Egy festő története. - Dadka - Pod záštitou mesta Tornaľa

- Újratervezés – gondoltam magamban miután próbaképpen összeolvadtam a kritikus tömeggel. Az „örökké szeretlek és kitartok melletted drága egyetlen barátom” transzparensek mellet kétségen kívül elvesztenek látszom. Mert mi százféleképpen akarjuk megváltani a Világot, miközben mell döngetve harsogjuk az egységes célok fontosságát. Na meg a szeretet az ugye átír minden bosszúságot és felgyülemlett sérelmet. Kár, hogy legtöbbnyire csak addig tart, amíg nem követünk el célszerű, vagy céltalan ostobaságot...   
Így hát összejöttünk egy páran az alkotói szeretet nevében. Szerintem túl az Óperencián történhetett, minden esetre nem itt, nem most, nem ebben a városban…
A toronyba csigalépcsők vezettek, félúton megszédültem. Nem szeretem a magasságot. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kifejezetten gyűlölöm, de miután gyáván visszafordultam a Taigetosz hegységről, ahová száműzött egy pár élet edzet jó lélek, nem igazán rajongok érte.
Most ahogy így lenéztem, láttam, jó rászedettem magam, mögöttem tömeg áll. A tömeget sem szeretem, pláne ha szembe kell tolni a talicskát. Sokkal ésszerűbb volt kibírni a szédülést, mintsem hogy könyörületért esedezzek.
- Haladjunk, haladjunk – halottam a hátam mögött.
- Köszönöm, én ráérek, ha csak nem akarsz élőbábúkkal dominózni. Lefelé most jobban menne, s ha közben összeesnék, mindenképp gyorsabban. De amilyen peches vagyok ebben, már megint rám fognátok, hogy szembemegyek a tömeggel – szóltam oda, hátha nem látni rajtam, hogy egy kis támasz igazán jól jönne.
Ó, dehogy segített! Hál istennek volt mellettem annyi hely (miután teljesen odalapított a korláthoz), hogy elhaladjon mellettem. Pedig ha tudná, hogy múltkor az én cikkemre volt annyira büszke… csak ugye bojtos sapkában és szemüvegben kevésbé vagyok felismerhető.
Igaz is, rajtam nem kell segíteni, én nem az a nagymellű göndör hajú, formásfenekű ciklámen vörös bombázó vagyok, aki tizenöt centis sarokkal indul Világot látni álmatlan éjszakákat okozva mindazoknak, akik hol itt – hol ott letapizva oly jószívűen felsegítik a lépcsőkön. Én csak simán rosszul lettem, de azért valahogy mégis erőben – egészségben felértem.
Leírhatatlan érzés volt látni azt a sok őszinte mosolyt, meg hogy nélkülem nem nyílt meg a kiállítás. Megvárták, míg kifújok, addig meghatottan sóhajtoztak az ismeretlen festő képei felett, illetve mindazok képek replikáit láthattuk. (Én csak pihegve a sarokból kapaszkodva mindenben, ami az utamba került) Jó hogy nem aranyszalaggal burkoltuk be gondolatban a festő érzékies lelkét. Meg jött a sok: „De jót mutatna az ebédlőmben”, „De csodálatos” és „De szép” „De sok szeretet szorulhatott a festőbe” „Úristen” és „Atyaég”, „Aááách, júúúúj, fííííha, aztááááá”…
Gondolkodtam… amatőr kiállítás, a képek alatt nem szerepel név… ez valami célzott nevelő pofon lesz!
- Komolyan tetszik emberek? – szólalt meg egy kissé félve a szervező.
- Emberek, könyörgöm, mondjátok azt, hogy láttatok már szebbet is, ez még megmenthet Benneteket - sugalltam gondolatban.  
- De hülye kérdés, már hogy ne tetszene! És hogyan szólíthassuk a becses művészt? – kérdezte a birkanyáj.
- Adolfnak.
- De cukiíííííí – szólalt fel a ciklámen vörös göndör hajú begyes maca – Alfíííí, bár Nekem is festene…
- Így van, bár örökké csak festett volna! Ha annak idején nem lökték volna el és kellőképpen odafigyeltek volna a tehetségére, ha felvették volna a bécsi Festőművészeti Akadémiára ahol tovább fejleszthette volna a tudását… talán nem hagyott volna maga után annyi keserű könnyet.
- Ki? A festő?
- Igen! Akinek még nem tűnt volna fel, Adolf Hitler festményei előtt álldogálunk, illetve a festmények képmásai előtt.
Hát ez nem jött össze gyerekek, a terem nagyon gyorsan kiürült. A visszajelzések szerint ilyen csúnya képeket hál istennek ritkán lát a Világ – mondta az, aki füleim hallatára ezekkel a „csúnya képekkel” szerette volna berendezni az ebédlője falát.  
A ciklámen vörös maca még megkérdezte, hogy miről van itt nagyba-szó,(szinte sejtettem, hogy el fogja magát árulni) de a csigalépcsőkről már önerőből távozott. Az örök férfisegítők illúziója ez által párperc alatt elillant. A harmadik kopogós lépése után úgy kiegyenesedett, mint a karó. Komolyan mondom úgy nézett ki, mintha egyenes fadarabot nyelt volna hosszába.
- Így jártál Te fa-szállító, most jól jönne egy kis hó meg fa-szán! Úgy suhognál a kanyarban, hogy a hajad is lobogna. Segítenék, de én még nem megyek – mormogtam magamban.

Lassan végignéztem a festmények replikáit, majd nehéz léptekkel hagytam el a galériát egyedül. Azt már csak úgy megsúgom (mivel szerintem ez nem játszik fontos szerepet) hogy a cipőfűzőm kifűzve lengett hol előttem, hol utánam… de próbáljatok már lehajolni a csigalépcsőkön…

No nááá, hogy a szervező utolért, s mint akinek igazán fontos, hogy kicsikarjon belőlem egy ésszerű véleményt, pofátlanul elém állt.
- Ne haragudj, de tudod én is festek és fontos volt megtudnom mennyire lehet számítani az emberek ítélőképességére. Az már csak a sors iróniája, hogy a barátaimnak vélt egyénekben csalódtam a legjobban.
- Én nem haragszom, csak szeretnék hazamenni és elfelejteni ezt az egészet. Sejtem mire megy ki a játék, köszönöm kiszállok még mielőtt visszafordíthatatlan badarságot tennék.
- Mégpedig?
- A legnagyobb segnyalóidnak venném meg a festményeidet, hogy tudjanak mivel fűteni, ha netán-tán felfednéd a múltad sötét oldalát.
- Szóval érted miről van szó! Figyelj, én csak tudni szeretném, ki marad mellettem igazán.
- De minek? Hadd a fenébe. Valaha Jézust is megtagadták, csak nem gondolod, hogy majd pont veled tesz az emberiség kivételt? Minek kísérletezel? Miért jó neked ekkora pofáresés? Én már túlmentem egy ilyen kereszttűzön és hidd el nekem, nagyon fájt. Fiatal vagy, okos és nyilván tehetséges, ha nem foglalkoztatnának ilyen badarságok, nagyon sokra vihetnéd.
- És mit kezdenék vele?
- Mivel? A könnyen jött sikerrel?
- Igen
- Mit tudom én, szerveznél saját kiállításokat – jó sokat!
- Szerveztem már eleget, de mit ér az egész, ha a név s a velejáró élet felülírja az ember tehetségét? Minek majmoskodjak tovább, hisz úgyis csak addig tartsák csodaszépnek a műveimet, amíg nem döntöm le a rólam képzelt illúzióit.  Így csak egy hazugság az egész, akkor mire jó?
- Nem tudom mire jó, csak azt tudom, hogy az emberek többsége ilyen. Imádnak rajongásig, lábaid elé borulnak majd dühből, félelemből, irigységből keresztre feszítenek. Jobb esetben csak megköveznek, mint Józsit Rátótról.
- Tetszik a humorod – mondta felnevetve.
- Köszönöm, sajnos nem mindig élek vele. Na és miért pont Hitlert választottad ahhoz, hogy ritkíts a barátaid között?
- Hm, nem is tudom. Imádtam nagyapámat, végül is nagyon nehéz találni egy olyan gyermeket, aki ezzel kapcsán másképp érezne. Viszont engem történetesen Ő nevelt fel.
Sülve – főve együtt voltunk mivel a szüleim kétéves koromban-autóbalesetben hunytak el. Sokat jártunk a természetbe, megismertette velem az erdőt, a hegyeket. Órákat tudtunk diskurálni az élet fontos dolgairól, olykor pajkosan vitáztunk. Ő hitt az Istenében, én meg mindig csak arra vártam mikor mutassa be személyesen. Persze sosem éreztem fölényt, se vereséget vele szemben. Mi nem győzedelmeskedtünk egymás felett, csak megbeszéltünk dolgokat, így nagyapám egy biztonságos kissziget volt, amelyen nyugodtan megpihenhettem, amikor Isten keresésébe belefáradtam. Tizennégy éves voltam, amikor meghalt, séta közben leütötték. Sehogy sem találtam meg ebben az Isten jóságát! Csaltam, loptam, hazudtam… így próbáltam túlélni az olykor lehetetlent. Nevelőotthonba kerültem. Ott kezdtem el festeni, olykor kissé erőltetve, ne hogy kárt tegyek nagyapám gyilkosában. Mégis amikor jó magaviseletért két év után kiengedték a börtönből elkaptam és megszorongattam a nyakát. Semmi komoly, túlélte, egy kicsit belilult.
- Ezt halottam, de nem sejtettem, hogy ilyen előzményei voltak. Nagyon sajnálom.
- Semmi baj, szinte senki nem tudja a teljes igazságot. Még a pletyka is úgy terjedt, hogy gyilkolni akartam. A miértek ilyenkor senkit nem érdekelnek. Gondolhatod, nekem nem volt annyi pénzem, hogy jó magaviseletet vásárolhassak, de hirtelen rengeteg időm akadt a rajzolásra, festésre és a puszta tények elfogadására, hogy nagyapám sajnos mindhiába okított évekig a szeretet fontosságáról, az első nagy feladatban kudarcot vallottam.     
- Szerintem ebben a helyzetben mások is így cselekedtek volna.
- Nem tudom! Remélem nem…
- Ne haragudj, hogy ilyen szemtelenül rá kérdezek, de mégis hogy jön ide Hitler? Még most sem árultad el…  
- Úgy, hogy az imádott nagyapám zsidó volt, de sosem vezetett fejetlenül ahhoz, hogy bárkit is utáljak. Így hát a végén még én küszködtem lelkiismeret furdalással, amikor nyakon csíptem és megszorongattam a támadóját. Csak azt akartam, hogy érezze át mit érezhetett nagyapám. Úgy viselt horogkeresztet, hogy le sem tudta írni a jelképét. A bíróságon azt mondta – Imázs, a barátaim is viselik.
Bár én sosem kértem igazságos elégtételt, a sors fintora olykor igazán kegyetlen. Évek múltán a támadó fia külföldön verekedésbe keveredett és egy-két jól célzott ütéssel halálra verték. Lehet ezzel átérezte mit éltem át évekkel ezelőtt hála neki én. Hisz Ő is csak egy olyan emberbe kötött, aki még a légynek sem ártott, csak ugye volt egy nemzetisége, amit soha nem tagadott meg. Közben én újfent belecseppentem egy nehezen kezelhető élethelyzetbe s mivel az időtávlatában ebben égi jelet látok, megfogadtam, hogy miután megküszködöm önmagammal, ugyan ezt teszem majd azokkal is, akiket igaz barátoknak hiszek.  
- Könyörgöm, ne csigázz!
- Hát jó, Te valamiért érsz annyit, hogy megtudd a teljes igazságot, s ha majd egyszer általad mások is megtudják, hidd el roppant hálás leszek.
- Ja, persze. A nagy festő, aki majd épp velem fog szóba állni.
- Bár nem alkottál véleményt, nyugodtan végignézted a festmények replikáit, akkor is, amikor már ismerted az eredeti képek szerzőjét, ezt a gesztust soha nem felejtem el. Én is így tettem valaha, bár amikor rátaláltam a képekre, senki nem fedte fel előttem a művész kilétét. Kimondhatatlanul büszke voltam, hogy a festmények így önmagukkal ragadtak. Akinek csak tudtam annak dicsekedtem velük. Mutogattam jobbra – balra, szívem legféltettebb kincsei voltak, így mutattam be a Világnak őket. Az akkori barátnőm épp ott volt mellettem, amikor kiderült, hogy a festmények szerzője Adolf Hitler.  Akkor még sajnos nem vettem észre benne a sors kezét. Dühömben szinte mindent lesöpörtem az asztalról. A barátnőm - az egyetlen bajtársam könnyes szemmel szedte össze a közös bekerekeztetett képünket melynek üveglapja ezer szilánkra hullott szét. Már három hete csináltatta, de én annyira bele voltam szerelmesedve az említett festményekbe, hogy még arra sem méltattam, hogy méltó helyet keressek neki a falon. Sosem felejtem el a gyermekiesen bájos örömét, s azt, ahogyan körbetáncolt, amikor becsomagolva átadta ajándékként. Nem volt karácsony, nem volt születésnapom se névnapom, semleges nap volt melybe fényt hozott, mégis sokkal jobban örült mint én, mert neki a kapcsolatunk ezerszer fontosabb volt. Annak ellenére, hogy tőlem szinte soha semmit nem kapott – Ő imádott adni kifogyhatatlanul. S ha most bele gondolok hányszor lephettem volna meg egy – egy nekiszánt festménnyel, vagy rajzzal a szívem majd beleszakad a szégyenbe. Mindig azt mondtam „majd”, és az a „majd” amíg mellettem állt soha nem jött el. Pedig nem volt nagyravágyó, ezt nagyon irigyeltem benne. Ő annak is tudott örülni, amikor kavicsot nyomtam a tenyerébe azzal, hogy sétaközben reá gondoltam. Azon az estén végleg elküldtem önmagamtól, pedig tudtam és éreztem, hogy ez lesz az utolsó dobásom. Tudtam mennyire várja, hogy öleljem magamhoz és mondjam azt, hogy ne menjen, mégis összeráncolt homlokkal kísértem az ajtóig. Ott még megállt, hozzám fordult és feltett egy kérdést, amely azóta sem ereszt el
- Na és ha Hitler, akkor mi van? Mit változtat ez a tény a festményeken? Tán kikoptak a színek ettől, vagy eltorzult az alakzat? Ha nem fedted volna fel a festő kilétét mindvégig egy olyan emberért rajongsz, akit Te is csak divatból gyűlölhetsz, ugyanis Téged személyesen soha nem bántott. Szánalmas vagy, pont olyan, mint akiktől hozzád menekültem. Legalább annyi becsület lehetne benned, hogy a tehetsége felett nem ítélkezel. Hisz saját két szememre láttam, ahogy rajongásig-égig emelted. Dicsérted fűnek – fának, ismeretlenül. „Milyen csodálatos tehetség, nem szabad hagyni elveszni, érdemes hinni benne!” – hát nem ezt mondogattad? Most meg egyszeriben felrúgod a hitedet? Akkor minek legyen tehetséges bárki is? Hazug vagy! Érted? Hazudsz nekem, hazudsz a világnak és hazudsz önmagadnak is. További sok sikert hozzá!
Azt hittem nekiesek mérgemben, de hál istennek csak durván rácsaptam az ajtót. Nem hittem, hogy valaha képes lesz megbocsájtani. Évek múltán, amikor már több sikeres kiállítás volt mögöttem mégis vettem azt a bátorságot és kézbesítettem egy neki szánt festményt. Persze ahhoz túl gyáva voltam, hogy személyesen adjam át. Ő volt rajta úgy, ahogyan visszaemlékeztem rá. Gyermekies mosoly, hatalmas, kíváncsi tekintet. Egy levéllel jött vissza a festmény, három napig ki sem bontottam. Majd amikor lecsillapodott a gyomrom és humorral kezeltem az ujjaim remegését neki estem a soroknak. A kézírását egyből felismertem.
…tudod, hogy tetszik, tudod, hogy évekig vártam rá, tudod, hogy kitenném, de hiányzik mellőlem a férjem és a két csodálatos tündéri kislányunk. Ha van jogom bármit is kérni Tőled, csak annyit kérek, hogy soha ne add fel a tehetségedet. Akkor sem, ha a többiek valamiért háborogni fognak a neved hallatán. Tisztában kell lenned azzal, hogy emberek vagyunk és hibázunk, ugyanakkor ennek semmi köze ahhoz, ami általad kibontakozásra vár. Csodálatosan festesz, aki azt mondja, hogy nem – illetve, csak azért nem, mert életed során elkövettél egy pár ostobaságot, az nem csak hogy irigy rád, de egyben vak is és tudatlanul ugyan azt az ostobaságot követi el, mint Te egykor…
U.I. Ha kiállításod lesz, szólj, nagyon szívesen megnézném. És kérlek, ne titkold a nevedet.  
- Láttál már férfit zokogni Dadka?
- Inkább könnyezni – mondtam óvatosan.
- Csak mert nem tudom körbeírni. Miután elolvastam a levelet, leültem az ágyszélére és sikítottam a fájdalomtól. Bőgtem, mint egy kisgyerek. Úgy váltakoztak előttem az életem eseményei mintha kivágott filmkockából készültek volna. Reménytelenül elvesztem bennük.
Hiányzott egy pár összefüggés. Az egyik mérlegen a siker volt a másikon a tettem következményei.
- A lány tudott arról, hogy a nagyapád támadóját kis híján megfojtottad?
- Persze, mindvégig. Őszintén elmondtam neki mindent még a legelején, ha el kell veszítenem, veszítsem el, mielőtt még fájhatna. Mégis ott állt büszkén, emelt fővel oly gyermekiesen ártatlanul mellettem. Kiharcolt a szülei előtt, kiharcolt a barátai előtt, egy jó párat elvesztett végettem. Csak annyit mondott rá, hogy nem kár értük, nem voltak igaziak, jobb, ha maguktól mennek. Szembemenetelt a Világgal miattam én meg csak úgy kiraktam az ajtón. Egy festő miatt, akit csak addig tiszteltem teljes erőmből, amíg nem fedtem fel a kilétét. Most ugyan ezzel harcolok, sajnos egyedül. Sosem hittem el, hogy ilyen sokra vihetem, ezért volt oly könnyű mások tettei felett ítélkezni. Nagyon ostoba voltam, mert mondhattam volna azt, amit őszintén gondolok – hogy nem szimpatikus nekem ez az ember, sőt egyáltalán nem kedvelem, attól még csodálatosan fest és nagy kár, hogy nem folytatta.

A könnyek az arcomra fagytak, de elfordultam, ne lássa Őket. Tudtam ezzel nem könnyítek a helyzetén.
- Szóval nem sokára kiállításom lesz, nem olyan flancos. Inkább meghitt, családi – baráti összejövetel… Meghívtam az említett barátnőt, persze a családjával, már vissza is jelzett, hogy eljönnek. Szerinted eljönnek még egy páran?
- Sajnos erre nem tudok válaszolni neked, de ha semmi nem jön közbe, és valamicskét én is barátnak számítok, rám nyugodtan számíthatsz.
Könnyes szemmel megköszönte és ezzel el is búcsúztunk.
Sajnos az első kiállításon nem vehettem részt. Banális történet, ilyen mégis csak velem történhet meg! Focizás közben eltört a középső ujjam. Valahogy megfeledkeztem egy fontos tényezőről, mégpedig arról, hogy ebben a játékban leginkább a lábunkat kell használni. Rendhagyó módon begipszeltek, nyilván el tudjátok képzelni milyen jól nézhettem ki. Tudom, olykor nagyon jót lehet mulatni az Élet gúnyos fintorán, de úgy érzem elég hülyén jött volna le, hogy ott állok a csodaszép festmények előtt, szép ruhában meghatódva és akaratlanul bemutatok.  Nem vagyok nagyképű, de merem remélni, hogy ezek után nagyon kevés fénykép született volna a művészről. A lesifotós nyilván minden egyes felgyülemlett energiáit abba fektette volna bele, hogy különböző „rámutatós” helyzetben lencsére vegyen – mert az olyan vicces lenne. Hát ne legyen…

A következő kiállításon, az három évvel később volt magához ölelt, bemutatta a csodálatos feleségét és kezembe adott egy gőgicsélő porontyot.
- A kisfiúnk – mondta büszkén- Az imádott nagyapám után neveztük el, így hát Ő is J-betűs.
- Nyugtassatok meg, hogy nem Jézus!
Mindhárman felnevettünk miközben a kis Jákob a fülbevalómat kóstolgatta.

Családi film – így volt a kiállítás elnevezve. Minden egyes képnek egyforma filmkocka kerete volt. A festmények alagutat alkottak és a nézőit (rengetegen voltunk) egy bizonyos irányba terelte.
- Haladjunk, haladjunk – mondtam az előttem sóhajtozó leányzónak
Visszafordult, rám mosolygott és tovább szemlélte a festményt.
- Haló, haladjuuunk!
- Köszönöm, én ráérek – halottam a szájából, de már nem fordult felém.
- Csökönyös szamár – gondoltam magamban. Persze amikor bevillant, hogy ez velem is megtörtént már, csak akkor nekem kellet volna mások szerint haladnom, leírhatatlanul bájos teremtménynek ítéltem meg. Hirtelen mintha egy másik Önmagammal álltunk volna a festmény előtt feledve, hogy a Világ mindig siet valahová… oly feleslegesen. Szó – szót váltott, jól kiveséztük a festményen lévő kócos kisfiút. Szeretettel, megértéssel tekintett egy idősebb úrra, a nagyapjára. Mögöttük a hatalmas erdő, félelmetesnek tűnt még így is lefestve… nyilván csak annak, aki nem ismeri. Fojtogató kezek, lila nyak, széttört képráma, gyermekies női arc… ugyan olyan arc egy csinos férfi oldalán, előttük két angyali kislány.
Az alagút másik oldalán én kezdtem a festménysort, illetve a lábam. Rögvest felismertem! A kikötött cipőfűzőm három csigalépcsőt foglal el és vele együtt tekereg. Hát észrevette? Pedig olyan kis édes semmiség! Leírhatatlan érzés tudni, hogy az én lábamról van szó. Olyan jót mutatna a dolgozó szobámban. Sajnos nem eladó, nem elajándékozó mivel jobban felcsigázza az emberek kíváncsiságát, mint gondolnám. „Miért van kifűzve a cipője" – állítólag ez a leggyakoribb kérdés. Tudom, szívesen megígérné, hogy fest majd számomra is egyet, de ilyet csak egyszer lehet csinálni.   
Az alagút végén még egy pár értékes festmény… feleség, család, boldog mosolyok, önarckép és három pont…
- Ne haragudj, de ez a három pont minek ide a végére? – kérdeztem kíváncsian – ilyet bárki tudna festeni.
- Ugyanilyet? Kizárt, hisz még én sem tudom mi vár rám, csak igyekszem figyelmesebb lenni.    
- Ja vagy úgy!- Koppintottam a fejemre – Cseles, nagyon cseles.
- Na és milyen volt a kiállítás, amelyen nem tudtam részt venni? Eljött az egykori barátnőd?
- El bizony, az egész családjával. És azon a kiállításon ismertem meg a mostani feleségemet is, bájos teremtmény ugye?
- Igen, kétségen kívül. Ahogy rád néz, látni rajta, hogy akár Ő is szembefutna a Világgal érted.
- Tudom, és ez kölcsönös ezért sem hagytunk semmit a véletlenre. Nem hiszed el, kik lettek a kis haspókunk keresztszülei?
- Az akkori barátnőd a férjével.
- Te ezt honnan tudod?
- Mert nem vagyok hülye, nyilvánvalóvá tetted a lelkesedésed álltál.
Rám mosolygott.
- A ciklámen vörös cickós macára emlékszel? – rá kérdeztem nevetve.
- Könyörgöm, férfiből vagyok, nehéz nem visszaemlékezni rá.
- Na és nem tudod mi lett vele?
- Dehogy nem! Ámbár a haja még mindig göndör, már természetes barna és jóval rövidebb. Nem hord rövid szoknyát se magas sarkú tű cipőket. Boldog családanya, egy alapiskolán tanít történelmet.
- Te most viccelsz? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Persze hogy viccelek! Bár senkitől nem lehet megvonni a változás esélyét, neki eddig nem sikerült túlszárnyalnia Önmagát. Úgy tesz, mint aki nem tud járni és egyre fiatalabb pasikba botladozna, de már csak olyanok engednek a csábításának, akik nem hisznek Önmagukban sem.
- Fú, de köcsög vagy! Pedig már kezdtem megemészteni, hogy történelmet tanít. Kezdtem haragudni magamra, hogy tévesen ítélkeztem felette.
- Megnyugtatlak, így is tévesen ítélkezel… mert bárhogy él, Ő döntött így.     
Rám kacsintott és kiállt a nekiszánt dobogóra, hogy pezsgős poharat emelve, mosolyogva a családjára elmesélje az élete történetét. Elhitték? Nem hitték el? Ki tudja! Mindenki megtapsolta, senki nem rohant el.
- Néha csak úgy helyreáll körülöttünk a Világ, nálam minden egy kifűzött cipőfűzővel kezdődött – fejezte be és a festmény felé mutatott.
Mindenki a lábamat nézte, illetve a lábamat ábrázoló festményt és én ordítani tudtam volna: „Hej, itt vagyok, Ti nem tudhassátok, de ez az én lábam és az én sportcipőm, az én fűzőm…és én akkor nem siettem ám, csak nem mertem lehajolni”…
Eh, hagyjuk, jobb nekem, ha tudatlanul foglalkoznak velem. Mosollyal távoztam a teremből és persze az utolsók között, mivel én komolyan ráérek mindenre.

Most ülök a szobámban és merengek a semmibe. Gondolkodom mindazokon, akik szerint valaha kiválóan írtam majd elestem s hirtelen nem voltam jó semmiben. Hányan vagytok? Nem sokan! A nyelvem-kinyújtottam rátok, sosem lesztek elegen…
Gondolkodom mindazokon, akik ismeretlenül leállítanak az utcán és gratulálnak. Gondolkodom saját magamon, mennyire jól esik egy ilyen gesztus az ember gyermekének. Pedig ha tudnák, hogy én egyáltalán nem vagyok biztos a tehetségemben. Azért írok, mert van, amikor ez gyógyít ki abból a hatalmas örök szeretetből, amelyet egykor rám hazudtak…
Ülök a szobámban és valamiféle sugallat révén azon merengek, hogy kár lenne kihagynom félelemből ezt a fajta élettapasztalatot… épp ezért a következő cikkemben bemutatatok Nektek valakit, akit én sem ismerek. Persze ezáltal fogalmam sincs, hogy fogom így bemutatni. Nem tudom ki Ő és mit élt meg. Nem tudom, milyen sikerélményei vannak és miben vallott kudarcot, mindenesetre az írásait szívesen látnám könyvformában. Remélem nem egy lánynak öltözött alligátor, amely majd leharapja a fejemet, vagy egy fiúnak öltözött lány, aki szándékosan szembepisál a széllel. Mindenesetre a bejegyzéseit végigsírtam és végig nevettem, készüljetek fel, (popcorn, kóla) mert ez vár majd rátok is.
Jól ír? Remekül! A többi meg az Ő élete…
Lehet, egyszer Ő is körbeírja a kifűzött cipőfűzőm történetét. Lehet, jót vihogna rajtam, ha két figyelmeztetés között komolyan hasra esnék. Lehet, velem sírna, vagy csak bekötné a térdemet. Lehet valakiben tényleg él egy ilyen filmkocka…
Lehet, egyszer a fülébe jut, hogy őszintén elismerem a tudását, mert a szavakkal tudni kell bánni. S én majd fogom az általa dedikált könyvet és meghatódva pislogok a Világra. Csak lenne már olyan Világ, amely elsősorban érez…

S hogy az én leírt történetem igazán megtörtént-e?
Kár is leállítanotok ezzel. Újfent rátok bízom, mert a Ti dolgotok, hogy megtaláljátok-e a sajátos egyező vagy ellentmondásos érveiteket. Mégis hogyan bizonyíthatnám? Még ha nagyon akarnám, se tudnám. Lefotózzam a cipőfűzőmet? Ugyan már! Ne gyerekeskedjünk! Szerintem minden író, blog-bejegyző, vagy festő épp attól hiteles, hogy olykor kételyeket kelt. Az még nem azt jelenti, hogy hazug, vagy kevésbé megbízható.
- Nem szabad lódítani – súgjuk oda egy film főszereplőjének, aki már eleve nem Önmagát játssza. A gyerekeknek Télapóról mesélünk, aki a kéményen oson be, Csipkerózsikáról, aki száz évig aludt, Hófehérkéről, akit a törpék mentettek meg… aztán meg azon vagyunk, hogy minél hamarabb kinőjék ezt a „badarságot”, mert ez már a mi Világunkba valamiért nem fér bele. Akkor ki hazudik? Az író? A szülők? Vagy a gyerekek?
Egy szó, mint száz, gondolkodtam az élet rendjén, és rá jöttem, hogy nem sokat látok bele, de ezzel kapcsán Will Smith mondott egy hatalmas igazságot: „Túl sok ember olyan pénzt költ amilyenért nem Ő dolgozott meg, olyan dolgokra, amelyekre valójában nincs is szüksége, hogy benyomást keltsen olyan emberekben, akiket lényegében nem szeret.”
Ez így van! Én is „csak" leszülettem ide és igaz barátokra vágyom…

Ti mindannyian előnyben vagytok, mert tudjátok, ki vagyok, én nem követem nyomon ki olvas és ki nem. Viszont ha van köztetek olyas valaki, aki csak azért olvas, mert ma még teljes mértékben megfelelek a rólam alkotott képeinek, (hogy aztán elmondhassa a későbbiekben, hogy addig is rosszul írtam, csak nem akarta mondani… itt jönne a kérdés, hogy akkor ugye minek olvasott?!) hagyjon fel ezzel! Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyat tegyen, amit később csak azért minősít rossznak, mert belegázoltam az ítélőképességébe. Menjen inkább focizni, persze ne kézzel, mert akkor ilyen is megtörténhet ám. És amikor épp kiállításra mennétek, higgyétek el ez elég kellemetlen:))))