Álombeli ébrenlét. - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Aktualizované


Prejsť na obsah

Hlavná ponuka:

Álombeli ébrenlét.

Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 18/6/2014 20:24:00

„Félve nézünk egymásra, mert kezedben az életem
Az idő tőlem elrabolna és nekem kell megvédenem
Hogyan állítsam meg? Kérlek, mondd el és én úgy fogom!
Már nem akarok felnőni... halkan suttogom..."
(A Távolság gyermekei
Emlékezz rám2)


Figyelmeztetés!
Ez a történet fiktív! Bármilyen reálisnak vélt párhuzam a véletlen műve és többé
kevésbé a szerző fantáziájából ered. (Három felkiáltó jellel)
Persze van benne némi fizikai valóság, mint például a növekvő pocakom, amelyet remélhetőleg nem fontos alátámasztanom LH tesztel. De mintha már említettem volna valahol, hogy az olvasónak szabadságában áll eldönteni mit gondol valósnak és mit nem.

Megértésüket köszönöm.


Kapcsolódó cikkek:
http://www.dadka.sk/blog/index.php?id=10588ara
http://www.dadka.sk/blog/index.php?id=0yr5j909

A szellemlányt utoljára öt hónappal ezelőtt láttam. Pontosabban két héttel azelőtt, ahogy kiderült egy új élet növekszik a szívem alatt.  
Tudtam, hogy álom. Nem azért mert a reális életben nem szokásom hintázni, csak ugye mindvégig velem volt az a maró érzés, hogy most kell kérdeznem, mert ha nem teszem, nem lesz rá több alkalom.



Ültünk a képzeletbeli hintán és nagyokat kacarászva rugaszkodtunk el a földtől. A szellemlány egyszer csak megkomolyodott és így szólt:
- Ahhoz képest, hogy felnőttél, nagyon klassz vagy, még azt is elfelejtem melletted, hogy már nem vagyok az élők sorai közt.
- Mint ahogy melletted is el lehet feledni a halottaktól való félelmet
mondtam nevetve.
- Nem tudom mennyire jó ez, talán búcsúznunk kellene. Már úgyis többet látsz a kelleténél és úgy érzem egyedül is boldogulsz. Mégis, titokban sokszor arra vágyom, hogy maradj itt, mellettem.
- Ez nagyon szép tőled.
- A fenét! Önzőbbnél önzőbb megnyilvánulásaim vannak. Ez olyan mintha azt kívánnám, hogy hallj meg te is, ha már én nem élhetek.
- Ugyan már! Én ezt abszolút nem így fogom fel. Teljesen másképp értelmezem, mondjuk úgy, hogy kelj életre te is, ha már egyszer én is élek. Minden csak a nézőpont kérdése. De valamiért mindig azt hittem, hogy te vagy az én világomban és nem fordítva.
- Ezt nagyon nehéz behatárolni. Neutrális zónában tartózkodunk, valahol túl az álmokon. Azt hiszem, tovább kellene lépnem, magasabb szférákba. Hátha ott nem érzékelném, hogy teszi magát tönkre a szerettem.
- Jaj ne, még mindig az a srác?
- Még mindig?! Ez nagyon enyhe kifejezés. Az egész halálom abból áll, hogy felette őrködöm. Hidd el, nincs annál rosszabb, amikor tudod valakiről, milyen tiszta szívvel indult el az „úton” és te már nem tehetsz semmit annak érdekében, hogy meggyőzd a világot. Esetleg végignézheted, hogy rohan a vesztébe. Mert ő csak rombol, rombol és rombol maga körül. Dühös az életre, dühös a világra, dühös a boldog emberekre, no nááá, hogy legtöbbnyire a rossz oldalát mutassa. Pláne ha el akar taszítani önmagától valakit.
- Ez ijesztő!
- Tévedsz! Sokkal inkább ostoba…
- És nem tudsz valami jelet küldeni neki? Talán ha érezné, hogy látod…
- Szerinted ilyenkor melyik jel az, amelyet nem fognál a véletlenre? Az égből hulló virágszirmok? A kétperces üstökös, amely után meghalni kíván? Vagy netán a felhőkből rakjam ki az ABC-t, hátha egy szép napon tovább lát az orránál? Vannak pillanataim, amikor legszívesebben azt éreztetném vele, hogy sosem szerettem igazán. Tudod, a saját érdekében tenném.
- Hát, ettől bizonyára nem lenne jobb ember, esetleg csalódottabb. Ő miért nem láthat téged úgy, miként én látlak?
- Mert bunkó! Mert mindenkit, akit az útjába küldtem sikeresen elűzött. Sőt, jó végigtaposott rajtuk, ne hogy visszaforduljanak utána! Éjszakánként meg azzal nyugtatta önmagát, hogy jobb ez így.
- Mint ahogy te is legszívesebben ezt tennéd vele, hogy is mondtad? A saját érdekében.
Azt hittem, a szellemlány kisikít az álmomból. Éreztem, ahogy puszta gondolattal nyom kifelé, majd fáradtan a földre rogyott.     
- Te ezt nem értheted
mondta én hittem benne, hittem a jóságában s hittem az erejében. Most meg minden, amiben hittem, romokba dőlt. Nem képes megbocsájtani önmagának azért, hogy nem védett meg a haláltól. Pedig nem állt hatalmában. Legalább is akkor még nem. Azóta folyton meg akar menteni valakit, aztán egyszerűen továbbáll. Nem kell neki jó szó, nem kell köszönet sem. Csupán egy ajtó kell neki, hogy bármikor elmenekülhessen. Ennek érdekében, ha kell, a végletekig is elmegy.   
- De miért?
- Mert valójában önmagát szeretné megmenteni, csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Ahhoz meg túl büszke, hogy bárkinek is megnyíljon. Azt mondja nincs szüksége senkire. Oly régóta hazudik önmagának, hogy már nem ismeri fel az igazságot.  
- És mi az igazság?
A lány felsóhajtott és tenyerébe temette a fejét.
Az igazság? Már én sem tudom mondta pityeregve.
- Pedig megfogalmazhatnád, hogy képes legyek megérteni.
- Az igazság az, hogy ő jelképezi az Életet és én egy idő után ellentmondtam neki. Egyszóval nem akartam, hogy mindentől és mindenkitől védjen. Az igazság az, hogy bizonyítani akartam, én is képes vagyok kezeimben tartani a Sorsom. Azt akartam, hogy igazán büszke legyen rám. Úgy gondoltam fel tudom hasznosítani azt, amire tanított. Mindig attól félt, hogy felnőttként teljesen megváltozom, mert idő elteltével sokkal könnyebb olyanná válni mint amilyennek látni szeretnének, mintsem hogy mindvégig önmagunk maradjunk. Nekem nem volt időm felnőni, arra viszont elegendő időt szabott ki a Sors, hogy végig nézzem, hogy szegi meg a saját szabályait. A szavak, amelyeket használ, az egoista megnyilvánulása… ő változott érted? Olyan, mintha ő halt volna meg.
- Talán csak megtörte az Élet. Az emberek változnak. Olykor hibáznak, olykor nem tartsák be az ígéreteiket. Nem mindig akarattal teszik ezt.
- Nem! Az emberek hazudnak és megalkuvóvá válnak, majd este, amikor minden lecsendesedik, órákig forgolódnak az ágyban és nyalogassák a felgyülemlett sebeiket. Nem az a legnagyobb baj, hogy hibáznak, hanem az, hogy utána nem tesznek semmit. Leszámítva az értelmetlen megjátszott vigyort, amely újra, újra és újra elhagyja az arcukat.
- Hm… és mit jelent az, hogy ő jelképezi az Életet?
- Ezt nagyon nehéz lenne megmagyarázni, párhuzamos létsíkokról van szó. Van elegendő adottságod hozzá, hogy érzékeld, de valamiért tudatosan sosem használod. Minimum álmodnod kell ahhoz, hogy egy picit felébredj.
- Talán mert nem tudom, miről van szó
- Ebben a tudás egyáltalán nem játszik fontos szerepet. Ha már egyszer meg tanulsz biciklizni, nem fogod elfeledni, hogyan tekerd a pedált, csak azért mert esténként lefekszel. Ez ugyanúgy érvényes fordítva is. Ha már egyszer ilyen adottsággal születtél, az nem fog eltűnni csak azért, mert neked jobb hinni abban, hogy jelenleg is mély álomban szenderegsz. Te látsz olyanokat, amit mások nem vesznek észre, legyen elég ennyi.
- Remek!  
- Emlékszel még a legrémesebb álmodra? Zuhogott az eső, menydörgött. Nem akartad látni, de már nem volt visszaút…
mondta óvatosan
- Ó könyörgöm, hagyjuk ezt! Ha őszinte lett volna hozzám, kiállok mellette.
- Ha őszinte lett volna hozzád, az ő fájdalmába roskadsz bele és ezt a szíved mélyén te is nagyon jól tudod. Fogalmad sincs arról mennyi sebet gyűjtött be!
- Hát akkor köszönöm szépen, hogy belém rúgott és ezzel megmentette az életem.
- Mintha kezdenéd kapizsgálni, hogy hosszútávon nem mindig rosszat jelent, amikor az Élet belénk rúg. Hidd el, neki sokkal jobban fájt.  
- Igen? De ha ilyen jól működik ez a bizarr elmélet, te miért nem fogadod el, hogy az a srác szenved nélküled és azért nem enged be a szívébe mást, mert nem tud, és nem akar.
- Mert közben olyanért is ostromolja önmagát, amiért nem tehet és tudod a fájdalomra nem a bosszúvágy a leghatásosabb gyógyír.
- Én értem s nem mondom, hogy nincs igazad, de te mit tennél az ő helyében?
- Fogalmam sincs, elsősorban talán megbékélnék önmagammal úgy, hogy a világ is igazodni tudjon.
- Mindazok után, ahogy elveszítenéd azt, aki a szívednek a legkedvesebb? Ne viccelj! Az én nagyapám élete legnagyobb szerelmét vesztette el. Nagyon fiatal volt, ezerszer újrakezdhetett volna mindent. S bár megpróbálta, sosem volt képes megbocsájtani a Sorsnak. Egy megtört mogorva ember lett belőle.
- Tudom
mondta a lány
- Igaz, te ne tudnád?! Figyelj csak, te sosem gondoltál még arra, hogy újra leszüless? Már minthogy befejezd a mondatot, amit egykor félben hagytál, illetve, hogy újra érezhesd a virágok illatát, hogy meg tanulj újra hinni, nevetni, sírni, ölelni… s hogy igazi barátaid lehessenek.
- Hogy gondoltam-e rá? Talán vagy ezerszer. Hidd el, én szeretném újra szeretni az Életet, ehelyett itt kuksolok az emlékeinkkel. Igaz, néha testet öltök, hisz tudod, de ez mindig csak átmeneti szövetség. Nem áll érdekemben senkit kitúrni a saját burkolatából. Hisz mi hasznom származna hosszútávon abból, hogy nem a saját tapasztalataim, saját arcom, saját érzéseimet élem meg? Képzeld, nem rég egy kifinomult tini lányt néztem ki magamnak. Mára nem tartom jó ötletnek, hogy sikerült a bőrébe bújnom.
- Mondjuk nem is szép dolog!
- Igen, tudom. Pláne, hogy az összes barátjával összevesztem, mert egyik sem volt szimpatikus. Hülye, plasztikus pláza majmok! De még mindig ez volt a legkisebb rossz.  Tudod a mini ruha helyett kirojtozott farmer került a fenekére, s hogy mindez még így sem volt elég, arról mai napig a környékbeli kóbor kutyák tanúskodnak. Mindegyiket megetette általam. Egy pár békát is összeszedet, a vacsoráját két koldus között osztotta szét… folytassam?  
- Inkább ne! Az eszem megáll rajtad!
- Hiba volt, a lány sínylette meg. Azóta az igazi, illetve igazinak vélt plasztik barátai hallani sem akarnak róla. A lány sem érti mi ütött belé. Nem akartam rosszat, ha hiszed, ha nem. Csak… körbe akartam nézni s gondoltam közben rávilágítok egy pár fontos dologra.
- Mint például?
- Például arra, hogy a fizikai szépség mulandó, nehogy már fontosabb legyen egy tíz centis műköröm, mint az éhező kóbor kutya. Könyörgöm, ez aránytalan!
- Igen, ha magadból indulsz ki, de ezt nem oldhatod meg mások helyet. Nem kölcsönözhetsz testet csak azért, mert szerinted „az a lány" elvakult.  
- Tudom
mondta csalódottan s hidd el végig böngésztem egy pár anyajelölt gondolatmenetét, de rá kellet jönnöm, hogy nem engem akarnak, így feladtam az egészet.
- Ezt hogy érted?   
- Úgy, ahogy hallod. Minden anya habos, fodros szoknyás kislányról álmodozik. Kicsi lakkos cipő, hatalmas piros masli a hajban. Tiszta tenyerek, fegyelmezett lépések, hibátlan mosoly.
- Én nem ilyen vagyok! Nekem igazi oroszlánokat kell majd kimentenem a gigantikus dzsungelból.  
- Akarod mondani, macskákat a kertből, igaz?
- Az mindegy!
mondta morcosan, majd őszintén felnevetett.
- Tényleg minden egyes anyajelöltet végignéztél?
kérdeztem gyöngéden
- Nem! Elég volt a kétmillió! Tudod, nem akarok csalódást okozni senkinek.
- Én örülnék neked, a gondolataimat is végigvizsgálhatod, ha akarod!
Ezernyi és ezernyi érvem volt, mintha egész életemben erre készültem volna, de a szellemlány egy határozott nemmel kihúzott a listáról. Mintha világok törtek volna össze bennem.
- Nem akarom!
- Semmi baj, úgy néz ki, hogy az első kisbabám sem akart engem. Még mielőtt először dobbant volna meg a kis szíve, feladta a harcot. Alig volt pár hetes, még a pocakom sem nőt. Talán nem születtem anyának. Talán hibát hibára halmoznék és ezért…
- Rossz anya, te? Akit a gyerekek a találkozás első percétől imádnak? Könyörgöm, ne röhögtess!
közbevágott a lány  
- Akkor mond meg, hol a hiba? Én miért nem tudhatom meg milyen érzés anyának lenni? Mi olyan rosszat tettem, amiért így kell bűnhődnöm?  Ez jár azért ha onnan mégy el ahol úgysem szerettek igazán? Akkor azokra mi vár, akiktől a hazugságaiknak, és az elviselhetetlen természetüknek köszönhetően előbb vagy utóbb mindenki elmenekül?
- Nyugodj meg, értsd meg ez nem a te hibád! Egyszerűen odaát sokkal nagyobb szükség van rád s nem biztos, hogy túlélnéd a szülést.
- Jaj ne, már megint ez a nóta?
- Könyörgöm, ne makacskodj! Én is itt rontottam el, azt hittem vagyok annyira erős, hogy ellenálljak a Sorsnak. Sajnos a „kulissza mögött" mindig van valami megmagyarázhatatlan „dolog", amit mi nem tarthatunk a kezeinkben.
- Szóval meghalnék, mert rossz vagyok? Mert onnan mentem ahol sosem kellettem igazán?
- Nem! Azért hallnál meg, hogy valaki leckét kapjon az Élettől.
- Gondolod megfelelő donor vagyok erre?
kérdeztem nevetve.
- Neked még van kedved viccelődni ezzel?
- Hát bocs, de szerinted milyen tanulsággal járna a halálom?
- A tudatlan ember számára? Azzal, hogy nem árt, ha odafigyel a kívánságaira, pláne ha azt képzeli, hogy ő maga a jóság és a szeretet.
- Figyelj, legalább rettegni fognak tőle és ezzel elérheti a célját, vak engedelmességre kényszerítheti önmaga körül az embereket. „Nem teszed, amit én mondok? Dögölj meg!”
próbáltam imitálni.
- Aaááá, nagyon tévedsz! Te csak a fizikai oldalát látod pedig ez a hely ahol jelenleg vendég vagy, százszorta hitelesebb. Esti démonjai lennének.
- És az mivel jár?
- Azt nem tudom pontosan! Mindenesetre, ha tudná mi vár rá a halála után minden egyes percben az Életéért könyörögne. Tudod, az Életed filmje jó móka lehet, feltéve, ha nem olyan lelket kívántál pokolra, aki sokkal fejlettebb nálad. Mert ha ilyet tettél a halálod után az ő poklát kell megélned.
- Szóval a halottak mégiscsak bánthatnak minket?
- Ha a szellemvilágban úgy szembesülnek mások rossz kívánságaival, hogy még élni szerettek volna, akkor igen. Persze nagyon sok függ a szellem fejletségétől.
- És mi történik, ha netán azzal szembesülnek, hogy senki nem kívánt nekik rosszat?
- Védeni fogják azt, akiről egyáltalán feltételezni mertek ilyet…
- Várjunk csak! Mint te a srácot?
- Ez hosszú történet!
- Nem, nem, nem… most kezd csak érdekes lenni.

- A fene egye meg, miért kell ennyire figyelmesnek lenned? Figyelj, a tragédia bekövetkezte előtt az útjaink szétváltak. Tudtam, hogy fáj neki, de túlságosan féltett. Én csak meg akartam mutatni, hogy képes vagyok vigyázni magamra. Nem állt szándékomban végleg elszakadni tőle. Csak tudod amikor azt kívánta, hogy hagyjon el az új udvarlóm, tudjam meg milyen érzés… dacból azt mondtam, rendben, a kívánságod számomra parancs!
- Jól sejtem, hogy nem volt új udvarlód?
- Hát persze hogy nem, s mivel csak én voltam önmagamnak…
- Önmagadat hagytad el.
- Baleset volt! És gyerekek voltunk még.
- Azért álmodom folyton, hogy…
- Elüt az autó?! Igen, sőt sok mindent az én szemeim által érzékelsz. Épp ezért aki téged bánt, velem teszi ezt. Nagyon haragszom ezért. Tudniillik én nem vagyok még annyira fejlett lélek és fogytán a türelmem is.
- Hm, ez érdekes!
- Sokkal több annál.
- Szóval a srác elméletileg rosszat kívánt neked?
- Nem! Mivel nem azt kívánta, hogy én ne legyek boldog.
- Hanem?
- Azt kívánta, hogy hagyjon el a nem létező udvarlóm, mert azt remélte, hogy az által rögvest ráébrednék kivel voltam igazán boldog.
- Még ebben is van különbség?
- De még mekkora! Ugyanis nem az én boldogtalanságomat kívánta s én dacból bizonyítani szerettem volna, hogy egyedül is erős vagyok, hisz folyton ezt tudatosította bennem. De a Sors
felsóhajtott a lány a Sorsnak teljesen más tervei voltak velem. S mint ahogy te is a dolgok mögé látsz, én ugyanúgy láttam a félelmeit. Egyre fontosabb voltam neki s láttam miként rémiszti ez meg.
- De hát miért?
- Mert félt a csalódástól. Tudod, ha valakit őszintén szeretsz, sebezhetővé válsz.
- Még szép! Máskülönben mi értelme lenne az egésznek?
- Így van, ezt tudom én, tudod te… ő nem akar hallani erről. Sajnos mindent magára vett.
- Azt hiszi azért haltál meg, mert kívánt valamit és…
- Jó kapcsol az agyad!
- Jaj Istenem…
- Semmit nem tehetett volna, érted? Akkor sem, ha aznap együtt lubickolunk a boldogságban. Lejárt az időm. Kaput, finito… ennyit tudtam adni önmagamból, a szépre kellet volna emlékeznie e helyett az Életet okolta.
- Úgy, mint egykor nagyapám.
- Pontosan.
- Ez új fényt vet mindenre. Mi lenne, ha elmondanám neki, hogy nem az ő hibája?!
- Ne strapáld magad, annyit hisz benned, mint egy női orvos a Szűz Máriában.
- Remek kilátások!
- Hidd el, nekem sem egyszerű. Szeretnék valahogy kijutni innen. Én tudtam értékelni az Életet, a Sors iróniája az, hogy ő tanított meg erre. Minden egyes nehézségben talált valami szépet pedig neki sem volt sétagalopp az Élete.   
- Segíteni szeretnék, miért nem engeded?
- Mert belehalhatsz!
- De ha te túlélnéd, már mindent, ami fontos számomra az Életben örök időkre a szívembe zárhatok, érted?
- Nem, nem és nem! A téma lezárva. Sajnálom, én nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire megszeressek valakit, inkább búcsúzzunk el így, mintsem hogy másképp kelljen elveszítenem téged. Nem fogom a saját Életem cserébe megkockáztatni a te Életedet.
- Csakhogy én a te Életed cserébe megkockáztatnám a sajátomat, s te nem döntheted el helyettem, hogy mit érezzek! Ha nem kellek, mond ki, de ne bujkálj holmiféle hiedelmek mögé.  
A szellemlány hatalmas kisírt szemekkel nézett rám és közelebb lépet. Az ajka mindvégig remegett      
- Nem akarom, hogy bajod essen!
- Én meg nem akarom leélni az Életemet úgy, hogy közben folyton arra keljen gondolnom, hogy csak a félelmem szabott gátat.
- Csakhogy jogos a félelmed, érted?
- Igen, értem! Épp ezért nagyon remélem te is érted, hogy már rég nem saját magamat féltem. A Sors kegyelméből a babának kell erősnek lennie. Ezt kérném az égtől, ha választanom kellene. Tudod, klassz édesapja lenne, s tán ezzel a kör örökre bezárulhatna. Neki is szüksége van valakire, aki igazán hozzá tartozik, akit a karjaiban ringathat, akire büszke lehet… valakire, aki békákat gyűjt, és nem engedi, hogy mások minősítsék mitől jó, vagy rossz apa. Valakire, aki nem olyan emberek bírálatában fog hinni, akik szülőként úgyszintén hibáztak, sőt nagyon, de nagyon messze álltak attól, hogy a legnagyobb bajban tökéletes szülők legyenek! Csak tudod kioktatni másokat annyira könnyű, pláne amikor azt hiszi önmagáról valaki, hogy márpedig ő mindenben tökéletes.  
- Tudom
mondta a lány
-
Bár te lennél az a kisbaba. Azt nem tudnám megígérni, hogy mindig
minden körülmények között felhőtlen lenne. Az emberek úgy tanulnak meg igazán szeretni, ha egyszer kétszer hibáznak. Az biztos, hogy édesapád nem vásárolna meg! Lehet, nem teljesítené mindegyik hóbortos vágyadat, de meglenne mellette mindened, ami ahhoz kell, hogy felkészülj a nagybetűs Életre. Megtanulnád, hogy az igaz álmok a szívedben születnek és nem szabad eldobni őket egy pár mocskos fillérért. Megtanulnád, hogy ezek az álmok korántsem tárgyilagosak. Szeretném, ha erősen hinnél benne és önmagadat is képes lennél megvédeni olyanoktól, akik legszívesebben árúba bocsátanák a lelkedet, hogy aztán felbőszülve mondhassák, mennyire nem lehet bírni veled. Tudod a „tökéletes” emberek nagyon értenek ahhoz, hogy másokra mutogassanak. Bizonyára begyűjtenél egy pár sebet, de ha mindvégig a szívedre hallgatnál és nem engednéd, hogy mások parancsolják rád mit kellene az adott helyzetben érezned, sok új dolgot tanulhatnál.
- Tanulni? Uh, minden elölről?!
- Ha eléggé figyelmes lennél, nagyon könnyen menne.
- Szerinted mi az, amire legfőbbképpen figyelnem kellene?
- Azt kitapasztalnád! Mondjuk az fontos lehet, hogy ne azért legyen másfajta véleményed, hogy bosszantsd az embereket, hanem azért mert te komolyan a dolgok mögé látsz. Az ég nagyon nagy valószínűséggel kék, de ha benned a fehér felhők látványa dominál, attól még nem vagy senkinél kevesebb. Ha ezt megjegyzed, könnyen szembenézel a feladott leckékkel.  
- És a békák? Apa komolyan nem haragudna, ha összeszedném egy csokorba őket?
- Egy csokorba? Anyám borogass! Nem hinném, hogy haragudna, esetleg annyit mondana rá, hogy olyan vagy, mint édesanyád
mondtam felsóhajtva
- Nem mondod komolyan?! Te is zsebre raktad a békákat?
- Igen, és mindig azt próbálgattam mennyire csiklandós a talpuk. Mondjuk a lakásba nem valók, és rögvest kezet kell utánuk mosni, ezt jobb, ha megjegyzed.
- De anya!  
- megszólított a szellemlány és őszintén felnevetett.
A tekintetünk egy pillanatra találkozott s ebben minden benne volt. Hirtelen nem tudtam sírjak, vagy nevessek?!
- Mi lenne a nevem?
kérdezte sietve úgy, mint aki nagy utazásra készül.
- Ha fiú lennél?
- Ha
ha ha, nagyon vicces vagy! Talán annak nézek ki?
- Jelenleg nem, attól még a Sors megtréfálhat.
- Ez mondjuk nem kizárt! De ez idő szerint lány vagyok, tartsuk önmagunkat ehhez, ha lehet.
- Lássuk csak, milyen név illene egy oroszlánszelídítő lányhoz? Lea
a kis Győztes. Mit szólsz hozzá?
- Csúcs, ezt hamar megtanulnám leírni a suliban
mondta miközben szomorúan lehajtotta a fejét.
- Csak improvizáltam, de ha igazán tetszik, a tiéd lehet. Viszont nem értem miért vagy ilyen szomorú?  
- Mert rád is óriási nagy szükségem lenne.
- Figyelj, nincs még minden elveszve, lehet, a Sors megkegyelmezik nekünk és…
- Ha megkegyelmezne, és választási lehetőséged lenne, gondolod, a harccal teli földi létet választanád?
- Ha megkegyelmezne, nem hagynálak magadra. Fordított esetben egy percig se jusson eszedbe, hogy miattad…Egy Életre jegyezd meg amit most mondok. Én választottalak, én imádkoztalak ki, én könyörögtem az égnek. Ha másképp éreznék ezzel kapcsolatban, az lenne az igazi halálom. Már gondolatként, kósza reményként is szeretlek. Bár tőlem függne…
- Te lennél a legjobb anya a világon, ha esetleg úgy döntenék… ígérd meg, hogy túléled
mondta szipogva a lány
- Nem ígérhetek meg olyat, amiről fogalmam sincs. Egyet tudok ezzel kapcsán, mégpedig azt, hogy bármi történjen, ha te túléled az hatalmas erőt ad.
- De ha lesz választási lehetőséged…
- Neked volt a halálod napján?
- Nem, de most van és szeretnék jól választani. Nem vagyok képes felfogni, hogy esélyt adsz rá annak ellenére, hogy tudod mekkora veszélynek vagy kitéve.
- Az anyák már csak ilyenek. Szeretnék jó anya lenni. Bárhogy alakul csak annyit kérek légy erős, egészséges és nagyon
nagyon boldog.  
- Szeretném, ha ennek része lennél apával.
- Úgy legyen…
- Talán nem kellene elmondanom, de az első kisbaba is…
- Te voltál ugye?
- Igen, de amikor megtudtam, hogy az életed forog kockán, feladtam az enyémet.
- Valahol sejtettem. Szépen kérlek, most az egyszer ne add fel. Nagyon nagy szükségünk van rád. Lenne valami speciális kérésed?
- Igen, az, hogy válaszd az Életet! És még valami. Semmiképp ne neveljetek olyannak, mint aki mindenre vállat von, mert nincs saját véleménye. Én magamtól szeretnék rájönni, hogy fázom, illetve melegem van, hogy jó lesz-e a csokis fagyi, vagy inkább az epreset kedveljem. Szeretnék olyan lenni, aki őszintén elmondhassa, ha netán rossz fát tesz a tűzre, illetve ha hiányt szenved valamiben. Szeretnék kiállni a barátaim mellet… szeretném, ha ilyennek szeretnétek.
- Megköszönném, ha ilyen természeted lenne.
  
- Hát, eléggé kemény dió leszek. Kétévesen nyilván olyan jellegű dolgok fognak foglalkoztatni, hogy a tarka bocinak miért nincs se füle
se farka? A csigabigának miért ég fel a háza? A mókuskának miért törik el a lába, ha fára mászik? A csip csip csókában miért vak a varjúcska? És Micimackó miért fázik a dalban? Ha mélyen belegondolunk a gyerekek lelkivilágába, ez nem antiszociális hozzáállás?
- Te jó ég! Mi lesz három évesen?
- Akkor már nyilván az afrikai ganajtúró bogarak párzási szokásaival leszek elfoglalva.
- Négy évesen?
- Négyévesen már igazi úttörő leszek, nyilván leginkább az fog érdekelni, hogy a Mátrixként felírt egyenletrendszer megoldásszáma, hogy függ össze a determinánssal? Illetve mi jelképezi a differenciálformák integrálását?!
- Hogy micsoda?
- Csak viccelek! Viszont mára búcsúznunk kell, lassan ébredezni fogsz.
- Máris? Ó de kár! Olyan hihetetlen, hogy te vagy az a lány…
- Nagyon tévedsz, ugyanis te vagy az a lány! Ezek a te emlékeid…
- Va
va várjál, ezt most nem értem.
- Mert még nem jött el az ideje.
- Mi lenne, ha meggyorsítanánk ezt a folyamatot?
- Történelmi katasztrófa a szívedben.
- Pfff! Ha esetleg úgy döntesz, hogy… szóval ha…
- Ha úgy döntök, hogy leszületek?
- Igen. Ki fogja eztán védeni a srácot?
- Védeni az Élet fogja és a szeretetem, büntetni a saját lelkiismerete.
- Nem akarom, hogy baja essen. Se neki, se senki másnak.
- De miért nem? Miért védelmezel olyanokat, akiket egy fikarcnyit sem érdekel, hogy mi zajlik le benned…sőt!
- Azért mert… hát azért mert…
- Mond ki, kérlek!
- Azért mert én nem hiszek abban, hogy az Életnek azért kellene bosszút állnia, mert valaki hibázik.
- Ám legyen! Szerinted akkor miből tanulnának az emberek?
- Az igazi szeretetből, a hamisíthatatlan megbocsájtásból, a valódi összetartásból és még sorolhatnám.  
- Ja! Pláne azok, akik abban élnek, hogy ők sosem hibázhatnak. Pláne azok, akik a saját javukra forgassák az igazságot hol ott nyilvánvaló a tévedés… vagy te látsz valami fejlődést náluk?
- Mindennek megvan a saját ideje, te magad mondtad.
- Igen, és tartom is magam hozzá! Te is tarts ki! Ne kívánj rosszat senkinek, ez a legtöbb, amit megtehetsz.
- És ha úgy döntesz, hogy leszületsz, honnan tudom meg, hogy…
- Hogy téged választottalak?
- Úgy hogy a nem létező gyomorrontásod kapcsán kiderül, hogy csak én rosszalkodom.
Mindketten felnevettünk. A szellemlány erősen magához ölelt. Sosem láttam még ilyen boldognak, ilyen szépnek. Már ébredeztem, de még mindig füleimben csengett a hangja. „Köszönöm az esélyt… anya", ez volt az utolsó, amit hallottam tőle. Pedig annyi mindent kérdeztem volna még… Azóta sem érzékeltem s nem látogatott meg az álmaimban többé. Már nem tudtam elmondani neki, hogy én köszönöm kicsi… én köszönöm igazán.



- Tengeri beteg vagyok
jelentettem be egyik nap a férjemnek. Amikorra tudatosította bennem, hogy márpedig nem utazunk hajón, spenótra fentem a fogam. Igen, pont arra, amit egyébként nem igazán szeretek. Mustáros piskóta, abárolt szalonna, görögdinnye, két liter tej, hányás és női orvos…
…kórház, mindjárt a legelején… bőgés, félelem, álmatlanság… kérés, hogy a babát tartsák Életben…

Öt hónaposak vagyunk, a szívverésünk az eddigi legcsodálatosabb, legédesebb dallam, amit valaha halhattam, rugdosunk, bukfencezünk, csuklunk, hintázunk, húzgáljuk a köldökzsinórt… és köszönetet mondunk a Sorsnak, minden egyes közös napunkért… mert ez az egyik legszebb és legcsodálatosabb „dolog” a világon.
Mindent megbeszélünk. Ma például izgágák voltunk, mert krumplibabát készítettünk.
Addig
addig rugdostunk, míg nem született meg a célszerű magyarázat. Krumpliból és lisztből készül, nem babából…






Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondhassak a Világ leges - legfantasztikusabb doktornőjének. Rengeteg nőnek segített, pláne azoknak, akik már minden reményt feladtak. Sok mindenki sorsát a szívén viselte. Engem közel két éven keresztűl kezelt úgy, hogy közben sosem felejtette kihangsúlyozni, Ő bízik a csodákban, nekem is bíznom kell. Nem amolyan pici bajom volt, amitől oly könnyen megszabadul az ember, valamiféle csoda révén mégis sikerült. A kivizsgálások hadát, injekciós kezelés követte és szigorú szabályok betartása.  Egy percig sem gondoltam, hogy nem éri meg.
„Gratulálok! Az eredmények nagyon jók, a teste fel van készülve"
mondta nem rég. Azóta félév telt el.
Az utolsók között voltam, akiknek gratulált, az utolsók között voltam, aki megköszönhette.  Az utolsók közt voltam, akiknek az eredményes munkája gyümölcsét a monitoron keresztül simogatta meg. „Itt van a kis búzamag”… és én sírtam
nevettem a boldogságtól.    
Hát ilyen doktornő volt Ő. Ma már nem bíztat, nem mosolyog rám, nem kérdezi, hogy eleget pihentem-e?! Az értelmetlen halál elragadta tőlünk, még ma sem tudom elhinni. Remélem, jól érzi magát az Angyalok között és odafentről vigyázz ránk.
Fogalmam sincs miszerint avatnak díszpolgárrá valakit, de hogy Rozsnyó az egyik legcsodálatosabb emberét veszítette el az felől semmi kétségem!

Köszönet egy tündéri kereszt - maminak, azért (is) hogy elvitt hozzá.

És ha netán tán él valaki ezen a földön, aki az évek során úgy ítélte meg az adott helyzetet, hogy én nem szeretnék saját gyermeket, az legyen boldog a saját kis igazságával. Ezzel kapcsán már nem szállnék vitába vele, mert nem érdekel többé. Nekem saját magam kellet ráébrednem, hogy vannak olyan emberek, akiknek nem az igazi igazságra van szükségük, hanem arra, hogy nekik lehessen mindenáron igazuk. Ez különbség, sőt ez az a hatalmas gát, amely elhatárolja egymástól azt, aki vagyok - attól amilyenné az ilyen fajta emberek formáltak volna, ha engedem.
Csakhogy nekem nincs miért önmagam mellet érvelnem. Nekem ne legyen mindenáron igazam. Hibázzak és tanuljak a hibáimból, mintsem hogy éjszakánként azzal kelljen harcolnom, hogy tudatosan rosszat tettem még hozzá úgy, hogy egyetlen egy másodpercre sem bántam meg.

Az Életre kell bíznom, hogyan tovább…
Én nem fogok magamon kereszteket hordozni és nem aggasztok magamra tízfajta kabalát. Sőt, nem megyek semmiféle spirituális lelki guruhoz, aki majd különböző karmákat akasztgat rólam le. Hogy miért?
Ezt talán Isaac Asimov határolja meg a legjobban: „Ha az orvosom azt mondaná, hogy csak hat percem van hátra élni, nem tűnődnék. Egy kicsit gyorsabban gépelnék."
Ezzel szerintem mindent elmondtam.
Amikor megírok egy
egy bejegyzést, mindig azon tűnődöm, hogy akinek a mondanivalóm nem ingje ugyan miért venné magára?  Miért találna önmagára a sorok közt pont az, akinek fikarcnyi köze sincs az egészhez?
Értsd már meg, hogy ez egyáltalán nem rólad szól… szólhatna, de nem hiszem, hogy képes lennél megihletni ennyire.
Ez arról az emberről szól, aki most lehajtotta a fejét, felállt a helyéről és rá jött, hogy van, amit szeretne jóvátenni. Félreértés ne essék… nem velem szemben. „Az a vonat elment már”

Ez a történet fiktív… de ha nem tévedem a művészetnek megszámlálhatatlan ágazata van, ne hogy már az én írásaim által kombináljátok a valótlant azzal, amit valóságosnak hisztek. Ne feledjétek, az csak a ti valóságotok! És a ti valóságérzetetek nem az én erényem! Hisz tudjuk… az ég kétségkívül kék, attól még mindig születnek le erre a földre olyan emberek, akikben a fehér felhők látványa dominál.

Hogy beszélek-e a halottakkal? Ja persze! K.b úgy, mint azok az emberek, akik azért járnak templomba, hogy egy olyan Istenhez imádkozhassanak, akit élőben még sosem láttak. Könyörgöm, az Egyház szerint Jézus feltámadt, másnak miért ne sikerülhetne?!
Remélem így a vége felé kezditek már kapizsgálni… nem az a kérdés, hogy miben hiszünk, hanem az, hogy egyáltalán van-e bátorságunk igazán hinni valamiben (valakiben)?!

Van, aki egy Életen át filozofál ezen, és van, aki a lényeget öt perc alatt elmondja…
Hogy most ti olvasni akartok - e, festményt nézni, vagy zenét hallgatni… komolyan a szívetek joga. Egy kicsit mindegyikből kaptok, mert egy kicsit mindegyik összepasszol, de ez valamiért nem csak az én érdemem.






Návrat na obsah | Návrat do hlavnej ponuky