Ülök a kopottas padomon és ... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Aktualizované


Prejsť na obsah

Hlavná ponuka:

Ülök a kopottas padomon és ...

Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 21/11/2013 21:52:03



Ma utolért egy érdekes kérdés. Gondoltam egy „igen" válasszal nagyon gyorsan pontot teszek a végére, de mielőtt kimondtam volna a szívem meghátrált. Talán a félelemtől, nincs is annál nagyobb és hatásosabb fék. Vagy csak a vágytól, hogy ne legyen vége…soha ne legyen vége az ilyen fajta kérdéseknek.

- Komolyan létezik? Tudod, az a kopottas pad, amelyet az árnyas fákkal együtt nem egyszer emlegettél. Hallottam már dalban, olvastam róla versben, láttam festményen, rajzon, képeslapon, képen. De Tőled mintha tényleg élne, létezne egy ilyen hely. Valamiért úgy érzem, hogy a halandóság számára sértetlen marad általad. Bármi történhetne ezzel a hellyel, Te már érintetted és ezzel halhatatlanná tetted. Mégis fontos lenne tudnom, reálisan létezik egy ilyen hely, ahol őszinte versek, dalok, rajzok születhetnek?
- Perszehogy létezik. Kopottas padok, árnyas fák és tollforgató emberek bárhol létezhetnek… hol dalban, hol versben, hol képen, vagy csak a fantáziánkban.
- Nem érted a kérdést. Én nagyra becsülöm a művészek fantáziáját. Tőlük elfogadható mindenféle úrlény és másvilág, harc az Angyalok és a Démonok között, élet, halál, újjászületés…
- A kérdést értem, azt nem értem miért kérdezel? Én válaszoltam. Te igyekeztél megérteni a választ?
- Nem, nem nem… nem jó felé haladunk. Egyszerű dolgot szeretnék tudni, se többet, se kevesebbet.
- Akkor egyszerűbbet kérdezzél.
- Egy művész életében nem léteznek konkrét helyek, személyek, érzések? Minden csak egy jó vagy épp rossz álomkép része, amelyet vagy megírsz, vagy megfestesz? S az, hogy elhiszem-e kizárólag rajtam áll?
- Istenigazából ezt egy művésztől kell megkérdezned. Ami engem illet, én megírom, de mások helyet soha semmit nem hiszek el. Ha például csak azért írnék, mert helyetted hiszek egy konkrét hely létezésében, milyen szabadságot adnék Neked ezzel? Én saját magam helyet hiszek. Neked szabadságodban áll velem hinni, szabadságodban áll meggyőződni az írásom hitelességéről, szabadságodban áll megtartani Önmagadban, mint egy kósza álomképet. Szabadságodban áll csalódni, ha kiderül, hogy egy ilyen hely csak az én szemeimen keresztül érzékelhető. Lehet Te csak egy sima összekarcolt padnak látnád, bennem viszont érzéseket formál, ennyi.
- Egy létező álomkép? Nekem ez már túl magas.
- Amikor elalszol, és mély álomba szenderülsz, mikor jössz rá, hogy a csatatér, a harcosok s az összes fájdalmas kardszúrás nem reális élethelyzet?
- Nyilván amikor felébredem.
- Jó, jó, de miből tudod, hogy felébredtél?
- Miből, miből… a monoton dolgaimból, amelyekre egyébként eléggé haragszom, mert összegezve mindig minden ugyanaz. Ébredés, kávé, munka, ebéd, munka, vacsora, pihenés, alvás. S ha moziba megyek, az is mindig ugyanaz
- Miért, Te mindig egyfajta filmre jársz?
- Nem, de a mozi
mozi marad, érted. Egyfajta kezdet egyfajta vég.
- Értem, tehát lényegében arra haragszol, ami biztosítsa benned az érzést, hogy élsz?! Ha elveszítenéd a munkádat, esetleg nem kellene vacsoráznod az egy olyan változás lenne, amiben például örömöd lelhetnéd?
- Nem, dehogyis! Esetleg ha magasabb lenne a munkabérem.
- De hát most mondtad ki, saját magadnak válaszoltál. A mozi az mindig mozi marad… hiába látogathatnád többször, csak azért mert nagyobb fizetésed lenne. Vagy nem jól értelmezem?
- Jaj Te lány! Létezik az a hely, úgy hiszem…
- Én is úgy hiszem, sőt merem remélni, hogy napi szinten elsétálsz mellette.
- Azt azért nem hiszem.
- Ahogy érzed, a Te hited, nem veszem el.
- S ha egyszer csak nem lenne többé, tudnál róla írni még?
- Bármi lehetséges, amíg a szívem nem felejt. Ugyanakkor a Holdon sem voltam meg, de amikor éhesen nézem, úgy látom, sajtból van.



…Nagyot nevettünk a végén, s mintha ez hitelesítette volna a kopottas pad létezését. Ja és az árnyas fák… igen… amíg ki nem vágják, azok is léteznek, nyáron persze árnyasabbak… de még így is szívem büszkesége, hogy van egy hely, amely bár mindig ugyan az marad, képes kizökkenteni a megszokottságból.
Képes kizökkenteni úgy, hogy verset irat velem…

Hamarabb ébredtem s lestem a szemhéjaidon futó álmod
Bekopogtál szívem ajtaján, nem volt sorszámod.
Siettél adni valami csodaszépet híven,
Cserébe vitted magaddal a szívem.

Mennyi harc van mögöttünk, mennyi kisírt könnyek
Úgy gondoltuk a külön út mindkettőnknek könnyebb.
Merthogy úgy születtem, kicsit többet látok
Nekem nem járnak ki „igaz, jó” barátok…?

Neked mégis megérte fejtegetni titkon
Hogy mától a szívem csak azoknak van itthon
Akik nem azért keresik kintről a kilincset,
Hogy saját hibákért verjenek rám bilincset.

Voltam én szomorú, mert ölelésre vágytam
A saját sorsom átkát lelkembe zártam
Ahol ellöktek, onnan mindig mentem
Bezártam az ajtót s többé nem szerettem…

De nem szórtam én átkot senki fejére
Nem kértem senkitől, hogy velem beérje
Nem hazudtam senkinek, hogy én sosem hibáztam
Diderget a szívem, és még jól megaláztam.

Magányos voltam, remegett a testem
Kullogtam az úton, amíg el nem estem
S hirtelen egy pár „csupa lélek jó” barát
Megmutatta szíve hazugfényű udvarát.

Így beszéltem a rosszal s megkérdeztem Tőle
Ha majd egyszer nagy lesz mi lesz hát belőle?!
Mindig csak az, amivé teszik
Az, aki ha nem lenne, a jót észre sem veszik!

Nos, megnéztem a hősöket-mit értek el?
Jézus fényében Júdás énekel
Teréz anya fényében ott a sok éhező
Az okos válaszhoz, kell egy hülye kérdező

A jó anyósok fényéhez rossz menyek kellenek
A jó Angyal profiljához démonos szellemek
A boldog jövő álmához egy fájó múlt képe
Csak csúnyák mellé áll a gyáva Világszépe

Keserűen felnevettem az élet fájó értelmén
Minek kellet látnom? Könyörgöm, kértem én?
Lehetek én gerinctelen, ha nagyon rosszat tettem
De ahhoz, hogy Te csodaszép légy
hát ahhoz én kellettem.

Ne hullajts könnyeket, ha az emlékeid lapoznak
Mert a jószívű emberek soha nem átkoznak
Rossz útra lépnek pedig sokat kapnak érte
De mindig van egy barát, akiért ezt is megérte

Ezzel zártam be múltam ajtaját
Szeretni fáj
és ez folyton visszajárt
Szeretni fáj, mert aki a legjobban bántott
Ellökött, hogy lásd ettől jó barátod.

Ösztönösen hibáztam, égettem a hidakat
Nem kellet többe a csalfa fénylő kirakat
És köszönöm a „rossznak”, hogy ott állt végig mellettem
Amikor a „jónak” egy kicsit sem kellettem.

Eltelt pár év s a szívem boldogan azt mondja
Buta az ember, csak ettől van sok gondja.
Az Élet úgy tanít, hogy olykor
olykor elejt
De egy szerető szív SOHA NEM FELEJT

Te Barát vagy, társ vagy, egy csupa szív sziget
Menedék a bajban, ha a sors kivet
S a boldogító kacaj letörli a kínt
Ha a külvilág átka könnyek közé hint.

Ez legyél s ilyen, mert ez volt a vágyam,
Hogy önmagamért szeress és átkarolj lágyan.
S ha szerényen a Sorstól kérkedve kérhetem,
Tőled szóljon örökké a: „Jó reggelt Életem"






Návrat na obsah | Návrat do hlavnej ponuky