Mert odafigyelni jó ... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Tehát ahogy az előző írásomban említettem, szeretném bemutatni a… vagy hogyan kell ezt? Szeretném, ha megismernétek azt, akit én sem ismerek? De ciki! Ebből se lesz hegyeket mozgató beszámoló… nem tudom milyen szerepet játszik ebben a HIT, de ha mélyebben belegondolok, múltkor egy igazi, hamisítatlan mustármaggal találkoztam, igaz, porszemnek öltözött, de hát tudjuk… a Világban maszkabál van. Szóval, ahogy így kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőztessek, a szemembe fújta őt a szél, ámbár a könnycsatornáim fürgén munkálkodtak, még ez sem volt elég az igazi baj megelőzéséhez. Annyira csípni kezdett a szemem, hogy szinte belevakultam, mancsommal odakaptam a fejemhez, no ná, hogy elszédültem, ezáltal persze neki estem a vitrines szekrénynek és jócskán odébb toltam. Egyetlen egy kristálypohár híján mindegyik összetört. Nem sejtem, hogy működnek „ezek a dolgok”, de amint meghallottam azt a tipikus „ba..a meg, ez összetört” hangot, egyből kivilágosodott minden. Most jöttek csak az igazi könnyek, hisz ezek a kristály szerkók olyan ereklyék voltak, amelyeket mindenképp magammal akartam vinni a sírba egyszer. Na de mi történt közben?! Ahogy elmozdult a szekrény sor egy olyan résnyi hézag keletkezett, amelybe bár nem fért bele az egész karom hossza, de a megtisztult látásomnak köszönhetően végig láttam. Gyerekek, meglett a kedvenc szivacslabdám! Tudjátok, az, amelyiket a plafonba dobálom, amikor keresem a megfelelő szavakat. Hát kell ennél nagyobb öröm? A fenét! Azt az egy kristálypoharat sevicce (de hülye szó, nem szórakoztató se vicce-s) illetve helyesen cseviceivás közben alkalmazom, hasznos is legyen már végre, ne csak szép… és így szépen helyre állt a Világom. Pedig én már kezdtem elveszíteni a hitet, hogy az ihlet hozó labdám előkerül valaha. Egyszer elpattant a plafontól, utána már nem láttam, és ni csak, egy pornak öltözött mustármag kellet hozzá, hogy megmozgassa bennem a hegyeket (meg az összekalapácsolt üres szekrénysort)  
Ügyes vagyok, szépen körbeírtam, közben gondoltam, csak rá jövök, hogy kell bemutatni egy ismeretlen – névtelen embert?! Szóval olvastam egy… Ő a… arról ír, hogy…
Hát ez így nem megy! Nem könnyű így belevágni, irányt kell válltanom.

Helyzetjelentés: A tanösvényen végigsétáltam. Tucatnyi kisírt könnyeket hagytam magam mögött és megannyi önfeledt nevetést. A papír zsebkendő gyár mindenképp tőlem lett gazdagabb.
Kérdés: Hogy találtam rá?
Válasz: Fogalmam sincs!
Viszont ha érdekel, el tudom mesélni a fordítottját (hogyan semmiképp nem történhetett meg)
Szóval egy szép napon (amikor inkább kint lehettem volna a természetben) hatalmas unalmam közepette beírtam a Google böngészőbe, hogy Google böngésző. 0,19 másodperc alatt megannyi Google logó ugrott ki elém. Pontosabban 2 790 000 000. Ez jó jel! Erre nyugodt szívvel azt lehet mondani, hogy ez a rohadék megtalálta önmagát. Az, amire nekünk nem elég egy emberöltő (s mivel az előzőre sosem emlékszünk, így általában újrakezdjük) neki egy pislantásra meg van oldva. Kérdeztem – válaszolt – odafigyelt rám. Nehezebb feladat kell ennek! Mintha lelke volna úgy pötyögtem be a kérdést. Van még itt ezen a Bolygón valaki, aki őszintén odafigyel? De úgy, hogy közben érez is!
0,25 másodperc 285 000 találat… nálam a legelső a Vodafone volt, aki odafigyel az ügyfelekre! Remek kilátások… csupa érzékies „dolog” ez az ügyfélszolgáltatás! Majd akkor fog odafigyelni Te barom, ha azt kérdezi az ügyfelétől, hogy telt a napja és nem azt, hogy mit szeretne vásárolni Náluk! (Persze ezt már nem akartam bepötyögni, túl hosszú meg amúgy is… csak nem fogok egy böngészővel vitázni?) Tízliteres bödönbe főztem kávét és addig – addig görgőztem (majd átklikkeltem, görgőztem, majd átklikkeltem) a denevérrel lefelé, jobbra - balra, amíg nem találtam rá. (Ja, hogy miért denevér? Kár is a szóért ezzel kapcsán, tudom, hivatalosan Ti egérnek hívjátok, de nekem múltkor besípolt és elszállt. Azóta meghagytam a formáját, hisz a denevér se macskától való, csak ugye hozzátettem szárnyakat és kegyetlen ultrahangot.)
Szóval…Odafigyelátor – azt hittem hanyatt esek gyerekek, de van ilyen… még akkor is, ha egyáltalán nem így kerestem rá. Szerintem inkább úgy történhetett, hogy kerestem volna valami érdekes szót és a Google böngésző kidobott egy - onnantól kezdve szívem csücske – bejegyzésre, aminek a címe: Rosszkor kimondott szavak  
Ezt a bejegyzést valamiért elolvastam, jó végig sírtam és higgyétek el, ott ragadtam volna, ha annyira bírnám a „ló másik oldalát”… tehát hogy nulla esély lapozni, jegyzetelni, szétszórni útközben úgy, hogy olyanok is megtalálják, akik nem az anyatejjel szívták be a számítógépek előnyös használatát. Tehát egyetlen – egy bejegyzés véget az összest kinyomtattam. Jó vagyok mi?

Ez ilyen vagy – vagy játék… viszont egyenlő esélyekkel indulós, szóval, amikor a tízedik bejegyzés ugyan úgy ámulatba ejtett, mint az első kettő, három, négy… a lelkem örömében duplaszaltót ugrott. Remélem, most nem jöttök azzal, hogy biztos azért használom a sok papírt, mert nem szeretem a fákat. Ez egyáltalán nem így van, sőt a betűk méretét is annyira minimalizáltam, hogy inkább az én látásom romoljon, mindenképp kevesebb papír kellet hozzá. Gyártottam egy Odafigyelátor aktát… jegyzeteltem hozzá, mint a nagyon nagy szakértők és felváltva bőgtem – röhögtem. Hogy ne érjenek nem várt meglepetések, a bejegyzéseket három ízben olvastam. Először elképzeltem, hogy a szerző a Világ legrosszabb embere, mert olyat, hogy „nem hitt bennem más, végül Te mondtál le rólam” ne arról szóljon, hogy minősítem mások tehetségét. Semmiképp!!! Mindenki tud tenni valami jót… szerintem a Világ „legrosszabb embere” is. Ez teljesen átbillentet a part túlsó oldalára ahol simán el tudtam képzelni, hogy a szerzőtől nem született még jobb és ártatlanabb ember a Világon… hátha ez átír bennem valamit. Nos, a bejegyzések hatása hál istennek nem volt változó ugyanazokon a helyeken könnyeztem és nevettem, mint az „első próbán”. Persze ezt nem próbálgatni kell, hanem olvasgatni. Csak ugye az én helyzetem annál nehezebb, hogy mindenképp szerettem volna, ha Ti is „lássátok Őt”… és nem fogtok lesöpörni mindent az asztalról, ha kiderül, hogy nem a kedvenc mesehőseiteknek drukkol. Úgy érzem a barátaim elvontsága pozitív értelemben helyén való ilyenkor, legalább is Nekem mindenképp be kellet ismernem, hogy bárki írja (írta)… jó vagy rossz – nő vagy pasi – fehér vagy fekete – gazdag vagy szegény… nagyon jól ír.
Harmadik ízben a köztes arany utat választottam, ennek sincs köze a bejegyzések minőségéhez mégis ezt fogadtam el a legkönnyebben és ekkor kezdtem jegyzetelni hozzá… mert úgy érzem a szerző megélhetett jót is, rosszat is (mint mindannyian… valljuk be).
Ha most az összes bejegyzésből hármat kellene ajánlanom nagyon nagy bajban lennék mivel szerintem az összes kiváló. Szinte mindegyik a kedvencem lett.
Csináljunk olyat, hogy az összes legeslegjobb bejegyzésből bemásolok kettőt. Egyik a picsogós kategóriába való – másik a röhögősbe (legalább is nálam) majd a lap aljára az egész oldalt linkelem ahol az összes bejegyzés megtalálható értékes fotókkal körítve. Úgy érzem, aki jelenleg nem kapál a kertben és nem főz mustáros babagrízt az el fog tévedni az oldalára… ettől hitelesebb hitelesség nem kell, hogy igenis létezik… csak elég régen írt már sajnos. Sokszor mondjátok, hogy jó lenne, ha a szavaimat könyvformába önteném. Habozás nélkül megtenném, ha olyan tehetségem lenne, mint neki, higgyétek el. És ez nem versenybeszállás… ez elismerés! Persze ha lenne merszem arra is felkérném, hogy írjunk egyszer KÖZÖSET is…így ismeretlenül akár. Na jó, ehhez még azért fel kellene nőnöm.
Egy szó, mint száz… jön a karácsony, ez hozzátartozik az élethez és az élet attól szép, hogy ráébredünk, olykor bizony (még ha hibázunk is) képesek vagyunk odafigyelni egymásra.   
Megyek… sapka, sál kesztyű… postaláda… hátha képeslapot is kapok:)))

ODAFIGYELÁTOR
Síróóóóóóóós
Rosszkor kimondott szavak
2012.11.30. 15:46  

Valahogy helytelenül élünk. Időtlenül – idétlenül a lépcsőházban virágzunk. „Ha ezt vagy azt mondtam volna, ha úgy csináltam volna”- késő, elmúlt. Legközelebb csináld úgy, hogy jobb legyen – mondjuk magunknak, de legközelebb meg lapulunk a nemjóban, a nemvagyokjólban. Sokszor ismerve a receptet, mitől lenne jobb, és sokszor mégis a másik irányba lépve, ha lépve egyáltalán és nem mégis inkább toporogva ott, egy helyben a rosszban. Halogatjuk, majd ha jobban leszek, jobban fogok élni, élni fogok. Fogok-e élni? Lehet, hogy fordítva kellene, ha most jobban élnénk, lehet, jobban lennénk?
Helye van a jónak, akkor is, ha éppen úgy tűnik mégis inkább semmisejó, sőt akkor van csak igazán helye, olyankor kell igazán keresni a helyét. Lépcsőházi képeslapokat nézek egymás után, színesek és édes-savanyúak.
Az elsőről a hároméves kispasi-pajtásom integet, akivel egy randira igyekezve futok össze. Csillogó szemmel tud örülni nekem és mindennek, ami jó – neki jó (még). Mondja, pont olyan színű a fülbevalóm, mint a karkötőm meg a cipőm is olyan - szép. Aztán a Randipasi persze nem mondja ezt. Nem sikerül szépet mondani, (meg okosat se) nekem meg valahogy nem sikerül újból találkozni vele.  Később hív, de már lekéste ezt a vonatot, elindult.
A másik képen összefutsz életed első főnökével. Az elviselhetetlennel, a vérszívóval, aki lelki terror ostorával hajtott géppé, és aki miatt vizihullává változva, se hall-se lát módon menekültél végül el, kiállva az elveid mellett. Megölel, őszintén örül neked. Érzed, hogy eltérő ízűek fejeitekben a pergő emlékképek. „Azóta sem volt olyan kiváló kollégám, mint Te. Bármikor visszavennélek, ha jönnél.”
Késő. Nem mennék, akkor nem mertél elismerni, amikor helye lett volna, amikor igény lett volna rá, most pedig már rég nem vagy abban a pozícióban a szememben, hogy elismerés lenne bármely szavad is. Mosolygok, fordulok, elfutok, ott maradsz, és ott maradsz a dobozban is, ahová elcsomagoltam a számító jellemedből áradó magammal cipelt savanyú utóízt.
Egy halványuló képen csörög a telefonod. Ismeretlen számon, egy ismeretlen hallóó. „Régen volt, ismersz-e még?” A régiség húsz éve elvarrt szálakat piszkál meg bennem. Csak a hangot ismerem, sohasem ismertelek igazán, Te ismerhettél, Te voltál a felnőtt, a mindenek tudója, te voltál A tanár, én pedig csak egy voltam a sok diák közül, aki minden szavadat itta.
- Miért keresel most? Tudok segíteni neked valamit?
- Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
- Ugyan, nekem nem tartozol semmivel, mert én nem haragszom.
- Látom, amit csinálsz most és sajnálom, hogy tévesen ítéltem feletted anno. Kivételeztem arra érdemtelenekkel, téged pedig beraktalak egy olyan skatulyába, ahonnan esélyed sem volt kitörni. Te pedig elfogadtad ezt. Egyszer kérdeztél csak, hogy Neki miért lehet, amit nektek nem, én pedig azt válaszoltam, hogy mert ő tehetséges. Szó nélkül kimentél a teremből.
- Biztos jól ítéltél, egyébként meg szent volt a szavad, gyerek voltam - a tisztelésre nevelt - nem tudtam, hogy ér küzdeni ellened.
- Sajnálom.
- Nem haragszom rád. Nem kellett volna, hogy hívj, de köszönöm, hogy megtetted.
Nem értem hívott, maga miatt tette, feloldozásért. Megkapta szóban, de mit lehet húsz év távlatából feloldozni? Ja, semmi baj, meg nem is haragszom, kedves mosolygás a hangomban, csak hogy könnyebb legyen neki. Nekem nem lett könnyebb a hívásától, az lett volna könnyebb, ha nem ültet a pálya szélére igazságtalanul éveken át.
Csendesítettem a bűntudatát, de teljesen el nem hallgattathatom. Az éveken át tartó szisztematikus gonoszságot nem lehet meg nem történtté tenni egy sajnálommal. Most is csak otthagyom a lelkiismeretével, a saját szánalmas kis vergődésével, és „kimegyek a teremből”.  Nem akarom magammal vinni, de hozzám tartozik, bennem él mindig az üzenete, nem a mostani, hanem az a régi.
És van még a klasszik ex-páros lap, akivel pont egy jó pillanatodban futsz össze az utcán, a régi nagynak hitt Ő pedig, kicsinyesen faggat.
- Szia, de jól nézel ki, mi újság?
- Helló, köszönöm, azt hiszem, rendben vannak a dolgok.
- Boldognak tűnsz…
- Az vagyok. És te?
- Én nem. Sajnálom, hogy elengedtelek. Tudtam akkor is, hogy hülyeséget csinálok, de nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog.
- Akkor én is nagyon sajnáltam, de már nincs jelentősége. Ne bánkódj ezen.
Hát ilyenek a lépcsőházaink, ahol akár évekig toporgunk. Leláncolva, feloldozást várva. Ki a fenétől? Kicsit homályosak a felvételek, meg ugye régiek is. Jobb lenne ma már a technikai emancipációval tartani a lépést és valami nagy ablakos, jó ki (és be)látású helyiségben fotózni inkább. Az elkésett, elsajnált, búval itatott elmosódások helyett a témák is lehetnének helyénvalóak: képek az Ott és Akkor Jól kimondott szavainkról, mert ideje van a szavaknak.

Röhögőőőőőőős:
Hazavágyó

2011.09.15. 20:10  
Futás az aluljáróban. Fel a lépcsőn, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, fent vagyok. Ellenőrök, csak semmi pánik eliszkolok mellettük, úgyis rajtam van a láthatatlanná tevő napszemüm. Náluk meg a dekódere, úgy látszik: „Jegyeket, bérleteket”. Rendben, mindjárt meglesz, ide tettem valahová, itt kell lennie - szabadkozok, a táskában történő percekig tartó ásatásaim alatt. Szájfény, szemüvegtok, egy könyv az irodalom oltárán, egy könyv a tudomány oltárán, - lehet, hogy a táskám mégsem a megfelelő szentély nekik? – fogkefe, usb kábel, fésű, névjegykártya tartó, rágó, színes papír, telefon, pirított gesztenye még karácsonyról, csokis papír, zsebkendő, füles, pendrájv, parfüm, a fél éve keresett fülbevalóm egyik fele, csoki nyuszi, madzag. Előkerül a jegy. Óriási megkönnyebbülés, így nem derül fény a fáraók kincseire, a toronyórámra lánccal és a guminudlira. Rejtőzködési helyüknek nem biztos, hogy ezt a táskát jelölném meg, de az ásatási előrejelzések alapján bármi megtörténhet. Felszínre hozott ereklyémet hősiesen dörgölöm az előzékeny jegyellenőr orra alá. Nem mondanám örömét kicsattanónak, ezt viszont pont ellensúlyozza az én boldogságom, hiszen végre tovaszáguldhatok a buszpályaudvarra. Kérem is a jegyem a következő járatra, mire kezembe nyomnak egyet 9 órára, de hiszen még csak hajnali 7 óra 46 perc van, úgy emlékszem van járat 8 óra körül is - nézek kérdően a pultban ücsörgő hölgyre. Igen, körülbelül 1 perce indult, 9 órakor megy a következő.

Az átbulizott éjszaka utáni másnap reggel minden nyűgje hirtelen nyakamba szakad. Álmos vagyok, koszosnak, fáradtnak, kimerültnek és felváltva megint álmosnak, koszosnak… érzem magam.
Kitartás, hamarosan otthon leszek - biztatom magam, és elindulok felfelé a váróterembe. A mozgólépcső előtt egy bácsi bénázik, mert mikor is bénázhatna máskor - de már el is hessegetem ezt a gondolatot, és helyre a bűnbánat fekete fátyla telepszik, a bácsi kezében ugyanis fehér pálcát veszek észre. Előbbi gondolati gorombáskodásomat kompenzálandó odaállok a bácsi mellé, karon ragadom és felajánlom szolgálataimat a lépcsőn történő feljutás erejéig. A bácsi rám mosolyog, elindulunk felfelé, majd meredten bámulni kezdi a mellkasom. Kis zavartság után, tudatosítom magamban, hogy persze a bácsi nem érzékeli, hogy éppen merre fordul a feje, tekintete. Fent is vagyunk, illedelmesen elköszönök, jó utat kívánok. Még egy pillanatig követem a szememmel. Hé, a pálca vége egészen olyan, mint egy partvisnyél. Az egy partvisnyél. Éljen Terézanyu!
Szemem alatti táskák, ha lehet még két centit lejjebb ereszkednek arcomon a kiábrándultságtól. Meggyötörtségem talán már nem is fokozható. Letelepszem egy padra, a közeljövőre vonatkozó terveimet vázolva: egy órát szórakoztathatom magam, előkeresem táskámból az olvasnivalót, habár a betűk közötti különbségek felfedezése némi kínlódás árán megy csak. Sebaj, mindennel megküzdök, minden a lehető legnagyobb rendben van, ennél sokkal rosszabbul is lehetnék, egy erőltetett mosolyt is arcomra préselek, nyitott vagyok. Egész jól sikerül. Pár perc múlva egy pisi szagú fiatalember huppan mellém, miközben megközelítőleg huszonhat teljesen üres pad van még a teremben. Helló Édes – köszön infantilis mosollyal arcán. Szétnézek, abban bízva, hogy esetleg valaki más nyerte el az Édes címkét. Nem, több kilométeres körzetben egyedül vagyok. Nem hiszem el, hogy még ezt is ma, és most, mikor én annyira nagyon álmos, és fáradt és kimerült… Meg különben is fáj a fejem és a pocim is, és egyáltalán.
Összeszedem magam, helyet változtatok, véletlenül sem mosolygok és nagyon negatívnak, és zárkózottnak igyekszem látszani. Nem kell nagyon igyekezni.
Már csak tíz perc és indulhatok haza, de ekkor már idegesen toporgok a buszt várva. Mikor kedvenc Padlizsán Lila Hangom a Hangosból tájékoztat az induló járatokról a Kunbaracs –Párizs intervallumban, végül pedig elárulja, hogy forgalmi okok miatt a hármas vágányra érkező járat késik. Agyamban ízlelgetem a hallottakat. Kéésiik. Hogyan késhet egy busz az induló állomásról? Miért nem jön helyette másik? Mélységesen együtt érzek az utasokkal, akik ott várnak a peron mellett toporogva. A gondolatimból, egy heves, a busztársaság vezetőjének édesanyját emlegető ordibálás zökkent ki. Majd felpillantok és realizálom, hogy én is a hármas vágánynál várakozom a forgalmi okos buszra.  
Úgyis haza fogok jutni, bármi lesz is, csak semmi pánik. Jönni fog a busz! Jövőbe látó képességeim igazolódni látszanak, igaz, hogy csak 40 perc múlva, de megérkezett a hőn áhított Sárga Barátunk. Tiszteletére laza tülekedés támad, de hamar megússzuk egy nyolc napon túl gyógyuló ridikül archoz csapódással, illetve könyök gyomorba helyezéssel.
Végre fent vagyok! A sofőr összeráncolt szemöldökkel fürkészi a jegyemet. Ekkor már meglehetősen felhevült idegállapotban vagyok. És nem csak én ugye.  
Na mi nem jó? Mit fogsz kitalálni? A szokásos kinti-benti érvénytelen - vásároljon új jegyet- mókát nem játszod el velem Öreg! És már le is pörgettem fejemben a jelenetet, melyben előadja a kínját, majd randi táskámmal orron csűröm, egy kungfu mozdulattal leterítem a földre, a mögöttem álló srác pedig kihajítja az elernyedt testet. Csak nem olyan bonyolult egy buszt hazavezetni.
Közli, hogy minden rendben, és eltépi a jegyet. Mákja van!
Mikor leülök, már zakatol a fejem, és a gyomrom sincs teljesen rendben. Biztos a nagy izgalmak. Kényelembe helyezem magam, előveszem a könyvem, és lazulok. A késes gyilkos épp belopózik az egyiptomi ház udvarán, fel az erkélyre, ahol a lány alszik és Tuc-Tucc-Tucc-Tucctucccc. Jobbról közelít Zenebubus egyre dübörgő ricsajjal. Finoman felhívom a figyelmét arra, hogy nagyra értékelem kifinomult zenei ízlését. Azonban mivel ez egy közösségi járat, így nyomatékosan megkérem, hogy halkuljon le a dübörgésével, elég csak annyira, hogy füleséből a saját szórakoztatása biztosítva legyen, mi köszönjük, elleszünk valahogy zenés –táncos mulatság nélkül is. Sikerült mindezt teljesen higgadtan vázolnom neki, viszont a tekintetemért nem vállalom a felelősséget.
Elcsitulnak a zajok, Zenebubus érzelmi kitörései is alábbhagynak, a késes gyilkos rendületlenül mászik az erkélyre, én meg mintha émelyegnék kicsit. Hűha egyre jobban. Szédülök. Biztos az idegeskedéstől. Vagy a kialvatlanságtól, lehet, hogy mégis inkább az éjszakai borozástól, vagy egyszerűen a szokásos utazásos betegség, mert végig lehajtott fejjel ültem a könyvbe meredve,  vagy csak, mert nem reggeliztem? Dr. Hauszt meghazudtoló leleményességgel veszem sorba hányingerem lehetséges okait. Az okozati összefüggésekbe nem merek belegondolni, elég legyen annyi, hogy nincs nálam semmiféle zacskó. Ajjaj beszív – kifúj. Semmi pánik, csak nem fogok kis rókákat a világra hozni egy tömegközlekedési eszközön, az milyen égő lenne. A késes gyilkost bevágom a táskába. Minden erőmmel koncentrálok a fülesemből szóló lágy zenére. Kintről persze biztos azt gondolják, hogy felvételről mondja valaki, hogy „Beszív-Kifúj!”, nem is értem egyébként miért nincs ilyen felvételem. Számolom a megállókat, mindjárt leszállhatok és a friss levegőn annyira jól leszek. Már csak két megálló, már csak egy. Megnyomom a leszállásjelző gombot, odaállok az ajtóba, várom Szezámot. Majd a lágy tavaszi napsütésben ellibbenünk Sárga Barátommal, a sofőr irányításával az otthonomhoz legközelebb eső buszmegálló előtt.
A kérdésedre pedig, igen a válasz!

…Szóval nem tudom, hogy vagytok vele Ti, én az írásokhoz csak gratulálni tudok.
Világ – nézetek
Ebben a blog bejegyzésben egy mondat nem fedi a valóságot…"kicsi gyógyír sem tudnék lenni a világ sebeire"… úgy érzem nem igaz, de hogy mondjam meg?
Dobálom plafonba a labdát, hátha segít rá jönnöm, mit kellene mondanom így ismeretlenbe… elpattan a plafontól, szekrény mögé esik. Kezdődik minden elölről, csak most már nem kell sírnom tudatlanul utána… ODAFIGYELTEM
Még nincsenek meg az ideillő szavak, de a mustárszem emléke felállít az ágyról és elhiteti velem, hogy már nem kell önerőből átrendezni a házat, elég, ha megkérem „a nagyobbat és erősebbet”, hogy segítsen egy kicsit Nekem.

Jó olvasást drága barátaim:))) ODAFIGYELÁTOR blogja klik IDE