Arra gondoltam... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

„A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz– meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.”
(Exupéry)

Kisétáltam a városba és közben azon tűnődtem, hogy sokkal több szembejövő szurkoló mutat egyes jelet, ha tőmondatokkal jelzem a körülöttünk zajló negatív eseményeket. „Mellettem állnak”, „drukkolnak”, „szeretnek” (mint Jézust keresztre feszítéskor) meg ilyenek. Közben rengetegen azt mondják, csak nyugalmat és békét keresnek. Erről sajnos már megint lemaradtam. Mivel a háborgásaimkor jó hogy nem kétszázan olvastok egyszerre, amikor meg „csak” tetszenek a csillagok, két nap alatt összegyűlök harmincan. Persze van, ami mellett egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül. Mert komolyan…”az a lüke bevándorló romagyerek miért rugdossa szét a mi lócánkat? Miért szedi szét a játszóteret, amelyre úgy vártunk, mint valami megváltásra?” Egyáltalán ki volt az a szerencsétlen, aki ide befogadta és nem meri megmondani neki, hogy nem azért nem szeressük, mert roma, hanem, azért mert nem értékeli, hogy itt élhet. Rám ne nézzetek… én nem hívtam ide. És most akkor diszkriminálom, mert a sorok mögé csak az nem mer nézni közületek, aki jól tudja, hogy igazam lehet. Jelenleg egyetlen egy romát emlegetek, nem egy egész nemzeti kissebséget, és azt is csak azért teszem, mert nem tetszik, ahogy bánik a hazánkkal. És ez nem tetszene akkor sem, ha kiöltözött paraszt kópét értem volna tetten. És beszélnék róla akkor is, ha úgy maradnék egyedül a bajban, mint anno Dubovsky Laci. (Pedig neki tényleg sok barátja volt) Mielőtt végleg megköveznétek, a történethez hozzá tartozik az is, (és most nagyon – nagyon jól figyeljetek), hogy ismerek egy romalányt, akibe nem csak hálni jár a lélek. Az életem legkritikusabb pillanataiban, amikor mások édes álomra hajtották fejüket, ott ült a kórházi ágyam szélén és törölte a könnyeimet. Kimosott rám és számba rakta az étel, emlékszem azt mondta, erősödnöm kell. Nem okosított, nem diktálta mit kéne tennem, nem volt a: „milyen jó lenne, ha úgy viselkednél mint akinek nem fáj” idióta tanácsadás. Tudta, hogy fáj, ezért velem sírt. És együtt voltunk boldogok, amikor anyai örömöknek nézett elébe. Pont azokat a dolgokat tette, amelyeket egy paraszt nővérnek kellet volna, aki épp szolgálatban volt. Nem kedvtelésből szórom itt a jelzőket, csak azt szerettem volna mondani, hogy ez a lány többet tett értem, mint gondolnátok, mindennek a tetejébe magához ölelt és jelezte, nem vagyok az adósa. Én még Tőle olyat, hogy „emlékszel-e amikor én segítettem rajtad? Tisztában vagy-e te azzal mit köszönhetsz Nekem?”, sosem halottam. Ha olvas, tudom, hogy magára ismer és tudja, hogy nagyon szeretem Őt. Tőletek meg csak annyit kérdezek, pláne ezek után, hogy szerintetek érezhetek-e én valaha globális roma kitaszítást a szívemben? Helyes a válaszotok: NEM. S ennek nyilván Eminem beütése lesz, de Tőle olvastam először és nagyon megtetszet: "Engem nem érdekel, hogy fekete, fehér, hetero, biszexuális, homokos, leszbikus, alacsony, magas, sovány, kövér, szegény, vagy gazdag. Ha kedves vagy hozzám, én is kedves vagyok hozzád. Ilyen egyszerű.”
Tehát én kizárólag arra a gyerekre haragszom, aki nem a saját székét rugdossa otthon. (Minimum azt, amiért keményen megdolgoztak a szülei) Persze olykor arra is haragszom, hogy haragszom… mert mit érdekeljen?! Ne strapáljátok magatokat, a magmafajta általában kiérzi a nap legfontosabb kérdését. Ha az a roma gyerek rugdosná a lócát, de közben őszintén ott állna mellettem a nehéz időkben mit tennék? Szeretném, vagy nem szeretném? Én így sem gyűlölöm, s az ami nekem fáj, kizárólag az én „hibám”, ugyanis nyugodtan élhetnék vakon és boldogan. Ha értitek, mire gondolok…
Aki tényleg a békét keresi az tiszta szívből örülni fog az olyanfajta bejegyzésnek is, hogy újra beiratkoztam a könyvtárba. Mert újfent menedékként éltem meg az érzést, hogy tátott szájjal merülhetek a betűk közé. Itt van az orrunk hegyében, mégsem értékeljük. Ja persze, egy könyvben nem villognak a betűk, s nem változnak benne félpercenként a hangulat szmajlik. Meg aztán ne hogy már használnunk kelljen a saját képzeleterőnket. Sokan beleroskadnának, ha egy picit gondolkodni kéne. Nálam ez lételem, de ezzel szerintem mindenki így van, aki szívesen obszervál.
Ránéztem a kopottas lócámra, üres volt. Elhagyatott, mint a régi szép időkben, amikor még öröm volt kisétálni a városi parkba. Képzelhetitek milyen fölényesen sétáltam el az új hársfánk mellet. Szegény nem tehet róla, de félek, amire megszeretem, kirohad. Persze itt is akad egy – két felelős, aki megmutathatná, mennyire tévedek. Választások lesznek, miért ne kaphatnánk cserébe egy fát? Százat kivágnak, egyet ültetnek. Nálam ez akkor lesz őszinte emberi cselekmény, ha az, aki leengedtette gyökereit a szülőföldemen akkor is törődni fog vele, ha netán nem nyeri meg a választásokat. És eljön mifelénk, hogy lássuk, mennyire szereti ezt a hülye nem őt választó népet. De akkor ezzel az erővel egy erdőt is ültethetne… lenne már maradandó pozitív értelme ezeknek a hacacáréknak. Eh! Mert én ugye hogy csinálnám?!? Az Ő helyzetben? Biztos ugyan úgy! Sőt egy pár „jóakarót” is magam mellé vennék, mint anno Laci tette és sírig tartó, örök barátommá fogadnám Őket.
Szóval, aki nem szeret, ne átkozódjon, ne szúrjon hátba, ne dobjon rám követ és ne hazudja azt a Világnak, hogy én az Ő szánalmas kis életében soha semmi jót nem tettem. Felesleges! Azt még meg tudom idővel bocsájtani. Feltörni a gépemet, betekintést nyerni a jelszavakba? Hát azt akkoriban fájlaltam kissé, de aki nem bennem hisz, aki nem az én tekintetemet keresi, az Istenigazából minek legyen a barátom? Tehát aki nem szeret, és nagyon nem szeret, tegyen inkább gazdaggá, elvakulttá, és ez által örökre szerencsétlenné. Az lenne az igazi büntetésem, ha már az orrom hegyétől a napot sem látnám. Ha már nem akarnám az utcán megismerni azokat, akik bohóságukkal őszintén megnevettetnek. Ha már nem látnám az emberben az embert, csak azért mert koldusnak öltözött. Ha csak azért tisztelegnék a szarnak, mert ez megtarthat a „magas körökben”. Ha azért nem mondhatnám el mit érzek, mert ez ellenvetésbe kerülhet „az előre kidolgozott programmal”…
Hát ez a szomorú helyzetállás nálam gyerekek.
De a kopott kis padomon ülve ráébredtem, hogy van, amit szóval elmondani nem lehet. Így hát velem nyugodtan megtörténhet az is, hogy harminc leélt év után ceruzát ragadok, és rajzolni kezdek. Persze nem olyan szépen, nem olyan tökéletesen, mint aki ezzel a tudással, tehetséggel született, illetve évekig tanulta holmiféle rajzórán. Csak úgy, magam módján, lassan, kiállításmentesen… primitíven csíkos füzetbe, mintha a Világ nem ismerne rendes rajzlapot. Utána lapot hajtok és addig ülök merengve, amíg nem közelítem meg szóval azt, amit elméletileg elmondani sem tudok…

Úgy vágytad, hogy lássanak,
De állarcok mögé rejtőztél
Miért harcolnál ellenem?
Már előre legyőztél!

Falak mögött kerestelek,
De te folyton változol
S ha a világ nem oly kerek
Szitkozódsz és átkozol!

Közben én ülök a padon
A legszebb álmom hoztam át
Amikor még eltűnődtél azon
Mily boldog ki szívvel lát.

Igen? Gyere, cseréljünk helyet
És majd Te is láthatod
Hogy azt, akit a szíved szeret,
Nem mindig a barátod.

Hát nem jobb annak ki szemmel bámul?
Átkozódhat bőséggel
Mélyen elringassa a tévhit,
Hogy ez nem jár felelősséggel

Ott ahol a lényedet keresik
Te már rég nem létezel
Az ember gyarló, olykor elesik
Miért? Hiába kérdezel!

Nem tudom ember mit kéne tenned,
Bennem már rég ledőltek a falak
Nem kértem a menetrended
Mert Önmagamban megtaláltalak.

Homályos tükrök haragosa lettem
Az átok bennem is tüzet szított
De a sors is csak annyit ért el,
Hogy szeretem kit a Világ kitaszított

Koldus csak az lehet igazán
Aki a szívét vásárba viszi
Így hiába szeretik féltőn
Lássa, de már rég nem hiszi

Ezért is ülök a padon
És ugyan arra a holdra nézek
Én döntöttem szabadon
Ha kell, akkor több szívből is vérzek.

Nézem a világom és fájón belátom
Nem mindenki állja ki az élet-halál próbáját
De az, aki az én BARÁTOM
Ismeri a Kisherceg rózsáját


Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. - Nem találják meg - mondtam. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák... - Minden bizonnyal - feleltem. - Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
(Exupéry)