Az igazi honvágy... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Leszálltam a buszról. Vicc nélkül, komolyan! Jár még errefelé egy-kettő. És képzeljétek, él még bennem némi hazafiasság. Ahogy közeledtem, könnyek homályában láttam a duplázódó főteret. Milyen megható érzés megérkezni valahonnan… valahová. Az orrommal persze mindvégig úgy vettem levegőt, hogy a tavaszi sálamba feledkeztem. Mi más menthetne meg a teljes pusztulástól? Diszkrimináltnak érzem magam, talán ha én sem fürödnék meg rendesen, vagy be-be eresztenék halotti trombitát fújva az emberi méltóságnak… talán az még megmentene. Félreértés ne essen, nem nyolcvanévesekkel utaztam, akiknek mindez szívből elnézhető, megbocsájtható. Semmi látszólagos hátrány, semmi fogyatékosság! Az egyik korombeli lehetett a másik öt-hat évvel idősebb. Ünnepeltek, mert ünnepelni jó. Végül is egy gyermek születése mindig nagy esemény, pláne ha otthon három kis testvér várja. Ha velem is ilyen megtörténne, és az Állam rendületlen támasza engem érne (közben még bátran szapulhatnám, hogy mindez túl kevés), örömömben én is behugyoznék (Csúnyán írtam, jól tudom, de arra gondoltam, ha már annyira alkalmazkodnom kell, utánozni fogok. Ők is így mondták. „He, ge.i, behugyoztam!” Mennyire természetes.) Ennek ellenére én nem eresztettem be, csak hányingerem volt, ettől meg az ígérgető politikusok általában frászt kapnak. Szóval kaptafa! Mondjuk, az elgondolkoztat, hogyan fér egy ember nyakába annyi arany egyszerre? Távol álljak attól, hogy bármit is megirigyeljek, csak szerintem egy gazdasági válság nem igazán így néz ki.   
Még csak a kanyart vettük be, de már a kijárati üvegajtónál toporzékoltam. Hisz mily jó érzés, ha a hazánk meginoghatatlan, biztonságos talajára léphetünk. Nem de? Gondoltam, Ők tovább utaznak, tévedtem és valahol egy kicsit igazságtalannak tartok ennyi sorscsapást egyszerre. Léptem, mert már toltak előre. Pont jó sikerült! Egyenesen „belesétáltam” az ötvenszer ötvenöt centis kacsaúsztatóba, ott a főtéren. Sikítani tudtam volna bánatomban, de manapság igazából csak úgy lehet túlélni „dolgokat” ha mindennek a jó oldalát nézzük.  És az komolyan jó, hogy a „természeti ástatások” végett nem tört ki a jobb lábam. Így csak simán megfáztam és tönkre ment az új cipőm. Remek:)
Bocsánatkérés az nem volt, csak: „Menjél má, ba..meg!”

Nos, bármit mondanék ez mégis a hazám, valami mégiscsak ideköt, bentről megmozgat, ha rá gondolok. Pláne most… pláne reggelente! Itt látnak, észlelnek, köszönnek, mondjuk, azt már nem merik megkérdezni, három napja miért sántítok?! Gondolják, úgyis megírom… Hogy ne legyek teljesen tisztességtelen, adtam még egy esélyt saját magamnak, tűnjön el a fránya „nem ide tartozom” érzés. Adtam esélyt az Életnek, mert az Élet mindig kellőképpen válaszol. Ilyenkor általában felütök egy könyvet (véletlenszerűen kinyitom valamelyik oldalon és keresem benne a nekem szánt választ), vagy bele - bele hallgatok valamilyen zenébe, persze olykor az is elég, ha valaki hozzám szól, s ha elég figyelmes vagyok, meglelem a nekem szánt választ.
Jó, gondoltam magamban, ha sikerül elfelednem azt a borzalmas hazajövetelt, másnap örömmel kelek és új erőt merítek ebből. Megpróbálom megszeretni azt a végtelen űrt, amely egy idő után azért keletkezik az emberben, mert kezdi kapizsgálni, hogy egy normális, józanész eleve meg sem tenné olyat, ami másoknak valamiért elnézhető. Például én egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy megasztárt játszva a városi parkban az emlékműnél elhelyezett koszorút rakjam a fejem tetejére elsőszámú díjként. De ha esetleg megtenném, nyilván megtorlásban lenne részem. Mert ez így igazságos, nem?
Ez az, ami egy kezdetektől itt élő normális embert teljesen felemészt.
Na mindegy, szóval elfelejtettem volna a bűzt, a tócsát, az embertelenséget, de el én! Már csak saját érdekemben. Felraktam a lábam a székre, beleszürcsöltem a forró teámba, két tüsszentés között bekapcsoltam a kedvenc zenelejátszómat, nem volt listázás, hisz tudjuk, véletlenszerű válasz kellet. Már – már volt némi esély rá, hogy Vámosi szólal meg. Tudjátok: „Járom az utam a macskaköves úton, a léptem kopog esős éjszakán, az ütött- kopott utcák nevét tudom, mert én itt születtem, ez a hazám”. De szép is lett volna, hogy a fene egye meg…
Valamiért mégis megugrott, pedig nem avatkoztam közbe! Hát gyerekek, ne kelljen már Takáts Tamást bemutatnom…Na gyerünk, fel a kezeket, látszódjunk a tömegben és énekeljük együtt: „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm. Pocsolyába lééééptem, sááááros lett az úúúúúúj cipőőőőőőőőm…"      
Ez most szimplán csak nevetségesnek tűnhet Nektek (igen, ilyen is van), de ez által én a Sors „kegyelméből” még elfeledni sem tudom, mi minden változott ebben a városban amióta legtöbbünket már a húgyszag sem zavarhat…
Na meg a kátyúk. Hagyjuk már! Kovács Eszti Pancsoló kislány-a még az ilyen idegesítő dologból is kiment.   

Ilyenkor mindig behunyom a szemeimet, zöldellő tájat, hegyeket látok magam előtt. Ereklyét, amely máshol nem vesz kárba. Ez valamiért mindig megteremti bennem a békét. Ilyenkor tudom, hogy ezt a létsíkot azért választottam, hogy tapasztaljam az igazi honvágyat.

S hogy haragszom-e az ünneplő „pisis utazótársaimra?” Ááá, dehogy is, mindig kell lenni „egy” olyannak, aki hamarabb tönkreteszi a világot még mielőtt feleszmélnénk. Így nem lesz időnk siratni a saját butaságunkat.
S mielőtt azt bizonygatnátok, hogy ugyan milyen mentalitáshoz kötődhet a történetem, vigyázzatok, nagyon vigyázzatok. Lehet, hogy nagyot koppannátok…

…Annak a hülye tizenéves betépett kölyöknek, aki a nagymenő bakancsával végigsétált tegnap a lócán meg annyit üzennék, hogy az intelligens emberek legtöbbnyire arra használják ezt a tárgyat, hogy leülve megpihenhessenek rajta. Igaz teljesen, alkalmazkodhatnánk, hisz lassan már erre is rákényszerülünk, de egy értelmes ember az ilyen botrányos viselkedés kedvéért sosem adná fel az igazi arcát. Hibáztunk mi is eleget, és fogunk is még, ez a fajta viselkedés mégis távolinak tűnik. Talán azért mert minket agyonkényeztetés helyett a nagyapáink neveltek és tanítottak egyaránt. Hát „rád és a társaidra” sajnos nem készítettek fel.