajú neistotu tam, kde je potrebné vysloviť: „Možno sa ti to dnes nepodarí, predsa by si to mal skúsiť. Totiž účasť je oveľa dôležitejšia ako samotné víťazstvo“
Títo ľudia sú príliš jednoduchí. A moja sloboda spočíva presne v tomto poznaní. Viem, že to mohli vzdať stokrát a tisíckrát a predsa znova a znova vykročia do života , aby odstraňujúc prekážky ukazovali cestu iným.
K vlastnej slobode patria vlastní hrdinovia. Možno sa nikdy nedostanú na titulné stránky najhľadanejších časopisov...a načo?   To, čo je jednoduché nepodlieha senzácii.

Moji drahí hrdinovia,
Ešte som nestlačila Enter, ešte som nerozoslala svoj odkaz, ale viem, že ešte dnes to spravím. Odpustite, že mi nie je súdené spraviť viac pre vás, že neviem spraviť zázraky. Vy si zaslúžite oveľa viac, vaša životná púť je oveľa viac zopnutá, než by mala akási replika, model vašich hláv po stáročiach dokazovať terajšiu pravdu.
Mnoho dobra ste spravili v živote iných...ba čo viac, najviac dobra ste spravili vy.
Možno o vás číta len tridsať ľudí, z toho možno dvadsiati už teraz nevedia obsah. Desiati budú potvrdzovať cez Facebook, že sa im to páči bez toho, že by si čo i len riadok prečítali (a to ja ani nemám Facebook)
Na okolnostiach to však vôbec nič nemení, veď najkrajší dôkaz vašich činov pulzuje zajedno s mnohými srdiečkami vo svete.
Ja vám ďakujem, že ste si zvolili túto cestu napriek tomu, že je pomerne ťažšia ako cesta tých, ktorí sa poukazujúc na nekalé veci sveta rozhodli hrdinsky umrieť(dokonca ešte predtým než by začali hrdinsky žiť) „Pre život treba otvorené oči a vieru v človeka“ Je úplne jedno v ktorom režime sa motáme. Zdržanlivo, či slobodne prekračujeme z nohy na nohu... pre vôľu žiť treba najviac odvahy.
Tamás: „Neprenasleduj stopy iných, tento oheň ťa nespáli" (Preklad z originálu)
Keby sa mi náhodou nedostala do ruky kniha, keby náhodou v tom čase neznela pesnička „Indián“, tak si poviem: „Náhody neexistujú“
Ja som však náhodou prišla na to, že verím náhodám. Aj tento článok sa zrodil náhodou ako keď náhodou ublížime svojim najbližším.
Mohla by som to vyjadriť aj takto: „Múzou mi bol sám Majster.“
Ďakujem, skutočne.

Viszaemlékezés - Spomienka

Dadka — Wed, 03 Oct 2012 17:58:51 GMT

Talán veletek is megtörtént már. Lehunyt, fáradt szemekkel ültök a konyhai asztal mögött, próbáljátok gurítgatni a megérett körtét, hátha ellentmondásba kerül a fizikai törvényekkel. Hisz az életben nem minden kerek, mégis tovább gurulunk.
Egyszer csak „hop”, édes visszaemlékezés révén évtizedeket repültök vissza az időben. Mint én.
Eljutottam oda a távolabbik múlt időbe, ahol ha lenyomod a kilincset az ajtón s a rés közé kíváncsian bedugod az orrod, érzed: Haza érkeztél.
Mert az ember gyermek bárhol otthon van, ahol őszinte szeretet érez.
Andor bácsi – az imádott falu mesebeli nagyapja. Ő az a típusú ember volt, aki nem egy virtuális farm keretein belül töltötte az életét. Amikor kisétált a kertbe szinte minden életre kelt. Sosem felejtette el köszönteni a fákat, a madarakat s a magas égig érő hegyeket. Boldog volt, amikor esett az eső és boldog volt akkor is, amikor nem eset.
Jellemző volt rá a sötét színű öltöny s a fehér ing. A sétáló görbe botja és a kalap, vagy az őszi barett sapka, amelyet köszönés képpen bárki előtt megemelt. Hogy szembe jó barát jött-e, vagy a „falu rossza egyedül” soha nem firtatta. Mindenkihez volt néhány kedves, melengető szava. A szemüvegje hatalmas ablak volt a világba, legalább is gyermekfejjel úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb elméletem. Sokszor törölgette mondván: „Na, kérem, és mindjárt jobban látok.”
De sokszor mondta nekem apró kezeimbe adván a körtét: „Addig jó fiam, amíg gyermek vagy s amíg gondtalanul játszhatsz a szélben.” Kacagva, szeleburdin búcsúztam Tőle: „Én lány vagyok szomszédbácsika, ügyes, okos és szép. Bizony ám.”
„És milyen betyár!”, kiáltott utánam hangos nevetéssel.
Boriska néni a felesége volt. Kedvességétől már csak az őszinte mosolya volt megnyugtatóbb. Homályba merült jó néhány emlékem, de a szívem körül melegséget érzek, akárhányszor próbálok visszaemlékezni Reá.
Az unokáik sokat voltak emlegetve s én mindig a megválaszolhatatlanra voltam kíváncsi. Miért nem E-betűs a harmadik lányunoka? Hisz így akarata ellenére „kilóg a sorból”. Ugyan Emőke és Emese is így gondolják? Oly sokat gondolkodtam ezen.
Könnyes szemmel ébredtem a „mába”. Forró tenyeremben még mindig ott tartottam a körtét, kicsit nyomott volt a kényszergurulástól. Beleharaptam…

Halványodó emlékképeimből egy vöröslő kutyus rohant kifelé.

Bárcsak emlékeznék a nevére. Bukfenc? Talán… Vörös volt, mint a mókus és gyermekként úgy láttam mosolyog. Nem fogvicsorgatón, hanem vidáman, hálásan, hogy nyugodt otthonra lelt. Andor bácsi léptei mellől egyszer sem kóborolt el. Ilyen egy hűséges kutyabarát.
Felnőttem és hiányzik az otthonom. Az otthon, ahol a kedves megnyilvánulásért őszinte ölelés járt, nem holmiféle lajkolás vagy virtuális bökdösés, illetve szmajli. Az otthon, ahol nem azt tartották fontosnak, hogy a processzorod INTELES vagy AMD-s. Az otthon, ahol nem azt kérdezték, hogy a géped milyen sebességgel haladja meg a világot…
Szeretnék haza menni, oda ahol önmagában az élet volt a legcsodálatosabb küldetés és legszebb ajándék egyben. Mert ott van az én otthonom.

Snáď sa to aj vám stalo. S prižmúrenými, unavenými očami sedíte pri kuchynskom stole, snažíte sa guľať zrelú hrušku, protirečiac fyzikálnym zákonom. Veď ani v živote nie je všetko zaoblené, predsa sa musíme kotúľať ďalej.
Zaraz „hop”, vďaka slastnému rozpamätávaniu sa presuniete desaťročia smerom vzad v čase. Presne ako ja.
Dostala som sa tam, k dávnejšej minulosti, kde pri stlačení kľučky na dverách strčíte zvedavo nos do štrbinky a jasne zacítite vôňu domova.
Ľudské dieťa dokáže byť všade doma tam, kde cíti spolupatričnosť a ozajstnú lásku.
Ujo Andor: rozprávkový deduško milovanej dediny. On bol presne ten typ človeka, ktorý by netrávil svoj život v zajatí virtuálnej farmy. Keď sa prechádzal po svojej záhrade, akoby priam všetko ožilo. Nikdy nezabudol pozdraviť stromy, vtáky a vysoké, k nebesiam týčiace sa vrchy. Bol šťastný keď padal dážď a bol šťastný aj keď nepadal.
Charakteristický bol preňho čierny oblek s bielou košeľou. Vychádzková palica a klobúk, či jesenná baretka, ktorú formou pozdravu pred každým nadvihol. Či išiel oproti dobrý priateľ, alebo dedinská pliaga, nikdy po tom nepátral. Ku každému mal niekoľko vrelých slov. Jeho okuliare boli akoby obrovským oknom do sveta, aspoň tak som si to interpretovala detským rozumom. Pre mňa to bola najvyhovujúcejšia teória tých čias. Často si ich utieral so slovami: „No prosím a hneď vidím lepšie.“ Nespočetnekrát mi povedal podávajúc do mojich drobných rúk hrušku: „Dovtedy je dobre synu, kým si dieťaťom, kým sa môžeš bezstarostne hrať vo vetri.“ S pojašeným smiechom som zakývla na rozlúčku: „Ja som dievča deduško. Šikovné, múdre a krásne. Veru tak.“
„Pozrime ho, aký beťár“, vykríkol za mnou s hlasným smiechom.
Teta Boriška: bola jeho manželkou. Jej úsmev pôsobil upokojujúcim dojmom. Mnoho spomienok sa mi dostalo do večného zahmlenia, ale vždy cítim okolo srdca teplo keď lovím vo svojich spomienkach.
Vnúčence sa spomínali často a ja som bola zvedavá presne na tie životne rozhodujúce otázky na ktoré jednoznačná odpoveď pre mňa neexistovala. Napríklad prečo sa meno jej tretej vnučky nezačína takisto na písmeno E? Veď takto bez vlastného pričinenia „vyčnieva z radu“.
Aj Emőke és Emese mali ten pocit? Veľa som nad tým premýšľala.
So slzami v očiach som precitla v prítomnosti. Vo svojich rozhorúčených dlaniach som ešte vždy držala hrušku, trošku bola stlačená z toho núteného kotúľania. Zahryzla som do nej...
Z mojich blednúcich spomienok sa náhlil ryšavý psík. Kiež by som si spomenula na jeho meno. Bukfenc? Snáď...
Viem, že psík bol ryšavý ako veverička a vďaka svojej detskej naivite som si vždy myslela, že sa usmieva. Nie tak, ako keby vycieral zuby, ale veselo, vďačne, že našiel pokojný domov. Ani raz sa nezatúlal od uja Andora. A taký verný pes je ozajstným priateľom človeka.
Dospela som a chýba mi môj skutočný domov.
Domov, kde sa za láskavé spôsoby vystupovania rozdávali úprimné objatia a nie všakovaké lajky, virtuálne džuganie, či smajlíky.
Domov, kde nepokladali za dôležité, či máš INTEL, alebo AMD procesor. Domov, kde sa nepýtali, akou rýchlosťou predbehneš svetové dianie...
Chcem ísť domov, tam kde samotný život bol najkrajším poslaním a darom.
Lebo tam je môj skutočný domov.

A Palóc írók találkozója - Stretnutie s Palóckymi spisovateľmi

Dadka — Sun, 26 Aug 2012 19:09:06 GMT

Az érzékeim sosem hagytak cserben még. Amint határvonalat húztam az ösztönszerű tolerancia és a kényszer tolerancia között az ölelések helyett hatalmas pofon csattant. De bántani csak azok merészkednek, akik jól tudják már a tegnapok rengetegjében elveszítettek. S jó is ha megköveznek, tördelik a szárnyaim, hadd lássa a nagy közönség milyen „jól” szeretnek s mit tesznek majd mindazokkal akik ugyanúgy ellentmondanak majd egyszer.
Kiálltam a sorból, mondván távdobást lehet gyakorolni rajtam. A végeredmény meglepett.
A legelső követ az dobta rám, aki az önzetlen szeretet hívében Istentől félő üzeneteit harsogja a világba. S mily könnyű ítélkezni az olyannak, aki a saját tökéletessége rabságában él miközben osztja a sok okos tanácsot. „Hogyan kell jó embernek lenni?!” Jó is ha rajta a nagyvilág szeme hisz ő úgysem hibázhat, ő sosem! Nekem ilyen tökéletes barátokra nincs szükségem ebben az életben. Nem tudok mit tanulni tőlük pedig nagyon sokat kérdeztem: „Mi van akkor, ha megbotlom, ha „rossz fát” teszek a tűzre? Ha nem csúszom alázatosan térden a bocsánatért? Csak simán szólok… hibáztam.
Hová tesztel, hová pakolsz, ha addig ott voltam a szívedben, ember?”
Szívedben? Abban a speciális kuckóban ahonnan már nincs kiút? Én mégis megtaláltam.
Ha látnád milyen hatalmasat köptem a lábadra esne a kavics, amelyet felém szegezel.
Dobjad te Istentől félő… hadd lássák mennyit ér a szeretet ott, ahol nem téged választanak… ahol nem a te utasításaid szerint élnek… ahol többet ér a szabadság, mint a hazug ölelésed. Dobjad s mond, amit mondani szoktál, amit a világgal elhitettél: „Te képes vagy szeretni igazán” Hadd lássák, hogyan bünteted a szeretteidet amikor nem a te elrendelt útjaidon szaladnak át a nagy betűs életbe.
Dobjad csak, s nézd meg jól a sziklád törmelékei hová zuhantak, mert nem én szedem utánad…

Micsoda monológ, hát ebből még nem lesz könyv…
Mégis tarisznyámba raktam a törött szárnyaim és útra keltem. Tán akad valaki, aki megragasztaná, vagy csak kiszedné a koszt a sérült pelyhek közül.

Tán nem fog rám orrolni senki, ha Füleken is szétnézem.

Leültem, csak úgy akárhová, ahol másnak épp nem volt jó és tökéletlen „embertípusokat” kerestem. Mert az a rengeteg tökéletesség az ekkori világban fóbiákat okozhat. Nem hajszolom, nem kell!
Írtam csillagokról, fákról – rókákról, kiskacsákról…ról és ról - Rock´n roll
Mint lélek a testel,
Aki csak önmagának Mester
…és tanítványa egyben

Olykor félszemmel felnéztem, megmosolyogtam az öreg „nagy farkas” Jóska bá stand - up comedy előadási módját. Nem egész két deci bor után már nem az államot szidta, hanem önmagát mert, ahogy elmondván: „Istenverte nemzedék, én önszántamból bíztam bennetek.” Égnek emelve görbe sétabotját fenyegetőn zengte: „Mindhiába harácsoltatok, hej! Úgyis mind egy helyre megyünk, be-be-be a koporsóba.”
Fogatlan víg nevetése jó kedvre derítette az összes reménytelen holnapok eszméjét. Az idén Füleken nyaraltam. Egy pár négyzetméternyi „bolygón” ahová szívesen visszatérek. Csak legyen ott is Kofola.

Mert amikor már azt hittem, ez pont elég, több jó már nem is kell, összenéztem egy kirakattal. Végig volt ragasztva hirdetésekkel.
Azt mondja, hogy: Találkozás palóc írókkal és költőkkel „itt” Füleken 2012. augusztus
11-én.
A meghívást elfogadta:

Szászi Zoltán
Ardamica Ferenc
Ardamica Zorán
Mizser Attila
Bettes István
György Norbert

…ekkora szerencse. Könyörgöm, csak ennyire szeressen Isten, csak ennyit tegyen meg értem s már büszkén kinyújthatom a nyelvem rátok.
„Éltem halálomig, mint Isten boldog gyermeke, akit a költészet örökbe fogadott”
Ebben az identitáskeresésben mi másra reflektálhatnék? Ha mindjárt gyalog kellet volna aznap elindulnom szülővárosomból, akkor sem adom fel „ezt az álmot”
Ezt az egyet nem. Ott kell lennem a találkozón, úgy éreztem.
S lám megadatott. Köszönöm.

A palócság kapcsán Mikszáth Kálmán munkássága törvényszerűen beágyazódott a köztudatba. Bennem prózaiabb okok miatt kavarta fel az örvényt, ugyanis kemény harcot vívott az érvényesülésért s nem adta fel az álmát. „Eredeti hóbortja ez, ahogy meg akar élni a tollából” S bár lesújtott rá az akkori kor figyelmetlensége (ami ugyebár azóta sem sokat változott) kedvére írt, korlátozottság nélkül, ami éppen jól esett. „Művei híven tükrözték vissza az úri – nemzeti társadalom fokozódó erkölcsi – szellemi züllést, belső szétesését. A valóságot írta”
Az én álmaimat történetesen Gatyás Bill szilánkokra zúzta, s ez mégiscsak egy szőrszálakat hasogató igazság. Sosem tudósítottam hordozható számítógépről, vagy okos telefonokról, ha írás közben épp hegyre másztam vagy almafára. Van tollam és nem félek használni.

Tehát a palóc írók – költőkhöz visszatérve. Mit is mondhatnék? Ha a saját benyomásaim tükörképét adom át, életrajzmentes lesz. Ugyan változik – e a véleményem attól, hogy György Norbert májusban született? S a bolygók állása szerint ez épp azért fontos mert… hát ezzel forduljatok a mindentudó Wikipédiához.
Én csak arról tudok mesélni ami engem érint s ezek az írók pont azokat a hegyeket mozgatták meg bennem amelyek mustármagnyi hit alapján működtetik az embert.

Szászi Zoltán
MINDIG ELÁZOTT – s ezzel a szívembe teljesen belopta magát. Ő aki a szeretetet vágyva halni akart akkor…hatévesen. Nem kevés bátorság kell hozzá… elhinni, hogy „a világ holnap is él még” s élni úgy mintha ez lenne az egyetlen igazság. Mintha sosem jönnének el azok a megkopott holnapok, amelyek múlt időbe áshatnak.
A VÍZIÓK KÖZTES ÁLLAPOTÁT azért szeretem, mert ugyan olyan értelmet ad visszafelé olvasva. Mintha csak az eredeti verzió felé hunyorgatnék.
ZSÉ ELLOPOTT ARCÁT fáról lógva lefele fejjel olvastam. Olyankor nem fut végig az ember arcán könnyi, egyenesen önmaga alá hullasztja. Zs. Nagy Lajos – Mennyből az angyal…kitudja melyikből…csak engem vigyázzon, le ne zuhanjak. Hinta a palinta se, amikor az ember gyermeke ráébred, mi mindent hagyhat önmaga után.
…”te benned bízik eleitől fogva”, s a világba ordítottam volna, hogy én is… de ki érti ezt „manapság”… akkor?! Hogy jó nekem a kihúzott mackós póló csiribiri fini tini jellem helyet, csak írni – olvasni hagyjanak, s ne szóljanak bele a saját naplementéimbe.
Azóta talán „jobban” felnőttem már s most velem szemben ült az kinek hazája maga a kötetlenség szimbóluma… ahogy mondta: „egy ágy, egy párna, egy kávéscsésze s benne a frissen leöntött kávé. Mert aki szóban s nyelvben él az szellemi hazát keres.” Az ágy lehet ugyanaz, de az álmok változók…
Köszönöm!
Aznapi aranymondása: „Soha nem azért írsz, hogy a kritikusokat figyeld.”

Ardamica Ferenc
Ami az írói pályát illeti, csodálatos 50 évet tudhat maga mögött. Mondjuk ezt az okos internet világ is tudja, de könyörgöm, hogy adhatná át a lángot, az érzést a csillapíthatatlan mosolyt, amellyel közölte „milyen tehetséges csaj” volt a nagyanyja. S ezek után ki vonná kétségbe, hogy az írói véna örökölhető? Senki. S én ezt élőben hallhattam.
„Az író akkor is író, ha nem ír mert épp levest eszik, mindeközben jól tudja, hogy a levest is meglehet írni.” Ezzel szó szoros értelmében azt hiszem tíz évesen próbálkoztam először, amikor a betűs tésztából a tányér szélére kiraktam anyukám kérő szavait: „Egyél drága, mert kihűl a levesed.” Természetesen se é, se á, se ű betűt nem találtam, így ékezeteket szabdaltam a felmaradt tésztából. Anyukám azóta rizst rakott a paradicsomlevesbe, de még ez sem jelentett akadályt, csak nagyobb tálcát igényelt és több türelmet.
Persze tudom, nem ilyen értelemben gondolta az író úr a leves „megírását” s szeretném hozzáfűzni, hogy a véleményén osztozkodom.
Egy levest meg lehet írni, csak legyen, aki megeszi.
Egy levest meg lehet főzni, csak legyen, aki elolvassa.
S ez most szándékosan fordított helyzet…
Köszönöm!
Aznapi aranymondása: „Többet ésszel, mint ceruzával.”

Ardamica Zorán
Ardamica Ferenc fia 1986- óta publikál. Ami nagyon meglepett, hogy a besztercebányai Bél Mátyás Tudományegyetem Filológia Karának Hungarisztika tanszékén adjunktus volt azokban az években, amikor boldog diákként habzsoltam a tudást eme Egyetem Pedagógiai karán. Nem hiába mondják: „Kicsi a világ, de erős”…vagy ezt már talán a borssal kombináltam össze, viszont úgy érzem, nem állok távol az igazságtól.
A művészúr kissé pesszimista – ahogy ezt önmagáról elmondta – ebben viszont ténylegesen pont az a pozitív, hogy legtöbbnyire kellemes meglepetések érik az életben.
S hogy egy vérbeli művész „annyira belülről látja a dolgokat, hogy még a téridő is olykor meghajlik”…
Ez reális képet mutat arról, hogy miért könnyebb az öntudathiányos embereknek pálcát törni mindazok felett, akik egy kicsit másképp, más szemmel lássák a világot. Egy művész játszik, sziporkázik, obszervál… ezt sokan nem értik meg s a naiv tehetséget szabályosan fékezni próbálják. Épp ezért szeretném megkérni a művész urat, hogy ne dolgozzon az értelmező szótárakkal, nagyon szeretném, ha a szívére hallgatna.
S így a fránya „nem létező” „blőnye”
Lefordult a szőnyeg-RE-Covery
Jelzem a Google fordító sem tudja mi fán terem, pedig azt mondták jó barát, hát ezek után még jobbat keresek.
Köszönöm!
Aznapi aranymondása: „Az írás betegség, de nem bírjuk ki, hogy ne írjunk.”

Mizser Attila
Önmagában az a tény, hogy bármikor szembesétálhat Füleken miközben én embertípusokra vadászom, plusz pontot jelent. Az ember gyermekének ugye ilyenkor eszébe juthat, hogy parancsba adja a szélnek, ne rontson a frizuráján, mintha ez javítana a megérzésen, hogy nincs elegendő toll, vagy papírlap a megéltek kifejezésére. „Úristen egy Mizser Attila, még hozzá velem szemben.”
2008-tól a Palócföld könyvek sorozatszerzője. Nagyon sok elismerő díjra tett szert a többire meg keressetek rá.
„ha nem volt valami csináltam én” s ezzel azt hiszem az élet titka feltárult. Minimum az a része melynek reményét Ipricsomba fektettük, mert a „hazait” megszoktuk már.
A Titok című könyvért ezred sorokat álltunk, hogy ausztrál íróknak fejezzük ki a hálát.
„Ha megismered a Titkot, megtudod, hogyan érhetsz el bármit, és tehetsz magadévá bármit, amit csak szeretnél.” Mondta Rhonda Byrne! Nem kekeckedem, csak olykor képtelen vagyok egyetérteni. De tegyünk egy csekély próbát kedves olvasók. Szeretném elérni, hogy észrevegyük végre, a megoldás mindig sokkal közelebb van, mint amennyire hisszük. Ha majd Mizser Attila művei fogynak el általunk 18 milliós példányban, köszönetet mondok a világba. Hisz ugyan azt mondja el csak szebben, s számomra érthetőbben. Igaz, nem csinál belőle reklámot illetve nem rezegteti el a Világegyetem Kifogyhatatlan Bankjának.
De hát mindenki nem lehet az első helyen könyörgöm. Vagy a Világegyetem Kifogyhatatlan Bankjának egységes feltételei szerint egyazon dobogón állhatunk mindazokkal, akik már megfejtették a Titkot? Gondoljátok nem dobnak le, nem rántanak le a mélybe, ha Isten akaratából még sikeresebbé váltok, mint önmagában az a rengeteg ösztönös cselekvő? Ugyan már agymosottak! Miért vizualizálnánk ezreket ha milliókat is lehet a szegény meg ott koldul a pulpitus alján és azt mondjuk rá: „életképtelen.” Jézus ugyan melyik „csoportnak” segítené ha közöttünk járna ma?! Kétezer év elteltével ugyanúgy keresztre feszíttetnénk…sőt!
Köszönöm, jó nekem az egyszerű. Inkább sétálok egyet Mizser Attilával.(Mármint valamelyik versével)
S ha majd Rhonda is úgy dönt szépet akar olvasni, vagy kevésbé rhondát azt mondom: „Törekszik a megfejtésre.”
Mizser Attilára voksolok, mert ahogy Szászi Zoltán mondaná: „Nem a kétszáz szót használó metrón egymásra ugató üresfejű tinédzserek világa ez…”
Köszönöm!
Aznapi aranymondása: „Mennyi embert össze lehet hívni…s mennyien nincsenek itt.”

Bettes István
1983 év óta főállású író amolyan ezerarcú, most így rá nézve mindenki másra tippeltem volna, de tény és való sosem láttam éltemben csak most nagyon – nagyon először s remélem nem utoljára.
Tudom, hogy hallottam róla, tudom hogy olvastam. Nem az interneten, nem a vasút állomáson. Csak eszembe jutna már mivel kapcsán hangzott el a neve.
Bettes István, Bettes István, Bettes István…Dúdor István…Dúdor István a festőművész. Ez pont „az a lemez”, csak ugrana már be, melyik… hát persze „A Szamaras ember”
„Hajózni kellet, megpróbálni nem félni, mikor az általánosan is kötelező volt”…
Pont ezzel a mondattal kopogtatott be szívem ajtaján Bettes István 2007-ben.
Természetesen Dúdor Istvánt nem ismertem, de tornaljai lakosunk Kovács Magda író nő tollából érthetővé vált számomra, hogy valamiféle génhordozója lehetek, pedig a vérvonal nem tette lehetővé a rokonságot.
„Olyan volt közöttünk, mint aki egy másik bolygóról tévedt ide. S akárcsak Exupéry Kis hercege, csodálkozva nézte a földi világot. Nem értette, és nem is tudott a törvényei szerint élni.”
Bettes István barátként emlékszik vissza „az ilyenre”, plusz pont nálam.
„Még a reklám is visszaköszön: amíg a készlet tart”…
S merem remélni Bettes István író úr tudja, hisz megélte, hogy „A hangya bolondja volt a sörnek” s mily jó ha akad egy – két igazi „tücsök barát” aki megérti s jól érti, hogy egy művész szabadnak született s még a halála ezred másodperceiben is kezében tartsa a sorsát. Neki ne magyarázza senki a saját élete értelmét…
Köszönöm!
Aznapi aranymondása: „Költő vagyok s abból próbálok megélni”

György Norbert
Abszolút művészeti kisugárzása van. Klára kilenc hónapra született, mint általában sokan mások, csak ugye teljesen más formában, mivel ez egy regény gyerekek.
Klára neve szlovák fordításban sem változó aminek mindenképp pozitív kihatása van, hisz önmagában az ötlet, hogy épp azért ne legyen például Katalin, hogy ezt „mások is így lássák” teljesen felcsigázta az érdeklődésemet. Ha minden egyéb más lenne, Klára ugyan az marad… vagy nem…mert nem is Klára?!
Az ikrek csillagjegyében születni végzetszerű lehet, mondom én… májusi, aki nem revizor, de nem is Klára csak sokat tanulhat, sírhat, nevethet általuk.
„Leszállni, vagy nem szállni le, az itt a kérdés. Az is. Minden másképpen alakult volna, mondja valaki a telefonba, ha leszáll… Így alakult.”
Csejndzs dö vörld…én azt mondom.
„A regény roppant intenzív illúziós hatása, hogy valós történettel állunk szemben… Mintha. Pedig nem” ( s ezt mások mondták)
Köszönöm!
Aznapi aranymondása: „Klára 6000 koronás számítógépen született a kilencedik hónapban.”

Nem utolsó sorban szeretnék köszönetet mondani Mázik Istvánnak – a füleki Városi Művelődési Központ igazgatójának, hogy ilyen felejthetetlen élményben részesülhettem általa.
Végre a saját elememben lehettem. Hálás köszönet mindenért!

U.I.: "Eloi Eloi lama sabachthani?" Hisz még hátra van a szlovákfordítás. Te jó szagú málnabokor bele se kezdek inkább…

Moje zmysli ma ešte nikdy neoklamali. Len čo som si stanovila hranicu medzi intuitívnou a vnútenou toleranciou namiesto objatí mi vylepili facku. Ale ublížiť sa opovážili iba tí, ktorí dobre vedia, že už v spleti včerajších udalostí zo mňa všetko stratili.
Ako dobre, že do mňa hádžu kameňom, ako dobre, že mi lámu krídla, nech aj veľké obecenstvo vidí, čo pre nich znamená skutočne milovať a s čím všetkým môžu rátať tí, ktorí sa im taktiež raz opovážia vzoprieť.
Vystúpila som z radu povediac si, môžete si odskúšať hod do diaľky. Konečný výsledok bol prekvapujúci.
Prvý kameň hodil človek bohabojný, ktorý odkazy o nezištnej láske rozsieva do sveta. Je ľahké vrhnúť tieň odsúdenia a žiť pritom v otroctve vlastného dokonalého sveta rozdávajúc múdre rady ohľadom toho, ako zostať dobrým človekom?! Dobre, že veľký svet všetko vidí, beztak sa nedokáže mýliť, či občas pochybiť. Ja nepotrebujem dokonalých priateľov od ktorých sa už nemám čo učiť. Veľakrát som sa pýtala: „Čo v prípade ak sa potknem, ak vložím „nesprávne drevo“ do ohňa? Ak sa nebudem pokorne plaziť na kolenách pre odpustenie? Len jednoducho odvrknem...prepáč, spravila som chybu. Kde si ma uložíš, kam si ma odpraceš človek, keď ste si ma dovtedy údajne nosil vo svojom srdci? Vo svojom srdci? V tom špeciálnom klbku odkiaľ vraj niet cesty späť? Ja som ho predsa našla.
Keby si videlo ako som si odpľula, padol by ti na nohu kameň, ktorým na mňa mieriš.
Tak hádž ty bohabojný ľudský tvor, nech vidia ostatní aká cena sa platí za tvoju lásku, čo sa stane s tými, ktorí ťa opustia, ktorí nechcú žiť podľa tvojich zlatých pravidiel „lásky“...kde sloboda značí viac ako tvoja klamlivá náruč.
Hoď a povedz, to čo máš nacvičené, čo sa nahovorilo svetu: „ Ty dokážeš skutočne milovať“, nech vidia ako trestáš milovaných, ktorí si zvolili vlastnú cestu životom. Len hoď a dobre sa pozri kam dopadnú úlomky tvojich skál, totiž ja ich po tebe už nezbieram.


Aký zvláštny monológ, tak z tohto ešte kniha nebude...
Napriek tomu som si odložila krídla do kapsy a pobrala som sa vlastnou cestou. Snáď nájdem niekoho kto by mi ich rád zlepil, alebo aspoň vybral špinu zo zranených páperí.

Snáď sa nebudú ponosovať, keď sa poobzerám po Fiľakove.

Sadla som si len tak, hocikam na okrajové miesta, kde ostatným nebolo dobre a hľadala som nedokonalé „ľudské typy“, lebo z tých dokonalých má v tomto svete človek časom fóbie. Nenaháňam dokonalosť, ja nechcem!
Písala som o hviezdičkách, stromoch – líštičkách, kačičkách
Ako duch z tela
vlastného učiteľa
...a učňa v jednom

Občas som napoly pozdvihla zrak, pousmiala som sa nad starým Jóskom, ktorý sa v štýle stand-up comedy dokonale predstavil. Necelé dva deci vína stačili k tomu, aby si uvedomil, že viac ako na štát sa hnevá sám na seba, totiž ako povedal: „ Bohom trestaná generácia, ja som vám z vlastného presvedčenia veril.“ Pozdvihnúc krivú vychádzkovú palicu k nebesiam vyhrážajúc zadunel: „ Nadarmo ste kradli hej! Beztak pôjdeme všetci na jedno miesto, do-do-do truhly.“
Bezzubý radostný smiech zanechal vo mne hlbokú stopu nádeje a viery v krajšie zajtrajšky. Tohto roku som letovala vo Fiľakove. Na „planéte“ so zanedbateľnými štorcovými metrami, kam sa vždy rada vraciam. Len aby mali Kofolu.

Totiž keď som si už myslela, že toto úplne stačí, viac dobra nemám za potreby prežiť, zahliadla som výklad oblepený s oznámeniami.
A teda: Stretnutie s Palóckymi spisovateľmi a básnikmi „tu“ vo Fiľakove
11.augusta 2012.

Pozvanie prijal:
Szászi Zoltán
Ardamica Ferenc
Ardamica Zorán
Mizser Attila
Bettes István
György Norbert

...toľké šťastie. Prosím, len do takýchto rozmerov si ma ponechajte v božom pláne, len toľkoto nech pre mňa Boh spraví a už pyšne môžem vyplaziť jazyk na vás.
„Žila som do svojej smrti, ako šťastné božie dieťa, ktoré si adoptovala poézia“
Na čo iné by som mohla reflektovať pri hľadaní vlastnej identity? Aj keby som sa mala rovno pešo pobrať v ten deň zo svojho rodného mesta, ani v tom prípade sa „tohto sna“ nevzdám.
Tohto jedného nie. Túžila som byť na stretnutí a bolo mi dopriate. Ďakujem.

V súvislosti s palóckou kultúrou sa Mikszáth Kálmán ako jej predstaviteľ zákonite vryl do spoločného vedomia ľudstva. Vo mne rozvíril hladinu z prozaickejších príčin, totiž tvrdo bojoval za svoje uplatnenie a nevzdal sa svojich snov. „ Jeho pôvodným zámerom je uživiť sa písaním“ (Preklad z originálu). Napriek tomu, že ho zaťažila nepozornosť vtedajšej doby (čo sa ani odvtedy nezmenilo) písal podľa nálady, bez obmedzení, čo sa mu zapáčilo. „Jeho diela pravdivo odzrkadľovali panskú – národnú vrstvu, spoločnosť a jej gradujúci mravný a duchovný úpadok, vnútorný rozpad. Písal skutočnosť.“ (Preklad z originálu)
Moje sny pomimo Bill Gates rozdrvil na malé črepiny, beztak je to rozštepujúca pravda. Nikdy som neinformovala z prenosného počítača, či z múdrych telefónov, keď som popri písaní liezla na vrchy, či jabloň. Mám pero a nebojím sa ho použiť.
Čiže vrátiac sa späť k palóckym spisovateľom – básnikom. Čo by som mohla povedať? Ak by som mala odzrkadliť prevažne vlastné dojmy, článok bude bez životopisov. Nebodaj zmenila by som svoj názor len preto, že sa György Norbert narodil v máji? A podľa konštelácie planét je to dôležité z toho hľadiska, že...s týmto sa obráťte na všestrannú Wikipédiu prosím.
Ja viem rozprávať jedine o tom, čo na mňa hlboko vplýva a títo spisovatelia hýbu presne tými vrchmi vo mne, ktoré v človeku fungujú na báze viery horčičného zrnka.

Szászi Zoltán
VŽDY ZMOKNUTÝ (preklad z originálu) – a týmto sa do môjho srdca úplne vkradol. Ten, čo túžiac po láske túžil umrieť v básni vtedy...šesťročný. Nie málo odvahy si vyžaduje...veriť, že „svet aj zajtra bude žiť“ ... žiť tak, ako keby to bola jediná pravda. Ako keby nikdy neprišli tie fádne zajtrajšky, ktoré nás do minulosti zahrabú.
MEDZNÝ STAV VÍZIÍ (preklad z originálu) mám rada, pretože jeho zmysel sa čítaním odzadu nemení. Presne ako keby som sa ponorila do hlbín originálu.
ZSÉ A JEHO UKRADNUTÁ TVÁR (preklad z originálu). Túto báseň som čítala visiac dolu hlavou zo stromu. Vtedy netečú človeku slzy po líci, rovno padajú pod neho na zem. Zs. Nagy Lajos – Anjel z nebies...ktovie z ktorých...len nech ma pekne stráži, nieže okúsim prudký pád. Hojdačka bez hompáľania, keď ľudské dieťa prebudí v sebe túžbu niečo po sebe zanechať.

…” v teba verí od samých začiatkov“... a bola by som revala do sveta, že aj ja...ale kto to „dnes“ v tom čase pochopí?! Že sa cítim dobre vo vyťahanom macíkovom svetri a netúžim byť neprirodzenou kráskou, len nech mi dovolia písať – čítať, len nech mi nenariadia vlastné západy slnka.
Odvtedy som zrejme „viac“ dospela a teraz oproti mne sedel ten, kto predstavil svoj domov ako najväčší symbol slobody...ako povedal: „jedna posteľ, jeden vankúš, jedna šálka na kávu a v nej čerstvo zaliata káva. Totiž ten kto primeriava život k slovu a k jazyku, vždy bude hľadať len duchovný domov.“ Posteľ môže byť tá istá, ale sny sa obmieňajú...
Ďakujem!
Zlaté pravidlo dňa: „Nikdy nepíšeš pre to, aby si sledoval kritikov.”

Ardamica Ferenc
Čo sa týka jeho spisovateľskej dráhy, má za sebou 50 bohato úrodných rokov. O tomto by nás zrejme informoval aj zdroj moderných technológií akým je internet, ale prosím vás, akým spôsobom by dokázal šíriť ten oheň, pocit, neskrotný úsmev na perách ktorým oboznámil obecenstvo o tom „aká nadaná deva“ bola jeho stará mať. Po tomto všetkom by sa kto odvážil pochybovať, že básnické črevo sa nededí? Nikto. A ja som si to mohla naživo vypočuť.
„Spisovateľ je aj v tom čase spisovateľom keď nepíše, lebo práve konzumuje polievku, popritom dobre vie, že aj tá polievka sa dá napísať.“ S týmto som sa v najužšom slova zmysle stretla ako desaťročná, keď som z písmenkových cestovín vyložila na okraj taniera prosebné slová mojej maminky: „Jedz drahá, lebo ti vychladne polievka.“ Samozrejme s dĺžňami som si musela poradiť svojským spôsobom, nakrájala som si ich zo zvyšných cestovín. Moja maminka odvtedy dávala do paradajkovej polievky ryžu, čo nebolo neprekonateľnou prekážkou, ibaže som potrebovala väčšiu tácku a viac trpezlivosti.
Pochopiteľne viem, nie v tomto zmysle chápal pán spisovateľ „napísanie“ polievky a rada by som vyjadrila svoj súlad s jeho názorom.
Jedna polievka sa dá napísať, len aby ju mal kto jesť.
Jedna polievka sa dá uvariť, len aby ju mal kto čítať.
Je to úmyselne prevrátená okolnosť.
Ďakujem!
Zlaté pravidlo dňa: „Viac s rozumom, ako s ceruzkou.“

Ardamica Zorán
Syn Ferenca Ardamicu publikuje od roku 1986. Čo ma nesmierne prekvapilo je, že na Filologickej fakulte Univerzity Mateja Bela v Banskej Bystrici(Katedra Hungaristiky) pôsobil ako adjunkt presne v tom čase, keď som cez svoje šťastné študentské roky hltala poznanie na tej istej univerzite ibaže na fakulte pedagogiky. Nie nadarmo sa hovorí: „Svet je malý, ale silný“...zrejme som to skombinovala s poznaním o čiernom korení, ale nemyslím si, že by som bola ďaleko od pravdy.
Pán umelec je trochu pesimistický – ako to o sebe prezradil – lež „tá druhá stránka“ mince v tomto prípade je, že väčšinou ho doženú príjemné životné prekvapenia.
A že skutočný umelec „tak strašne z vnútra vidí veci, že aj samotný časopriestor sa občas ohne”…
Toto je reálnym obrazom skutočnosti, prečo je ľahšie neuvedomelým ľuďom lámať palicu nad tými, ktorí vidia svet trochu inak, inými očami. Jeden umelec sa hrá, srší iskrami, pozorne sleduje...toto však mnohí nechápu a pokúsia sa naivného umelca regulovane brzdiť. Práve preto by som chcela poprosiť pána umelca, aby nepracoval s výkladovými slovníkmi, bola by som rada keby počúval na svoje srdce, aby aj „neexistujúce“ slová ako „blőnye” našli miesto v živote človeka.
Ani „náš skutočný priateľ“ Google nevie potvrdiť existenciu tohto slova a ja sa mám s ním priateliť?
Ďakujem!
Zlaté pravidlo dňa: Písanie je choroba, ale my nevydržíme, aby sme nepísali.“

Mizser Attila
Už samotná skutočnosť, že vo Fiľakove sa môžeme hocikedy zoči – voči stretnúť, kým ja lovím ľudské typy znamená bod do plusu. Samozrejme ľudské dieťa o takomto čase pouvažuje nad tým, že rozkáže vetru, aby nekazil na frizúre, ako keby to dopomohlo preklenúť sa cez predtuchu, že niet dostatočného počtu pier, či strán papiera, aby sa ten zážitok dal vyjadriť. „ Panebože jeden Mizser Attila, a ešte k tomu oproti.“
Od roku 2008 je cyklickým autorom kníh Palócföld. Získal mnoho hodnotných ocenení a za ostatným sa pozrite vy.
„keď niečo nebolo, ja som vytvoril“ (preklad z originálu) a s týmto sa taje života odhalili. Minimálne tie časti z ktorých sme vkladané nádeje poslali do hajan, lebo na to „domáce“ sme si už zvykli.
Pre knihu s názvom Tajomstvo sme vystáli tisícky radov, aby sme mohli byť vďační austrálskym spisovateľom.
„Keď spoznáš tajomstvo, zistíš ako získať to, na čo si pomyslíš, to po čom túžiš.“ (Preklad z originálu) Povedala Rhonda Byrne! Ja sa nehádam, len občas nedokážem súhlasiť. Nuž, ale za jednu skúšku to stojí milí čitatelia. Rada by som dosiahla, aby sme si všimli, že samotné riešenie je vždy oveľa bližšie, ako dokážeme uveriť. Keď aj Mizser Attila odpredá 18 miliónov výtlačkov kníh, poviem svetu svoje ďakujem. Veď hovorí to isté len krajšie a pre mňa zrozumiteľnejšie. Pravda, nerobí z toho reklamu a zrejme nevysiela vibrácie nevyčerpateľnej vesmírnej banke.
Nuž, ale všetci nemôžu zastávať prvé miesta. Alebo nevyčerpateľná vesmírna banka disponuje jednotným predpokladom, že môžeme stáť na tých istých nástupištiach s tými, ktorí už rozlúštili Tajomstvo? Myslíte si, že vás nezhodia, nestrhnú do hlbín keď sa z Božej vôle stanete úspešnejšími ako samotní tvorcovia? Ale no, vymyté mozgy! Načo lákať vizuálne tisícky, keď môžeme milióny? Chudáci žobrú pod estrádou našich prianí a hovoríme im: „neschopní života“ Ale keby Ježiš znova chodil medzi nami, ktorej skupine ľudí by pomohol?! Aj po uplynutí dvoch tisícročí by sme ho znova dali ukrižovať...ba čo viac!
Ďakujem, pre mňa v jednoduchosti spočíva krása. Radšej sa poprechádzam s Mizser Attilom
(teda s jeho básňami)
A keď si Rhonda zmyslí, že chce čítať čosi hodnotné, tak si poviem: „ Ozaj sa snaží pochopiť tajomstvo.“
Hlasujem na umelca menom Mizser Attila, totiž ako tvrdí Zoltán Szászi: „Jeho svet sa nezužuje na dvesto slov používaných v metre, ktoré na seba štekajú prázdne hlavy tínedžerov...“ (Preklad z originálu)
Ďakujem!
Zlaté pravidlo dňa: Koľko ľudí sa dá zlúčiť...a koľkí tu nie sú.“

Bettes István
Od roku 1983 pôsobí ako spisovateľ na voľnej nohe. Zrejme má tisíc tvári, totiž ako som si ho prezrela, neopovážila som sa ani len odhadnúť...je to on?! Skutočnosť je samozrejme taká, že som ho nikdy predtým vo svojom živote nevidela, len teraz veľmi - veľmi prvýkrát a dúfam, že nie naposledy.
Viem, že som počula o ňom, viem, že som o ňom čítala. Nie na internete, nie na železničnej stanici. Bodaj by ma napadlo s čím sa mi jeho meno spája.
Bettes István, Bettes István, Bettes István…Dúdor István…Dúdor István umelecký maliar. To je presne „táto platňa“, len keby ma napadlo, ktorá...no jasné „Na somáriku“
„Museli sme sa plaviť, pokúsiť sa nebáť, keď to bolo aj všeobecne povinné“...(Preklad z originálu)
Presne s touto ideou zaklopal na brány môjho srdca Bettes István v roku 2007.
Samozrejme nepoznala som osobne umelca menom Dúdor István, ale vďaka pera spisovateľky, rodáčky mesta Tornaľa Kovács Magda som skoro pochopila, že som akýmsi genetickým nositeľom napriek tomu, že akékoľvek príbuzenstvo sa vylučuje.
„Taký bol medzi nami, ako keby bol zablúdil z inej planéty. Presne ako Exupéryho Malý princ, začudovane sledoval život na našej planéte. Nechápal jeho svetské pravidlá a ani nedokázal žiť podľa nich.“ (Preklad z originálu)
Bettes István spomína s úprimným priateľstvom „na toho čudáka“, plus bod v jeho prospech.
„Ešte aj reklama sa odzdraví: kým zásobovanie trvá“...(Preklad z originálu)
Pevne verím, že pán spisovateľ Bettes István vie, veď sám sa stal aktérom vlastného umenia: „Mravec bol blázon do piva“, ako dobre, keď sa nájde pár skutočných priateľských „svrčkov“, ktorí pochopia, že jeden umelec sa rodí slobodný a ešte aj v tisícine sekúnd pred vlastnou smrťou si drží osud vo vlastných rukách. Nech mu nikto nevysvetľuje zmysel vlastného života...
Ďakujem!
Zlaté pravidlo dňa: „Som básnik a snažím sa z toho vyžiť “

György Norbert
Má absolútne umelecké vyžarovanie. Klára sa narodila na deväť mesiacov ako mnohí z nás, samozrejme v úplne inej forme, nakoľko sa jedná o román decká.
Meno Kláry sa prekladom do jazyka slovenského vôbec nemení, čo má pozitívny dosah, veď už samotný nápad, že ju nenazvú trebárs Katarínou rodí akési celoplošné uvedomenie, ktoré naplo struny mojej zvedavosti. Keby sa všetko okolo zmenilo, Klára zostáva...či nie...lebo nie je Klárou?!
Narodiť sa v znamení blížencov môže byť osudovým, hovorím ja...narodená v máji, ktorá nie je revízorkou ani samotnou Klárou, len sa môže mnohému priučiť od nich, môže si poplakať, môže sa skrze nich zasmiať.
„Zostúpiť, či nezostúpiť, to je otázka. Aj to. Mohlo sa všetko udiať inak, keď nezostúpi, hovorí ktosi v telefóne...takto sa to vyvinulo.“ (Preklad z originálu)
Csejndzs dö vörld…ja hovorím.
„ Román srší obrovskou intenzitou ilúzii, že príbeh je pravdivý...Ako keby. Avšak nie“ Toto však povedali iní. (Preklad z originálu)
Ďakujem!
Zlaté pravidlo dňa: Klára sa zrodila na 6000 korunovom počítači v deviatom mesiaci.“

V neposlednom rade chcem vyjadriť úprimné poďakovanie riaditeľovi Mestského kultúrneho strediska vo Fiľakove Istvánovi Mázikovi, že umožnil všetkým zúčastneným načerpať nezabudnuteľné zážitky.
Konečne som mohla byť vo svojom živly. Srdečná vďaka za všetko!

P.s.: Hm preklad...
„Netušila som, že sa to vôbec nedá, tak som to pre istotu skúsila.“

Krisz és Én - Krisz a Ja

Dadka — Fri, 17 Aug 2012 19:16:31 GMT

Krisz és Én

Fogalmam sincs ez idáig miért nem tettem említést Rólad. Talán mert féltem, hogy megtudok valamit, ami fájhat majd, s mily jó érzés beleringatnom önmagam abba a hitbe, hogy Téged soha nem ront meg a médiák világa, mert csak egy hétköznapi hős vagy, akit nem fog széjjel szakítani a siker s a birtokolni vágyó közönség hada.
A világ jelmezbált rendezett s nem voltál a vendéglistán, pedig nem hiába mondják tán, hogy az fizeti a legnagyobb árat, aki Önmagát adja. Neked mégis megérte. Ez nem mérhető pénzbe és nem cserélhető fel holmiféle sikerélménnyel.
Élnem kell a szavaiddal mert valóban megtalálsz, felfedezel dolgokat amelyekre mások nem fordítanak elegendő figyelmet, mégis szebbnek s jobbnak találod őket mintahogyan a köztudatban elkönyvelik rá sújtva a hétköznapok álarcát.
Így aztán nem is jó ha dísztárgyként kezelve lelki vitrinbe zárnak mert nem arra születtél, hogy fényűző csodálattal vigyázzanak, bármennyire szeretnék. Nap mint nap kisétálsz a csatatérre és elfogadod az élet kihívásait. Harcolsz az előítéletekkel szemben, küzdesz az emberi butaság ellen, kell ennél nagyobb bátorság ebben az életben,mond?!
Ahogy József Atilla mondaná: „Falam ellened örök omlás” mert képes voltál nekem dőlni s türelmesen várni rám azokban az időkben, amikor lesújtott rám a világ zaja. Nem döntötted el ki vagyok és milyennek kellene lennem ahhoz, hogy képes legyél igazán szeretni engem. Sosem mondtad, hogy nem szeretsz többé, ha úgy döntök nem térek vissza már.
Milyen fából faragtak mond?! Egy média sztár, aki hol könyvet – hol képeslapot küld a rajongójának csakhogy érezze, az igazi érték sosem hagyja cserben azt, aki tiszta szívből vágyik rá.
A világ szemszögéből nézve egy közönséges rajongód vagyok, s ámbár nem a Plázában cseperedtem nővé, hagyjuk meg ezt a verziót a világnak Krisz. Úgysem értenék, hogy nekem nem kell szépnek lennem ahhoz, hogy büszke lehess rám, s nem kell követnem a legújabb divatot ahhoz, hogy igazán szép legyek.
Horustól olvastam a minap egy rövid, de velős közleményt, amellyel úgyszintén harcban állok, jól tudod: ”Adj magadból bármennyi jót, ha baj van úgyis a rosszra emlékszik majd mindenki.”
Mennyi harc a könnyekkel és felesleges önmarcangolás, átpakolt érzelmek egy idegen vágányra, amely nem jelzi a „visszautakat”…
Megtehetted volna nyugodt szívvel, hogy nyelvet nyújtva, hátat fordítva kirohansz az életemből oda „abba a világba” ahol fogcsikorgatva érkeznek a holnapok, ahol mások eldöntik majd mennyit érsz és meddig kell játszanod. Cserében ott az áhítat s a vak szeretet láncai.
Te lelket kaptál, olyan istenit. Talán minden egyéb elveszett. Talán nem feszítheted izmaid a „tükörvilágban” mert ez oly jelentéktelen lenne ahhoz a biztonsághoz mérve, amelyet másoknak nyújtasz. Talán az élet túl sok könnyet hagyott itt s nem kevés fájdalmat, félelmet, megválaszolatlan kérdést…Mert a cselekedett mögött meghúzódó szándékot kevesen veszik mára észre. Pedig olykor sokkal fontosabb.
Mi lesz majd ha felfedik, létezik az a bizonyos kopottas pad az árnyas fák alatt ahová „visszaemlékezni” járok?!
Miért jobb, ha elhiszem, hogy a hétköznapok örvényében forogsz? Hogy olyan vagy mint bárki más. Alszol, eszel, iszol, keményen küzdesz a megélhetőségedért.
S a kisbetűs részt az életed könyvéből szándékosan kihagyod, ne hogy észrevegyék, hogy megsebzett lelkeket raksz rendbe, életeket mentesz, s másokat juttatsz sikerhez. Miért?
Te már mindent megtettél!
Most már kiállhatnál a porondra mondván: „Kedves nézők – hallgatók – olvasók, egy kicsit rám is figyeljetek!” S figyelnének rád, fontosnak tartanák azt, amit teszel. Lehetnél egy csodabogár, egy bálvány, aranyozott gondolatmenet a dísztáblákon… hogy legalább újra bízzak … ez téged úgysem változtat majd meg. Miért lenne fontosabb a pompázó díjkiosztó a vakító rivaldafény, mint azok a megkopott holnapok, amelyeken végigkísérhetnélek?
Mert ez teljesen más, sérthetetlen világ, van benne valami testvéri ösztön, amely bocsánatkérőn pislákol feléd, ha épp beléd martam bután, akaratlanul.
Ne haragudj rám én nem vagyok önzetlen…nem úgy ahogyan azt mások elvárnák, nem úgy ahogy mások megjátsszák. De sosem kérdezem ki bántott, csak azt, hogy miért tette?! Téged a hétköznapi tetteid tettek felejthetetlenné számomra a többi nem az én dolgom.
Szeretlek… így szürkén, közönségesen, testvériesen. Hadd meg nekem ezt az „egyszerű világot” amelyben elhiszem, hogy Te épp egy olyan sztár vagy akinek a lelke társadalmilag nem előre gyártott én meg épp olyan rajongó aki büszkén közzé teheti ezt.

U.I.: Ha újra elveszek, kérlek ne a leghallgatottabb, legnézettebb médiákon keresztül üzenj :D
Talán csak nyaralok, viszont bárhová megyek érezned kell, Te ott vagy a szívemben.
Mindent köszönök Krisz…

Netuším prečo som Ťa doteraz nespomenula. Možno som sa bála, že sa dozviem niečo, čo by ma mohlo zraniť a vykoľajiť z pocitu, že Teba svet médií nestiahne do svojho sveta, totiž všedných hrdinov pocit slávy netrhá na kusy a pobláznený dav si ich netúži privlastniť.
Svet zorganizoval maškarný ples, nebol si na zozname hostí. Žiaľ vysokú daň platí ten, kto vo svete hrá seba samého, predsa si zo svojej tvári neupustil. Ten skutok sa peniazmi vyčísliť nedá a nevyrovná sa žiadnemu pocitu slávy.
Dovoľ mi, aby som použila Tvoje slová, totiž skutočne nájdeš, vynájdeš veci, pocity na ktoré ľudské oko nedovidí, Ty si ich preformuješ vo svojom srdci strhnúc všetku zbytočnú maškaru a vyčaruješ z nich „to dobro“, ktoré by malo hýbať globálne svetom.
A tak by ani nebolo správne keby sme Ťa uložili do duševnej vitríny, nenarodil si sa pre nedotknuteľný obdiv, akokoľvek by sme si Ťa chceli uchrániť. Každučký deň si vyšliapeš svoju cestu k bojisku, aby si sa pozrel zoči-voči ľudskej hlúposti a zbytočného odsudzovania. Existuje od tohto väčšie hrdinstvo?!
József Atilla vyslovil jednu krásnu myšlienku: „Moje múry sú pred tebou večným rozpadom“ (preklad z originálu), pretože Ty si sa o mňa trpezlivo oprel v časoch, keď ruch sveta poznačil moje pocity. Nerozhodoval si o tom kto som a aká by som mala byť, aby si ma mohol mať rád. Nepovedal si, že ma už nebudeš mať rád, keď sa už nebudem chcieť vrátiť.
Kto si?! Mediálna hviezda, ktorá mi pošle raz knihu, raz pohľadnicu, len aby som cítila, že skutočné hodnoty nikdy celkom nevymrú..
Z pohľadu sveta som obyčajným fanúšikom, napriek tomu, že som nečerpala zo vzorového správania dievčat z Plázy, dovoľme myslieť si svetu tú verziu, ktorá sa mu páči Krisz. Nechápali by, že ja nemusím byť krásna, aby si dokázal byť na mňa pyšný a nemusím napredovať s módou, aby som dokázala byť skutočne krásna.
Od Horusa som čítala nedávno jednu krátku, ale výstižnú myšlienku s ktorou taktiež roky bojujem: „Nezáleží na tom koľko spravíš pre dobro ľudstva, keď sa potkneš beztak si spomenú v súvislosti s tebou len na to najhoršie.“ (Preklad z originálu)
Koľko zbytočných sĺz a výčitiek, presunuté pocity na cudziu trať bez nádeje na návraty.
S kľudným srdcom si mi mohol vyplaziť jazyk, mohol si sa mi otočiť chrbtom pre prísľub zo sveta, kde pre zajtrajšky škrípu zubami, kde iní rozhodnú za Teba nakoľko si hodnotný a dokedy musíš ešte hrať. Odmenou za to je vrúcnosť reťazí slepej lásky.
Ty si dostal dušu, takú božskú. Možno všetko ostatné nedohľadne ušlo. Možno nevystavuješ svoje svaly „v zrkadlovom svete“ na obdiv, lebo to všetko je také bezvýznamné oproti bezpečiu, ktoré poskytuješ. Možno život pridelil mnoho sĺz, nemálo bolestí, strachu, regiment nezodpovedaných otázok...
Mám strach, čo sa stane ak zistia, že tá vyšuchaná lavica medzi stromami, kde chodím pre svoje spomienky skutočne existuje?!
Prečo je ľahšie veriť tomu, že sa točíš v zhone všedností? Že si ako ktokoľvek iný z nás. Spíš, ješ, piješ a tvrdo bojuješ za svoje živobytie. A tú časť s malými písmenami vo svojej knihe života naschvál vynecháš, len aby si nikto nevšimol, ako pomáhaš utrápeným dušiam, zachraňuješ životy a dopomáhaš menej poznaným tváram ku sláve. Prečo?
Ty si už všetko spravil!
Teraz by si sa mal postaviť pred hľadisko a dožadovať sa pozornosti: „Vážení diváci – poslucháči – čitatelia, poprosím trošku pozornosti, došiel som na scénu!“ Sledovali by Ťa, bol by si pre nich skutočne dôležitý, Tvoja práca by bola dôležitá. Mohol by si byť čudákom, idol sŕdc, pozlátená myšlienka na ozdobnej tabuli...aby som znova mohla skutočne veriť, Ty nepatríš k tým, ktorých to dokáže zmeniť. Prečo by bolo dôležitejšie veľkolepé odovzdávanie cien, divadelná rampa ako tie všedné zajtrajšky v ktorých Ťa môžem ešte sprevádzať.
Lebo ten náš svet je úplne iný, nedotknuteľný, je v ňom akási súrodenecká súdržnosť, ktorá ešte skôr vyjadrí ľútosť nad všetkým, ako Ti stihnem nechtiac ublížiť.
Nehnevaj sa na mňa, nie som dosť nezištná...aspoň nie v takej miere v akej sa odo mňa očakáva, nie v takej miere, aby som sa musela pretvarovať tak, ako podaktorí z nás. Nikdy som nekládla zbytočné otázky, namiesto „kto mi ublížil“ ma vždy viac zaujímalo, že prečo?! Teba práve Tvoje všedné hrdinské skutky učinili nezabudnuteľným v mojom srdci a to ostatné sa ma už netýka.
Mám Ťa rada...tak všedne, jednoducho, súrodenecky. Ponechaj mi „jednoduchosť nášho sveta“ v ktorom sa mi dosť ľahko uverí, že Ty si práve taká mediálna hviezda, ktorej dušu netransformovala spoločnosť a ja práve taký fanúšik, ktorý dokáže byť na Teba pyšný.

P.s.: Ak sa znova stratím z dohľadu, prosím neodkazuj po najpočúvanejších, najsledovanejších médiách :D
Možno som len na dovolenke, ale kamkoľvek sa pohnem vo svojom srdci si Ťa nesiem vždy so sebou.
Za všetko Ti ďakujem Krisz...

A lángoló múlt - Minulosť v plameňoch

Dadka — Wed, 08 Aug 2012 17:08:43 GMT

…”De az Úristen nem akart csudát tenni a mi kedvünkért. Ejszen, nem voltunk érdemesek reá, mit tudom én. Elég az, hogy nem akart, s kész.”
(Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok)

A sűrűsödő események rengetegjében mily hamar tapasztalnom kellet, hogy ha nem mi keressük a megoldást az Élet helyettünk oldja meg, de nem biztos hogy örvendezve nézzük a végbemenetelét.

Azt hiszem FankaDeli tollából pattant ki, hogy űzött vad az, aki kimondja, mit érez.
Majd pislákolnak felette, mint a zárlatos neonlámpa. „Honnan tudtad előre?”, mintha az érzékeket holmiféle logika vagy elmélet táplálná, mintha tehetne róla az ember gyermeke, hogy „ilyen” adottsággal született. De Isten óvja haragomtól azt, ki tudatosan megrongálta bennem az álmot, amelyben gyermeki szívvel hittem.
Elhitettétek velem, hogy szerettek, de azt nem mondtátok, hogy csak addig tart, amíg az általatok kirendelt utakat járom végig. Ahhoz, hogy béke legyen szeretnem kell, hogy porrá ég minden álmom. Ahhoz, hogy szeressetek, rá kell bólintanom mindarra ami az emberi butaságot szolgálja, hogy aztán olyan legyek mit közületek néhányan, akik nem sajnáljátok a lefűrészelt faágakat,(amelyek alatt gyermekként játszottatok) a leégett tornatermet(amelyben az első bálotok alkalmából boldogan roptátok a táncot) s az életet mely oly feleslegesen odaveszett a perzselő lángokban. (Merthogy egy önpusztító hajléktalan senkinek nem hiányozhat.)
Kell ennél nagyobb börtön az emberi életben? Bízni a sorra érkező „megváltókban” akik észre sem veszik, hogy a „hatalmas szeretet hevében“ mikor lökik egymást fel?!
Én látlak itt, de minek jössz? Minek olvasol? Tudsz nekem segíteni? Te, aki ott remegsz a képzelt biztonságodban? Ne gyere többet! Úgysem érted meg mennyire sajog, lüktet odabent a seb, hogy nincs bennem megingathatatlan érzés: „Ez itt az otthonom, amelyre büszke lehetek.”
Tied a hatalom, de a szíved szavát rég elvesztetted, s nincs, aki piros pontot osztogatna az összes elért sikerért, amelyek árán áttapostál másokon…
Mi fiatalok voltunk, tele álmokkal, tehetséggel, tenni akarással. A lábunk nem érte a földet, amikor a labdát pattintottuk s dobtuk a kosárba, nevetve, tervezve a jövőt. „Egyszer úgyis jó lesz idehaza. Akad majd valaki, aki megért bennünket, akit nem lehet lekenyerezni, aki majd értünk kapar, s mint anyatigris minket véd, mentesít a majomszeretet alól, meghallgat és fogad, ha tanács kell, megérti, hogy legalább egyszer az életben el kell tévednünk mielőtt megszületik szívünkben az igazi honvágy s beismeri, hogy ő sem tökéletes, olykor ő is tévedhet”…Mi tévedtünk amikor igyekeztünk hinni a lehetetlenben. Mert itt a béke annyit jelent, hogy elfogadjuk a rombolást s lehajtott fejjel éljük meg a „felszabadító” döntéseket.
Mennyit tudtak volna mesélni a fák amelyek mögött pimaszul füttyentettünk egymásra, a park amelyet körbesétáltunk vagy ezerszer.
A régi cipős helyet sportcentrum lesz. Oda majd szívesen eljárnak a fiatalok, nem lesz idő unalomra, nem lesz ok panaszra. A városi tornatermet szurkolók telítik meg. Lesz majd ott szájíz szerint mérkőzés, maratón.
A „Fehérló - ban” mozi terem lesz és színház, úgy mint rég s olyan amilyennek a nagymamáink szóban leírták. S lesz itt fedett uszoda, korcsolyapálya, múzeum a Zoltán kertben, tekepálya, hatalmas játszótér, csodaszép óvodák, iskolák, pihenőhelyek, szabadidő központok, minden sarkon ahová csak a szem ellát… Erről álmodoztunk, kacagva – nevetve.
Mi nem rongáltunk, nem karcoltunk falakba, nem szórtunk szét szemetet az utcán, nem sétáltunk végig a lócákon sáros cipővel. Hisz az, aki képes egészségesen felmérni a dolgok súlyát nyilván egy olyan környezetben vágyik tartózkodni amelyre büszke lehet.
De mintha mindenki, aki számított elment volna már, s vitte az álmát olyan helyre ahol biztos talajra lelt. „Már nem jövök többé „haza”, van már új otthonom. Miért jönnék a jóból el, miért szenvedjek, hogyha nem muszáj?” Ezt halottam százszor, ezerszer. S mily igazsággal bírnak ezek a kemény szavak. A jóból az ember sosem menekül, csak amikor rá akarják erőltetni az olyan fajta „jót” amely se a szívnek, se a józanésznek nem smakkol. „Hát jó sok fát kivágunk, mindent elvesztünk, ne félj jó lesz az!” Nem félek én már semmitől, hisz ami az otthonomban igazán számított, s amit lehetetlen pénzbe mérni úgyis elveszett… korombeli barátok, álmok, tervek, motiváció, boldog mosolyok...
Egyedül Zoltán tért vissza keserűséggel a szívében mint akit mindenki elhagyott. Lehajtott fejjel ült a padon és zokogott. Mégis úgy reméltem, annyira bíztam, hogy minden olyan lehet mint gyermekkorunkban, amikor még mertünk álmodni nagyokat. De már egy hete nem lelem, hogy szóljak: „Ne csináld ezt magaddal kölyök, ha őszintén vágysz a változásra, ne add oly könnyen fel, hisz mindig van visszaút, mindig van, aki visszavár.” Hm, ezt még talán én sem hiszem el, bármennyire jól hangzik. Túl sokan szeretnek mérhetetlenül, túl sokan tolongnak a kegyekért egy ember életében, de hányan maradnak, ha megbotlasz, ha visszautasítod azt a „önzetlen kegyelmes” érintést, amely mindazok után „csupa – csupa szeretetből, s kegyelemből”, hogy felmérd a hatalmát, mélybe ránt?! Hányan maradnak, mond, ha megnyitod az aranykalitkájuk kapuját és azt mondod: „Ez az én életem!” Mindenedet elveszik, és azt mondják: „A te hibád!” (Mert ha viszonoztad volna azt a rengeteg jó tettet… hát nem jó neked az aranykalitka te hülye? Nem veszed észre, hogy csak akkor bánt aki egyébként kimondhatatlanul szeret ha ellentmondasz? Te nem látod, hogy a saját életeden kívül mindened meglehetne? Élhetnéd az ő életét akár… csak nyeld le a keserű ízt a szádban és vígan bólogass.)
Senkid nincs ember, lelked rajta s addig tartson mosolyod, amíg rá nem ébredsz, hogy ugyanúgy egyedül vagy a tömegben, mint bárki más.
Most egy kicsit az Önkormányzat felé hunyorgatunk, s az Önkormányzat felénk hunyorgat majd, mintha csak az egyik oldal felelne a történtekért. De ahányan csak élünk ebben a városban, annyi fele oszlik a felelősség mindenért. Odafigyelj mert, ha jön a dühöngő szélvihar egyformán pusztulunk. S úgy jó ha magunkra vesszük, mert szerintem most az egyszer mindenki ingje ez…
S te aki azt mondod az emberek becsapnak, önmagadhoz mikor voltál őszinte, mond? Csak egyszer vennéd észre az arcképed a fodrozódó víztükrén és látnád, hogy vissza int a kegyes hazugság amelyben ott ringasz. Mert se kedves nem vagy, se szép.
Én tisztelem az Önkormányzatot annyira, hogy nem fogom becsapni, legrosszabb esetben átadom a helyem a te fajtádnak tudván tükörrel kell nézned a visszautat, mert amint megfordulsz az a „rengeteg igazi barát” keresztülszalad rajtad, mindenkivel ezt teszik, amíg nem zárul be a kör. Ezerszer eladtad a szabadságodat, mert a szavad annyit ér, mint mögötte a „jó” szándék. S mikor számított neked igazán a jótett, ha mindegyiket felkiabálod? Aki többet tud, és igazán segíthetne, kilökitek a sorból, s mint a vadat űzitek, keresztbe tesztek neki, eltávolítsátok. De ki az, akit megtagadtatok ezzel és mi marad nektek, mond? Jól nézz körül mielőtt válaszolsz. Mert nincs egy asztalsarok, egy bútordarab, telek, amit egyszer majd magaddal vihetnél. Minden, amibe oly görcsösen kapaszkodsz, olyanoknak hagysz itt, akik lehet, nem értékelik kellőképpen majd. Hisz nem dolgoztak meg érte, nem sejtik mennyi fáradalmas pillanatot és álmatlan éjszakákat áldoztál fel azért, hogy a te szemeiden keresztül nézzék majd a Világot, amelyet teremtettél. A színpadias hála mennyit ér? S a hazug dicsőség mennyit ér mond? Mit ér az életed, ha nincs miért meghalnod? Mit ér az összes plakett és aranytábla, ha nincsenek álmaid? Legyen ez egy találós kérdés addig a pillanatig, amíg nem érzed úgy, hogy jobb lesz, ha elém állsz és egyenesen a szemeibe nézel. Mert nem én vagyok felkészületlen…
„Egyetlen szabály van, amit jegyezz meg, hogy fent az égben mindent jegyeznek.” És ez pont úgy igaz, ahogy értették. :)) Ha elmegyek, helyettem jönnek tízen majd a tíz helyet százan a száz helyet ezren. Az igazat, amelyet egy szeretni vágyó szív érez, nem lehet megvenni, vagy kiirtani a Világból még a kedvedért sem. Hol is halottam? "…Az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."
S ha űzöl, letiporsz, hátba böksz, jusson csak eszedbe, hogy ezzel talán pont szívességet teszel nekem, mert a birkák világából csak félelmetes bégetés hangzik, s ahol félelem van ott nem őszinte sem az összetartás, sem szeretet, sem a barátság… talán pont arra szeretnélek ráébreszteni, hogy a te világod uralja a Földet és nekem a te világodból nem kell. Nincs benne semmi, ami valódi értékkel bír, se mosolyok, se könnyek. Inkább legyen tulajdonképpeni szenvedésem, mint megjátszott boldogságom.
Annyit jelent a szabadság kedves, hogy józanul felméred, amit leírtam korántsem nem neked szól. S ha ebben biztos vagy ezt a csatát velem együtt nyerted meg. Nem kell a pénzed, a védelmed s a támaszod. Ugyan mire mennék vele? Nekem az álmaidról mesélj, amelyekkel indultál… azokban talán hiszek még. Varázsold vissza a fákat, amelyeket siratunk, adj vissza, mindent, ami a városhoz tartozott és keresd meg Zolit, már egy hete nem evett. Enni csak tőlem kér, másoktól nem mer, úgy érzem. Ő a volt osztálytársam és sajnálom, hogy ilyen sorsra jutott. Nincs már senkije, aki igazán szerethetné, de a remény hogy ez változik majd, örökké itt marad… mond meg neki, ha látod!
Ha nem megy, én akkor is várlak majd és bár nem dicsérlek meg… neked nem fordítok hátat, hogy miért… időben megérted. Tőlem mindenki azt kapja, amit érdemel. A lelkiismeret hatalmas úr… sőt a leghatalmasabb!

…”Ale Pánboh nechcel spraviť zázrak v náš prospech. Možno sme neboli toho hodní, čo ja viem . Stačí toľko, že nechcel a hotovo.“
(Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok – preklad z originálu)

V hustnúcej spleti udalostí som pomerne skoro musela nadobudnúť skúsenosť, že keď my nehľadáme riešenia na životne dôležité otázky, život si ich nájde a predostrie bez ohľadu na to, či sa nám konečný dôsledok zapáči, alebo nie.

Ak dobre viem, FankaDeli spomína vo svojich textoch, že z človeka, ktorý priamo uvedie klbko svojich pocitov do chodu života neraz umelo vytvoria štvanú zver. Ak však medzitým vyjde pravda najavo, žmurkajú nad nim ako skratovaná neónová lampa. „Odkiaľ si to vedel?“, ako keby pocity podliehali akejsi logike, či teórii, ako keby ľudské dieťa mohlo v tej chvíli za svoju danosť, či povahu. Boh ochraňuj od môjho hnevu tých, ktorí vedome poškodili vo mne to, v čo som detinským srdcom verila.
Vyrastala som v domnienke, že ma máte skutočne radi, ale zabudli ste mi povedať, že všetka tá nahromadená láska sa vo vašich srdciach zdržiava len dovtedy, kým kráčam na vami stanovených cestičkách. K tomu, aby som žila v mieri musím prijať fakt, že všetky vysnívané sny a ciele ľahnú popolom. K tomu, aby ste ma mali skutočne radi stačí iba súhlasiť s prioritami, ktoré súvisia s ľudskou hlúposťou, aby ste potom mohli povedať, že som jedna z tých, ktorá vonkoncom neľutovala odpílené konáre stromov (pod ktorými sa mnohí z nás hrali), zhorenú telocvičňu (kde mnohí z nás šťastne tancovali na svojich venčekoch) a ľudský život, ktorý tak zbytočne vyhasol v nebezpečných plameňoch (Myslíte si, že jeden sebadeštruktívny bezdomovec už nikomu na svete božom nechýba?)
Niet väčšieho väzenia v ľudskom živote ako veriť prichádzajúcim „mecenášom“, ktorí si ani len nevšimnú, ako v „prílive ominóznej lásky“ jeden druhého podkopnú.
Vidím ťa tu, ale načo sem vôbec chodíš? Načo ma čítaš? Vieš mi pomôcť? Ty, kto sa tak trasie v myslenom bezpečí. Nepríď viac! Beztak nepochopíš ako ma páli, ako pulzuje v mojom vnútri tá rana, že nenosím v sebe známky neochvejného pocitu: „Toto je môj domov, na ktorý môžem byť pyšná.“
Možno si pri moci, ale slovo srdca ti nepatrí, niet kto by rozdával na konci cesty červené body za tvoje úspechy na základe ktorých sa ti podarilo ublížiť iným...
Boli sme mladí, sniví, nadaní, túžili sme po výkonoch. Ani sme sa len nedotkli zeme, keď sme kolektívne bežali za loptou trafiac na kôš súpera, s úprimným smiechom na perách. „Sme tu doma a raz nám tu bude fajn. Raz nás ktosi pochopí, niekto kto sa nedá strhnúť pachom peňazí, niekto kto bude za nás bojovať, kto si nás bude brániť ako tigria mater, oslobodí nás od pocitu opičej lásky, vypočuje si nás, prijme nás, keď budeme potrebovať radu, pochopí, že aspoň raz za život musíme zablúdiť v záujme toho, aby nám chýbal skutočný domov a prizná si, že dokonalosť nespočíva v neomylnosti, čiže hocikedy sa môže zmýliť, či konať neuvážene. Sme predsa ľudia...
My sme sa mýlili, keď sme začali veriť týmto a podobným absurditám. Pretože preferovať mier tu v preklade znamená prijať likvidáciu a so sklonenou hlavou prežiť „oslobodzujúce“ rozhodnutia ako „nutné dobro pre všetkých“, ako keby neboli prijateľnejšie riešenia, ako keby ste chceli naschvál rúcať a nivočiť.
Koľko by vedeli rozprávať stromy poza ktorých sme na seba šibalsky pískali, park, ktorý sme obišli tisíckrát.
V starom obuvníctve vybudujú pre nás športové centrum. Mladí budú mať z toho radosť, nebudú mať čas na nudu, či príčinu na ponosy. Mestskú telocvičňu zaplnia davy fandiacich ľudí. Budú tam všakovaké zápasy, maratóny podľa chuti a nálady.
„Biely kôň“ ponúkne priestory milovníkom kultúry, bude tam kinosála, divadlo ako za čias našich starých mám. Bude tu krytá plaváreň, klzisko, múzeum v Zoltánke, kolkáreň, kolosálne detské ihrisko, krásne škôlky, školy, oddychové miesta, centrá voľného času, kde len oko dovidí...
O tomto sme snívali so širokým úsmevom na perách.
My sme nekynožili, neškriabali sme do stien stupídne slová, netrúsili sme smeti po uliciach, neprechádzali sme sa po lavičkách v zablatených topánkach. Veď ten, kto je schopný zdravo uvážiť následky takýchto činov, bude s prírodou spolupracovať, duševne vyspelý jedinec túži byť pyšný na svoj domov.
Lenže ako keby každý na kom skutočne záleží odišiel do diaľav, vzal si všetky sny so sebou a uplatnil ich tam, kde natrafil na bezpečnú pôdu. „Už neprídem „domov“ viac, prečo by som mal opustiť dobro a bezpečie, prečo sa mám trápiť, keď nemusím?“ Počula som to stokrát ba tisíckrát. Koľká pravda sa nachádza v týchto krutých slovách? Odtiaľ, kde sa človek cíti dobre nebude chcieť zutekať, ledabolo by mu chceli nahovoriť „dobro“ v rozpoložení takých „skutkov“, ktoré necíti ani srdcom, ani zdravým rozumom. „Vyrúbeme plno stromov, všetko postrácame, neboj sa, to bude dobré!“ Ja sa už ničoho nebojím, veď to na čom mi z hľadiska bezpečného prístavu záležalo, čo sa nedalo porovnať merítkom majetností, či peňazí som beztak stratila...priatelia v mojom veku, sny, plány, motivácia, šťastné úsmevy...
Jedine Zoltán sa odniekiaľ vrátil ako spustošená, opustená duša. Sedel na lavičke so sklonenou hlavou a srdcervúco nariekal. Tak veľmi som túžila veriť a dúfať, že znova všetko môže byť ako za našich detských čias, keď sme sa ešte odvážili snívať. Vyše týždňa som ho nevidela, aby som mu mohla povedať: „ Prestaň sa ničiť fagan, ak úprimne túžiš po zmene nesmieš sa tak ľahko vzdať. Vždy je šanca vrátiť sa, vždy je niekto kto dúfa, že sa vrátime. Hm, týmto slovám snáď ani ja neverím akokoľvek pekne znejú. Mnohí milujú ohromnou láskou, mnohí sa tlačia nasilu do priazní človeka, ale koľkí pri tebe zostanú, keď sa potkneš, keď odmietneš tú „nezištnú milosť“, dotyk, ktorý ťa po tom všetkom „z toľkej nezištnej lásky a milosti“, dokazujúc svoju moc stiahne na samé dno pekla?
Koľkí zostanú, povedz, keď pootvoríš brány ich zlatej klietky a dáš im najavo, že nemôžu manipulovať s tvojim životom. Všetko ti zoberú a povedia: „ Je to tvoja vina!“ (Pretože keby si po poriadku odplatil všetko to dobro...nevyhovuje ti zlatá klietka ty hlúpe stvorenie? Nevidíš, že len vtedy ti ublíži ten kto ťa v skutku miluje keď sa opovážiš vzoprieť? Ty nevidíš, že okrem vlastného života môžeš mať všetko po čom zatúžiš? Hoci aj život milujúceho...len prehltni horké sliny a šťastne prikyvuj. To je život?!)
Niet nikoho kto by pri tebe stál, a len dovtedy budeš rozdávať falošné úsmevy kým sa celkom neprebudíš, z davu vlastnej opustenosti.
Teraz sa trošku pokocháme v obvinení Samosprávy. A Samospráva sa tiež pozrie našim smerom, ako keby len jedna strana celku zodpovedala za dianie. Zodpovednosť sa delí podľa počtu žijúcich osôb v našom meste. Ani veterná víchrica si nevyberá obete, tentoraz si túto košeľu môže každý rovnomerným spôsobom privlastniť.
A ty, čo tvrdíš, že ťa všetci oklamú, k vlastnej človečine si sa kedy priklonilo úprimne? Len raz si všimni svoj odraz na vlniacich hladinách a uvidíš, že to čo sa díva smerom späť je len spôsob ako sa udržať v klamstvách z milosti. Nie si ani milé ani pekné stvorenie.
Ja si vážim Samosprávu a práve preto nebudem klamať, v najhoršom prípade prepustím svoje miesto tvojmu druhu vediac, že k spätnej ceste budeš potrebovať kvalitné zrkadlá, totiž len čo sa otočíš a odvrátiš od svojich „skutočných priateľov“ zrak, zašliapu ťa. S každým robia to isté kým sa kruh neuzatvorí.
Tisíckrát si predalo svoju slobodu, totiž tvoje slovo len toľko zaváži ako dobrý úmysel za ním. Dobré skutky sa ľahko zapamätajú, ale skutočne láskavý človek ich nezvykne vykričať. Tých, ktorí viac vedia a dokážu, ktorí by vedeli úprimne pomôcť a poradiť, ktorí si nechcú nič privlastniť, tých vytasíte z radu, hádžete im pod nohy polená a vyštvete ich zo sveta. Ale koho tým odopriete, a čo vám zostane? Dobre sa porozhliadni kým si odpovieš. Niet takého rohu zo stola, časť nábytku, parcely pozemku, ktorý si so sebou vezmeš raz. Všetko čoho sa tak horúčkovito držíš zostane pre tých, ktorí si to nebudú mať prečo vážiť. Veď nič z toho nezískali poctivou prácou, netušia koľko vynaloženého úsilia a bezsenných nocí ťa stálo získať si túto prestíž. Budú ti klamať, že sú vďační, ale skutočnej vďaky sa nikdy nedočkáš. Načo toľká prehnaná sláva? Život v ktorom po sebe nič nezanecháš? Pamätné tabule, plakety, keď už vlastné sny nemáš? Nechajme otvorené tieto otázky, kým sa nerozhodneš nájsť si ma a pozrieť sa mi rovno do očí. Totiž nie ja som tá nepripravená...
„Jedno pravidlo existuje, ktoré si môžeš zapamätať, tam hore sa všetko značí.“ Týmto asi povedali všetko :))
Ja môžem odísť, ale po mne prídu desiati, za desiatkami zástupov príde stovka zvedavých, a tú vystrieda tisícka nemých úžasov. Pravda, ktorú cíti po skutočnej láske bažiace srdce sa nedá kúpiť, ani vymazať zo sveta. Kdesi som počula...“ Človek sa nenarodil preto, aby ho premohli...Človeka môžu zničiť, ale nemôžu ho premôcť.“ (Preklad z originálu)
Keď ma vyštveš, zašliapneš, bodneš do chrbta, spomeň si, že mi možno robíš tú najväčšiu láskavosť. Pretože v stáde kde sa zo strachu na všetko prikyvuje, niet skutočnej súdržnosti ani lásky, ani priateľstva. Možno ťa túžim k tomu prebudiť, že tvoje ilúzie vládnu svetu a ja si z tvojho sveta neprosím. Nenachádzam v ňom skutočné hodnoty, reálne slzy, úsmevy. Radšej sa budem skutočne trápiť, ako by som mala klamať o šťastí.
Tvoja sloboda spočíva presne v triezvom poznaní, že to o čom som písala sa ťa vôbec nemusí dotýkať. Keď sršíš touto istotou tento boj sme vyhrali spolu. Nechcem tvoje peniaze, ochranu, ani oporu. K čomu by to prosím ťa bolo? Mne rozprávaj o snoch ktoré ťa posúvali životom...tým prvotným ešte snáď verím. Vyčaruj späť stromy, ktoré oplakávame, vráť všetko čo patrilo mestu a nájdi Zoliho, už týždeň nejedol. Jesť si len odo mňa pýta, aj za to sa neskutočne hanbí. Je to môj bývalý spolužiak a je mi ho nesmierne ľúto. Niet nikoho, kto by ho mal skutočne rád, veľmi si to pokazil... ale nádej, že sa to snáď časom zmení tu navždy zostane. Povedz mu ak ho stretneš...
Keď to nepôjde aj tak si ťa počkám a napriek tomu, že ťa nepochválim...tebe sa neotočím chrbtom, že prečo...včas pochopíš. Odo mňa každý dostane presne to, čo si zaslúži. Svedomie je veľkým pánom...ba čo viac, najväčším!

A bábuk élete - Zo života bábok

Dadka — Tue, 31 Jul 2012 19:57:18 GMT

A próbababák világában is fejetlen rendszer uralkodik. Hol ott emocionális kihűlést nem igazán tapasztalnak, mégis van, amikor nem csak ruhát váltanak, de fejet is.
Lakodalmas feeling, gyerekek, csini csaj akiért egy üzletláncot rúgnának fel a versengő műanyag szívek és totális fejetlenség a végén. Az emancipációs skálán ezt úgy lehet pörgetni mint a szerencsekereket.

Talán a Világ is szebb lenne, ha nem vetítenénk ki mindezt reális szintekre. De még az embert is sokszor kegyes hazugságban tartsák, hogy igazán fontos az ölelése, a tekintése az álmai. Fontos hogy lelkesedjen, játsszon, szeressen. Nem mások helyet, hanem saját maga helyében.
Vigyázz! Nem mindegy ki vagy és hogyan léped át a határt. Egyszer csak odaállítanak a Világ elé s te engeded, hogy a kirakatba rakjanak.
Ó igen, nagyon fontos szerepet játszol.
Követed a divatot
Nem szólsz, mert helyetted beszélnek
Nem élsz, mert helyetted álmodnak
Nem döntesz, mert nincs szabad akaratod, véleményed, gondolatmeneted
Figyelem! Saját hibáid vannak… sőt! A „megatrónos szempöckösök” csak erre figyelnek és kifejezetten élvezik, hogy minden rosszért, ami legfőbbképpen őket érinti, kizárólag te felelsz.
Tudod, hogy fáj. Nem találsz okot igaz mosolyra se könnyekre, mégis eljátszod s hazudod a többieknek, hogy a kirakat egy tökéletes veszélytelen Világ – egy védett zóna, terület ahová soha nem fog betaposni senki annak érdekében, hogy divat szerint „átöltöztessen”, más irányba fordítsa a fejed vagy azt mondja rád: „sajnos ez már selejt árú”

Ez egy kulturális próbababa. Élettelen szemei a várat ostromolják. Ott áll ahová elhelyezték.

Az emberek (akik úgy hiszik, bennük több élet van) a ruházatát kritizálják. Igaz, másat nem igazán tudnak tenni. Nem mondhassák: „Nézd már milyen link és beképzelt bábu” Tudniillik panaszkodni a gyártónál lehet… de minek? Nekidőlök az üvegfalnak s az érzéketlen, merev, védett Világba könnyes szemmel súgom Wass Albert szavait:
„…Ma nem népszerű erről beszélni, tudom azt. Ma, amikor egy olyan korszakba megyünk át, ahol az egyéniség jogai teljesen alá vannak rendelve a tömeg jogainak. De én művész vagyok, és én sohasem fogadom el ezt a törvényt. Én hiszek kiváltságosak azon jogaiban, hogy elszigeteljék magukat a tömegtől. Művészek mindig hinni fognak ebben, mivel a művészek nem csupán egyéniségek, de kiváltságosak is az emberek között.
A nyáj sohasem ismeri ezt el, az természetes. Mivel a nyájemberekből hiányzik a bátorság ahhoz, hogy a maguk egyéniségét éljék, gyűlölnek mindenkit, akiben ez a bátorság megvan, és minden erejükkel azon vannak, hogy belekényszerítsék őket a nyájba, az egyenlőség divatos szólama szerint. A világ valamennyi erdejében nincsen két egyforma fa. És nincsen két egyforma ember.”…(Átoksori kísértetek)

Jó, hogy nem látsz úgy, mint én, mert sokan rugdosnának. Így csak lecserélni tudnak s feledni, hogy voltál valaha…
Képmutató világot élünk, lassan már a halálunk is másé, pihenj csak a kirakatban, míg nem találnak sokkal szebbet helyetted. Mert rád is csak ugyan az vár… kételyek, hogy van-e valaki ezen a Földön, aki önmagadért szeretne… s ott áll-e majd lélekben melletted, ha nem az ő kirendelt útját választod?! Mert a szeretet az szeretet, nem alkudozik, nem vádol, nem átkoz a sárgaföldig, engedi, hogy szabadon tapasztald saját békéd a bajban.
Jó hogy élettelen bábu vagy, hidd el nekem, mert amíg le tudnak akasztani a szögről, addig eljátsszák, hogy szeretnek. S amíg hiszel ebben a „kiváltságban” nincs miért szemügyre venned mennyire tévedhetsz.

Vo svete bábok z prezentačnej plochy obchodov panuje štrukturálna bezhlavosť. Napriek tomu, že nepociťujú úzkosť z emocionálneho ochladenia, sú chvíle keď sporadicky menia namiesto šiat svoje hlavy.
Svadobný feeling, decká, kočka „z vedľajšieho vchodu“ kvôli ktorej umelohmotné srdcia rozbíjajú výklady a totálna bezhlavosť. Na emancipačnej škále tým môžeme točiť ako s kolesom šťastia.

Možno by bol svet krajší, keby sme si to nepremietli do reálnych rozmerov. Lenže aj človeka často udržiavajú v umelo vytvorenej pravde, v akejsi slepej milosti, že skutočne záleží na jeho objatiach, pohľadoch, snoch.
Že záleží na tom, aby bol šťastný, hravý, aby reálne miloval. Nie za iných, ale za seba.
Mnoho záleží na tom, kto si a akým spôsobom prekročíš hranice. Zrazu sa otvoríš svetu a čakáš kedy ťa vložia do výkladu na obdiv – na hanbu...
No jasné, hráš nesmierne dôležitú životnú rolu
Napreduješ s módou
Nerozprávaš, veď rozprávajú za teba
Nežiješ, veď snívajú za teba
Nerozhoduješ, lebo nemáš slobodnú vôľu, názor, myšlienkové pochody
Pozor! Disponuješ vlastnými životnými omylmi...ba čo viac! Tie „bezchybné okaté netvory“ si všimnú iba to, čo nerobíš v súvislosti ich svetských predstáv a s vysloveným pôžitkom ťa utvrdzujú v tom, že zodpovedáš za všetky životné tragédie, ktoré sa ich určitým spôsobom dotkli.
Vieš, že to bolí. Už nenachádzaš príčinu na skutočné úsmevy, na skutočný prúd slaných sĺz. Napriek tomu zahráš klamlivé divadlo pred svetom, že tvoja prezentačná plocha je dokonalým útočišťom, chránený terén, kde nikto nikdy nevstúpi v záujme toho, aby ťa „prezliekol“ podľa najnovšej módy, aby ti otočil hlavu opačným smerom, aby ťa vyradil so slovami: „tovar je žiaľ nepotrebný“

Táto bábka je kultivovaná. Neživotný zrak upiera na múry hradu. Stojí tam, kam ju položili. Ľudia (ktorí majú pocit, že sršia životom) kritizujú jej oblečenie. V skutku iné ani nevedia. Nemôžu sväto sväte tvrdiť: „Pozri aká prchká, namyslená bábka“ Viď je možnosť sa sťažovať pri samotnom výrobcovi...ale načo? Opriem sa o sklenený výklad a so slzami v očiach šepkám slová do bezcitného, strnulého chráneného sveta od Wass Alberta:
...“ Dnes už nie je v móde o tom rozprávať, viem. Dnes, keď prekračujeme do takej doby, kde sú práva indivídua celkom podriadené zákonom davu. Ale ja som umelec a nikdy si tento zákon neprisvojím. Ja verím v silu vyvolených, ktorí sa nedajú strhnúť davom. Umelci vždy budú žiť pre túto pravdu sú nadštandardnou hnacou silou. Pritakávajúce stádo si to nikdy neprizná. Nakoľko príslušníkom tohto davu chýba odvaha k tomu, aby sa podriadili predstavám o integrite vlastnej tvorivej sily nenávidia všetkých, ktorým táto odvaha nechýba. Všetku svoju energiu koncentrujú na to, aby prinútili ostatných žiť podľa ich vlastných predstáv pričom vyhlasujú jednotu rovnoprávnosti podľa aktuálne stanovenej módy. Popritom dobre vedia, že niet rovnakých stromov v lese ani rovnakých ľudí vo svete“...
(Wass Albert Átoksori kísértetek – preklad z originálu)

Dobre, že nevidíš nič z toho, čo ja vidím. Mnohí by do teba kopli. Takto ťa vedia len vymeniť a zahrabať tvoju existenciu do údolia zabudnutých...
Pokrytecký svet žijeme, pomaly už ani vlastná smrť nie je naša. Oddychuj len vo výkladoch, kým si ťa niekým nenahradia. Lebo presne to isté ťa čaká...pochybnosti, či ťa má na tejto planéte niekto skutočne rád za to aký si...a či bude pri tebe v duchu stáť, keď odbočíš od nasilu stanovenej cesty? Totiž láska je láska. Nevyjednáva, neobviňuje, nepreklína, povolí nájsť vlastný pokoj a zmierenie v ťažkosti.
Dobre, že nežiješ v našom svete bábka ver mi, pretože kým ťa vedia využiť vo svoj prospech zahrajú, že ťa majú skutočne radi. A kým ťa chránia tieto ilúzie nemáš prečo zisťovať ako neskutočne sa môžeš mýliť.

Életutak - Životné cesty

Dadka — Mon, 23 Jul 2012 17:21:32 GMT

Életutak (fotók nagy felbontásban)

Magyarország történelme a hűség kulcsaival kinyittatta szívem rozsdásodó kapuját. Ezt olvasva mély sóhaj hagyta el ajkam: „… a vértesszőlősi leletek tanúsága szerint már félmillió évvel ezelőtt élt szarvasra, bölényre, lóra, orrszarvúra vadászó, eszközöket használó ősember.” (Magyarország története I. kötet 3. kiadás)
Számomra fontos volt szétszórt jeleket hagyni az utókor részére, amelyek után eredni lehet, bizonygatni fontosságukat, hitelesíteni, mélybe rántani vagy elítélni reménytelen hanyatlásra.
Önmagam bírája csakis én lehetek, nem kell hozzá plakett sem aranytábla. Hisz mindazok a dolgok, amelyeket felfedezni véltem tőlem függetlenül léteznek. Minthogy a szívemet sem én dobogtatom…
Samu csontmaradványai Vértesszőlősön pihennek, Csór községében nem élnek Csóri nevezetűek a Kégl kastély Csala pusztán található 19 kilométernyire Csórtól.
Engem viszont legfőbbként az érdekelt, hogy az Európa egyik legidősebb – mintegy 350 évvel ezelőtt élt (?) – élőembere, amelynek csontmaradványai a Vértesszőlős melletti mésztufabányából kerültek elő (Wikipédia) miért pont Samu lett és ezt kinek köszönhetjük?! Ugyanakkor az is megfordult a fejemben, a férjem ősei ugyan hagytak-e genetikai lenyomatot Csórban, illetve miért vette fel Kégl György a csalai előnevet? S a lánykori vezetéknevemből kiindulva ki Csala jobban, én vagy ő?!Így aztán nem is történhetett másképp, útnak indultunk. Persze útközben azon is eltöprengtem, hogy a történelem tőlem aligha fog változni, minek bolygatom Samu öreg csontjait, ha épp elegendő élő ember van a Földkerekén kivel rendezhetném dolgaim míg az idő nekem játszik?! Viszont kell az életben egy pár félreértett kép, szó, gondolat ahhoz, hogy az emberek ne csak holmiféle nyomásnak alárendeltetett véleményt alkossanak, hanem merjenek kiállni a sorból kutatva a miérteket mindazonáltal, hogy „okosabbak”, „szebbek” és „jobbak” bizonyára mindig lesznek.
Aki nem tud jól szeretni annak büntetés jár mégis mily fura, hogy Istenigazából legtöbbnyire csak azok büntetnek, akik állítólagosan jól szeretnek példát mutatva ezzel mindazoknak, akik beérik a színpadiassággal.
Történelem… talán ez az egyetlen, amit egymásra hagyunk, s úgy érzem, Samu a sírjában forogna, ha látna, hogyan lökik fel egymást akarva – akaratlanul az utódjai…az emberi faj aki „egységes igazságért” harcol kisebb – nagyobb sikerrel.
Mert az egyetemes igazságot is mindenki másképp éli meg. Erre jutottam…

2012. július 14 – én útnak indultunk.
Elméletileg kora hajnal van, gyakorlatilag viszont elaludtunk, így ha a kilenc óra korahajnalnak számít, akkor nem fontos lódítanom.
Az utunkat Mc Hawer és Tekknő formáció tette kellemesebbé, vidámabbá, illetve a legújabb közös lemezük, immár a tízedik.
Amint átértünk Magyarországra a GPS meghalt, kétszer jobbra – egyszer balra rázva újraélesztettük reménykedve nem vezet majd „rossz utakra”. Hát nem:) Még Kínai Ittermet is láttunk.

Hatvan kilométerre Hatvan és a hatvanast is betartottuk! (A sztrádán viszont 2x annyival mentünk. Ott más az élet, haladni kell.)
Így pontban tizenegykor a Káposztásmegyeri kávézóban tartottunk pihenőt.
Cafe del Zorro – Egy hely mely mély nyomot hagy bennünk akárhányszor megfordulunk ott. Szeretem. Kedélyes, mosolygós felszolgálás, ott sosem kell szemlélnem a világra telepedett gondokat s miközben a saját nyugalmamban kávét fogyasztok, úgy érzem, mindazokkal szemben hatalmas előnyben részesülök, akik nem ismerik ezt a helyet még. Mit sem számít a versengés, hisz az ottani nyugalmat nem veheti el tőlem senki, bármennyire szeretné.
Köszönöm!

Irány a Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyére Vértesszőlősön ahol Samu koponyacsont darabja látható. Az úton 101 elválasztó vonalat számoltam össze, aztán hirtelen egybefolyt. Szerintem elaludtam. Szűken Vértesszőlős előtt ébredtem fel. A Mekiben mosolyszünetet tartottak, mint anno három évvel ezelőtt, amikor Zsolti próbálta jókedvre deríteni az egyik McDrive szolgáltató hölgyet késő esti órákban. „Kedves konyha figyelj” című műsorával. Széjjelszakadtam a röhögéstől miközben „odabent” már jóval előtte, még kamasz koromban tudatosult bennem, hogy az igazi jókedv érdekében nem fontos piálni.
Megmosolyogtam a megélteket és múlt időbe helyeztem.
„Egy furcsa álom volt az Élet” így is mondhatnánk, de mindenki a saját álmáért felel leginkább.

A Magyar Nemzeti Múzeum bemutatóhelyén örvendezve sétáltam. Pontos adatokat nem tudok, sajnos nem vettem részt az ásatásokon, kivitelezhetetlen lett volna, de a képek szerintem önmagukért beszélnek.
1965. augusztus 21-én Sámuel napja volt, amikor egy pár lerepesztett szikla révén előkerült az ősember tarkócsontja amely Samuként ágyazódott be az emberi tudatba és a közéletbe.
Kimagaslóan mély tisztelettel olvastam: „Dr Vértes László 1914 – 1968 A Vértesszőlősi Őstelep feltárója emlékezetére.” Alázatosan fejet hajtottam, mégis úgy érzem, s nem hagyott hidegen, egy jó pár név kimaradt a megemlékezésből. Hiányzik egy odaillő köszönet mindazok számára, akik a doktor úrral együttdolgoztak. Így lenne becsületes. Talán az Önkormányzathoz kellene fordulnom, meséljék el az egyszerű, sziporkázó turistának, mi lett a többiekkel? Ámbár a Világtükre leginkább a cselekvőkre apellál én a megálmodók szerepét is igencsak fontosnak tartom. Ez egy csapatmunka, így vagy úgy. Mert a hajtómotorhoz szükséges az üzemanyag is, nem de? Egy csapatmunkában illő szétosztani a dicsőséget, az ástatások sem tapsra működtek, több embernek kellet feszítővasat ragadni ahhoz, hogy mára legyen mit csodálnunk.
Engem például kifejezetten érdekelne milyen szerepet játszott ebben Pécsi Márton, Mészáros Imre, Schweitzer Ferenc, Futó Jenő, Kovács Márton, Skoflek bácsi illetve a Nemzeti Múzeum régészei, az antropológusok, geológusok, paleontológusok, és az egyszerű paraszt emberek, akik szívvel lélekkel várták a kutató munka végeredményét… már ha van olyan, hogy „hivatalos végástatás”…
Sajnálom, hogy nem folytatódik az Őskori lelőhely feltárása illetve késleltetik a munkálatokat, mert ez egy csodálatos hely tele határtalan lehetőségekkel. Nekem ez egy kicsit olyan mintha a végtelen sós tenger hullámain ringatózna az emberiség tudván úgyis szomjan hal. Végül is akkor minek iparkodjunk ugyebár?!
Még jó, hogy Samu”akkoriban” nem így gondolkodott, mert más tájakra „evezett volna”
… oda ahol nem egymás ellenére kutatnák a titkait… ha van egyáltalán ilyen hely a Bolygón.
Mert amióta az eszemet tudom, ez majdnem mindenhol így működik, senki nem tesz kivételt csak úgy puszta örömből illetve azért, hogy mások örülhessenek. Így ítéltetett pusztulásra minden, ami általunk tovább élhetett volna… Az ilyen fajta csalódottságra nem készít fel az Egyetem. Nekem jó volt hinni abban, hogy a múltbeli történések meghatározók és a tudásra szomjazó Világnak nem koptassa fel semmi az állát. Sajnos tévedtem.
Mindazonáltal Vértesszőlős csodálatos község Komárom – Esztergom megyében. A háttérben húzódó hegyeket Gerecsének nevezték el. Ezt már viszont sokszor sok helyen megemlítették, így ha lehet, saját benyomásokkal bővíteném. Első perctől fogva a szívembe zártam ezt a községet hisz én is a hegyek alatt nőttem fel. Az emberek barátságosak, befogadó képesek, nem ridegek, nem idegenkedők. Megannyi csodás kertes ház található ezen a tájon. Viszont ha jól értesültem a bánatom terén akadna egy pár cinkostársam mivel utcaszélesítés révén 2010-ben áldozatul esett egy pár egészséges gyümölcsfa. (Hivatkozás: Kemma)
Őszintén együtt érzek! Mi mást mondhatnék?
Aki az önfeledt nevetés híve Dj Boriszt keresse. Kimeríthetetlen srác. Az ember gyermeke észre sem veszi mikor és hogyan szárítsa fel a csalódottság könnyeit, színvonalas profizmusa felejthetetlenné teszi. Absztrakt szálakat hasogat így bizonyos privát történelmekben igazi vérbeli művészként szerepel. Őt nem lehet elkobozni, megtartani és ejteni sem. Megélni lehet igazán, s akinek ez megadatatott legalább egyszer az életben, örökké a szívébe zárja csak úgy felesleges indokok nélkül.

Vértesszőlőst elhagyva Tatabányára értünk. Viszont vannak dolgok az ember életében, amelyeket jó ha csak futtában említ meg illetve csak annyi jelentőséget szán neki amennyi értékkel bír számára. Akik befizettek erre a „közönséges filmre”, akik megvették „az ócska ponyvaregényt” azoktól elnézést kérek.

Nem voltam elég erős ahhoz, hogy színleljek. Őszintésségért áhítoztak, s hogy kizárólag a szívemre hallgassak, ahhoz vezettek, de amint megtettem már nem voltam „az a áldott jó” ember így aztán rá kellet, hogy ébredjek, még mindig vannak olyanok, akik órahosszakat beszélnek arról milyen fontos a szabadság s a szeretet, miközben saját börtönükbe zárnak. Még mindig vannak olyanok, akik ellátnak jó tanácsokkal mitől lehet egy ember jó, de a saját tükörképüket még egyszer sem figyelték meg …s próbálj ellentmondani egyszer az ilyennek. Ha nem taposol végig a kirendelt útjain, nem vagy többé jó barát. Mert a szeretet lényege a vak engedelmeskedés ugyebár?! Ne legyen életed, ne legyen igazad s a saját szerencsétlenséged másokon csattintson ostort. Ha ez a szeretet, más vágányra felpakoltam és szatírás búcsút intettem neki. Volt benne mosoly és könnyi egyaránt. Én nem szeretnék farkas lenni, így nem kell falkába tartoznom. Ó nem… talán nem tudok jól szeretni még, de mindig megnézem kinek engedtem, hogy megtanítson rá. Bruce Lee szerintem ma is azt mondaná, ha élne: „Ha bírálnak téged, akkor valamit jól csinálsz. Hiszen csak azt támadják, akinél a labda van.”

Édesanyám meghagyta azt a teret és szabadságot, hogy az én szívem alakítson hitrendszert és sosem szajkózta, sosem éreztette, hogy nem szeret majd eléggé, ha a saját hibáim diákja leszek. Sosem zsarolt, sosem mondta: „kifelé”, nem szabtunk egymásnak feltételeket: „Majd szeretlek ha…” Ő az, akihez teljes szívvel hazajárhatok. A saját tapasztalataim éltetnek majd…ehhez vezetet… mert csak azok hitelesíthetik, hogy nem mindazok elvárásai szerint éltem, akik úgyis belém rúgnak majd ha egyszer csak nem olyannak ébredek amilyenné formáltak(volna). S mily igaz mindez!

Csórra érkezve minden bánat tovaszállt. Settenkedtem, mint a Jégkorszaki mókus.
Ide kaptam – oda kaptam, túl sok volt belőlem mindenhol egyszerre. Csóriék Csórban jártak és ez mindenképp színesebbé varázsolta az élményeket. Már hogy is ne? Csóri Csuka csárda, Csóri tekepálya, Csóri lábnyomok az úttesten… Viktor által és általam. Aki ismer, jól tudja, én sokat kérdezek, mert úgy tudok csak tanulni igazán. A tekepálya bérleti díjat következő képen hirdetik. Egy órára csóriaknak 700Ft, nem csóriaknak 1500Ft. Szerintetek Csórieknak vajon mennyi lehet?! Jó kis fejtörő ugye?
Természetes, ösztönszerű életvidámság áramlott belém gondolván: „Ez az igazi Da Vinci kód” Megmosolyogtató, szívmelengető látványosságok tárultak elénk.
A Szőgyény – Marich kúriától kezdve a Kemence udvarig. A templom kertjében egy Angyal szobra elé álltam elcsodálkozón, kissé megszeppenve. Nem éreztem, hogy bántana, ha megtehetné. Megnyugvást keltett bennem, így amíg Viktor emléktáblák után eredt én egy kicsit megpihentem. Csete Krisztián polgármesterúr írott szavaival érősítettem magam: „Rájöttem, hogy félelemből nem tudok szeretni, s akit szeretek, attól nem tudok félni.” Ez egy akkora igazság, hogy ha a Világnak lenne egyetlen egy helye ahol legalább egyszer mindannyian tudatosan megfordulhatnánk, ezt tenném ki „üdvözlégy” táblának.
Szinte mindent fotóztunk ami moccant s ami évtizedek óta mozdulatlanul áll. A település felosztottsága kimagaslóan dicséretes hiszen minden korosztálynak megfelelő placcokkal büszkélkedhet, kedvenceim közé a nyilvános gyermekjátszótereket sorolnám, nálunk sajnos ilyesmi nem található bármilyen nagyítóüveggel mennék ki terepszemlére.
Csóri sportcsarnok…ki nem lenne erre büszke? Láttunk helyi járatott, órabérmentes, nem kell megadózni, nem kell jegyet válltani rá. Egy mosolygós bácsi sorra furikáztatta a gyerekeket lovas szekérkén. Legnagyobb dicsőség a Póni lovat illeti, ha egy ló mosolyogni tudna ezt az attrakciót mosoly indulónak nevezném…de így is hibátlan.
És gyerekek képzeljétek, élő fákat ölelhettem magamhoz, azt amit nálunk sorjában kivágnak ott felbecsülhetetlen értékként őrzik és ápolják. A szívem kis híján kettéhasadt tudván, lassan de biztosan indulni kell. Még egy visszapillantás és autóba szálltunk. Könnyekkel harcoltam, kemény volt a küzdelem. 1:0 a könnyek javára… végül aztán a poros útra fogtam az egészet mert most kivételesen jól esett becsapni önmagam.

15 percen belül a Csóri úton haladva elértünk Csala pusztához (milyen mókás, de nyugodtan utána eredhettek) A lánykori nevem Csala :) férjhezmenetelkor felvettem a Csóri vezetéknevet.
Csór és Csala közt egy Székesfehérvár nevezetű város található, amely úgyszintén gazdag históriával rendelkezik.

Útközben átlapozgattam a tájékoztatót, hogy jól emlékszem-e? Ez áll az írottakban:
Csala puszta egykor a Csákok birtoka és a csókakői váruradalom része volt. 1453 – ban
V. László a csókakői birtokokat a Rozgonyiak-nak adományozta. Az adományozást Mátyás király is megerősítette. Persze az idők folyamán uradalomról uradalomra vándorolt a telek. Számomra a legjelentősebb figura Kégl György, aki 1873 – ban a Nádasdy családtól megvásárolta a telket, majd valamilyen oknál fogva felvette a csalai előnevet. Az elhanyagolt birtokot Hauszmann Alajos tervei alapján teljesen felvirágoztatta és kialakítatta a neoreneszáns – eklektikus kastélyt és annak csodaszép parkját. Mára Csalai kastélynak is nevezik az ott álló felújításra váró komplexumot. Jelenlegi tulajdonosa a Faltec Kft.
És én most ott toporzékoltam, rácsodálkozó hatalmas szemekkel néztem az új világot. Karnyújtásnyi boldogság, oly kevés kell egy nyughatatlan szívnek ahhoz, hogy őszintén boldog lehessen. Csak egy lépés, láblenyomat ott ahol az őseim is megfordultak talán. Mert mily jó tudni, hogy valahonnan érkeztünk és valahová haladunk az idő folyamán, nem de?
Fogjuk rá Samura ez lesz a legtisztább.
Fegyverrel és kutyával őrzött magánterület, belépni tilos - ez állt az információs táblán a kis lezárt sorompó mellett. Legszívesebben kisikítottam volna önmagam a világból, hirtelen minden megdermedt. Mély lélegzet vétel, azért csak felszólítanak még mielőtt az életünkre törnek…Dönci előbandukolt hang van kép nincs változatban. A kutya önmagában nem volt nagy, csak iszonyat hangos, nehéz pillanatokat éltünk meg amíg az ajtóhoz kísért. Kedves bajuszos bácsi nyitott ajtót. Ha a film forgatókönyvét én írnám, a sosem ismert dédnagyapám nyakába is ugorhatnék akár, de egy idegen előtt az ember azért türtőzteti önmagát. Mire ajtót nyitott elfelejtettem mit szeretnék, így Viktor porolta le a német – magyar tudását. És mentünk, vígan, nevetve, Dönci sem ugatott.
Nem tudom szavakba önteni mit érezhettem. Csak neki dőltem a sivár kopott falaknak és évszázadokat pihentem. Wass Albert szavaival élve: „Mintha hazatértem volna valahová, ahol hosszasan éltem a múltban, de életemnek egy olyan szakaszán, amelyről nem maradtak emlékeim.” Ki bánja, hogy a tücskök rajtam legeltek, ha általuk szól a muzsikaszó? Kölcsönöztem mentát, egy pár kődarabot, téglát és csigaházat, majd Viktor tenyeremre helyezte a kastélyt. Nem bírnám el a gazdagság béklyóját erre ébredtem, de legalább végre valahára azoknak lenne jó akik őszintén megérdemlik mert az én barátaim fát ültetnek és nem kivágják.
Jaj, te csacsi Csóri - Csala lány, úgy látszik bárhol máshol boldogabb vagy. De hát tényleg oly csodálatos érzés volt megpihenni Csalapusztán, hisz kifejezetten gyönyörű táj.
Nem akartam hazajönni, Istenem mekkora szégyen ez… de jól tudtam mi vár rám. S álljon elém az, ki őszintén örülne ennek! Egy új járda, amelyet senkitől nem kértem, egy élettelen fő tér rozoga szökőkúttal ahol már az oroszlán is parancsszóra köpi a vizet. „Nincs pénz!” – csak ezt hallani mindenhol. Üzenem: „Nekem se, mégsem rongálok, és nem veszem el a másét.”
Wass Albert a hegyeit sírta vissza, én nem vagyok annyira bátor. „Adjátok vissza a fáimat” így szólna az üzenetem.
Amikor búcsút intettünk a kedves bácsitól, éreztem nincs visszaút. Egyrészt azért mert ez egyszeri egyedi élményi, másrészt azért mert megkellet élnem a köztünk lévő gondolkodási különbözetet. Ha valakinek az a szíve vágya, hogy ilyen csodaszép helyen kaszinókat üzemeltessen nem fogom hangoztatni, hogy nem érintett csalódás. Mekkora kárhozat, amikor a pénz beszél! Talán már a becsület is minden sarkon kapható. S túl hosszú sorokat állunk. Még csak a szemünk sem rebben meg amikor a saját lelkünket adjuk el.

Nagyot sóhajtottam majd autóba szálltam. Bezzeg, gondolatban a Vargyasi völgyben sétálgattam már. Igen ott… Erdélyben ahol a Csalatornya legendáját mai napig hangoztassák.
Ez a Csala, akiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében s megőrizték emlékét.
„Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték el soha. Neve és emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatornyának hívják, míg egy székely lesz a Földön.”
Számomra ez felbecsülhetetlen érték és ezért örök hálával tartozom… igaz, nem tudom kinek. Fogjuk rá Samura ezt is.

Éhséggel ébredtem és mosollyal a számon
Ha kacsamáj akkor mindenképp a Babati Vendégház és Étterem, ilyen egyességet kötöttünk az Élettel. M3-as autópálya 32-es kilométerkő mellet található,Polgár felé. Mindenkinek forrón ajánljuk mintahogyan nekünk is ajánlották. A felszolgálás színvonalas, lelkeket, szíveket érintő s az igaza mellé is úgy áll, hogy közben nem veszi el az enyémet. Mily ritka jelenség ez a mai felgyorsult Világban.
Az étel speciális módszerrel készül mert az ízéiben ott van a tenni akarás és a szeretet. Nem tapasztalhatók semmiféle konkuráló hajlamok. Nem honol a: „Ha nem nálam fogyasztasz nem vagy már a barátom.” Nem éreztem béklyót, nyüzsgést, nyugtalanságot. Ez megtartott a saját kis békémben s mint ahogy már egy párszor megtörtént a Babatiban újfent jó laktunk.
…s aki jó lakik az ne költözzön el gyerekek:))
Minden elismerésem s köszönöm!

Hazaérkeztünk, látványos a változás a fából még kevesebb lett, mert a betonlapnak hely kellet. Úgy érzem jelenleg több szívből vérzek egyaránt így a látszólagos béke és nyugalom érdekében arra kérem az érintetteket hanyagoljanak egy kicsit. Én nem fogok protestálni, buzdítani és nem indítok forradalmat. Félelemből még bólintok is talán vagy futok majd ha kergetnek. Ahogy van, úgy lesz jó. Nem kell fa, se működőképes szökőkút, nem kell parkosított pihenő, nem kellenek bokrok ide és színes virágok (a madarakat is küldjétek el). Nem kell gyermekjátszótér, városi tornaterem, se focipálya. (Nekem úgysincs gyermekem s a hintákat kinőttem már. Akkor minek harcolok?). Élettelen beton kell ide, felemás kockalapokkal. Ha lenne facebookom, lajkolnám mint az ókori Csumpluk civilizáció atyja.
Esetleg ha valaki találna valamit, amit büszkén kiemelhetnék, nyugodtan kiabáljon. Én nem szégyenkezem.

Hatalmas köszönetet szeretnék nyilvánítani a férjemnek mindenért s ebben minden benne van. Ő egy társ, aki megértette mit jelentett egymásnak a rózsa és a Kisherceg. A róka tudott mesélni arról, hogy szelídítésre vágyik, a rózsa túl büszke volt…de akit igazán megszeret a szívünk azt sosem veszíthessük el. Ez az igazi szeretet.
Köszönöm.

Životné cesty

Dejiny Maďarska dokorán pootvárali kľúčmi vernosti zahrdzavené brány môjho srdca. Čítajúc nasledovné riadky som si hlboko povzdychla...podľa dostupných štúdií a dokázateľných faktov obce Síleš (Vértesszőlős) už pred pól milióna rokmi žil na Zemi pračlovek loviaci jelene, zubry, kone, nosorožce vlastnoručne vyrobeným náradím, či zbraňou. (Preklad z originálu: Dejiny Maďarska I. diel 3. vydanie)
Vychádzajúc z týchto informácií som pokladala za dôležité zanechať za sebou stopy, ktoré by mohli v spleti času dokazovať svoju pravdivosť, dôveryhodnosť. Stopy vlastných privátnych dejín, ktoré by sa mohli časom vyzdvihnúť, alebo zavrhnúť do hlbín zabudnutia. Vyhradzujem si právo súdiť seba ako človeka bez nároku vlastnej plakety, či pamätnej tabule. Totiž udalosti, v ktorých som sa túžila vynájsť existujú bez môjho vlastného pričinenia už celé stáročia. Je to ako s ľudským srdcom, za jeho obmedzený čas tlkotu žiaľ nie ja zodpovedám a nevplývam naň vedome.
Pozostatky kostí pračloveka Šamu odpočívajú v obci Síleš (Vértesszőlős).
V Stoličnobelehradskej župe (Székesfehérvár) v obci Csór zatiaľ nikto nepoužíva priezvisko Csóri a Kaštieľ na pustatine Csala sa ozaj nachádza 19 kilometrov od obce Csór.
Kto ma však dobre pozná vie, že sa často ponáram do hĺbok. A tak ma najviac zaujímalo, že na základe čoho pokrstili nájdené pozostatky pračloveka menom Šamu a komu sa môžeme za tento nápad v myšlienkach odvďačiť?!
Taktiež ma napadlo, či zanechali predkovia môjho manžela genetické stopy v obci Csór a prečo si majiteľ kaštieľa Kégl prisvojil priezvisko Csala?! Kto je genetickým predchodcom tohto priezviska?
Tak sa stalo, že sme odhrnuli záves všednosti a pustili sme sa do bádania viac, či menej dokázateľných faktov. Jasné, že ma napadlo, či to má vôbec pre nás hlbší význam veď dejiny sa beztak nezmenia. Na základe čoho mám pretriasať dôležitosť prastarých kostí Šamuho, keď môžem prebrať zmysel bytia aj so živými ľudskými tvormi na planéte Zem, kým čas hrá na mojich strunách?!
Pre život však potrebujeme zopár nezrozumiteľných obrazcov na základe ktorých sa nepoddáme nátlaku spoločnosti, ale vystúpime z radu hľadajúc vlastný zmysel bytia a vlastné odpovede. Samozrejme tí „múdrejší“, „lepší“ a „krajší“ beztak vedú ten svoj prím kým sa navzájom nebodnú do chrbta. Každý nemôže byť šéfom. Úplne si však stačí všimnúť, akým spôsobom nás trestajú práve tí, ktorí hodiny dokážu rozprávať o tom za čo všetko im môžeme byť vďační, aby presvedčili hľadisko, že potrebujeme ich nezištnú lásku k tomu, aby sme dokázali takisto milovať.
Naše dejiny, odtlačok nášho života...čo iné po nás zostane? Myslím si, že Šamu by sa v hrobe obracal, keby videl ako si človečina chtiac – nechtiac hádže pod nohy polená. Sme ľudská rasa bez jednotnej pravdy a strácame zmysel hľadania.

Píše sa 14.7.2012. Teoreticky vyrážame v skorých ranných hodinách. Prakticky sme zaspali. Čiže ak by som chcela zlúčiť teóriu s praxou, vyrážame skoro ráno o deviatej hodine. Cestu nám dokonale spríjemňovala formácia skupiny Mc Hawer a Tekknő so svojim spoločným desiatym albumom. V momente ako sme prestúpili hranice susediaceho Maďarska, GPS umrelo. Oživovacie metódy priniesli ovocie, nezišli sme z riadnej cesty na nekalé chodníčky.
Napredovať šesťdesiatkou šesťdesiat kilometrov od mesta Hatvan vôbec nie je ironické. (Na diaľnici sme išli 2x rýchlejšie, tam je už iný život, je potrebné napredovať trebárs aj nasilu ak sa nechceme dať vytlačiť z cesty)
Presne na jedenástu sme boli v Novej Pešti v štvrti Káposztásmegyer, kde sa nachádza kaviareň Cafe del Zorro. Je to v skutku oddychové miesto, ktoré v nás zanechá hlbokú stopu – pocit blaženosti. Mám veľmi rada to miesto. Obsluha je milá a usmievavá, človek aspoň na chvíľu zabudne, že musí neustále padať pod ťarchou mocností sveta. Vypiť si kávu vo vlastnom pokoji vôbec nepovažujem za zbytočný luxus a teda pociťujem prvenstvo pred všetkými, ktorí nezakúsili túto tíšinu.
Ďakujem!

Smer je stanovený. Maďarské národné múzeum s ukážkovým miestom v obci Síleš,
(Vértesszőlős) kde je možnosť prehliadnutia životnej cesty pračloveka Šamu. Cesta nám rovnomerne ubieha, napočítala som 101 stredových čiar, ktoré zrazu splynuli v jednu až sa aj tá celkom stratila. Zrejme som si popritom zdriemla. Prebudila som sa tesne pred obcou Síleš (Vértesszőlős). V Mekáči mali bezútešné chvíle, možno aj na predaj. Presne ako pred tromi rokmi, keď sa Zsolti pokúsil vyčariť úsmev na tvári obsluhovateľky Mc Drive v neskorých nočných hodinách s vlastným programom: „Sleduj milá kuchyňa.“ Išlo ma roztrhnúť od smiechu, pričom vnútorne som si dokázala vymedziť, že k vyčarovaniu skutočne dobrej nálady vôbec nie je potrebné užiť alkohol.
Pousmiala som sa nad prežitým dojmom a zahrabala som ho do minulosti. „Možno bol život len zvláštnym snom“, je to odľahčujúca interpretácia no za svoje sny si zodpovedá každý sám.

Ukážkové miesto Maďarského národného múzea som si premeriavala s prirodzeným šťastím v srdci. Presné údaje neviem poskytnúť, totiž samotného archeologického bádania som sa nemohla zúčastniť, bolo by to nezlučiteľné s mojim životom, ale myslím si, že fotky hovoria sami za seba.
21.augusta 1965, podľa maďarského kalendára oslavuje svoje meniny Samuel. V ten deň našli v obci Síleš (Vértesszőlős) vďaka roztriešteným skalám časť ľudskej lebky, ktorá sa následne do vedomia spoločnosti zahniezdila pod menom Šamu.
S hlbokou úctou som si prečítala odkaz pre budúce generácie. Týkal sa archeologického výskumu, ktorý sa konal pod vedením Dr. Vértes László. Úctivo som sa uklonila pred týmto poznaním, beztak však mám pocit a nedá mi pokoja, že z pamätnej tabule chýba zopár vzácnych mien. Myslím si, že sa patrí poďakovať všetkým, ktorí s pánom doktorom počas bádania spolupracovali. Bolo by to prinajmenšom poctivé. Možno by som sa mala obrátiť na samosprávu obce Síleš (Vértesszőlős), aby informovali jednoduchú, zvedavú turistku o tom, čo sa stalo s ostatnými? I keď svetské hodnoty nakláňajú svoju bohatú náruč predovšetkým tým, ktorí sa chopia šancí uspieť, myslím si, že na bojazlivých rojkov by sme tiež nemali zabudnúť. Nie všetci máme rovnako dostupné prostriedky k tomu, aby sme si mohli naplniť svoje sny. Je to tímová práca, totiž hnacia jednotka potrebuje aj palivo k tomu, aby sa dokázala rozbehnúť. A v tímovej práci sa patrí rozdeliť česť aj slávu rovnomerným spôsobom. Archeologické vykopávanie nefunguje na potlesk. Viac ľudí muselo chytiť do ruky sekáč, aby sme dnes mali čo obdivovať.
Mňa by vyslovene zaujímalo akú rolu zohrali v tomto bádaní nasledovní ľudia: Pécsi Márton, Mészáros Imre, Schweitzer Ferenc, Futó Jenő, Kovács Márton, ujo Skoflek, ostatní, nemenovaní archeológovia, antropológovia, geológovia, paleontológovia, pracovníci Maďarského medzinárodného múzea, či jednoduchí ľudia, ktorí celým svojim srdcom čakali na výsledný efekt výskumu...ak sú vôbec archeologické práce odvtedy úradne ukončené.
Je mi nesmierne ľúto, že bádanie nenapreduje, respektíve pozastavili archeologický výskum. Zdá sa mi totiž, že toto miesto je nesmierne bohaté a vzácne z hľadiska bádania. Mne to celé pripadá tak ako keby sa ľudstvo vedome kolísalo na vlnách slanej morskej vody vediac, že beztak umrie od smädu, nuž načo vynaložiť zbytočne úsilie? Ešteže Šamu „v tom čase“ nepremýšľal týmto spôsobom, v opačnom prípade by si bol zvolil iný smer. Zašiel by tam, kde by jeho tajomstvá s radosťou odkrývali bez záujmu šliapať na päty jeden druhému. Ak je vôbec také miesto na našej planéte. Pretože od nepamäti to funguje týmto spôsobom. Žiadna výnimka, samé ostré pravidlá, boj o prvenstvo. Takto znivočíme všetko, čo sme si vybudovali a čo mohlo vďaka nám ďalej žiť ako oporný bod pre budúce generácie. Na tento druh sklamania Univerzita človeka nepripraví. Vždy som verila v to, že ľudstvo ktoré prahne po vedomostiach na kolená nič nezrazí. Zrejeme som sa mýlila.
Napriek tomu je obec Síleš (tiež Séleš, maď. Vértesszőlős) Komárňansko-ostrihomskej župy v obvode Tatabánya čarokrásna. V pozadí sa rozprestierajú vrchy Gerecse. Túto geografickú zmienku by som rada doplnila vlastnými dojmami. Od samého začiatku mi obec prirástla k srdcu, totiž aj ja som vyrastala pod vrchmi. Ľudia sú priateľskí, ústretoví. Radi prijímajú nové informácie. Nie sú odmietaví a prchkí. Priateľskú atmosféru obce tvoria krásne rodinné domy so záhradkou. Ak sú však moje informácie presné, zopár ľudí by sa nestránilo so mnou si poplakať, nakoľko aj v spomínanej obci v roku 2010 v rámci rozširovania ulíc padlo za obeť niekoľko zdravých ovocných stromov. (Zdroj: Kemma)
Úprimne spolucítim. Čo viac by som mohla dodať?

Kto je zástancom neporaziteľného smiechu, nech si nájde miestneho Dj-a Borisza. Je nevyčerpateľný. Ľudské dieťa si ani len nevšimne kedy a ako vysuší slzy sklamania na zachmúrených obličajoch. Jeho vysoko kvalitný všestranný profesionalizmus ho činí nezabudnuteľným. Triešti abstraktné vlákna umenia, je fixným umelcom určitých privátnych dejín. Jeho nemožno konfiškovať, ponechať si, či dotlačiť k poklesu. Zažiť ho možno jedine a komu sa to čo len raz za život podarí ponechá si jeho spomienku v srdci len tak bez zbytočného vysvetľovania.

Opustiac obec Síleš (Vértesszőlős) sme navštívili župné mesto Tatabánya. V ľudskom živote sa však vystriedajú určité životné situácie, ktoré stačí spomenúť len matne a pripísať im pocity len do takej miery v akej narušia naše hodnoty. Mnohí nepochopia toto obrazné vyjadrenie, beztak sa chcem ospravedlniť tím, ktorí si na „tento spoločný film“ zakúpili draho lístky, nebodaj si na úkor vlastného voľného času prelistovali stánky „nezrozumiteľného románu“. Nebola som dosť silná na to, aby som sa dokázala pretvarovať. Všetci sa dožadujeme úprimnosti, mnohí mi povedali, aby som nasledovala hlas svojho srdca, niektorí mi však zabudli povedať, že pokiaľ sa nestotožním s názormi „tých lepších“, ktorí si myslia, že nedokážu pochybiť, už nebudem „tak požehnane dobrá“ . A tak som sa musela zo svojho sna prebudiť, neskutočne veľa mi to dalo, totiž zistila som, že podaktorí ľudia hodiny rozprávajú o tom, aký by mali byť tí ostatní, bez toho, aby sa čo i len kútikom oka pozreli na vlastný odraz v zrkadlách. Ak sa takýmto ľuďom človek vzoprie spravia všetko v záujme toho, aby nás presvedčili o svojej moci. Ak vybočíme z ich stanovenej cesty, strácame všetky nároky, ktoré pripísali pocitom priateľ, milovať, mať skutočne rád... Utopili by nás v lyžičke vody s regimentom prekliatí. Takýto ľudia nás budú neprestajne presviedčať, že základom nezištnej lásky je slepá poslušnosť bez nároku vyjadriť svoj vlastný názor. Nepovolia nám žiť svoj vlastný život, vlastné sny, nevypočujú si naše názory a ich nešťastie je našim bičom, ktorým po nás šľahajú, keď sa nám v niečom viac darí. Práve tento druh lásky som presunula na inú koľaj a netúžim po návratoch. Satiricky som sa s ňou rozlúčila, s úsmevom cez slzy. Ďakujem, ja nechcem byť vlkom a tak s nimi vyť vôbec nemusím. Možno neviem správne milovať, ale vždy si pozriem kto ma chcel viesť a učiť. Bruce Lee by sa zrejme aj dnes zastal vlastného slova: „Keď v plnej miere posudzujú tvoje činy, tak niečo robíš dobre. Totiž len toho hráča vedia napadnúť, ktorý má pri sebe loptu.“ (Preklad z originálu)

Moja milovaná matka mi poskytla voľný priestor k tomu, aby si moje srdce vytvorilo vlastnú hierarchiu hodnôt a nikdy mi nepovedala, nikdy mi nedala pocítiť, že ma nebude dostatočne milovať ak sa budem chcieť učiť na vlastných chybách. Nikdy sa nevyhrážala, nikdy ma neposlala od seba preč. Je mojim bezpečným múrom o ktorý sa môžem kedykoľvek oprieť bez toho, aby mi odoprela získať vlastné skúsenosti a zážitky. Totiž iba tie vedia potvrdiť pravdivosť vlastného životného príbehu a krutú pravdu, že tí ktorí majú voči iným stále väčšie a väčšie očakávania beztak budú preukazovať svoju moc a nadradenosť, dali prednosť rešpektu pred láskou, aby mali koho obviňovať keď sa im všetko zrúti.

Keď sme došli k obci Csór, smútok bol nedohľadne preč. Vrhala som sa na nové zážitky ako šabľozubá veverica z doby ľadovej. Tu som bola – tam som bola, všade ma bolo naraz veľa. Csóriovci v obci Csór s farebnou škálou zážitkov. Akoby nie? Csóri Csuka csárda, Csóri kolkáreň, Csóri odtlačky nôh na kraji cesty...vďaka Viktorovi a mne. Kto ma pozná veľmi dobre vie, ja sa mnoho pýtam, totiž len tak viem získať nové poznatky. Prenájom kolkárne inzerujú nasledovným spôsobom. Hodina pre ľudí z obce Csór je 700Ft, pre tých, ktorí nemajú trvalí pobyt v obci je 1500Ft. Podľa vás Csóriovcom akým spôsobom kalkulujú? Kvalitný hlavolam, že?
Pociťovala som prirodzenú, inštinktívnu radosť pri pomyslení, že toto je ozajstný, reálny
Da Vinciho kód.
Úsmevné, srdečné zaujímavosti rozprestreli škálu svojich predností. Cez Szőgyény – Marich kúriu až po roľnícky dvor s vlastnou vonkajšou pecou. V kostolnej záhrade som sa postavila pred sochu Anjela začudovane, tak trošku preľaknuto som hľadela do výšky. Nemyslím si, že by mi ublížil, keby mohol. Vzbudil vo mne pokoj, a tak kým Viktor premeriaval pohľadom pamätné tabule, ja som si na chvíľu oddýchla. Utešovala som sa slovami pána primátora obce Csór: „Zistil som, že zo strachu milovať neviem a koho milujem, toho sa neviem báť.“ (preklad z originálu) Toto je jedna z tých univerzálnych právd, ktoré by som pripevnila k privítacej tabuli, ak by bolo na svete jedna lokalita, kde sa aspoň raz za život všetci zvrtneme.
Fotili sme úplne všetko, čo sa pohlo a čo celé desaťročia stojí na svojom mieste. Polohové rozdelenie obce je neskutočne chvályhodné, môže sa pochváliť s vekovo kategorizovanými oddychovými zónami. Medzi moju obľúbenú lokálnu oblasť zaraďujem verejné detské ihriská, podriadené aktuálnosťou dnešnej doby. U nás by ste ich ani cez zväčšovacie sklíčka nenašli.
Csóri športové centrum...kto by nebol na to pyšný? Videli sme miestnu dopravu, bez príplatku, bez daní, bez cestovných lístočkov. Jeden usmievavý ujko vozil usmievavé deti na ekvipáži. Najväčšia pochvala patrí poníkovi, keby sa kone zo základu vedeli usmievať, túto atrakciu by som bez zábran nazvala úsmevným pochodom...beztak to nemalo chybu.
A decká predstavte si, mohla som objať regiment živých stromoradí. To, čo u nás rad radom rúbu je pre nich nevyčísliteľnou hodnotou, ktorú treba ochraňovať a strážiť. Pri pomyslení, že sa nám pomaly, ale isto treba pohnúť som pocítila silný záchvev, akoby sa mi nasilu rozdelil niekto srdce. Ešte posledný horúčkovitý pohľad pred nástupom do auta. Celý čas som bojovala so slzami, bol to tvrdý zápas. 1:0 pre dobro sĺz...koniec koncov ľahšie sa mi bolo vyhovoriť na zaprášenú cestu, občas sa človek musí aj oklamať, aby dokázal prežiť.

Celých 15 minút sme napredovali cez cestu, ktorá nesie názov Csóri, až sme došli k pustatine Csala. (Aká komediálna situácia, ale môžete sa za tým pozrieť) Moje dievčenské meno je Csala, až pri výdaji som si prisvojila priezvisko Csóri.
Medzi obcou Csór a pustatinou Csala sa nachádza mesto Stoličný Belehrad (Székesfehérvár), ktoré je tiež obdarované bohatou kultúrnou históriou.
Počas cesty som si prelistovala informačný materiál, aby som si overila prednosti svojej pamäte. Človek sa totiž môže zmýliť bez toho, aby prepísal minulosť.
Pustatina Csala sa nachádzala vo vlastníctve Csák a bola súčasťou csókakői hradného panstva. V roku 1453 Ladislav V. tieto majetky prerozdelil Rozgoňovcom, čo posilnil aj Matej Korvín. V spleti času pozemky putovali k rôznym hradným panstvám. Z môjho uhla pohľadu sa najdôležitejšou figúrou minulých, dávno zabudnutých dianí stál Kégl György, ktorý v roku 1873 odkúpil pozemky od Nádasdyovcov a z určitých pre mňa zatiaľ neznámych príčin si prisvojil priezvisko Csala (Csalai Kégl György). Spustošený pozemok obriadil vďaka organizačným plánom Alajosa Hauszmanna. Tak vznikol neorenesančno - eklektický kaštieľ s obdivuhodným parkom, ktorý sa vryl do verejnosti aj pod názvom Csalai kaštieľ. Tento úžasný komplex na ktorý čas prilepil svoju známku roky čaká na obnovenie. Momentálne ho má v osobnom vlastníctve firma Faltec.
A ja som tam teraz prešľapujúc s očami dokorán vnímala ten nový svet. Šťastie na dosah ruky, tak málo stačí búrlivému srdcu k tomu, aby bolo skutočne šťastné. Len malý krôčik, stopa, odtlačok nohy na území kde sa moji predkovia tiež otočili snáď. Aké odľahčujúce je poznanie, že odniekiaľ prichádzame a niekam spejeme v spleti časových zón a priestorov, nie?
Šamu to istí.
Súkromný pozemok chránený zbraňou a psom, vstup zakázaný (preklad z originálu) – presne toto bolo vyložené na informačnej tabuli, ktorá bola pripevnená na uzavretých závorách. Najradšej by som bola vykričala samú seba zo sveta, až tak ma zmrazilo. Hlboký nádych, snáď by nás upozornili pred tým než by začali po nás strieľať. Dönci pribehol vo forme hlasu bez viditeľnosti. To znamená, že pes mi siahal maximálne po členky, ale hlas mal príšerne silný. Prežili sme ťažké životné chvíle kým nás vrčiac odprevádzal k dverám, kde sa dalo zazvoniť. Otvoril nám milý fúzatý ujko. Keby som si písala scenár vlastného filmu tak mu trebárs skočím okolo krku ako nádejnému pradedovi, ale pred cudzincom človek primerane drží svoje pocity na uzde. Kým však otvoril dvere, ja som úplne zabudla po čom tak moje srdce baží a tak Viktor oprášiac svoje nemecko – maďarské jazykové znalosti prepísal skutočnosť. So smiechom a radosťou sme napredovali ku kaštieľu, ani Dönci neštekal.
Neviem slovami vyjadriť svoje pocity. Oprela som sa o starodávne múry a na celé stáročia som si oddýchla. Wass Albert to vyjadril vlastnými slovami: „Ako keby som sa vrátila niekam domov, kde som v minulosti veľmi dlhý čas žila, ale presne v tej zo životných etáp z ktorej mi nezostali vlastné spomienky.“ (Preklad z originálu)
Koho v tej chvíli zaujíma, že ma obkolesil húf svrčkov, keď im aj za krásnu hudobnú kompozíciu vďačím. Požičala som si navždy na divoko rastúcu mätu, zopár tehiel z kaštieľa, či ulitu zatúlaného slimáka. Potom mi Viktor umiestnil na dlaň kaštieľ. Neuniesla by som toľkú skľučujúcu ťarchu, ktorá vyplýva z bohatstva, ale aspoň by sa mali dobre konečne tí, ktorí si to zaslúžia. Totiž moji skutoční priatelia sadia stromy a nie vyrubujú.
Jaj ty malá Csóri – Csala naivka, tak sa zdá, že všade najlepšie kým doma dobre. Bol to však úžasný pocit vypumpovať útrapy srdca na pustatine Csala, je to krásna krajina.
Netúžila som po návrate domov, môj Bože koľká hanba...ale vedela som, čo ma čaká. Tak mi teda povedzte, kto z vás by sa úprimne tešil? Nový betónový chodník, ktorý som si nepýtala, námestie bez radostného života s nefunkčnou fontánou, kde aj tá levia hlava podradene pľuje vodu na základe príkazov. „Niet peňazí!“ – ozýva sa zovšadiaľ. Odkazujem: „Tiež ich nemám, ale neničím kultúrne hodnoty a neberiem od ostatných.“
Wass Albert oplakával svoje vrchy, hory, ja takou dávkou odvahy nesrším. „Vráťte mi moje stromy“ tak jednoducho znie môj odkaz.
Keď sme zakývali na rozlúčku milému pánovi, cítila som už niet cesty späť. Jednak je to jedinečný individuálny zážitok nuž a vycítila som medzi nami značne odlišné rozdiely v zmýšľaní. Kto skutočne túži po tom, aby z takéhoto krásneho malebného miesta vytvoril zdroj zábavy vo forme rôznorodých lokálov a kasín, nebudem krotko prikyvovať a tlieskať. Pociťujem sklamanie. Koľké zatratenie dokáže vytvoriť mocnosť peňazí. Možno aj samotná česť sa už dá zakúpiť, vystáli sme si dlhé rady. Ani len okom nedokážeme mrknúť keď svoju dušu zapredávame.
Hlboko som si vzdychla a nastúpila som si do auta. V myšlienkach som putovala v údolí Vargyas. Áno tam... v Sedmohradsku - Transylvánii ( Erdély) kde si legendu veže Csala do dnešného dňa pripomínajú s úctou.
Csala podľa ktorého pomenovali v Transylvánii skalu bol zdatný bojovník - hrdina za čias Mongolskej invázie, česť jeho pamiatke.
„Pochovali bedákajúc, bolestne horekujúc cenného náčelníka v tieni veže a túto požehnajúcu spomienku sa nedá zabudnúť. Jeho meno a spomienka žije do dnes, a na ten vysoký vrch skaly budú spomínať ako vežu Csala (Csalatornya) kým sikulský (székely) národ bude žiť na Zemi.“ (Preklad z originálu)
Je to nevyčísliteľná hodnota prameniaca z môjho života, mena, z mojich génov. I keď neviem komu, beztak som neskutočne vďačná. Šamu to znova istí.

Prebudila so sa s pocitom hladu. Matný úsmev na perách hovoril za seba.
Keď kačacia pečienka, tak v každom prípade pohostinstvo a reštaurácia Babati, takto sme sa uzhodli so životom. Nachádza sa na diaľnici M3 pri 32 kilometri smerom na mesto Polgár.
Každému vrelo odporúčame presne tak ako ho odporučili aj nám. Obsluha je na úrovni, dotýka sa ľudských duší a sŕdc. Svoju pravdu si obháji prirodzene tak, že moju mi ponechá. Aký zriedkavý úkaz pri dnešnom urýchlenom životnom tempe.
Chutné menu pripravujú špeciálnym spôsobom nakoľko v chuti cítiť enormné množstvo skutku z čírej radosti a lásky. Necítiť tam žiadne konkurenčné nátlaky. Nepočuť: „Ak sa pri mne nenaješ nie si mojim priateľom!“ Nepociťovala som žiadnu diktatúru, či známky samovlády. Toto ma udržalo vo vlastnom svojskom pokoji a tak ako viackrát pred tým aj teraz sme sa v Babati dosýta najedli.
...a kto vie, čo je to „jó lakni“ netúži po sťahovaní decká :))
Patrí im uznanie a vrelá vďaka.

Došli sme domov, zmeny sú viditeľné už máme znova menej stromov, pretože betónové kocky potrebujú miesto. Cítim, že súčasne z viacerých sŕdc krvácam a tak v záujme zachovania zdanlivého pokoja prosím zúčastnené osoby, aby ma na čas zanedbali. Ja nebudem protestovať, povzbudzovať a nezúčastním sa revolučných hnutí. Zo strachu aj prikývnem snáď, alebo len utečiem. Ako je - tak dobre. My nepotrebujeme stromy, ani funkčnú fontánu, nepotrebujeme parky, kríky ani kvietky farebné (aj vtáky vysťahujte). Nepotrebujeme detské ihriská, mestskú telocvičňu, ani futbalové ihriská. (Veď ja vlastné dieťa nemám, z hojdačiek som vyrástla tak za čo vlastne bojujem?) Bezduché betóny sem dajte s rozdielnymi vzormi kociek. Keby som mala facebook, lajkovala by som ako predstaviteľ starodávnej civilizácie Csumpluk.
V prípade, keby ste našli niečo, čo by ste radi hrdo vyzdvihli, zakričte! Totiž ja sa nehanbím.

Chcela by som vyjadriť úprimné poďakovanie svojmu manželovi za všetko a tým som presne vymedzila prúd pocitov, ktoré sa nedajú slovami vyjadriť. On je partner, ktorý pochopil, čo znamenali jeden pre druhého ruža a Malý princ. Líška dokázala vyjadriť svoju túžbu po skrotení, ruža bola príliš pyšná...ale ten, kto si získa srdce toho druhého už nebude nikdy stratený. Toto je skutočná láska.
Ďakujem.

600 másodperc - 600 sekúnd

Dadka — Thu, 05 Jul 2012 21:43:54 GMT

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle. – Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos. – Miért iszol? – kérdezte a kis herceg. – Hogy felejtsek – felelte az iszákos. – Mit? – tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta. – Azt, hogy szégyellem magam – felelte az iszákos és lehajtotta a fejét. A kis herceg szeretett volna segíteni rajta. – Miért szégyelled magad? – kérdezte. – Mert iszom – vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.
( A kis herceg)

Ez a bejegyzés egy jól sikeredett reciprok alapja lehetne. Mert ugye mi lenne ha…(?)
S nem találtam ennél példamutatóbb, részletesebb, könnyebben érthetőbb mondanivalót, amely elmagyarázná mi az, amire csak nehezen találok szavakat…

600 másodperc, s a herz, szívemben emelkedik!
Tespedésből felfelé,irdatlan energiákkal a Hit,
hogy ma megint tettem valamit és beint a vágy
az ,,ágyaládobott" renegát mosolytalan tárgy
végre ott marad, s harag nincs megtöltve s ölre
a tár ürül ha örül az élet kis cseppjeinek bár dőre
sokszor a vigyor mint oly sok Hannibál-gyilok
a szó, s szitok a nézés gondolnék inkább egyre
hajtom de mi férne bele még mond 10 percbe?

(A vers szerzője: Zsoltika)

A vers szerzője egy fiatalember, aki megértette velem, hogy útvesztő minden út hisz mindmegannyi belőlünk oda tér vissza ahonnan érkezet, csak nem mindegy melyik busszal, illetve elérjük-e egyáltalán „azt a bizonyos járatot”?! Fontos-e a Kispál és Borz Emeséjével arra a csodára várni, amit leszállít a tudomány, vagy természetes örömöknek hódoljunk leginkább?!
Így az ,,ágyaládobott” renegát mosolytalan tárgy számomra egyfajta megnyilvánulási formája annak, hogy az emberi elmétől hatékonyabb fegyver nem kell.
Az Élet hatalmas, szigorú, de barátságos is egyben. Felelősségtudatra sarkal…”Ha segíteni szeretnél másokon mindig Önmagadtól kezdjed” Az önzetlenség sosem tesz áldozattá és szívből azt kívánja ne kelljen hatalom ahhoz, hogy növekedj s ne kelljen függőség ahhoz, hogy ne érezd magad egyedül.
Az Élet nem egy rabszolga így hát nem tőlünk függ, általunk áramlik az idő és tér kontinuitásában és keresteti a hiányzó képdarabokat, mígnem összeáll egy szinkronisztikus képsorozat arról, ami van, arról, ami lehetett volna és arról, ami lesz majd talán ha…
Az embereknek szabadságukban áll félremagyarázni ezeket a képeket és hitelessé tenni mások előtt, de bármennyi időt vesz igényibe a válasz…az Élet mindig válaszol, illetve megajándékozz egy személyre szabott tükörrel.
Zsoltika kifogástalanul felvázolta mily sorsdöntő dolgok történhetnek, amíg elszámol felettünk az idő… mondjuk 600-ig.
S akiben ott a Hit, hogy több jót képes nyújtani, mint amennyire gyárilag bepipálták bátran vághassa az ösvényt mert nem az a fajta emberi lény, aki ébren alszik a halálba.
Akiben természetes hiszékenység cirkulál, nem mond le a bukdácsolóról hisz kell, hogy valaki Őt is szeresse, kell, hogy valamiért fontosnak érezze Önmagát. Ugyanakkor nem él s nem érez helyette, nem rója fel hibáit, csak emlékezteti régi Önmagára, amikor még úgy indult el a vágyak útján, hogy nem csak merészet álmodott, de szépet is.
Zsoltika erre készített fel.
Van, aki azt is megköszöni, hogy nem fulladunk meg önzetlenül mellette a vízben mert ezáltal addig kapar kézzel – lábbal mígnem úszni megtanul.
S van aki még fuldoklás közben is elegendő időt szentel arra, hogy kizárólag másokat okoljon a saját szerencsétlenségeiért. (Az helyet, hogy inkább befogná a száját s orral venne levegőt)

Kopottas padon üldögélve jegyzetelek, sajnos egyetlen egy hely ahol megnyugvó árnyas menedéket nyújtanak a fák, mert ez a néhai betonlapok hazája inkább mintsem az égig érő zöldellő ágaké.
Egyszer csak hozzám lép a volt osztálytársam. Kábán keresztül néz rajtam, köp egyet s azt kérdi: „Na mi van, már te sem ismersz meg? Szégyelled mi, hogy ide jöttem? ” Kissé lejjebb toltam a napszemüvegemet és mind aki tényleg most lássa tíz év elteltével először „visszaköszöntem”. Igaz ugyan arra a helyre köpni nem tudtam. Mindig is voltak dolgok, amelyekben kimagaslóbb volt. Mint mondjuk a matek, kémia, tanácsadás az elesetteknek… aztán történhetett valami „odabent a szívében” és Önmagából kizökkent…de rendesen.
Dülöngélt felettem, cigit kért…majd papír zsebkendőt. Ez igazán korrekt volt bár egyikkel sem rendelkeztem.
Mondom Zoli, Te mit vétettél, hogy Önmagad csak ennyire értékeled?! Zokogásba fulladt. „Ne csináld ezt velem, ne kérdezd mi történhetett!“, erre kért.
„Már nem tudom hogyan kezdődött, már nem emlékszem. De nem akarom ezt érted? Nem akarom!”
Nem értem…
Én mindig is azt hittem, hogy nem kell Tőle szabadabb lelkű öntörvényű ember… ehelyett az alkohol rabja lett. Mi rosszabb kell ettől még?
Korán elvesztette a szüleit, az álmait, a hazáját, a vagyonát, a barátait és a hitet, hogy maradt még valami foszlányszerű abból a valakiből, aki volt. Dőre, hiszékeny, de jószívű srác veszett benne el.
Olyan barátokra voksolt, akik buzgón próbáltak mindent megoldani helyette majd elfáradva tovább léptek, mert ugye a szeretetszolgálatnak is vannak bizonyos hátrányai. Hús-vér emberek alkossák, akik bármikor megtörhetnek, ha az előrehaladás helyett nem csak hogy kudarcot vall az alany, de még a segítőt is mélybe rántsa a folytonos negatívizmusával. (Amely szerint mindenki okolható a saját rossz élettapasztalataimért csak én nem…)
Mondom, Te Zoli…mi lenne ha…
Rám néz, elgondolkodik, mint aki újra s újra próbálja összerakni a fejében ki vagyok s honnan tudom a nevét. Majd hunyorogva odébb áll s Önmagát vallatva kiszakad egy hatalmas ordítás belőle: ”Mond, hogy ronthattam el ennyire ezt az egyetlen egy életet amelynek jelenleg tudatában vagyok?!”
Zolika okos, Zolika ébredezni kezd… de ha tudnám, se mondanám. Ezt neki kell átértékelnie.
Kesernyés mosollyal a számon vállat vontam tudván nincs még minden elveszve.
Egy szebb Élet reményében talán pont ilyen őszinte forradalmi ordítás kell. Láttam a félelmét bármennyire léha lett.
Köpött még egyet majd zokogva odébb szédelgett, valószínűleg újra inni ment, hogy elfelejtse mivé alakult az idő folyamán.
De én azóta is megismerem, olykor bátorítón megszorítom a vállát s várok hátha még utoljára kockára tesz mindent. Hátha sikerül józanésszel túllépni a fájdalmán látván mily feleslegesen rombol a jószívű dőre srác.
Úgy érzem, hogy 600 józan másodperc elegendő idő lenne ahhoz, hogy „visszatérjen” bármennyit hibázott.
Ő az én volt osztálytársam, mert az Élet is így hozta, mit kérjek hát cserébe azért, hogy becsületesen visszavárom, mint ember az embert?! Talán annyit, hogy Önmagának megbocsásson. Minden esélye megvan rá, hogy újrakezdhesse, de senki nem józanodhat ki helyette még az sem aki belesodorta a bajba.

Immár tíz éve annak, hogy ezt írta az emlékkönyvembe:

Tudod mi a legdrágább kincs?
Minek nincsen ára?
Az emberi becsület.
Jól vigyázz hát rája.
Hogyha elvész gazdagságod
Dolgozz, s újra megtalálod.
De, ha elvész becsületed
Soha meg nem szerezheted!

…Te, Zoli… mi lenne, ha mégis tennél egy - két próbát! Hátha…
Olyan 600 másodpercnyi esélyed van talán.
Nem tudlak sajnálni, csak hinni benned rendületlenül, túl természetesen ahhoz, hogy bármiért hálás légy…”ilyen” az Élet s mintha nem szeretne felkészíteni arra, hogy fájhat majd. Félek! Mégis el kell, hogy mondjam engem ahhoz vezettek, hogy a Te szíved ugyan olyan fontos az Életnek, mint bárki másé. Remélem ez elegendő indíték arra, hogy még időben felébredj!
S ne feledd, az Élet szempontjából sokkal többet érnek mindazok, akik megtanítanak halászni a zavaros vizeken, mint azok, akik elhitetik veled, hogy örökre itt lesznek majd melletted annak érdekében, hogy kifogják helyetted a halat…
… (amit majd lassacskán helyetted esznek meg. Talán ez is egyfajta segítség Zoltán, attól még Te éhen halsz)

U.I.: Zoltán nyomtatott formában megkapja a bejegyzést s remélem nem folyik le oly sok víz a Sajón s otthoni nyugalmát élvezve egyszer majd visszaválaszol.

- Čo tu robíš? – spýtal sa pijana, ktorého našiel, ako mlčky sedí pred radom prázdnych a radom plných fliaš.
- Pijem – odpovedal pijan s pochmúrnym výrazom.
- Prečo piješ? – pýtal sa ho malý princ.
- Aby som zabudol – odpovedal pijan.
- Aby si zabudol? A na čo? – vyzvedal malý princ, lebo ho už ľutoval.
- Aby som zabudol, že sa hanbím, - priznal pijan a ovesil hlavu.
- Za čo sa hanbíš? – vypytoval sa malý princ, lebo mu chcel pomôcť.
- Hanbím sa, že pijem! – dodal pijan a načisto sa odmlčal.
(Malý princ)

Týmto záznamom by som rada poukázala na prevrátenú hodnotu životných situácii. Čo by bolo, keby...(?)
Najúčinnejším vzorom, ktorý mi momentálne dokáže poslúžiť bez zbytočného vysvetľovania je báseň jedného mladého človeka vďaka ktorému som pochopila, že každá zo životných ciest je určitým bludným kruhom, ktorý nás vracia presne tam odkiaľ sme všetci prišli. Samozrejme veľa záleží na tom, či dokážeme nastúpiť počas jazdy na ten správny autobus a či ho vlastne nezmeškáme?! Je potrebné čakať na zázraky, ktoré nás povznesú a takisto zaručia aj náš pád, alebo je našim poslaním zachytiť jednoduchosť vlastnej existencie a prežiť ju v spontánnej radosti?!

600 sekúnd a frekvencia srdce mi zviera
Od stagnácie neskutočná energetická Viera,
Znova som sa prekonal, spätne mi mávne túžba
zanechať „pod posteľou“ bezútešnú vec, ktorá raní
v útržkoch popieraní.
Bez potlačenia spúšte hnevu, cez zásobník do lona zo mňa bezvýznamná smrť opadá
tešiac sa kvapkám života
ustúpi márna clivota
Zostávam si verný vlastným hodnotám,
Čo duša to ešte dnes skala
ale bez vražedného Hanibala
slovo a nadávka, zrak upretý do neznáma mysliac len na jedno
čo si k sebe pripútam
vďaka 10 minútam?

(Preložené z originálu. Autor diela: Zsoltika)

Tá bezútešná vec ležiaca „pod posteľou“ ľudstva, krutá hrozba, či prameň radosti pre všetkých je ľudská myseľ, totiž všetko začína rozhodnutím.
Život je kolosálny a prísny, ale túži byť našim skutočným priateľom aj vo chvíľach beznádeje a tiesne. Buduje v nás zodpovednosť predovšetkým za seba a potom za ostatných. „Ak túžiš niekomu úprimne pomôcť, budeš musieť začať od seba“.
Nesebeckosť vonkoncom nevyžaduje slepú poslušnosť, či pokoru voči nepravdivým. Zo srdca nás vedie k rastu bez potreby byť mocným a závislým od strachu, že nás všetci opustia. Život nie je akýmsi väzňom, či otrokom, vôbec od nás nezávisí, iba sa skrze nás preukazuje, napĺňa v kontinuitách priestoru a času. Ak však umrieme, Život neprestane žiť. Donekonečna hľadá chýbajúce útržky reálnych obrazov, kým synchronicky neposkladá etapu, úsek čiehosi života so všetkými vymoženosťami, ktoré má, mohol mať a možno bude mať pokiaľ...
Ľudstvo disponuje slobodnou vôľou a môže si dovoliť interpretovať životné udalosti po svojom, môže presvedčiť ostatných o svojej vlastnej pravde, ale v spleti času a udalostí si Život pre nás prichystá svojské zrkadlo.
Báseň od Zsoltiho zahŕňa v sebe dôležitý odkaz pre ľudstvo. O nezvratných osudných udalostiach či už v dobrom, alebo v zlom slova zmysle sa väčšinou rozhodne, kým Život naráta do 600. Avšak nezastane ani vo chvíli kým zvažujeme svoje kroky. Kto však zasial do svojho srdca vieru, že dokáže byť aj lepším než to „tí tam vo výrobe“ uzhodli, statočne razí cestu prirodzenému chodu života.
Kto slepo dôveruje ľudstvu, nevzdá sa tých menej zdatných, veď aj oni si zaslúžia, aby ich mal niekto rád. Nežije a necíti za iných, nepripomína im chyby z ktorých sa stihli trebárs aj svojpomocne, alebo za pomoci iných spamätať aj poučiť. Dáva im šancu rozpamätať sa kým boli na začiatku kľukatej cesty, ktorá ich viedla túžbami.
Zsoltika ma na túto cestu dôkladne pripravil.
Dnes už viem, že nechať sa potopiť nie je žiadnym znakom nesebeckosti voči ostatným pretože vždy budú ľudia, ktorí sa radšej budú opierať o naše mŕtve, rozkladajúce sa telá než by vynaložili akékoľvek úsilie na to, aby sa naučili plávať. Dokonca ešte aj popri topení sa dokážu vyhovárať na našu sebeckosť. (Namiesto toho, aby si zavreli ústa a dýchali radšej nosom)

Sediac na zodratej lavičke čmáram si poznámky. Žiaľ je to jediné miesto kde koruny robustných stromov poskytujú aké – také tienisté útočište pred slnkom. Všade naokolo samý betón bez prísľubu zelene chýbajúcich konárov, ktoré by sa dotkli aj samotného neba.
Zrazu pristúpi ku mne môj bývalý spolužiak. Omámený alkoholom pozrie cezo mňa a pri odpľúvaní mi položí dôležitú otázku.
„No čo je, už ani ty ma nespoznáš? Hanbíš sa čo, že som sa pristavil?“
Diplomaticky som si stiahla slnečné okuliare na úroveň skutočnej viditeľnosti a po desiatich rokoch absolútneho odignorovania som sa vrelo „odzdravila“ . Samozrejme na to isté miesto som odpľuť nevedela. Vždy boli veci v ktorých viac vynikal, ako trebárs matematika, chémia, či nezištné poradenstvo pre zúfalých...potom sa čosi muselo stať „tam vo vnútri človečiny“ a poriadne sa vykoľajil.
Zatackal sa nado mnou, cigarety si pýtal a papierové vreckovky. To bolo ozaj korektné i keď som mu poslúžiť ani s jedným nevedela.

Pýtam sa Zoli, Ty si v čom tak zhrešil, že sa dokážeš až do takejto mieri podceniť?!
Pustil sa do zádušného vzlykotu. „Nerob to, nepýtaj sa, čo sa stalo!“, prosil sa.
„Ja neviem, už si to nepamätám. Ale nechcem to chápeš? Nechcem!“
Práveže nechápem...
Vždy som si myslela, že jeho duša nepozná hranice a svoju autonómnosť využije k dobru...namiesto toho si vybudoval vlastné väzenie, kde ho drží pod kontrolou alkohol. Čo horšie sa môže stať?
Veľmi skoro stratil svojich rodičov, svoje sny, svoj domov, majetok, priateľov a vieru v to, že zostalo ešte niečo z toho nevinného chlapca ktorým bol. Dôverčivý, veľmi ľahko ovplyvniteľný, ale dobrosrdečný...taký bol kedysi.
Opieral sa o takých priateľov, ktorí ho nespočetnekrát vytiahli z jamy levovej až ich to prestalo baviť. Totiž charitatívna činnosť má aj svoje nedostatky. Skladá sa z ľudských bytostí, ktorí v snahe pomôcť môžu kedykoľvek svoje sily preceniť. Nič nevie človeka tak unaviť a skosiť ak namiesto napredovania klesá do hĺbok aj samotná pomocná ruka. ( Tempo určuje samotný negativistický útok obete keď za jej skľučujúce osobné zážitky môžu okrem nej všetci naokolo).
Hovorím mu, Ty Zoli...čo by bolo keby...
Pozrel sa na mňa s menej chápavým výrazom v očiach, ako keby sa snažil rozpamätať sa kto vlastne som a odkiaľ viem jeho meno.
S privretými očami sa odtackal a ako keby chcel sám seba pred svetom vyspovedať vyhŕkol z neho žalostný nárek: „ Povedz mi, ako som si mohol takto spackať to jediné, čo mám...svoj život?!“
Zolika zmúdrel, Zolika sa pomaly prebúdza...ale aj keby som poznala odpoveď na jeho žalostnú otázku, toto je jeho boj, musí si zodpovedať sám.
S kyslastým úsmevom na perách som nadvihla svoje ramená vediac, že nič nie je stratené. Pre vieru a nádej v krajší život potreboval presne takýto revolučný výkrik. Vycítila som jeho strach nadarmo bol prchavý. Zrejme sa šiel znova opiť, aby aspoň na chvíľu zabudol, čo z neho v spleti času zostalo.
Ja ho však aj odvtedy spoznám, občas mu povzbudivo stisnem ramená a čakám, čo keď ešte naposledy vsadí všetko na jednu kartu. Snáď sa mu podarí s triezvym rozumom prehodnotiť svoj život, snáď sa mu podarí zanechať bôľ, aby nemusel už viac zbytočne rúcať.
Mám pocit, že úplne stačí 600 triezvych sekúnd k tomu, aby sa „vrátil späť do tohto sveta“ akokoľvek pochybil v spleti udalostí a času.
On je mojim bývalým spolužiakom, Život si to takto zariadil, čo si môžem priať na dôvažok toho, že ho čakám ako človek človeka?! Snáď len toľko, aby si včas odpustil. Kým žije má všetky predpoklady k znovu začatiu, ale nikto nemôže zaňho vytriezvieť, ani ten kým sa nechal tak ľahkovážne ovplyvniť.
Pred desiatimi rokmi mi napísal do pamätníka báseň od neznámeho autora:

Vieš čo je najväčšou cnosťou ľudského života?
Česť človeka.
Veľký pozor na ňu dávaj.
Ak prídeš o hmotné statky,
čestnou prácou všetko získať späť.
Ale keď samotnú česť stratíš,
Už ju späť nezískaš!
(preklad z originálu, autor je neznámy)

...Ty, Zoli...čo keby si to predsa len skúsil. Čo keď...
Máš 600 sekúnd čistej šance.
Neviem Ťa ľutovať, ale neochvejne v Teba verím, príliš prirodzene na to, aby som túžila po akejsi vďake. Život je už raz „taký“. Ako keby ma nechcel pripraviť na to, že môže aj zabolieť. Mám strach, beztak Ti chcem prezradiť k čomu ma celý čas Život viedol... si dôležitý presne tak, ako ktokoľvek z nás v tomto živote. Dúfam, že toto poznanie je dostatočným dôvodom k tomu, aby si sa včas prebudil!
A nezabudni prosím Ťa, že z hľadiska prežitia vždy oveľa viac záleží na tých, ktorí Ťa naučia loviť ryby aj na búrlivých vodách ako na tých, ktorí Ti nasľubujú, že budú pri Tebe večné časy stáť, za účelom toho, aby mohli za Teba tú nešťastnú rybu vyloviť...
...(a potom ju aj zjesť. Možno je to pohodlná pomoc Zoltán pre toho, kto chce umrieť hladom)

P.S.: Zoltánovi v listovej forme príbeh doručím a dúfam, že nepretečie toľko vody v Slanej, natrafí na pohodlie vlastného domova z ktorého mi časom odpovie.

Boglárka, Bendegúz

Dadka — Tue, 03 Jul 2012 20:58:03 GMT

Boglárka, Bendegúz és a kalitka
Január 2011- ben érkeztek, a névkombinációt Ausztrál Tom-tól nyúltam le miután arra számítottam, hogy a két hullámos papagáj komplikációmentes párt alkot majd. Bogi tollazata eleinte öt betűs volt és sárga, volt benne némi türkiz zöld. A heraldikában a termékenység szimbóluma ez. Bendi kékesfehér volt, de ez már múlt idő. Kaméleon szindrómában szenvedhet, ugyanis az idő elteltével Bendi zöldebb lett, mint két Bogi egyben. Úgy érzem, hogy soha többé nem tér vissza az eredeti színváltozatához.
Na, most a hullámos papagájokról tudni kell, hogy a „csőrén levő jellegzetes viaszhártyájának színe a madár nemére utal. Ivarérett korban a hímek viaszhártyája kék színű, a tojóké barnás.” (Wikipédia)
Fél éven keresztül vártam rá, hogy miből lesz a cserebogár, de ahogy az időjárás változott, úgy változott a viaszhártyájuk is. Bendegúz hímnek indult, Boglárka tojónak, egy kis idő elteltével mindkettő tojó lett, majd Boglárka gondolt egyet és a csőre felett jócskán bekékült. Amikor már nem győztem követni az eseményeket Bendegúz is bekékült s talán ezzel lecsillapodtak a kedélyek. Két pasi, ha minden igaz s ki lehetne cserélni, nyíltan felajánlották, de minek, ha szeretik egymást és őszintén szeretve vannak?! Mondjuk, kissé fura szokásoknak hódolnak, a pitypang helyet-szalonnát esznek. Csüngnek, mintha denevérétől származnának, s olykor úgy szívják a véremet, mint a valódi szúnyog. Néhanapján úgy tűnik, mintha olasz temperamentummal vitáznának. Hangos rikácsolással jelzik, ha jön a postás s jól tudják hányszor csenget. Otthonuk a kalitka, de csak ha nagyon muszáj, bért nem fizetnek, takarítani nem szoktak… sőt (!)
…S mégis mily kedves a szívemnek, amikor beszállok a rozoga liftbe és már a harmadik emeletről hallom, hogy: „Pityu”.
Mily jó ha valaki hazavár még akkor is ha Pityunak szólít :))

Boglárka, Bendegúz a klietka

V januári 2011 k nám konečne došli. Mená som si vypožičala od Austrálčana Toma, hneď po tom ako som silne predpokladala, že ploskochvosté papagájce (andulky) vlnkované budú tvoriť jeden pár. Pri Boglárke od samého začiatku dominovalo žlto – zelené sfarbenie peria s čiernym lemovaním. Bendegúz bol modro biely v nedávnej minulosti, zrejme však trpí chameleónskym syndrómom, totiž ozelenel. Čosi mi intuitívne našepkáva, že sa k svojmu pôvodnému sfarbeniu už nikdy viac nevráti.
O andulkách je všeobecne známe, že dospelý samec má ozobie modrej farby a samička hnedej.
Vyše pól roka som čakala na konečný efekt, lenže ako sa menilo počasie tak sa menilo našim milým andulkám aj sfarbenie ozobia. Bendegúz mal byť pôvodne samček, Boglárka samička a potom sa to celé zvrtlo. Zrazu boli dve samičky v jednej klietke so sýto hnedým ozobím až kým si to Boglárka detailne nepremyslela a vyrukovala s modrým ozobím...To sa už pridal aj Bendegúz a zatiaľ sa celkom držia. Netúžim ich vymeniť, majú sa radi aj keď možno súrodeneckým spôsobom.

Ich zvyklosti sú neobvyklé. Namiesto listov púpavy holdujú Oravskej slanine, visia dolu hlavou akoby ich jedna netopieria mater mala. V komunikácii cítiť taliansky temperament. Pri návštevách svoj škrekot absolútne netlmia. Ich domovom je klietka, nájomné si nehradia a vonkoncom neupratujú. Ba čo viac...(!)

...Beztak ako milo znie môjmu srdcu keď sa vlečiem hrkotajúcim výťahom na samý vrch poschodia a už od trojky počuť vrelé: „Piťu“.
Ako dobre keď nás niekto doma čaká aj keď si nás pomenoval po svojom. :))

S-ördög - :-)

Dadka — Tue, 03 Jul 2012 20:45:41 GMT

A macsó Sördög

„Anyámmal élek,
Babettával járok,
Macskám van,
És ne is legyek kemény?”
(Üvegtigris)

Jól tudom hallgatózni nem illik, de az ember gyermekét időként legyőzi az akarat. „Nem illik, de én mégis akarom” s ha nem is akarom van, amikor elkerülhetetlen. Ez a nyílt rendezvények hátránya.
Köztudattá vált, hogy a szocializálódás (csoportba illeszkedés illetve környezettel való kontaktusteremtés) akkor kezdett veszíteni igazán az értékén, amikor az emberek úgy döntöttek, hogy maszkabált csinálnak a Világból. Így lett a prédából hajtó, aki sokszor akaratlanul saját magát űzte el, majd rácsodálkozón körbe nézett: „Ha tőlem függetlenül nem volt senki, aki kergessen minek futottam?”
Ez a történet egy srácról szól, aki baráti alapon igyekvőn s korántsem visszafogottan próbálta elnyerni a vele szemben ülő hölgy kegyeit… kisebb – nagyobb sikerrel.
S hogy a történet ne veszítsen hitelességéből egy pár könnyebben megjegyző mondattal vázolnám a megtörtént eseményt.
Mivel a mondatok 85% százalékát ocsmány, trágár szavak cifrázzák kifütyülés helyett egy rövidke, bármikor könnyen használható szóval szeretném helyettesíteni, hogy az olvasás közben tanulhassunk együtt új és hasznos dolgokat. (Az ötlet atyja: Sierra – Nevadai Mester)
Íme: MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT
Na tehát, munkára fel!

Srác: Tudod, volt úgy, hogy este jól berúgtam, reggel MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT felébredtem és még akkor is részeg voltam, mint az állat. MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT

Csaj: Ez jó

Srác: Oszt érted, amikor a rendőrök leállítanak MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT beköszönnek: „Jó estét”. Én meg elmesélem nekik az életem értelmét. Lassan 22 éve, hogy megszülettem és még mindig itt vagyok, de minek?
Az iskolában is csak egyetlen egy dolgot tanultam meg. Annyit kell mondani a nőknek mindenre, hogy jó, igen, persze és örülnek majd, mint majom a farkamnak.
Nekem az összes csajjal nehéz beszélnem. Mindegyik barátnőm olyan néma volt vagy mi a MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT. Te is megszólalhatnál már MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT
Mi a MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT csináljak? Se pénzem se semmim. Há neked mihez van kedved? Mert én biztos, hogy felállok és veszek magamnak még egy sört.

Csaj: Ez jó

Srác: (Jött a sörrel) Tudod, minden rendes ember a kocsmába jár, addig se csajozik. Csak most már úgy MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT ahogy akarod, vagyis ahogy nem akarod. Nem?
Múltkor is metál részeg voltam, kint fetrengtem a sárban.

Csaj: Aha

Srác: MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT tele van a MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT gulyással meg a MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉR pörkölttel. Vágod? Én haza is csak aludni járok.
Igazán mondhatnál már valamit.
Mennyi fém MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT visszajött. Mi úgy kerekítünk, hogy 5 az 5 a 2 meg semmi.
Amúgy te hová valósi vagy? Hortobágyon jártál már? Hegyek, völgyek meg mi a MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT
Tudod kinek a legjobb? A hajósoknak bár még mindig vannak MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT kalózok. Aztán meg, ha úgy vesszük, a hajón mindig van legalább egy MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT mentő csónak. A repülőn ugyan miért nincs mentő repülő?

…Itt már fonalat vesztettem s az agyam két egymástól független elméletben kezdet hinni.
1. A srác valami statiszta féle, szociológiai kutató, aki a tanulmányi ügyrend szerint azt a feladatott kapta a diplomamunka oktatójától, hogy mérje fel a terepet. A diplomamunka témája: Milyen férjre vágynak a csajok avagy önmagukhoz mennyire őszinték.
2. A srác inkorrekten be akart illeszkedni, ami önmegtagadással járt.
Ahogy így visszapörgetem az eseményeket a második lehetőség sokkal nyilvánvalóbb… bár, jól tudjuk, a látszat nagyon - nagyon sokszor csal.
Én úgy döntöttem, hogy mindenképp a srác mellett állok ki. Az őszinte előadást többnyire nem szokták megtapsolni ezért is érzem úgy, hogy őt a körülmények formálták. Talán az idő folyamán annyira elfásította a sikertelenség, hogy elhitte az életnek csak akkor van értelme, ha metál részegen fetreng a sárban, illetve azok az igazi barátok, akik támogassák majd ebben. S így válhat szállóigévé egy mondat: „Megszülettem és még mindig itt vagyok, de minek?”
Ezt követi majd az elkallódás és az örömtelen lét. Pedig de nagy kár érte. Ha ez a srác lerakná a poharat kimondhatatlanul jó pszichológus válhatna belőle. Persze ahhoz kell egy jó iskola ahol megtanítsák neki, hogy egy majom a saját farkának örül leginkább nem az övének és nem törődik azzal miért mond egy nőnek mindenre igent ha a későbbiekben úgyis szóvá teszi felkiabálja, illetve megbánja.
Szerintem a gyengeség leghitelesebb jele, ha Igen-t mondunk olyan dolgokra, amelyek nem tesznek boldoggá annak érdekében, hogy úgy érezzük, valahová tartozunk. Mert akkor legtöbbnyire olyan helyre cseppenünk, ahol nem önmagunkért szeretnek. Az ilyen szociális környezetben az idő is ellenünk dolgozik, mert legtöbbnyire az történik majd hogy a tízezer jóból, amit tettünk úgyis csak az egyetlen rosszra emlékezzenek vissza, s addig – addig feszegetik, amíg lelkileg le nem építenek. Én önkéntesen lemondtam az ilyen fajta szeretetről és nem is hiányzik.
Befejezésként annyit szeretnék mondani még, hogy a srácban sokkal több van, mint amennyit önmagából mutatott. A belső értékeivel világokat tudna menteni. S legszívesebben jó fejbe MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSETEKÉRT, hogy önmagára ébredjen!!!

Som si toho vedomá, načúvať sa nepatrí. Ak však ľudské dieťa požiera zvedavosť, mravná výchova sa usadí do úzadia a trebárs aj nechtiac zaostrí sluch, aby zachytilo, čo hýbe svetom mladých.
Je všeobecne známe, že socializácia (včlenenie sa do určitej sociálnej skupiny) začala v tom čase strácať na svojich hodnotách, keď sme sa my ľudia rozhodli, že našim osobným poslaním je striedanie všakovakých masiek na nereálnych javiskách reálneho života. A tak sa neraz z koristi vykľul lovca, ktorý často aj sám seba zahnal do úzkych, aby sa na sklonku života mal na čom čudovať: „Zbabelo som zutekal, napriek tomu, že sa do mňa okrem mňa samého nikto iný nepustil.“
Tento príbeh je o mladom chalanovi, ktorý sa rozhodol získať sympatie oproti sediacej slečny spôsobom, ktorý je viac menej populárny medzi dospievajúcou mládežou, žiaľ nejaví žiadne známky inteligencie.
V príbehu použijem viacero informatívnych citácii z ich strany.
Vzhľadom k tomu, že pomer spisovných slov je k počtu tých obscénnych absolútne nerovnomerný, namiesto vypískania použijem krátke, hocikedy ľahko použiteľné slovíčko ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI
Tak teda do práce!

Chalan: Vieš, bolo tak, že som sa na večer dobre ožral a ráno ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI keď som sa prebudil som bol ešte stále ožratý ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI

Baba: To je fajn

Chalan: A chápeš, keď ma policajti zastavia ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI pozdravia sa mi: „Dobrý večer”. Ja im porozprávam zmysel svojho života. Už je tomu 22 rokov, čo som sa narodil a ešte som stále tu, ale načo?
Aj v škole som sa naučil iba jednu vec. Ak ženám na všetko poviem dobre, áno, jasné tešia sa ako opica môjmu vlastnému chvostu. Veľmi ťažko sa mi so ženami rozpráva. Všetky moje priateľky akoby onemeli pri mne, alebo ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI. Aj ty by si sa mohla konečne ozvať ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI.
Čo mám ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI robiť? Peniaze nemám, nič nemám. A ty máš na čo chuť? Lebo ja sa teraz určite postavím a kúpim si ešte jedno pivo.

Baba: To je dobré

Chalan: (Došiel s pivom) Vieš, poriadny chlap chodí vždy do krčmy, aspoň nedolieza za ženami. Lenže teraz ťa ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI ako chceš, alebo nechceš. Nie?
Aj minule som sa desivo ožratý váľal vonku v blate.

Baba: Aha

Chalan: ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI mám plné zuby ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI guľášom a s ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI perkeltom. Chápeš? Ja chodím domov len spať. Už by si sa mohla ozvať. Koľko ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI mincí sa mi vrátilo. My tak zaokrúhľujeme, že 5 je 5 a 2 je nič.
Ozaj, ty odkiaľ pochádzaš? V Hortobágy si už bola? Vrchy, kopce a ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI.
Vieš komu je najlepšie? Námorníkom, i keď ešte stál sú ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI piráti. A keď sa to tak vezme na lodi aj záchranný čln máme. Na lietadle prečo nemáme záchranný vrtuľník?

...Tu som už prestala načúvať a vytvorila som si v sebe dve od seba nezávislé teórie.
1. Ten chlap je štatista, výskumný pracovník, sociológ, ktorý pracuje na svojej diplomovej práci. Zrejme sa zameral na význam medziľudských vzťahov medzi mužmi a ženami s podkapitolou, ktorá sa zaoberá úprimnosťou dnešných dievčat - žien.
2. Ten chlap sa nekorektným spôsobom snažil dostať do priazne dievčaťa a tým sa vzdal seba samého.
Teraz ako si spätne pretáčam v myšlienkach udalosti, tá druhá možnosť je oveľa viac pravdepodobnejšia i keď zdanie často zaklame.
Ja som sa rozhodla, že toho chlapa obhájim. Úprimnému predstaveniu sa tak často netlieska, práve preto si myslím, že toho chlapa formovali okolnosti. Plynutím času ho odradili viacnásobné neúspechy do takej miery, že uveril: Zmyslom života je, keď sa do nemoty ožerie a pováľa sa dobre v blate, respektíve jeho skutoční priatelia sú tí, ktorí ho v tom budú podporovať. Takto sa z nevinnej myšlienky stáva celoživotné motto: „ Narodil som sa a ešte som stále tu, ale načo?“
Takémuto spôsobu života predchádza pocit úplnej beznádeje, stagnácia, zbytočná smrť...
Aká škoda toho chlapca, totiž ak by sa viac nepozrel tak beznádejne na dno pohára mohol by sa z neho stať vzorný psychológ. Samozrejme zo základu by musel navštevovať takú školu, kde by ho naučili, že opice sa tešia predovšetkým svojmu vlastnému chvostu, a vôbec sa nestarajú o to, prečo jednej žene hovorí na všetko áno, ak jej to časom beztak vykričí.
Myslím si, že skutočnou známkou slabosti je povedať áno na životné udalosti, ktoré nás neobšťastňujú, len aby sme mali pocit, že niekam patríme. Totiž to nás hodí do prostredia, kde sme akousi formáciou tých, ktorí netúžia vidieť nás, ale samých seba. V takomto prostredí aj čas hrá proti nám, pretože väčšinou si nás vážia len dovtedy kým tancujeme ako pískajú. Keď prestaneme tancovať, prestaneme byť tými, ktorí si zaslúžia lásku. A z tisícky cenných udalostí si vyberú len tie, kde sme prestali konať to, čo bolo v súlade s ich potrebami, aby nám pripomenuli všetko, za čo im môžeme ďakovať napriek tomu, akí sme bezcharakterní. Ja som sa takejto nezištnej lásky dobrovoľne vzdala.
Záverom by som chcela spomenúť, že ten chalan disponuje úžasným vnútorným svetom, je v ňom oveľa viac ako si myslí. Najradšej by som ho ZNAJNEPREKRYŠTALIZOVÁVATEĽNEJŠIEVAJÚCIMI po hlave, aby sa konečne prebudil!!!

A szitakötő fontossága - Dôležitosť vážky

Dadka — Thu, 21 Jun 2012 19:54:53 GMT

A szitakötő fontossága a neveltetési és oktatási rendszerben.

Mivel az út a cél, szeretnék némi figyelmet szentelni mindarra, ami megelőzte utazásom célpontját. Hajmeresztő mennyire szélsősávos lehet egy út, amíg eljutunk azokra a helyekre, amelyeket korántsem az utazási iroda jóvoltából közelíthetünk meg.
Mert ha eléggé figyelmesek vagyunk, egy közönséges szitakötő is hozzávezethet olyan feladatok megoldásához, amelyektől boldogságkönnyi záporával hálálkodhatunk, ha eljön az ideje.
Jó időben, jó helyen szitakötőt láttam. Amint felkapcsolta a belső akkumulátoros propellerjét, hogy körbe szaglássza a territóriumát rá erőltettem a figyelmemet. Folyóvíz, szitakötő, bokor, szitakötő, fa, szitakötő, faágak, szitakötő, bot…s itt be is fejeztem volna, ha nem fordulok a fiatal Mesteremhez az egyszerű kérdésemmel… mit tudnék már írni egy botról?!
Ami ezek után bekövetkezett nem rendelteti alá önmagát holmiféle rendezői változatnak. „Ugyan miért nem abból a fából faragtak, aki Plázában töltené szívesen mindennapjait, ez nem annyira rendellenes… így már talán csak nem szúrnák szemet mindazoknak, akiknek annyi merszük nem volt, hogy megszólítsanak, de már tudják, hogy tökéletesen ismernek. Én vagyok a gerendájuk legcsodálatosabb szálkája, egy görbe tükör a pince és a padlás között ” – De ezen már nem volt időm gondolkodni, mert amolyan kardbot féle repült felém, amelyet történetesen bal kézzel kaptam el mindazok után, hogy majd harminc évig jobb kezes voltam. Változnak az idők s már - már megkapaszkodtam volna egy új gondolatmenetbe, amikor alighogy léptem kettőt hátra azt hallottam: „Ne gondolkozz… támadj – védj!”
Közben tanultam meg, hogy vannak ám szabályok, s ha azokat megszegem, végeredményben nekem fáj majd. Csodamester ez a Sierra – Nevadán növő…
Életem legcsodálatosabb mondatával találkoztam általa: „A baranta egy viselkedési kódex, egy csapatot nem kell irányítani, ha egyforma a gondolkozásunk, mert a csapat tagjai egymást átérzik.”
Így táncolhattam én harc közben boldogan és szabadon, mert senki az égadta világon nem firtatta, hogy egy Szlovákiában élő szlovák nemzetiségű leányka épp barantázik…
Ugyanis mi itt nem Szlovákokra, Magyarokra, Csehekre, Zsidókra, Romákra, Lengyelekre osztódunk fel, hanem tudatos és tudattalan emberi lényekre.
S remélhetőleg nem fogtok rám haragudni, ha gyáván bejelentem, hogy mindenről a szitakötő tehet. Ha nem repült volna 56 km/h gyorsasággal észre sem veszem a botot, így kizárt, hogy rákérdezzek… na ugyan mire jó?!:))
U.I.: Még egy kérdésem azért megválaszolatlanul maradt… a szitakötő angolnyelven miért pont dragonfly?... Mert Süsü???

Dôležitosť vážky vo výchovno – vzdelávacom procese.

Medzi základné poznanie ľudského bytia patrí známy výrok od Konfucia: „Cesta je cieľ“. Odjavila som v sebe túžbu vžiť sa do tohto základného ponímania tak, že v pravý čas odhalím základ budovania vlastných poznatkov. Človek sa stretne so strastiplným širokouhlým zámerom okolia v tom momente keď pochopí, že práve tie cesty sú najcennejšie, ktoré žiadna z cestovných agentúr na zozname nemá.
Pokiaľ sme dosť pozorní a otvorení novým možnostiam celkom skoro pochopíme, že aj obyčajná vážka nás môže previesť cez rázcestie na cestu, ktoré si volí naše srdce.
Na dobrom mieste v správny čas som zazrela vážku. Od momentu ako si zapla svoj vnútorným akumulátorom poháňaný propeler som ju nespustila z očí. Rieka, vážka, krík, vážka, strom, vážka, konáre, vážka, palica... tu kdesi som ju stratila z dohľadu. A možno by som dala za celou touto nezáživnou situáciou bodku, keby som sa neobrátila na svojho mladého Majstra s úplne obvyklou, fádnou otázkou: Čo už sa dá napísať o jednej obyčajnej palici?
Po tejto nevinnej otázke udalosti nabrali rýchly spád, nadobudnuté skúsenosti nepodľahli dopredu stanovenej réžii, ani únavným teóriám o voľbe správnej cesty. Prvé, čo ma napadlo, že ja som počas svojho života zatiaľ akosi nepodľahla obchodným centrám a to dodáva situácii určitú vážnosť. Chápem...byť ženskou je menej nápadné, to by som už vonkoncom nezaujala tých z radu spoločnosti, ktorí sa ma do dnes neodvážili osloviť, ale už ma poznajú. Som trieska v určitých brvnách, nastavené zrkadlo pre tých, ktorí všetko tak dokonale vidia okrem vlastných omylov.
Samozrejme cúvajúc na pľaci som nemala čas lamentovať nad tým. Ústupky boli dokonale vymerané, v ľavej ruke mi letiaca palica sadla ako uliata i keď podľa dostupnosti pravdivých informácii o sebe samej som prosím praváčka.
„Nepremýšľaj...útoč – bráň!“ Dokonalá literatúra faktu. Všetko, čo je potrebné pre život sa človek na „bojisku“ naučí, ale nikto nemôže zaňho bojovať, dýchať, žiť, cítiť, premýšľať, nenávidieť a milovať...
Či byť sám sebou je nebyť sám, netuším ale v tom momente ako vážka vzlietla nad hladinu plynúcej rieky som mala predurčené uveriť, že skutoční priatelia sa Vás nikdy nevzdajú. Počula som jednu z najkrajších myšlienok svojho života: „ Baranta je etický kódex, žiadnu skupinu netreba viesť pokiaľ má jednotné myslenie, pretože členovia skupiny sa navzájom cítia.“
Takto som ja získala náhľad do tradicionálneho maďarského umenia – Baranta. Mohla som slobodne tancovať v boji a domov som odchádzala s jasným presvedčením, že sa vonkoncom nedelíme na Slovákov, Maďarov, Čechov, Židov, Rómov, Poliakov...ale na vedomé a nevedomé ľudské bytosti.
Teraz už len dúfam, že nebudete mnou opovrhovať kvôli mojej zbabelosti, ale pravda je taká, že za všetko môže výhradne vážka. Keby nebola letela 56 km/h nevšimla by som si palicu a zrejme sa nikdy neopýtam na čo asi tak slúži?! :))
P.S.: Jedna z otázok zostala ešte vždy nezodpovedaná. Prečo vážke v jazyku anglickom hovoríme dragonfly? Lebo je Süsü?

A szitakötő hálót szőt...
Vážka si utkala sieť...

Morské kravy - Tengeri tehenek

Dadka — Sun, 17 Jun 2012 16:24:19 GMT

Egy cipőben sétálunk…

Akár úgy is történhetett volna az egész, hogy az Amazon deltatorkolatánál meghúzódva a mormotákról diskurálunk. De nekünk jó az egyszerű. Így a Túroc patak és a Sajó folyó összefolyásánál leltünk megnyugvásra, békére. A gerinchúros lamantínak (konyhanyelven Tengeri tehén) felett elmélkedve az jutott az eszembe, hogy MI EGY CIPŐBEN JÁRUNK vagyis egy hajóban evezünk…
Oly egyszerűen megnevezhetném a gondolatok hiteles atyját…
„A Sierra-Nevadán növő vörös rébék”… azt mondta így majd Önmagára ismer.
Persze ha egy pár mássalhangzót és magánhangzót másképp osztunk fel, kihagyunk, utána töltünk, illetve másképp interpretáljuk a leírtakat lehetne akár: „A Hiéna Teraszán lévő sörös tevék”. Attól még a helyzet nem változik meg… Ott a Túroc patak és Sajó folyó összefolyásánál akkor kimondhatatlanul jól éreztem magam.
Tehát amit megtudhatunk: A lamantína az ormányosok és a szirti borz félék unokaöccse s tiszteletreméltó bátorsággal rendelkezik. Hisz nem csak napsütötte boldog napokon bökdösi meg barátait, legyen kivel eltüntetni a hínár mezőket.
Korántsem nem egy gerinctelen állat ugyanis a veszély esetén nem evez más vizekre, akár az élete árán is megvédi félénkebb társait.
…(de gondolom itt is nagyon fontos szerepet játszik a kölcsönös bizalom. Azért tudjam már ha egy olyan lamantínáért szállok harcba aki lelke mélyén kérődző házi szarvasmarha vagy a jól ismert Milka tehén)…
„Azzal, hogy kiöli a megfelelő mennyiségű kártevőt a vizekből fenntartja a biológiai egyensúlyt” (rébék)
Egyszerű természeti törvényeknek rendelteti alá önmagát. Nem vágyik a sivatagi oázisra, mert tudja hová tartozik. Mi emberek nem vagyunk kibékülve ezzel s a kimerülésig hajtjuk magunkat olyan vágyalmok felé amelyek akár hosszútávon javíthatatlan kárt okozhatnak bennünk.
A lamantína túl egyszerű ahhoz, hogy az emberek közt boldog lehessen s a részemről az ügy ezzel lezárult.

Mohlo sa to udiať celkom inak. Mohli sme si pri ústí rieky Amazon vymeniť zopár dôležitých informácií o Svišťoch tatranských, ale krása spočíva v jednoduchosti.
A tak sa stalo, že sme vytúžený pokoj a kľud našli pri sútoku potôčika Turiec s riekou Slaná. Pri riešení problematiky Lamantínov karibských som dospela k názoru, že sa plavíme v jednej lodi, SKACKÁME NA JEDNEJ NOHE V ROVNAKEJ TOPÁNKE...
Tak jednoducho by som vedela pomenovať autora nasledovných myšlienok, lež sama „ho“ nedokážem interpretovať ani preložiť. Vraj sa sám spozná.
Čiže, čo sa môžeme o spomínaných morských kravách dozvedieť? Patria do čeľade lamantínových. Podľa anatomickej stavby tela sú zaradení nielen do rodu Chobotnantcov, ale aj do rodu Skalných jazvecov( a tu som si povedala, že od dnes ma už nič neprekvapí).
Morské kravy disponujú úctyhodnou odvahou nakoľko vo chvíľach tiesne a nebezpečenstva neopustia slabších druhov, chránia ich aj za cenu svojho vlastného života. A nevyhľadávajú ich spoločnosť len vtedy keď sa môžu popásť spolu na riasových poliach.
(Myslím si však, že musí byť medzi nimi vybudovaná vzájomná dôvera. Aj lamantína si zaslúži vedieť za koho trebárs zajtra položí svoj život, veď aj medzi samotnými kravami sa nájdu značné a viditeľné rozdiely).
„Tím, že zahubí správne množstvo škodcov žijúcich vo vodách, udržuje biologickú rovnováhu“
Podlieha jednoduchým zákonom, ktoré si stanovila príroda. Nehrabe sa do púšte keď vie, že tam nepatrí. My ľudia sme sa s takýmto jednoduchým faktom nedokázali zmieriť a často sa ženieme za takým zbožným prianím, ktoré zanechá v nás trvácnu spúšť.
Práve preto je Lamantína príliš jednoducho stavaná na to, aby dokázala žiť šťastne medzi ľuďmi a tým sa tento prípad z mojej strany uzavrel.

Keby som mala facebook - Ha lenne facebookom

Dadka — Thu, 14 Jun 2012 20:56:11 GMT

Ha lenne Facebokom, lajkolnálak!

Disztingvált „hurrá” borította be a háttérzajt. Képzeljétek, jutalom kekszet kap Csubakka mert Hello Kitty-s szerkóval kutyaszépségversenyt nyert. Lehetséges, hogy a Facebookon is megosztották?! Felszaladt a szemöldököm kissé.
Te „lajkoltad” már? Ha lenne Facebookom én bizony lajkolnám… a kutyát… vagyis a ruháját… mit sem sejtve macskabarát.
Aki nem növeli Csubakka gazdija egóját hét év után se lesz boldog, a kutyának meg oly mindegy, csak kapjon már végre enni… lassan már azt is csak jutalomból.

U.I A kutyanaptár szerint Csubakkának június 23-án van a névnapja. Növeljék tehát a státuszt hátha inni is kap szegény.

Keby som mala Facebook…

Distingvované „hurá“ zadunelo v pozadí. Len si predstavte Chubaka dostane za odmenu keksík. Vyhral totiž súťaž krásy psov s oblečením Hello Kitty. Žeby to zdieľali aj na sociálnej sieti Facebook?!
Mať tak Facebook tak sa mi určite páči...pes, ktorý sa špacíruje na chrbte s mačkou a sám si toho nie je vedomý.
Dúfam, že je všetkým jasné: Kto neposilní narastajúce ego samotného majiteľa, podpísal si vlastný ortieľ. Pes to má celé na háku, hlavne že sa dopracuje k žrádlu...aj to už len za odmenu.

P.S Podľa dostupných informácii má Chubaka 23. júna meniny. Zvýšte teda jeho status, možno sa môže za odmenu aj napiť.

Hendrix

Dadka — Thu, 14 Jun 2012 20:06:52 GMT

...Ráno som sa prebudila s kontextom myšlienkových čmáraníc. Vzbudila sa vo mne kolosálna túžba zakódovať obrazce slov a myšlienok do spleti každodenného diania tak, ako to dokázal trebárs Leonardo Da Vinci. Samozrejme pri svojej poslednej večeri netúžim premýšľať nad tým, či ma v historických rozboroch opíšu pravdivo po tom, čo sa (takmer) preslávim.
Po svete koluje veľa legiend, veľa poloprávd, jednou z nich je táto: V tom čase, keď Da Vinci maľoval fresku, ideu Ježišovej poslednej večere, mal vo svojej blízkosti úhlavného nepriateľa z maliarskej brandže. Po ostrej výmene názorov sa pevne rozhodol, že zveľadí svoje prednosti v oblasti maliarstva a namiesto Judáša Iškariotského, zradcu Ježiša Nazaretského si prepožičia kontúry tváre svojho nepriateľa. Dopredu sa tešil tomu, ako ho podaktorí ľudia na ulici rozoznajú a budú mu hovoriť: „Ty si Da Vinciho Judáš...ten zradca.“
Je to jedna z verzií tých historických udalostí, ktoré som osobne neprežila. Ústne podávanie dejín, o ktoré sa doslova historici a predstavitelia cirkvi hádajú si pripúšťam asi do takej miery, ako by som v týchto časoch stála o zvyšky poslednej večere. Darmo ju budú projektovať v 16 miliardových pixloch, vedomie nepovolí...Ja som tam nebola.
Čiže zostali sme trčať v bludnom kruhu, kde nás neuchváti umenie ani fifika umelca, ale zámer samotnej fresky, kde v najlepšom prípade Da Vinci zohnal takých modelov, ktorí síce neokúsili ťarchu reálneho kríža, ale aspoň boli bradatí, lež v histórii ľudstva svoje miesto nenašli, nakoľko nevieme kto sú, aké majú mená...
Tak teda k tomu, aby sa rodili zdatní bojovníci a odvážni hrdinovia, svet potrebuje hodnovernú kulisu a húf tých „menej zdatných“, ktorí sa o prvenstvo v medzníkoch histórie nebijú, nehašteria a predsa toho dokážu viac ako je mysliteľné.
Približne na základe tejto idey sa zrodila vo mne myšlienka byť príliš jednoduchá na to, aby som Vás niečím zaujala a priviedla k čítaniu. Potrebujem si dokázať, že som sa až po uši zamilovala, do spleti tých udalostí ktoré tvoria moju prítomnosť. Prečo Vám to referujem? Aby som si časom aj to dokázala, že ak sme včas sami sebou, môžeme veľa stratiť, no o to viac získať, pretože to falošné nás opúšťa. Život je o tímovej práci, preto v zákutí svojho srdca tajne dúfam, že môj odkaz pochopíte: „Voľte si ma tu – kde – tade, len aby som z toho nemusela zbohatnúť.“
...Lebo oveľa ťažšie ako zbohatnúť je zostať človekom. Mňa lákajú jednoduché poznania, ako napríklad...Je ráno, zobudil ma kohút Hendrix.

Hendrix je pre mňa mýtus, tri otázniky v oblasti ornitológie.
Ešte som ho nevidela, netuším o čom „rozpráva“
Neviem, či je mladý - starý, či má vlastné smetisko?!
Takto ku koncu sa už ani k tomu neviem vyjadriť, či je „ozajstným kohútom“, ale pomocou faktorovej analýzy sa zistilo, že s ním ráno medzi štvrtou a piatou vstáva celý panelák...Nový deň, nové šance na zmenu.
Čo viac nám treba decká? Už len nádej, že sa dožijeme aj ďalšieho rána...

…Reggel az összefüggések ábrázatával ébredtem. Hatalmas vágy keletkezett bennem, hogy megtanuljak bekódolni egy két üzenetet mondanivalómba, mint Leonardo Da Vinci tette ezt, hol ott nem szeretnék az utolsó vacsorámnál azon töprengeni, hogy reális képet alkot-e rólam a történelem mindazok után, ahogy híressé váltam…majdnem.
Idézem: „Abban az időben, amikor Da Vinci Az utolsó vacsorát festette, volt egy ellensége, aki egyszersmind festőtársa volt. Miután egy csúnya vitája támadt vele, mélységesen megvetette. Amikor Iskáriótes Júdás arcát festette meg Jézus asztalánál, ellensége arcát örökítette meg, hogy az utókor számára úgy maradjon fenn, mint az az ember, aki elárulta Jézust. Mialatt a képet festette, előre élvezte, hogy lesznek, akik fel fogják ismerni ellensége arcképét Júdásnál.” (www.johir.neobase.hu)
Mondjuk ez mindenféle képen csonkított változata a történelemnek, hisz szájról – szájra átadni paprikás krumplit nem lehet, hiába vetítik ki 16 milliárdos pixelben. Így észre sem vesszük hogyan halad el mellettünk az igazság. Tehát nem is a művészet ragad magával, avagy a művész lélek fifikája, hanem az Utolsó vacsora eszméje ahol legjobb esetben Da Vinci-nek valaki modellt állt s nem Názáreti Jézus vagy Iskáriótes Júdás terheit viselte. Valaki, akiről a történelem során megfeledkeztek…
Mert persze ahhoz, hogy kiképzett harcosok és hősök születhessenek, kell egy kiváló kulissza és jó néhány háttér ember aki elfogadja, hogy mások sikereiért drukkol majd.
Így alakult meg bennem ez a csodálatos elv, hogy leszek „egyszerű ember egyszerű szavakkal”, túl egyszerű ahhoz, hogy bárki figyelmét keltsem, s rá szoktassam az olvasásra.
Kizárólag Önmagamnak szeretném bizonyítani, senki másnak, hogy az utolsó leheletemig szerelmes vagyok abba a „kinti” Világba, amelyet a belső érzékeim „ilyenné” formálnak meg. Szóval minek adom át?
Hogy újfent magamnak bizonyíthassam, mekkorát képes tévedni az ember, amikor saját magát hitegeti azzal, hogy mindent kizárólag Önmagának köszönhet. Mert ez egy csapat munka, s mindössze abban reménykedem, hogy megértitek az üzenetem: „Válasszatok engem bármikor csak ne nekem keljen belőle meggazdagodnom.”
…mert Nékem jó ez a „túl egyszerű”. Szeretem észrevenni, ahogy Hendrix kakas ébreszt reggelente.

Számomra Ő egy idea – eszme – két lábon járó hím soviniszta esettudomány.
Sose láttam még, nem értem mit „beszél”.
Nem tudom idős-e vagy fiatal?!
Van-e saját szemétdombja?!
Így a vége felé már azt sem merem állítani, hogy vérbeli kakas viszont a hangskálája temperált s hajnali négykor rögzítve tudását kezdek (a lakótársaimmal együtt) ráérezni… Új nap, új esélyek a változásra. Gyerekek, mi több kell még? Talán egy új reggel…