Csillag születik... - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

Aktualizované


Prejsť na obsah

Hlavná ponuka:

Csillag születik...

Publikoval Dadka v Cikkek - Články · 4/6/2014 21:32:46

„Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót,
Türelmet, hogy elviseljem a megváltoztathatatlant,
Bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt!"  
(Marcus Aurelius)


Évek hosszú sora óta van egy visszatérő álmom.
Tádzs Mahal előtt állva csodálom a csillagos eget. Mintha ehhez nem felelne meg egy másfajta, sokkal igénytelenebb kulissza, amely nem késztet ébredésre. Mondjuk egy mező, virágos rét vagy kopár sivatag. Ah! Egyenesen Tádzs Mahal, hogy már az álmodás fázisában is tudjam, ez kérem nem a valóság. Valamiért mégis végigálmodom. Szóval a „Paloták koronája” előtt állok, még hozzá úgy, hogy a csillagos égen kívül semmi egyéb nem foglalkoztat. Se az épületkomplexum, se az idő és a valótlanság kontinuitása. Egyszer csak megjelenik Márai Sándor. Ne reménykedjetek! A keserű mosolya semmi jót nem jósol. Forró tenyere a vállamon pihen meg.
„Minek jöttél ide fiam?”
kérdezi
„Csillagokat nézni”
mondom finoman.
„Hm… Csillag, millió élet lehet benned és gyantás erdők, Madár lehet benned és boldog őszinte emberek. Fényed a szemem éri, de már tudom, hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén…”
„Ne! Még minden helyre hozható íróúr kérem!”
„Menj haza fiam, manapság a csillag tévében születik.”
mondja felsóhajtva.
Az álom köddé válik, s nem marad más csak a fura, megmagyarázhatatlan üresség.  



Ugyan mivel ébredhetnék? Rácsodálkozó tekintettel? Maró bűntudattal?
Már vagy ezerszer álmodtam ugyanezt! Csillag születik… a tévében. Márpedig én lemaradtam róla. Igen… én, aki folytonos tudásra szomjazom, egy percig sem követtem figyelemmel. Mert „azelőtt” valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ilyen elképesztő esemény az égbolton folyik végbe, illetve valamelyik szülőszobán a harmadig toló fájást megkövetően. Tévedtem! Valószínűleg az erdő eltakarta előlem a fasort. Persze a közmondás nem így szól, csak ugye nálam kissé fordultak az arányok. Csakugyan hazudhatnám, hogy egyetlen egy fának köszönhetően képtelen voltam behatárolni hol tartózkodom. Szánalmas hazugság! Egyébként is abban az esetben mi igazolná, hogy a megvilágosodás céljából ténylegesen erdőben jártam?! Márpedig ez így alakult! S bár nyugodt szívvel kérhettem volna a „közönség” segítségét, pláne hogy a csapat munka híve vagyok, ez most valamiért nem egy „grószfater hat den répa gezogen"...
Semmi baj, majd megoldom egyedül… gondoltam.  
Visszamenőleg követtem nyomon, hogy születnének manapság a csillagok, ha mondjuk Puzsér két levegővétel között elszámolna tízig. És ugye megszólalt a Kisangyal is bennem. „Lehet ezen meditálni, viszont darázsfészekbe nyúlni annyi, mint lemondani a biztonságot nyújtó kényelemről.”   
- És én ettől boldog lennék?
- Boldog nem, csak megalkuvó!

Nem születtem csillagként. Ez aligha hagyott mély nyomot bennem, attól még jó ötletnek tartottam, hogy „felállok a székre és szónoklatot tartok”. Gondoltam én majd pontosan behatárolom Puzsér Róbert oltási módszereit. S miután nem kicsit jó magam is nőből vagyok, (remélhetőleg pont abból az átlagból való, akit ehhez a Bolygóhoz adtak) végigsiklottam a Puzsér
Horváth féle nőtípusok osztályzásán is, majd tovább léptem. A magamfajták fejlődése nem tűr halasztást. És én fejlődni szerettem volna! Nem lettem szebb, és nem lettem az, aki miatt minden egyes férfiú kiveri… a balhét. Valami akkor is gyökeresen megváltozott bennem.

Csak egyszer, egyetlen egyszer találkozzak azzal, aki azt a rohadt karriert helyettem futotta be! Nekem kellet volna fütyörésznem, áriáznom, labdát dobálnom. Nekem kellet volna hegedülnöm, csesztonoznom, flamingóznom, motoroznom, bokszolnom, festenem… Nekem kellet volna mágusnak lennem. Nekem kellet volna lenni annak, aki a színpadról küldi vissza az emlékkönyvét. Akkor legalább lenne értelme az álmomnak, s annak, hogy Márai folyton haza küld.  De így? Őrület!
Szóval Nekem kellet volna ott állnom a rivaldafényben farkasszemet nézve Puzsér Robival! Ehelyett mit csinálok? Főzök, sütök, mosok, varrok, takarítok, művelődöm, tanulok, tisztességesen dolgozom és örömmel készülődöm az anyai szerepre. Sőt! A háttérben bodza szirup is kézben van ám. Én az Életet választottam a teremburáját neki!

Még szép, hogy tollat ragadtam!
Aligha jutottam messzire! Vagy túl messzire jutottam volna?
Kifényesítettem a golyóimat (értsd kristálygömbök)… és mit nem látok? Egy halványodó minimális esélyt arra, hogy Puzsér Robi az a fajta gyermek volt, akit a kis játszópajtásai önmagáért szerettek és örömmel elfogadtak. Mára nyilván az én begyemet is taposhatnák a kritikus nézetei, ha nem kezdett volna idegesíteni az Őt kritizálók hozzáállása.
Valamiért újból az arányoknál ragadtam le. A mérleg egyik oldalán Puzsér Róbert áll, aki egy - egy produkciót, játszmát illetve szerepet kritizál (s nem az emberi lényt mögötte!) A mérleg másik oldaláról viszont a puszta emberi lény kandikál. S ez az emberi lény általában annyira azonosul a kiosztott szerepével, hogy az elvakultsága többnyire butasággal párosul, így még azt sem veszi észre, hogy már rég nem a kritikát támadja, hanem egyenesen a kritizáló személyét.

Sötétségbe borultam kissé, de hála Edisonnak ennél a pontnál is felvillant a villanykörte! No persze! „Itt” futom a legnagyobb köröket. Hogy lehet valakiből rossz embert csinálni? Hát úgy, hogy a „kiválasztott” nem akar azonosulni azzal az úttal, azzal a szereppel, azzal a véleménnyel, amelyet mások nagyon szívesen ráaggasztanának. Mit mond ilyenkor a lelkes „közönség“? Rossz, kétszínű, gerinctelen…  

Őszintén megriadtam! Ugyan mitől? Az „okos”, „ügyes”, „szeretetteljes”, „önzetlen”, „barátságos”, „melegszívű” „Istenfélő” emberek „jó kívánságaitól” akik egyebet nem tesznek, csak a mellüket döngetik, hogy Ők már azért letettek valamit az asztalra.
…Látom ezekből Puzsér Robinak is kijutott. Ha valós az információ, akkor épp Schobert Norbitól (is), aki felépült a betegségéből és Istennek (vagy ki ahogy nevezi) köszönhetően teljesen talpra állt. Ennek ellenében ezt üzente Puzsérnak… (remélhetőleg valamiféle orbitális tévedés keletkezettével!)
„Ajánlom Önnek azokat a perceket, amikor elkap az ember egy kórházi baktériumot és egy tenyérnyit kivágnak a szívéből. Azt a részt, amiben Ön is benne volt.
Azokat a félperceket amikor újraélesztés közben rádöbben, hogy mi is fontos az életben és megtanulja az alázatot Istennel és a világgal szemben. Akkor talán képes lesz elfogadni a világot és valós problémák ellen harcolni.”
…Azt hittem felborulok székestől. Ezt komolyan Norbi „mondta"? A közkedvelt szeretetguru? No ne! Itt valami tévedés történt. Nem kívánkozom beleszólni, legyen ez a privát harcuk, csak saját magam nevében mondom/kérdezem…
…Az abárolt szalonna, hagymával és két karaj kenyérrel eléggé kímélő táplálkozás? Csak mert én szeretnék kövér lenni! Legalább annyira, hogy lüktető derékfájás emlékeztessen erre. Szeretnék a legelső lépcsőfok után pihegve lélegezni és hányingerrel küszködve ölelni a klotyót. Reggelenként sok időt töltök azzal, hogy a tükör előtt állva nézem a pocakom és rimánkodva kérlelem, ne legyen visszaút, növekedjen. No ha önmagában a kövérség még nem jelenti azt, hogy gyermeki áldás szállt reám, a müzliből, a spenótból és a nyersrépából egy életre elegem lett! Ja
ja, voltam én 51 kilós is, négy, öt évvel ezelőtt.   
Norbi nem érthet meg hisz (ahogy olvastam) három gyermek édesapja. Ezen a téren nyilván nem kellet küszködnie a Sorssal. Nem kellet se egyezkednie, se kérlelnie, hogy a kisbaba élje túl…
Nyilván nem kellet agyalnia azon, hogy ha netán választás elé állítaná Őt Isten, kit szeretne élve látni a feleségét vagy az újszülött gyermekét?
Esetleg ha többet tornásztam volna, minden rendben lenne a „világgal”?!
Esetleg ha Ő többet lazított volna, nem támadta volna meg semmiféle baktérium a szívét?!
Ezt már nem tudjuk meg! De úgy látszik Ő megtért, én meg elvesztem.
Mindenesetre gondolkodóba estem… Nekem ugyan kinek kellene kívánnom ugyan azt a rosszat, amit jómagam is megéltem? (Talán én is holmiféle összeszedett „jókívánság” révén a „jószívű” emberektől.) Kinek kívánjam azokat a félperceket, amikor a félelmem sokkal erősebb volt, mint a hitem?! A kritikusaimnak? Annak az „egy
két” rosszakarómnak? Azoknak, akik elhitették velem, hogy önmagamért szeretnek? „Szellemi kútmérgezés”, ahogy Puzsér mondaná. Sosem szeretnék egy ilyen „jóember” szintjére esni, inkább legyek elveszett! Talán ez a legnagyobb problémám. Hogyan segítsenek így rajtam a „melegszívű” embertársaim?  
Egy szó, mint száz, Norbi nyilván tudna jó tanácsot adni, sajnos az ilyen fajta „jószívű” „önzetlen” és „megtért” emberekben már nem tudok hinni! Ugyanis aki igazán megtanulta az alázatot Istennel és a világgal szemben az nyilván térít, de ha nem sikerül, nem átkozódik, s nem kíván rosszakat, mert valahol eszébe jut, hogy neki is be kellet járnia egy bizonyos utat annak érdekében, hogy „itt” lehessen. Szerintem… De hát mit tudhatok én az igazi alázatról? Amikor mindig az érdekelt jobban, hogy miért pont azok ütik (vissza) ostorral a többi „tudatlan” embert, akik azt kecsegtetik, hogy tudnak róla valamit?!? Tudnak hát!
Én egyet tudok ezzel kapcsán, ha az egészséges életmód lenne eme világnak a kizárólagos kulcsa a boldogsághoz, mára egy ötéves gyermek ülne az ölemben és anyának szólítana. De nem így alakult! S hogy mi a valós probléma ebben a Világban, arról órákat beszélhetnénk. Szerintem az, hogy az emberek többsége hajlamos elhinni Önmagáról, hogy jószívű miközben másokat legszívesebben a „pokolra” kívánna. Hol van ebben a jóság? A megtért ember alázata? A szeretet? A tanítás? Mindaz, aminek a jelentését önmagáénak hitte?!  Vagy tán, ha valaki jószívű, álmában felhatalmazást kap a mindenható Istentől, hogy másoknak rosszat kívánhasson? És mi fog történni azután? Büszkén kiáll a színpadra és azt mondja, hogy neki tiszta a lelkiismerete, mert sosem tett rosszat senkivel ebben az életben?! Már nem tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak! Inkább tornáznom kellene! Csak ugye aki Istent s a velejárt alázatot Önmaga fényesítésére használja, jó lenne ha megmutatná mint Juliska a Grimm testvérek meséjében…hogy a fenébe kell bebújni abba a rohadt kemencébe?! Sajnos a jóságról, az alázatról a megbocsájtásról és az igaz szeretetről valamiért épp azok tudnak beszélni(!!!) a legtöbbet, akiknek fingjuk sincs, miről beszélnek. Mi tudatlanok meg csak némán nyelünk és hallgatunk.
És lehet engem ezzel támadni, lehet rám önteni hideget
meleget, de higgyétek el nekem, egy alázatos ember sosem merné kijelenteni Önmagáról, hogy pontosan tudja mit jelent az igazi alázat. Ha hiszitek, ha nem, voltak olyan perceim az életben, amikor azt kívántam, hogy kizárólag az „igazán megtért” „jószívű” embereknek legyen hatalmuk a Világunk felett. Gondoljátok, béke lenne? Hát persze! Puszta kívánsággal ölnének, és azt mondanák „mert a rossz is ezt teszi” Könyörgöm a „rossznak” ez a dolga! De hogy a „jó” is ugyanerre beszéli ki önmagát felbillentve az egyensúlyt ezzel?! Hányingergerjesztő! És mit mond majd Istennek a leszámolás napján? „Azért kívántam neki rosszat, mert ezt érdemelte!” Isten valóban önszántából adna hatalmat egy ilyen buta ember kezeibe? Szóval, hogy komolyan Istentől való-e az a jóság, amit oly sokan Önmagukénak hisznek?! Mernék e még döngetni a mellüket, hogy Ők sosem hibázhatnak, ha Isten azt mondaná: „De hisz Te jó vagy, nem emlékszel? Neked nem így kellet volna cselekedned! Neked utat kellet volna mutatnod, miért kívántál másoknak rosszat? Miféle alázat ez? Miért követelsz másoktól olyat, amire Te sem vagy képes?” Mindenképp hatalmas tanúság egy ilyen „jó” emberrel szemben állni és tudni hova kívánna legszívesebben! Illetve mit tenne a többi esendő emberrel, ha Ő lenne maga az Isten. (Aki ugye csakugyan jóságos és megbocsájtó) Mindegy, ezt mi úgysem fejthetjük meg! Túl sok „jó” ember kívángat agyba főbe másoknak!

Puzsérral találkoztam, szülinapom alkalmából… igaz „csak” könyvformában!
Minden Müller Péterrel kezdődőt, aki egy hatalmas poszterről mosolygott reám. Kíváncsiságból mögé néztem és kit nem látok? Egy kedves barátomat. Hát nem felejtette el, mennyire szerettem volna ott lenni az íróúr előadásán. Diadalmasan összetekerte a posztert és Nekem ajándékozta. Úgy szorongattam ezt az értékes ajándékot mintha ettől függne az egész világ megmentése!  
Ezt Puzsér Róbert - Forrás című könyve tetőzte, amely ha hiszitek, ha nem Müller Péter ajánlásával ékeskedhet (fogjuk ezt a véletlenre) és valahogy a kezembe került. Ajándékba kaptam a férjemtől. Pedig csak egyetlen egyszer mondtam: „Annyi forráshoz eljutottam már, jó lenne leszűkíteni egyetlen egyre."

Ülök a hintaszékben, szürcsölöm a bodzaszörpöt (nagyon finom lett!) és forgatom a lapokat közben. Hol Magyar Dávid képeiben merülök el, hol Puzsér Róbert szavaiban.
Márainak igaza volt…”haza” kellet jönnöm. Most már biztosra tudom, hogy az önismeretem célját sosem mérgezte az a fajta félelem, hogy mi lesz, ha kiderül, Istenigazából semmihez nincs tehetségem. A cél az volt, hogy bárhová sodorjon az Élet, mindig legyen velem egy saját tapasztalatból kiszűrt gondolat, amely mellet büszkén kiállhatok.
Élve Puzsér Róbert (és az Őstudás szavaival) „Lényem: akár egy pohárnyi víz."

Puzsér Róbert (többek közt) egy magyar
történelem szakos középiskolai tanár. Ennek apropójára én kifejezetten nagyra becsülném, ha Ő rakná ki elém a Stop táblát az írással kapcsán. Millió érve lehetne.
- Nem jól fogalmazok

- Nem látok a „dolgok” mögé
- Nem ismerem a magyar helyesírás szabályait (ez az igazi pusztító alpáriság!)
- Az írás is egyfajta szerep, amelyhez szükségszerű felnőni. Átlépni, illetve kikerülni bizonyos fejlődési fokozatott annyi, mint óvodából egyetemre menni s rácsodálkozón pislogni a tanárra, aki megbuktat… stb.  

…azt nem mondtam, hogy felhagynék az írással. Azt sem mondtam, hogy ettől rögvest változna a véleményem. Nyilván egy kis időre „aludni” mennék, hogy elmondhassam Máriainak, nincs semmi baj, épp ezért jó lenne már neki is hazatérnie.
Nem tudom, lehet, hogy tévedek (én bizony szoktam!), de úgy vélem, hogy ez még mindig a „suttyóság jó oldala
Jedi oldal“:)))))


U.I.: Az esetleges tévedéseimért minden érintettől elnézést kérek. Egyetlen egy elfogadható érv áll mellettem ezzel kapcsán, mégpedig az, hogy a tanulás útja ezzel jár. Én is voltam már „halott” és beszéltem Istennel, de nekem egy szóval se mondta, hogy attól leszek hiteles, ha „leátkozok” másokat. Talán ezért sem értek meg egy pár „jó” embert.
Schobert Norbinak (aki csak azért szólt hozzá Puzsérhoz, hogy legalább megtanulja rendesen
leírni a nevét) annyit szeretnék mondani, hogy nem akartam megbántani, sajnálom. Nem ismerem Őt, és nem is szeretném. Lehet, én sem tudnám leírni helyesen a nevét, ezért kopíroztam. (Bevallom, szégyellem) Ha ez komolyan annyira sértő, az egója nyilván jóval erősebb, mint az alázat, amelyet Istennel és a Világgal szemben érez. Nekem az Egyetemi titulusaimat szokták elírni, mégsem szarom magam össze, sőt! Kérdezze csak meg az Angyalokat.
Nem hinném, hogy rossz ember csak a „jóhiszemű” kívánsága felnyitott bennem egy régi sebet. Már szinte allergiás vagyok az ilyen fajta „jóságra” ahol egy „megtért” ember megengedheti Önmagának, hogy össze
vissza kívángasson másoknak, csak azért mert Ő „valamit” megélt és azt hiszi, ezáltal magasabb szinten van! Sőt mi több… elhiszi, hogy ez valamiféle kézzelfogható alázat Istennel szemben. Hát én nem úgy érzem!
De nem Ő tehet róla és sajnálom, hogy rajta csattant. Remélem egyszer (ha majd beszámolót tart Istennek) megbocsájt és nem fog kívánni nekem holmiféle vírusokat. Könyörgöm, én csak egy egyszerű tudatlan lány vagyok.
Ami Puzsér Róbertet illeti ezzel kapcsán, szerintem sosem volt a szívében, mert aki valaha igazán a szívünkbe költözik, azt nem lehet csak úgy kivágatni, pláne nem orvosi műszerrel.
Mit tehetünk Norbert úr? Ő ilyen kritizálós! Most biztos engem is keresztbenyelne… pláne ha kiállnék énekelni elé. Attól még nem merném azt hazudni, hogy Ő semmi jót nem alkotott ebben az életben! Mindenki tud alkotni jót, csak ugye az ezer „rossz” mellet ez valahogy mindig elveszik. Ki tudja miért?! Uraim… gondolkodjunk! Lehet, nem jutunk messzire.
Mindenesetre köszönöm, hogy kiírhattam.


Szerintem nagyon tanulságos:







Návrat na obsah | Návrat do hlavnej ponuky