Ez nem eladó... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Őszinte köszönettel:
Édesanyámnak, édesapámnak, a férjemnek…
A buzdító barátaimnak…
A tehetséges művészlelkeknek, Erikának, Anitának és Szabinának
Az Ihletnek, a Sorsnak, az Életnek, a Halálnak
És Neked…

Az elmúlt időben elég sokan kérdőre vontatok.
- Neked komolyan van egy saját verses köteted?
- Igen van, a múlt év elején jelent meg.
- És mennyiért árulod?
- Azt már nem tudjuk meg, mivel az őszeset elajándékoztam. Ezt az egyet (ezt az elsőt) túl értékesnek tartottam ahhoz, hogy sablonszerűen áruba bocsássam. Láttam, ettől felszaladt egy pár szemöldök kissé. Mit is mondhatnék… én így is köszönöm! Nagyon jól esik ez a fajta közeledés Tőletek. Egyet viszont le kell tisztáznunk, még most a legelején. „Mert én miért nem mondtam hangosabban? Miért nem tudjátok, hogy már hivatalosabban is ragadtam tollat, s hogy önmagában a kötet vers kategóriában csodaszép elhelyezést szerzet egy közismert versenyen?"
Korántsem szeretnék komolytalannak tűnni, de el tudtok engem képzelni, ahogy mászok a stégre egy kis figyelemfelkeltés érdekében? Lehet, onnan már csak egy lépés a dobogó, de a körberajongás nem az a játék, amit én jelenleg játszani szeretnék. Hisz már az első kérdésnél: „Hogy gondoltad? Miért úgy írtad?” Elbukhatnék. A magyarázatom roppant egyszerű. Ihlet hordozó lettem, s aki ennek megtalálja az eredeti inverzióját, annak örökéletemre az adósa maradok. Higgyétek el, ez nem annyira egyszerű, mint amennyire látszik. Ez egy kicsit olyan, mint amikor azzal sziporkázunk, hogy Isten fordított pólusa az Ördög és el hisszük, hogy ez által mindent tudunk már. Pedig egy Isten sosem engedné, hogy az Angyalok árván maradjanak. Isten jóságos és a szeretete mérhetetlen, mert ha mélyebben belegondolunk, nincs is kivel incselkednie…
Ha jól emlékszem tizenöt évesen történt az áttörés. Egy csodaszép őszi reggelen felébredtem és úgy éreztem sokkal több van a „színházi” függöny mögött, mint amennyi külsőleg látszik. Kié a sugallat? Kérdezhetnénk. Hisz a képzeletbeli emlékszálakhoz is kellenek bizonyos lelki relikviák, amelyek arra ösztökélnek, hogy meséljek akkor is, ha csak egy álom volt. De kinek az álma várni ott, ahol a végzet is sorsszerű lehet? Ezzel egyszerűen nem építhettem karriert, ezzel csak szelíden a tükör elé állva fejet hajtottam és köszönetet mondtam azért, hogy elmesélhettem. „Ott, ahol a szeretet őszintén egybeforr a sorssal, vissza fog emlékezni rám a lelked."  Ennyi volt az üzenet tartalma. Nem gondoltam, hogy ez bárki „mást", Tőlem idegent is érdekelhetne. Hisz most már ugyanúgy az én álmom, az én emlékeim, az én életem – halálom, újjászületésem.
…És a szó bár formálódik, s olykor átalakul, de soha el nem vész, amíg van, aki kimondja, vagy leírja. Mindamellett nagyon fontos a természetes vizualizáció s hogy lássátok, volt ám saját kálváriám tudnotok kell, amikor megírtam a verskötet utolsó odatartozó versét, őszintén elkeseredtem. A lelkem hirtelen papírformát öltött, ezáltal nem volt mibe kapaszkodnom többé. Az igazi érték nem fogható kézzel, nekem mégis úgy tűnt, hogy már ez a csoda is megtörtént. Nincs tovább. Tényleg ennyi? Ez az a mámor? A megkönnyebbülést hozó boldogság? Az elégedettség íze? Ezért aludtam tollal a kezemben? Ezért ültem merengve a kopottas padomon?...
…Ez mind azért volt, hogy ennyire üressé válljak? Vagy csak én nem értékelem eléggé? Egy szó, mint száz, bármit is éreztem, a benne rejlő „egyedüllét” nem okozott örömöt. Sőt…
Akkor már tudtam, éreztem, találnom kell valakit, aki idejét nem sajnálva alkot „mellém” valamit úgy, hogy teljesen átérezhessük egymás örömét, búbánatát. Nem azért mert egyedül nem akartam harcolni a kritikus tömeggel, hanem azért mert ez nem a versengésről szólt, itt nem kellet megfelelni, kérlelni, függővé tenni…
Szerettem volna olyasvalakit találni „magam mellé”, aki ceruzaheggyel, illetve vidám színekkel ábrázolja mondanivalóm lényegét. Valakit, aki beéri egy hálás öleléssel, kézfogással… Valakit, aki teljes tudatában van a szomorú tény állásával, hogy általam bizony nem fog meggazdagodni. Mert ez egy olyan álom, amely nem eladó. S ha eladó is lenne, nem biztos, hogy megveszik…
Dadka megindult keresni tűt a szalmakazalban, gondolhatnátok… hisz mindannyian jól tudjuk, pénzéhes, karrieristaépítő, materialista világot élünk ahol manapság csak úgy kerülhetsz a dobogó élére, ha vásárba adod önmagad. Ezért annyi mindent fel kell áldoznod, hogy nem tűrsz meg magad mellet mást. Egyetlen egy első helyezet van, így hát kaparsz, le ne maradj az amúgy meg teljesen lényegtelen dolgokról. Így van… Sokszor észre sem vesszük a „háttértámaszt”, nem gondolunk bele a puszta ténybe, hogy ahhoz, hogy meghajolhassunk, kell valaki, aki tapsol majd.
Hát nem is álltak tömegek az ajtóm előtt azért, hogy velem együtt alkothassanak. Mégis megengedhettem önmagamnak azt a luxust, hogy félelem nélkül és teljes bizalommal megszólíthassam azt a három leányzót, aki egy percig sem hezitált. Nem volt a „majd meglátom” „lehet, egyszer” „nincs időm rá”. Nem volt a „mit kapok cserébe” sem. Úgy varázsolták teljessé az alkotást, hogy tudták, ez Rólunk szól. Így hát azután sem volt ”rengeteget köszönhetsz nekem”, „ez csak Tőlem lett szép, jó, értékes”…
Az egyik leányzó (Erika) jóformán óvodás korától része az életemnek a másikkal (Anita) csak egyetlen egyszer találkoztam életemben, azóta is tartsuk a kapcsolatot. A harmadik (Szabina) köztes útként szerepel. Többször találkoztunk már, de nem adatik meg mindennap, hogy jókat beszélgethessünk. Ők hárman nem ismerik egymást, sőt sosem találkoztak még és ezzel épp azt szerettem volna kifejezni, hogy az Élet képes rombolni bármilyen távlatot, ha az ember az álmához mindvégig hű marad. Három egymástól eltérő s egymásnak teljesen idegen egyéniség a verseim címeiből kiindulva csípte nyakon az ihletet. A verseimet előtte nem olvasták. Nem olvashatták, hisz nekem arra volt szükségem, hogy szavak nélkül is megértsék, miről szól ez az egész és mennyit jelent nekem. Velem teljes összhangban, és mégis külön – külön utakon járva, megtartva ezzel az alkotói szabadságot rögzítették sajátos formával azt, amit olykor sugallni is nagyon nehéz, nem hogy még nyíltan beszélni róla.  Mindegyikünk szíve – lelke benne van együtt, és külön – külön is. Egy pár ember, aki átlapozta a verses kötetet talán mai napig abban az illúzióban él, hogy mi hetekig össze voltunk zárva a közös cél ereéig. Tévedés! Még csak nem is találkoztunk azokban az időkben. Az egyik túl messze lakik, a másik határon túl dolgozott s a harmadik határon túl él. NEKÜNK MÉGIS SIKERŰLT!!! Már az újságban is megírták:) Igen is büszke vagyok erre a közös munkára s remélem, az Élet produkál még egy – két nekünk szánt alkotói pillanatot. A könyvborító megihletője a férjem lett s a fotóábrázolás önmagáért beszél. A saját életutunk útelágazásain sokszor süketek, némák s vakok vagyunk, mégis kell, hogy legyen valami emberfeletti természetes jóság bennünk, amely megtart majd a nehéz időkben és elhiteti velünk, hogy bármennyit hibázunk mindig lesz mellettünk valaki, akire igazán számíthatunk, s nem csak látszólag.
Hát azt hiszem elég kimerítően válaszoltam. Egy – két órát rászánok a rácsodálkozásra, aztán újra kinyitom az ajtót, kinézek hányan „dolgoznátok” velem szívesen. Hányan vinnétek velem végbe egy álmot úgy, hogy garancia helyett csak mosollyal szolgálhatok.
Tudom, egy kis pénzért bárkivel összedolgozhatnék… mosolyért, ölelésért, kedves szóért cserébe bárkivel nem… s ez a verses kötet a „bárki nem-ektől” lett annyira értékes, mert, ahogy mondtam már, van, ami nem eladó. Ez az egy (a legelső) pont nem volt az…
Így csak azt tudom megköszönni jelenleg, hogy annyian megszerettetek:)))