Oly régóta várom már... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Azt mondják, hogy mielőtt leszületünk erre a Bolygóra, előre kiválasztjuk, kivel szeretnénk találkozni életünk során, és mi fogja meghatározni a Sorsunkat. Tudniillik az Élet egy hatalmas leckekönyv. Semmi nem történik véletlenül, mindennek oka van. Gondoljuk végig, ha ez igaz, nagyon sok hétköznapi hős él (élt, illetve fog élni) közöttünk. Talán nem szerepelnek a bulvárban és nem tesznek szert hírnévre, cselekvésük mégis arra utal, hogy képesek felülkerekedni a szeretet témáján úgy, hogy teljes mértékben átadják azt, amiről mások csak beszélnek. (Igen, csak beszélnek… azt is feleslegesen)
Épp ezért ezt a bejegyzést a nagymamám emlékére készítettem, aki bátran szembeszállt a Sorsával és a saját élete helyett édesanyám életét választotta. A családi képek visszatükrözik milyen boldog és kiegyensúlyozott ember volt miközben a gömbölyödő pocakjában egy új élet növekedett, de mintha sejtette volna, hogy csak egyikük éli túl. Nem tudom, mennyi szava van ilyenkor a Sorsnak, illetve milyen gyakran ugrik meg a kereke, de komolyan, mit tehet egy olyan Lélekkel, akinek az életénél is fontosabb az, hogy akire várt, akit szeretet, akit kirimánkodott az égtől boldogan élhessen?!
Nagymamám Sorsa valamiért mindig is foglalkoztatott. Talán a bátorsága véget. Igen, bátor ember volt. Édesanyám meg még bátrabb, mivel gyermekkorától holmiféle gyűlölködés és Isten vagy Sors hibáztatás nélkül megállja a helyét az Életben. Ezért amikor
akad egy két hülye, aki úgy bíráskodik mások felett, hogy a saját hibáit, tévedéseit soha, de komolyan soha nem veszi fontolóra, mindig eszembe jut, egy két ok, amiért semmiképp nem vegyülnék mellé a tömegben. Mit taníthatna nekem? Hogyan okoljak másokat a saját hibáimért? Ó nem, de azért köszönöm…  

A bejegyzés végére beszúrtam egy videót. Az értelmes emberek nyilván le fogják tudni szűrni belőle a legfontosabb mondanivalót. Mégpedig azt, hogy élnek a világon olyan nők is, akik nem azért nem vállalnak saját gyermeket, mert nem kell nekik, s mert fontosabb a bulizás vagy a karrier építés fokozása. Az, hogy nem rinyálnak minden egyes utcasarkon még nem azt jelenti, hogy ez az adott élethelyzet önhibából keletkezett. Ezek a nők nagyon sokszor támadó pletyka áldozataivá vállnak. A belső erejük a kitartásuk s a küzdelmük csodálatraméltó. A szomorúságuk fokozható, én is megéltem néhány formáját. Mert lépten, nyomon magyarázkodni nem lehet, de sosem árt megfigyelni, hogy ki az, aki bírálgat, és húúúúú de nagyon segíteni próbál. Az eredmény sokszor meglepő!  
Figyeljetek csak…

Két évvel ezelőtt…

Véletlenül találkoztunk. Én sétáltam, Ő a lócán picsogott.
Én megálltam mellette, Ő felém nézett. Ő odébb húzta magát és én leültem mellé.
A megtörés szélén állt, én meg már utána voltam.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg.

Az idő nem nyomott ránk különösebb bélyeget, egy kicsit talán megnyúltunk, megkomolyodtunk. Még szép… volt már annak tíz éve is, hogy utoljára láttam. Emlékszem, annak idején fejest ugrottunk a nagybetűs életbe, akkor még nevetett. S nevettem én is… Nem egész hatévnyi korkülönbség van közöttünk, az Élet hatalmas rébuszai közepette mégis egymásra találtunk. Mert jó ha van kivel megosztani egy pár sajátos megfejtést. Zsengék voltunk s be nem állt a szánk…  

Most egyikünk sem igyekezett megtörni a csendet. De mégis mivel kezdenénk? A „hogy vagy” és a „mi történt veled” (?) annyira sablonosnak tűnt hirtelen. Nyilván, nem dobálhattam meg hóval. Egyrészt mert lassan már májusi virágok szirmai hullottak a fáról, másrészt meg valahol mégiscsak kinőttük ebből. Persze, persze egykor mi is mondogattuk, hogy sosem fogunk lemondani a bolondságból, mert a móka és a nevetés a leghatékonyabb gyógyír…
…és most mégis sírt…

- Elegem van bizonyos emberekből – szólalt meg Ő

Kihagytam a „gondolom, miről beszélsz" dolgaimat, mert bár ilyenkor jól tudni, hogy nem vagyunk egyedül ezzel - azzal, mégiscsak eltérő tapasztalatokat gyűjtünk az életben. Csak önmagamban könyveltem el bizonyos fokú megértést.

Elmesélte milyen kálváriát járt meg annak érdekében, hogy saját gyermeke születhessen. Nem csak azért, mert a környezete szerint már öt évvel ezelőtt megvolt rá a kora, Ő saját maga érezte, hogy megérett az anyaságra. Gondolom, majd idővel meg fogjátok érteni, hogy nem csak szolidaritásból bólogattam, ez a történet nagyon is közelinek tűnt, és bármennyire próbálnám elhessegetni, folyton bele botlok.
Kivizsgálások hada, könnyek a sikertelen próbálkozások után, félelem a vizsgálatok eredményeitől, szigorú szabályok betartása, rosszullét a hormonkezelésektől, lassan már az égig ágaskodó kartotékkártya. Fogyás, hízás, álmatlanság, hányinger, hangulatváltozás… Merengés a semmibe, amit oly szívesen felcserélnél egy - két altatódalra, szoptatásra vagy tisztába-tevésre… és ugye a „Miért pont én?”
Kudarc és még több kudarc. A nagy „okosok” dumája, hogy még nem vagy felkészülve. Már lassan, de biztosan holmiféle átokban hiszel. De aztán újra meg újra szívfelhőt, szívtócsát, szívkövet látsz és csodákban reménykedsz. Ezzel mintha egy kicsit belenevetnél a Sors arcába. Talán ez büntetéssel jár?
Félelem, hogy minden csoda ellenére baja eshet a magzatnak. Kérés az ég felé, hogy ha már mindenképp bajnak kell történnie, inkább a te életed vesszen kárba, hisz az a pici annyi szépet megélhet még… és hátha mesélnek majd Neki rólad jót is, szépet is… mennyire vártad, mennyire bíztál az erejében, mennyire hitted, hogy megmarad és mennyire szeretted.
Igen… így, „láthatatlanul”
Már nem érdekel a „de felhíztál” szöveg, nem érdekelnek a „jókívánságok”. Kívánnál te is olyan „szépeket” csak egyszer, hogy kipróbáld, van-e tényleg hatalma. S ha van, könnyebb lesz-e elviselni a félelmet? Nem megy! Miért nem? Akkor legalább abban bízzál, hogy ami nálad megfordul, az a feladóhoz kerül vissza. Most, vagy ezer életmúltán! Tökmindegy. Időd, mint a tenger. Nincs beleszólásod, ilyen az Élet. Lesz még olyan, akit álmaiban kísértesz, de ne bánd, mondtam már… nincs beleszólásod.

…A lány meg csak szipogott. Ó hát hogy ne érteném?
Sőt azt is kezdtem sejteni, hogy mi köze ehhez az embereknek. Mégis csendben maradtam. Csak a gondolataim cikáztak ebben az elviselhetetlen mókuskerékben.

- Leállított az a hülye liba, mint aki hivatott rá, hogy megoldja az életem – folytatta.
Elkezdett nekem előadást tartani arról, hogy már mégis a harmincöthöz közeledem, nem lenne-e már ideje bevállalni egy gyereket? És nem félek-e attól, hogy ha tovább halogatom a férjem szó nélkül elhagy? Nem kellene-e már felhagyni azzal a sok kirándulással, hogy gyerekszobával bővíthessük a házat? Hisz arra is pénz kell… tömérdek pénz! Nem kellene-e leülnünk, megbeszélni ezt a férjemmel? Hisz az idő felettem is elsuhan egyszer. Sőt, szerinte már nagyon is ott járunk. De bármit is hinnék, Ő ezzel csak jót akar!!! Mert hallotta a sógornőm barátnőjének, az unokatestvérének a szeretőjétől, hogy én nem szeretnék gyereket… inkább élnék lazábban, inkább karriert építenék. De hát mégis gondolkodjak el, milyen hozzáállás ez?
Én mondtam volna, hogy évek óta egyebet sem csinálok csak az orvosokat járom, annak érdekében, hogy a saját kisgyermekemet ringathassam, mondtam volna azt is, hogy a férjem nem egy tárgy, ha menni szeretne, ne egy gyermek tartsa mellettem hisz egy jó működő kapcsolatnak több rejtett titka is lehet… de annyira meglepődtem a kifordított gondolkodásán, hogy képtelen voltam megszólalni.
Jogos! Ennél a résznél úgy bólogattam, hogy a fejem majd elrepült, hisz évek során nekem is rá kellet ébrednem, hogy bizonyos emberek valamiért mindig jobban tudják, mi miért zajlik a saját életedben. Így ha neked valami nem jön össze, az a Te hibád, és ha valami nekik nem jön össze… az is! Még jó, hogy meg tudsz moccanni az elcseszett dolgaik súlyától.
Nem tudom, fontos - e ilyenkor magyarázkodni. Nekem is elég hosszú időbe tellett, amíg úgy, ahogy leszoktam róla, de még mindig csak félúton járok. Nagyon fárasztó. Ugyanakkor tudom milyen rossz érzés „annyiban hagyni”, hisz ezzel nem mindig azt jelzi benned a vészharang, hogy a hülyékkel nem érdemes vitába szállni. Van, amikor az egész arról szól, hogy csak azért fogadod el a környezeted bírálatát, mert nincs se erőd, se akaratod arra, hogy megvédd önmagad. Egyáltalán kell – e, hogy alattomos segnyalók előtt magyarázkodj, mentegetőzz? Hát jó kérdés, a válasz olykor nem könnyű.

Nem tudtam igazán megvigasztalni a lányt, az olyan lett volna, mintha vak vezetne világtalant, csak némán bólogattam és nyújtottam a papír zsebkendőt.

- Nekem tisztelnem kell, és örülnöm kell a jó tanácsainak – szipogott – mert ha kiállok magam mellet a saját megélt igazságommal, akkor pimasz vagyok és szemtelen. Sőt ha eszébe juttatnám, hogy az Ő férje is elhagyta, ezek szerint mégsem volt nála minden olyan felhőtlen, még Ő sértődik meg, még Ő fordítsa el a fejét, még Ő mondja majd rólam, hogy olyan dolgokba ütöm az orrom, amelyekbe nem kellene.
 
- Miért nem próbáltad meg? – kérdeztem nyújtva az újabb csomag papír zsebkendőt. – Így benned marad, és sosem tudod meg, hogy mit tett volna a legnagyobb meglepetés pillanatában. Ha komolyan segíteni akar, nem hinném, hogy megsértődne ezen, hisz ez az igazság, úgy ahogy Te látod, illetve ahogy hallottad másoktól. Megcáfolhatná. Ugyan annyi esélye lenne rá, mint neked volt mellette. Lehet köpni – nyelni nem tudna hirtelen.
- Nem mertem! Tudod, az Ő férje öngyilkos lett. Két kisfiút és egy kislányt hagyott maga után. Ha rá kérdeztem volna, miért nem inkább azzal foglalkozik, amit róla beszélnek ezzel kapcsán, nyilván nekem esett volna.
- Öngyilkos? Hát az más! Valahol mégsem értem mi hajtsa az ilyen fajta embereket – mondtam elmerengve. - A Te életed Téged illet, mégsem tartsák fontosnak, hogy megkérdezzék, komolyan minden úgy van-e ahogy látták, vagy hallották mástól?! Minden botnak két vége van, mégis csak abból merítenek, ami azért hihető könnyebben, mert nagyobb zűrt okoz. És ha netán felszólalsz, az már háborút jelent. Pedig Neked ugyan úgy igazad lehet.
- Csakhogy én nem hibáztatom, és nem gyanúsítgatom semmiért. Nekem Ő egy idegen, aki az Én életembe csak annyit lát amennyit mások meséltek neki.
- Mondjuk nem is hibáztathatnád, mivel az, ami történt nyilván nem az Ő hibája. Szerintem ezek inkább amolyan ok – okozati dolgok. A saját érzéseinkért senki nem felel csak ugye a kiváltó okokra könnyebb ráfogni bármit is, mintsem hogy elsősorban az egyéni lelki érettségünket vennénk szemügyre. Ezért hallani oly sokszor, hogy „miatta ugrott ki az ablakon, miatta ugrott a vonat alá…” Badarság! Te senkinek nem foghatod a kezét a nap huszonnégy órájában. A férjének túl gyenge jelleme volt, ennyi történhetett. Sok emberben nincs annyi méltóság, hogy beismerje, leginkább Önmaga miatt nem kér az életből. Utólag persze könnyű mindent rákenni azokra akik „itt” maradtak – mondtam óvatosan.
- Az lehet, én mégis gyávának tartom ezt a nőt, mert már tanulhatott volna abból, milyen mocskos szájú emberek futkosnak a világban. Talán ha rákérdezett volna, tőlem, hogy jó halotta-e?! Illetve miért vagyok ilyen elutasító, ha valaki rázendít a „nótájára”. De még esélyem sem volt beleszólni a kikreált hazug élettörténetembe, ami szerinte a sajátom. Tudod, hogy jöttem ki az egészből? Mint egy hülye, beképzelt, pénzherdáló majom, aki nem akarja beárnyékolni az életét egy saját bőgő masinával. Hol ott, ha az Ő fejében minden rendben volna, akkor egyedül is rájönne milyen fontos szerepet játszik az életemben az a vágy, hogy saját gyermekem születhessen. Ezek után ugyan mit mesélne rólam, hogy görcsösen akarom? Rosszul vagyok Tőle, érted? S hogy nem köptem szemközt az még jobban fáj. Ezzel mintha rábólintottam volna mindenre.
- Tudom, hogy könnyű mondani, ez a része nekem sem megy igazán. De az ilyennek nem kell bizonyítanod semmit. Ő nem az a barát, akit megéri győzködni, hogy lehet ez másképp is. Neki nyilván teljesen mindegy mi történik veled. Akarsz-e gyermeket, jártál-e kezelésekre… Neki az számít, hogy igaza legyen, így bármit teszel, bárhogy élsz, neki van igaza. Ez az igazság általában attól függ kitől mit hallott, és épp milyen kedve van. Legtöbbnyire azokat is kibeszéli, akikkel tízperce megvitatta az Élet nagy igazságait. Mert azokban is van rengeteg hiba, azoknak sincs igazuk. Bármi történt és bárhogy alakult, csak neki lehet igaza. Mond, akkor mit vársz Tőle? Neked már csak azt kell eldöntened, fontosnak tartod-e, hogy egy ilyen ember higgyen neked. Mert ha az Élet például úgy hozná, hogy kezébe kerülnének a kivizsgálásaid eredményei, nyilván csak annyi őszinteséget lehetne kipréselni belőle amennyi belőle őszintén fakad.
- Tényleg, kitudja, hogy reagálná le?
- Nem tudom. Lehet, azt mondaná, hogy mindig is sejtette. Magához ölelne, és tízperc múlva találna mást, amivel piszkálhat. Vagy egyenesen kérdőre vonna, hogy miért nem világosítottad fel.
- Esélyt se adott rá.  
- Nyilván így történt, de be lehet ezt állítani úgy is, hogy Te voltál az, aki nem élt a lehetőségekkel. Ezért is kérdeztem, hogy fontosnak tartod-e hogy egy ilyen ember higgyen neked?
A lány abba hagyta a szipogást és mélyen elgondolkodott. Majd hozzám fordult és megölelt.
- Kérdezhetek valamit? – mondta félve.
- Gyermektéma?
- Igen, azt szerettem volna tudni…
-… hogy született-e saját gyermekem.
- Igen, honnan tudod?
- Nem tudom, csak sejtem, mivel más dolgokról nem igazán beszéltünk. De remélem, megcáfolsz, ha tévedek.
- Nincs miért megcáfolnom.
- Nem született saját gyermekem még. S hogy ne érezd magad egyedül a világban, be kell, hogy valljam, az én környezetemben is akadnak olyan „okos” emberek, akik nálam jobban tudják, mi miért zajlik a saját életemben. Én mégis hiszek a csodákban és tudom azt is, hogy senki nem marad büntetlenül. Azt, amit másoknak tiszta szívből kívánsz, legyen az a saját megítélésed szerint jó, vagy rossz ember egyszer hozzád is visszakerül. S Tőled függ, hogy észre veszed-e benne a tanítás lényegét, vagy újabbnál újabb embereket keresel hibáztatásod céljából. Van, aki élete végéig felesleges köröket fut és van olyan is, aki leáll és elgondolkodik egy picit saját maga felett.  
- Gondolod, hogy minket most valaki, vagy valami büntet?
- Nem hiszem, szerintem csak erősít, hogy éretten döntsünk, ha eljön az ideje.
- Nos, van valamilyen kívánságod?
- Igen, jó tündér – nevetett fel a lány. – Elég széles járdáink vannak, szeretném, ha egyszerre tolnánk babakocsit.
- Úgy legyen!

Májusban lesz két éve annak, hogy utoljára feszegettük ezt a témát. Azóta is töretlenül hiszünk a csodákban. Persze olykor ránk tör a félelem…
Én szívből remélem, hogy mindketten felnőttünk a saját szerepünkhöz és helyesen döntünk, amikor eljön az ideje. Ilyenkor valamiért mindig a nagymamámra gondolok. Higgyétek el, lehet valakit ismeretlenül is szeretni és csodálni.
Persze sok mindent inkább rábízok az „okosabbakra”, Ők mégiscsak jobban tudják, miért nem született ez idáig saját gyermekem…

A következő beszámolóm mondanivalója legfőbbként ilyen embereket fog érinteni…  

Tudom, tudom… nem felejtettem el. Még szívfelhőkkel és szívtócsákkal is lógok ám. De mielőtt közzé tenném a képeket, nézzetek csak szépen magatok körül. Felétek mennyi szív terem?